Krystohans: Farkastestvérek

• Copyright
• Sírfelirat
• 1.
• 2.
• 3.
• 4.
• 5.
• 6.
• 7.
• 8.
• 9.
• 10.
• 11.
• 12.
• 13.
• 14.
• 000-Felhívás
• 15.
• 16.
• 17.
• 18.
• 20.
• 21.
• 000-Felhívás
• 22.
• 23.
• 24.
• 26.
• 27.
• 28.
• 29.
• 30.
• 31.

Copyright

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Jobb kapni, mint adni?

Kérlek, oszd meg ezt a könyvet minél több ismerősöddel! Mi ingyen adjuk, ám hogy ez továbbra is így maradhasson, hatalmas olvasottságot kell felmutatnunk a reménybeli mecénásainknak. Ennek az alapja, hogy függetlenül attól, hogy neked mennyire tetszett a könyv, mindenképpen küldd tovább másoknak is! A Creative Commons teljes jogot biztosít neked ehhez. Akár magát az e-könyvet, akár a letöltő linket osztod, a HEBOK nagyon hálás lesz neked érte!

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Sírfelirat

„Itt nyugszik Dúmadock bősz hadinépe, kik forgatva fegyvert, Quetterek vesztét okozván hulltak el sorra, mint hősök.”

Ősi sírfelirat Maldiberan keleti partvidékéről

1.

A táj olybá tűnt, mint amin egy sárkány tombolta ki a dühét – fekete sziklák és kövek borították az egyébként csupasz földet, komor hangulatba vonva a háttérben magasodó hósipkás hegycsúcsokat. Hideg szél kergette zabolátlanul a leszakadt felhőfoszlányokat, amiket vérszínűre festett az ereszkedő Magnius gyengülő fénye.
Mejime elkeseredetten nézett szét ma estére szánt szálláshelyükön. A törzsfő a környék egyetlen magasabb sziklájának tövébe vezette őket, abban a reményben, hogy itt talán védve lesznek az észak felől fújó széltől. Tévedett. A szél gonosz örvényekkel ide is benyúlt, minduntalan kifújva ruháik alól az ott őrzött kevéske meleget. Ahogy látta, nem csak neki esett nehezére elvackolnia magát. Míg a legtöbben már kisebb-nagyobb csoportokba verődve készülődtek az alváshoz, Marduh, hűséges társa szintén idegenkedve forgatta a füleit, mindegyre a ma mögöttük maradt útra visszatekingetve morgott, nyüszített, mint aki nem érti, miért is kell nekik itt lenniük egyáltalán. Majd Mejimére nézett, mint aki teljes tanácstalanságában már csak tőle remél valami ésszerű megoldást. Szemeiben a reggeli elválás fájdalma tükröződött vissza. Mejime elkapta a tekintetét – nem akart gyengének látszani. Minden elvesztett társuk a saját gyengeségének lett az áldozata. Feladták, vagy fellázadtak sorsuk ellen. Ő most kezdte úgy érezni, nincs tovább.
Összeszorított fogakkal, sírással küszködve kezdett felfelé kapaszkodni a szikla oldalán. Magányra vágyott, és tudta, ezt a szikla tetején meg fogja kapni. Egy ilyen fárasztó nap után senki sem fog utána mászni. Senki, kivéve Marduhot.
A szikla tetején arcába csapott a hirtelen erős szél. Ehhez képest a szikla tövében tényleg szélcsend honolt. Bár a foga vacogott, mégis kiült a szikla legtetejére, ahonnan messze elláthatott vissza, dél felé.
Mejime ujjai szórakozottan túrtak a mellé kuporodó farkas fülei közé. Fázósan húzódott közelebb hozzá, némi meleget remélve a reszkető állattól. Válla mögé söpörte arcába fújt haját. Erőlködve fúrta szemeit a távolban alig kivehető fekete sávba, amit épphogy csak még megvilágított a Magnius alábukó vörös korongja. Az erdőség. Tegnap még otthonuk volt, ma már csak testvéreik hona, miből kiűzettek ők, ide, erre a koromszín kövekkel, komorló hegyekkel borított tájra.
Ahogy a sötétség kezdte átvenni a világ feletti uralmat, elcsomagolva fekete leplébe a távoli erdősáv képét, úgy váltak Mejime felelevenedő emlékei egyre élesebbekké, fájdalmasabbakká. Megjelent a Tavaspagony, ahol egész gyermekkorát töltötte, a Szikláserdő, ahol a farkastestvérekkel tanulták érteni a vadon nyelvét, a Nagytisztás, az első közös cserkesz helye, amikor az elejtett mún fölött állva legalább akkora büszkeség feszítette az ő mellkasát is, mint Marduhét, öreg barátjáét.
Marduh, a hűséges testvér. Otthagyta övéit az erdő szélénél, mert Mejimének mennie kellett tovább – ő nem választhatott – és ezért neki sem volt maradása. Pedig komoly vadásznak számított a falkában, sok kölyök viseli a vonásait az ifjak között, és nem egyszer verekedett a vezéri címért is. Mindez semmit sem számít már. Ott maradtak, ahol a falka: a távoli erdő sötétjében, s Mejime arra gondolt, hogy most valószínűleg a farkas torkát is ugyanaz a keserűség fojtogatja, mint a sajátját.
A Magnius utolsó fénye is elenyészett, helyét átvette a pimaszul vigyorgó félhold, és gyémántfénnyel szikráztak fel az egésznapos álmukból ébredező csillagok.
Mejime és Marduh egyszerre néztek fel a sápadt égi lámpásra, aminek fénye csak arra volt elegendő, hogy megélesítse a körülöttük szanaszét heverő kövek árnyékát az éjszakában, arra már nem, hogy bevilágítsa a szívüknek oly kedves, távoli vidéket.
Marduh légzése egyre zihálóbbá lett, mígnem halk nyüszítéssel végre ég felé eresztette a bensőjét feszítő érzéseit. Mejime inkább maga elé meredt, hagyta, hadd folyjanak végig arcán a könnyei. Ő nem adott hangot fájdalmának. Csak akkor tett ilyet, ha rokont, testvért gyászolt, most viszont figyelmeztette magát: azok otthon maradtak, és élnek – egyedül magukat sirathatná.
– Mejime! – szállt a törzsfő kiáltása a szikla aljából. – Gyere vackolni, mert ha holnapra megcsap a hideg szél, hátrahagyunk Ashkatonnak!
A szólított és a farkas egyszerre zökkentek vissza a valóságba, álltak fel és indultak lefelé a meredek sziklaoldalon. Nem a törzsfő iránti feltétlen engedelmesség szorította őket erre, hanem a szavakban rejlő igazság: a hideg éjszakát valóban nem lett volna tanácsos a többiektől külön tölteni. Ha valamelyikük lebetegszik, és nem bírja az erőltetett menetelést, a többiek kénytelenek lennének hátrahagyni, ami viszont egyenlő a biztos halállal. Ashkaton ritkán kivételezik bármelyikükkel is. És még ott a Zrogdavar is…
Mejime elnézte, ahogy az öreg farkas villámgyors szökkenésekkel aláereszkedik a kiugrókkal tarkított sziklafalon, majd, amikor már biztonságossá vált a kettejük közti távolság, ő is utána ugrott. Egyetlen kövecske sem fordult ki a talpa alól, ahogy szinte ugyanazon az útvonalon követni kezdte, ám mégsem kockáztatott. Tudta, sohasem bocsátaná meg magának, ha pont ő okozna valami sérülést testvérének. Most, amikor nemcsak gyógyulni és pihenni, de még enni és aludni sincs elég idő.
Hamar leértek.
A szikla aljában mindenfelé hevertek a kisebb-nagyobb csoportok, a szorosan egymás mellé feküdt társai. Szomorú látványt nyújtottak a szélen fekvő didergők; a farkastestvérek hiányát most ők szenvedték leginkább.
Igaz, közel félezren húzódtak meg itt, mégsem volt nehéz megtalálni a barátaikat. Az egyetlen olyan csoport volt, akiket farkasok melengettek. Marduh néhány morranással helyet parancsolt magának, majd várakozóan nézett fel Mejimére. Ő mosolyogva csóválta meg a fejét, látva, hogy öreg barátja még most is a régi – az egyetlen velük tartó nőstényfarkashoz bújt hozzá. Befészkelődött hát ő is, megnedvesedett orrát annak a fiúnak a hónaljába fúrva, aki a nősténnyel aludt. Azonnal megérezte combján a kutatón simogató kezet. Határozott mozdulattal hárította el a további közeledést, majd még szorosabban bújt a fiú oldalához. A következő percben már aludt is.
 
Csontig hatoló hideggel érkezett a hajnal. Mejime remegve, elgyötörve ébredt. A csupasz szikla nélkülözött mindent, amit az avar megadott; kemény volt és hideg. Úgy érezte, elfagyott, összetört minden porcikája, és ha aludt is, rosszabb állapotban van, mint mielőtt lefeküdt. Körülötte ébredeztek már a többiek is, a farkasok pedig már régen valami ehető után kutattak valahol előttük. Mostanság az egész napjuk ezzel telt, de vajmi kevés sikerrel jártak. Idegen szagok birodalma volt ez nekik is.
Nyögve, sziszegve nyújtózó társai szeméből rögtön kiolvasta, azok sem élték meg jobban az éjszakát, mint ő.
– Jaj, mindjárt összepisilem magam! – nyögte mellette Olmud, a fiú, akihez odabújt az éjjel. Sietősen tápászkodott fel, és eltűnt a szikla aljában.
Olmud. Az idegen. Szülei a legöregebb elfek a kolóniában. És a legszívósabbak is. Jobban bírják a mostani menetelést sok felnőttnél.
Mejime tekintete megkereste az öreg párt, akik szintén felébredtek már. Elkülönülve, magukban aludtak, pedig az ő farkastestvéreik is elmaradtak tegnap reggel. Mégsem tűnnek törődöttebbnek, mint máskor. Pokrócukat magukra tekerve, kis csomaggal a kezükben várják az indulást. Mint két szikkadt bükkfa, egykedvűen nézték az előttük álló utat. Talán már ők se tudják, hány esztendeje, hogy csatlakoztak a törzshöz, egyetlen túlélőkként egykori szabad családjuk lemészárlása után. Farkastestvérek voltak ők is, de – ahogy ezt Mejime a ritkán mesélt legendáikból ismerte – mégis nagyon másként. Egyetlen fiuk, Olmud már akkor anyja hasában volt, ám csak hosszú évek múlva született meg. És azóta is hasonló lassúsággal fejlődik. Gyermek volt, amikor felnőttek mellőle az első játszópajtásai, és már azok is vének, akik utána születtek. Ha igaz, amit az öregek beszélnek, közel százötven esztendős, de még mintha az első ötvenet sem élte volna meg. Sajnos nem csak külsejében ilyen. A körülötte létező világra is egy ifjú rácsodálkozásával tekint. Hiába van mögötte a számtalan év tapasztalata, ezek valahogy mintha nem maradtak volna meg benne soha. Őszi szelek fújják ki belőle a nyár emlékeit, a tavasz feledteti vele a tél megpróbáltatásait. Ahogy Mejime az öregektől hallotta, még a lányok is csak mostanában kezdték el érdekelni. És úgy tűnik, ő az első, akit komolyabban vesz futó játszótársnál.
Igazából nem tudta, örüljön-e ennek. Olmud, bár messze nem volt első az ifjak közt, korát belengő legendás hírének köszönhetően könnyedén sajátította ki magának. A többiek valahogy őrá is egészen más szemmel néznek azóta, hogy Olmud udvarol neki. Távolságtartóbbak. A lányok meg…
Mejime zavartan kapta el a tekintetét, amikor Olmud anyja észrevette, hogy már percek óta bámulja őket, és barátságos biccentéssel jelezte, hogy beszélhet, ha kérdése van. Nem volt baja velük, csak annyira idegenek! Nem szeretett beszélgetni velük. Csupán a meséiket hallgatta szívesen, ha nagynéha, nyári estéken elkezdték mondani régből felmerült emlékeiket. Olyankor többtucat másik fiatallal és felnőttel elvegyülve, behunyt szemmel élvezte azt a borzongatóan más világot, amit az Erdei Népek szabad élete jelentett. Jelentett egykoron. Hiszen azóta már biztosan alig tucatnyi maradék tengődik, elrejtett völgyek mélyén, örökösen bujdosva.
Hogy biztosan elkerülje az öregekkel való beszélgetést, inkább Viepát szólította meg, kedves barátnőjét, aki éppen fájdalmas nyöszörgéssel tornáztatta elgémberedett vállait:
– Talán felfáztál az éjjel?
– Nem csodálnám. A hátam nagyon fáj. Segítesz? – fordította hátát Mejime felé. Ő megadóan kezdte masszírozni.
Viepa is megváltozott, mióta Olmud körülötte legyeskedik. Régen mindent meg tudtak beszélni, mostanában meg mintha Viepa inkább a lánya lenne. Tanácsokat kér. A segítségére van. Ha valamin vitatkozni kezdenek, egyre gyakoribb, hogy Viepa végül ráhagyja, mintha nem kérdőjelezhetné meg az ő igazát. Attól a naptól kezdve pedig, amióta a Zrogdavar dühe elragadta a szüleiket, ha csak teheti, vele alszik, mint az elmúlt éjszaka is.
Mejime eleinte arra gyanakodott, talán bántja barátnőjét, hogy Olmud nem őt választotta. Aztán gyorsan tisztázódott, Viepát a legkevésbé sem foglalkoztatja Olmud. Meg úgy általában a fiúk. Az egyetlen hím az életében eddig Horag volt, a farkas, aki Marduhhoz hasonlóan szintén követte őket erre a zordonat vidékre. Igazi farkastestvérek voltak Viepával, és olyan vadászpárost alkottak, amit még Mejime is csak csodálni tudott. Viepa a hathetes nyomokat is frissként követte, saját bevallása szerint úgy, hogy ahol nem látta, ott odagondolta őket. Sosem tévedett. Horag nyúlánk volt és iszonyúan gyors: ha nagyobb termet és testi erő is párosult volna hozzá, régóta vezér lenne a falkában. Így viszont csak jó vadász volt, értékes tag a vadászfalkában, és az apróvadak rettegett réme. Mejime többször megcsodálta már, amint a felrepülő fajdot egyetlen hatalmas, halálpontos vetődéssel leszedte a levegőből.
Kicsit aggódott a farkasokért. Nemcsak mert ezen a kopár vidéken szinte lehetetlennek tűnt, hogy bármilyen zsákmányt találjanak, hanem mert csak egyetlen nőstény jött velük.
Karah Olmuddal nevelkedett, ki tudja hanyadik farkasként a fiú életében. Tegnapelőttig a vezérhím nősténye volt, de választásával függetlenné lett. Ahogy Marduhot ismerte, ő biztos küzdeni fog érte. A másik négy hím pedig nem volt gyenge ellenfél. Horag talán eláll a küzdelemtől. Viszont ott van a mindig vidám elf lány, Noyake testvére, Mauh, aki fiatal és heves vérű. A másik kettő már idősebb, de Mauh kemény ellenfele lesz Marduhnak.
Miután befejezte a masszírozást, Mejime sietve kezdett összepakolni. Viepa hálásan segített neki, így hamar készen lettek.
A hideg reggelben eddigre már útra készen állt az elf kolónia. Iszákjukba csomagolták kevéske holmijukat – akinek takarója volt, azok magukra tekerték –, majd várakozóan tekintgettek a törzsfő családja felé.
A törzsfő farkastestvérei is az erdőt választották, így most megfogyatkozott családja körében, komor tekintettel nézett végig a törzsön, majd egyetlen intéssel a hegyek felé, útjára indította őket. Nem kellett szavakat pazarolnia rájuk; a reggel a megszokott rend szerint zajlott. Ideje volt indulni, ha nem akarták, hogy terelőjük, a Zrogdavar beérje őket. Mejime egy gyors pillantással nyugtázta, hogy Olmud szintén visszatért kisebb-nagyobb dolgáról. A fiú szülei mellé sorolt, úgy tűnt, a fázós reggel őt is visszahúzódóbbá tette. Mejime nem bánta különösebben, hogy nem kell hallgatnia bugyuta áradozásait, kétértelmű tréfáit. Jobb is így, hogy a szüleinek segít, hiszen a Zrogdavar már napok óta nem jött…
Ha a hatalmas quetter feltűnt a fejük felett, az nem sok jót ígért. Olyankor jobb esetben csak egyvalakit ragadott ki közülük, hogy éhét csillapítsa, de ha rossz hangulatban érte be őket, ha feldühítette a csapat lassú haladása vagy a sok lemaradozó, tucatjával tépte szét a közelébe kerülő szerencsétleneket. Legalább százan estek már áldozatául hosszú hetek óta tartó útjuk alatt. Elfek és farkastestvérek vegyesen. Főként a fáradtabb lábú, beteges öregek.
Mostanra a maradék is a teljes kimerülés szélén állt. A farkasok ugyan nem – nekik csak az egyre ápolatlanabb külsejük mutatta, hogy nincs túl sok idejük magukra –, ámde az elfek szinte csontig fogytak valamennyien. Akkor sem volt idejük enni, ha valami dúsan burjánzó erdőrészen haladtak át, a sietve bekapott bogyók, férgek, elrágcsált levelek pedig csak arra voltak elegendőek, hogy éhen ne haljanak. Most meg…
– A mai menetelés nehezebbnek ígérkezik a tegnapinál – jegyezte meg csöndesen Viepa. – Ez után a hideg éjszaka után nem hiszem, hogy meleg napunk lenne.
Mejimének nem volt kedve beszélgetni. Csak egy bólintással nyugtázta barátnője megjegyzését, aki nem is erőltette tovább a témát.
Egyébként igaza volt. A táj is egyre meredekebb, egyre sziklásabb lett, minden lépésükre figyelni kellett. Mejime már most érezte tagjaiban a fáradtságot, a tegnap esti késői fekvés bosszúját. Rosszkedvűen pöccintett messzire egy karjáról levadászott tetűt. Máskor talán elroppantotta volna a fogai közt, de most nem akart vérízt a szájában. Kósza gondolatként átfutott a fején, hogy alkalomadtán szól Olmudnak; jó lenne, ha átfésülné Karahhot. Nincs sok ideje az egésznapos vadászat mellett tisztán tartania a szőrét.
Az elfek alig egy óra menetelés után beérték a farkasokat. Azoknak szerencsét hozott a hajnali ébredés: egy hegyi kecske maradványain torzsalkodtak egymással. Csak az tette kissé visszássá a dolgot, hogy a kecske már láthatóan napok óta itt hevert. A farkasok feje felett magasan néhány fekete madár körözött, és amikor a közelükbe értek, megcsapta orrukat az elmúlás kénes bűze. Legalább néhány órára feledtette velük az evés gondolatát.
Testvéreik nem várták be őket, hanem sietve loholtak megint eléjük, hátha akad még valami zsákmány a kanyargó ösvény mentén. Attól nem kellett tartaniuk, hogy elveszítik egymás nyomát. Nem csak az útirány volt hetek óta ugyanaz, de ezen a kietlen vidéken ez az egyetlen ösvény vezetett keresztül, amin haladtak épp.
A távoli, hósipkás hegycsúcsok továbbra is takarták tőlük a Magniust, pedig lassan már a dél közeledett. Túljutottak a sziklákkal felszórt lapályoson, dombok és meredek falú völgyek kezdték terelgetni a csapatot, majd feltűntek az első komolyabb hegyoldalak. Minthogy úgysem volt mit enniük, a déli pihenő is elmaradt. Kora délután, amikor az első kósza fénysugarak előbukkantak a csúcsok mögül, megérkeztek a kaptatóhoz.
Mejime kimerülten, elcsigázottan és elkeseredve nézett fel. Meredek útszakasz következett. Egy palatörmelékes hegyoldalt kellett megmászniuk, amin csak a keskeny ösvény jelezte, hogy néha mások is járnak erre. Valószínűleg patás hegyi állatok. Libasorban tudtak csak nekiindulni.
Minthogy a farkasokat követve Mejiméék érkeztek elsőként, nem várták be a törzsfőt, hanem hogy elkerüljék a tolongást, nekiveselkedtek a meredek kaptatónak. A járás nehezebb volt, mint gondolták. Talpuk alatt minden lépésnél megindult a törmelékes pala, s azzal fenyegetett, hogy velük együtt csúszik a mélybe. Még a farkasok is csak óvatosan haladtak felfelé, messze előttük járva már a csupasz hegyoldalon.
Az elfek fáradt lábai alatt hangosan csörögve, ezerszám indult meg az apró palatörmelék. A mögöttük haladók újabb adagokat indítottak útnak, így a hegyoldal hamarosan csilingeléstől lett hangos.
Még alig értek a kaptató feléig, amikor megtörtént a tragédia. Az utánuk jövők közül valaki élesen felkiáltott, amit a következő pillanatban hangos robajlás nyomott el. Az ijedten hátraforduló Mejime csak annyit látott, hogy hatalmas porfelhőt verve töménytelen mennyiségű pala ömlik alá a mélységbe, űzve, kergetve egy tehetetlenül pörgő, pattogó testet maga előtt. Az elfek dermedten álltak, míg elcsöndesedett a hegyoldal. Amikor a szél elfújta a port, láthatóvá vált: nincs értelme a szerencsétlen után ereszkedni. Több méter vastag törmelék fedhette be a holttestet, ki tudja hol. Idejük sem volt rá, hogy megkeressék, előássák.
Minek bőszítenék ezzel a Zrogdavart?
Mejime keserűen vette tudomásul a hírt, hogy Maran volt az áldozat. Már csak pár hete volt hátra a szülésig. Hogy az éhség vagy a fáradtság szédítette-e meg, már lényegtelen. Mejime a párját, Hulest sajnálta inkább. Neki kell megbirkóznia a veszteség fájdalmával.
– Remélem, nem itt döglünk meg mind! – A mindig vidám Noyakének most aggasztóan remegett a hangja. – Szerinted, ha mindannyian egyszerre adjuk fel, a Zrogdavar mindenkit széttépne?
– Biztos lehetsz benne! – szólt hátra lihegve Viepa. – Olmud szülei tudnának mesélni! Úgyhogy gyere, mássz tovább, ne siránkozz!
Mejime, aki Noyake után lépdelt, fenekénél kezdte tolni a szédelgő lányt, aki bár kissé jobb húsban volt a többieknél, most teljesen elgyengítették a látottak.
Ez egyébként jellemző volt rá. Ha a Zrogdavar lecsapott rájuk, ő rendszeresen el is ájult. Érthetetlen volt, hogy a szilaj Mauh miért tartott ki mellette. Mindenesetre Mejime nem engedhette, hogy miatta esetleg itt kelljen éjszakázniuk a hegyoldalban, így ahogy csak az erejéből futotta, segített neki a gyorsabb kapaszkodásban.
Mire felértek, mindketten erejük végére jutottak. De nem voltak különbül az utánuk érkezők sem.
Odafent egy kisebb fennsík fogadta őket – vagy inkább egy jókora sziklaterasz –, amin túl még szinte semmivel sem tűntek közelebbinek a hósipkás hegycsúcsok, mint kora reggel, induláskor.
A fennsík nyüzsgött az élettől a korábbiakhoz képest. Törpe fenyők gyér erdeje fogadta az elfeket, s a távolból egy folyó zúgását hozta feléjük a didergető szél. A fenyőcskék között jól kivehetően kanyargott tovább az eddig követett ösvény.
– Jól van, tőlem jöhet a Zrogdavar, de én most enni fogok! – élénkült fel Noyake a fenyőcskék tobozait látván, és máris kézbe fogott egy még fel sem nyílt, de már barna darabot. Varázslatos fürgeséggel kezdte feltépkedni a pikkelyeit, és szemmel követhetetlen gyorsasággal kapdosta befelé az előkerült magokat. Csakhamar félezer másik elf is hasonló módon szorgoskodott körülötte. Az éhesebbek nem vetették meg a már régen elnyílt tobozok mélyén rejlő korhadt magokat, sőt még a következő tavaszra várakozó gyantás rügyeket sem. Miközben Mejime szintén az éhét próbálta elverni, a fenyők között véres tollak kupacára bukkant. Jókora madár lehetett, de hogy milyen, azt már nem tudta eldönteni. A farkastestvérek az utolsó csontig eltüntették. Viepa is csak hümmögve vonogatta a vállát, amikor megmutatta neki.
– Ennek is a fajdhoz hasonló, kaparászó lába volt, de sokkal nagyobb – tette még hozzá később, amikor meglelte a madár nyomát a tűlevelek között.
Fél óra múlva, mikor a törzsfő újra elindította a csapatot, egy lecsupaszítva szomorkodó törpefenyvest hagytak csak maguk után.
Valamivel fürgébben keltek útra ismét. A szomjúság és a közelgő éjszaka hajtotta őket a folyó felé. A fenyvesből kiérve azonban a farkastestvérek jöttek szembe velük. Zavart, ideges viselkedésük azonnal elárulta – baj van. Az elfek megtorpantak.
– Talán jobb lenne, ha az éjszakát mégis a fenyvesben töltenénk? – kérdezte Mejime szinte csak magától, miközben Marduhhoz guggolt, hogy átkarolja a zaklatott állat nyakát.
– Nem! – A törzsfő hangja zordan csendült a tanácstalan némaságban. – Előre megyek, azt hiszem, a Zrogdavar szólni kíván hozzánk.
Ijedt pusmogás kélt az elfek között, de ellenvetése senkinek sem volt. Mindannyian tudták, hogy a törzsfő bölcsessége vetekedett a szellemjáróéval, akit sajnos még az út elején elvesztettek. Most sem kételkedtek szavai igazában.
Mejiméék hátrébb maradtak hát tisztes távolságból követték a törzsfőt, a többi elf közé vegyülve. Közben nyugtatónak szánt simításokkal próbálták lecsendesíteni az egyre idegesebben nyüszítő farkastestvéreket, habár a feszültség az elfek között is ott vibrált a levegőben. A Zrogdavar egyszer szólt eddig hozzájuk – induláskor. Kijelölte az útirányt és a családokat, majd terelni kezdte őket. A legtöbben akkor hullottak el közülük. Azok, akik nem vették eléggé komolyan a Zrogdavar utasítását. Most mindannyian aggódva néztek a törzsfő szikár, lesoványodott alakja után. Bele se mertek gondolni, mi lenne, ha a szellemjáró után őt is elveszítenék.
Még sötétedés előtt elérték a folyót. Az út itt kicsit kiszélesedett, és a vadul zuborgó víz partját követve egyenesen egy emberek építette faluba vezetett. Mindannyian kíváncsian szemlélték az eddig csak legendákból ismert ősi nép lakhelyét. Ám embert nem láttak. A kőből rakott házak között sötétség és némaság honolt. Az első ház oldalának dőlve pedig ott várakozott a Zrogdavar.
Az elfek önkéntelenül is megálltak, amint megpillantották. A szörny feje nagyjából a ház tetejének magasságában volt, egyik karját hanyagul a zsúptetőre támasztotta, másikat a csípőjén pihentette. Hatalmas, bőrlebernyeges szárnyait most a hátán összecsukva viselte, de bozontos szőrrel borított teste még így is óriásinak tetszett. Szánalmasan törékeny kis lénynek tűnt előtte a törzsfő, aki, amint a megfelelő távolságba ért, térdre vetette magát, fejét lehajtotta, kezeit maga elé a földre tette, így jelezve, hogy hallgatja a Zrogdavar utasításait. Ő, mielőtt megszólalt volna, vérvörös szemeivel végignézett a hátul ácsorgó elfek sokaságán. A vad tekintetben mintha némi elégedettség bujkált volna.
– Elfizingek! – hangja csikorgott, mint öreg tölgy a szélviharban, iszonyú tépőfogai pedig akadályozták benne, hogy tisztán ejtse az elfek szavait, mégis minden hallgatója értette, mit beszél. Most, hogy mindannyiukhoz szólt, olyan erővel tört fel belőle a hang, ahogyan még mészárlásai közben sem hallották eddig soha. Már az üvöltése is megfagyasztotta bennük a vért. – Ezentúl itt laktok! Két holdváltás múlva eljön a jó idő a tájra, akkor magot vettek a folyón túli földekbe, és eszitek, amit terem! Addig ellát benneteket a hegy és a folyó! Aki engedetlen, elkóborol, azt Zrogdavar magába fogadja, jó sok szenvedést okozva neki!
Döngve a mellkasára csapott, hogy ezzel is egyértelműsítse, hogy kire gondolt, aki szenvedéssel jutalmazza majd a meggondolatlan elfeket, aztán hatalmas ugrással a levegőbe vetette magát. Szárnyai robbanásszerűen csaptak a levegőbe, a felkavarodott port egészen Mejiméékig sodorta a szél.
A félelmetes quetter rég eltűnt már a sötétedő égbolton, mire az elfek ocsúdni kezdtek döbbenetükből. A még mindig a földön térdeplő törzsfőhöz családja sietett oda elsőként, őket Mejiméék és a farkasok követték.
– A Zrogdavar azt akarja, hogy műveljük a földet?! – tette föl Mejime a hitetlenkedő kérdést, amint a feltápászkodó törzsfőhöz ért.
– Hallhattad. – A törzsfő elfogadta a segítő kezeket. Asszonya és lányai támogatásával indult a házak közé. Szemmel láthatóan még nem tette túl magát az előbbi élményen, talán még most sem hitte igazán, hogy életben van. Nem csak a hangja, egész teste reszketett.
Mejime nem hagyta magát ennyivel lerázni.
– De mégis hogyan?! Te talán tudod, miként csinálják ezt az emberek? Hiszen csak az öregek meséi beszélnek ilyesmiről!
– Ugyan, hagyd már! – A törzsfő asszonya, Lemmi haragvó tekintettel nézett vissza Mejimére. – Majd holnap megbeszéljük. Most talán a legfontosabb az, hogy vége van a menetelésnek, és kipihenhetjük magunkat. Nem gondolod?
– Itt?
– Itt. Igyatok, aztán válasszatok magatoknak házat, amiben elalusztok. – Lemmi utasításait a törzsfő csak egy bólintással hagyta jóvá.
Mejime leforrázva ment vissza társaihoz.
– Nos, akkor itt éjszakázunk? – fogadta őt Viepa.
– Igyunk, aztán keressünk magunknak egy emberszállást éjszakára! Ez a főnök feleségének parancsa.
– Juj, de izgalmas! – vidult fel Noyake a hír hallatán. – Sohase gondoltam volna, hogy még emberbolhám is lesz egyszer!
Mire mindannyian elintézték a legszükségesebb dolgaikat, sötét este borult a falura. A folyó vize dermesztően hideg volt, ezért csak felületes mosakodást végeztek, majd még a fáradtságtól kevésbé elcsigázottak gyors felfedező körutat tettek a faluban. Mejime is a felfedezők között volt. Olmud csatlakozott hozzá. Nem tiltakozott, amikor karját karjába fonta, mintegy segítségként.
– Ez az utolsó nap nehéz volt. Ha nem segítek a szüleimnek, talán nem csak Maran marad ott.
– Tudom, Olmud, ne mentegetőzz. Csak azt nem tudom, ezután jobb lesz-e.
Olmud csak sóhajtott válaszként. Fáradt szótlansággal nézelődtek tovább az idegen építmények között.
Alig pár száz házból állt a falu. Miután meggyőződtek róla, hogy teljesen lakatlan, a felfedezők visszamentek a többiekhez, és végre nekiláthattak éji szállást keríteni maguknak.
Majd mindegyik ház kőből épült, és palából zsúpolt tetőt hordott. Hamar felfedezték, hogy némelyik építmény nem az embereknek, hanem állatoknak, növényeknek épült. Állatot ugyan nem találtak, de a hátra hagyott ürülékük jól mutatta, hogy kutyákkal, macskákkal, kecskékkel és szárnyasokkal éltek együtt. Az is feltűnt, hogy nem olyan nagyon régen hagyhatták el a falut az emberek, hiszen orrfacsaró, szúrós szaguk még alig tisztult ki a házaikból. Az elfek legtöbbje éppen ezért is választotta éjszakára az istállókat, magtárakat. A legjobban azok jártak, akiknek valami kis szénaszállás-féleség jutott, mert ezekben még kevéske alomszalma is akadt. A magtárakban szinte mindenütt került egy kevés gabona, amit azon nyomban szétosztottak egymás között. Fejedelmi lakoma volt ez a hosszú nélkülözések után. Némelyik házból előkerült valamiféle romlott, rohadt tej is, ezeket a farkasoknak adták, akik szempillantás alatt eltüntették a förtelmes szagú maradékokat.
Végül majdnem éjfél felé járt az idő, mire mindannyian elcsendesedtek.
Mejiméék egy tágas istállóban kucorodtak össze.
– Különös egy hely – jegyezte meg csöndes álmélkodással Noyake, miközben szórakozottan vakargatta a mellé telepedett Mauh hasát. Szeme hitetlenkedve járt a tetőt tartó gerendákon. – Ahogy ezek az emberek egymásra pakolják a köveket, és holt fákkal támasztják alá a tetejét…
– Fáradt vagyok én most ehhez, Noyake – ásított Mejime. – Majd holnap kicsodálkozzuk magunkat. Most inkább aludjunk.
Hamar elaludtak. Széltől védett helyen, puha szalmán, teli hassal – ez maga volt a tökély viszontagságos menetelésük után.
Másnap lassan ébredezett a kolónia. A legtöbben még azután is sokáig heverésztek, hogy elillant szemükből az álom. Most ütközött ki rajtuk a hosszú menetelés fáradtsága, és még megmozdulniuk is fájt.
Már jócskán fent járt a nap, mire Toton, Olmud vénséges apja rányitott Mejiméékre, hogy meghozza a törzsfő utasítását: mindannyian gyűljenek a falu közepén álló nagy ház köré, mert beszélni akar.
– Remélem, ma este már nem utasítasz vissza – hajolt Mejime füléhez Olmud, amikor Toton kifordult az épületből, hogy értesítse a többieket is. Mejime gyors mozdulattal végigsimított az arcán, futó csókot lehelt rá, miközben visszasúgta:
– Nekem is hiányzol.
Majd fürgén felpattant, hogy némileg rendbe szedje ruházatát, mielőtt kilép a többiek közé. Olmud követte példáját; buzgón borzolta üstökét, hogy megszabaduljon a hajába akadt szalmatörektől.
Miután a többiek is hasonló mód helyrehozták magukat, elindultak a falu közepe felé.
Nem ők voltak az elsők. Több tucat nyúzott arcú társuk ácsorgott már a központi épület előtti kis terecskén, mire ők is odaértek. Fázósan húzódtak össze, minden lélegzetük kis párafelhőként tört elő orrukból, szájukból. A törzsfő már a ház bejárata előtti emelvényen várt, a tőle megszokott türelemmel.
Jobbról is, balról is csoportok közeledtek, hangos beszélgetésbe feledkezve. Ahogy Mejime kivette szavaikból, szinte mind az emberek furcsa lakóhelyéről vitáztak. Sejthették, hogy a törzsfő is erről akar majd beszélni, ezért aztán alig palástolt izgatottsággal siettek a térre. Mikor látszott, hogy nincs több hiányzó, a törzsfő felemelte a kezét. Azonnal csend lett. Mejimének úgy tetszett, bizonytalanság rezdült a hangjában, amikor megszólalt:
– Mind hallottátok, mit mondott tegnap a Zrogdavar. Örökül kaptuk az ősnép lakhelyét, hogy mi folytassuk azt, amit ők csináltak eddig. Nem tudom, miért, és nem tudom, hogyan. Az biztos, hogy mostantól itt kell élnünk. Ehhez meg kell tudnunk, miként juthatunk élelemhez. A magokat nem ehetjük meg, mert a meleg eljövetelekor abból kell növényeket nevelnünk. – Elégedetlen mormogás hallatszott. A magok jelentették az egyetlen jó dolgot eddig. Azonban a törzsfő zavartalanul folytatta: – Néhányan még ma elindulnak, hogy felfedezzék, mi van a folyón lefelé és felfelé. Ha át lehet kelni a vízen, akkor odaát is. Mindenekelőtt azonban meggyújtjuk az ősök tüzét, hogy emlékezzünk mindazokra, akik nem értek el idáig velünk. Utána indulhatnak. Akik maradnak, behordják ebbe a házba a magokat, utána pedig nekilátnak elvackolni a faluban. Megpróbáljuk kitalálni, hogyan élt itt az ősi nép, mit mire használt. – Kis szünetet tartott. Láthatóan valami olyat készült még mondani, ami neki is nehezére esett. – Az ősök tüzét nem oltjuk el… az emlékezés után, hanem széthordjuk.
Döbbent csend fogadta a hírt.
– Hacsak a felfedezők nem találnak bőséges élelmet és fát, szükségünk lesz minden melegre, hogy kibírjuk azt a két holdváltás időt, amíg megjön az enyhülés – tette hozzá magyarázatképpen.
A vacogó elfek tudták, hogy igaza van a törzsfőnek, mégis döbbent sutyorgás hullámzott végig a tömegen.
– Az ősök tüzénél melegedni? – jegyezte meg Mejime is csendesen. Talán csak Viepa és Olmud hallhatták, akik kétoldalról bújtak hozzá. – Mintha már mi is halottak lennénk…
A törzsfő intett, jelezve, vége a beszédének. Visszament a házba. A kolónia az öregek vezetésével nekilátott előkészíteni az emlékezés szertartását.
Hamar be kellett látniuk, a törzsfőnek mennyire igaza volt.
Az ősök tüzét szertartásosan egy elfmagas máglya alá gyújtotta a szellemjáró. Minthogy őt már szintén elvesztették, Olmud apja vállalta el a tisztséget. A szokás úgy kívánta volna, hogy minden halottat külön máglyára tegyenek, és a legtöbbet élt halottjuk máglyájából hordják szét a tüzet a többi alá. Azokban a ritka esetekben, ha nem volt meg a test – sodró folyam ragadott el valakit, vagy fenevad hurcolta el, esetleg Ashkaton vagy Zrogdavar áldozatai lettek –, hozzátartozóik őrizte hajfonatuk került csupán a lángok martalékának, hogy így biztosítsák az útjukat vissza Aslantassba, az elsők földjére.
Mejime négy hajfonatot őrzött. Olmuddal már az út elején kicserélték egymásét, Viepa a quetter első nagy mészárlása után adta oda a sajátját. Ezeknek a fonatoknak szerencsére még nem kellett máglyát rakniuk.
A másik kettő azonban a szüleié volt. Még születésekor csomózták fel csuklójára, majd kis zacskóban a nyakába került. Kései gyümölcs volt Mejime, szürke és töredezős volt a két tincs már akkor is, amikor szülei boldogságtól csillogó szemmel lemetszették azokat fejükről.
Ők ott maradtak a Zrogdavar első mészárlásában.
Viepa is hasonló két fonatot tett Olmud apja elé, majd még egy rakás további ifjú követte őket. Hules is csak ennyit adhatott Maranból, hiszen hiába volt alig félnapi járóföldre a holttest, lehetetlenség lett volna felkutatnia.
És csak jöttek az elfek, és csak hordták az öreg lábai elé a hajfonatokat, míg az utolsók már arcukon zavarral keresték a szabad helyet a földön, ahová még elférhetett a saját halottuk utolsó emléke. Végül több mint száz hajfonat kígyózott a földön. És inkább bele se gondoltak, hányan maradtak el úgy, hogy még az emlékezésnek sem hagyhattak maguk után semmit.
Volt baj elég nagy így is.
– Még tán egy tucat máglyát se rakhatunk össze abból, ami itt van – foglalta össze tömören Toton, látva a hajból álló szőnyeget.
– Talán… – szólt bátortalanul az egyik öreg – előbb hordjuk össze, ami fa van, és azt osszuk szét… hiszen úgyse számít már…
Ebben a lemondó tanácsban minden benne volt. Mejime szemét elfutotta a könny, torkát ugyanaz a száraz érzés szorította össze, mint két napja alkonyatkor, a szikla tetején. Ahogy elpárásodott tekintetét körbehordozta a körülötte állókon, látta, hogy legtöbben elgondolkoznak a tanácson.
– Nem, Huiava! – Hangjában indulat vibrált, miközben lehajolt, hogy remegő kézzel visszavegye és ismét zacskójába gyömöszölje a két drága tincset. – Nem. Az én szüleim kivárnak egy tisztességes emlékezést. Ha kell, makkot ültetek, felnevelem, megvárom, míg elszárad és kidől, de ezt nem!
Az öreg összeszorított szájjal hunyorgott fel rá. Mejime tudta, hogy meggondolatlannak tűnik hirtelen döntésével, tudta, hogy már azzal is megbántotta az öreget, hogy nevén szólította – a Huiava sast jelentett, de amióta megromlott a szeme, gúnyolta a név –, de most érezte, hogy ezer év után sem döntene másként.
Viepa hajolt le következőként. Majd még néhányan, jóval bizonytalanabbul. Huiava továbbra is csak Mejimét nézte merőn, vaksi szemeivel.
– A döntés a tiéd – hagyta végül helyben Toton. Furcsa mód az ő hangjában nyoma sem volt neheztelésnek. Ez nem csak Mejimét, Huiavát is meglepte. Egy pillanat alatt eloszlatta köztük a feszültséget. Újabb néhány elf vette vissza a tincseit, majd végre ez is elrendeződött. A földön így is közel száz maradt.
Toton ezek után megmutatta a helyet a folyóparton, ahol az emlékezést akarta tartani. Ide kezdték hordani a házaknál fellelt összevágott fát. Majd a házakból is kicipeltek minden fából készült holmit, amit láthatóan nélkülözni tudtak majd. Asztalok, székek, ágyak, szekrények és ládák halmozódtak fel egyre magasabb kupacba a folyóparton. Mejime némi bizakodással szívében nézte. Kora délután, mikor végeztek a gyűjtéssel, már szinte kezdte elhinni, hogy tévedtek, és mégis lesz elegendő fa a máglyákhoz. Ámde reménye csalókának bizonyult.
Ahogy elkezdték különrakni, máris látszott, micsoda szánalmas kis kupacokra futja. Hiába hoztak egyre újabb és újabb fából készült dolgokat, ezen mit sem segíthetett egy-egy leszerelt ajtószárny, mennyezetből kilazított zsindely. A legtöbb ilyesmit vissza is küldte Toton, mondván, szükség lesz arra még.
Amint elkészültek, kezdetét vette a szertartás. Nehezen gyulladt föl a tűz az öreg gyakorlatlan keze alatt. Majd egy órát küszködött a két fadarabbal, mire sikerült két tenyere közt forgatva izzásig hevítenie a pálcika alakút. Kiszáradt mohacsomót tett a körömaljnyi parázsra, és azt fújogatva szított apró lángocskát. Néhány marék szalmával aztán gallyak alá való tűzzé növesztette, majd az első máglya alá tette. Csípős füst kanyargott sokáig, úgy tűnt, nem is kap erőre. Aztán egyszer csak, szinte egy pillanat alatt felcsaptak a lángok, recsegve kezdték falni a sivító, durrogó fát. Toton fürge mozdulatokkal kezdte széthordani a tüzet, miközben hangosan énekelte a búcsúztató dalt, mindig annak a nevét fűzve a dallamba, akinek a hajfonata alá vitte épp tovább. Hosszú volt a dal, végtelennek tűnt a nevek sora.
Félezer emlékezésbe merült elf hallgatta lehajtott fejjel.
A fonatok sorra lobbantak el, még szinte pernyét sem hagyva maguk után. Az utolsó tüzek már az éjszakai ég alatt gyúltak, vöröslő fényük vérré varázsolta a folyó vizét. Szél se mozdult, és a lángok elől meghátrált a hideg. Az első máglya már nem volt más, mint egy hamukupac alól pislogó, halódó zsarátnok.
Elhalt az ének, csak a tűz dalolt tovább.
Nem tudni, ki kezdte, kinek az érzései csordultak ki először. Nem tudni, kiből tört ki először az ősi kínt, az elmúlással szembeni tehetetlenség érzését kifejező hang, kinek az arca fordult először az ég felé, hogy minél messzebb, minél magasabbra, egyenesen a csillagok közé voníthassa fájdalmát.
Félezer torok vádolta a halált.
A hang kupolaként borult rájuk, önmagában zengett, de mégis messzire vitte a folyó vize, és többszörösen visszaverték a házak falai, a messzi hegyoldalak.
Csak lassan csillapodott, és amikor elhalt, akkor is ott maradt, mint fájó üresség.
Szótlanul mentek vissza a házak közé, és oszlottak szét hálóhelyeikre. Senkinek még csak eszébe se jutott, hogy akár egy parazsat is vigyen az emlékezés tüzéből saját melegedésére.
 
A reggel ordítva tört a falura. Kegyetlen vihar szakadt le a hegyekből. Vad szél tépte, nyiszorgatta a tetőket, és olyan hideget hozott, hogy keményre fagyasztotta a levegőt. Sűrű, fehér förgeteggel érkezett, és vadul csapkodta belőle a hópelyheket mindenfelé.
Mejime már a vihar első hangjára felriadt, akár a többiek. Kint még éjszaka volt, és ahogy múltak az órák, úgy tűnt, el is marad a virradat. Fázva, remegve bújt Olmudhoz. Az fogvacogva ölelte át.
Egészen más volt ez az ölelés, mint az éjszaka. Akkor neki is egészen másért volt szüksége a fiú biztonságot adó karjaira, erős szorítására. Fájdalmát sírta ki a gyönyörben ott, és megkönnyebbülve aludt el. Most testük melegével védekeztek a megfagyástól.
Egyre szűkebb kupacba szorította őket a hideg. Farkasok és elfek füleltek kifelé, miközben oly elhagyatottnak érezték magukat, mintha nem lett volna körülöttük még tucatnyi ház, hasonló sorsú elfekkel rejtekükben.
Szó sem lehetett róla, hogy a magot a törzsfő házába vigyék. Marékszám ették, hogy meg ne fagyjanak. A vihar tombolása alatt ez volt az egyetlen, amit cselekedtek. Beszédre senki nem pazarolta az erejét.
Ahogy csillapodott azonban odakint a szél zúgása, Mejime felállt.
– Megtudom, mi van a többiekkel – válaszolta a kérdő tekinteteknek, és az ajtó felé indult. Marduhot egy intéssel visszaküldte a többiekhez. A farkas nem kérette magát.
Mejime nekifeszült az ajtónak, és néhány lökéssel elég szélesre tárta, hogy kiférjen. Kint derékig ért a hó. A fehér pelyhek még mindig őrülten kavarogva hullottak alá a táncoló szélben, de már nem a húst akarták leszedni a csontjairól. Mejime az egyik faluszéli ház irányába indult, ahol emlékezete szerint az öreg Toton és asszonya szállt meg néhány másik kisebb családdal. Küszködve törte a havat, fagytól elgémberedett kezeivel is segítve magát.
Még feleúton se volt, amikor ropogó lépteket hallott maga mögül. Megfordulva látta, hogy Olmud az, képén fülig érő vigyorral jön a kitaposott nyomain. Kezében egy…
A következő pillanatban már csattant is a vállán a hógolyó. Szétrobbanó darabjai a nyakába hullottak. Feltörő, bosszús kiáltását csengő kacagás jutalmazta.
– Ne legyél már ennyire kölyök! – fakadt ki Mejime.
– Visszaadhatod, ha akarod – ért mellé a fiú, és szó nélkül kezdte törni tovább a nyomot. Mejime lemaradt, amíg kirázta ruhája alól a havat, de esze ágában se volt elfagyott ujjaival hógolyót gyúrni. Inkább lehelgette azokat, miközben Olmud után indult.
Az egyik ház mögül ekkor Hules tűnt elő, hasonló küszködések közepette. Amikor észrevette őket, intett, majd feléjük törtetett tovább.
– A vihar Ashkaton elé küldte Airolgot – jelentette be, amint egymáshoz érkeztek. Airolg Hules bátyja volt, annak idején elsőnek tekintették az ifjak között. – Forró a teste, és nincs magánál. Szerintetek a törzsfőnek vagy az öreg Totonnak vigyem meg a hírt?
– Gyere velünk. Mi is Totonhoz igyekszünk.
– Igen? – fordult vissza csodálkozva Olmud. – Miért?
Mejime mérgesen harapott a szája szélébe. Néha kifejezetten idegesítette a fiú.
– Tüzet kérek tőle.
– Jó ötlet. Apám tud tüzet gyújtani, te is láthattad tegnap.
A lány el nem tudta képzelni, a másiknak honnan van ennyi energiája a fecsegéshez. Neki már annyi se volt, hogy ezt szóvá tegye. Kegyetlenül fázott. Remélte, ahová mennek, ott melegebb lesz, mint náluk.
Nem kellett csalódnia. Amint a házhoz értek, megérezték a füst szagát. A tetőn át, kis kürtőn keresztül jött kifelé. Az ajtótól már vezettek el nyomok a hóban. Kormos szélű lyukak mutatták, hogy a tűz már más házakba is elindult. Benyitottak.
Odabent kellemes volt az idő. Legalább harminc elf zsúfolódott egy kőből rakott tűzhely előtt. Nagyrészt gyerekek és a maradék öregek. Mejime a köszönés jelét mutatta, míg mellette Olmud a szüleit üdvözölte külön.
– Ha tűzért jöttetek, hozzatok fát, amin elviszitek – fogadta őket Toton. Mejime már fordult volna ki, de Olmud megfogta a kezét.
– Maradj, és majd segíts vinni. Addigra kienged a kezed.
Azzal már ott sem volt. Mejime jóleső érzéssel nézett utána. Közben Hules is elmondta, miért jött. Neki Toton azonnal kivett a tűzből egy lángoló végű fadarabot. Miközben átadta, asszonya, Jamaj csöndes szavakkal utasította, hogyan, miként kezdjék ápolni a beteget.
Mejime ezalatt csöndesen kínlódva rázogatta kezeit, amiből fájdalmas hasogatással távozott a fagy. Egészen meglepődött, amikor Toton hirtelen felé fordult, és megszólította:
– Miért jöttél Olmuddal?
– Ő jött utánam. Én tűzért jöttem.
Toton sokáig hallgatott. Közben újabb elfek érkeztek, fával a kezükben. Ezek legtöbbje az emberek eszközeiből tört, hasított fadarabok voltak. Valószínűleg mindent felhasználtak most a házakban, amivel táplálni lehetett a lángokat.
– Azért ne csinálj túl hamar felnőttet a fiúból, mert utána már hiába sírsz! – mondta végül az öreg, egyenesen Mejime szemébe nézve. Mély volt a pillantása, de nem éles. Nem várt választ a lánytól, sietve az újonnan érkezettekkel kezdett foglalkozni.
Mejime zavartan hallgatott. Nem volt biztos benne, mire gondolt az öreg. Talán nem helyesli a fiával való kapcsolatát? Még mindig éretlennek tartja rá? Vagy csak visszafogottságra int? Esetleg már tud az elmúlt éjszakáról?
Ez utóbbit elképzelhetetlennek tartotta. Közben megérkezett Olmud is, kezében ölnyi lécet hozva.
– Elbontjuk a rekeszeket, amikben az állatokat tartották odabent. Sok fa lesz belőle, gondoltam hozok ide is, hiszen itt sokkal többen vagytok – szórta le a terhét a kandallónál ácsorgók elé.
– Jól gondoltad, fiam. Tessék – nyújtott át egy égő ágat Toton –, vigyázzatok rá.
Mejime és Olmud testükkel óvták a lángot a visszaúton. Félpercenként adták egymás kezébe a füstölgő fadarabot, s míg az egyik fogát csikorgatva tartotta, a másik a hóban hűtötte a tenyerét. Amikor megérkeztek, már készen állt a kis farakás. Minthogy ebben az épületben nem volt tűzhely, a csupasz padozatot takarították fel egy részen erre a célra. Hamarosan mind a hat elf ott ült a kicsike tűz körül, csupán a farkasok húzódtak odébb. Ők nem kedvelték a tűz közelségét, valahogy mélyebben gyökerezett bennük a lángoktól való ősi rettegés.
– Airolgra Ashkaton vadászik – szólalt meg nagysokára Olmud. Mindig is nehezen bírta, ha csönd telepedett rá. – Pedig jó felfedező lett volna. Nem tudom, a törzsfő kiket küld majd. Én szívesen mennék.
– És ha elkap egy ilyen vihar? – nézett fel rá Noyake. Szemenként rágcsált egy marék magot. Nem bírta abbahagyni az evést, pedig már többen is szóltak neki, hogy fogja vissza magát. Hasztalan. Nem evett sokkal többet, mint a többiek, de azt olyan lassan majszolgatta, mintha attól félne, ez az utolsó étkezése, és ha abbahagyja, nincs tovább. Most úgy tűnt, megtalálta az egyetlen dolgot, amiért abbahagyja az evést; mielőtt megszólalt, letette kezéből a magokat. – Belegondoltál, mi lett volna mindannyiunkkal, ha ez a vihar két nappal korábban jön?
– Most valószínűleg nem gondolnék bele. De tűzrevaló és ennivaló se lesz, ha nem megyünk el keresni. Gondolom, te sem akarsz éhezni és fázni.
Noyake csak bólintott, miközben a lángokba bámult. Helyette Lozon vette át a szót, a legifjabb elf közülük:
– Rég volt már… emlékeztek, mikor gyújtottunk utoljára tüzet? Talán tíz esztendős se voltam még.
– Akkor nem is volt az olyan régen! – Olmud kaján vigyorral nézett az alig negyven nyarat látott Lozonra, aki erre rántott egyet a vállán, és arcán kis félmosollyal jegyezte meg:
– No, igen. Te tudod. De én csak arról tudok, amikor a farkasokat követtük a hegyekbe, és ott fent olyan hideg volt, hogy tűz nélkül megfagytunk volna.
– Én emlékszem rá, amikor a Tavaspagonyba jött egy idegen kolónia. Elfek voltak, de víztestvérek. – Olmud tekintete is a lángokba feledkezett, mintha ott látná régről felelevenedő emlékeit. – A Zrogdavar terelte őket új földek felé. Éhesek voltak, és kérték az akkori törzsfőt, hogy halászhassanak. Hálóik voltak. Ők mutatták meg, miként lehet fatörzsből a tűz segítségével csónakot csinálni. Kettőt készítettek. Hatalmas tüzet raktak, és az élő parázzsal etették ki a törzs belsejét. Iszappal irányították az útját. Aztán a csónakokkal kivitték a hálókat a tóra, leeresztették, és rengeteg halat fogtak. Tűz fölött megfüstölték, és nekünk is sokat hagytak hátra belőle. Nem maradtak sokáig, mert a Zrogdavar tovább hajtotta őket.
– Mi nem is tűzzel csináljuk a csónakot! – tiltakozott felháborodva Zova. Az idősödő elf nő mindenki másnál kevesebbet beszélt. Ha valamit akart, azt legtöbbször néhány morranással és mozdulattal jelezte. Évekkel ezelőtt vesztette el párját és fiát, és ezután nem is választott magának másik társat. Senkije nem volt Nelejgen, a fiatal farkashímen kívül, aki olyan fiatalon került mellé, hogy inkább anyjának, mint farkastestvérének tekintette Zovát.
Zova volt az egyetlen, aki csakis a farkasok miatt volt velük. Ha Nelejg a falkával marad, valószínűleg erővel sem hozhatják magukkal, s őt sem érdekelte volna, ha ezért a Zrogdavar széttépi. Az, hogy most megszólalt, ráadásul ilyen zaklatott hangon, több mint különös volt.
– Igen, mi nem tűzzel – mosolygott bele a lángokba Olmud, aki mintha valami tréfásat látott volna ott. – Egykori párod sok csónakot készített nekünk, de ő nem akarta kivágni az élő fát. Inkább kikorhadt belsejű törzseket foltozott meg úgy, hogy ne folyjon beléjük a víz…
– Vagy kérget kötözött össze, és lépből napon kiolvasztott viasszal tömítette el a réseket! – kotyogta közbe Lozon vidáman. – Erre már én is emlékszem!
– Igen – bólintott elkomorodva Zova. – Egy ilyennel vitte el őket a folyó.
Noyake vigasztalóan tette kezét a vállára.
– Eszedbe jutottak a tegnap esti emlékezésnél?
– Igen. Ugyanilyen volt.
Megint hallgattak egy ideig, majd Noyake szólalt meg ismét:
– A magokat… ideje lenne elvinni a törzsfőnek. – Nyomatékosításként hangosat kordult hozzá a gyomra.
Meglepetten néztek fel rá, aztán mindannyiukból kitört a nevetés.
– Igazad van! – szólt végül Mejime, és talpra kecmergett. – Nem ülhetünk itt két holdváltásig, amíg eljön a jó idő.
Mintha csak erre vártak volna, a farkasok is felpattantak, és türelmetlenül sorakoztak az ajtó elé. Nekik is indulniuk kellett, ha nem akartak kiéhezve vadászni. Az elfek gyorsan hamuba takarták a tüzet, és kiléptek az épületből.
Fejük felett szikrázott a délutáni ég, a hideg havon kívül semmi nyoma nem volt már a reggeli viharnak. A házak között társaik hurcolkodtak: házról házra járva pakolták kifelé az éghető dolgokat. Legtöbbjük valami nehéz szövetbe csavarta a testét a hideg ellen. Akinek nem volt saját takarója, az az emberek házaiból szerzett magának hasonló holmit.
– Ez nem egy buta ötlet! – jegyezte meg Lozon, miközben sűrűn paskolgatta magát, egyik lábáról a másikra állva. – Nekünk is kéne valami.
Mejime gondolatban igazat adott neki. Fűből szőtt ruháikban, szétrongyolódott gyékénycipellőikben bőrüket marta a fagy.
– Nézzünk szét. A falu túloldalán, a törzsfő házán túl maradt néhány ház üresen.
Természetesen már ezeket a házakat is elkezdték felprédálni a többiek, de legalább a havat nem nekik kellett törniük odáig. Akadt számukra ruhának való; az egyik házban minden ablak előtt lógott egy-egy pár vászontakaró. A padlón kiváló, vastag szövetet találtak, amit ügyesen széthasogatva a lábfejükre tudtak felcsavarni. Így már egészen védve voltak a széltől, hótól.
– Olyan esetlenül mozgok benne, mint egy mocsári bivaly – dohogott Viepa, amikor ismét kinn voltak. Háta mögé tekintve még hozzátette: – És olyan nyomokat is hagyok.
– Nem gond – vigasztalta Mejime –, a szagunk is van olyan.
– Rettentő büdösek ezek az emberek!
– Mejime! – Olmud lépett eléjük, szemében izgatott csillogással. – Megyek a törzsfőhöz, megmondom neki, hogy felderítem a folyópartot lejjebb, a falu után. Velem tartasz?
A lány gondolkozott egy kicsit, aztán megingatta a fejét.
– Menj csak. Én itt segítek inkább. Sok fát kell még összehordani, hogy kitartson egy újabb viharnál.
– Van fánk elég, minek vinnél még?
– Huleséknek gondoltam.
– Ja, persze. – Olmud kissé elkedvetlenedve vakarta meg az orrát. – Rendben, akkor egyedül megyek.
Azzal hosszú szökkenésekkel máris a törzsfő háza felé indult. Viepa hosszan nézett utána, amíg be nem fordult az egyik épület mögé.
– Ez mindig fut?
– Ilyen. Gyere, Viepa, nézzük meg, hogy van Airolg. Nem szeretném, ha Ashkaton őt is elvinné. Rabolt mostanában eleget.
– Sajnálnám Hulest. Kár lenne, ha olyanná válna, mint Zova.
– Neki még a farkastestvére is elmaradt.
Egymásba kapaszkodva indultak meg Hulesék háza felé, vigyázva, nehogy az eljegesedett lábbelijük kicsusszanjon alóluk a letaposott havon.

2.

Trritokk fáradtan huppant a sziklateraszra. Miután szárnyait elrendezte a hátán, még egy szusszanásnyi időt engedélyezett magának, mielőtt a kísérőkért kiáltott volna. Lenézett a messze alatta elterülő fenyvesre. A látóhatár széléig húzódott a rengeteg. Jó érzés volt belegondolni, hogy azon túlról érkezett, percnyi megállás nélkül végigrepülve a távot. Tudta, ezzel a teljesítményével bőven megállná a helyét a katonák között is. Talán még a tengert is át tudná repülni, ha arra kerülne sor. Remélte, nemsokára eljön az ideje, hogy a seregben is bizonyíthasson. 
Tisztában volt vele, hogy többre hivatott, mint hogy pásztorként, közönséges zrogdavarként tengődjön itt, a hátországban. Ráadásul ilyen meddő megbízásokat teljesítve.
Hangos kiáltással hívta a kísérőket. Hangjával még eljátszadoztak a hegyoldal sziklái, amikor feltűnt a két szárnyas alak. Zuhanórepülésben közeledtek, nyaktörő manőverekkel kerülgetve a kiugrókat, majd szétcsapott szárnyakkal fékeztek le, alig tíz méterrel Trritokk felett.
– Hová? – rikkantott le neki az egyik, a kissé vörhenyesebb bundájú.
– Jelentés a királynak, Trritokktól!
– Kövess!
Trritokk fáradt mozdulattal rugaszkodott ismét a levegőbe. Az előtte szárnyaló vörös is tudhatta, mekkora út van mögötte, mivel jóval lassabban repült, mint ahogy képes lett volna rá. A másik kísérő mögéjük lavírozott, és az előírt távolságból követte őket.
Párszáz méter emelkedés után feltűnt a barlangpalota bejárata. Az őrgyűrűk üresen lógtak a kapu felett két oldalt. Tág sziklafolyosón suhantak át, majd egy barlangteremből az alsóbb járaton szárnyaltak tovább. Ezen keresztül jutottak a trónterembe. Az első kísérő egy gyűrűre mutatott, ami a barlangterem mennyezetének szélénél csüngött alá:
– Oda lógasd magad! Korr’hoakk király mindjárt megérkezik.
Trritokk engedelmesen átbucskázott a gyűrű előtt, sarkkarmát ügyesen beakasztotta, majd amíg kihintázta magát, elrendezte szárnyait is. 
Ha nem lett volna nagyfokú illetlenség, szívesen megkérdezte volna, mit csinál most a király. Ha hosszabb várakozásra van kilátása, szívesen szundított volna egy kicsinyt – szörnyen kimerült volt.
Ám balszerencséjére, még el sem lazulhatott, máris hallotta a közeledő szárnysuhogást a barlangterem szemközti bejárata felől. Tucatnyi quetter tűnt fel, élükön Korr’hoakk királlyal. Ő azonnal elfoglalta a mennyezet közepén lógó legnagyobb gyűrűt – elegáns átbucskázásától alig billent ki a trónusa –, majd sorra elfoglalták helyüket a főrendiek is. Tanácsadók és vezírek mind. Trritokk legtöbbjüket látta már, mégis így együtt igazán megillették. Büszke volt, hogy népe elsői előtt beszélhet.
Korr’hoakk nem csak a tróngyűrűn lógva látszott királynak. Hatalmas, erőtől duzzadó testét sötétvörös, egyenes szálú bunda fedte, tépőagyarai jó hüvelyknyivel lógtak becsukott álla alá. Illetve most fölé. Öblös, mély hangon szólalt meg, amiben nyoma sem volt annak a karcosságnak, ami a legtöbb quetterét jellemezte:
– Számolj be sikereidről!
Trritokk mély levegőt vett. Egész úton erre a felszólításra készült válaszával. Százszor, ezerszer végiggondolta, mit mond majd, sorra elhagyva belőle a sallangokat, lényegtelennek ítélt apróságokat. Remélte, a hosszú út elegendő időt adott számára, hogy tökéletesen, katonásan tudjon felelni.
– Négyszázkilencvenöt jószág élve megérkezett. Ebből huszonhat öreg, a többi szaporodóképes. A hím-nőstény arány kedvező.
Büszkén nézett királya szemébe. Az bólintott.
– Kérdezhettek.
Először egy idősebb tanácsnok szólalt meg. Szórakozottan vakargatta szürkébe hajló bundáján keresztül a hasát, miközben elgondolkodó hangon kérdezte:
– Milyen az állomány jelenlegi állapota?
– Kielégítő. – Kis gondolkodás után Trritokk még hozzátette: – Feltéve, hogy tudnak maguknak élelmet szerezni.
– Annyira kies a vidék?
– Arra most tél van. Az elhajtott emberizingek elhozták magukkal a felhalmozott élelmüket.
– Elhullási arány? – Ezt már egy másik tanácsnok kérdezte.
– Egyhatod, uram.
– Még mennyi várható?
Ez a kérdés megfogta Trritokkot. Már honnan a fenéből tudhatná ő azt?! A feladatot teljesítette; félezer elfizinget elhajtott a Fekete-havasokra, és kijelölte nekik az emberizingek volt lakhelyét. Azt, hogy mindezzel mit kezdenek a jószágok, már nem őrá tartozott. Most mégis válaszolnia kell, hiszen kérdezték.
– Erről csak saját véleményem van. Szerintem mind el fog pusztulni.
Kijelentésével nem várt izgalmat okozott a tanácstagok közt. Pusmogásukból csupán annyit vett ki, hogy néhányan egymást vádolják valamivel. Végül megint a szürkülő bundájú öreg fordult felé.
– Véleményedet mire alapozod, zrogdavar?
A címzetes megszólítás óvatosságra intette Trritokkot. Azt jelezte, hogy mostantól már nem szigorú kihallgatása folyik, hanem kikérik a szakmai véleményét is. Mostantól felelősséggel tartozott minden szaváért. Ha a tanácstagok az ő szavai nyomán rossz döntést hoznak, annak következményei őt is sújtják majd. 
De jó lett volna most katonának lenni! Azok csak harcolnak és teljesítik a parancsot!
– Az az elképzelésem, hogy az olyan izingek, mint ezek, akik eddig sosem ismerték a fagyos időt, és tüzet sem gyújtanak, nagyon megsínylik majd az elkövetkező két holdváltásnyi kemény telet. És mert magokat, zöldeket és férgeket esznek, azon a sziklás vidéken nem fognak találni maguknak ennivalót.
– Micsoda? – nyikorogta az öreg tanácsnok. – Miket esznek ezek?
– Férgeket, mint csigát, kéreg alól kivadászott pajort és hangyabábot; zöldeket, mint hajtásokat, rügyeket és terméseket… – magyarázta türelmesen Trritokk, ám a másik közbevágott:
– De én azt hallottam, hogy ezek farkasokkal élnek együtt, és azokkal vadásznak! Te nem azok közül hajtottál el egy nyájnyit?
– De igen. Ha ez is fontos; hat farkas érkezett meg velük a havasokba. A többi nem követte őket.
– Hiba! Hat farkas nem tud vadászni annyi elfizingnek! Négyszázkilencvenötnek, vagy mennyit mondtál!
Trritokk kínosan érezte magát. Bár tudta, hogy a tanácsnok tévedésben él, mégsem gondolta, hogy képes lenne elmagyarázni neki az igazságot. Azért megpróbálkozott vele.
– Az elfizingek csak olyanok, mint a hegyi zergék. Nem élnek hússal.
– Hazudsz! – süvöltötte az öreg. Láthatóan teljesen kijött a sodrából. Trritokk csak sejtette, hogy ennek oka inkább az ellenlábas tanácsnok, akivel már az előbb is összepusmogott a király mögött, mintsem az ő előbbi szavai. – És a tavi jószágok? Halat esznek! És a farkasok? Minek tartják őket, ha nem vadászatra?
Trritokk jobbnak látta, ha meghátrál.
– Igazad van, uram, ezek a jószágok együtt vadásznak a farkasokkal. Ám a farkasok nem hagyták el az erdőt, mivel a sziklák között nem tudnak vadászni. Az a hat is hamarosan elmegy, vagy elpusztul.
– Tehát továbbra is azt mondod, hogy a nyáj pusztulni fog?
– Igen. Amíg tereltem őket, tüzet egyszer sem gyújtottak, talán nem is tudnak. A halakat nem ették ott sem, ahol laktak, pedig sok kicsi tó van ott. A folyó, ami mellett most letelepítettem őket, be fog fagyni, és utána is sokáig jégtáblákat hoz majd a hegyekből. Arrafelé csak nyár végén van egy nagy halvonulás, az emberizingek ezeket halászták ott régen. Egyébként kecskéket tartottak és vadásztak. A folyóból sárga fémet mostak ki, ezzel kereskedtek a folyóvölgyi falvakkal, ahonnan a magvakat kapták érte cserébe és a fát, amivel építkeztek és tüzeltek télen. Az elfizingek nem tudnak vadászni, nem értenek a sárga fém kimosásához, és most már nincsenek folyóvölgyi emberizingek sem, akik fát vágtak és művelték az erdők helyét.
Kifulladva hallgatott el. Legrosszabb álmában sem gondolta volna, hogy ennyit kell majd beszélnie. Ráadásul úgy tűnik, nem túl jó hírek, amit mondani kénytelen. Egyre inkább sajnálta, hogy nem katona.
A tanácsnokok egymás közt pusmogva tárgyalták az elhangzottakat. Végül megint kérdéssel fordultak hozzá:
– Lehetséges, hogy még azelőtt elmennek onnan, hogy elpusztulnának?
– Lehet – válaszolta óvatosan.
– Miképpen?
Trritokk mélyet sóhajtott, majd megpróbálta tömören elmagyarázni a helyzetet. Bosszantotta, hogy a tanácsnokoknak ennyire ismeretlen a zrogdavar munkája.
– Szokás szerint hagytam ott egy pásztorszolgát, de annak a quetternek is el kell szállnia délre néhány naponként enni valamit. Az odaterelt jószágok soványak, és kevesen is vannak hozzá, hogy belőlük tartsa el magát. Van tehát lehetőségük elkószálni.
Ezt is megtárgyalták a főrendiek. Mivel több kérdés nem hangzott el, Korr’hoakk zárta le a kihallgatást:
– Nem terelünk több elfizinget a hegyekbe. Amíg béke van a Szőröskarúakkal, a Hosszúfülűeknek elég lesz, ha csak ott helyettesítik ezek a jószágok az erősebb fajokat, ahol meleg van. Ha újabb telepesekre lesz szükség a hátországból a háborús övezetbe, majd akkor tanácskozunk. Addigra kiderül, lehet-e elfizingekkel hegyi munkát végeztetni. Ha megmaradnak, elkezdhetjük a bányászjószágokat is lecserélni rájuk.
Trritokkhoz fordult.
– Új feladatot kapsz…

3.

A tengerpartot kísérő sziklás dombok egyikén magasra rakott tábortűz égett. Körülötte már elcsendesedett a mozgás, a legtöbben rég elpihentek az enyhe éjszakában. A domb tetejét borító olajfaligetet jó embermagas sziklák koronája óvta az alant járók kíváncsi tekintete elől. A fehér kövek egyetlen szélesebb, szekérrel is járható utat hagytak csupán a dombról lefelé. Ezt azonban éjjel-nappal őrizték. 
Ugyancsak elkélt az óvatosság, hiszen mostanában olyan ellenséggel kerültek szembe, amik ellen nem sokat segített a sziklafal védelme. Az olajfaliget a környék hírhedt rablóbandájának, a matrózból rablóvezérré vedlett Szakállas Baldi Hiénáinak adott otthont.
A medvetermetű, kötésig meztelen rablóvezér összehúzott szemmel nézte azt az inas, karcsú fickót, akit két embere kísért elé. Ruháiról lerítt, hogy valami szolgaféle lehet.
– Ki fia vagy te?
– Draudan a nevem. – A szólított megtört tekintettel nézett fel Baldi arcába. – A quetter urak elől menekültem el a faluból, abból, amit négy nappal ezelőtt látogattatok meg az éjjel. 
Baldi képe megrándult. Rablóvezérként sok sikeres akciót vezetett már a környékbeli falvak ellen. Az imént említett nem tartozott ezek közé. Tíz embere hagyta ott a fogát, amikor a felriadt halászok nekik estek hálószárító dorongjaikkal, szigonyaikkal. Pedig csak egy kis eleséget akartak szerezni. 
Amióta az átkozott szárnyas dögök elkezdték kitelepíteni a part menti településeket, egyre kevesebb lehetőségük maradt gazdag prédát ejteni. Lassan már a mindennapi betevőért viszik vásárra a bőrüket. Az egyre zaklatottabb falusiak mind nekikeseredettebben védik biztonságukat, mintha ez bármiféle haladékot adhatna nekik.
– Szóval a ti falutokból is elhajtották az embereket?
– Mindenkit, még az állatainkat is. 
– Láttam már ilyet. Elég alapos munkát végeznek. Még a padlásokat is átnézik, nehéz elbújni előlük. Neked hogy sikerült?
– A kocsmában szolgáltam Juhas gazdánál. A pincéjében egy hordóba bújva úsztam meg. A quetter urak nem szeretik a bort…
– Ne urazd itt nekem azokat az átkozottakat!
– Igen, uram – húzta be a nyakát a fickó.
– Hogy találtál ide?
Draudan erre még idegesebben túrt fekete üstökébe. Megszeppent hangon felelte:
– Az embereid, uram, mielőtt felakasztottuk őket, elmondták, hol van a tanyátok.
– Az átkozottak! Meg is érdemelték a kötelet! – Baldi egy pillanatnyi gondolkodás után mérgesen rikkantott: – A keserves mindenit! Akkor a tieid meg a quetter kutyáknak fogják elköpni! Emberek! – ordította – Pakoljatok! Még hajnal előtt visszahúzódunk az erdőségig!
A fehér sziklákkal teleszórt olajfaliget egy pillanat alatt megélénkült. Álmukból riadó férfiak rohantak azonnal a fák szélénél álló szekerekhez, rántották le róluk a levelekkel álcázott hálókat, és kezdtek sietve felpakolni rájuk. A bozontos szakállú, busa szemöldökű rablóvezér elnézte őket egypár pillanatig, majd elégedett morranással fordult vissza.
– Ezt szeretem bennük! Senki nem fecseg, kérdezősködik, okoskodik! Csinálják, amit mondok. Maradni akarsz?
– Szeretnék, uram.
– Akkor ezt kell megtanulnod mindenekelőtt: itt én vagyok Mark’yhennon! Mihez értesz?
– Hát… ismerek néhány csibészfogást a késsel, és... – Itt Draudan megengedett magának egy cinkos mosolyt. – Két évig a városban szolgáltam, mint lakatossegéd.
– Nna, az már valami. Morek! – bődült bele ismét a sötétbe. Egy pillanattal később sörtehajú, nyurga fickó lépett Baldi elé.
– ‘Tvagyok, Baldi!
– Ez a Draudan nevű alak azt állítja, bárkit képes kihirigelni a halpucolójával. Gondoltam, megmutathatnád neki, nálunk mi a módi!
– De én… – kezdett volna riadt szabadkozásba Draudan, de a rablóvezér emelt hangon közbevágott:
– Előbb kellett volna meggondolnod, kik előtt legénykedsz! Na, kapd elő a bicskádat!
A nyurga fickó kezében már ott is volt a hosszúpengéjű gyilok. Laza ugrással termett két olajfa között, ahol elég nagy tér kínálkozott a küzdelemhez. A tábortűz rávetülő fényében félelmetesre torzult gonosz vigyora. Feketére szuvasodott fogai, ferdén forrt orra még tovább csúfították a látványt.
Draudan még mindig idegesen hebegett:
– Nincs is késem! Épp csak, hogy meg bírtam lépni a quetter u… szóval a kutyák elől!
– Romhed! – szólt erre Baldi az egyik kísérőhöz. – Add oda neki a gyíklesődet! 
A szólított kelletlen arccal adta át neki a kését. Draudan remegő kézzel vette magához, megnézegette a tűz fényében, majd nagyot sóhajtva előrelépett. Próbaképpen átdobta néhányszor egyik kezéből a másikba, majd bólintott. 
Lassan körözve indult a küzdelem. Baldi vigyorogva nézte őket.
– Ha csak egy vágást is ejtesz Moreken, maradhatsz. De ahogy én Moreket ismerem, nem nagyon hibázhatsz!
Az első összeugrásnál Draudan rögtön bekapott egy lendületes hasba rúgást, amitől hanyatt terült ki a földön. Nyögve gurult át a vállán és termett talpon. Felkarjával akasztotta meg a már felé lendülő kezet, amiben egyenesen a bordái közé mutatott a kés hegye. Alig egy hajszállal állt meg előtte. Kifordult, és közben megpróbálta kirúgni a másik lábát. Ám Morek a magasba ugorva pördült egyet, miközben valahogy fegyvere is a másik kezébe került. Draudan kis híján orra bukott, ahogy előre hajolva hagyta elsuhanni maga fölött ellenfele támadását. Erőtlen kaszabolással ment az oldalának, mire Morek szabad kezével elkapta a csuklóját. A következő pillanatban maga felé rántotta, majd, amikor elég mélyre került a feje, térdével zúzta állon. Draudan félájultan védte a nyakához irányzott vágást, majd a kést markoló kezén átfordulva kiszabadította azt a szorításból. Rövid rúgást indított a másik veséjének, de rosszul mérte fel a távolságot, és csak egy seggberúgás sikeredett belőle. 
Az időközben felgyűlt bámészkodók között kitört a röhögés.
– Morek, téged aláznak! – nevetett Baldi is, rendkívül jót szórakozva a látványon.
A nyurga rabló maga is meglepetten vigyorgott, amikor néhány kényszerű lépés után visszaperdült Draudan felé. Ő ezalatt kirázta fejéből az állon rúgás okozta szédelgést. Másik kezébe dobta át a kést, majd amikor látta, hogy ellenfele is ezt teszi, gyorsan visszaváltott. Közben nekirugaszkodott, és egy ugrással Morek feje fölé lendült. Elképedt hördülések jutalmazták a mutatványt. Átbucskázva a levegőben, a másik mögött, talpon ért földet. Azonnal pördült, kése vállmagasságban szelte a levegőt. 
De csak a levegőt. Morek ugyanis lábait szétdobva, szinte spárgába ejtette le magát a penge elől, és egy egyenes szúrással készült megakasztani Draudan lendületes mozdulatát. Annak éppen, hogy csak sikerült elkapnia a csuklóját. A következő pillanatban viszont úgy rúgta tökön a mély terpeszben álló ellenfelét, hogy az megemelkedett tőle.
Véget ért a küzdelem. Draudan ugyan nem eresztette el a másik kést markoló kezét, de az nem is erőlködött a kiszabadításán. Szabad kezével golyóit markolászva, magzati pózba görnyedve, kifordult szemmel hörgött, nyüszített. Draudan könnyű vágást ejtett a felkarján.
– Így. Most már maradhatok, igaz? – nézett fel Baldira. Az elégedett vigyorral bólintott.
– Ha a zárakhoz is értesz annyit, mint a késhez, lesz helyed a csapatban. Add vissza Romhednek a gyíklesőjét, aztán tedd magad hasznossá a pakolásnál! Hé, szarháziak! – bődült most az összeverődött bámészkodókra – Takarodjatok pakolni! Azt akarjátok, hogy itt érjenek bennünket azok a szárnyas ördögök?
– Már kész vagyunk, Baldi! – szólt vissza az egyikük. – Nem sok minden volt, amit a szekerekre rakhattunk.
A rablóvezér értette a célzást. Elgondolkozva kezdte vakargatni a szakállát.
– Hé, Draudan! Ugye azt mondtad, maradt még valami bor ott a kocsmátokban?
– Maradt hát – bólogatott az szaporán. – Meg krumpli, répa, meg minden olyan, amit nem vesz be a gyomruk azoknak. Csak az állatainkat vitték magukkal, no és a többi húsféleséget.
– Aha. Akkor egy szekérrel lenézhetnétek oda. Ez lesz az első feladatod. Majd néhány emberem elkísér.
Draudan elhúzta a száját.
– Nem hiszem, hogy őrizetlenül hagyták a falut.
– Azt majd kipuhatolod. Kaja nélkül mégse mehetünk az erdőbe. Nehéz hurokba csalni az ottani vadakat. Meg az a bor jól jön majd az őzpecsenyéhez! De még a krumplileveshez is, ha nem is kerül bele semmi, hahaha!
– Megteszem, ami tőlem telik, de ha a bor is kell, akkor két szekér jöjjön. Sok teli hordó akad Juhas gazda pincéjében. Azt is tudom, kinek az udvarában áll a legnagyobb krumplisverem. Akad ott majd más is.
– Jól hangzik. Legyen. Vigyetek két szekeret!


– Ez érthetetlen! – mászott ki Draudan fejét csóválva a szűk lejáróból. – Itt sincs semmi!
Már a hetedik házat kutatták át valami ennivaló után. Draudan egyedül annak köszönhette, hogy még nem verték agyon Baldi emberei, hogy az első útjuk a kocsmába sikeres volt. Tizenegy hordót gördítettek fel a szekerekre. A zöldség azonban eltűnt a házaktól.
– Mi a fenének vihették magukkal? – köpött ki az egyik mérgelődve. – Ugye tudod, hogy Baldi lehúzza a bőrödet, ha csak piát viszünk?
– Ja. Te leszel a reggelije! – kontrázott rá a másik. Draudan a megjegyzéseik nélkül is elég jól el tudta képzelni, milyen fogadtatása lesz, ha kiderül, hogy csupán a szája járt. Igyekezett hát kitalálni valamit.
– Megvan! A zsugori Kehem háza! Ő még akkor sem adta volna elő a pincekulcsát, ha elevenen megsütik! Gyertek, menjünk oda!
– Mert te talán tudod, hol a pincekulcs?
Draudan fölényes mosollyal fordult vissza.
– Nem, de van nálam egy lakatnyitó varázsszerszám – húzott elő a zsebéből egy sűrűn fogazott fűrészlapot. – Gondoltam, nem hagyom ott a bognárnál, ha már ennivalót nem találtunk nála!
– Látom, nem a gólya költött! Na, gyerünk, mert ha délig nem leszünk a megbeszélt helyen, Baldi mindannyiunkat kiköttet!
– Ja. Vagy fel – tette hozzá a másik.
A szekerek nagy zörgéssel indultak útnak. A zsugori Kehem háza a falu másik végében állt, nógatták hát a lovakat rendesen. 
– Gondolom, a városban már elég sokan lehetnek, zabálni meg ott is kell valamit. Csak azt nem tudom, minek kell mindenkit oda terelniük – gondolkozott hangosan a kocsit hajtó rabló.
Draudan készséggel válaszolt:
– Behajózzák őket. Állítólag a quetterek nagy területeket foglaltak a tenger túlsó felén.
– És akkor ide már nem is kellenek az emberek?
– Igazából ezt nem tudom. Biztosan megvannak a saját terveik.
– Talán… remélem, elmennek innen a jó büdös fenébe! Nem is lenne rossz, gondolj bele! Mindőnknek saját faluja lehetne!
– Álmodj csak! – taszította hátba egy hordón ülő társa a kocsihajtó rablót. – Ezek a szarok mindig is itt voltak. Mindig is itt lesznek. Vagy te hiszel még a mesékben? Egyébként is, mire mennél egy töküres faluval? Asszony, gyerek nélkül?
A másik erre csak sóhajtott.
Megérkezésük után Draudan végre megint bizonyíthatott. A pincét hamar meglelték, de a vasalt ajtót nemcsak lakat, zár is védte. Míg a többiek egymást váltva buzgón fűrészeltek, Draudan drótot kerített a házból, majd ügyesen meghajlítva piszkálni kezdte vele a zárat. Mire lehullt a lakat, ő is elkészült. Szerencsére nem volt bonyolult szerkezet, a többiek mégis elismerő vállveregetésekkel jutalmazták. 
A pince csupán egy nagyobb kamrának tűnt, de annál bőségesebb kínálattal szolgált. Legkevésbé annak a köcsögnyi fémpénznek örvendeztek, amit az egyik lisztesláda mélyén találtak. Sokkal nagyobb becse volt a zsákokban álló krumplinak, lisztnek és a polcokon sorakozó befőtteknek. Néhány oldal szalonna és füstölt kolbász tette teljessé a zsákmányt. 
Igaz, a szekérre még bőven fért volna, azért nem kockáztatták további keresgéléssel a késést. A tenger felől már így is erősen ritkult a sötétség. Hosszú út várt rájuk a találkozóhelyig az erdőségek felé.
Mire a hajnal első fényei sziporkázó aranyhidat varázsoltak a végeláthatatlan víztükörre, már rég nem az úton zötykölődtek. Egy keskeny csapást követve az olajfák borította dombok között kanyarogtak. Draudan vidáman fütyörészett az első szekér bakján, késének lapját ütemre csapkodta tenyerébe.
A kést a kocsma pultja alól szedte elő, ahol Juhas gazda rejtegette az izgágább vendégei számára. Egy jól megpakolt zsák is hevert a lábai alatt. 
Tele csupa olyan aprósággal, aminek hasznát láthatja még.

4.

A hideg egy időre kiszorult az istállóból. Bár a sorra érkező és távozó elfek szinte folyamatosan ki-be csukogatták az ajtót, a benti sokadalom mégis hamar langyosra lehelte a levegőt. A tűz is nagyobb volt a szokásosnál, s széles körbe szétkotorva forró füstöt lökött fel magából. Miközben Mejime a füst fölött puhította az aznapi fogást, Olmud egyre-másra elevenítette fel a régi történeteket. Tűzbe révedő tekintettel a gyerekkorukból, aztán már apáik, anyáik gyermekkorából mesélte az izgalmas vadászatokat, a nagy viharokat, a ritkán érkező havazások emlékét. Közben egyre többen gyűltek köréjük; nem csak a néhány falatka halért, amit Mejime porciózott szét közöttük, de sokan a történeteket hallgatva ott is maradtak a füstös tűz fénykörébe telepedve. A lány is kedvtelve hallgatta múltjába feledkező kedvesét:
– Egy évre rá, hogy hó esett, és sokáig megmaradt, a törzs lehúzódott a hegyekből, vissza a tavak vidékére, ahol addigra felszikkadt a sok összegyűlt víz. A felnőttek azonnal szorgos munkához láttak, mert az áradás sok mindent tönkretett Tavaspagonyban. Főleg csónakokat kellett újakat készíteni, de sok fa is eldűlt, kikorhadt a víztől, és így néhány család ház nélkül maradt. Csak én, meg néhány másik velem tartó ifjú barangoltunk ezalatt a farkastestvérekkel, mert még nem voltunk munkára foghatók, és jobban jártak velünk, ha elküldtek, semmint, hogy láb alatt legyünk… – Itt néhány megjegyzés biztosította Olmudot afelől, hogy ez még manapság is így van, ám az ifjú csak egy megbocsátó mosolyt küldött válaszul, majd zavartalanul folytatta: – Így vettük észre, hogy kicsit korán jöttünk; a múnok nyájai, hogy miért, nem tudom, de még nem jöttek le a hegyi legelőkről. A falka egy ideig próbált szarvasra, őzre, disznóra cserkeszni, de ezek is nagyon gyéren fordultak elő. Néhány nap múltával aztán, mint a nyúl, dzsúúú! – csapott fel hirtelen a karjával. – Megindultak fel, vissza ők is a hegyre! Persze akkoriban még én is, mint minden más gyerek, teljesen beleéltem magam, hogy a falka tagja vagyok, igazi farkas. Még véletlenül sem akartam elmaradni tőlük. Csak akkor szeppentem meg, amikor úgy a harmadik nap tájékán már nemcsak a többi kölyök, de néhány farkas is kezdett lemaradozni. Akkoriban Ehrest, a sörényest tudtam magam mellett testvéremül, de még az ő inas, kitartó teste is kezdett kimerülni! Már attól féltem, kénytelen leszek mégis elszakadni a falkától, merthogy Ehrest semmiképpen sem hagytam volna magára…
– No igen, de te még akkor el se fáradtál, igaz? – kérdezett közbe Airolg, valahonnan a füst mögül. Évődő hangja nevetős volt, és bár nem látszott, el lehetett képzelni, ahogy a szokott testtartásában, kis terpeszben, széles mellkasán összefont kézzel, kajánul vigyorog.
– Ugyan, dehogynem! Akkor már bizsergett a lábam nekem is – vallotta be Olmud szaporán bólogatva –, de még bírtam volna. Végül Ehres is összeszedte magát, és sikerült feljutnunk a havasok alá. Az első utunkba akadó csordát üldözőbe vettük, és sokáig hajszoltuk a megriasztott múnokat. Csakhogy ezek itt pihentek és jó erőben lévők voltak, mi meg már elcsigázottak a nagy úttól. Hamar láttam, hogy, ha csak nem segít valami szakadék vagy völgykatlan, itt a farkasok bizony ma is éhen maradnak. Ezért aztán, szinte nem is gondolkozva, hogy lehet-e ilyet, minden erőmet összeszedve kirontottam a falkából, és az utolsó múnokat beérve, gáncsot vetettem nekik. Két öreg, csavarodott szarvú patást sikerült felbuktatnom, és azokat le is terítették a farkastestvérek. – Csodálkozó hangok kéltek a tűz körül. – Néhány napig még hasonló módon segítettem a vadászatukat, azonban utána úgy megfájdult a lábam, hogy alig bírtam egyáltalán a nyomukban maradni. Mégis; a legcsodálatosabb pár nap volt ez az ifjú koromból! Nem csak Ehresnek lettem a testvérévé, hanem az egész falka befogadott, és igazi vadászukként néztek rám.
– És aztán? – kérdezte valaki – Meddig maradtál falkatag?
– Bizony nem sokáig. Mondtam; lesántultam alig pár nap alatt. Utána a múncsordák is leindultak a hegyről, én pedig el is maradtam a falkától. Amikor beértem őket Tavaspagonyban, már megint ide, az elfekhez számítottak engem is. Ez eléggé kiábrándított. Azt hiszem, ekkor tanultam meg, hogy én soha nem lehetek más, csak akinek születtem. Többé már nem akartam farkas lenni a falkában. Túl rossz, amikor megtagadnak.
Erre mindenki hallgatott egy sort. Nagyon is közeli volt még az emlék, amikor az erdőségek végéhez érve, a kősivatag szélénél a legtöbb farkas úgy döntött, eddig és nem tovább. 
Nem volt idő a győzködésükre, a megoldáskeresésre; a Zrogdavar kíméletlenül hajtotta őket tovább. Nem merték megkockáztatni, hogy esetleg beérje őket. A búcsú így kegyetlenül gyorsra és fájdalmasra sikeredett, és Olmud története, utolsó szavai sokukban szakítottak fel még friss, fájó sebet. Őket is megtagadta akkor a falka.
Végül a vén Huiava szólalt meg reszketős hangján, míg hályogos szeme üresen meredt a tűzbe:
– Én még az apám öregjeitől, egész kicsi koromban hallottam a következő történetet:
Talán azok az öregek sem éltek még, amikor törzsünket – amit akkor már megérintett a nagy farkasszellem, és testvérséget kovácsolt a farkasok és az elfek közé – a Zrogdavar átterelte a tóvidék mocsaras oldaláról a Tavaspagony területére. Ekkor esett meg, hogy a hosszú úton a farkastestvéreknek nem volt mit vadászniuk, mert egy olyan kies, fortyogó lápos vidéken vitt az út. Vissza akartak fordulni. Az elfek hiába sírtak, könyörögtek, az éhes testvéreik már nem akartak továbbmenni velük. Ekkor a Zrogdavar, aki szintén nem akarta, hogy az elfek a testvéreik nélkül érkezzenek az új erdejükbe, óriási bivalyt hozott, s az éhes farkasok közé dobta. Azok jóllaktak a bivalyból, és folytatták az utat a törzzsel. Néhány nap múltával ismét egy nagy bivallyal… nem, rosszul mondom: akkor egy nagy szarvastehénnel tért meg a Zrogdavar, és a farkasok ismét húst ehettek. Utána már kiértek az ingoványos mocsárvidékről, és ismét tudtak vadászni maguknak, mígnem elérték velünk a Tavaspagonyt.
A csönd felelt erre a történetre is. Máskor, régebben, az ilyen mesélős estéken egymással versengve igyekeztek az előző meséhez illeszkedő újabb történettel előrukkolni, s csak a tisztelet vitte rá őket, hogy mégis az öregebbet engedjék végül szóhoz jutni. Most szó sem volt erről. Senki sem azon gondolkozott, milyen régi legendával tudná tovább fűzni az előbbi mesét. Mindenkiben ugyanaz a kérdés mocorgott:
Most miért nem tett a Zrogdavar semmit, hogy a testvéreik velük maradjanak?
Az öreg Toton tápászkodott fel az istálló fala mellől. Arcáról messzire sütött a rosszkedv.
– Kár, hogy a mi unokáink már majd egy egészen másmilyen Zrogdavarról mesélhetnek csak. Ha lesz kedvük mesélni egyáltalán.
Választ sem várva lépett ki az ajtón. 
Mintha csak jelt adott volna ezzel, a többiek is tápászkodni kezdtek. A kevéske hal már régen elfogyott az utolsó szálkáig, és most még nyomottabb hangulatban kezdtek kifelé sorjázni, mint amikor még Olmudot hallgatva letelepedtek az istálló szalmájára.
A fiú is savanyú képpel nézett utánuk. Mejime tudta, kedvese egyáltalán nem ezt akarta elérni azzal, hogy a farkasokról mesélt. Bizonyára egyszerűen csak neki is hiányoznak. Hiszen régen úgy vették körbe őket, mint puha fészek a fiókákat. A kölykes anyák, a kiöregedett vadászok állandóan velük voltak, és a nagyobb vadászatok után, ha a falka többi tagja is elvegyült közöttük, már szinte többnek tűntek, mint az elfek.
Ez a hideg emberfalu még kiesebb volt nélkülük.
Mejime kicsit összekaparta a tüzet, hogy felszítsa a lángokat, s a tető alá űzze a bennrekedt füstöt, majd vigasztaló cirógatással Olmudhoz bújt.
– Na, ne búsulj már! Nem te tehetsz róla, hogy ilyen morcak! Majd ha kienged a fagy, felengednek ők is, meglásd!
– Nem hiszem, hogy a meleg elűzheti a rossz emlékeket – dünnyögte Olmud, miközben hagyta, hogy a lány ráterítse a takaróját, s mellé heveredjen. – Nem hiszem, hogy bármi is pótolhatja majd nekünk a falkát. – Körülöttük a többiek is elvackoltak már, a farkasok pedig ott szuszogtak a tűztől legtávolabbi sarokban. Olmud is Mejime hajába fúrta az arcát, mint mostanában mindig elalvás előtt. Félálomban még annyit dünnyögött a lány fülébe: – Csak azt nem tudom, ha már mesélni se lesz kedvünk, mi jó marad itt?
Mejime válasz helyett szorosan magához ölelte. Remélte, Olmud ennyiből is kitalálja.


Másnap dél körül Mejime riadtan szaladt ki a házból, pikkelyes kezét ruhájába törölgetve. Az undorító szagú nyálkától ugyan nem szabadulhatott, de legalább ennyivel is kevesebb fagyott a bőréhez. Rögtön rájött, hogy a riadt kiáltások a folyópart felől jönnek. Aggódva kezdett szaladni arrafelé.
Csak nem Olmuddal történt valami?!
Mióta párja felfedezte azt a kis öblöcskét, benne az emberek készítette csónakokkal, naphosszat kint lapátolt velük a vízen. Hulest, majd a felépülő Ariolgot is megtanította, miként kell a hálókat a vízbe tenni, hogyan kell keríteni, majd kihúzni, a halakat kiszedni. 
A háló Hulesék házából került elő. A három férfi napról napra egyre nagyobb veszélyt vállalt ezzel a munkával. A folyó széle egyre mélyebben fagyott befelé, és néha hatalmas, leszakadt jégtáblákat sodort lefelé a víz. Mégis csinálniuk kellett, hiszen amióta a törzsfő begyűjtötte a magot, más ennivalójuk alig volt. 
A folyón túli gyér erdőkből minden nap hoztak ugyan némi tűzrevalót és tobozt a csónakon átkelők, de ez sohasem volt valami sok, és napról-napra egyre messzebb kellett érte elmenniük. A folyó mentén elküldött felfedezők meg még nem tértek vissza.
Végre kiért a házak közül. Az elfek csoportja körbeállt valamit a parton, és amint észrevették a közeledő Mejimét, kiabálva integettek, hogy jöjjön gyorsan. A lány újra futásnak eredt. Amint odaért azonban, földbe gyökerezett lábbal megtorpant. 
Amit maga előtt a földön látott, az Gumah volt egykor, az első az ifjak közt. Olmud helyett ment felfedezni a folyó alsóbb szakaszát, minthogy Olmudnak maradnia kellett halászni, hiszen egyedül ő emlékezett már csak tisztán, miként is használták az egykori víztestvérek a hálót.
Csakis ezért nem Olmud volt az, aki most a vérmaszatos hóban feküdt, megcsonkított testtel, feltépett hasából kilógó belekkel. 
Mejime érezte, nem helyes, hogy ezek a gondolatok merülnek fel benne most, ezért gyorsan azt kérdezte inkább:
– A Zrogdavar hozta?
– Persze! Ha elnézel a folyón felfelé, még láthatod is!
Mejime felkapta a tekintetét a holttestről, és a levegőben távolodó quettert kereste meg vele. A hegyek felé repült, a folyót követve.
– Jopüjéért megy. 
Nem kérdezte, kijelentette. Valami különös, fájó érzés gyűlt a szíve, a gyomra körül. Úgy érezte, ha lehetne, ha lenne akkora hangja, a Zrogdavar után kiáltana, hogy ne tegye. Hogy Jopüje csak élelmet és fát keresni ment, nem szökni akar. Hová is szökhetne?!
Aztán az érzés szétfolyt benne, elgyengítette a tagjait, és elfutotta szemét a könny. Annyira kegyetlen volt ez a valóság, annyira más, mint amiről az előző este a tűznél beszélgettek!
– A törzsfő már tudja?
– Ott jön – felelték neki egyszerre többen is.
Nem sok minden történt. A törzsfő mostanában nem csak szótlanná, de egyre zárkózottabbá is vált. Ritkán jelent meg a törzs előtt, és mint máskor, most sem mutatkozott sokáig. Megnézte, ami Gumahból maradt, meghallgatta a híreket, majd visszafordult a falu felé.
– Szóljatok Totonnak. – Csak ezt vetette vissza a háta mögé.
Mejimének összecsikordultak a fogai. Tegnap este kivételesen a törzsfő is ott ült a tüzük körül, amikor újra megpróbáltak mesélni egymásnak. 
– Hé, törzsfő! – kiáltott utána. – A Zrogdavar a folyón fölfelé ment tovább!
A férfi egy pillanatra megtorpant. Néhány pillanatig csak állt, kezei ökölbe szorultak a combja mellett, majd kiengedtek ismét. Nem fordult, nem szólalt meg. Továbbindult, bár még az előbbinél is roskatagabban.
Jopüje az idősebbik lánya volt.


Ő két nappal később puffant a folyóparton. Lerágott lábcsonkjaiból, arcából ömlött a vér. Végső agonizálása szerencsére nem tartott soká, mire apja kiért hozzá, már kiszenvedett. Mejime minderről csak a halotti máglyáknál értesült, amik alá Toton még az est beállta előtt készült tüzet izzítani. Rongyaikba csavart elfek komor arcú, szótlan gyűrűjében álltak a máglyák. 
Nem mindenki jelent meg a folyóparton. Sokan voltak, akik úgy érezték, fásult tekintetük, amivel a lángokat bámulnák, inkább csak sértené az eltávozottak emlékét. Azért összejöttek vagy kétszázan.
Mejime csupán a gyülekezés alatt váltott néhány szót egyik-másikukkal, majd maga is hallgatásba burkolózott. A lányt nem izgatták fel a hallottak, hiszen lélekben erre készült. Az ő szívét most Olmud utáni aggodalma töltötte ki. A fiú ugyanis még a Zrogdavar feltűnésének estéjén Jopüje felkeresésére indult, és még most sem ért haza.
Nagy szüksége lett volna rá.
Felcsaptak a lángok, s Toton fájdalmas hangja. A dal most rövid volt, de amint a végére ért, furcsa dolog történt.
Toton a máglyák elé állt és a tűzbe meredt. A fojtogató füst körbefogta, eltakarta néhány pillanatra. Amikor felszállt, az öreg széttárta karjait, majd mélyen zengő, erős hangon beszélni kezdett:
– Nem azért vagyok veletek, hogy sorba mind az elsők földjére küldjelek benneteket. Száz éve is van már, hogy közétek jöttem, az utolsó farkastestvérek közé. Nem akarom végignézni, ahogy az utolsók is elpusztulnak. Az enyéim… azok, akik az enyéim voltak egykoron, szabad életet éltek és bátor halált választottak. Ti nem ismeritek a szabad életet, de ez nem jelentheti azt, hogy csakis a gyáva pusztulás lehet az egyetlen, amit választhattok! – Hirtelen megfordult, és az elfek szemébe nézett. Tekintete lángolt, akár a tűz a háta mögött. – Azt kérdem tőletek; helyes az, ha minden szabadon hozott döntésetek Zrogdavart és pusztulást hoz rátok? Szerintetek nincs értelme választani halál és halál között?! 
Még egy pillanatig úgy állt ott, széttárt karokkal, szétterpesztett ujjakkal, mint aki választ vár, majd összekapta magán rongyos takaróját, és elsietett a háza felé. 
A döbbent elfek némán néztek utána. Az öreg Toton kitörése torkukra fagyasztotta a feltörni készülő vonításukat. Tanácstalanul, egymást kérdezgetve állták végig, míg a halotti máglyák megroskadtak, végleg magukba temetve Gumah és Jopüje maradványait. Végül zavarodottan szétszéledtek. 
– Mit akart? – suttogta Viepa is Mejime fülébe visszafelé menet. Hangja ijedt volt, szeme idegesen kutatta a tekintetét.
– Nem tudom, habár azt hiszem, érzem. – Cinkos kis mosolyt villantott barátnője felé. – Gyere, kérdezzük meg tőle!
Leszakadtak a falu felé tartóktól, és Toton háza felé indultak tovább. A háztól nem messze Viepa megtorpant, és Mejimét is visszafogta.
– Nézd csak! – mutatott maga mellé a letaposott hóba. – Olmud megérkezett!
Mejime is megnézte az alig kivehető nyomot, de ő még véletlenül sem tudta volna megmondani, ki hagyta maga után. Ettől függetlenül egy percig sem kételkedett Viepa igazában.
– Akkor gyere – indult neki, ha lehet, még fürgébben. Már éppen bezörgetni készültek, amikor egy halk pisszenés vonta magára a figyelmüket. A ház sarka mögül Olmud arca bukkant elő, s egy biccentéssel jelezte, jöjjenek közelebb. A két nő azonnal megértette az utasítást, hang nélkül osontak a fiúhoz.
A háznak ezen a falán ablak volt, amit a hideg szelek elől már régebben bedeszkáztak. A fa mögül feldúlt beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Az öreg Toton és a törzsfő vitatkoztak.
– …a te gyávaságod is! Nézd csak meg, mi maradt a családodból!
– Ha! Te beszélsz családról? Te?!
– Ugyan! Tudod jól, hogy ebben nagyon különbözünk. A fiam farkastestvére viszont itt van. Hol vannak a ti farkastestvéreitek? 
– Már megint nem tudom, merre beszélsz! Az előbb még azt mondtad, hiba volt idejönnünk…
– Azt mondtam, ha itt maradunk, az a végzetünket jelenti!
– …most meg azzal kérkedsz, hogy a fiad farkastestvére különb, mint a mieink, akik maradtak!
– Nem ezt akarom mondani! Ez csupán azt mutatja, hogy egyedül mi maradtunk olyan családként, akik farkastestvéreknek mondhatja magát. Ezt is csak azért, mert Olmud még velünk van. Mejime, Viepa, Noyake, Lozon és Zova nem család, senkijük sem maradt. Ha Olmud és Mejime összeállnak, akkor ők lesznek az utolsók, de kérdezem: meddig? A farkasok koncon tengődnek, halfejeken, beleken és pikkelyeken. Ha kimennek, napokig portyáznak préda nélkül…
– Na és? Mi sem élünk könnyebben!
– De ők csak hatan vannak! A folyó befagyott, két napja már halászni sem lehet! Hat farkast még egy sánta hegyi kecske is ott hagy! Hidd el Sorong, nemsokára választaniuk kell a pusztulás és a visszatérés között, és egy percig se hidd, hogy a természetük ellenében döntenek majd! Másodszor már nem teszik meg!
– Tiszteletben fogom tartani a döntésüket!
– Akkor majd Zova is velük fog tartani.
– Ő nem fog! Zova nem farkas, hanem elf, aki még sok gyerekkel gyarapíthatja a törzset!
– Egy farkastestvér nem beszél így! – csattant fel Toton hangja. Aztán sokáig csend volt. A három hallgatózó aggódva nézett össze az ablak alatt. 
– Sorongnak hívta a törzsfőt – suttogta alig hallhatóan, elszörnyedt arccal Viepa. – A kapott nevén!
– Nem ő az egyetlen, aki már nem tekinti igazán törzsfőnek – húzta fel a vállát Mejime, de a kérdő tekintetre nem adott választ. Olmud csak az orrát vakargatta, és a havat vizsgálta a lába előtt.
– Szikkadt, vén fa vagy te, Toton – hallották ismét a törzsfő gúnyos hangját. – Olyan, amit kidönt az első szél, ha nem onnan fúj, ahonnan megszokta. De mondok én neked valamit, öreg! Menj el te is, az asszonyod is, ha akarsz! Vigyétek Olmudot és Karahot is, ha tetszik! Sohasem tartoztatok a törzshöz, és a ma esti szavaid, az emlékezés megzavarása fényesen bizonyították ezt. Vannak még öregjeink, nem fogtok hiányozni! Sőt, mondok mást is! Ha még egyszer a Zrogdavar parancsa ellen szítasz, a törzs fog kitagadni! Teszek róla!
Hallották a súlyosan csukódó ajtót, majd a törzsfő távolodó lépteit. Egy pillanatra megtorpant, nagyot fújt, majd sietve tovább indult. A három hallgatózó hosszú pillanatokig döbbenten meredt egymásra. A házban is csend volt, Toton és Jamaj sem szóltak egymáshoz odabent.
Viepa ocsúdott elsőként.
– Menjünk. Én majd eltüntetem a nyomainkat.
Úgy mentek az istállójukig, mint akiket megbüntettek. Bent már aludtak a többiek. A halódó parázs köré kucorodva, takaróikba gubózva, meg-megremegve álmukban. 
– A farkasok? – nézett szét Olmud.
– Még azóta sem tértek vissza a portyáról. Vagy… lehet, hogy már az erdőben vannak a többieknél.
– Mejime! Szerinted csak úgy itthagynának minket?
– Az éhség nagy úr.
Nem kellett megbeszélniük, szó nélkül telepedtek az alvóktól legtávolabbi sarokba. A majdnem tökéletes sötétségben alig derengő foltként látták egymás arcát.
– Szóval szerinted is apámnak van igaza?
Mejime nem válaszolt. Az utóbbi napokban benne kavargó érzései, zavaros gondolatai és az imént hallottak csak nehezen ülepedtek le a lelkében határozott véleménnyé.
– Tényleg nem tekinted már törzsfőnek a törzsfőt? – kérdezte Viepa is. – Úgy gondolod, tényleg elhagynak majd a farkastestvéreink?
– Én… azt hiszem, Toton sok mindenben igazat szólt, de kicsit én másképp látom.
– Hogyan?
– Szerintem mi már rég nem vagyunk farkastestvérek. – Mejime érezte magán a másik kettő kérdő tekintetét. – Amióta elhagytuk az erdőt… és a falkát. 
– Úgy érted, mi is?
– Úgy. Vagy ti talán a farkasokkal maradtatok volna, ha azok az erdőt választják? Lehet, hogy nem fognak elmenni, lehet, hogy túlélik velünk ezt a hideget, és Toton ebben tévedett, de abban biztosan igazat szólt, hogy itt már csak egyetlen család maradt. Csak Karah kölykezhet, és ha kiöregszik, nem lesz tovább. Még őket sem tartja el ez a hely, és a természetük nem engedi, hogy felszaporodjanak, ha egyszer nincs préda. Értitek, nem? Féltestvérek nem állnak össze a farkasok között sem, inkább elvándorolnak új falkába…
– Ugyan már! Ha majd már magot nevelünk, én csak a farkasoknak fogom a halakat, és nem kell éhezniük!
Mejime enyhén gunyoros mosollyal nézett fel Olmudra:
– És akkor magtestvérek leszünk, akikkel együtt él néhány farkas, mint valami kutyák?
Olmudot láthatóan mellbe vágta Mejime kérdése. Az elfek szemében kevés olyan alantas lény élt, mint az emberek mellett elpuhult távoli farkasleszármazottak. Hármójuk közül még semelyikük sem találkozott ilyen állattal, de a mendemondák mind lesújtó véleménnyel szóltak ezekről a természettől eltávolodott lényekről.
– Ezt te sem mondtad komolyan! – szólt végül élesen a fiú.
– Mint ahogy te sem gondoltad komolyan, hogy majd abból a pár maréknyi magból, amink van, majd itt a sziklák között fogunk mindnyájunknak ennivalót nevelni! – vágott vissza Mejime. – Hány olyan szerszámot találtál, amit az emberek erre használtak? Elvitték őket? Hány olyan mező van itt a hó alatt, amibe ültethetünk? Én csak sziklákat meg satnya fenyveseket látok itt mindenütt! De szólj bátran; láttál egyetlen mezőt is, amíg odavoltál?!
– Én fölfelé mentem a folyó mentén!
– Vagyis nem. Lefelé a folyó mentén? Menj el, és a Zrogdavar hoz vissza! Előttünk hegyek, mögöttünk kőpusztaság, amin még egy fűszálat se láttam, amikor átjöttünk rajta! Szóval?
Olmud a fejét vakarta, de nem válaszolt semmit. Helyette Viepa szólalt meg:
– A folyón túl állítólag van még néhány tisztás a hegyekig, és azért azok az emberek csak megéltek itt valahogy…
– De hogyan? – kérdezte most már hangosan Mejime. – Ha vadásztak, és halat fogtak, még megértem. De én is egyek állatokat? Már a haltól is hánynom kell, pedig azt még eszik más testvéreink is. És honnan van a fa, amivel tele a házuk, tartja a tetőt, honnan a fű, amiből a takaróikat szőtték, honnan a fű, amivel az állatokat etették?
– Talán hozták valahonnan…
– Vagy hozták nekik, igen – értett egyet Mejime. – De minekünk ki hoz? El se mehetünk innen! Szót sem értenénk az ősi néppel! És mit adnánk érte cserébe? Halakat? Az van a folyóban lejjebb is!
– Eh, ennek így semmi értelme – csapott a combjára Olmud, most már kissé mérgesen. – Két napja nem aludtam és te meg ezekkel a megfejthetetlen kérdésekkel fárasztasz! Várjuk meg a meleg időt, és akkor majd megtudjuk a válaszokat. A Zrogdavar biztos nem elpusztulni hozott ide minket!
– Biztos?!
– Te kételkedsz a Zrogdavar parancsában? – suttogta ijedten Viepa. – És azok a mondák, amikben a Zrogdavar ennivalót hozott az éhező törzseknek?
– Ha ez az egyetlen reményünk, akkor visszamegyek az emlékezés tüzéhez, és beugrom inkább a parázsba. Akkor még talán egy füst alatt Jopüjével eljutok Aslantassba.
– Ebből elég! – állt fel Olmud. – Bolondokat beszélsz, és én ezt nem hallgatom tovább. Olyan vagy, mint az apám, nem tudod elfogadni, hogy most már másképp kell élnünk!
– Menjél, talán őt meggyőzöd a csodálatos érveiddel!
– Aludni fogok, és majd holnap beszélek vele. Most alig állok a lábamon. Mindenesetre nem hiszem, hogy van más választásunk. Én láttam, amikor a Zrogdavar elérte Jopüjét. Órákig követte a magasból, és csak akkor csapott le, amikor elért egy vízeséshez, és elkezdett felmászni mellette a hegyoldalon. Szinte biztos, hogy a folyón lefelé is van egy ilyen határ, és Gumah is túlment azon. 
– Akkor az jóval közelebb van. Két nappal hamarabb hozta.
– Talán nem. A Zrogdavar miattam késlekedett. Én alaposan szétnéztem a határon belül, és a Zrogdavar csak akkor repült el, amikor látta, hogy visszafordulok.
– Aha. És találtál valamit?
– Majd holnap – ásította Olmud, és a tűz körül alvókhoz botorkált. Szórt néhány fadarabot a parázsra, azután mint egy zsák, eldőlt két alvó közé. Mejime ráhúzkodta a takaróját a fiúra, majd Viepával együtt ők is elvackolták magukat.
A lányt még sokáig kerülgette az álom. Keserű szívvel gondolt bele, mennyire másképp alakult a találkozása visszatérő kedvesével, mint ahogy azt elképzelte. Az öreg Toton jól elszúrta. 


Másnap reggel Hules zörgette fel őket. Mejime álmából félig kiszakadva hallgatta, amint az magából kikelve előadta, hogy az öreg Toton és asszonya elmentek az éjjel, a törzsfő pedig Olmuddal akar beszélni.
A fiú sietve kapta össze magát, majd szó nélkül kilépett Hulessel.
Mejime és Viepa tanácstalanul néztek össze.
– Talán meglátott minket az éjjel.
– Miből gondolod?
– Honnan tudja, hogy Olmud megérkezett?
– Talán csak remélte. – Mejime idegesen simított végig a haján. – Szerintem most fogja elküldeni.
– Ugyan már! Olmudra számít.
A többi elf értetlenül nézte őket.
– Miről beszéltek ti? – ült hozzájuk Lozon. Arcán zavart mosoly játszott, szemében izgatottság csillogott. – Mi történt tegnap éjjel?
– A törzsfő és Toton veszekedtek. Az emlékezés tüzénél történtek miatt – sóhajtott nagyot Mejime. Úgy érezte, mindjárt elsírja magát. – Azt mondta Totonnak, kitagadtatja a törzzsel, ha még egyszer a Zrogdavar ellen uszít!
– Uszít?! – nevetett fel Noyake. – Én csak egy beijedt öreget láttam, aki kimondta azt, ami mindannyiunkban benne van, mióta itt kell éheznünk, ezen a fagyos fennsíkon.
– Nem egészen – vetette ellen Lozon. – Szerintem tényleg azt mondta, hogy menjünk innen vissza a mieink közé.
– Ezt csak te képzelted hozzá!
Viepa felemelt kézzel intette csendre őket.
– Jó, jó. Elmondom, mit hallottunk tegnap. 
Azzal mit sem törődve Mejime rosszalló arckifejezésével, röviden előadta, mit is hallottak az előző este onnantól, hogy összefutottak Olmuddal. A történet végén Lozon felpattant.
– Megyek, beszélek a törzsfővel! Megmondom neki, hogy Olmud már közénk született, és…nem mehet el!
Noyake is feltápászkodott, de mielőtt Lozon után indult, még visszafordult.
– Ti nem jöttök?
– Mi már megbeszéltük ezt tegnap este.
– És?
– Nem a mi döntésünk – zárta le a témát Mejime, és egy mozdulattal jelezte Noyakének, hogy menjen. A következő pillanatban feltört belőle a zokogás. Viepa vigasztalóan kezdte simogatni az arcát, de még így is percekbe tellett, míg összeszedte magát. Aztán csak hallgattak.
– Hallottam, miket beszéltetek az éjjel – szólalt meg egy hosszú idő múltán Zova. – Nelejg nélkülem nem megy, ezért visszajönnek. Én pedig nem leszek magtestvér, ahogy tegnap nevezted a törzset, Mejime. Ezért inkább te se sírjál, hanem döntsd el, hogy mi akarsz lenni; magtestvér vagy farkastestvér.
Mejime könnyes szemmel nézett fel rá.
– Mintha ez olyan könnyű lenne! Nekem még előttem van mindaz, ami neked már a múltad. 
– Pedig egyszerű. Marduh és Olmud között kell választanod. Ha Olmud a szülei után indul, akkor ez eldöntött kérdés.
– Végül igaza van, Mejime. És hidd el, ha menni akarsz, én is veletek tartok!
– Jaj, hát nem értitek? Nekem már…
Ekkor nyílt az istálló ajtaja, és Olmud lépett be rajta. Arca zárkózott volt, tekintete komor. Nem úgy a mögötte besorjázó másik kettőnek. Széles vigyorral jöttek, Lozon még meg is veregette Olmud vállát.
– Nem is hagytuk volna, hogy másképp legyen! Képzeljétek, a törzsfő azt akarta, hogy vagy fordítsa vissza az öregjeit, vagy menjen velük! Olmud persze nem hagyta magát, kijelentette, hogy…
– Csönd! – Olmud pillantásától Lozon zavartan sunyta le a fejét. Aztán Olmud a többiek felé fordult. – Nem adtam meg azt az elégtételt a törzsfőnek, hogy elküldjön, ez igaz. Karah nélkül egyébként sem indulnék el. De szerintem az apámék így is hamarosan visszatérnek.
– Miből gondolod? – kérdezte Mejime.
– Ez a törzs az otthonuk. És ha erre nem jönnek rá, a Zrogdavar nagyon hamar tudatosítani fogja bennük. Azt pedig nem akarom végignézni.
– Félsz?
– Nem féltem Jopüje után menni. De fölösleges lenne megint megtennem.
– Tehát magtestvér leszel?
– A vízesés körül, a sziklafal védelmében egy nagy fenyves van. Sok öreg fával. Lesz mivel tüzelnünk tavaszig. Aztán majd eldől, hogy a folyón túli tisztások elég nagyok-e a magok felneveléséhez. Ha nem, még akkor is ráérünk megbeszélni, ki marad, és ki megy el. A törzsfő is másként fog dönteni akkor, mint tenné most. Tiszteletben tartom szüleim elhatározását, de én nem fogom elhamarkodni a sajátomat.
Mejime egy szomorkás félmosollyal Olmudhoz lépett, és átölelte.
– Örülök, hogy velem maradtál.
– Tegnap még úgy beszéltél, mint aki szívesen apámmal tartana. Én örülök, hogy te maradsz. – Olmud felemelte a lány fejét, és a szemébe nézett. – Én nem félek a változástól.
Mejime egy kis fintorral az arcán lépett el Olmudtól, és telepedett vissza Viepa mellé a földre.
– Jó. És addig? Havat eszünk?
– Tobozok is vannak. Pár hétig elég lesz. A folyón lefelé sem tudjuk, mi van. Én majd elmegyek, és megnézem. A törzs pedig elindul felfelé, mert jó pár nap, amíg eléritek a vízesést.
– Várjál csak! – lépett Olmud elé Noyake. – Te hogy jártad meg két nap alatt?
– Futottam.
– Te… két napig… folyamatosan futottál?! – hebegte Lozon elkerekedett szemekkel. Ő még túl fiatal volt hozzá, semhogy túlzó meséknél többnek vélje a törzsben keringő történeteket.
– Nem. Megálltam szétnézni a környéken, mielőtt visszafordultam – felelte Olmud kis huncutsággal a hangjában. Az arca azért komoly maradt, így Lozon egyre nagyobb zavarodottsággal figyelte a döbbenetén mosolygó társait. Nekik már nem volt ennyire újdonság a fiú különleges képessége.
– Akkor két nap alatt megjárod lefelé is – vetette fel Viepa.
– Nem fog menni – csóválta meg a fejét fancsalivá váló arccal Olmud. – Ebben az ormótlan lábbeliben nem tudtam futni, inkább levettem. Anyám főzetei nélkül legalább két hét, mire megint lesz a talpamon annyi bőr, hogy neki merjek vágni.
– Ez az! – nevetett fel Noyake. – Ez volt furcsa benned ma reggel! Hogy nem futottál a törzsfőtől visszafelé! Csak jöttél, mint mi.
– Hát nem vagyok valami szaladgálós kedvemben, igaz – mosolyodott el Olmud, először reggel óta.


Délután megérkeztek a farkasok. A fél falu kiszaladt a fogadásukra. Ha nem is voltak úgy kigömbölyödve, mint régen, azért látszott a horpaszukon, hogy akadt zsákmány. És volt más változás is. Míg hordaként mentek el, kis falkaként értek vissza. Elöl Marduh haladt, mellette Karah lépkedett. Bár Marduhnak vérzett a füle, és a pofáján is loncsosan, csapzottan lógott a szőr, egy falkavezér méltóságával viselte sérüléseit. Mögötte sorban Mauh, Horag, Rorros és legvégül Nelejg. Ő fájdalmasan húzta a bal hátsó lábát.
– Nna, ez is megvolt, és legalább mind túlélte – sóhajtott fel Noyake, amikor végre megint Mauh fülei közé fúrhatta ujjait.
Mejime aggódó pillantást vetett Zova felé, de az nem figyelt rá. Komor arccal, gyakorlott kezekkel tapogatta végig Nelejg csontjait, majd egyetlen morrantással hagyta helyben az eredményt. Mejime megkönnyebbült. Ennyiből is értette; Nelejg sérülései nem súlyosak, még ha fájnak is. Neki is óvatosan kellett Marduhhoz nyúlnia. A szőr ugyan elfedte a harapásokat, de azért a küzdelmekben csúnyán kicakkozták testvére fülét, pofáját. Megvakargatta a hasát, aztán inkább hagyta pihenni. Mauh viselt még egy mély harapást a nyakán, a többi farkas komolyabb sebek nélkül úszta meg a rivalizálást.
– Régen mindig táncoltunk és énekeltünk, amikor megérkeztek a testvéreink – sóhajtott fel Olmud, aki most a változatosság kedvéért Karah orrát vakargatta. – Utána az öregek meséltek a régi portyákról, hehe, olyanokat tódítva, hogy néha alig álltam meg nevetés nélkül! Ti persze, meg még az apáitok, anyáitok is azért tátott szájjal füleltétek… Azt hiszem, ez hiányozni fog.
– Mi még csak mesélhetünk a gyerekeinknek, de azoknak már más történeteik lesznek az övéiknek – bújt a fiúhoz Mejime. – A szüleink és az életük mondákká lesznek, mint az öreg Toton meséi az Erdei Népekről.
– Úgy beszéltek, mintha az emlékezés tüzénél állnátok! – méltatlankodott Noyake. Mint mindig, most sem tűrhette, hogy szomorkodjanak körülötte. – Gondoljatok bele, hogy ti aztán tényleg azt tódíthattok majd a meséitekben, amit csak akartok! Senki nem fog közbeköhécselni, hogy az nem úgy volt!
Szomorkás mosollyal nyugtázták a megállapítást. Kevéske vigasznak tűnt ez szüleik, eddigi életük elvesztéséért cserébe.
Beszélgettek még egy keveset a tűz körül, majd amikor parázsba holtak a lángok, az elfek is aludni tértek. Mejime szorosan simult Olmudhoz, s hagyta, hogy elömöljön rajta az a jóleső érzés, amit már napok óta hiányolt. Jó volt maga mellett tudnia őt, átkarolni, nyakában érezni meleg szuszogását. Arcát arcához szorította, ajka lassan a fiú szájához ért. Boldogság gyengítette el, amikor a másik ráhajolt, hogy viszonozza csókját, majd valami őrült öröm szédítette meg, amikor rájött, hogy ő is legalább annyira hiányozhatott már Olmudnak, mint a fiú neki. Még egy kósza próbálkozással megpróbálta ugyan befészkelni magát a kellemetlen gondolat, hogy helyes-e, amit tesz, mi van, ha valamelyik társuk még nem alszik, és egyáltalán, képes lesz-e fáradt párjának megfelelni, azonban mindez csak egy pillanatig tartott. Aztán mindent elsöpört egy forró hullám, és a természet ősritmusát kezdte dübörögni fülében a felzuborgó vér.
Nem tudta, miként kerültek ki a ruháikból, teste mikor kezdte nem érezni a hideg levegőt maguk körül, hogy csakis a mindent betöltő örömnek élhessen. Viszont mindez egy csapásra megszűnt, amikor tudatába betört a rémült sikoly.
Valahonnan a faluból jött, és recsegés, mély bömbölés adott rá választ. Majd mind több megrettent üvöltés kapcsolódott az egyre lármásabb hangzavarhoz. A farkasok ínyüket villantó hörrenéssel termettek talpon.
Mejime teljesen ledermedve nézett fel Olmudra, aki szintén megrettenve fülelt kifelé. Az elf lány csak a többiek felriadásakor ébredt rá, hogy még mindig félreérthetetlen helyzetben van. Megkésve csusszant Olmud mellé, s rántotta magukra takaróját. Újabb bömbölés reszkette meg a levegőt.
– A Zrogdavar? – sikoltotta rémülten Noyake.
– Nem… – vágta rá azonnal Olmud, és a takaró alól kihengeredve távolabb került ruhái után kapott. – Ez egy medve! Ereszd ki a farkasokat!
Ekkor már Mejime is, túltéve magát szégyenlős érzésein, sietve kapkodta magára elszórt rongyait. Hideg szél vágott be, amint a farkasok előtt feltárult az ajtó. Egymást taposva tódultak ki rajta, nyomukban szorosan az elfekkel.
– Affene! – sziszegte Olmud, miközben sebekkel tarkított lábára erőltette bocskorát. – Pont most…!
– Gyerünk!
Mejime kezénél fogva húzta a fiút, aki fájdalmas bicegéssel szaladt mellette. A rémült üvöltések közé ekkor már kaffogó acsarkodás, fájdalmas vonítások is keveredtek. 
Az egyik faluszéli háznál látták meg a többieket. Tehetetlenül nézték a farkasok és medvék küzdelmét.
Négy farkas azt a visszamaradt medvét próbálta kijátszani, ami első pillantásra jóval hatalmasabbnak tűnt, mint amivel Mejime egész eddigi életében találkozott. A betört ajtajú házból kivetülő fényben az is feltűnt, hogy nem is barna, hanem szürke bundát visel. Láthatóan azért maradt vissza társától, hogy feltartóztassa a farkasokat, amíg az biztonságos távolságba kerül a prédájukkal. Azt már nem tudta kivenni Mejime, hogy melyik társukat ragadta el. 
Két farkas is feküdt már a hóban kiterülve, a küzdőktől jó öt-hatlépésnyire. Egyetlen elf sem mert olyan közel menni a medvéhez, hogy megnézze, mi van a sebesültekkel. Mind a környező házak takarásából lesték, mi folyik, egyedül Zova állt tipródva a küzdő és a sebesült farkasok között. Arcát félelmetes grimaszba torzította a gyűlölet és az irtózat keveréke.
Mejime ebből rögtön rájött, hogy az egyik hóban fekvő farkas Nelejg. Újra futásnak lendült, hátha közelebb érve meglátja, melyik testvérük a másik, közben elképedve figyelte a maradék négy újabb támadását. 
Marduhot látta, amint a két hátulsó lábára emelkedő állat lágyéka felé harap, miközben Karah a lesújtani készülő mancsot kapja állkapcsa közé. A másik kettő közben oldalt került, hogy a következő pillanatban hátulról vetődjenek a medvére.
Oldalt pillantva azt látta, hogy Olmud fájdalmas üvöltéssel elrugaszkodik, a legközelebbi tető aljából kikap egy méretes palát, majd földet érve egyetlen átfordulás után útjára küldi a levegőbe. A pala surrogva, pörögve szelte át a jó húszméternyi távolságot, majd egy éktelen csattanással találta szemközt a már megfordulni készülő medvét. Egyetlen hang nélkül dőlt el. A farkasok azonnal feltépték a torkát, így csakhamar széles vértócsa vette körbe a tetemét.
Elsőnek Lozon rohant ki az egyik ház mögül, és vetette térdre magát a hóban fekvő Rorros előtt. Az halk nyüszítéssel jelezte, hogy életben van még. Zova ekkor már Nelejg súlya alatt szédelegve botladozott visszafelé. Mejime azonnal hozzá lépett, hogy segítsen. Karját Zováéval összefonta, és ezen a rögtönzött hordágyon vitték tovább az alélt farkast.
– Minek… segítesz? – lihegte Zova. – A testvéred… vezér a… falkában!
– Én elf vagyok, Zova… nem falkatag.
Az istállóba érve szalmára fektették a több sebből vérző Nelejget, Zova pedig azonnal nekilátott, hogy komolyabban megvizsgálja.
– Csak leütötte a medve – jelentette ki végül. – A tarkóján felhasították a bőrt a karmai, meg rosszul is eshetett. Ahogy a légzését nézem, lehet, már reggelre magánál lesz. Akkor majd többet is megtudok. 
– Csontja nem törött?
– Koponya nem, borda nem, láb nem. Ha felébredt, megtudom, a nyaka rendben van-e. Azt most nem merem megvizsgálni. Egyébként – nézett fel –, ha Marduh visszajön, őt is szívesen átnézem.
Mejime mosolyogva bólintott. Tudta, Zovánál ez a felajánlás több mint egy köszönöm.
Hamarosan meghozták Rorrost is. Viepa és Lozon cipelte, Noyake kíséretében. Zova hamar megállapította, hogy a medve ütésétől három bordája eltört, de a tüdőt nem sértették fel. Azon kívül az esésnél a farkcsigolyája is kificamodott, de ezt Zova ott helyben visszaigazította. Rorros egy erőtlen vuffanással jelezte csupán, hogy ezt azért megérezte.
– Jó jel! – hagyta helyben az elf nő. – Ha érzi, talán még mozgatni is tudni fogja.
– Olmud hol maradt? – nézett fel Mejime Viepára.
– Viseli a törzsfő vállveregetéseit, meg a többiekét.
– Ezért maradt ott? – vonta fel a szemöldökét Mejime. Nem olyannak ismerte a fiút, aki szeretné az ilyesmit. 
– Ó, dehogy! Csúnyán vérzett a talpa. Gondolom, attól a szédületes ugrástól, amit megcsinált. Alig jöttél el, összeesett, és úgy sziszegett, mint egy kígyó, aminek a farkára léptek. – Viepa szeme körbe villant. – De ugye ezt még véletlenül se mondjátok vissza neki?!
Mielőtt mindannyian biztosíthatták volna halálig tartó titoktartásukról, nyílt az ajtó, és Hules vállára támaszkodva bebicegett a hős. Jobb lábát vastag kötés díszítette, s erre alig-alig támaszkodott. Összeszorított szájjal ereszkedett a földre, és ahogy Mejime átölelte, érezte, hogy meg-megremeg a fájdalomtól. Aggódva fordult a többiekhez:
– Szerintem aludjunk. Majd reggel még beszélünk. Azt hiszem, mindannyiunkra ráfér a pihenő, a farkastestvéreket meg feltüzelte annyira a vér, hogy reggelig nem jönnek be. A másik medve is idegesítheti őket. – Hulesre nézett, aki még mindig ott álldogált Olmud felett. – Köszönöm a segítségedet.
Hules biccentett, és már fordult is volna kifelé, amikor Viepa hangja megállította.
– Kit vitt el?
– Az öreg Huiavát. Örülök, hogy valakit ez is érdekelt.
Azzal kilépett az ajtón.


Másnap megint gyűlést hívott össze a törzsfő. Az éhes, kialvatlan elfek egyértelműen arra vártak, hogy végre kiosztja köztük a beszedett magokat. A legtöbben már második napja nem ettek semmit. A törzsfő is beesett arccal, karikás szemekkel lépett ki a házból. Most a kezét sem kellett felemelnie, feltűnésekor azonnal várakozásteli csend ülte meg a tömeget.
– Gondolom, mindnyájan tisztában vagytok vele, hogy Toton, Jamaj és Huiava távozásával micsoda veszteség érte törzsünket – kezdett a beszédébe. Mejimének összecsikordultak a fogai, s lopva Olmudra sandított, aki viszont továbbra is a fájdalmait leplező némasággal meredt maga elé. A törzsfő sem nézett feléjük, hanem folytatta: – Az is nyilvánvaló, hogy nincs mit ennünk, fánk pedig annyi sincs, hogy a három eltávozottnak meggyújthassuk az emlékezés tüzét. Mégsincs okunk a kétségbeesésre, mivel Olmud, akit legutóbbi cselekedetei után sokan tekintenek elsőnek az ifjak között, tegnap örvendetes hírekkel tért haza. Azt a hírt hozta meg, amit Jopüje… idősebbik lányom… már nem mondhatott el nekünk. – Itt a törzsfő kis szünetet tartott, míg leküzdötte feltörő fájdalmát. Néhány mély lélegzet után tudta csak folytatni: – A folyó felső folyásánál egy nagyobb fenyves terül el, alig pár napnyi járásra innen. Ha még ma nekiindul egy csapat, hamarosan tűzifával és élelemmel felrakodva térhet meg. Ezért szeretném, ha még most jelentkeznének azok, akik nekivágnak az útnak.
Szinte egyszerre lendült a magasba valamennyi elf keze. A törzsfő gondterhelten simított végig az állán.
– Vagyis mindenki. Van közöttetek, aki maradna?
– Hogy itt haljunk éhen?
– A szürke medvéknek vacsorára?
– Megvárni, amíg hoz valaki egy kis maradékot? – szálltak fel rögtön a méltatlankodó kérdések. Egyedül Zova emelte fel a kezét, majd mikor már többen is csodálkozva fordultak felé, Lozon is észbe kapott, és sietve maga is jelentkezett.
– Én és Zova a farkasaink mellett maradnánk. Még nem bírnának egy hosszú menetet.
– Minek őriznétek őket? – szólt valaki a tömegből. – Maguktól is felépülnek, ha meg a többi nem hoz nekik valamit, így is, úgy is elpusztulnak.
– A farkasaink ölték meg a medvét tegnap! – vágott vissza élesen Mejime. – Több megértéssel is lehetnétek a testvéreink felé!
– Azt inkább Olmud tette meg! – mondta ugyanaz a hang. Mejime most már felismerte ki az; Húhóz, az öreg Huiava lányunokája feleselt. – A farkasok csak bőszítették, és lehet, miután szétszórja őket, még ő is elvisz valakit!
– Igaz! – kiáltott közbe más is. – Ez a hat farkas már nem tud megvédeni minket, főleg így, lesoványodva, meg hogy napokig odavannak!
– Jobb is lett volna, ha a falkában maradnak! – rikácsolta sírósan Huiava vénséges özvegye. – Akkor talán mi is óvatosabbak vagyunk, meg talán ti se különcködnétek itt nekünk!
Ez annyira igazságtalan volt, hogy Mejime szó nélkül megfordult, és elsietett. Még hallotta maga mögött a felzúduló elfeket, a törzsfőt, ahogy emelt hangon utána szólt, majd egy rekedt, szinte állati hangú üvöltést. Zováét.
– Márpedig én nem hagyom magára Nelejget!
Mejime berontott az istállójukba, lehuppant az álmából felriadó Marduh mellé, majd sörényébe temetve arcát zokogni kezdett. Újból nyílt és csukódott az ajtó. A torokmély morgásból rögtön tudta, hogy Zova érkezett. Ő Nelejg mellé telepedett, és csak morgott, morgott. Rossz volt hallgatni. Mejime összeszedte magát.
– Én se megyek velük, Zova. Egyék nélkülem azokat a rohadt tobozokat! Meg… gondolom, itt is elkél majd egy kis segítség.
A morgás elhalkult, majd megszűnt. Mejime felnézett.
Zova a térdeit átkulcsolva hintáztatta magát, szemei mereven a semmibe néztek. Most sem könnyezett. Mellette Nelejg feküdt. Reggelre sem tért magához, és ami a legrosszabb: néhány órája a légzése is kapkodóbb, zihálóbb lett. A farkasokat ritkán önti el a láz, de olyankor nagyon hevesen. Nelejgre ez most különösen nagy veszélyt jelenthetett, ebben a hidegben, ennyi sebtől legyengülve. Érthető volt, hogy Zovát szinte az őrületbe kergette az aggodalom. Mejime szívesen vigasztalta volna valamivel, de ahogy belegondolt, nem talált szavakat. Most érezte csak át igazán, mennyire bánthatják Zovát az imént kapott vádaskodások. Az egyetlen, az utolsó hozzátartozójának önfeláldozását silányították le vele.
Önkéntelenül is saját helyzetét kezdte Zováéhoz hasonlítani. Sok tekintetben jobbnak találta. De nem sokkal. És minden gondolata végén megválaszolhatatlan kérdésekbe ütközött. Mit jelent neki Viepa? Mi lesz vele és Olmuddal? Meddig maradhat még vele Marduh? A farkasoknak szánalmasan rövid az élete az elfekéhez képest. És most úgy tűnt, ez az idő tovább kurtul.
Újra Marduh sörényébe temetkezett, és úgy szívta be az állat szagát, mintha egy életre meg akarta volna őrizni magának. Szemébe újabb könnyeket csalt a keserűség. Farkastestvére is megérezhetett valamit belőle, mert halk nyüszögéssel kezdte bökdösni orrával az oldalát. Habár lehet, hogy csak a sebeit fájlalta, amiket a lány ölelő karja szorított.
Megint nyílt az ajtó. Megérkeztek a többiek. Komorak voltak, egyikük sem szólt.
– Nos? A törzsfő minket is kitagadott? – nézett fel végül Mejime.
– Nem egészen – válaszolt Viepa. – Viszont nélkülünk indultak el.
– Máris?
– Te mondtad: az éhség nagy úr!
– És te, Olmud?
A fiú kedvetlenül vakarta meg az orrát, mielőtt válaszolt.
– Semmi kedvem cipeltetni magam odáig. Meg aztán… – Nem fejezte be a mondatot, hanem inkább egy fintorral elnézett a Noyake keze alatt lassan feléledő tűzbe.
– Őt is kiosztották – morogta Lozon.
– Téged? Miért?
Olmud továbbra sem válaszolt. Helyette Lozon folytatta:
– Hogy különc, akár az egész családja, meg hogy biztosan az ő hatása, hogy ilyen vagy.
– Különc? Azután, amit tegnap tett?
– Bizony! Pont azért. Merthogy elfeknek nem szokása medvét ölni, és farkasok vadászatában segédkezni! Ez is csak azt mutatja, mennyire idegen vérű! – Lozon a végén már szinte kiabálta a szavakat.
– Olmud! Tényleg ezt mondták? És te mit feleltél erre?
– Azt, hogy most már nagyon fáj a lábam, és mindjárt összeesem – sóhajtotta a fiú, továbbra sem nézve Mejimére. – Azzal eljöttünk.
Mejime dühödten harapott saját öklébe. Valami olyasmit érzett, amit eddig talán még sohasem. Gyűlölte az egész törzset, gyűlölte magukat, amiért nem tudtak elégtételt venni az őket ért sérelmekért, sőt még ezt a nyámnyila Olmudot is gyűlölte.
– Mit képzelnek ezek?! – szakadt ki belőle végül. – Mennek, mint egy múncsorda ez után az ütődött Sorong után, akit szégyellem, hogy bármeddig is törzsfőnek tekintettem! Aki még köhögni sem mer a Zrogdavar utasítása nélkül, és természetesnek veszi, ha az éhenhalásunk ellen küzdő lányát széttépi, csak mert az túllép valami általa megszabott határt! Miért kell mindig azt bántaniuk, aki valami mást tud vagy merészel, mint ők?! Ha nekünk nincs farkastestvérünk, neked se legyen! Ha mi nem tudunk halat fogni, két napig futni, te se tudjál! Ha mi nem merünk kavicsot dobni a medve pofájába, te se merd megtenni! Miért?!
Kicsit lehiggadva észrevette, hogy mindannyian – még Zova és a farkasok is – úgy bámulnak rá, mintha most pottyant volna közéjük. Viepa volt az, aki végül lassan hozzá merészkedett. Óvatosan, mint aki attól fél, hogy megharapja, végigsimított az arcán, és szinte suttogva azt válaszolta:
– Mert ez a természet törvénye, szívem. A csorda mindig kiveti magából a másmilyeneket. Most mi vagyunk másmilyenek a farkastestvérekkel.
– Majd megszokod – csúszott oda hozzá Olmud is, és átkarolta a vállát. – Hidd el, én tudom. Én mindig csodabogár voltam a törzsben, nekem ez nem új érzés. Néha, mint most is, kellemetlen, de ha tudod, hogy a törzs mit akar, és segíted, nem fog kitagadni. Ennyit meg igazán vállalhatsz Marduhért. Hidd el, lesz még szükség a farkasokra, lesznek még hálásak azért, hogy velünk vannak. Tegnap is azok voltak… de éhesen, rosszkedvűen ez hamar elmúlik. Ma már az volt a baj, hogy a farkasok miatt veszélybe került az azonnali indulás a fa és az élelem felé. Azt is rosszallották, hogy most nem én vezetem őket, hanem maguknak kell elindulni az ismeretlen felé. De ezeket a dolgokat nem így érzik át, és ezért nem is így mondják ki. Ezért van az, hogy most igazságtalannak érzed azt, amit kaptál.
– De hát az is! – méltatlankodott tovább Mejime, közben azért közelebb bújt Olmudhoz, s Viepát is maga mellé ültette a másik oldalról.
– Nem biztos. Még te bizonygattad két éjszakával ezelőtt, hogy a farkasoknak itt nincs jövője. Most azért hibáztatsz másokat, mert ők is így látják?
Mejime rosszkedvűen bólintott. El kellett ismernie, hogy a fiú tényleg igazat mondott. 
– Ezek szerint – szólalt meg most Zova –, egyedül a farkastestvéreink döntése, hogy mennek vagy maradnak.
– Igen. Úgy valahogy.
– És ha maradnak, a nélkülözéseken túl még azt is vállalniuk kell, hogy folyamatosan bizonyítsák ittlétük jogosságát?
Olmud megint az orrát vakargatta egy ideig, mielőtt válaszolt volna:
– A szüleim… hasonló helyzetben voltak itt a törzsben, mint most a farkastestvéreink. Ők sohasem voltak rászorítva arra, hogy bizonygassák ittlétük jogosságát. De valahogy mindig számon tartották őket. Én, amíg a gyereket játszottam, nagyrészt elkerültem ezt.
– Miért – nézett rá csodálkozva Mejime –, te direkt nem akartál felnőni százötven évig?
– Nem egészen. Tényleg furcsa, hogy mi ilyen hosszú életűek vagyunk, de hamar rájöttem, hogy ha kilépek az ifjak közül, nekem is csak az a sors jut, mint a szüleimnek. Én is megszenvedtem azokat a kérdéseket, amiket te tettél fel az előbb. Nekem szüleim tanácsolták, hogy amíg nem érzem meg a pontos helyemet a törzsben, ne siessek a párválasztással. 
Mejime egy pillanatra elmerengett a válaszon. Most értette meg, mit is akart mondani neki Toton ideérkezésük harmadnapján; miért is óvta őt attól, hogy felnőttet csináljon a fiából. Zova hangja zökkentette vissza ismét:
– Lehet, hogy a szüleid mindezt felvállalták azért, hogy egy kicsit másmilyen farkastestvér törzs tagjai lehessenek, de a magtestvér törzsből nem kértek. A farkastestvérek is vállalják most még a nélkülözést, hogy velünk lehessenek. De nem hiszem, hogy vállalnák, hogy kutyákká váljanak egy emberfaluban.
Olmud hökkenten kapta fel a fejét.
– Te hallottad, amit beszéltünk akkor éjjel?
– Hallottam. És ha igaz, amit mondasz, Nelejg felépülése… vagy pusztulása után én leszek az első, aki csatlakozik a farkasokhoz, amikor elmennek.
Ehhez már senki nem fűzött semmit.
Üldögéltek még egy darabig, aztán Noyake, nem bírván tovább a légkört, kiment. Nemsokára Lozon követte, majd mind szétszéledtek valami ennivaló után. Elrágcsált szalmaszálakkal, hó alól előkapart fagyos növénymaradványokkal próbálták elverni az éhüket. Lozon húst vitt Rorrosnak a medve szétmarcangolt teteméből. Zova hóval dörzsölgette a forró testű Nelejget. A többi farkas céltalanul lődörgött a falu kiürült házai közt, majd jóval az est beállta előtt elvackoltak. Nekik a medvehús még több napra kitartott.
Mejime elnézte őket, és mindegyre a Zova tanácsolta döntésen töprengett: Marduh vagy Olmud? Nem mert dönteni.
Olmud estefelé elkezdte behordani az istállóba a környező házakban talált tüzelőt. Csöndesen hullani kezdett a hó, előrébb hozva a sötétedést. 
Mejime még ezután is sokáig kint maradt, céltalanul járkálva az üres házak között. Lement a folyópartra, és elnézett a túlpart felé. Arra, amerre a szürke medve hurcolta el az öreg Huiavát. Mikor aztán teljesen átfagyva az istállóba lépett, már csak Noyakét találta ébren, aki éppen a tüzet élesztgette. Szó nélkül feküdt Marduh mellé, elgémberedett ujjait az állat meleg bundájába fúrta. Nemsokára érezte, hogy Olmud a hátához simul.
– Jó, hogy esik a hó – suttogta. – Ez talán eltakarja a Zrogdavar szeme elől a szüleimet.
Erre sem válaszolt.


A hófödte síkság felett fehéren örvénylett a sivító szél. Alig néhány lépésre lehetett csupán belelátni a hóförgetegbe, ám az öreg Toton nem is a tájat fürkészte előre meredő tekintetével. Derékig állt a hóban egy nála alig magasabb szikla tövében. A csupasz kődarab szinte semmi védelmet nem nyújtott a tomboló idővel szemben. Karjai közt Jamajt tartotta, kinek előrebicsaklott feje a vállán pihent.
Már nem gondolkozott azon, mekkora hiba volt élelem nélkül nekivágniuk a köves, havas pusztaságnak. Gondolkodott rajta eleget, amíg elkékült, fagytól felrepedezett ujjaival kotorta a havat maguk előtt.
Jamaj kora délután adhatta fel. 
Már az is hatalmas hátrányt jelentett, hogy a szűz hótakaró semmi támpontot nem nyújtott, merre is fut az ideúton követett ösvény. Egy ideig vezették őket az ismerősként felbukkanó hegyoldalak és dombhátak, de a síkságra érve már csak az irányt tudták meghatározni. A méteres hó alatt meghúzódó kövek tovább lehetetlenítették a haladást. Egy percnyi alvás nélkül telt el a második éjszakájuk is. Erőlködésüknek nem volt eredménye: hajnalban még mindig a végeláthatatlan fehér síkság fogta őket körbe. Alig-alig vánszorogva, kimerültségtől remegve, álmosságtól szédelegve törtettek tovább, dél felé. Aztán Toton meglátott néhány csupasz ágacskát előmeredni a hó alól. Ez már a síkság szélét jelezte. Fáradt örömmel fordult meg, hogy megossza asszonyával felfedezését. Ekkor döbbent rá, hogy Jamaj rég nincs mögötte. A visszaúthoz, amíg megtalálta, a keserű önvád adott erőt. Jó pár óra keresés után, a hóban fekve talált rá. Ekkor már nem volt eszméleténél.
Ami ezután jött, az maga volt a kín és a szenvedés. A hirtelen felerősödő jeges szél pillanatok alatt befújta hóval az eddig tört ösvényt. Toton, hátán asszonyával, az ereje legvégén járt. Ekkor még nem esett, de a szél maró jégszilánkok ezreit sodorta arcába. Lábait már rég nem érezte. Azt, hogy az eddigi iránytól is eltért, akkor vette észre, amikor orra előtt feltűnt a szikla. Amit nem látott napközben. A tövébe vonszolta magukat, aztán átölelte asszonyát, kinek fagyos testéből eddigre rég elillant az élet, és elmeredt maga elé, messze, mintha még így megláthatná az elérhetetlen messzeségben magasodó fákat.
Reggelre az ő csontjain is keményre fagyott a hús.


Mejime sugárzó arccal lépett elő az egyik házból, és két kezével magasba emelte szerzeményét.
– Idenézzetek, mit találtam! – kiáltotta bele a néma faluba.
Hogy pontosan mit is talált, azt maga sem tudta, de ehetőnek tűnt. Nagy, kerek alakja felül gömbölyödött, alul lapos volt. Külsejét barna, cserepes kéreg borította, s ahol kikezdte fogaival, fehér, kemény, lyukacsos belsőt talált. Ízre kicsit sós volt, de fenséges.
Kiáltása után hamar felbukkantak kíváncsi arcú társai.
– Mi az, mutasd! – ért oda elsőként Noyake. Ha ennivalóról volt szó, egészen megfürgült.
– Annak a búbos hátú tűzhelynek az ajtaja mögött találtam. Nagyon jó íze van, csak kicsit nehéz megrágni. Nézd; ez a fele egy kicsit kormos is.
Noyake olyan szemeket meresztett a hatalmas darab ennivalóra, mint aki csodát lát. Közben befutottak a többiek is.
Viepa kissé gyanakodva szagolta meg közelebbről.
– Biztos, hogy ehető?
– Ízre egy kicsit emlékeztet a maghoz.
– Úgy néz ki, mint valami fagomba – jegyezte meg Lozon. – Mindenesetre nem hiszem, hogy mérgező. Minek tartották volna akkor maguknál az emberek?
– Ez nagyon jó! – találta meg végre a hangját Noyake. – Ha belegondolok, hogy ha ebbe a házba is beköltözik valaki, már rég megettük volna…
– Azért ne éld bele magad! – intette Mejime. – Lehet, hogy tényleg tüzeltek vele. Mondtam, hogy az egyik tűzhelyben találtam.
– Mi viszont most megesszük! Inkább halok meg teli hassal, mint éhen!
Minthogy ezzel a vita eldőlt, az istállóba vitték a kincset, majd kerítettek egy követ, amivel ehető darabokra törték. Csakhamar rájöttek, hogy a szájukban egész gyorsan megpuhulnak a morzsák. Ezután tálat kerítettek, havat olvasztottak, és beáztattak annyit, amennyi csak a tálba fért. Miután elmajszolták a kenőcsössé lágyult masszát, mindannyian úgy érezték, rögvest szétpukkadnak.
– Ilyen jót már tudom is én, mikor ettünk utoljára – nyögte hanyatt dűlve Lozon. Mellettük még ott hevert az ismeretlen étel nagyobbik fele.
– Azért Olmudnak is hagyjunk belőle. Ki tudja, talál-e ennivalót arrafelé.
Mejime aggodalma Olmud után nem volt alaptalan. Közel egy hete indult neki, hogy felfedezze a folyó lentebbi szakaszát. Igaz, most nem futva, hisz még nem volt abban az állapotban, hogy bátran nekivághatott volna. A tehetetlen éhezés azonban nem hagyta nyugodni, így már a törzs távozása után két nappal útnak eredt. Még Karahot sem vitte magával.
A farkasok egyébként sem szívesen mozdultak ki a faluból mindaddig, amíg egyetlen kiszopogatni való csont is maradt a medvéből. Ez azóta már elmúlt, és két napja nekik is el kellett indulniuk újabb zsákmány után. Csak négyen mentek, a két sebesült testvér az elfekkel maradt. Azok azonban hiába kutatták át az egész falut, semmi ehetőt nem találtak a farkasok számára. Ebből a furcsa masszából fellefetyeltek ugyan egy keveset, de láthatóan csak az éhüket verték el vele.
Nelejg négy napig feküdt lázasan és magatehetetlenül. Az ötödik napon csontsoványan ébredt, szédelegve állt fel, de egészségesen. Zova megetette a számára eldugott medvehússal, amitől némileg erőre kapott. Most viszont már ő is csak a szétszórt csontokat nyalogathatta. 
Rorros lassabban gyógyult. Törött bordái felett megduzzadt az oldala, és kegyetlenül fájt. Halk nyüszítéssel sírta végig az éjszakákat. Kínjában odáig merészkedett, hogy még a tűzhöz is odafeküdt. A meleg enyhítette valamelyest a fájdalmait. Most is ott kucorgott Lozon mellett, aki óvatos simogatásoknál többet nem tehetett érte.
– Szerintem a maradékot vissza kéne vinni oda, ahol találtad – vetette fel az ötletet Noyake. – Ha ott eddig nem romlott meg, ezután se fog. 
– Igazad van – könyökölt fel Mejime. – Nem kéne, hogy a penész egye meg előlünk.
Nagyot nyögve tápászkodott fel, még egyszer végigsimított teli hasán, aztán lehajolt a maradékért, és kisietett vele.
A ház, amiben a különös alakú tűzhely volt, a falu magasabbik végében állt. Ezért is nem költöztek bele, hiszen minden irányból érték a szelek. Ablakait sem deszka fedte, hanem valami jégszerű anyag, ami vékony volt és átlátszó, és úgy engedhette kifelé a meleget, mint egy nyitott ajtó. Mejiméék innen szerezték a ruháiknak való anyagot és a lábbelijüket megérkezésük után, ám azóta nem szívesen jártak felé, akárcsak a többiek. A tűzrevaló, fából készült holmikat természetesen kihordták belőle, de egyébként magányosan emelkedett a ház a falu fölé.
Mejime, miután visszatette a tűzhelybe a maradékot, kifelé jövet megállt egy pillanatra a bejáratában, s elnézett messze, a falu fölött, ki egészen a folyópartig. 
Ekkor látta meg a sietve közeledő alakot.
Futva indult lefelé, át a házak között, a még le sem taposott, lucskos havon keresztül. Nevetve vetette magát a fiú nyakába, hatalmas megkönnyebbüléssel szívében. Olmud is örömmel viszonozta az ölelést, csókkal a lány csókját. Miután szétváltak sem eresztették el egymás kezét. Így indultak vissza, be a faluba.
– Nehéz utad volt?
– Nem annyira. Ez a jó idő megroskasztotta a havat. Könnyebb benne a járás, de sokkal vizesebb is.
Bizonyítandó, Olmud fél kezével vizet facsart a magára tekert szövetből.
– Van benn tűz. Ott majd hamar megszáradsz. Vagy kerítek valami szárazat.
– Azt köszönöm. Már azt hittem, futnom kell, hogy ki ne fázzak.
– Lábad hogy bírta?
– Javul. Azért még nem futok, ha nem muszáj.
– Volt mit enned?
– Háát… volt.
A bizonytalan hangú válaszra Mejime megtorpant, és a fiúra nézett megjátszott szigorúsággal.
– Nekem te ne udvaroljál ezzel! Van ennivalónk, és mindjárt kapsz is belőle.
– Nocsak. Csigát találtatok a hó alatt?
– Valami jobbat. És te? Találtál valamit?
– Azt majd a tűznél elmesélem.
Az istállóban a többiek is kitörő örömmel fogadták a visszatérőt. Mejime azonnal szaladt is, hogy hozzon az ennivalóból, és kerítsen egy szárazabb takarót. Amikor visszatért, Olmud már ruha nélkül melegedett a magasra rakott tűznél, és épp arról mesélt, milyen sok medvenyomot látott a folyón lejjebb.
– Sokkal nagyobbak, mint akár azé, amelyiket elintéztünk a farkasokkal. Lejjebb nem tudott befagyni a folyó, annyira sebes. Gondolom, halat fogni járnak ki a sziklákra.
– Te aztán jól megvártál a meséddel! – korholta le Mejime, amikor mellé ért. – Beáztatom neked ezt az izét, aztán közben kezdheted elölről.
– Direkt nem mondtam még el semmi fontosat – kezdett mentegetőzni Olmud. Magára terítette a hozott takarót, majd elfintorodott. – Pfuj, ez nagyon büdös!
– Más nem volt. Szóval a medvéknél tartottál!
– Igen. Szerencsére nem találkoztam eggyel sem. Ráakadtam viszont egy halra. Valami állat hurcolhatta ki a partra, aminek kicsi, hártyás ujjú lábai vannak, meg hosszú, csupasz farka. A halból csak a szemét és a hasa alját ette ki, a többit meghagyta nekem. Ezen voltam el mostanáig.
– Akkor tessék, egyél! – nyújtotta át a tálat Mejime.
Olmud gyanakodva szagolta meg a bizonytalan színű pürét, majd óvatosan kimert az ujjával egy kicsit, és megkóstolta. A következő pillanatban eltűntek arcáról a gyanakvó ráncok, és marékkal kezdte falni. Egy perc alatt eltüntette, még a tálat is kinyalta.
– Amilyen csúnyán néz ki, olyan finom. Mi ez?
Mejime röviden elmesélte, miként akadt rá az étekre, és nagyjából hogy nézett ki eredetileg. A pontos leírás dacára Olmud is csak tanácstalanul ingatta a fejét.
– Ha tényleg nem fagomba, akkor talán az ősi nép valami különlegessége. Tudjátok, hogy azok szinte semmit sem esznek meg úgy, ahogy azt a természettől kapják… Na, de ott tartottam, hogy volt az a hal, és utána semmi. Így jutottam el egy jó háromnapnyira fekvő helyre, ahol a fennsík véget ér, és egy mélységes zuhatagon túl ugyanaz a kőpusztaság folytatódik, amin keresztül jöttünk. Ameddig elláttam, a folyó mentén itt-ott nő néhány csenevész fenyő, de más semmi. Nagyjából eddig juthatott el Gumah is, ezért gondolom, ez lehet a másik határ.
– A Zrogdavart láttad?
– Nem. De nyugodtan figyelhetett valami szikla mögül.
– Inkább valószínű, hogy a törzsre felügyel a másik oldalon – vetette fel Viepa.
– Tényleg! – fordult felé Olmud. – Tőlük még senki nem jött vissza?
– Senki. Gondolom arra várnak, hogy mi menjünk.
– Igen, hogy cserébe egy kis maradékért segítsünk felcipelni ide a tüzelőfát! – tette hozzá Lozon indulatosan. – Hát azt leshetik!
Olmud csodálkozva nézett rá.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nincs okunk haragudni rájuk, amiért nehezen viselik a farkastestvéreinket.
– Az lehet, de akkor így arra sincs okunk, hogy vállaljunk egy többnapos menetelést, amikor még van ételünk és tüzelőnk bőven – feleselt tovább Lozon. – Ők tegyék csak a rosszmájú megjegyzéseket, de nekem ne legyen már muszáj csak azért odamennem, hogy hallgassam!
– Azért kell mennünk, mert számítanak a segítségünkre! – válaszolt most már egy kissé ingerültebb hangon Olmud. – Nem tudom, milyen szóval kérsz majd a fából, ha csak itt ülsz és várod, hogy elhozzák? Miért adnának az ételből?
Lozon erre már nem válaszolt, csak összehúzott szemmel nézte a másikat. Helyette Viepa vette át a szót:
– Furcsa szavakat használsz. Mikor volt az, hogy csak az ehetett, aki kiásta, összeszedte az ennivalót? Már az is furcsa, hogy a többiek nem hoztak eddig semmit, pedig ha jól emlékszem, azt mondtad, alig egy-két hétre való élelem van ott. Ha ma megérkeznek, már akkor se sok maradhatott belőle, nem gondolod?
Olmud lehajtotta a fejét.
– De, gondolom. 
– Azért maradtunk, mert a farkastestvéreinknek szükségük volt ránk. Ezzel vállaltuk, hogy még több napig éhezünk, mint ők. Szerintem ezt ők is látják, és egyáltalán nem várják, hogy még emellett elmenjünk fát cipelni.
– Szóval mégsem értitek. – Olmud bánatos tekintettel nézett fel a többiekre. – A farkastestvéreink… a többiek számára… feleslegesek. Amit értük tesztek, az is. A törzsnek most az a fontos, hogy legyen tűzrevaló tavaszig, és elkerüljék az éhenhalást. Ha ti ebben nem segítetek, hanem csak kéritek a részeteket az ennivalóból, olyan különcökké váltok, akikre nagyon rossz sors vár.
– És Karah? – szólt megremegő hangon Mejime. – Már te sem úgy beszélsz, mint egy farkastestvér.
– Karah elmegy majd a többiekkel. Már Marduhhoz tartozik, nem hozzám.
– Én úgy gondoltam, Olmud, hogy mi leszünk az utolsó farkastestvér család a törzsben. Hogy majd a mi életünk… a mi meséink adják tovább a törzsünk múltját a gyermekeinknek…Hiszen azt mondtad, majd fogsz nekik halakat! – Mejime ezeket a szavakat már sírva mondta. Olmud most mégsem ölelte át, Viepa pedig szintén ledermedve hallgatott.
– Hamarabb mennek el, minthogy én kimehetnék a folyóra halat fogni. 
– Ha a folyón lefelé sincs semmi – morogta közbe ritka rosszkedvűen Noyake –, mi is hamarabb megyünk el, mint hogy halakat foghatnál. Ha igazat szólt a Zrogdavar, még a felénél sem tartunk ennek a hideg időnek.
– És?! – egyenesedett fel Olmud a tűz mellől. – Van ötleted? Mert nekem nincs. Megvannak a határaink, és itt kell valahogy túlélnünk. Vagy te majd elmondod a Zrogdavarnak, hogy engedjen vissza minket, mert különben éhen halunk?
– A szüleid nem jöttek vissza. A Zrogdavar sem hozta őket – jegyezte meg Lozon.
– Apám bizonyára tudta, miként kerülheti el. De egy egész törzs...? Neked van ötleted?
– Nem ötlet kell ide, hanem döntés – mondta Mejime valami egészen más, távoli hangon. – A múltkor azt mondtad, miattam döntöttél úgy, hogy kilépsz az ifjak közül. Ha én most úgy döntenék, hogy elmegyek… velem jönnél?
Olmud idegesen dörgölte meg az orrát. A kínos csendben mindenki a válaszára várt. Öltözködni kezdett.
– Én már most megyek – nyögte végül. – A törzsnek megyek segíteni, elhozni a fát. És aki egy kicsit is a törzsbe tartozónak érzi magát, az velem tart.
– Nem válaszoltál!
Olmud összeszorította a száját. Végül csak annyit mondott:
– Ha így döntesz, tévedtem.
Azzal kimenekült az istállóból.


Mejime sokáig sétálgatott a lucskos folyóparton. Néha megállt, elnézett a parton fölfelé, amerre Olmud távozott. Igazából viszont nem a folyót látta. Lelki szemei előtt az utolsó jelenet játszódott le újra és újra.
Olmud kilépett az ajtón. Bent senki se szólt, senki se mozdult hosszú percekig. Kint elhaltak a távolodó lépések. Zova szólalt meg végül csendesen:
– Mégsem Marduh hagyott el hamarabb.
Mejime érezte, most nem tud sírni. Túl sokat sírt mostanáig. Csak két keserű ránc jelent meg a szája sarkában, mielőtt válaszolt:
– Te inkább hallgass!
Felállt, és ő is kilépett az ajtón. Lassan sétált a folyópartig, és azóta is csak téblábol fel s alá. Szépen letisztult gondolatok jöttek elé sorban. A megszületett döntés gyümölcsei. Még sötétedés előtt visszatért társaihoz.
– Örülök, hogy nem mentél utána – fogadta őt Viepa. – Most azt hiszi, nagyon okos. Majd megnézem, mindezt miként magyarázza el Karahnak!
– Nos, Karah talán nem olyan bolond, mint én, és megérti magától is – telepedett a tűz elé Mejime. – De most már én is látom, mit kell tennem. Nem várom meg, amíg a testvéreink teljesen kiéheztetik magukat mellettünk. Addig kell indulniuk, amíg még van erejük az úthoz.
– És mégis, hogy akarod elküldeni őket? – húzta el a száját Viepa. – Vagy azt hiszed, mert Marduh a vezér, majd Horag szó nélkül követi, és engem itt hagy?
Mejime kedves-szomorkás mosollyal cirógatta meg barátnője felzaklatott arcát.
– Nem gondoltam ilyesmire. Nekünk is most kell indulnunk velük, amíg kitart ez az ennivaló. Ezt, ha elosztjuk egymás közt, vihetjük magunkkal.
Viepa Mejime nyakába vetette magát.
– Végre! – sikkantotta boldogan. – Már azt hittem… teljesen odavagy Olmudtól! – Aztán gyorsan eleresztette a másik nyakát, visszahuppant elé, és mélyen a szemébe nézett: – Azért ugye nem haragszol, hogy ezt mondtam?
Mejime szájzugában megint megjelent a két keserű ránc.
– Nem haragszom. Tényleg úgy élt bennem a jövő, hogy én és Olmud együtt leszünk. Viszont szeretném, ha ezután nem emlegetnéd folyton.
Viepa egy gyors mozdulattal összecsippentette az ajkait, jelezve, hogy mostantól Olmudról egy szót se ejt. Aztán megint csak elömlött arcán a boldog mosoly.
– Egész eddig azon ettem magam, hogy mi lesz, ha majd választanom kell közted és Horag között. Úgy éreztem, szétszakadok! Mert ugye, ha maradok Horag nélkül, akkor egy ideig még elvagyunk, de aztán neked családod lesz, meg talán nekem is, és már nem úgy leszünk, mint régen. Ha meg Horaggal megyek, akkor meg nincs törzs, és talán többet se látlak viszont.
– Mind így vagyunk, Viepa – vágott közbe Noyake. – Hiszen ha megyünk, akkor nem egy hideg holdváltást, hanem akár éveket is nélkülözhetünk. Ne feledjétek: soha többé nem mehetünk vissza oda, ahol a Zrogdavar megtalálhat minket! Ha felismer, biztosan megbüntet. Ha egyáltalán most majd el bírjuk kerülni a figyelmét.
– Ez most menni fog – legyintett Mejime. – Amíg a törzs fent van, biztos, hogy őket figyeli.
– És mi van, ha már ma hazajönnek? – vetette fel Lozon. – A törzsfő biztos nem engedi meg, hogy elmenjünk.
– Nem hiszem, hogy megakadályozhatná. Ő a magtestvérek feje, mi viszont nem vagyunk magtestvérek. Még az ételünket sem kell megosztanunk velük; tartsák meg azt, amit nekünk hoztak! Egyedül a Zrogdavart lesz úgy nehezebb elkerülnünk.
– Erre van valami ötleted?
– Éjszaka megyünk. Lehetőleg úgy, mint az öreg Toton csinálta; váratlanul és hóesésben, ami eltakar minket és a nyomainkat is.
– Ez jó ötletnek tűnik.


Még sokáig beszélgettek. Sorra vetették fel a várható problémákat, és kerestek rájuk jó előre megoldást. Azt már a legelején elhatározták, hogy tűzifát nem cipelnek magukkal. Sem idejük nem lesz tüzet csiholni, sem a Zrogdavarnak nem kéne nyílt útmutatást adniuk, ha mégis a keresésükre indulna. Helyette visznek majd egy-egy tartalék takarót, amivel esetleg lecserélhetik a régit, ha az hasonlóképpen elázik, mint Olmudé. Az erdőségekig nem alszanak, csak esznek, azt is menet közben lehetőleg. Nem az ösvényt követik, hanem a farkasok ösztöneire bízzák magukat. Viepa azt is vállalta, hogy ha a törzs érkezése előtt indulnak, megpróbálja eltüntetni a nyomaikat, nehogy azonnal utánuk induljon valaki – és itt természetesen Olmudra gondolhatott –, aki nyakukra hozza a Zrogdavart. Azt is ajánlotta, hogy úgy menjenek, mint a farkasok cserkesz közben: egymás nyomaiba lépve.
Az izgalom feledtette velük az álmosságot, így aztán hajnal közeledtével még ébren találták őket a hazatérő farkasok.
Loholva érkeztek, és nyüszítve kaparták az ajtót. Mejime ugrott a leghamarabb, hogy kinyissa nekik. A berontó állatok majd ledöntötték a lábáról. Csak egy pillanatig volt nyitva az ajtó, de amit odakint látott, elég volt hozzá, hogy azonnal bevágja a farkasok után, majd falfehérré váló arccal a hátát vesse neki.
A következő pillanatban hatalmas csapás érte, és bár kifelé nyílt, ha Mejime nem támaszt ellen, valószínűleg azonnal beszakad. A többiek ijedten ugrottak a lány segítségére. A következő csapásokat már a jól ismert mélyhangú bömbölés kísérte. 
Szerencsére a medve hamar feladta. Az elfek kimerülten roskadtak a megrepedezett ajtó tövébe.
Viepa lihegve mondta ki a nyilvánvaló tényt:
– Ez… vadászik ránk! Dühös… amiért… megöltük a párját!
Mejime is kapkodta a levegőt. Neki az első ütés olyan volt, mintha a tüdejét szakította volna szét. 
– Rendben – nyögte. – Pirkadatkor összeszedjük a takarókat, elosztjuk az ennivalót, és indulunk.
– Aludnunk kéne előtte.
– Ez visszajön. Mernél aludni így?
– A farkastestvéreknek is pihenni kellene – akadékoskodott tovább Viepa.
– Pihenniük? – emelte fel a hangját Zova. – Nézz rájuk! Szerinted ettek valamit az elmúlt három nap alatt?
A négy farkas még mindig felborzolt szőrrel, kifelé hegyezett füllel állt előttük. Lógó nyelvvel lihegtek, jelezve, hogy kimerítő futásban volt részük. Inuk remegett, horpaszuk a gyomrukig beesett, a bordáik pedig a szőrükön át is megszámolható volt.
Viepa rosszkedvűen csóválta meg a fejét, miközben kinyúlt, hogy magához hívja Horagot. Az szinte beleesett az ölébe.
– Adnunk kell nekik is abból az ennivalóból.
– Fog jutni. Rakjuk meg a tüzet, hogy legalább melegedjenek, ameddig lehet.


A hajnal első fényeinél osontak elő. Dermesztően hideg lett tegnap óta. Az ismét északira forduló szél jeges késsel vágta el a tél közepébe osonó rövidke tavaszt. Jónéhány házba betértek, mire összeszedték a szükséges takarókat. Ezután a fenti házba vonultak. A farkasok hálás tekintettel fogadták a kevéske és számukra silány étket, majd a maradék szétosztása után nekiindultak.
Mejime Olmud félig száradt takaróját csavarta magára, saját szárazát pedig a hátán vitte kis batyuba kötve. Egyetlen futó pillantást pazarolt csupán rá, hogy elbúcsúzzon ettől az emberek építette lakhelytől, aztán határozottan hátat fordított neki örökre.

5.

A folyó befagyott hátán több tucat elf közeledett, hatalmas farakásokat tolva maguk előtt. A parton haladók, akik most bevárták őket, lelkendezve kiabáltak feléjük:
– Már látni a házakat! Mindjárt megérkezünk!
Örömujjongás szakadt fel az elfek torkából. Olmud is nekibuzdulva kezdte tolni a farakását. A falu alá érve aztán mindet felfuttatták a partra. Száz meg száz kéz kezdte el pakolni, mindenki, aki csak hozzáfért. Hamarosan minden elf kisebb-nagyobb faköteg alatt görnyedve indult a házak felé. Mind tudták, hogy ideje begyújtani a tűzhelyekbe; az éjszaka rohamosan közeledett.
Olmud is nagy adag fával egyensúlyozott az istálló felé.
– Nyissátok ki, megjöttünk! – kiáltott be, nem is látva a kallantyút a kezében tartott terhétől. A válaszként érkező néma csend rossz érzésekkel töltötte el. Az ajtó mellé borította a fát, és a kallantyú után nyúlt. Keze megállt a levegőben. A megrepedezett deszkákat mély karomnyomok csíkozták mindenfelé. 
Feltépte az ajtót, és berontott. Odabent nem várta sem elf, sem farkas. Sietve eltaposott tűz kihűlt nyomát találta, és egy cseréptálat, aminek belsejébe odaszáradt a múltkor befalt étel maradéka. Dúlásra utaló jeleket, vért nem látott benn. Szédülten fordult ki, majd megtorpant az istálló előtt. Hirtelen azt sem tudta, kihez is induljon a hírrel. Máskor talán az apjához ment volna elsőnek. Hules jutott eszébe következőnek. Aztán futva indult a törzsfő háza felé. 
Közben neki is feltűnt az, ami sok másik elfet is megállásra, tanakodásra késztetett. Régebbi és frissebb medvenyomok tarkították a havat mindenfelé. Aggódó arcok fordultak a folyó felé, ahonnan és ahová vezettek a hatalmas mancslenyomatok. 
A törzsfő a háza előtt állt, körülötte már egy kisebb gyűlés verődött össze. Arról vitatkoztak, miként védekezhetnének a medvék ellen, ha azok megint felbukkannak.
– Hé, törzsfő! – rikkantotta Olmud már messziről – Mejiméék eltűntek! Be akartak törni hozzájuk a medvék, ez látszik az ajtón. Gondolom, elmenekültek előlük. Vér nincs! – ért oda lélekszakadva.
A törzsfő egy percig sem tétovázott.
– Szaladj, szólj Hulesnek! Állítson maga mellé néhány ifjút, és nézzetek körbe a falu körül, hogy máshol sincs-e vérnyom! Sötétedés előtt gyertek vissza, mert a medvék ma is jöhetnek! Ha nem találtok semmit, holnap reggel nagyobb csapattal szétnézünk mindenfelé. Valamit csak találunk.
Olmud rohant. Közben felváltva szidta hol az eltűnteket, hol saját magát. Persze csak magában. 
Hulest munka közben találta. Az elf bátyjával együtt igyekezett néhány sietve összeszedett deszkával megerősíteni az ajtajukat. Mikor azonban végighallgatták Olmud kapkodva előadott híreit, azonnal otthagyták a munkát. Hules még a házak között maga mellé szólított néhány ifjút, és rövid utasításokkal eligazította őket, merre menjenek, mit keressenek. Végül a falu aljához érve Olmudhoz fordult:
– Én a bátyámmal elmegyek a törpefenyves felé, és átkutatjuk azt. Te nézd végig lefelé a folyópartot. 
– Arra van a legkisebb esély, hogy menekültek volna!
– Igen, de ha valakit is elkaptak, szinte biztos, hogy arra vitték el. Mint Huiavát, emlékszel?
– Emlékszem.
– Másrészt te elég gyors vagy hozzá, hogy elfuss egy medve elől, ha most felbukkanna.
– Értem. Indulok. 
Olmud egészen sokáig követte a partvonalat lefelé, csak a csónakokat rejtő öblöcskénél fordult vissza. Ekkor már erősen sötétedett.
Még azt is megkockáztatta, hogy a túlsó parton jöjjön vissza, de medvenyomokon s néhány kisebb vadnyomon túl semmit nem lelt. Ettől még nem lett nyugodtabb. Tudta a medvékről, hogy szívesen rejtik el az áldozatukat valahol helyben, és csak ritkán cipelik azt a barlangjuk, tanyájuk közelébe. Visszatértekor rohant Hulesékhez. Airolg asszonya ekkorra már tüzet gyújtott, a testvérpár pedig gondterhelt arccal ült a meleg közelében.
– Találtatok valamit?
– Talán – mordult Hules. – Már sötétedett, úgyhogy nem biztos. A törpefenyvesen túl, ahol a kaptató felér a fennsíkra. Nem tudtunk lemenni, mert tiszta jeges ott a hó, nem tudtunk volna visszamászni, ha megcsúszunk. Odáig semmi nyom, de a kaptatón mintha néhány helyen beszakadt volna a hópáncél. Tudod mit jelent ez?
Olmudnak semmi kedve nem volt kitalálósdit játszani. Airolg és Hules egyébként is mesze jobb nyomolvasók voltak, mint ő.
– Mit jelent?
– Majd gondolkozz rajta az éjjel – állt fel Hules. – És hozd ide a fát, amit az istállóba vittél. Holnap még pirkadat előtt indulunk. Én most – nyúlt a takarója után –, megyek, beszélek a törzsfővel, meg még egy-két elffel.
Olmud vele együtt lépett ki a házból.
– Mégis, mit jelent? – követelte továbbra is a választ.
– Mit gondolsz, hogy lehet, hogy a napokban alig szemetelt a hó, de csak medvenyomokat találunk a falu körül? Szárnyakat növesztve menekültek? Aztán azok a nyomok a kaptatón…
Olmud végre megértette. 
– Viepa! Már láttam, milyen ügyesen tünteti el a nyomokat a hóban! De akkor… – Döbbenten megállt. Mintha forró vizet zúdítottak volna rá.
– Akkor ők nem menekültek! Akkor most elmondod a törzsfőnek?
Hules fáradt sóhajjal állt meg. Erős kezeit Olmud vállára tette.
– Semmit, amíg nem vagyunk biztosak benne. Amúgy is szálka a szemében az összes farkasos. Menj a fáért. Holnap megkeressük őket, vagy ami maradt belőlük, és visszahozzuk. De ha igaz, amit gondolok, lehet, hogy több napig is eltart. Ezért beszélek most a törzsfővel. Kell az engedélye. 
– Igazad van. Kell vinnünk ezt-azt. Főleg ennivalót.
– Ami nincs, azt nehezen!
Olmud homloka ráncba szaladt. Azt, hogy a többiek mogorva hallgatással tüntettek ellene, betudta annak, hogy neheztelnek rá. Végül is alig kétnapi járásra a falutól csatlakozott hozzájuk, és egyedül. Ez a hír azonban más megvilágításba helyezte az elfek rosszkedvét. 
– Nincsen? Az baj. A folyón lefelé sincs semmi.
– Már mondtad. Mit gondolsz, miért volt olyan sűrű a váltás? Van, aki már napok óta nem evett.
– De hát…
– A fákon alig akadt toboz. Talán a szélvihar rázta le őket. A legtöbbet a hó alól ástuk ki. Amikor a fát gyűjtöttük. Rengeteget dolgoztunk ott, amíg ti itt gyógyultatok. Ti nyeltétek az éhkoppot, mi viszont bőven ledolgoztuk azt, amit ettünk. Most meg semmi sincs.
Olmud lesütötte a szemét. Természetesen eldicsekedett a hallal, amit talált. Most örült csak neki igazán, hogy a Mejime találta ételt nem említette. Gondolta, hogy mire visszatérnek, úgysem marad már belőle egy falás se.
– Szóval – zárta le a témát Hules – ezért kell behoznod a fát. A kéreg alatt, a korhadtabb részekben talán akad valami ehető. Valamit ennünk kell, különben szemernyi esélyünk sem lesz, hogy a Zrogdavar előtt érjük utol őket. Na, menj!
Olmud szédelegve indult a leszórt fáért. Fejében egymást kergették a kérdések és gondolatok.
Miért nem várták meg? 
Persze! Hiszen Mejimének pontosan ez volt az utolsó kérdése! Ő volt a vak, hogy nem látta rajtuk már akkor az elhatározást! Már csak a farkasokra vártak!
És Hules? Miért viseli ennyire szívén a sorsukat? Miért akarja, hogy visszajöjjenek? Talán kinézte valamelyik lányt magának? Igaz, a gyászba sem merült bele úgy, mint várható lenne. És vajon melyiket? Viepa? Noyake? Zova? 
Zovát nem, ő már Huleshez is túl öreg. Habár… Vagy talán… 
Nem, Mejimét sem! Azt azért érezné.
És a törzsfő? Neki miért fontosak? A múltkor még nem úgy beszélt, mintha azok lennének. Mintha csak csupa éhes szájat látna minden elfben. Vagy talán csak az emlékezés tüzét akarja megtakarítani rajtuk? Végül még ez is lehet…
Gondolatai megint Mejimére kanyarodtak vissza. Elveszítette az utolsó elfet, akihez még valamennyire tartozott egyáltalán. Elment velük az utolsó farkastestvére, Karah is. 
Rettentő nehéz volt az az egy öl fa, amit olyan örömmel hozott az előbb idáig. Már nem egy büszke és céltudatos ifjú, hanem egy magányos, árva elf cipelte. Hulesék tűzhelyében fog elégni, miután kipiszkálták belőle a férgeket, bogarakat. 
Valahogy nem sok reményt látott rá, hogy utolérjék Mejimééket.
Miután lerakta a fát, maga is a tűzhöz telepedett, és csak bámulta a lángokat. Nem szólt sem Airolghoz, sem az asszonyához. Nem tartott velük a kérgek lehántásában, a férgek kipiszkálásában sem. Minden étvágya odalett. Hulest várta, hogy megtudjon tőle ezt-azt. Hogy megtudja, mehetnek-e egyáltalán?
A lángok tánca mögött újra megelevenedtek az elválás utolsó képei. Mejime kétségbeesett próbálkozása, hogy legalább egy kicsit maga mellé állítsa őt. Ő pedig ostoba módon megbántotta és otthagyta. Mérgében még meg sem pihent, csak amikor másnap este összetalálkozott a hallgatag törzzsel. Csupán Hulessel váltott pár szót, amikor Airolg asszonyát leváltva mellé került a jégen. Még a törzsfő sem méltatta figyelemre, így egyelőre kizárólag Hules tudott arról, micsoda veszélyes, kietlen vidék a fennsík lentebbi része.
Mindezekről aztán az is eszébe jutott, hogy a több mint négynapos virrasztás után ideje lenne aludnia végre.
A következő pillanatban már a tűzhelynél eldőlve hortyogott.


– Hé, Olmud, ébresztő!
Hules morgós hangulatban rázta a vállát. Olmud úgy érezte, alig pihent valamit.
– Már meg is pirkadt? – nyögte félálomban. 
– Nem, de ha pirkadatra oda akarunk érni, most kell indulnunk. 
– És a medvék? – kezdett feléledni a fiú. Bőszen dörzsölte az arcát, hátha úgy hamarabb magához tér.
– Elfelé megyünk tőlük. Ha meg beléjük botlunk… még mindig jobb, mintha a Zrogdavarba botlanánk, nem? – tette Hules Olmud vállára a kezét. – Aztán… mi már úgyis el vagyunk égetve a törzsfő szemében!
– Igen?
Olmud kínlódva tápászkodott fel, irigy pillantásokat vetve az alvó Airolgék felé. Minthogy Hules nem szolgált további magyarázattal a törzsfő felől, Olmud az alvó pár felé bökött az állával. 
– Ők maradnak?
– Vagyunk elegen nélkülük is. Aztán meg csupa olyanok megyünk, akikért nem kár. Legalább is a törzsfő szemében. A párnélküliek csapata!
– Micsoda?! – hűlt meg a vér Olmudban. Ez a hír végre teljesen felébresztette. Ám egy pillanatnyi gondolkodás után csupán legyintett. – Igaza van. Airolg az egyetlen rajtunk kívül, aki ért a hálóhoz. Asszonya is van. Maradnia kell.
Hules bólintott, majd az asztalra tett csuporra mutatott:
– Annak az aljában találsz nyolc pajort. A részed. Edd meg, aztán induljunk, mert a többiek már szerintem útra készen várnak ránk. 
Olmud magára kerítette a takaróját, amúgy futtában bekapta az alig falásnyi étket, és már léptek is ki a dermesztő hidegbe. Olmudnak összeragadt az orra az első légvételnél, szemébe könnylábasztóan szúrt a fagy. Csak akkor vette észre, hová is tartanak, amikor már majdnem odaértek. Az istállóhoz.
Odabent újabb meglepetés fogadta. Arra számított, hogy négyen-öten indulnak majd Mejiméék után, a leggyorsabb, legkitartóbb ifjak közül. Ehelyett jó kéttucatnyi elfet látott maga körül. Döbbenten fedezte fel közöttük Húhózt, az egykori Huiava cserfes unokáját. Odalépett hozzá.
– Te?
A kérdezett felhúzott orral válaszolt:
– Nem mintha közöd lenne hozzá, de elnézést akarok kérni tőlük. 
– Vagy úgy! – bólintott nagyot Olmud. – És nekem semmi közöm hozzá! – Elfordult, hogy sorra vegye a többieket. 
Nem csak ifjak sorakoztak az induláshoz. Jónéhány, még Hulesnél is idősebb elf akadt köztük, és egy-két egészen fiatal. Egy közös volt bennük: nem volt senkijük. Vagyis elvesztésük nem okoz majd mély gyászt a törzsben. Ahogy nézte őket, valami nagyon különös, szomorú érzés szállt a szívére. Kissé gyanakodva fordult vissza Huleshez. 
– Mégis, mondd el, mivel győzted meg a törzsfőt?
Az csak a száját húzta el, majd kitérően válaszolt:
– Csakis a tényeket mondtam. A legfontosabbakat. Most inkább induljunk. Majd útközben mesélek. – Azzal a többiekre nézett, és megismételte: – Induljunk!
A faluból kiérve a csikorgó havon követték Hulesék tegnap esti nyomait. Alig hogy csak szürkülni kezdett az éjszaka, mikorra elérték a törpefenyvest. Az apró fácskák még most is nyújtottak némi táplálékot, de mégsem széledtek szét éhüket csillapítani. Arra elment volna az egész nap. A hágó tetejénél álltak meg végül. Hules maga mellé intette Olmudot. Lemutatott:
– Ott! Látod? Két helyen is.
Olmudnak beletellett néhány pillanatba, mire a fehér havon ki bírta venni a beszakadt részeket. Húsz-harminc méternyire voltak tőle, de majdnem ennyivel magasabban is. A meredeken leszakadó hágón az előző héten megolvadt hófelszín sima jéggé fagyott vissza. Az azóta esett havat a szél lefújta róla a mélybe. Lehetetlenségnek tűnt rámerészkedni. Hulesnek azonban volt ötlete:
– Kötelünk nincs, ezért élőláncot formálunk. Én leszek legalul, és ha elértem a nyomokat, megkapaszkodom. Amíg megvizsgálom őket, a többiek visszahúzódnak ide, aztán ha végeztem, visszahúztok. 
A terv jónak tűnt, és mivel senkinek sem volt jobb, ebben maradtak. Egymás után kapaszkodtak a soron következő bokájába, miközben a fentiek, amennyire lehetett, kitámasztották magukat, nehogy az egyre súlyosabb elflánc őket is a mélybe rántsa. A tizenegyedik elf után hangzott fel a kiáltás. Hules megérkezett. Hamarosan jelezték azt is, hogy talált némi kapaszkodót, így a többieket vissza lehet húzni.
Igen ám, csakhogy ez visszafelé sehogy sem akart olyan olajozottan működni, mint lefelé.
Olmud, aki fent maradt, a többiekkel együtt küzdött, csúszkált és szitkozódott, ám az élőláncot képtelenek voltak elindítani. Végre aztán a legalul lógónak eszébe jutott a megoldás. Társait használva fogódzónak, felmászott rajtuk. Mire felért, és indulhatott volna a következő, újra meghallották Hulest:
– Ezek az ő nyomaik! Farkasok is voltak velük! Most mi legyen? Felmenjek, vagy lejöttök?
Mielőtt azonban válasz érkezhetett volna, eldőlt a kérdés. A fenti elfek közül valaki nem bírta tovább tartani magát, és az elflánc megszakadt. Tíz visító elf indult meg lefelé a meredélyen. Pillanatok alatt elsodorták Hulest is, majd egyre gyorsulva száguldottak tovább. A fent maradtak számára villámgyorsan tűntek el szem elől, hogy aztán aprócska ponttá zsugorodva bukkanjanak fel megint, jóval lejjebb a hegyoldalon. Ekkor a visításukat és ordításukat már nem hallhatták, ámde egy jóval mélyebb, fenyegetőbb morgást, dübörgést igen.
Az egész hegyoldal hótömege megroskadt, és a legmeredekebb részen megindult. Pillanat alatt változott át pusztító lavinává. Egyre újabb és újabb hótáblák lazultak le a helyükről, a felszálló porhó pedig sűrű felhőbe rejtette a látványt.
Miután elhaltak a dübörgés visszhangjai, még majd egy órán keresztül ácsorogtak tehetetlenül a fennrekedt elfek, mire a porhó megritkult annyira, hogy belássák a hegyoldalt. 
Csak a legfelső szakaszon maradt meg a jég, a többiről lekopott. Jórészt magával a kaptatóval együtt.
– Le kell mennünk, mese nincs – szólt az egyik idősebb elf. – Hátha túlélte valamelyik!
– Az lehet. Amilyen őrült száguldással csúsztak ezen a jeges havon, még ezt a csúfságot is megelőzhették – helyeselt egy másik. – Ha nem mentek neki valaminek, még túl is élhették.
Olmud az orrát vakargatva lépett elő. 
– Ha indulunk, én majd előre megyek kipuhatolni, nincs-e még valahol veszélyes szakasz.
– Én megyek előre – lépett elő Talarn, akinek kicsúszott a lánc a kezéből. – Te csak utánam. 
Annyira határozott volt a hangja, hogy Olmudnak eszébe sem jutott vitába szállni vele.
Óvatosan, egymásba kapaszkodva kezdték a leereszkedést. A jeges szakaszon túljutva kicsit bátrabban folytathatták az utat, ámbár a lecsiszolt hegyoldal szinte járhatatlanná vált. Minduntalan meg-megcsúszott valamelyikük, és ha nem fogództak volna össze, már a legelején a mélybe zuhannak. 
Már közel jártak a kaptató aljához, amikor a hegy ismét ellenük fordult. Először gyenge csilingeléssel elindult a magasból egy kis törmelékes pala, majd néhány pillanattal később egy egész kőfolyó követte.
Az elfek megrettenve néztek fel. A kőfolyam egyenesen feléjük zúdult, magával hozva a maradék ráfagyott jeget. Néhány éles pendüléssel aztán hatalmas, egybefagyott koloncok is leváltak, és ezek már olyan lavinát indítottak meg, amitől az egész hegyoldal megmozdult.
– Futás! – ordították egyszerre, és mit sem törődve vele, hová lépnek, nyakukba szedték a lábukat.
Olmud elkapta a mögötte bukdácsoló kezét, és szédítő ugrásokkal kezdett rohanni. Amint beérte az előtte haladót, az ő kezét is megragadta, és a két elfet maga után húzva száguldott tovább. Néha érezte, hogy valamelyikük egyensúlyát veszti – ilyenkor mintha tőből akart volna kiszakadni a keze –, de most nem ezzel törődött. A lavina eleje csakhamar beérte őket, innentől Olmud már csak arra ügyelt, hogy lábával mindig valami olyan nagyobb kődarabra érkezzen, amiről újra elugorhat. Most már repült. Nem is volt igazán tudatában annak, mit tesz, ideje sem volt rá, hogy gondolkodjon, mielőtt cselekszik. Akkor vette észre magát, amikor ismét szilárd talajon állt.
Teljesen kifulladva esett térdre. Gyomrából keserű nyál tört fel, amit kényszeredetten öklendezett maga elé. Undorodva fordult el, s ekkor látta meg, kiket is ráncigált magával. 
Egyik oldalán Húhóz térdelt, arca jobb oldalán erősen vérző, szakadt sebbel. Takarója egy darabját rászorítva igyekezett csillapítani a vérzést.
Másik oldalán Talarn masszírozta a térdét, fájdalmas képpel. Minthogy vérző sebe nem volt, Olmud remélhette, hogy nincs túl nagy baja.
Lassan fejükre úszott a lavina felverte porfelhő. Köpködve, köhögve tápászkodtak fel, és a rohamosan sűrűsödő homályban botladozva próbáltak kikerülni belőle. Olmud az orra elé kapott takaróján keresztül lélegezve, sűrű pislogások közepette csak arra ügyelt, nehogy elkeveredjen a társaitól. Talarn szinte négykézláb kúszott előtte, hogy valamit lásson a lábuk előtti hóból. Csakhamar felkiáltott, bár hangját reszelőssé tette a torkára került por:
– Megvan a nyom! Hulesék erre mentek! 
A porfelhő sűrűje hamar leülepedett, és ahogy ritkult a homály, rögtön meglátták a társaikat. Egy szikla tövében kucorogva ők is a porfelhő elültére vártak. Amint észrevették azonban Olmudékat, lelkendezve futottak eléjük:
– A többiek? – torpant meg előttük Hules, rosszat sejtve. Olmudék arcát látva azonban sejtése bizonyossággá lett. Elkeseredve hajtotta le a fejét. – Nem kellett volna! – suttogta.
– Menjünk vissza, hátha… – károgta Talarn, de nem túl sok meggyőződéssel.
Azért csak visszamentek mindannyian.
Egyetlen társukra bukkantak csak rá. Segíteni azon se tudtak. A sok vért vesztett Húhóz el is ájult, amikor kihúzták a törmelék alól a szétroncsolt testet. Hules lehajolt, és egy éles peremű kaviccsal levágott egy véres tincset a bezúzott koponyáról.
– Ennyit tehetünk érted, Verent fia, Jilak – nyögte könnyes szemmel, miközben nyakában lógó iszákjába rejtette. – Tested az enyészeté. – Felnézett. – Kik is maradtak még ott?
– Raduz, Verent, Kalomas és az unokatestvére… – kezdte sorolni Olmud, de elakadt, nem bírván felidézni a nevet.
– Húlome – segítette ki Talarn. – És még Fóguna és Semires.
Hules megsemmisülten roskadt a véres tetem mellé. Külön-külön és együttesen is felelősnek érezhette magát a halálukért. Még akkor is, ha jól tudhatták, hogy ezt kockáztatják, amikor vállalták az utat. A többiek sem mondhattak neki semmi vigasztalót. A gyász marta valamennyiüket.
Vert hadként indultak tovább. Ahogy azt Olmud Hules elejtett szavaiból megtudta, különösebb baj nélkül értek le a jég hátán a völgybe, ahol lefékezte őket a hegyekről ide gyűlt porhó. Az első lavina elől elfutottak, de az utószele beérte őket, és a sűrű hókavargásban elveszítették egymást. Meg kellett várniuk, amíg leülepszik a fergeteg, hogy újra összeállva visszamerészkedjenek ide. Ekkor fogadta őket a második lavina, de ez elől már csak a szikláig hátráltak.
Kora délután értek ki a síksághoz. Kemény jégpáncél borította, ameddig a szemük ellátott. Valószínűleg az utóbbi napok havazásai itt ónos esőként hullottak le, és ez fagyott a vastag hóréteg tetejére. Simán elbírta az elfek súlyát.
– Ezen aztán kereshetjük a nyomukat! – jegyezte meg Talarn. 
– Minek keresnénk? – kérdezte Húhóz, aki mióta magához tért, folyamatosan reszketett. – Vigyük meg a hírt a törzsfőnek; a farkastestvérek elmentek, kiváltak a törzsből.
Hules felvont szemöldökkel fordult felé:
– Visszamenni? Mégis, hogyan? A kaptató nincs többé, és erőnk se lenne megmászni a hegyet. Arról nem is beszélve, hogy sötétben érnénk vissza az aljához.
– Táborozhatnánk a sziklák alatt, a hegy lábánál – vetette fel Olmud –, aztán reggel megpróbálhatjuk a hegymászást.
– Tűz nélkül, élelem nélkül holnap reggelre már lábra se tudunk állni, nemhogy hegyet mászni!
– Akkor mi legyen? A Zrogdavar biztosan nem veszi jó néven, ha itt talál minket! – Húhóz máris úgy pislogott az égre, mintha a quetter ott lebegne a fejük felett.
Hules az állát dörzsölve nézte a jeges síkságot.
– Talán szóródjunk szét pár lépésnyire egymás mellé, és induljunk délnek. A farkastestvéreink biztosan arra mentek, és csak találunk utánuk valami nyomot! Ha van nyom, akkor már tudjuk, merre kövessük őket.
– Hules! – Húhóz hangjába immár félelem vegyült. – Te nem is akarsz visszafordulni!
– Eltaláltad. 
– És ha nem lett volna ez a két lavina?
– Akkor sem! Mit gondolsz, miért pont azokat hoztam, akiket? Húhóz, kicsi, buta lány, ha nem lettél volna olyan erőszakos, nem is hoztalak volna magammal. Annak a csökönyös természetednek köszönheted, hogy itt vagy, semmi másnak!
Olmud, akit legalább annyira arcul ütött a felismerés, mint a lányt, hitetlenkedve nézett a többiekre. Azok azonban mind Húhózt nézték, ki gúnyosan, ki mérgelődve annak értetlenségén.
– De hát, ti mind…? – hebegte a lány, láthatóan újabb ájulással küszködve. – Bolondok vagytok? Elhagyni a törzset?… Becsapni a törzsfőt?
– Ugyan már! Senki se csapta be a törzsfőt! – emelte fel a hangját most már Hules is, megmérgesedve a lány akadékoskodásain. – Még meg is köszönte, hogy eljövünk. 
– Várjál csak! – lépett elő Olmud. – Azt hiszem, ideje lenne elmondanod, pontosan mit is beszéltél a törzsfővel!
Hules úgy nézett szét a többieken, mint aki tőlük vár tanácsot. Aztán megadóan felsóhajtott, és visszafordult a két másikhoz:
– Legyen. Habár nem értem, hogy nem látjátok magatoktól. – Kis szünet után folytatta: – A törzs nem talált elegendő élelmet a fennsíkon, ez gondolom, világos. A törzsfő feladata a törzs védelme és a bajok orvoslása. Ez is világos. Na, most mit tehet, ha több az elf, mint az élelem? – Úgy nézett rájuk, mint akiknek arra kellene válaszolniuk, hogy hol kel fel a Magnius. – A felesleges elfeket el kell küldenie! Lehetőleg úgy, hogy ne csorbuljon sem a saját büszkesége, se a lelkiismeretét ne kelljen kerülnie! A farkastestvérek a lehető legnagyobb szívességet tették neki, amikor önszántukból elmentek, még mielőtt neki kellett volna elküldenie őket. Mi sem egyszerűbb, mint utánuk küldeni a többi hasonlót is, hogy „keressék meg őket”!
Ezt beszéltem meg vele. Rám elég sokan hallgatnak a törzsből, és sok olyan társamról tudtam, akik különösebb zokszó nélkül választották ezt az utat a lassú éhhalál helyett. Még akkor is, ha valószínű, hogy csak a Zrogdavar gyomráig tart majd. De… – nézett fel az égre –, szerintem már ő is megunta itt a koplalást.
– Rám viszont várnak otthon! – fakadt ki Húhóz. Ahogy szokta, megrendültségét, fájdalmát azonnal a dac álarca mögé rejtette. – A nagyanyám szörnyen dühös lesz, ha megtudja, mit főztetek ki ellenem a törzsfővel! 
– Talán tényleg dühös lesz, de csakis rád. Amiért nem hagytad levakarni magad rólunk. Egyébként ha akarsz, visszafordulhatsz. Te is, Olmud! – fordult az orrát vakargató fiúhoz.
Olmud közel állt hozzá, hogy felnevessen. Vagy hogy elsírja magát. Az utóbbi napok – hetek – szerencsétlen eseményei futottak át az agyán, onnantól, hogy öreg apja összekülönbözött a törzsfővel, egészen Mejimével való veszekedéséig.
– Csak azt tudnám, hogy akkor apámat miért kellett… – Nem fejezte be. Rájött. Akkor még volt remény. És Toton az egész törzset akarta más belátásra bírni. Ezért.
Mély sóhajjal hajtotta le a fejét, majd pattintott az ujjával, és felnézett.
– Ideje indulni. Akár Mejimééket, akár apámékat leljük meg, nekem ott több keresnivalóm lesz, mint a törzsben. 
Húhóz dacosan összeszorított szájjal ugyan, de szintén ment velük.
Alig értek ki a síkságra, s kezdték meg ügyetlen csúszkálásukat a jégen dél felé, Hules megálljt intett. 
– Nézzétek! – mutatott a jégre hosszan előre felé. – A jég alatt itt egy sávban más a hó. Mintha… valaki törte volna. 
Ahogy a többiek is megvizsgálták, kénytelenek voltak elismerni, hogy kicsit tényleg más ott a hó. Igaz, Hulesen kívül senki nem vette volna észre.
– Csakis a szüleim lehettek azok. Követjük? – Olmud repesett az izgalomtól.
– Természetesen. Elég valószínű, hogy a farkastestvérek is ezt tették.
– Feltéve, hogy nekik is feltűnt.
– Tréfálsz? – vonta fel a szemöldökét Hules. – Ha Viepa ezt nem vette észre, akkor már nagyon káprázhatott a szeme az éhségtől. Jobban, mint nekem!
– Igazad van. Legalább jókedvünk legyen, ha egyebünk sincs – mosolyodott el Olmud. 
A tizennégy elf újra nekivágott a síkságnak. Csakhamar kitapasztalták, miféle csúszó-lépő mozgással bírnak a leggyorsabban haladni, ezután pedig gyorsan falták a mérföldeket. Már a délután szürkesége vonta be fejük felett az eget, amikor Hules újfent megtorpant. Minthogy Olmud eddigre megszokta, miféle nyomot is követnek, neki is feltűnt a változás. A nyom lassan kettéágazott.
– Ez tűnik régebbinek – mutatta Hules a jobboldalit, ami majdnem egyenesen délnek vezetett. – Talán ebben az irányban találtak valamit, ami miatt vissza kellett fordulniuk, és erre menniük tovább – mutatta most a délkeleti irányba kanyarodó sávot. – Ez már csak porhóval van feltöltve, tehát lehet, hogy valami erős szél vagy vihar tombolt, és azt kellett elkerülniük.
– Gondolod, hogy apámnak volt ereje csak azért havat törni egy másik irányban, hogy kikerüljön egy vihart?
– Akkor más miatt, de visszafordult, hogy másik irányba menjen tovább. Ezt ebből a gyenge nyomból úgyse tudjuk megállapítani. Szerintem menjünk tovább az új nyomon, még ha kissé keletnek tart is. Semmi kedvem megtudni, őket mi fordította vissza.
– És szerinted Mejiméék is erre mentek tovább?
– Sajnos semmi nyomát nem láttam, hogy erre jöttek volna. Lehet, nekik más volt az útirányuk. Valaki látott karomnyomot a jégen, vagy egyebet? – fordult vissza a kérdéssel a többiekhez. Azok csak a fejüket ingatták. Valójában jobban megbíztak Hulesben, semhogy ilyesmire fecsérelték volna a figyelmüket. 
Olmud kissé elszontyolodva nyugodott bele, hogy azért mégsem megy minden úgy, mint a karikacsapás.
Saját, egyre hosszabb árnyékukat követve mentek tovább. Az ereszkedő Magnius vörös pírt szórt a jégre, csodálatos színekbe varázsolva az ég alját, amikor is feltűnt a hóból kimeredő szikla. Lekopott, öreg farkasagyarként feketéllett a színkavalkád közepében. A nyom egészen a tövéig vezetett.
Olmud először fel sem fogta, mit lát. A megkékült arcú tetemek mellkasig süppedtek a hó alá, és jéggel borított takaró fedte fejük nagy részét. Igazából csak Toton arca látszott, amire ráfagytak utolsó, beletörődő, nyugodt-szomorú vonásai.
Aztán rájött, Hules miért nem szól, a többiek miért álltak meg olyan tisztelettudó távolságban, s Húhózból miért tört fel a fél napja visszafojtott zokogás.
Térdre roskadt. Úgy érezte, mintha a nyakába zuhant volna valami súlyos, hideg teher. Remegő kézzel tapogatta ki a nyakában hordott bőriszákocskát, és úgy szorította meg, mintha ebbe kapaszkodva kerülhetné csak el, hogy le ne zuhanjon valami feneketlen, őrülettől kavargó mélységbe. Másik kezét lassan apja arcához érintette. Ujjai mintha fából faragott szobrot simítanának. Ez az idegen érzés tudatosította végül benne a visszavonhatatlan valóságot. 
Néhány csuklással ugyan megpróbálta elfojtani feltörő fájdalmát, csalódottságát és dühödt keserűégét, de aztán csak utat kellett engednie neki. Érezte, ha ez benne marad, szétszaggatja a józan eszét és mindent, ami eddig ő volt.
Nem sírás vagy zokogás, nem is a törzs szokásos vonítása tört fel belőle, hanem a halálos sebet kapott farkas első és egyben utolsó üvöltése, amit még végső erejével az ég felé küldhet, hogy minden testvére megtudja: nem úgy ment el, ahogy illett volna. Utána összecsuklott.
Homlokát a jéghez nyomva, összeszorított szemmel ismételgette magában: “Ébredjetek! Ébredjetek!”
Végül Hules erős karját érezte a hóna alatt, amint talpra állította, maga felé fordította. Úgy temette arcát a férfi vállába, mintha soha többé nem akarna egyetlen pillantást sem vetni erre a kegyetlen világra. Nagyon sokáig nem indultak meg fejében a gondolatok. A többiek hagytak neki időt, hogy összeszedje magát. Mind tudták, mit él most át. Megvoltak a tapasztalataik.
Végül aztán csak felnézett. Egy fél lépést hátrált Hulestől. Eszébe jutott, ő hogyan viselte a lavinába temetett társaik elvesztését. Vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett:
– Menjünk.
Szótlanul indultak neki ismét. Hules a beállt éjszakában, a csillagok után délnyugatnak vette az irányt. A látottak után nem volt nehéz kitalálniuk, miért is fordult vissza Toton, és hogy keveredett ide. Értelmetlen lett volna tovább követniük az útirányt.
Az éjszakát erőltetett meneteléssel töltötték, így a hajnal első sugarai már a gyéren növő cserjések között érte őket. Lábuk alatt megpuhult a hó, így ismét egymás mögé kényszerültek, és felváltva törték a nyomot. Hiába volt mögöttük a több napnyi éhezés, az átvirrasztott éjszaka, egyre növekvő lelkesedéssel nyomultak délnek. Alig félnapnyira előttük várta őket az erdőség, az igazi otthonuk, ahol végre ehetnek, pihenhetnek, ahol megkereshetik a falkát, az előttük járó farkastestvéreket.
Egyedül Olmud volt szótlan és magába temetkezett. Hiába kereste, nem találta magát. Keserűen ismerte fel, mennyire készületlenül érte szüleinek elvesztése. Soha, még mikor körülötte mindenki a Zrogdavar dühének prédájául hagyta a saját szüleit, még akkor sem vetődött fel benne, milyen lenne, ha ő is árván maradna egyszer. Aggódott persze a szüleiért, de nem úgy. Még amikor elmentek a faluból, és naponta leste az eget, hogy mikor hozza őket a quetter, még akkor sem hitte igazán, hogy ez megtörténhet. Amikor pedig Hules felfedezte a nyomukat, már egészen biztos volt benne, hogy nemsokára viszontlátják egymást. Persze nem így. Azt képzelte, apja tudására támaszkodva saját kis törzsként élnek majd valahol, mint egykor az Erdei Népek körében. 
Most megint nem érezte, hol is van az ő helye. És most már nem teheti meg, hogy szülei mellett, gyerekként élve a mindennapokat várja, hogy megérlelődjön a megoldás. Igazából Mejimén állt minden. 
Igaz, elhagyta őt a lány, de talán így, hogy utána megy, másképp látja majd a helyzetet. Talán folytathatják úgy, mintha a törzsfővel való beszélgetése és az azt követő elvakultsága meg sem történt volna. 
Igen, érezte, ott rontotta el. Amikor a törzsfő intelmeit meghallgatva elhatározta, hogy nem megy a szülei után. Ezután kezdte el hamisan értékelni Mejime aggodalmait. És tessék; mostanra kiderült, mennyire igaza volt a lánynak. 
Nem csak a farkasokra, rájuk sincs semmi szükség. Talán még az emlékezés tüzét sem fogják meggyújtani nekik. Neki biztosan nem. Senki sincs a törzsben, aki őrizné a hajfonatát.
Dél múltával értek az első fák közé. Úgy köszöntötték őket, mint rég látott testvéreket. Bal kezüket támasztották vállmagasságban a törzsnek, és a legbensőbb köszöntéseiket suttogták gyanúsan csillanó szemmel. Az első alkalmasabb tisztáson megálltak enni, pihenni. 
– Elképesztő, mennyivel kevesebbel is jóllaktam, mint hajdanán! – nevetett fel Talarn. – Régen az ilyen fagyott rügyeket csak szórakozásból eszegettem. Ez hozta meg az étvágyamat!
Természetesen nem hagyták ugratás nélkül a megjegyzést:
– Nem is tudtál elbújni egy sudarabb fa mögött, mint most! 
– Kell majd egy kis idő, mire megint úgy kiizmosodom, mint régen!
– Ja, csak most ne a derekad köré növeszd azt a sok „izmot”!
– Hát majd vigyázok!
Hasonló hangulatban telt el az egész délután. Estére fenyőágakból lombvackot készítettek, és Olmud fáradozásának hála, még tűz is volt, ami mellett melegedhettek álmukban. 


Másnap Hules szétküldte őket, hogy keressék meg Mejiméék nyomait. Olmud a keleti erdőszél irányába indult. Alig haladt azonban egy félórát, amikor a táborhely felől meghallotta az éles rikoltást. Ez azt jelentette, hogy találtak valamit. Öt perc alatt ért vissza. 
– Húhóz talált egy ösvényt, rajta a nyomokkal – fogadta a hírrel Hules. Erős kezét most a lány vállán pihentette. – Megvárjuk a többieket, és indulunk.
Olmud hálásan nézett az elf lányra, aki ragyogott a büszkeségtől. Reggel még úgy váltak szét, hogy akár napokig is eltarthat, mire meglelik a nyomot. Ha meglelik egyáltalán.
Így azonban sokkal biztatóbbá vált a helyzet.

6.

Mejime rohant. Előtte Karah és Marduh loholt, a többiekről azt sem tudta, merre vannak. Ez az egész kezdett olyanná válni, mint egy rémálom.
Felette karcos rikoltások olvadtak egybe az égen. Próbált a legsűrűbb részekben utat törni, és ahogy látta, a farkasok is így voltak ezzel. Szabályos fejest ugrott utánuk az egyik bokor alá. 
A sűrű lomb alatt ott lapultak a társai. Viepa két gyors mozdulattal jelezte, hogy négy quettert számolt össze, amik mind egy irányból, az ösvény folytatása felől érkeztek.
Őrület!
Mejime kiskorában csak a mesékből hallott a quetterekről, amikor azzal ijesztgették, hogy, ha beteg lesz, elviszi az Ashkaton, vagy, ha elcsavarog, a Zrogdavar hozza vissza, de jól kicakkozza a fülét. Az első és ez idáig egyetlen, amit látott is, a terelőjük volt. Sosem hallott olyat, hogy egyszerre mindketten megjelentek volna. Itt meg négyesével röpdösnek a fejük felett!
Rögtön aznap, hogy megérkeztek, észrevette őket a Zrogdavar. Vagy mi. Mostanra már nem volt biztos benne. Akkor azonban még egyértelműnek tűnt, hogy ott, az első fák alatt, amikor táncra perdülve az örömtől énekeltek az erdőnek, azért tűnt fel, hogy visszavigye őket. 
Hatalmas futás következett. 
Bár nagyon kimerítő volt tartani az iramot a farkasokkal a jégmezőn át, az ételnek hála akadt még egy kis tartalék erejük. Még azelőtt érték el a sűrűt, hogy a quetter feléjük ért volna. Csak éjszaka mertek előbújni, és akkor indultak el az első adandó ösvényen befelé, az erdő sűrűjébe. Szerencsére fenyvesek váltogatták egymást, így elég sűrű lomb takarta őket ahhoz, hogy ne bukjanak le. A hó is eltűnt, nyomaik árulója. A hideg szintén engedett valamelyest, aminek hála, már elegendőnek bizonyult az a kevés táplálék, amit futtában a szájukba bírtak kapdosni.
A döbbenetük óriási volt, amikor először hallották meg, hogy egyszerre két quetter repül el felettük. Aztán a helyzet egyre rosszabb lett. 
A farkasok sem tudtak vadászni a folyamatos menekülés alatt, sőt amikor egy kisebb erdei tisztáson meghajtottak valami otromba szarvasfélét, a leterített prédát egy quetter ragadta el közülük. Egy másik majd fél napig üldözte őket, míg aztán sikerült lerázniuk a sűrűben.
Most meg négy cirkál a fejük felett, mindegyre a búvóhelyüket keresve. 
Mejime végre kifújta magát, és nekiláthatott elmondani, mit is tudott meg veszélyes felfedezőútja során:
– Ahonnan ezek jöttek, egész seregnyi táborozik lecsupaszított fák ágain lógva! Az ösvényen nem mehetünk tovább, majd éjszaka megpróbáljuk kikerülni őket. 
Noyake és Viepa csak bólintott válaszként. Lozon suttogva kérdezte:
– Mekkora a falujuk?
– Nem falu az, inkább valami táborhely. Vannak vagy… százan!
Komor hallgatásba merülten lapultak tovább. A quetterek kitartóan köröztek a környéket vizslatva. Hosszú órák teltek így el, és amikor végre elhallgattak a rikoltások, akkor sem lehettek biztosak benne, hogy elmentek. Félő volt, hogy csak meglapultak a közelben, várva, hogy előmerészkedjenek. A legnehezebb dolguk a farkasokkal volt. Marduhék éhesek voltak, és egyébként sem azt diktálta a természetük, hogy gyáva nyulakként lapuljanak egy bokor alatt. Az elfek simogató keze azért némi megnyugvást biztosított a számukra.
A lassan öregedő délutánban aztán újabb különös hangra figyeltek fel. Trillázó füttyögések, madárhanghoz hasonlók közeledtek feléjük.
– Ezek… elfek! – suttogta izgatottan Noyake. – A mieink!
– Vinné el őket a… – morrant bosszúsan Viepa. – Ezek utánunk jöttek! 
Mejime idegesen harapta be a száját. Akaratlanul is elsőre az jutott eszébe, hogy Olmud biztosan köztük van. És fütyörészve rohannak a vesztükbe!
– Figyelmeztetnünk kell őket! – suttogta rekedten. 
– Még mit nem! – tiltakozott felháborodva Viepa. – Szerintem pont a Zrogdavar utasítására jöttek! Velük akar megkerestetni minket itt, ahová ő nem tud leszállni!
– Gondolod?
– Szerinted egyébként ilyen nyíltan jönnének?
– Mi van, ha ők eddig még nem is találkoztak velük?
– Nehezen hiszem. Inkább lapuljunk! Ha bármelyikünk kimegy, azzal csak siettetjük a dolgot. Ne feledd, minket figyelnek! Ha nem mozdulunk, talán még őket sem veszik észre… 
Most egészen közel hangzott fel a jól ismert trilla. Karah idegesen kapta fel a fejét és tanácstalanul nézett Marduhra. Mejime szíve összeszorult. Aztán határozottan Karah sörényébe markolt, és visszahúzta a fejét a földre.
Néhány feszült perc múltával a füttyögések ismét távolodni kezdtek. Egyenesen a quetter táborhely felé. Mejime úgy érezte, mindjárt összepisili magát. Viepa a vállára tette a kezét.
– Nem tehetünk semmit. Ha hibázunk, mind pusztulunk.
Tudta jól ő is. Mégis egy feltörni készülő sikoly feszítette belülről. Egész testében összerándult, amikor felharsant az első szörnyű üvöltés. A válasz a mögöttük lévő fáról érkezett rá, olyan erővel, hogy majd belesüketültek. Szárnyak robbantak a levegőbe, és a négy quetter egyenesen a táboruk felé viharzott.
– Nem, nem, nem! – verte öklével az avart Mejime. Aztán letisztult róla a dühödt pánik, végre látta, mit kell tenniük. – Kövessetek! – pattant fel. – Most megléphetünk előlük! Amíg ezekre a bolondokra vadásznak, megkerüljük a tábort. Ha egész éjjel futunk, reggelre már kereshetnek!
Egy szempillantás alatt felmérte a helyzetüket, aztán futva, rohanva indult neki az erdőnek. Most nem óvatoskodott, nem kereste a legsűrűbb részeket. Nyiladékokon, tisztásokon vágott keresztül, ahol lehetett, vadcsapásokat követve igyekezett minél gyorsabb haladásra bírni magukat. Nem tudhatta, milyen gyorsan végeznek a quetterek az utánuk jövőkkel, mennyi idejük van egérutat nyerniük. Abban biztos volt, ha estig nem akadnak a nyomukra, ezt a menetet megnyerték. Próbált nem belegondolni, hogy milyen áron.
– Álljunk meg! – nyögte Noyake órákkal később. Mejime csatakosra izzadva, remegő inakkal teljesítette az óhajt. Noyake erőtlenül rogyott össze.
– Lozon, Zova, gyűjtsetek ennivalót, Viepa, keress vizet – lihegte Mejime –, én addig rendbe hozom Noyakét!
Mire az alélt lány mellé térdelt, a többiek már szétszéledtek. A farkasoknak nem kellett mondani semmit: máris eliszkoltak, hogy ők is ellássák magukat.
Először oldalára fektette Noyakét, majd elrendezte a tagjait. Néhány erőteljes szájbafújással elérte, hogy megint magabiztosabb legyen a légzése, majd határozott mozdulatokkal kezdte simogatni a hátát, hosszan, a gerince mentén. Amikor a légzés teljesen egyenletessé vált, hátára fordította, és felemelte a lábait, miközben egyre erősebben kezdte a combjait paskolni. Amint megrebbentek Noyake pillái, leeresztette a lábait, mellé ült, és a nyakát, arcát masszírozta, paskolgatta tovább. Noyake csakhamar teljesen magához tért. Gyenge hangon szólalt meg:
– Szörnyű vagyok. Hanyadszor csinálod ezt velem végig? Tizedszer? Huszadszor?
– Semmi baj – mosolygott le rá Mejime. – Az elején már akkor összeestél, ha feltűnt a Zrogdavar. Most meg látod: előbb megvártad, amíg biztonságosan messzire futottunk.
– Köszönöm – mosolygott vissza a lány. – Rendes tőled, hogy még meg is dicsérsz, amiért elájultam.
Mejime átkulcsolta felhúzott térdeit, és elnézett a sötét fák közé.
– Mindannyiunkat erősebbé tettek az elmúlt hetek szörnyűségei. Remélem, ez elég lesz hozzá, hogy túléljük. Most már látok rá esélyt – sóhajtott mélyet –, még ha mások vesztével is értük el.
– Szerinted Olmudék ott pusztultak?
– Hacsak nem Viepának van igaza, és a Zrogdavar megbízásából jöttek utánunk.
– Nekem úgy tűnt, a quetterek rájuk támadtak.
– Akkor azt a saját esztelenségüknek köszönhetik! – keményedett meg Mejime hangja.
– Nagyon megváltoztál, mióta Olmud elhagyott.
Mejime szájszegletében elmélyült a már állandósult két ránc.
– Zováék hoznak neked enni, aztán ha Viepa talált vizet, elmegyünk inni. Utána folytatjuk a futást reggelig. Addig pihenj inkább.
Noyake leforrázva hallgatott el. Nem is váltottak több szót, amíg vissza nem értek a többiek. Kurta köszönömmel vették át a nekik hozott hagymagyökereket és kékzuzmót. Mialatt ettek, Viepa is visszatért. 
– Messze van, és disznók járnak rá – ült le közéjük, máris teletömve a száját kékzuzmóval –, de nem dagonyázták össze nagyon. Iható.
– Jó, akkor induljunk – állt fel Mejime. – Enni útközben is tudunk.
Viepa ültében nyúlt fel és fogta meg a karját. Mejimének elég volt csak egy pillantást váltania vele, hogy fáradt bólintással visszaüljön a helyére. Pár perc alatt végeztek az evéssel. Most Noyake állt fel legelőbb. 
– Tőlem mehetünk.
A víz, amit Viepa talált, nem volt több egy mélyedésben összeállt pocsolyánál, ám a disznónyomok, amik körbevették, régiek voltak, a víz pedig leülepedett. Óvatosan nyomták be a tetejére kiült jéghártyát, és lassú kortyokban, hosszan ittak. Annyit, ami még nem akadályozta őket a futásban, de kitartott reggelig.
Utána Mejime felvette azt a tempót, amivel a cserkeszre induló farkasokat szokták követni régen. Most ugyan nem utánuk indultak, de biztosak voltak benne, hogy azok a vadászatuk után rá fognak találni a nyomaikra.
Hamar elnyelte őket a sötét erdő.

7.

Olmud egész testében remegve ült egy fa tövében. Hátát a hideg törzsnek támasztotta, jobbjával óvatosan simogatta sajgó bal vállát. 
Amikor a quetter megragadta, és a levegőbe emelte, egy pillanatra úgy érezte, mindennek vége. Aztán apja keményre fagyott arca jelent meg előtte. Ránézett, és azt mondta: „Ne hagyd magad, fiam!”
A pánik adta erővel nyúlt fel, ragadta meg a hatalmas, szőrös mancsot, és tépte ki magát belőle. Recsegve-ropogva zuhant egy terebélyes fenyő ágai közé. Egy pillanatra az eszméletét is elvesztette, szeme előtt szürke és fekete pontocskák villogtak, amikor a feje is nagyot koppant az egyik ágon. Végül a szúrós tűavarra érkezett. Nem tudott mozdulni, de szerencsére nem érezte meg újra a húsába markoló karmokat. Hallotta, ahogy a quetter még néhány kört ír le felette csalódott rikoltásokkal, majd elmegy. Amikor magához tért, rájött, mi okozta a szerencséjét: Sűrűn nőtt, sudár fenyők aljába zuhant. A hatalmas testű quetter még akkor is bajosan lelt volna rá, ha leszáll, hogy megkeresse. 
A magára tekert takaró megóvta a komolyabb sérülésektől. Nem a húsát vágták szét, csak néhány helyen a bőrét szúrták át a félelmetes karmok. És a kegyetlen erejű mancs úgy összezúzta a vállát, hogy minden mozdulat kín volt vele. 
Miután úgy-ahogy elállt a vérzés, kijjebb kúszott a fenyők alól. A beállt sötétben igazából azt sem tudta eldönteni, hol lehet. Sejtelme sem volt róla, merre fut az az ösvény, amelyiken meglepték őket.
A quetterek feltűnése mindannyiukat ledermesztette. Azok szerencsére nem támadtak rájuk azonnal, hanem néhány félelmetes ordítást hallatva körözni kezdtek a fejük felett. Amikor meghallották a válaszként jövő tucatnyi másik ordítást, még nagyobb döbbenet fagyasztotta ereikbe a vért. 
– Futás – nyögte végre erőtlenül Hules, és ez legtöbbjüket kirántotta a bénultságból. Ahányan ugrottak, annyi felé. Olmud hamar észrevette, hogy senki sem fut vele. Megtorpant, és majdnem ez lett a veszte. A ritkásan álló fák közé villámként csapott le a szárnyas végzet. Olmud hiába mozdult, bal vállán medve állkapcsánál erősebben csattant a mancs. Ahogy a levegőbe rántotta őt, úgy érezte, tőből szakad ki a karja. Talán tényleg nem sok hiányzott hozzá.
Most, hogy próbálta visszaidézni a történteket, be kellett látnia, hogy egyáltalán nem emlékszik, merre kezdett el futni, aztán a quetter milyen irányban szárnyalt vele. Azt tudta, hogy nagyon sebesen haladtak, mert úgy zúgott füle mellett a szél, hogy semmi mást nem hallott közben.
Órákig bolyongott a fák között úgy, hogy Viepa módszerét próbálta használni. Nyomokat képzelt maga elé, és azokat követte. Remélte, hogy beválik. Később a fájdalom elhatalmasodott rajta, és kénytelen volt ennek a fának a tövébe kucorodni. Fél kézzel ügyetlenkedve még kényelmes helyzetbe is tornázta magát. Lassan tudatosult benne, hogy más sérülései is akadnak szép számmal. Egy jókora dudor a tarkója felett, horzsolások a hátán, egészen le az ülepéig. Elhúzott szájjal konstatálta, hogy kisebbik dolgát is elintézte valamelyik kevésbé tudatos pillanatában. Mostanra kihűlt, ami még elviselhetetlenebbé tette a rohamosan fagyosodó éjszakát.
Óvatosan elfütyült egy trillát, hátha a véletlen a közelébe sodorta valamelyik társát, és válaszol. Hiába fülelt. Kénytelen-kelletlen összeszedte magát annyira, hogy ennivaló után nézzen. Tudta, ha ennyit sem tesz meg magáért, később még rosszabb lesz. Mohát rágott a fák kérgéről, elrágcsált néhány megaszalódott bogyót az egyik bokorról, remélve, hogy nem tévedett, és nem tetézik hascsikarással kínjait.
Megint fütyült egyet, és szinte nem is hitte, amikor halk választ kapott. Csak mikor újra felhangzott a jel, indult sietve felé.
Hules várta. Takaró nélkül, négy párhuzamos, véres csíkkal a mellkasán, amik közül kettő az arcára is felfutott. Mégis, sokkal magabiztosabban állt a lábán, mint ahogy Olmud saját magát képzelte el.
– Olmud! – derült fel a férfi képe, amikor észrevette. – Te aztán…! Láttalak a levegőben!
– Kiszabadultam. A többiek?
– Még nem akadtam a nyomukra. Engem is jól megfutattak. – A mellkasára mutatott. – Az egyik kis híján el is kapott. 
– Mire készülsz?
Hules most csak az állával bökött maga mellé a földre. Egy kis rakás száraz ág kuporodott a lábánál.
– Tüzet próbálok gyújtani. Már egy órája. Segíthetnél.
– Nem fog menni – húzta el a száját Olmud. – Alig mozog a bal karom.
Hules erre hozzá lépett, és figyelmesen végig tapogatta. Olmud szeme előtt kék meg vörös karikák ugráltak, de próbálta diszkrét sziszegéssel viselni a vizsgálatot. 
– Csontod nem törött – összegezte végül az eredményt a férfi –, de a bal vállad kétszer akkora, mint a másik. Tormalapu nélkül még hetekig ilyen marad.
– Sejtettem. Nem túl veszélyes most a tűz?
– Takaró és tűz nélkül reggelre Ashkaton előtt leszek. Egyébként pedig jó messzire vagyunk a quetterek táborától. Odáig nem fog ellátszani. A szél is arról fúj.
– Táboruk van itt?
Mielőtt válaszolt volna, Hules visszakuporodott a farakás mellé, és újra kézbe vette a sodrópálcát.
– Miután vége volt a fogócskának, visszalopakodtam. Nem is számítottak rá, hogy lesz, aki meg meri tenni, így jól szétnézhettem. Egy ligetes részen lelombozták a fákat, és az ágakon lógva pihentek. Legfeljebb ötvenen lehetnek. Nem hiszem ugyanis, hogy kettőnél többet elbírnának azok a nagy fák belőlük. A leszaggatott lombok még zöldelltek a fák alatt, úgyhogy nemrég érkezhettek. Ahhoz viszont elég korán, hogy Mejiméék már beléjük futhassanak.
Olmud szíve nagyot dobbant. Ő még nem is gondolt erre.
– Talán a farkasok hamarabb észrevették őket – kapálózott sietve valami bíztató után. – Hiszen mindig előttük járnak…
– Talán. Holnap okosabbak leszünk. A nyomok majd elárulják, merre mentek. Meg talán akad még néhány társ, aki túlélte. De előbb ennek a tűznek kéne meggyulladnia végre!
Olmud óvatosan lehajolt, és felvett egy másik botocskát.
– Ezzel próbáld. Egyenesebb, nem táncol annyit.
Hules csak felpillantott.
– Azzal kezdtem. Túl nedves.
– Az nem baj. Hamar kiszárad a vége, ha felmelegszik. Az a lényeg, hogy egyenes legyen, úgy a vége mindig ugyanott forog. Na, próbáld meg!
Hules morogva dobta félre a kezében tartott fácskát, és folytatta a másikkal monoton munkáját. Míg izzította, Olmud körbejárta a környező fákat, és megpróbált kevésbé nyirkos, elszáradt szakállmohát gyűjteni. Ráakadt egy száraz kéreggombára is. Visszaérve arrébb söpörte lábával az odakészített avart, és ezeket tette a már füstölgő pálcika tövébe.
– Most emeld meg egy kicsit!
A pálcika tövébe hajolva kezdte fújni annak parázsló végét mindaddig, míg a moha is füstölni nem kezdett. Tíz perc múlva már az ágakon ropogott a tűz. Hules elégedetten tartotta fölé csupasz karjait, majdhogy rá nem feküdt. A táncoló lángok félelmetessé festették a sebet a mellkasán. 
Olmud kínlódva próbált elvackolni. Akárhogy feküdt azonban, sebekkel borított teste csak nem hagyta aludni. Végül valami lehetetlen helyzetben nyomta el az álom.


A másnap reggeli zsibbadtság rosszabb volt, mint a keményre dagadt vállának sajgása. Ébredés után egy ideig csak nyögni tudott, és amikor végre elszánta magát az első mozdulatra, kis híján ismét a takaró alatt végezte el a kisebbik dolgát. Nagy nehezen mégis talpra kecmergett valahogy.
Hules még aludt. A kihunyt tűz mellett álmában is vacogott a foga. Minthogy úgysem érezte egyetlen porcikáját sem, Olmud ráterítette a takaróját. Saját magát szökdécseléssel próbálta kitornázni. Ettől a válla kezdett lüktetni, de azért használt. Közben a másik is felébredt. 
Ettek, amit találtak, aztán nekiindultak. Hules könnyedén követte visszafelé a saját nyomait. Olmud hamar rájött, hogy társa jól látható jeleket hagyott maga után tegnap. Bizonyára azért, hogy ennyivel is könnyebben akadjanak rájuk a többiek, ha észreveszik. El kellett ismernie magában, hogy ez neki sosem jutott volna az eszébe. Remélte, a többiek, ha túlélték a tegnapi támadást, voltak olyan ötletesek, mint Hules.
Két óra gyaloglás után azért csak megkérdezte:
– Messze van még az ösvény?
Hules csodálkozva fordult vissza.
– Mondtam, hogy messzire vitt.
Olmud ekkor kezdett ráébredni, micsoda eszeveszett sebességgel is szárnyalhatott tegnap a quetter. Még ha az utána való kóborlása is messzebb vetette az ösvénytől, a nagyja távot a levegőben tette meg.
– Tudod – szólalt meg pár perc hallgatás után –, a Zrogdavar, aki után futottam, hogy Jopüjét utolérjem… nem tűnt ennyire gyorsnak.
– Amilyen iramban futottál, ezen nem is csodálkozom. Meg aztán… a Zrogdavar Jopüjét kereste, nem csak repült. Arról nem is beszélve, hogy fele akkora sem volt, mint ami tegnap téged vitt.
– Azt akarod mondani, hogy a Zrogdavar kisebb, mint más quetterek?
– Az a Zrogdavar nem az volt, amelyik terelt minket. Én már akkor is csodálkoztam ezen, de csak most értettem meg. Sok-sok quetter lehet a világon, nem csak a Zrogdavar, meg az Ashkaton, de egyszerre mindig csak egy foglalkozik velünk.
Olmud sokáig emésztette a hallottakat. Azért annyira nem merült el a gondolatai közé, hogy ne ugorjon azonnal, amint meghallotta a szárnysuhogást. Egy-egy fa törzse mögé húzódva kerülték el a quetter pillantását. Innentől még óvatosabban folytatták az útjukat. Mikor feltűnt az ösvény, a sűrűben maradva kezdték követni. 
Újabb órák óvatos lopakodásai hozták meg az első eredményt. Feldúrt avar jelezte az egyik elf menekülésének útját. Egy sárfolton megtalálták a lába nyomát is. Olmudnak sem volt nehéz kitalálnia, kié lehetett az a kicsi láb. Húhóz nyomában voltak.
Hules egy idő után már nem óvatoskodott annyit, hanem ügetésre váltott a könnyen követhető nyom mentén. Olmud kínlódva követte. Csak órák múlva zsibbadt el zötyögő válla annyira, hogy már ne érdekelje futás közben. Hules késő délután torpant meg.
– Itt megpihent – mutatott egy kifeküdt foltot az avaron. Körbejárta, aztán szétnézett a környékén. Olmud is Húhóz további útját kereste. Minthogy Hules visszafelé és déli irányban keresgélt, ő a másik oldalt kutatta. Így akadt rá a nagyjából eltakart nyomokra.
– Nézd csak! Mintha el akarta volna tüntetni a nyomait! És észak felé ment!
A férfi homlokát ráncolva lépett mellé.
– Talán csak megtévesztés akar lenni.
– És, ha visszaindult?
– Majd megtudjuk tőle. Ezek a nyomok még alig pár órásak, és nem hiszem, hogy még most is futna.
Ő azért újra kocogásba csapott fel. Olmud nyöszörgését elfojtva eredt utána. Nem hibáztatta a másikat, amiért fel sem merül benne, hogy az ő csodálatos futóképessége most igen csak visszafogott. 
A nyomok töretlenül vezettek észak felé, és késő este volt, mire Hules újra megállt.
– Eltűntek!
Olmud nagyot szusszanva ért mellé. Eleresztett egy trillát a fák közé.
Semmi válasz.
– Húhóz, bújj elő, ne bolondozz velünk! – kiáltott a sötétbe.
A következő pillanatban elcsukló zokogást hallottak meg maguk mellett. A lány egy fa mögül lépett elő.
– Hagyjatok! – sírt fel keservesen. – Hadd menjek vissza!
Hules odalépett hozzá és izzadt vállára vonta az összetört teremtést. Csöndes szavakat sutyorgott a fülébe, míg valamennyire meg nem nyugodott. Olmud zavartan téblábolt arrébb, és egy fa tövébe roskadt pihenni. A másik kettő nemsokára mellé lépett. Húhóz alig állt a lábán. A férfi segítette leülni.
– Itt éjszakázunk. Hozok fát. Egyetek valamit.


Másnap Húhóz útmutatása alapján mentek tovább. Volt némi fogalma afelől, merre futottak a többiek. Mostanra sikerült összeszednie magát annyira, hogy letegyen őrült tervéről. 
Délutánra újabb nyomokat találtak, és Olmud megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy ennek a társuknak több esze volt, mint neki. Letört ágacskák, földbe szúrt botok segítették őket a követésben. 
A válla ugyan még mindig rendkívül érzékeny volt, de már egész jól bírta vele a futást. Húhózra tekintettel Hules is könnyebb iramot diktált.
Még az est leszállta előtt elérték a társaikat. Talarn sietett eléjük, diadalmas vigyorral.
– Ezt nevezem szerencsének! – tette külön-külön mindjük vállára a kezét köszöntésképen. – Ezek szerint csak Zaszont vesztettük el!
– Biztos, hogy meghalt?
– Biztos, Hules. – Talarn fájdalmas grimasszal arcán nézett el oldalt. – Láttam, ahogy az egyik quetter a hasába markolva ragadta fel. Azonnal meghalt. – Nagyot sóhajtva pillantott fel. – Gyertek a táborunkba. Már gyújtottunk tüzet, és éppen azt beszéltük, hogy holnap elindulunk, hátha útközben még belétek is botlunk. Tudod, két napig csak egymást keresgettük.
– Tényleg szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Ha belegondolok, hogy ennyi quetter elől szinte mind meg tudtunk ugrani…
Olmud a tábor felé menet végig az orrát vakargatva gondolkozott valamin. Gondolatait azonban csak az üdvözlések után, a tűznél ülve osztotta meg a többiekkel.
– Az a gyanúm – szólalt meg váratlanul –, hogy ezek a quetterek nem is akartak igazán levadászni minket. Ha akarják, megtehették volna. Csak az egyikünkre volt szükségük. Bármelyikünkre, akivel kijelölhették a déli határt.
– Elég bolondul hangzik – jegyezte meg óvatosan Hules, úgy, mint aki azért nem biztos a kijelentésében.
– Nézd: Gumah a lenti zúgó, Jopüje a fenti vízesés, Zaszont pedig elég ledobniuk a hágó tetejénél, hogy ne legyen többé kérdéses, meddig terjed a törzs területe. Észak felé ki menne a hegyekbe?
– És csak ezért repülné át egy quetter Zaszont cipelve a jeges síkságot?
– Mi az nekik? Engem alig néhány percig vitt, de egy fél napig jöttünk visszafelé utána!
– Téged is felragadott az egyik? – ámultak el többen is. Erről eddig nem esett szó.
Hules azonban még mindig a felvetésen gondolkozott.
– Nem gondolod, hogy ezeket a határokat nyugodtan el is mondhatta volna a Zrogdavar? Miért lenne muszáj széttépett elfekkel kijelölnie?
– Talán… mert így hatásosabb. Vagy… mert ez szokás náluk.
– Csúnyán hangzik. Lehet, hogy igazad van, de én akkor sem kockáztatnám meg még egyszer, hogy összefussak velük. Lehet, hogy vannak más hasonló szokásaik is.
– Én se megyek vissza a fennsíkra megnézni, igazad van-e. De mondd csak – hajolt hozzá Talarn –, hogy szabadultál ki a quetter markából?
Olmud röviden elmesélte a kalandját. Utána még egyszer átvették a terveiket, mielőtt pihenni tértek.
Húhóz Huleshez bújva aludt el. Olmud még sokáig nézte őket. Szívében bánatos szomorúsággal idézte fel Mejime simuló testét. Bele se mert gondolni, milyen könnyen lehet, hogy ez már örökre emlék csupán.

8.

Trritokk a tábor fölé érve elégedetten körözött egyre lejjebb. Biztos volt benne, hogy ezzel az utolsó fegyelmezéssel végleg a helyükön marasztalta ezt az izgága elfnyájat. Azzal, hogy megtizedelte az állományt, nem csak jóllakott, de megnövelte a maradék esélyeit is a túlélésre. A hím-nőstény arányt kedvezőről jóra állította, és még arra is ügyelt, hogy az idősebb példányokkal apassza a számukat. Az öreg vezérhímet természetesen életben hagyta, hiszen régi tapasztalat, mennyire megzavarodnak ezek az izingek, ha elveszítik őt.
Gondolta, jól hangzik majd a jelentésében, ha majd megemlíti, hogy a várakozásokkal ellentétben a tüzet is ismerik. Így még akár fémmegmunkálásra is jók lehetnek majd. Persze ez már nem az ő gondja lesz! Valószínű, hogy a jelentése után egyenes útja nyílik a seregbe. Addig is azt tervezte, hogy alárendeltjei körében növeli a népszerűségét. Először is megszünteti a kötelező járőrszolgálatot az elfnyáj felé. Úgyis szinte büntetésszámba ment odaküldeni valakit arra a hideg, kietlen tájra, ahol még enni sem lehet.
Az üdvözlő rikoltásokat füle mellett eleresztve lógatta fel magát a fájára. Csupán magában mérgelődött.
Hiába szerette volna, ha katonás fegyelem uralkodik körülötte, nem kívánhatott túl sokat. Végtére az alá beosztottak mindegyike pásztorszolga volt csupán. Olyan messze voltak a katonáktól, mint fecske a sastól.
Így is nagyon sokat elért náluk alig pár nap alatt. A csürhe mostanra megtanulta, mi az a fegyelem. Ismerték a vezényszavakat, és jól teljesítették az utasításokat. Az, hogy még mindig zrogdavarok módjára köszöngettek neki, amikor visszajött, belefért.
Alig rendezte el a szárnyait, a kijelölt vezírsegéde lépett a fájához. A megfelelő távolságban megállt, kihúzta magát, és hivatalos hangon jelentkezett:
– Trritokk vezírnek jelenteni szeretnék!
– Szólj!
– Királyi küldött érkezett.
Trritokk majd leszédült az ágról. Erre azért nem számított. Idegesen krákogott egy sort, mielőtt válaszolt:
– Vezess elé.
Lefordult az ágról, majd a katonásan hátraarcot vágó vezírsegéde után indult. Zavartan gondolt bele, mit szólhat majd mindehhez a küldött. Bizonyára feltűnt neki a katonás tábor, a rend és fegyelem. Remélte, nem veszi rossz néven. Az is eszébe jutott, mi lesz, ha a fülébe jut, hogy vezírnek nevezteti magát a pásztorszolgákkal. Egy királyi küldött szemével nézve talán nevetségesnek tűnhet a dolog. Talán sértőnek.
A küldött ismerős volt. Az egyik fáról lógva várta Trritokkot. Pár hete ő vezette be a királyi fogadóterembe. 
– Trritokk vezír? – A kérdésből sütött a gúny. Ő azért állta a pillantását. – Két feladatom van. Először jelentést kell vinnem a tanácsgyűlés elé. Számolj be sikereidről!
Trritokk erre sem volt felkészülve. Bár a múltkori tapasztalatai alapján úgy érezte, jobban tenné, ha a félreértések elkerülése végett kerülné a rövid, katonás jelentést, így a beosztottjai előtt mégsem akart nekilátni fecsegni. Végül is ő az, aki elvárja tőlük a rövid, lényegre törő válaszokat. Azért belekezdett.
– Az elfizingek nyáját állandósítottam a kijelölt helyen. Túlélési esélyeik sokat javultak. Megfigyeléseim szerint használják a tüzet, ami újabb hasznosítási lehetőségeket rejt magában. – Kis gondolkodás után úgy döntött, erről elég ennyit mondania. – Az emberizingek szökevény csordáját sikerült egy büntető expedícióval meglepnünk, de visszaterelésükre nem nyílt módunk a terepviszonyok miatt.
– Terepviszonyok?!
– Az erdőségekbe húzódtak. Helyzetükkel mindazonáltal tisztában vagyunk. Folyamatosan kiküldött őrök figyelik a mozgásukat. Amint lehetőségünk nyílik rá, támad… akarom mondani, elindítom a csapatot, hogy visszatereljük őket a célterületre.
Itt elhallgatott. Mi mást is mondhatott volna? Ennél szebben úgysem tudná megfogalmazni, hogy ötvennégy quetter azért vesztegel itt napok óta, mert képtelen kihajtani a fák közül néhány száz emberizinget. Azért érezte, valamit még illene hozzábiggyesztenie a sikerek sorához. 
– Mindezeken túl az elfizingek másfél tucatnyi szökevényét is sikerült szétzavarnunk, és példát statuálnunk velük a nyájnál. Ezt jelentem.
A küldött hallgatott egy sort. Képe nem árulta el, miként értékeli az elhangzottakat. Hangja sem változott, amikor ismét megszólalt:
– A második feladatom, hogy megbízzalak egy katonadologgal, Trritokk vezír…

9.

Barogh kényelmetlenül fészkelődött az ágon. Idegesen ugráló tekintetét csak néha kapta le az égről. Ilyenkor azt latolgatta, ha feltűnik egy szörny, vajon lesz-e ideje leugrani a fáról? Neki egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, hogy itt őrködjön. Lehet, hogy hamarabb veszik észre a quettereket, de neki akkor már mindegy. Bizonyára csak a halálsikolya fogja figyelmeztetni a többieket. Utálta a balszerencséjét. Miért pont neki kellett a rövidebb fadarabot húzni?
Messzire köpött maga elé. Ezt is utálta. Amióta kénytelenek a szabad ég alatt aludni, folyamatosan taknyos! Még az hiányzik, hogy lebetegedjen! Legalább tüzet gyújthatnának! De ezektől az ocsmány férgektől még azt se lehet! Nem igazán hitt benne, hogy dél felé haladva melegebb lesz. Ezzel csak az a félhülye Rossel biztatja őket, aki néha még a saját nevére sem emlékszik, ugyan mit jön akkor a fiatalkori emlékeivel!? 
Hirtelen két fekete pont zökkentette ki az önsajnálat mélységes gödréből. Sebesen közeledtek a felhők alatt.
Félig zuhanva-esve mászott le az ágról, és már közben ordította:
– Jönnek! Bújjatok el, jönnek!
Mire kiért a tisztásra, már elkezdődött a fejvesztett rohangászás. Sikoltozó asszonyok terelgették bömbölő pulyáikat a fák közé, megrettent tekintetű férfiak kapkodták össze kevéske holmijukat, miközben ordítva utasítgatták egymást és asszonyaikat, merre menjenek, mit tegyenek. Barogh szintén eszelősen ordított:
– Gyorsabban, szerencsétlenek! Mindjárt a nyakunkon vannak!
A káosz nem csillapodott. Asszonyok rohantak vissza a tisztásra, ráébredvén, hogy férjük, apjuk még mindig egyedül szerencsétlenkedik, nem bírván egymaga elcipelni mindenüket. Zokogó gyerekek futottak utánuk, félvén egyedül maradni a fák között. Elég mesét hallottak korábban vérengző farkasokról, kegyetlen medvékről, boszorkányokról…
Barogh a fejét fogta. Éles rikoltás hangzott fel a fák felől. Összeránduló gyomorral nézett fel, s több száz rémült szempár követte tekintetét.
Büszke saspár vitorlázott át a tisztás felett. Kitárt szárnyuk suhanó árnyéka átszaladt a döbbent arcokon.
– Bazzmeg, Barogh! – hallatszott egy karcos, mély hang. – Te mosod ki a gatyám!
A szólított megkönnyebbülten sóhajtott fel. Aztán a további jókívánságok és felcsapó asszonyi kárálások elől sietve visszaindult a fájához. Végül is még csak dél van, neki meg estig kell őrködnie!
– Álljál csak meg, öcsémfi! – Barogh kelletlenül torpant meg. Semmi kedve nem volt Wurroh piszkos gatyáját mosni. A karcos hang mégis elég parancsolóan reccsent hozzá, hogy eszébe se jusson tovább menni. – Ez az összes tudásod, vagy ennél hamarabb is tudnál ugrani, ha jönnek?
– Csak ha szárnyam nő – húzta el a száját. – Így se maradt semmi bőr a hasamon, úgy szánkáztam lefelé!
– Jól van, öcsém.
A nagydarab, szeplős képű, vörös fickó, hasát kidüllesztve fordult a társai felé. 
– Hallottátok! Barogh ennél gyorsabban nem tud jelezni. Mi mégis itt szerencsétlenkedtünk még akkor is, amikor ideértek azok a madarak! Piszok mázlink volt! Ha quetterek jönnek, mostanra ugyanolyan csúful járunk, mint pár napja.
Szavai nyomán elégedetlen mormogás kélt az emberek között. Legtöbben még mindig gyereküket, motyójukat kezükben tartva álltak, csak keveseken vett erőt a megkönnyebbülés. Viszont senkinek sem tetszett ez a feddő hangsúly.
– Ha mindenünket elszórva iszkolnánk, két nap alatt kiéheztetnének minket, aszt’ önként dalolva mehetnénk vissza hozzájuk!
– Ja! Vagy mind megdögölhetnénk éhen itt az erdőben!
– Könnyen jár a szád! – sipákolt egy asszony is – Néked se gyerek, se asszony, te bármikor nekifuthatsz a sűrűnek!
Wurroh sötét pillantást küldött a nő felé.
– Te is elveszítheted őket, ha így folytatjátok! Arról beszélek, hogy jobban fel kéne készülnünk az ilyesmire! Ha tudjuk, merre fussunk, ha nem úgy állunk meg pihenni, hogy mindenkinek ott esik ki a kezéből minden, ahol megállunk, akkor legközelebb talán nem ez a fejvesztett futkosás lenne.
– Merhogy? Hordjunk mindent egy kupacba, hogy aztán még válogatni is kelljék majd?
– Nem! – A nagy vörös fáradt mozdulattal simított végig az arcán. – Ha a dolgainkat a sűrűben hagynánk, az asszonyoknak pedig előre megmondanánk, hogy vész esetén merre fussanak, akkor már ennyivel is gyorsabbak lennénk!
– Úgy beszélsz, mintha az apám lennél! – lépett elő egy hosszú, fekete hajú fiatal. Tekintélyes méretei dacára még serdülőkora legelején járhatott. Izmos felsőtestén csupán egy ujjatlan bőrmellényt viselt. – Ha még élne, nem játszanád itt nekünk a falufőt!
Wurroh szeplős feje egy pillanat alatt kivörösödött.
– Te tejfeles szájú! – üvöltötte ökölbe szorult kezekkel. – Ha fele annyi sütnivalód lenne, mint apádnak volt, nem nekem kellene elmondanom mindezt! Ne most kezdj itt kakaskodni!
– Nekem se tetszik, hogy itt a főnököt játszod! – lépett az ifjú mellé egy meglettebb férfi. Kopasz feje csillogott a fényben. Nem volt annyira termetes, mint a másik kettő, de mokány felépítése nagy erőt sejtetett. – Amíg nálam dolgoztál, örültél, hogy etetem a családodat. Nehogy most meg azt képzeld, hogy te kezdesz majd nekem pofázni!
Wurroh most mintha inkább elsápadt volna. A hangja is fakóbbá lett, amikor végre megszólalt:
– Márpedig most már neked sincs se hústőkéd, se boltod! Ugyanolyan földönfutó bujdosók vagyunk valamennyien. De tessék – találta meg újra a hangját –, válasszanak az emberek! Ők döntsék el, kit akarnak a kovács után falufőnek! – Széles mozdulattal intett a fiú felé: – A kovács fiacskáját? Aki a szoknyapecérkedésen túl esetleg a patkószegkészítéshez ért még? Vagy a hentest? Lehet, hogy neked volt a legtöbb pénzed a faluban, de mind tudjuk, hogyan szerezted! Szerinted ki becsül érte?
– Többen, mint gondolnád! Legyen! Döntsék el a többiek, ki legyen a főnök! – A kopasz a tisztáson állókhoz fordult. – Nos, ki mondja meg ezután, mit csináljunk? Ki akarja, hogy egy vörös pókhas ugráltassa? Fel a kezekkel! Ki szavaz rá?
– Ész kell ide, nem tekintély, vagy ököl! Csak fondorlat útján kerülhetjük el azoknak a férgeknek a karmait – jelentette ki egy öregségtől reszketeg hang. A vén Rossel kampós botjával tört utat magának az emberek közt, és lépett a vitázókhoz. – Ebből a szempontból talán nem is járnánk rosszul Wurrohhal. Viszont senki se hallgatna rá. Te, fiam – bökött botjával a bőrmellényes felé – majd akkor jeleskedjél, ha szőr is lesz a mellkasodon! Addigra talán az eszed is megjön!
– A keserves mindenedet, öreg! – lépett felé a megszólított, kezét máris egy íves pofonra lendítve. 
A legtöbben talán nem is fogták fel, ami a következő pillanatban történt. Az öreg két rövid mozdulatot tett a botjával. Az első után a kovács fia megroggyant, a következő pedig hangosat koppant a feje búbján. A fiú aléltan rogyott a fűre az öreg lábainál.
– Koraz, Koraz! – nyekeregte feddőn. – Mit akar az, aki még az öregek tiszteletét sem tanulta meg? Te meg, Húsos Hereg – nézett fel most a kopaszra –, jobban teszed, ha inkább nem fogod a pártját! Nagyobb megbecsülésnek örvendhetsz, ha inkább kikéred az arra érdemesek tanácsát, minthogy itt mindenféle izomfiúkkal erősíted a véleményedet!
– Majd biztos egy ilyen naplopó senkiházi véleményére leszek én kíváncsi! – bólintott megvetően Wurroh felé a kopasz.
– Majd biztos egy ilyen kopasz seggfejnek adnék tanácsokat! – jött az azonnali riposzt.
Valószínűleg a következő pillanatban már egymásnak is ugranak, ha az öreg Rossel közéjük nem áll.
– Eszetlenek! Nem elég nekünk ez a rakás repülő nyavalya? Amint békén hagynak, máris egymást tépnétek?
– Rendben – emelte fel mindkét kezét a kopasz –, tegyük a motyót biztos helyre, Barogh, te takarodjál vissza őrködni, aztán az asszonyok, gyerkőcök menjenek a tisztás déli felébe, úgyis arra megyünk tovább. Arra futhatnak nyugodtan.
Wurroh megvetően kiköpött.
– Mintha nem pont ezt mondtam volna! Osztogasd csak a parancsaidat, seggfej!
– Ha végeztünk a rendezkedéssel, a tisztás másik végében ezt is megbeszéljük! Teszek róla, hogy itt is ismerd a nevemet!
Az öreg fejét csóválva lépett ki közülük. Látta már, hogy itt többet nem tehet. Vannak pofonok, amiknek el kell csattanni, különben csak rosszabb lesz.
A másik kettő még néhány pillanatig farkasszemet nézett egymással. Utána a lehető legtávolabb egymástól kezdtek segédkezni a többieknek. 
Az embereken nem látszott, hogy különösebben felizgatta volna őket az iménti jelenet. Az utóbbi napok megpróbáltatásai kiégették belőlük a lelkesedést. Fáradt sóhajok közepette cipelték a fák közé az elemózsiás zsákokat, tömlőket, szerszámokat, ruhás batyukat. A gyerkőcök megszeppent ábrázata is szinte már megszokott volt. Amióta látták az égből lecsapó quettereket, akik tucatjával tépték szét felragadott rokonaikat, ismerőseiket, barátaikat, álmuk és ébrenlétük egyetlen szüntelen rettegéssel telt. Nem mintha a felnőttek ezt másként élték volna meg, de azért jobban uralkodtak magukon. 
Kivételek azért akadtak. Az a kettő például, amelyik a cipekedés végeztével máris indult a tisztás északi vége felé. Alig néhányan voltak kíváncsiak a küzdelemre. A legtöbben csak legyintettek rájuk. Oly mindegy volt nekik, ki a vezetőjük! Csak túlélni akarták ezt a kétségbeesés szülte menekülést.
Két hónapja is van már, hogy elhagyták a folyóvölgyi falut, ahol a többi településsel kereskedve, állatokat tartva, földet művelve éldegéltek. Mindig megfizették az adót a quettereknek a békéjükért cserébe. Eleinte nem is hitték igazán a menekültek hozta híreket; hogy a folyó menti falvakat sorra kitelepítik szárnyas uraik. Arra gondoltak, talán felbőszítették valamivel az ottaniak ezeket a könnyen lobbanó lényeket, és ez a büntetésük. 
Aztán a kitelepítések egyre közeledtek, és minden magyarázat értelmét vesztette. 
Szörnyű történetek kaptak szárnyra a quetterek kegyetlen mészárlásairól, táplálkozási szokásaikról. A faluban egyre nőtt a feszültség, a félelem. Végül a kovács, aki a falufő is volt egy személyben, összehívta a családfőket. Döntésük után alig egy héttel már útnak is eredtek. Az első napok az egyre hidegebb éjszakákban a kősíkságon keresztül sokakat visszafordulásra kényszerített, de a nagyja azért ment tovább. Legtöbben a Vén Rosselben hittek, aki még gyerekfejjel került a faluba, és egész életében csak arról a tengerparti városról regélt, ami a messzi délen terül el, kikötőiben tengerjáró hajók pihennek meg, és az ottaniak csak hírből ismerik a kemény telet. Magabiztosan indult a kovács oldalán délnek, váltig hangoztatva, hogy addig már nem hal meg, amíg oda nem vezeti őket. 
Ezt eddig sikerült betartania, habár az üldözésükre induló quetterek szinte minden más öreget elkaptak, amikor néhány napja rajtuk ütöttek, nem sokkal az erdő elérése után. Nem is csoda: sokan próbálták menteni, egyetlen vezetőjük lévén. 
Ottmaradt a kovács, a felesége, Wurroh elhízott családja, és még az öregeken kívül is rengetegen. 
A falufő elvesztése óta leginkább Rosselt tekintették vezetőjüknek a túlélők, éppen ezért érdekelte őket oly kevéssé a két kakaskodó párviadala. Leginkább Koraz, meg néhány cimborája gyűltek köréjük, de nem azért, hogy a kopaszt bíztassák, hanem, hogy röhöghessenek Wurroh bekapott pofonjain.
Eközben a saspár megint feltűnt az égen. Lassan körözve vitorláztak vissza a tisztás fölé. Az öreg Rossel botjára támaszkodva, kitekert nyakkal bámulta őket. Csak akik ismerték, azok tudták róla, milyen éles elmét is takar a vénekre jellemző, üres tekintete. 
Az egyik deresedő szakállú családfő lépett mellé:
– El kéne zavarni ezeket a madarakat. Még a végén ezek hozzák ránk azokat az átkozottakat!
A vénség tekintete mit sem változott, ahogy a családfőre eresztette.
– Kötve hiszem. 
– Mit?
– Semmit. Sem azt, hogy el bírnánk zavarni őket, sem hogy ezek hoznák ide a quettereket. Nem hiszem, hogy megmaradnának a közelükben.
– Akkor mit köröznek itt a fejünk felett?
– Tudjam?! Ha keselyűk lennének, megérteném az aggodalmad. Majd ha Hereg kiosztotta Wurrohot, kérd meg, hogy zavarja el őket. Talán neked is jut néhány pofon.
– Köszönöm, öreg! – A családfő sértetten húzta el a száját, kezét önkéntelenül is végigsimítva a jósolt pofonok helyén. – A tanácsaid néha aranyat érnek!
Ekkor újabb kiáltozás kélt az asszonyok között. Bajt sejtve siettek oda. Szerencsére nem egy újabb szörnyűség várta őket. Csupán egy idegen érkezett.
A férfi első ránézésre egy középkorú csavargónak tűnt. Kopott ruhája az őszi avar színeiben virított. Egyik kezében sűrűn faragott vándorbotot fogott. Durván nyírt haja sötét gesztenyeszínben verdeste a vállát, arcán az idő véste barázdákat nem takarta se szakáll, se borosta. Hatalmas, barna szemei értő mélységgel szemlélték az előtte kalimpáló asszonyokat, ám egy szót sem szólt hozzájuk. Amint meglátta a feléje közeledőket, karját kinyújtva felmutatta a tenyerét. Ősi mozdulat volt ez, minden nyelven csak köszöntést, békés szándékot jelenthetett. 
A vén Rossel érkezése elcsitította az asszonyok, gyerekek hadát. Eddigre odaérkezett a többi férfi is. Csak a tisztás túloldalán lévők nem vettek észre semmit. Az onnan felcsapó üvöltés valószínűleg Wurroh nem várt sikerét jelezte. Most senki sem volt kíváncsi rá, sikerült-e kiütnie a kopasz Hereget, mindenki a jövevényt fürkészte. A beállt csendben halk szárnysuhogás kélt. Egy fülesbagoly ereszkedett óvatosan az idegen vállára.
Az végre megszólalt, igaz, egyetlen szavát sem értették.
– Nem értjük a szavaid, idegen! – Rossel lassan, tagoltan szólt az idegenhez. Az a szemöldökét felvonva hallgatott egy kicsit, majd erősen akadozva és szörnyű akcentussal, de végre érthetően válaszolt.
– Ritkán beszélem namregi nyelvet. Huiskawa vagyok. Sasok mondták, itt van sok ember erdőben. Miért?
– Beszéled a sasok nyelvét? – kérdezett vissza az egyik férfi hüledezve. Ahogy a jövevény ránézett, Rosselnek feltűnt annak haja mögül kibukkanó füle. Kimondottan hegyesedett a vége.
– Beszélem. A nevem emberek nyelvén Madárkirály. Délen ezért nevem Aveslorc.
– Ez tényleg azt jelenti – vágott közbe Rossel –, de te nem közülük való vagy.
– Nem. Az erdőből való vagyok.
– Nem vagy ember sem, igaz?
Az idegen, aki Madárkirályként mutatkozott be, erre a kérdésre nem válaszolt azonnal. Állát simogatva gondolkozott. Láthatóan nehezen fogalmazta meg, amit mondani akart.
– Anyám ember volt. Sokáig nevelt, aztán megöregedett, meghalt. Apám vett törzsbe utána. Törzset pusztította quetter sereg, utána maradtam én. Fél ember, fél elf. Bemutatkoztam. Ti kik vagy?
– Emberek északról. Namregek, a szabad telepesek közül. Quetterekkel a nyomunkban. Délre megyünk, Domadock városba. Ismered a helyet?
– Ismerem Domadock város. Quetterek nem barátok nekedtek?
– Nem. Ellenség. Előlük bujdosunk itt – vette át a szót a deres szakállú családfő Rosseltől.
– Itt? Tisztáson?!
– Általában a fák között, bokrok között, de most meg kellett állnunk pihenni. Kevés a vizünk, fogytán az élelmünk. A napokban sokmindenünket elhagytuk, mert ránk támadtak azok a pokolfajzatok. Ez a hely elég biztonságosnak tűnt hozzá, hogy megálljunk erőt gyűjteni, de most megint itt a baj, mert máris vitatkoznak, ki legyen a vezér…
– Állj, állj, ember! Felét érteni! Tudtok utat erre Domadock bele?
– Ő tud – mutatott az öregre.
Madárkirály ismét Rosselhez fordult.
– Milyen út akar vinni sok hangos ember titkok?
A vénség zavartan sütötte le vizenyős szemeit. Fülét vakarva, kínlódva nyekeregte:
– Én csak az irányt tudom. Gondolom, ha kiérünk a tengerpartra, ott már útba igazítanak minket a városba.
Madárkirály erre megint felvonta a szemöldökét.
– Tenger ide nagyon messze. Nekem… egy teljes holdváltás gyalog, közbe hoz enni nekem sas. Ti tud vadászni?
– Nincsenek fegyvereink.
A másik újra hallgatott egy sort.
– Fegyver nélkül vadászni? Enni gyökér, levél, bogár, ahogy elf?
– Ha muszáj, majd eszünk gyökereket meg férgeket.
– Nekedtek halál lesz erdőben, hiszem. Segíteni?
– Hogy segíthetsz-e? Már hogyne segíthetnél! Te tudsz vadászni?
Madárkirály mosolyogva rázta meg a fejét.
– Nekem sas vadász. Én vezet ti emberek elf testvér barát hozzá. Azok ad segítség. 
– És utána?
– Én tudok út emberváros. 
– Mivel tudjuk ezt meghálálni neked?
– Elmenni erdőből.


A küzdelemből megtérő Hereg igencsak megdöbbent, amikor látta, hogy gyerekei rá se hederítnek a falufőként visszatérő apjukra, hanem egy emberként a többi mihasznával, tátott szájjal egy idegent bámulnak, aki mosolyogva beszél nekik valami alig érthető módon. Igaz, különösen festett a figura, vállán egy jól megtermett fülesbagollyal, mégis ennél többet várt volna el.
– Ki vagy te, baglyos? – kiáltott oda neki. Az idegen erre mosolyogva felnézett. Mégsem ő válaszolt, hanem a vén Rossel igyekezett oda hozzá.
– Az új vezetőnk. Úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét.
– És honnan csöppent ez ide? – köpött egy véreset a kopasz, továbbra is gyanakodón méricskélve az idegent, aki eddigre már megint a gyerekekhez beszélt. Az erdőben élő elfekről mesélt valamit, de nem értette igazán, hogy mit.
– A sasok hozták.
Hereg hülyéknek kijáró pillantással nézett vissza rá.
– És az a bagoly viszi majd el, mi?
Rossel csak egy kis mosollyal nyugtázta a hitetlenkedést, majd botjával a tisztást övező egyik terebélyes fa felé mutatott.
– Szerintem téged is elbírnának.
A kopasznak elállt a lélegzete, amint a bot mutatta irányba nézett. Két hatalmas sas ereszkedett éppen a faóriásra. Karmaik kényelmesen átérték az ülőhelynek kiválasztott derékvastagságú ágakat. Hereg nagyot nyelt. Legutoljára quetterekben látott ekkorát. 

10.

– Nézzétek! – Hules izgatottan mutatott körbe a sáros pocsolyán. – Igaz, a legtöbb nyomot már széttaposták az állatok, de itt meg itt jól látszanak a kezek lenyomatai. Ittak, aztán… – Az elf figyelmesen kezdte körbejárni a zavaros vizet. Néhány lépés után megállt. – …erre mentek tovább. Futva.
– Kövessük a példájukat! – szólt lelkesen Olmud. Amióta megbizonyosodtak róla, hogy a farkastestvérek mégis életben maradtak, sőt a quetter tábort is jó érzékkel elkerülték, az elf fiú szinte ragyogott. Minthogy tormalaput is sikerült kerítenie a vállára, mostanra alig maradt a rövid repülésének emlékéből némi véraláfutásnál több. Ha tudta volna, merre menjen, már rég előre rohan, hogy minél előbb viszontláthassa kedvesét.
– Pfuj! – fintorodott el Húhóz a javaslatra. – Te innál ebből?
– Nem. De futhatnánk. 
Hules szigorúan nézett vissza rá.
– Fogd vissza magad! Nem óvatlankodunk. A quetterek elmentek, és lehet, hogy pont beléjük futnánk, ha csak vaktában követjük Mejimééket. Az is lehet, hogy vannak erre más táboraik is.
– Így viszont soha nem érjük be őket! – csapott ököllel a tenyerébe Olmud. – Ha tovább növelik az előnyüket, a végén még a nyomaikat is elveszítjük!
Hules először mérgesen összevonta a szemöldökét, de aztán csak egy halvány mosollyal nyugtázta a másik izgatottságát. Türelmesen kezdte magyarázni:
– Ezek a nyomok legfeljebb, ha három naposak. Ha futottak, pihenniük is kell majd. Ha a farkasok vadászni mennek, azokat is be kell várniuk. Itt már nem hajtja őket semmi, hacsak a quetterek nem az üldözésükhöz bontottak szárnyakat. De ezt nem hiszem. Tehát be fogjuk érni őket.
– Ezeket én is tudom – legyintett Olmud továbbra sem csillapodva –, de mi van, ha valami folyón, lápon, vagy sziklás hegyen kell átkelniük? Te sem ismered az erdőt errefelé! 
– Bízz bennem, fiú! Délnek mennek, és ha nem lesz rá különösebb okuk, még sokáig tarthatják ezt az irányt. Másrészt, ha csak direkt el nem tüntetik a nyomaikat, nem hiszem, hogy elveszíteném őket.
Olmud végre megadta magát. Elvégre maga is láthatta, milyen kiváló nyomkövető a vezetőjük. Ha pedig ő nem hajlandó futni, akkor nincs más lehetőség. 
Gyalogsebességgel indultak hát tovább. Körülöttük a fenyveseket egyre többször váltották leveles fák. Ezüstszín kérgű bükkösök vastag avarszőnyegén vitt az útjuk, majd egy hosszú lejtő aljában göcsörtös törzsű égerek lápos alján kellett átvágniuk. Kiérve a völgyből ismét öreg fenyves fogadta őket, de a domb tetejétől már tölgyeket is nevelt a déli lejtő. 
Mindenfelé nyüzsgött az élet. Az ágak között, a fák között, az avarban. Szinte bizsergett tőle a bőrük. Menet közben jóllakhattak. Annyiféle gomba, moha, levél és bogyó akadt az útjukba, hogy még válogathattak is. Most nem hajtotta őket egy Zrogdavar, és már nem voltak azok az elpuhult elfek, akik akkor még kétségbeesve vették tudomásul, hogy nincs lehetőségük megállni, leülni, sőt elheveredni az evéshez. Most már sajnálták volna erre az időt. Mindannyian tudták; a pihenés az erőgyűjtéshez szükséges, és bőven elég lesz annyi, amennyit a sötétség amúgy is kikényszerít tőlük. Éjszaka Hules sem merte kockáztatni a nyomok elvesztését. 
Estére még mindig csak az egyenletesen futó elfek nyomait találták.
– Úgy tűnik, egy egész napot futottak – állt meg Hules egy táborozásra alkalmasnak tűnő helyen. – Ha pedig kifutották magukat, lehet, hogy még akkor is pihennek majd, amikor beérjük őket.
Olmud megjegyzés nélkül hagyta a dolgot. Inkább a többiekkel ment tüzelőt gyűjteni. Az éjszakák továbbra is csípősek maradtak, és senki sem akart hajnalban átfagyva ébredni.
Másnap korán folytatták az útjukat. Nehezen oszlott a homály, olyan volt, mintha a lombok alatt rekedt volna. Hamarosan csöndes, hűvös eső kezdett cseperegni. A levelek összegyűjtötték, és súlyos cseppekben hullajtották alá. Csakhamar mindannyian bőrig áztak. 
Az idő rányomta bélyegét a hangulatukra is. Nagyrészt szótlanul gyalogoltak az elcsöndesedett erdőben. Talán már dél is elmúlt, amikor egy meredekebb emelkedő tövében Hules megtorpant.
– Itt… mintha elsöpörték volna az avart – szólt zavartan. – Talán a szél vágott be. 
– Lehet, hogy szándékosan tüntették el? – lépett mellé Talarn.
Olmud és a többiek szintén kíváncsian léptek közelebb. A domb aljában feltorlódott avarban jól kivehetően kellett volna folytatódnia az előttük futók útjának, ehelyett azonban csak a zavartalan erdőalj látszott.
– Sok levél van a penészes felével felfelé – vakarta a fejét Hules. – Ha nem esne az eső, könnyebben boldogulnék. Szerintem szóródjunk szét, és úgy induljunk fel. Úgy talán hamarabb megleljük…
– Szerintem meg maradjatok ott, ahol vagytok! – hallottak hirtelen egy hangot maguk mögül. 
Meglepetten fordultak hátra. Ekkor azonban minden irányból elfek léptek köréjük. Hihetetlen volt, ahogy a fák, bokrok mögül tucatjával megjelentek. Olmud biztosra vette, hogy az előbb még egyetlen fa mögött sem álltak. Főként az tette varázslatossá hirtelen felbukkanásukat, hogy szinte világítóan fehér, szivárványfényekben játszó ruhát viseltek valamennyien. Anyaga még ebben az esőtől, párától terhes levegőben is úgy libbent, mintha nem lenne súlya. Mindegyikük kezében fémből készült éles, hegyes szerszám volt. Olmud még soha nem látott ilyesmit. Mintha hosszú, egyenes karmokat tartottak volna a kezükben. Ez, a szigorú pillantásaik, és az előbbi felszólítás egyáltalán nem tették bizalomgerjesztővé a helyzetet. 
– Mit akartok tőlünk? – találta meg végre Hules a hangját. Óvón karolta át az oldalához bújó Húhózt.
– Ezt én kérdem tőletek – lépett előrébb az egyik. – Ti jöttetek a mi területünkre.
– Erre hozott az utunk. – Hules bátortalanul mutatta az üdvözlés jelét. – A társainkat keressük, akik alig pár napja jöhettek erre. Tudtok róluk valamit?
– Tudunk. A ti farkasaitok hol vannak?
– Valahol az erdőben. Hosszú ideje nem láttuk őket. 
– Úgy. Vagyis ti is farkastestvérek vagytok. Farkasok nélkül. Ez nem is baj. A dombon túl úgysem látnák őket szívesen. Ott a szarvastestvérek területe van, akik nem tűrnek meg semmit, ami veszélyt jelenthet a szarvasokra.
– A testvéreink – szólt közbe izgatottan Olmud –, azt mondtad, itt voltak. Hány napja?
A fehérruhás elf kifejezéstelen arccal fordult felé. A háttérben állók megkeményedő vonásaiból Olmud azonnal kiolvasta; nem volt okos dolog közbekotyognia. Viszont már nem visszakozhatott.
– Két napja – válaszolt a másik végül. – Elvezetünk benneteket a dombon átvezető úthoz.
Szótlanul lépett vissza a társai közé. Néhány alig észrevehető kézjellel útjára indította őket. Olmudékat továbbra is szorosan körbezárva indultak a dombon fölfelé. Libbenő ruháik földet seprő alja csodálatosan eltűntette lábaik nyomát. 
Olmud nem csak ezt vette észre. Ahogy egy ritkásabb részre értek, és a fény szabadabb utat talált a fák aljához, ezek a ruhák egyik pillanatról a másikra elvesztették fényességüket, színük a talajt borító levelekéhez vált hasonlatossá. És nem csak a színük lett más. Olybá tűnt, mintha maguk a viselőik is fokozatosan elhomályosultak, áttetszőbbé váltak volna. Csak a kezükben vitt fémkarmok és a fejük maradt tisztán látható. Olmud már sejtette, miért nem vették észre őket a domb aljában. A ruhákhoz csuklya is tartozott, amit most a hátukra lökve viseltek. Amint látta, a többiek is sokat mondó pillantásokat váltottak egymás közt.
A percek óta húzódó csöndet végül Hules törte meg:
– Ti már tudjátok, kik vagyunk, de mi továbbra sem ismerünk benneteket.
– A pókpásztorok törzse vagyunk. Kicsi nép, mert csak ott élünk meg, ahol a póktestvéreink. 
– Pókok? – mosolyodott el önkéntelenül Hules. – Azt el tudom képzelni, hogy testvéreitekké fogadtátok őket, de ők…?
A vezető anélkül válaszolt, hogy hangjában bármiféle neheztelés csendült volna:
– Védenek minket, és ők szövik ruháink anyagát. Gondolom, észrevettétek már, hogy nem közönséges fűből vagy szőrből van, amit hordunk. Csak annak vagyunk láthatóak, akiknek mutatkozni akarunk. Ezért cserébe vigyázzuk őket, óvjuk tűztől, kártól a telepeiket. És etetjük őket.
– Vadásztok nekik?
– Nem. Mi rendezzük el, hová szőjenek újabb hálókat. Enélkül alig lenne belőlük. Egész erdőségeket kéne átkutatnunk egy ruhának való szövedékért. És nem is óvnának bennünket. Így viszont… – Egy intéssel fejezte be mondandóját. A mutatott irányba nézve az elfeknek elállt a lélegzete.
A domb tetejére értek. Öreg tölgyfák borították, ameddig elláttak. Igaz, ez nem volt túl nagy távolság, ugyanis a fák között mindenütt tejfehér hálók sűrű szövétneke feszült. Áthatolhatatlan falnak tűnt az egész.
Vagyis… ahogy Olmud jobban megnézte, itt is, ott is talált szabadon hagyott bejáratokat a törzsek között, csak éppen azok mögött újabb fehér hálók világítottak elő.
– Itt kell bemennetek – mutatott az egyik ilyen nyílásra a vezető. – A hálókhoz ne érjetek, mert amelyik friss, nagyon ragadós, a póktestvérek pedig gyorsak és kíméletlenek.
– Halálos a csípésük? – kérdezte elbizonytalanodva Hules.
A fehérruhás elf arcán most először derengett fel egy halvány mosoly.
– Nem. Csak zsibbaszt, és megpuhítja a húst a csípés helyén. Viszont annyian vannak, hogy pillanatok alatt csontig csupaszítják, ami a hálójukba kerül. Amíg ezt elkerülitek, nem jelentenek veszélyt. 
Hules továbbra sem nyugodott meg. Láthatóan nem csak ő volt így ezzel.
– Nem kerülhetnénk meg inkább a dombot?
A vezető felvont szemöldökkel hallgatott egy ideig. Elgondolkozva nézte őket.
– Nyugat felől – mondta aztán lassan – egy nagy folyó kanyarodik elő a domb mögül. Széles és elég hideg most még. Arra a partot is belepik a hálók. Nincs átjáró. Kelet felé – intett a másik irányba a kezében tartott fémkarommal – tovább emelkedik a domb egy kopár, kiégett heggyé. Ott nem sok rejteket nyújtanak azok a kormos facsonkok. A hálók oda is felnyúlnak a hóhatárig, de ha gondoljátok, utána átkelhettek a túloldalra.
Hules elgondolkozva kezdte az állát simogatni. 
– Ha belegondolok, a havat már ismerjük. Nem szívesen tapasztalnánk belőle többet. Ez a pókos hely azonban nagyon taszít. – A többiek felé fordult. – Szerintetek, mi legyen?
Olmudék szintén tanácstalanul néztek össze.
– Csodálkozom rajtatok – jegyezte meg a fehér ruhás. – A társaitok nem kérdezősködtek ennyit. Úgy hiszem, azóta már rég át is jutottak.
Olmud számára ez azonnal eldöntötte a kérdést. 
– Én erre megyek. Nem fogom megint napokig keresgélni a nyomaikat!
A többiek sorra rábólintottak Olmud döntésére. Egymás után léptek be a fehér labirintusba.

11.

Mejime fáradt nyögéssel ébredt. Az arcába csöpögő vizet mohón nyalta le ajkáról. Napok óta ez volt az első nedvesség, ami a szájába került.
Kinyitotta a szemét. Ugyanaz a látvány fogadta, ami előző reggel. Szürkésen derengő félhomály, hálóból szőtt, halovány falak. Előtte, mögötte már ébredeztek a többiek is. Hasonlóan búskomor hangulatban.
Felült. Jobbjánál Viepa ásítozott, bal felől Noyake rázogatta sebesült kezét.
Még indulás után nem sokkal kapott bele az egyik hálóba, és azonnal bebizonyosodott, mennyire nem túloztak a fehér ruhás elfek. Noyakénak még arra sem volt ideje, hogy felfogja, miben akadt el a mozdulata, kézfejét máris ellepték a hangyányi kis pókok. Mire visítva lerázta őket, kézhátáról szinte teljesen eltűnt a bőr. Eleinte nem fájt, csak zsibbadt. Estére azonban már sírva kérte, hogy forduljanak vissza. Nem tehették. Addigra ugyanis már egyáltalán nem tudták, merre van a vissza.
Hamar rá kellett jönniük, hogy a hálólabirintuson sokkal nehezebb átkelni, mint ahogy az elsőre látszott. Csak a bejárat körüli hálók voltak ugyanis világító tejfehérek. A bentebbiek ugyanolyan bizonytalanul áttetszőn feszültek a fák között, mint közönségesebb társaik. Nagy néha akadtak további kifehéredett hálókra, és hamarosan rájöttek, mi határozza meg a színét:
Az ilyen hálók tövében gyakran találtak kifehéredett csontokat, csontvázakat. Ezek már elhasználódtak.
Néhány óra botorkálás után Mejime vita nélkül adta át Viepának a vezetőséget. A lány eleinte a sebesült Noyakéval foglalatoskodott, de amint a csapat élére állt, felismerte, hogy már órák óta körbe-körbe járnak. Utána ő lelte meg az első jól álcázott átjárót. Aztán estig még sok ilyenen átmentek, a kijáratot mégsem érték el. Igazából azt sem tudták, jó irányba haladnak-e. Fejük felett az ágakat is ugyanez a szövétnek borította, és szürkés derengéssé varázsolta a nappali fényt. Rengeteg zsákutcából fordultak már vissza, tovább bizonytalanítva a tájékozódást. Annyit tehettek, hogy jól látható jeleket hagytak maguk után mindenfelé, s ezzel legalább a már megismert utakat nem járták végig újra és újra.
Az első éjszaka félelmetes volt. A sötétség megsűrűsödött a hálók alatt, de már az alkonyi szürkeség megállásra kényszerítette őket. A hálók ugyanis láthatatlanná váltak az erősödő félhomályban.
A farkasokkal is másnap kezdődtek a bajok. Nem győzték nyugtatni az egyre kétségbeesettebb és szomjasabb állatokat, nehogy a hálóknak rontsanak elkeseredésükben. Noyake balesete szerencsére elég óvatosságra intette őket ahhoz, hogy ezeddig ne tegyék meg. Míg azonban az elfek elegendő makkot találtak a tölgyek alatt saját éhük elveréséhez, nekik semmit nem nyújtott a kies labirintus.
Ahogy jobban szétnézett, Mejime ráébredt, ez a reggel mégis több reménnyel kecsegtet, mint az előző.
– Nézzétek! – kiáltott örömmel – Az eső, meg a pára kiült a hálókra! Látszanak!
Viepa azonnal abbahagyta az ásítozást, és kinyitotta a szemét. Felült, körülnézett.
– Ez nagyszerű! – örvendezett ő is a látványnak. – Induljunk!
– Előbb talán azért ehetnénk – nyöszörögte Noyake. – Fél kézzel ez nem olyan könnyű!
– Egyél – húzta el a száját Viepa. – Nekem már az összes belemet összehúzta a sok fanyar makk. 
– Én is kihagyom a reggelit – sóhajtotta Lozon bágyatagon. – Egész éjjel csikart a hasam. 
Zova most sem szólt semmit, csupán felállt, és menetirányba fordult.
Erre Noyake is megadóan sóhajtott, és talpra kecmergett.
Jóval kiadósabb tempóban indultak neki, mint tegnap. A harmattól láthatóvá lett hálók sokat könnyítettek a dolgukon. Könnyedén találták meg az átjárókat, igazodtak el a járatok kereszteződéseinél. Ráadásul egyetlen zsákutcába sem futottak bele.
– Nekem úgy tűnik, mintha ezeket a járatokat gyakrabban használnák – jegyezte meg Viepa. A következő pillanatban döbbenten torpant meg. 
Hirtelen kiértek a hálók közül. Azonnal rájöttek, hogy nem a domb túloldalára érkeztek. Nem lejtőn álltak ugyanis, hanem egy sík részen. Egy elf falu szélén. 
Lombokból font kunyhók, fák közt átívelő ághidak, koronákba fészkelt házak fogadták őket, amerre csak elnéztek. És hozzájuk hasonlóan megdöbbent elfek. Ruháik alapján szintén pókpásztorok, de főként nők és gyerekek. 
Mejime gyorsan rájött, leginkább a lábaik mellett felsorakozott farkasok okozhatják néma rémületüket. Előre lépett hát, és az üdvözlés jelét mutatva megszólalt:
– Elkeveredtünk az átjáróban. A túloldalra, délre mennénk. Útbaigazítást kérnénk… meg egy kis vizet!
Szavai nyomán a fehérruhás elfek közül sokan felengedtek. Az egyik nő óvatosan közelebb is lépett karján ülő gyermekével, és mosolyogva válaszolt:
– Ha a testvéreitek megmaradnak nyugalmukban, elvezetlek benneteket törzsünk főnökasszonyához.
– Farkastestvéreink inkább éhen halnának, semhogy bennetek kárt tegyenek – mutatta Mejime a köszönet jelét, majd a sietve meginduló asszony után sorjáztak. 
A falu nem volt túl nagy, hamar elérték a közepét. Méltóságteljes fa magasodott itt, ágai közt jól megépített házzal. Az asszony úgy indult meg a lépőágakon felfelé, hogy még a gyermekét sem vette fél kézre. Mejime azért jóval óvatosabban követte.
Felérve végre tudatosult benne, mi teszi a helyet annyira különössé. A fáról már jól látszott, hogy a falu fölött a lombok közét borítják a már unalomig ismert pókhálók. Valósággal elfedték a falut, erősen megszűrve a betörni akaró fényt. Nem lehetett az a quetter szem, ami fentről lenézve felfedezhette volna az alatta járkáló, élő elfeket. Mejime most már bizonyossá lett afelől, hogy egy Erdei Nép törzsbe botlottak. Magában elismeréssel adózott nekik. Kezdte sejteni, miért van az, hogy még kósza legendákból sem hallott felőlük soha.
A házba lépve orrába mart az erős cserszag. Fakádakat látott egymás mellett sorakozni, bennük, a szagot árasztó lében, fehér szövedék ázott.
– Főnökasszony! – szólt a vezetőjük – Jöjjön, vendégeink érkeztek!
– Vendégeink? – jött a csodálkozó kérdés valahonnan hátulról. Csobbanást, majd sietős, puhán csosszanó lépések közeledtét hallották. A ház közepét elfoglaló fatörzs mögül egy elszürkült hajú, ráncos arcú nő lépett elő. Mejime még életében nem látott ilyen idős elfet. Talán csak Jamajt, de ő sem volt még ennyire elaggott kinézetű. Keze önkéntelenül rajzolta a levegőbe a tisztelet jelét.
– Mejime vagyok. Én és a társaim…
– Tudom, lányom, elég csak rátok nézni. Menjetek, igyatok. – Mosolyogva bólintott Mejime csodálkozó arcát látva, majd így folytatta: – Nemsokára megjön a vendégem. Ő majd segít rajtatok. Addig várakozzatok türelemmel. Farkastestvéreiteknek sajnos még koplalniuk kell egy napot. Talán kettőt.
Noyakéhez lépett. A lány megbabonázva meredt rá. Szó nélkül tűrte, hogy a főnökasszony ráncos kezébe vegye sebesült kezét. Nem történt semmi más, csak végigsimított rajta, Noyake mégis csodálkozva sikkantott fel. A többiek is szájukat eltátva nézték a csodát: a levedző sebet rózsaszín, új bőr fedte.
– Nem is fáj már! – suttogta Noyake elképedve. 
– Azért óvatosan bánj vele, lányom, vékony még és érzékeny. Menjetek!


A következő órák úgy teltek, mintha valami álmot éltek volna meg. Édes forrásvizet ittak, és olyan különlegességeket ehettek hozzá, amikről azt sem tudták eddig, hogy léteznek egyáltalán. Miután a farkasok is eloltották a szomjukat, egészen megbékéltek a helyzettel. Sikeres vadászat után mentek a labirintusba, nem okozott nekik problémát, hogy nyugton maradjanak. Érdeklődve nézelődtek, szimatoltak körbe a faluban, ami már jóval ismerősebb képet nyújtott a számukra, mint a hóborította ember település. Mindnyájukon látszott ugyan az elmúlt hetek nélkülözése, azért már jobb húsban voltak, mint induláskor.
Mejime kedvtelve szemlélte őket, örült, hogy nem kell egyiket sem csitítgatni, sikerült elsőre elfogadniuk a helyet. Utána a forráshoz igyekvő elfeket csodálta meg magának. Azt találgatta, vajon még több hasonló Erdei Nép is lakhatja-e az erdőt, és ha igen, miként lehet, hogy legendáikban szó sem esik róluk? Miért van az, hogy még az öreg Toton meséi is csak mint régmúlt idők legendás alakjait emlegették őket, amikor itt vannak, léteznek ma is?
Minthogy sejtette, hogy a válaszokat sem magától, sem valamelyik társától nem kaphatja meg, az egyik hozzájuk igyekvő fehérruhással próbált szóba elegyedni.
– Mondd, testvér, mióta éltek itt?
A megszólított nő nagy, értetlen szemeket meresztett rá. Mejime zavarba jött. Nem tudta elképzelni, mi érthetetlen van a kérdésében. Újra próbálkozott hát:
– Mikor költöztetek ide? És honnan? Még soha nem hallottam rólatok, pókpásztorokról ezelőtt, pedig sok legenda élt az öregjeink ajkán.
A másik erre is csak a fejét rázta meg, és sietve kezdte összepakolni a kiürült edényeket.
– Küldök hozzátok valakit, aki megfelelhet a kérdéseidre – mondta, még mielőtt felpakolva elsietett. Mejime elgondolkozva bámult utána. Remélte, nem tett semmi olyat, amit ezek az elfek esetleg sértőnek gondolhatnak.
Kételyei szerencsére hamar eloszlattak. Kisvártatva ugyanis egy másik nő lépett hozzá. Arca komoly volt, de tekintete barátságos. Egy mozdulattal helyet kért maga mellett, majd mikor leült, azonnal kérdést intézett a lányhoz:
– Ti, farkastestvérek, honnan valók vagytok?
– Sokkal délebbről, és még nyugati irányba valamelyest – válaszolt Mejime készséggel. 
– Ritkás fájú, tavas vidékről, ahol quetterek őrzik az elfek népeit?
– Igen! Mi Tavaspagonynak hívjuk.
– Gondoltam. A kipusztított goblin települések. – A nő arcán egy gyors, keskeny mosoly villant. – Tehát ti vagytok a legifjabb szabad nép. Legyetek üdvözölve – érintette egy hirtelen mozdulattal bal kezét Mejime jobb vállához. – Meséld el, miként szabadultatok ki a rabszolgaságból! Cserébe én is elmondom, amit kívánsz, és amit lehet.
Mejime válasza a hallgatás volt. Egyre elborultabb tekintettel meredt vissza a közelmúltba, és ahogy próbálta összerakni, mi miből következett, olyan közel került a síráshoz, amilyen közel már napok óta nem volt. Végül mégis csak a két ránc keményedett meg a szája szegletében, és megpróbált valami rövid történetet előadni mindarról, ami népével az elmúlt hónapokban történt. Nem részletezte a szenvedéseket, hogy kit mikor, hogyan veszítettek el, hiszen érezte, úgysem tudná visszaadni mindazt, amit akkor a lelkükben éltek át. Amikor oda ért, hogy végül miként jutottak odáig, hogy ő és társai mégis eljöjjenek a törzstől, megint elakadt. Olmudot említeni sem akarta, a törzsfő döntéseit pedig tisztességtelennek érezte volna, ha a saját véleménye alapján értékeli ez előtt az idegen testvér előtt. Végül csak ennyit mondott:
– Amikor világos lett, hogy nem csak a farkastestvéreinknek, de még nekünk sincs elegendő ennivaló, inkább eljöttünk. Szerencsésen elkerültük a Zrogdavart, a farkastestvérek átvezettek a jégborított kősíkságon, aztán elkerültünk egy nagy csapat quettert, akik pont az orrunk előtt táboroztak, és egy egész napos futás után ti állítottatok meg bennünket ennek a dombnak az aljában.
– Nem mi, hanem a férfiak – villantott egy újabb mosolyt a nő. – Üldöztek benneteket a quetterek?
– Nem. Akkor már nem. Azt hiszem.
Most a másik hallgatott egy sort. Utána megkérdezte:
– Most mit akartok tenni? Ahhoz kevesen vagytok, hogy saját törzs legyetek. A farkastestvérek szabad népét, ha jól tudom, jó másfél évszázada elpusztították. 
– Igazából nem tudom. Nem volt célunk, csak az erdőség. A Tavaspagonyhoz nem mehetünk vissza. Nálatok nem maradhatunk a farkastestvéreink miatt, és nem tudom, kik vannak még, és merre.
– Kérdezz.
– Jó. Miért tettél az előbb különbséget magatok és a férjeitek, fiaitok közt?
A másik erre felkacagott. Ez is rövid volt és éles, akár a mosolya.
– Nekünk nincsenek férjeink. A holdünnepeken találkozunk velük, olyankor táncolunk és szeretkezünk. Utána igyekszünk elfelejteni, kivel voltunk, mert lehet, hogy legközelebb már nem jön vissza, vagy… mással látjuk viszont. – Mejimének elakadt a lélegzete, de a másik folytatta: – A fiaink addig vannak velünk, amíg elég nagyok nem lesznek hozzá, hogy elküldhessük őket a többiekhez.
– És ők is elfelejtenek titeket? 
– Nekik sajnos ez jobban szokott sikerülni. Mi azonban megjegyezzük a rokonainkat. Tudod, nagy bűn lehetne belőle, ha nem tennénk. – Mejime kérdő tekintetére válaszul még hozzátette: – Véletlenül sem kerülhetünk párba velük a tánc végén. 
– Aha, értem. – Sietve más témára terelte a szót. – Az előbb azt akartam megtudni, hogy mióta éltek itt.
– Nagyon régi legendáink vannak arról, honnan jöttünk. Az ősénekek szerint Aslantass erdőiből hurcoltak el minket szolganépnek a quetterek, de mi elkószáltunk a földről, amit művelnünk kellett.
– Földet műveltetek? A mi feladatunk is ez lett volna!
– Az ének nem szól róla, hogy tettünk volna ilyesmit. Szerintem nagyon hamar kikerültünk a szolgaságból. Sok szenvedést és halált sorolnak a dalaink, Ashkaton minden nap járt hozzánk, de aztán testvérévé fogadott minket a vadon, és azóta helyünk van benne. Ennyit tudunk az őseinkről, de ez nagyon régen lehetett. Nekem már a nagyanyám nagyanyja is ide született.
– És a pókok? Róluk mit énekeltek?
– Róluk semmit. Anyám kislánykorában kezdték el a hálók alakítását, és azóta idáig jutottunk. Sokat köszönhetünk nekik, tiszteletünk jeléül fel is vettük a pókpásztorok nevet, de még nem kell olyan mélyre nyúlnunk az emlékek sötétjébe, hogy énekkel őrizzük meg a kezdeteket. Ezen a dombon találtuk a legtöbbet belőlük, és főnökasszonyunk fényes ötlete volt, hogy segítségüket kérjük örökös bujkálásunkhoz. Azóta már annyi szövedékünk van, hogy nem csak magunknak, de más testvéreinknek is adhatunk belőle. A szarvastestvérek viszik el délre, és cserébe kardokat, élelmet és sok mást kapunk.
– A szarvastestvérek merre vannak?
– A dombtól délre hatalmas terület az övéké. Erősek, harciasak, gondolom, lesz gondotok velük.
– Miért?
– Nem szeretik a farkasokat. Azonnal le fogják lőni, amint meglátják őket.
– Mit csinálni? – vonta fel a szemöldökét Mejime az ismeretlen szó hallatán. – Lőni?
A nő nagyot sóhajtott.
– Íjuk van. Ez egy olyan fegyver, azaz eszköz, amivel vadászni lehet. Ölni. Kihúzzák így – mutatta a mozdulatot –, és amikor elengedik, elrepül róla egy hegyes végű vessző. Ezt a repítést hívjuk mi lövésnek. Lövés. Lőni. Lelőni valakit, azt jelenti, hogy ez a hegyes vessző nekimegy, és mélyen belefúródik. Érted már?
Mejime elképedve hallgatott. Majd lassan bólintott. Társaira nézett, akik a beszélgetés kezdete óta lassan mind közelebb húzódtak, ám ismerve már a pókpásztorok ezen szokását, nem szóltak közbe.
– Íj, azaz fegyver. Olyan eszköz, amivel vadászni, lőni lehet – próbálta összegezni legújabb ismereteit a lány.
– Igen. De fegyver a kard is, amit a férfiaknál láthattatok. Azzal nem lőni, hanem szúrni, vágni lehet.
– Láttuk. Félelmetesen néz ki. Viszont szép, csillogó a színe. Milyen fémből van?
– Messzi, déli testvéreink kétféle ércből olvasztják eggyé. Külön-külön mindkét fém puha lenne és hajlékony. Így viszont keményebb a medve karmánál. Még talán a quetterekénél is.
– Hogy hívják ezt a déli törzset?
– Tűztestvéreknek. Sok törzs lakik arra. Ahogy melegszik dél felé az éghajlat, úgy ritkulnak a quetter városok, és úgy sűrűsödnek a szabad törzsek. Laknak ott kígyótestvérek, krokodiltestvérek, érctestvérek, tigristestvérek, maruktestvérek…
– Micsoda?… Ma-maruk?
– Hallottál már majmokról?
– Igen. Meg krokodilról is, de még sosem láttam.
– Én sem. A maruk valami okos majom. Még valami beszédfélét is ismernek. Szürke a bundájuk, és nagyobbak, mint az ősi nép. Szóval sokan vannak. Persze messze nem annyian, mit ahány szolgatözs a quettereknek szolgál. De biztosan találtok majd olyanokat, akik befogadnak benneteket.
Mejime megint hallgatott egy keveset. Számtalan kérdés tódult fel benne, de próbált a számukra fontos dolgokra koncentrálni.
– A szarvastestvéreket… hogy tudnánk elkerülni?
– Nehezen. Kelet felé sűrűn vannak a quetter városok. A másik irányban a nagy Hófaló, a hegyekből leömlő jeges folyó zárja el az utat. Azon még nyáron is veszélyes átúszni, annyira hideg. Azt hiszem, a legkisebb rossz, ha megpróbáljátok dél felé. Végül is arra csak a testvéreiteknek kell vigyázni magukra.
Mejimének támadt egy ötlete:
– Ha kaphatnánk a ruháitokból… – A furcsa pillantást látva gyorsan hozzátette: – Persze csak kölcsön, ha valamelyiktek elkísérne, annak visszaadnánk…
– Ez nem jó – vágott közbe a nő egy gyors mosoly kíséretében. – A ruháinkhoz ti még nem értetek. A szolgatörzsek elfjei nem ismerik a mágiát. Ehhez pedig az kell. Nélküle csak egy fehér lepel lenne rajtatok.
– Ti tudtok varázsolni? – kerekedett el ismét Mejime szeme. Amint látta, a társai is így voltak ezzel.
– Nos, erről már nem mondhatok el mindent, de a kérdésedre a válasz: igen. Főnökasszonyunk Ezüstszemű Levandel tanítványa. Ő pedig minden gyermekünknek megtanítja, amit lehet. Sajnos a férfiak csak a ruhák használatát képesek elsajátítani. Mi nők, valamivel többet tudunk.
– Ezüstszemű Levandel? Minden elfek legöregebbje! Hát létezik?! – Mejime megint úgy érezte, mintha valami álomba csöppent volna, amiben megelevenednek az öregek meséi.
– Persze, hogy létezik! Ki más taníthatna mágiára minket, ha nem ő?
A lánynak kellett néhány pillanat, amíg túltette magát első megrökönyödésén. Önkéntelenül is felnevetett, amint belegondolt, micsoda bolondnak néznék a törzsében, ha visszamenne, és elmesélné mindezeket. Aztán a gondolat el is szomorította. Most látott rá igazán, hogy az éhség és a hideg mellett mekkora tudatlanság is nyomorítja szegény hátrahagyottaikat. Nagyot sóhajtva inkább a saját dolgaikhoz tért vissza:
– Noyake testvéremet csodálatosan meggyógyította a főnökasszonyotok. Ezt mind tudjátok?
A nő egy újabb mosolyt villantott felé.
– Ez a legkevesebb. De kérlek, menj másfelé a kérdéseiddel!
Mejime megadóan bólintott, kezével a bocsánatkérés jelét intve maga elé.
– Van valami tanácsod, miképpen óvhatnánk meg testvéreinket a szarvastestvérek… nyilaitól?
– Hm. Nekem nincs, de ha jól tudom, főnökasszonyunk felajánlotta vendége segítségét.
– Igen, ezt tette. Talán egy szarvastestvér jön hozzá?
– Nem. Ők csak a férfiakkal találkoznak, ide nem jöhetnek. Főnökasszonyunk Ezüstszemű Levandelt várja.


Mejime hanyatt feküdt az avaron, fogai közt egy fűszálat forgatva. Gondolatai úgy csapongtak, mint tavaszi lepkék a napfényben. 
Talán az ő arca mutatta, talán a pókpásztor nő is úgy gondolta, de amikor felállt, Mejimének egyetlen épkézláb kérdése sem volt már. A rájuk zuhintott újdonságok mindannyiukat elnémították.
Viepa felhúzott térdeit átkulcsolva mosolygott maga elé. Lozon Rorrost dögönyözte, de láthatóan az ő gondolatai is elkalandoztak. Noyake bambán a maradék ételt gyömöszölte magába, egyedül Zován látszott, hogy erősen töri a fejét valamin. Hamarosan ki is bökte, ami benne volt:
– Ha ez az Ezüstszemű azt mondja, hogy a farkasoknak kerülniük kell, én Nelejggel tartok.
– Miért? – nézett fel csodálkozva Mejime. – Ha csak fele akkora varázsló, mint azt az öregek mesélték, fél kézzel megoldja. – Zova nem válaszolt. Mejime aggódó hangon tette hozzá: – Egyébként is hallhattad: ha kerülniük kell, az hosszú lesz, és veszélyes vidéken visz keresztül!
Minthogy Zova erre sem szólt semmit, Mejime mérgesen legyintve visszahanyatlott az avarra.
– Menj csak velük! Majd te hozod a nyakukra a quettereket!
– Megkérem, hogy változtasson farkassá.
Mejime erre úgy pattant fel, mint akit kígyó csípett meg.
– Neked elment a maradék eszed! – Aztán gyorsan lehiggadva hozzátette: – Egyébként igazad van. Lehet, hogy Ezüstszemű Levandel is valami hasonlót tud majd ajánlani. – Ábrándos hangon folytatta: – Akkor viszont jobb lenne valami madárrá változni. Mondjuk sassá. Hamar túl lehetnénk a szarvastestvérek erdején.
– Csak aztán nehogy a felhők fölött körözve változzál vissza! – nevette Viepa.
– Már most is ott van – szólt közbe Lozon is. – Ha jól hallottam, semmi varázslásról nem esett szó. Lehet, hogy csak tanácsot kapunk. Én már annak is örülnék, ha megmondaná, kikhez, merre menjünk. Szavamra, még az unokáimnak is mesélni fogom, hogy egyszer szót váltottam vele!
Mintha csak erre a végszóra várt volna, hozzájuk lépett Mejime előbbi beszélgetőtársa. Egy intéssel jelezte, hogy kövessék. 
Újra végigmasíroztak a falun, de most nem álltak meg a főnökasszony fájánál, hanem tovább mentek egy jóval nagyobb, lombból font kunyhóhoz. Mejime csodálkozva látta, hogy nem frissen tört ágakból áll, hanem a falait és a ráboruló kupolát élő, gyökereivel a földbe kapaszkodó bokorféleség alkotja. Gyanította, ez is a pókpásztorok egyik mágikus tudománya lehet.
A bejáraton átlépve egy erősen félhomályos helyre jutottak. Két igen különös alak üldögélt a közepén, egymással szemben, nekik oldalt. Az egyik a főnökasszony lehetett, bár az arcán kívül nem sok minden emlékeztetett a korábban megismert önmagára. Testét göcsörtös, durva felszínű kéreg borította, lábai gyökerekként fúródtak az avar alá. Karja mintha egy-egy végével a levegőbe nyúló, összefonódott indaköteg lenne, amin éppen ekkor kezdett megjelenni valami vékony kéregszerűség. Nem igazán vett tudomást a belépőkről, láthatóan elmélyülten koncentrált. 
A másik sem volt kevésbé különös figura. Egy nagy, egész testét takaró, fekete köpönyegbe burkolózott, ami valami bőrszerű anyagból készülhetett. Elsőre olyan benyomást keltett, mint egy szárnyait magára terített denevér. Arca fiatalnak tűnt, s pontosan olyannak, ahogy azt az öregek mesélték; bőre színe mély volt, mintha pernye fedné, szemei helyét pedig ezüstös fény töltötte ki. Különös formájú bot hevert mellette a földön. Ő azonnal a belépők felé fordította ezüstös tekintetét.
– Legyetek üdvözölve – szólalt meg bársonyosan mély hangján. – A főnökasszony majd később tud köszönteni titeket, nézzétek el neki.
Mejime esetlen mozdulattal rajzolta maga elé a tisztelet jelét. Megszólalni nem tudott.
– Gyertek, foglaljatok helyet – intett maga mellé az ezüstszemű. – Nézzétek, milyen csodálatos! Alig egy órája hoztam el neki ezt a bűvigét, és máris képes rá! Ha a lányainak is ilyen könnyen megy majd, hamarosan újra a Magnius fénye alatt élhetnek!
Mejiméék értetlen zavarodottsággal hallgatták szavait, miközben sorra helyet foglaltak Ezüstszemű Levandel mellett. Az tovább áradozott:
– Hihetetlen, mennyire fogékonyak ennek a törzsnek a lányai! Ami varázslatot egyszer megtanulnak, azt a vérükkel örökítik tovább. Kár, hogy a fiúgyermekekben nincs ez meg. El tudjátok azt képzelni – tette föl a kérdést –, hogy alig néhány száz év múlva ők már egy olyan elf nemzetség lesznek, akikről a későbbi korok tudósai azt sem tudják majd bizonyossággal eldönteni, hogy a növények vagy az elfek közé tartoznak-e?
Mejime, ha egyáltalán érti a kérdést, akkor sem vette volna biztosra, hogy válaszolni tud rá.
– Bölcsességed nehezen érthető a mi számunkra – nyögte ki végül zavartan. – Mi még csak az imént tudtuk meg, hogy az Erdei Népek tényleg léteznek, hogy mi az íj és a kard meg a lövés, és azt, hogy te sem mese vagy csupán.
Levandel egy pillanatig megütközve meredt rá, aztán elmosolyodott. Így, hogy szeme továbbra is ugyanazzal a hideg ezüst fénnyel ragyogott, mosolya dermesztően hatott. Mintha egy kígyó nézett volna rá.
– Megleptél, lányom. Úgy hittem, ő a vezetőtök – intett baljával Viepa felé. Kézfejének két ujja feketén ütött el a többitől. Mejime csodálkozva rázta meg a fejét:
– Nincs köztünk vezető. Vagyis mindig az áll az élre, aki tudja, mit akar. Viepa a legjobb nyomolvasó közöttünk. A labirintusban, a pókhálók között ő vezetett minket, de amikor szólni kell, azt általában rám hagyják. Zova – mutatta be a legidősebbjüket – nem a szavak elfje. Noyake – intett most felé – szintén visszahúzódóbb, Lozon pedig a legfiatalabb.
– Mégis, a törzsekben általában úgy veszem észre, a varázstudóból lesz az első. Márpedig egyedül őbenne látom megzabolázva áramlani az esszenciát.
Mejime erre úgy nézett Viepára, mintha annak hirtelen még egy feje nőtt volna. A többiek szintén. Viepa láthatóan úgy is érezte magát. Bár ritkán fordult elő vele ilyesmi, most a füle hegyéig elvörösödött.
– Én… nem… – hebegte teljesen összezavarodva.
– Azt hiszem, ti nagyon mások vagytok – jegyezte meg Levandel homlokát ráncolva. Majd Mejimére villantotta ezüstös tekintetét. – Lányom, a te nevedet még nem tudom.
– Mejime.
– Megengeded, hogy a további nehézségek elkerülése végett a homlokodra tegyem a kezem?
A lány engedelmesen hajolt közelebb. Amint a homlokára simult a langyos tenyér, úgy érezte, mintha egy lágy szellő libbenne végig a fején – belülről. Alig egy pillanatig tartott az egész, Levandel máris visszahúzta a kezét. Fejét csóválva hümmögött egy sort.
– Értem. Ez egyszerre szánalmas és megrendítő. Ezek szerint még magatok sem tudjátok, mihez kezdjetek. Több segítségre lesz szükségetek, mint amit a főnökasszony mondott. Nem tudtok harcolni, nem tudtok varázsolni, és még az Erdei Népeket sem ismeritek. 
Töprengve hallgatott el. Néma szempárok lesték várakozón. Nagysokára szólalt csak meg:
– Akkor nem maradok addig, mint terveztem. Ha úgy látom, sikeres a varázs, amit hoztam, négy-öt nap múlva indulhatunk. Addig legalább még sok mindent megtudhattok. Kérdezősködjetek, nézelődjetek bátran. Minden új dolog a hasznotokra válhat később. Főleg te, Viepa! Ha nem is tudsz róla, több sejlik benned, mint gondolnád. Ha meglelitek a helyeteket, mindenképpen próbáld meg a mágia ösvényét. Majdnem mindegyik törzsben van tanítványom. Tőlük eltanulhatod az alapokat.
Viepa csak bólintani tudott. Arca színe megint bíborba ment át.
– A farkastestvéreink igencsak ki fognak éhezni négy-öt nap alatt – vetette fel Mejime.
– Velük nem lesz gond. Még ma útjukra indítom őket. Neked, Zova – nézett az elf nőre –, pedig nem ajánlom, hogy velük tarts. Mostani alakodban biztosan nem jutnál velük a találkahelyig, ha pedig átváltoztatnálak, akkor az olyan hosszú idő alatt végleges lenyomatot hagyna rajtad kívül-belül. Gondolom, nem akarsz életed végéig húst zabálni?
Zova úgy lesett fel Levandelre, mint akit valami tiltott dolgon kaptak. Aztán megrázta a fejét, de nem szólt.
– Jól van. Most menjetek. Elintézem, hogy kapjatok fegyvereket, meg valami tisztességesebb ruhát. Várjatok! – kiáltott hirtelen a feltápászkodó elfekre. – Ezt nézzétek! Ez szinte tökéletes…!
Mindannyian a mutatott irányba, a főnökasszonyra néztek. A helyén azonban már nem volt más, mint egy elf nagyságú fácska, aminek két ága között egy nagyobb kéregdudor jelezte csupán a fej helyét.

12.

Baldi búskomoran vakargatta zilált állszőrzetét, miközben elkedvetlenedett embereit nézegette. Az éhséggel járó hallgatag gyötrődésük, a sűrű, komor erdőtől való félelem és a folyamatos menetelés okozta kimerültség kiült az arcukra. Sokan betegesen sápadtan, mások láztól pirosan, egyesek bélbajoktól sárgán kóvályogtak körülötte, készülődve az esti táborveréshez. Egyáltalán nem volt kedvére való a látvány. Mégsem hibáztathatta őket.
Annak idején, amikor beálltak hozzá, még közel sem erről szólt ez az egész. Quettereket csak az adók beszedésének idején láttak, a part menti szabad falvak és a város pedig könnyedén leadózták azt is, ami nekik, a rablóknak járt. Végül is ők nem harácsoltak – minek tették volna? Messze földön nem ismertek senkit, akinek eladhatták volna a feleslegeiket. Csupán a saját szükségleteiket elégítették ki és élvezték a szabad életet. Ha a falvakban vagy a városban maradnak, ugyanolyan semmirekellő naplopókként nehezedtek volna a lakosságra, csak akkor tolvaj koldusokként. Így legalább külön életet éltek, messze azoktól, akiknek mindig is szúrta volna a szemét, ha a mindennapos izzadságos munkájából felnézve az ő semmittevésüket látja.
Nem koldultak; elvették, amire szükségük volt. Lovat, szekeret, pénzt, és mindig onnan, ahol amúgy is akadt elég. Nem voltak hát közellenség, sőt, ha valami kocsmában nekiláttak tisztességesen – azaz a szerzett pénzből fizetve – kimulatni magukat, a falvak dolgos emberei elfogadták a meghívásukat az egy kupa borra, ők is teli szájjal röhögtek a kellően ferdített történeteiken, a kipirult, csillogó szemű lányok meg sosem utasították vissza, ha táncba hívták őket…
Mindennek azok az átkozott quetterek vetettek véget a felbukkanásukkal. Annyian jöttek, hogy szinte ellepték a várost. Onnan rajzottak szét kisebb-nagyobb csapatokban a környékre. Vágásra ítélt barmokként terelték hajóra a tiltakozásra is képtelen embereket, csupa elnéptelenedett, kiürített települést hagyva maguk után. 
Aztán, mintha még ez sem lenne elég, rájuk is vadászni kezdtek. Ez pedig a lehető legrosszabbat jelentette. A quetterek a lehető legkegyetlenebbül bántak el a magukfajta semmirekellőkkel. 
Az utolsó pillanatban indultak vissza az erdőségek felé.
Baldi eredetileg úgy képzelte, hogy az egyik régebbi tanyájukat keresik fel, ahol az olajfás, vadnarancsos ligetek széles sávja választja el a partot az erdőségtől. Aztán örültek, hogy ép bőrrel elérték az erdőt, hogy a szekereket hátrahagyva, a lovaikat rogyásig pakolva még azelőtt húzódjanak a sűrűbe, mielőtt a quetterek felfedezői a nyomukra leltek volna. Azok persze nem adták fel, hanem mindegyre a fejük fölött körözve koslattak utánuk. Egyre beljebb kényszerültek a fák közé, s a gyorsan elfogyó élelem hamar ráébresztette őket, hogy lassan mégis fel kell hagyniuk a lapítással, különben szép titokban éhen vesznek. Baldi ekkor határozta el, hogy az erdőn keresztülvágva új helyet keresnek maguknak valahol. Míg a leölt lovaik húsa kitartott, gyorsan haladt a csapat, később azonban egyre gyakrabban kényszerültek megállásra. Néha napokat vesztegettek a nehezen hurokba csalható élelem megszerzésére, máskor meg már szinte eltikkadtak, mire egy patakra, vagy rosszabb esetben egy nagyobb pocsolyára leltek.
Egyszer ugyan sikerült szétzavarniuk egy elf település lakóit, de a náluk talált kevéske élelem alig néhány napra feledtette velük a nélkülözéseket. 
Az erdőségnek pedig nem akart vége szakadni. Hajós múltja révén Baldi nagyjából tisztában volt vele, milyen iszonyú távolságra is fekszik a kontinens túlsó fele, de remélte, hogy a fák nem húzódnak addig. Mégis, az erdei ösvényeken kanyargó útjukat nehéz lett volna csomókban mérni, nyugati irányukat pedig épp hogy csak hozzávetőlegesen tarthatták. Láposok, hegyek, tavak és folyók terelgették őket jobbra-balra.
Egyszerűen szólva maga a rablóvezér sem volt tisztában vele, hol a fenében lehetnek most.
Jelenlegi táborukat egy kis tisztáson verték fel, ahonnan nem messze egy patak csordogált. Baldi nem szívesen szánta rá magát az újabb pihenőre, de be kellett látnia, hogy embereinek szüksége van rá. A hely jónak tűnt, és ha néhány napon belül elegendő vadat sikerül hurokba csalniuk, sokkal nagyobb kedvvel kelhetnek útra ismét, mintha most hajtaná őket tovább.
– Gyerünk, fiúk, gyerünk, gyerünk! – noszogatta őket nagy hangon. – Nemsoká itt az este, aztán ha addigra nem állnak azok a lombsátrak, megesznek minket a szúnyogok! Hé, a tüzelőt összehordtátok már? – kiabált most a másik irányba. – Hova a fenébe tűnt Yeren, Tizon meg Frauzes? 
Morek, aki maga is az esti tábortűz előkészítéséhez lett beosztva, fintorogva válaszolt:
– Azok, Baldi e’mentek valami kaja után nézni. Aszonták, a patakparton lesznek. Tán hoznak valami halat.
– Nagyon önállóak lettek mostanában! – morogta összehúzott szemmel a rablóvezér. – Majd lehúzom a bőrt a hátukról, csak jöjjenek vissza!
Azért a tábortűz így is felgyulladt, mire megsűrűsödött az alkonyat. Marékszám szórták rá a zöldet, hogy valamelyest távol tartsa a rajokban szálló vérszívókat. Ezektől is szenvedtek annyit, mint az éhségtől. Tisztában voltak vele, hogy a legtöbb lázkóros ezeknek a moszkitóknak köszönheti a betegségét. A legnagyobb rajokban mindig az ilyen vízhez közeli tisztásokon lepték őket.
Ez az éjszaka mégis pihentetőbbnek ígérkezett azoknál, ahol útközben érte őket a sötétedés. Olyankor még lombsátrakat sem volt idejük építeni, s csak a sietve összekapkodott kis tüzecskéik mellett aludhattak. A magukra tekert pokróc pedig vajmi keveset védett a szúnyogok és a hajnali harmat ellen. Hát még ha esőt kaptak! Szerencsére ez ritkán fordult elő mostanáig. Ezek a lombból összerótt tákolmányok az ellen is védtek valamelyest. Azért Baldi is sóhajtozva gondolt vissza a régi ponyvasátraikra, amiket fölös teherként voltak kénytelenek hátrahagyni.
Baldi éppen az éjszakai őrség kiosztásánál tartott, amikor végre visszaérkezett az egyik önjelölt vadász. A vállán egy akkora combot cipelt, ami akár egy lóé is lehetett. Hófehér szőr borította, már ahol nem lett véres. A rabló fülig érő vigyorral dobta Baldi lába elé a zsákmányt. Láthatóan alaposan megizzadt, mire idáig ért vele.
– A vacsora, Baldi. És van még más is. Yeren meg Frauzes azt őrzi. Ha velem jöhetnek páran, behoznánk a szarvas többi részét, meg a vakarékot is. 
Ekkorra már szinte mindenki ott tömörült körülöttük, Tizon pedig fürdött elismerő pillantásaikban, habár a földön heverő comb sokkal többet kapott belőlük. 
– Csak azért nem köttetlek ki éjszakára, mert akkor nem ízlene annyira a kaja – vigyorgott elégedetten Baldi is. – Miféle vakarék?
– Egy elf kölök. A szarvas hátán volt.
– Aha. Vigyél, akiket akarsz. A többit majd a tűznél megbeszéljük. Draudan! Eredj, nézz szét a környéken, hátha akad valami fűszernek való. De most ne csombort meg mentát hozzál! Keress medvehagymát, ha nő erre ilyesmi! Sónk van még?
– Akad – jött a válasz valahonnan.
– Jó. Morek! Ehhez több fa kell. Menjetek! És nézzetek szét, vannak-e még más elfek is a környéken! Nem kéne, hogy zargassanak minket az éjszaka!
A sörtehajú kelletlen fintorral húzta el amúgy is ferde orrát, de nem szólt semmit. Intett néhány embernek és elindult.
– Azért hagymaszedés közben te se hagyd ott az ágakat! – jegyezte meg Draudannak, miközben ellépett mellette. Válla mintegy véletlenül a vállának ütközött. Az csak egy gúnyos félmosollyal válaszolt.


– Nem sokkal feljebb tanáltuk asztat a csapást, egyenesen a patakpartra – mesélte Yeren teli szájjal a vadászatuk részleteit. A kezében tartott cubákkal mutatta az irányt, aztán hogy miként futott a csapás a patakra. – Rögtön láttam, hogy teli van szarvasnyommal. Mondtam is a többieknek, hogy álljunk lesbe, hátha jön egy. Vót ott egy bokor, abba bújtunk. Mán éppen zsibbadtunk elfele, amikor jött ez. Frauzes, meg Tizon rögtön ugrottak, oszt’ rakták a kést a nyakába. Én meg lekaptam a kölyköt. Az rúgott, vágott, harapott! A fránya mindenit! – köpött ki a tűztől nem messze gúzsba kötözött foglyuk felé. – Mán aszittem, belerakom a kést, mer’ hiába csapdostam a tarkóját, csak nem akart kinyúni. Azér’ csak kinyútt. Mire megint pislogni kezdett, meg már megkötöztem.
– Az érdekes annyi – vette át a szót a Frauzes nevű fickó, aki első ránézésre is kicsit tanultabb, kiműveltebb benyomást keltett a többieknél –, hogy az ösvény láthatóan használva van. Úgyhogy szerintem egyenesen az elfek falujába vezet. – Jelentőségteljesen pillantott Baldira. Az teli hasától nyögdécselve maga elé hajolt. Egy íjat vett fel a földről.
– Ha a többi is így fel van fegyverkezve, nem hiszem, hogy okos ötlet lenne megtámadnunk őket. Nézzétek csak, miféle gyilkos kis szerszámok! – nyújtotta át a tegeznyi nyílvesszőt.
Kézről kézre járt, s elismerő füttyentések, majd egyre sötétebb pillantások jelezték a fogoly felé, hogy mind megértették, mire utalt Baldi.
A nyílvesszők végére tűhegyes csigaházat erősítettek, s a tollazás is ennek spirálját követve csavarodott a vesszők végén. A csigaház alatt a fa tűz fölött keményre edzett hegyben végződött. El tudták képzelni, milyen könnyedén fúródhat bele még akár a legvastagabb bőrű állatba is.
– Éppen ezért mondom, Baldi! – kötötte magát továbbra is Frauzes. – Nem nekünk kéne megvárni, amíg ők lepnek meg minket. Sokan vagyunk, és ha váratlanul csapunk le rájuk, eszükbe sem jut majd védekezni! Hiszen láthattad magad is; a múltkori faluban amint megláttak minket, úgy futottak, mintha a szemüket vettük volna!
– Szerintem igaza van – fogta pártját Draudan. – Ha azt látják, hogy tétovázunk, csak felbátorodnak.
Baldi szakállát túrva hallgatott. Az igazat megvallva, teli hassal semmi kedve nem volt egy ilyen éjszakai portyához. Morek is fintorogva emelkedett szólásra:
– ‘Erintem pedig nagy marhaságot csinánánk! Tik is tudjátok, milyen jól látnak a sötétben! Ha csak széjjelzavargásszuk őket, utána könnyen tőrbe csalhatnak minket. Ők ismerik az erdőt, mink nem.
A már lelkesedő morgás elhalt szavai nyomán. Sokan aggódva kezdtek a sötét fák felé pislogni.
– Nekem viszont támadt egy ötletem! – rikkantott hirtelen Draudan. – Mi lenne, ha nem szétzavarnánk, hanem összefogdosnánk őket? Úgy, mint ezt a kölyökelfet! Ezek mind a quetterek elől szökdöstek az erdőbe! Mi lenne, ha visszavinnénk nekik? Még jó vásárt is csinálhatnánk velük!…
– Hülye vagy! A quetterekkel alkudozni? Velük együtt vágnának agyon minket! – torkolta le Morek.
– De ha megígérnénk nekik, hogy összefogdossuk az összest? Gondolj csak bele! Mi megtehetjük nekik azt, amire ők képtelenek. Cserébe csak annyit kéne megengedniük, hogy rendes felszerelést szedjünk össze magunknak a falvakból. Ha mindenkinek volna tűzszerszáma, sátra, lova, miegymás, nem volna gondunk egy szál se!
Draudan ezzel mindnyájuk szívéhez beszélt. Sokan irigykedtek rá azért a zsákért, amitől még a legválságosabb pillanatokban sem volt hajlandó megválni. Csak akkor értették meg, amikor a menekülés végén az éhező, fázó banda előtt előkerült belőle a kis keretes fűrész, a szekerce, a tűzszerszám. Akkor még Baldi is elismerően veregette hátba.
S úgy tűnt, a rablóvezér szemében most is nőtt egy keveset.
– Szavamra, nem beszélsz hülyeséget! – csapott a térdére. – Kötelünk van elég. Ha meg mégsem úgy alakul velük az alku, ahogy szeretnénk, akkor is jobbak leszünk a szemükben közönséges haramiáknál! Ha hajóra vágnak minket, még mindig jobban járunk, mintha a láz esz meg itt mindannyiunkat! – Nagyot szívott az orrán. Most mondta ki, ami már napok óta benne motoszkált: hogy jobb lenne visszafordulniuk, mint még hetekig tekeregni ebben a rohadt erdőben. Ami eddig visszatartotta, csupán az volt, hogy jól ismerte, miként bánnak a quetterek a magukfajta hasztalanságokkal. Az egyetlen biztos módszerrel hasznosítják őket. Egy életre.
– Azért Moreknak is igaza van – fűzte tovább a gondolatait hangosan. – Éjszaka nem támadhatunk rájuk. Majd hajnalban, amikor még csak ébredeznek. Nos fiúk – csapta össze végül a tenyerét –, ma este kettős őrség lesz, alszunk pár órát, aztán még pirkadat előtt indulunk. Megfincogtatjuk ezt a tetves népséget! Most pedig: takarodó!


A kora hajnali órában úgy indult útjára a csapat, mintha nem is lettek volna mögöttük az elmúlt hetek nélkülözései. Nem csak az előző esti bőséges lakoma, de a közeli hazatérés ígérete is fűtötte őket belülről. Baldi újra igazi vezérnek érezhette magát. Parancsokat üvöltözött, embereit valóságos hadrendbe állította a tisztáson. 
Draudan maga ajánlkozott, hogy előre fut, kikémlelni az utat. Miután visszatért, és jelentette, hogy sehol semmi mozgás, s hogy a csapás néhány száz méter után ösvényként folytatódik, a rablóbanda vezére útnak indította őket. 
Csakugyan hamar egy ösvényre jutottak, amin jól látszott, hogy gyakran használják. Egymást érték rajta a szarvasnyomok. 
Már éledezett körülöttük az erdő, amikor kereszteződéshez értek. Az úton, amibe ösvényük futott, kényelmesen elfért volna akár egy megpakolt szekér is. Megint Draudan szaladt előre, hogy eldönthessék, melyik irányba keressék tovább a falut. 
A várakozás ideje alatt lassan megritkult a sötét, egyre több madár hangolt a reggelhez. Draudan egy jó fél óra múltával, teljesen kifulladva érkezett vissza.
– Szinte biztos, hogy a másik irány a helyes! – jelentette ki lihegve. Maga mögé intve tette hozzá: – Erre pár mérföld után két kisebb ösvénnyé ágazik szét.
– Azé’ csak fura, hogy ekkora út visz oda – jegyezte meg Morek kissé aggodalmas hangon. – Emlékszem, a másik faluba egy keskeny ösvényen jutottunk…
– Ne vészmadárkodjál már! – intette le Baldi. – Persze, hogy szélesebb ez az út, amikor szarvasokkal taposták! Lehet, még szekerük is van, amit vontatnak velük. Gyerünk inkább, mer’ itt ér a reggel!
Alig indultak azonban útnak, furcsán puffogó hang kélt az út mindkét oldalán. A fák és bokrok lombjaiból különös kis rovarok felhője repült rájuk. Nem kerülgettek, nem zümmögtek, hanem úgy suhantak, mint a nekivadult darazsak. Minden embernek jutott belőle, akik szitkozódva kezdtek csapkodni maguk körül.
Baldi is érzett néhány erős szúrást oldalt a nyakán és a szakálla közt. Bosszúsan kapott a füle tövéhez, ahol az egyik szúrás érzékeny pontot ért. Ujjai közé csípte az apró kis valamit, ám az nem roppant szét, mint ahogy egy rovarnak illett volna. Kábán emelte szeme elé a holmit, majd egyre homályosuló tekintettel konstatálta, hogy az nem is rovar. Egy szőrös végű tüske volt csupán.
A következő pillanatban ájultan rogyott össze.

13.

Végre elérkezett a nagy pillanat. Mejime elszoruló torokkal lépett Ezüstszemű Levandel mellé. Szemben velük, a pókpásztorok főnökasszonya mögé felsorakozott az egész falu. Talán nem is a búcsúztatásuk végett, hanem, hogy részesei lehessenek az eddig még sosem látott varázslatnak, láthassák, hogyan fog szeretve tisztelt tanítójuk egyszerre mind az ötükkel elutazni. Levandel már napokkal ezelőtt megjegyezte, nem lesz veszélytelen a próbálkozás: könnyen megeshet, hogy ha túlságosan nagynak bizonyul a távolság, akkor valami egészen más helyre kerülnek, mint szeretné. Azt már eleve kizártnak tartotta, hogy rögtön a szarvastestvéreken túlra kerüljenek. A legtöbb, amit tehetett, hogy a fővárosukat, Sziremondát veszi célba elsőnek, ahol szintén elég ismert az arca hozzá, hogy kellemetlen félreértések nélkül tudják megvárni, amíg egy újabb varázslattal megtehetik az út második felét.
Mejime az utóbbi napok alatt már egész konkrét képet kapott eljövendő vendéglátóikról. Az igazat megvallva, ez a kép nem volt túl pozitív. Azon túl, hogy nem viseltettek túl baráti érzésekkel a farkasok iránt, sőt semmilyen nagyobb testű ragadozót nem tűrtek el a közelükben, elég barátságtalanul léptek fel a területük határán belül minden más elffel szemben is. Ezenfelül nem vetették meg a tejet és talán a húst sem, amit ugyan nagy létszámukkal magyaráztak neki a pókpásztorok, Mejimében mégis leplezetlen viszolygást keltett. A csodás kelmék szállításáért is komoly sápot szedtek, de mondjuk ez érthető is volt, belegondolván, hogy gyors lábú szarvasaikon ezért mekkora utakat kell minden alkalommal megtenniük, vállalva az utazás alatt felmerülő számtalan veszélyt és fáradtságot. 
Az egyetlen dolog, amit igazán csodált bennük, az volt, ahogy dacoltak a quetterek számtalan hódítási kísérletével szemben. Ámulva hallgatta a pókpásztorok dalait, amik az íjászaik hőstetteiről regéltek. Azok tanúsága szerint egész quetter csapatokat kényszerítettek már meghátrálásra, sokukat megölve halálpontosan megeresztett nyílvesszőikkel. Nem véletlenül voltak a legnépesebb Erdei Nép törzs: a szárnyas lények már régóta nem merik zargatni őket. 
Mejime, ha teheti, mégis szívesebben maradt volna mostani vendéglátóiknál. Sajnos azonban több dolog is akadt, ami ezt lehetetlenné tette. Nem csak a farkasok. Ők talán még elviselték volna, ha rendszeresen a póklabirintuson túlra kell menniük vadászni. Bizonyos volt benne, hogy a faluba vezető kacskaringós útvonalat szintén hamar megtanulnák. 
Talán nekik is sikerülne megszokniuk a férfiakhoz való különös hozzáállásukat, viszont a mágia ismerete nélkül vajmi kevés hasznuk lenne itt. A pókfonalak elhelyezése, az elhasználtak leszedése, feldolgozása, a mindennapi élet számtalan mozzanata megkövetelte volna tőlük eme különleges tudomány ismeretét. Ez bizony messze meghaladta mindannyiuk képességét. Még Viepa, akit Mejime Levandellel való beszélgetésük óta nyaggatott ez irányú kérdéseivel, még ő sem érzett semmi különlegességet magában. 
Be kellett hát látnia; másik törzset kell keresniük. Olyat, ahol nekik és farkasaiknak inkább hasznát, mint kárát látják.
Azt már jól tudta, hogy nem a szarvastestvérek lesznek azok. Világlátott elfek lévén azonban talán tudnak majd tanáccsal szolgálni. Minden viszolygása és félelme dacára tehát Mejime mégis várakozás teli izgalommal nézett mostani utazásuk elébe.
A főnökasszony utoljára még egyszer hozzájuk lépett. Valahogy mind úgy érezték, pár napos ittlétük minden kiszolgáltatottságának dacára mégis kellemes emlékként fognak megmaradni a pókpásztorok emlékezetében. Talán mert sikerült színt hozniuk mindennapjaik pókhálókkal fedett szürkeségébe. S mert az ittlétükhöz kötődik eddigi legtöbb reménnyel kecsegtető varázslatuk megszerzése.
Mejime mostanra megbizonyosodhatott felőle, hogy ez a törzs tényleg a vadon fogadott gyermeke, mint ahogy azt az első napon hozzájuk ülő beszélgetőtársuk mondta. Levandel arca sugárzott az örömtől, ahogy látta őket egymás után átváltozni fa alakba. Mindegyikük különbözött a másiktól, volt, aki magasra nőtt, mások szinte cserjévé zsugorodtak, és elmondásuk szerint nem a kényszer, csupán saját akaratuk hozta vissza őket eredeti elf alakjukba. Erre – saját bevallása szerint – maga Levandel sem volt képes. Ahogy mondta, az is komoly erőfeszítésébe kerül, hogy néhány percre magára kényszerítse valami faféle alakját. Áradozásai ünnepi hangulatba vonták az egész törzset. Mind átérezték, micsoda történelmi pillanatot élnek át éppen.
Talán ez okozta, talán egyébként is megtették volna, de Mejimééket tökéletesen meglepte, amikor búcsúajándékként mindnyájuknak átnyújtottak egy-egy fémkardot. Már a könnyű, meleg és csodálatos lombszínekben pompázó ruhákat is hatalmas zavarral fogadták el, alig engedve az unszolásnak, hogy lecseréljék rájuk agyonhordott rongyaikat. 
Elnyűhetetlennek tűnő lábbeliket kaptak hozzá. Az rögtön látszott, hogy valami mágikus furfanggal készültek. Anyaga ránézésre fakéregnek tűnt, mégis úgy simult lábukra, mintha az is a bőrük lenne, s rugalmasan nyúlt minden lépésüknél.
– Hosszú út áll még előttetek – győzködte a riadtan szabadkozó elfeket a főnökasszony. – A legkevesebb, amit tehetünk, hogy amennyire tudunk, segítünk a rátok váró veszélyeket és viszontagságokat túlélni.
– Szívünkben örömmel idézzük fel arcotokat, valahányszor ajándéktok kezünkbe kerül – hebegte végül Mejime a legékesebb köszönetet, amit ismert. – Ígérem, amint tehetjük, hasonlóképp viszonozzuk majd mostani segítségeteket.
– Ne érezzétek magatokat lekötelezve! – emelte fel kezét a főnökasszony, ezer ráncával mosolyogva. – Főleg eszetekbe se jusson csak ezért újabb veszélyeket vállalni! A ti arcotok is kedves a mi szívünknek, és biztos vagyok benne, hogy dalaink még unokáink unokáinak is mesélni fogják, népünk nagy napját miként éltük meg a farkastestvérekkel közösen.
Mejime erre már szavakat sem talált. Meghatottságtól fénylő szemmel intette maga elé a köszönet jelét. A főnökasszony utoljára még vállára tette a kezét búcsúzásképpen, majd Ezüstszemű Levandelhez lépett.
– Népünk tanítóját mindennap visszavárjuk – tette kezét az ő vállára is. – Ha feladataid végzése közt megpihenni vágysz, méltó ünneppel várunk majd. 
– Öröm és ünnep volt szívemnek ez a mostani pár nap is – viszonozta Levandel a mozdulatot. – Végre úgy érzem, megerősítettelek benneteket. Farkastestvéreink felbukkanása jel a számomra. Látom, eljött az ideje, hogy új utakat nyissak népünk előtt. Új feladatokra sarkall, és nem tudhatom, mikor lesz legközelebb, hogy megpihenhetek. Addig is, míg újra eljövök, arra kérlek benneteket, éljetek a szerzett tudással, térjetek vissza mielőbb régi, szabad életetekhez. Nem elfeknek való ez az örökös félhomály.
– Igyekezni fogunk. Mindannyiunk szívében él a vágy a fény, a szabad vándorlás után.
A búcsúzó szavak után a főnökasszony még a többiekhez is sorra odalépett. Viepa vállán egy gondolattal tovább pihent a keze, mint a többiekén. Szólni nem szólt, de mind érezték ennek jelentőségét.
Végül hátralépett, s ekkor végre a többiek is búcsút inthettek. Mejiméék meghatottan viszonozták a mozdulatot.
– Viepa, Mejime, ti álljatok a jobb oldalamra! Mejime, te fogd meg a csuklómat, a másik kezeddel pedig fogódzkodj Viepába! – rendelkezett Levandel. – Noyake, Zova, Lozon, ti a másik oldalról ugyanígy! 
Amint elhelyezkedtek, az ezüstszemű kissé megemelte botját, feszülten koncentrált, majd egy különös szót rikkantott. Valahogy úgy hangzott, hogy „zrdhagg-orf-hraggad”.
A következő pillanatban eltűnt a talaj a lábuk alól, őket pedig egy nagy, ezüstös örvénylés fogta körbe. Mejime azt sem tudta, merre esik a le és a fel. Még mielőtt azonban teljesen összezavarodott volna, hirtelen kitisztult a kép, és a régen látott Magnius fényétől elvakultan a földre huppant.
– Nna, ez simán ment – sóhajtott fel Levandel megkönnyebbülten. Tenyerét ellenzőként szeme fölé tartva nézett szét a környéken.
Egy kisebb tisztásra érkeztek, ahol tábortűz fekete maradványai, letaposott fű mutatta, hogy nem túl rég sokan jártak erre.
– Ez lenne az a híres Sziremonda? – nézett szét csodálkozva Noyake. A többiek lesújtó pillantással jutalmazták az ostoba kérdést.
– Tudom, hol vagyunk – jelentette be végül Levandel. – Egész jó. Pár óra sétával ott vagyunk. 
Többet nem szólt, hanem határozott lépésekkel megindult a sűrű felé. Mejiméék csodálkozva látták, hogy a fák közé érve a sűrűben ösvény nyílik a lábuk előtt. Mögöttük úgy hajlottak össze az ágak, mintha soha, senki nem is járt volna köztük. Ráadásul nem is látták, hogy Levandel ehhez bármiféle varázslásba kezdett volna. 
Megilletődve bandukoltak hát a nyomában. 


Hessgeron borús gondolatokba feledkezve talpalt a többi kiküldött őr nyomában. Nem helytelenítette, hogy atyja büntetésként az őrök közé osztotta, sőt, nem is az volt a gond, hogy gyalogolni kénytelen, miközben a többiek már rég a posztjukra érkeztek. Rosszkedvét szarvasának elvesztése okozta, és a kétség, ami azóta gyötörte, mióta olyan csúnyán sikerült meglepnie annak a néhány embernek. Nem tudta, mikor lesz képes új testvért maga mellé fogadni. Nem csak a szarvasoknak, saját magának is bizonyítania kell előbb, hogy érdemes rá. Eddig csupán a törzsfő egyetlen fiacskájaként érdemelhette ki, hogy ilyen fiatalon máris a harcosok között lehessen. Büszkeségét most a bizonytalanság váltotta fel. 
Az meg már szinte dühítette, hogy a többiek szemében szikráját sem vélte felfedezni a kárörömnek. Amióta megtalálták gúzsba kötözve azon a legelőn, csak szánakozó pillantásokat kap. Szó se róla, fél napig nem is bírt lábra állni, úgy elszorították a kötelek, de mostanra néhány elkékült horzsoláson túl semmi nem maradt a kellemetlen élményből. Csak ez a gyerekeknek kijáró sajnálkozás.
Hessgeron nagyon remélte, hogy néhány esztendőn belül lehetősége nyílik elfeledtetni törzsével a történteket. Semmi esetre sem akarta életének huzamosabb részét ezen óvatlanságának árnyékában leélni.
Amint az őrhelyhez ért, előkészítette fegyvereit; négy nyílvesszőt maga elé szúrt, három lövedéket töltött az övébe szúrt fúvócsövébe, majd lekanyarintotta nyakában hozott íját, és felajzotta. Mindezek végeztével egy rövid trillát fütyült a fák közé, hogy tudassa a többiekkel; ő is elfoglalta a helyét. 
A válaszként érkező füttyjel azonban teljességgel meglepte. Készültséget jelzett.
Márpedig ez azt jelentette, hogy ismét idegenek közelítenek Sziremonda felé.
Még két nyílvesszőt helyezett a keze ügyébe, és próbált úrrá lenni hirtelen támadt izgatottságán. Szinte vágyta, hogy megint emberek jöjjenek. Hogy támadjanak, hogy megpróbálják kiszabadítani a foglyokat. 
Onnan, ahol állt, egészen jó rálátása nyílt az útra. Egy pillanatra felötlött benne a gondolat, mi lenne, ha egy fára lépne fel, ahonnan még nagyobb szakaszt láthatna be, de aztán mégsem kockáztatott. Így gyorsabban tölthet újra, és hamarabb indulhat üldözésre, ha kell. 
Sajnos azonban mégsem emberek tűntek fel az úton, hanem egy kisebb csapat elf. Pókpásztoroknak tűntek, ruháik és egyenes bronzkardjaik után. Hessgeron meglepetten vonta fel a szemöldökét. Még sohasem találkozott pókpásztor nőkkel. A csapatban viszont öten is voltak. Ráadásul egy nagyon ismerős alak vezette őket. Pontosan az előírt helyen állt meg, csendre intette az egyik mögötte lépkedő nőt, majd a hívójelet elfütyülve várt. 
Minthogy az ő posztja volt a legközelebb, neki kellett kilépnie, hogy fogadja a jövevényeket. Kelletlen sóhajjal vállára vetette hát az íját, és előlépett.
– Ha emlékezetem nem csal, te Ezüstszemű Levandel vagy – hajtott fejet a csapat vezetője felé –, akinek minden elftől tisztelet és megbecsülés jár. Társaidat azonban még nem ismerem.
– Jó az emlékezeted, Misszerdon fia, Hessgeron! Egészen kicsi kölyök voltál, mikor találkoztunk, mégis nevemen szólítasz. – Levandel szavai egy megbocsátó mosoly kíséretében gördültek elő ajkairól. – Társaim messzi földről érkeztek, és atyád segítségét szeretném kérni a számukra.
Hessgeron újabb kíváncsi pillantást küldött a nők felé. Ha messzi földről érkeztek, mégsem lehetnek pókpásztorok. Kérdezősködés helyett azonban inkább azt válaszolta:
– Nekem még nagyobb öröm, hogy te is emlékszel énrám. Magam vezetlek atyám elé. Társaidnak azonban csak ő adhat engedélyt, hogy a városba léphessenek.
– Nocsak! – hökkent meg Levandel. – Mire fel ez a nagy óvatosság? Quetterek köröznek talán erre?
– Róluk is kaptunk aggasztó híreket mostanában, de konkrétan az ősi néppel gyűlt meg a bajunk. Gyertek, elviszlek benneteket a völgyszoroshoz, útközben majd elmesélem.
Hessgeron, túltéve magát előbbi csalódottságán, és mellőzve kíváncsiságát, egész jókedvűen állt az élre, hogy mutassa az utat. Ahogy jobban belegondolt, egészen kedvére való volt, hogy ő vezesse a városba a régen látott Levandelt, a legendás tanítót, minden elfek legöregebbjét. Remélte, nem mutatkozott túlságosan tiszteletlennek.
Hogy feledtesse előbbi nyers köszöntését, az elmúlt napok eseményeinek részletes elmesélésébe kezdett:
– Alig néhány napja történt, hogy az egyik közeli pataknál itatni akartam, és a partnál három emberférfi ugrott a nyakamba. Olyan sikeresen megleptek, hogy még védekezni sem tudtam. Csak annyit láttam, hogy ketten a szarvastestvéremet ölik le, aztán a harmadik leütött. Megkötöztek, aztán még többen jöttek, és elcipeltek arra a legelőre, amin tábort vertek. Szörnyű volt… végignézni, ahogy szétcincálták a szarvastestvéremet, és megették. – Hessgeron nyelt egyet. Nem is gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz beszélnie róla. – Hajnalban mind felkerekedtek, és a város felé indultak. Minthogy nem álltak meg a jelzett helyen, az őrszemek kérdés nélkül elkábították őket. Ahogy elmesélték, még így is volt, amelyik fegyvert rántott, és megpróbált ártani nekik. Azt, hogy miért tették, még nem sikerült kiderítenünk. Egyetlen szavukat sem értjük.
– Ez különös. – Levandel hangja gondterhelt volt. – Mindig is óvtam atyáidat attól, hogy az ősi néppel összetűzésbe keveredjen.
– Értem. Akkor ez az oka, hogy a törvényeinknek hátat fordítva nem leöldöstük, hanem a völgykatlanba zártuk őket!
– Bölcs döntés volt. Majd én beszélek velük. – Levandel hirtelen megtorpant. – Várjunk csak! Mi most miért oda megyünk?
Hessgeron önkéntelenül is elmosolyodott a gyanakvó arcokat látva.
– Az van a legközelebb a városhoz, ahol társaid megvárhatják atyám engedélyét. Sok fegyveres vigyázza a völgykatlant, ott legalább egyedül sem lesznek. 
– Megnézhetjük azokat az embereket is? – szólalt meg az egyik fiatal nő a társaságból. Kikerekedett formái emelték ki a többiek közül. 
– Ha óhajtod, hölgyem, megteheted. – Hessgeron elképzelni sem tudta, mi nézni való akad az igénytelen, büdös, ősi nép ezen kivételesen otromba csoportján, de inkább nem kérdezősködött. Amíg nem tudta, miféle törzs tagjai, mik a szokásaik, inkább nem kockáztatta, hogy esetleg megsérti őket valami tapintatlansággal. – Csak arra kérlek, légy óvatos velük. A magam kárán tudom, milyen hirtelen természetű, durva népség – mutatta fel a kék foltokkal tarkított csuklóit.
Miután látta, hogy a hölgyet nem igazán izgatta fel a figyelmeztetése, annyiban hagyta a dolgot, s indult tovább.
– Egyébként különös egy csapat – folytatta tovább a meséjét Levandelnek, akit láthatóan érdekelt a történet. – Csupa férfiak, de nem vadászok. Olyanok, mintha vándorolnának. Hogy miért pont erre, az erdőn át, csak találgatjuk. Talán ők is a quetterek elől futottak. Alig volt valamijük. Vadászni se nagyon tudhattak. Úgy járnak, mint valami disznókonda, csak még azoknál is hangosabban, és olyan nyomokat hagynak maguk után, hogy azon még egy holdváltás után is simán elmehetnék. Nem is értem, hogy juthattak el idáig. Viszont nagyon különös szerszámaik vannak. A legtöbbje fából és valami különös fémből készült.
– Vasnak nevezik – jegyezte meg Levandel. – Keményebb, mint a mi bronzunk, amiből délen fegyvereket készítenek, de nehezebben is lehet kicsalni az ércekből. A víz pedig egyszerűen megeszi. Csak az ilyen rövid életű lények tartják sokra. 
Hessgeron egy bólintással köszönte meg a közbevetett okítást. Kezdte érteni, miért is hívják vendégüket a legfőbb tanítójuknak. Valószínűleg kevés olyan dolog akad, amihez ne tudna hozzáfűzni valamit.
– Gondolom, akkor már láttál is már hasonló holmikat. A másik érdekes szerszámuk valami szikraszóró. Egész könnyű vele tüzet gyújtani.
– Arra is használják. Tűzszerszám.
A fiú hallgatott egy sort. Közben megérkeztek a völgykatlanhoz. A különös képződmény nem két domb avagy hegy között feküdt. Messze környéken nem volt komolyabb magaslat. A völgy úgy szakadt le a föld alá, mintha valamikor régen szándékosan kiásták volna. Amennyire beleláttak, nem sokkal a bejárata után már olyan mélyre bukott az alja, hogy az oldalát szegélyező meredek falak többelfnyi magasságban határolták. Valami vörös, omladékony kőzet alkotta. Fa nem nőtt rajta, csak néhol sarjadt ki néhány csenevész cserje. Lehetetlennek tűnt megmászni.
Néhány füttyjel után öt íjász lépett eléjük a bejáratot körítő sűrűből. Mind a tisztelet jelét mutatták az ezüstszemű felé.
– Míg Levandelt atyám elé kísérem, rátok bízom a vendégeinket. Ha beléphetnek a városba, értük jövök – foglalta össze nekik Hessgeron a tudnivalókat. Még eszébe jutott valami: – Az egyik hölgy látni kívánja az embereket. 
– Az én vagyok! – emelte fel a kezét a nő, majd gyorsan az üdvözlés jelét intette maga elé, és bemutatkozott az íjászoknak: – A nevem Noyake. 
Aztán bemutatta a többieket is. Hessgeron egyre nagyobb csodálkozással figyelte szertelen modorát. Meg kellett állapítania, hogy igen különös szokásokat követnek. Miután látta, hogy őrá itt már nincs szükség, Levandelhez fordulva intett, hogy indulhatnak. Még hallotta, amikor a Noyake nevű vidám hangon megjegyzi:
– Tudjátok, éltünk egy emberfaluban egy ideig, és már nagyon szeretném tudni, milyenek is valójában!
Hessgeron erre úgy rázta meg a fejét, mintha ezzel rendet teremthetne odabent. Most már tényleg nem tudta, mit gondoljon ezekről az elfekről. Értetlenül nézett Levandelre, aki viszont csak egy sejtelmes mosollyal válaszolt. 
Minden különösebb átmenet nélkül érték el a várost. Előbb csak egy-kettő, majd mind több ághíd árulkodott a fák lombjaiba rejtett lakhelyekről. Itt is, ott is hófehér szőrű agancsosok bóklásztak körülöttük, patáikkal turkálva az avart valami eleség után. Legtöbbje még a füleit se billegette meg közeledtükre. Elfek jóval ritkábban kerültek a szemük elé. A város élte nyugodt, mindennapi életét. Hessgeron a számtalan egymást keresztező ösvény kusza halmazán vezette Levandelt apja háza felé, miközben a fejében egymást keresztező gondolatoknak csak nem akart a végére jutni. Mielőtt még odaértek volna, azért tűnődve megjegyezte:
– Csak nem lehetett olyan jó abban az emberfaluban, ha most itt vannak.
– Hiányzott hozzá a tudásuk, hogy megéljenek benne.
Hessgeron nagyjából sejtette, mire gondol a másik. Ha csak arra a bonyolult kis szerkezetre gondolt, amit Levandel szerint tűzszerszámnak hívnak, máris érezhette, micsoda különbségek vannak az emberek és az ő népe között.
– Érthetetlen számomra, hogy egy ilyen nagy tudású nép, mint az embereké, miként lehet mégis ennyire elvadult.
– Pont fordítva van – mosolyodott el mellette az ezüstszemű. – Azért kényszerültek ilyen töméntelen tudás felhalmozására, mert elvadultak a természettől. Ha tehetik, túlszaporodnak, okkal, ok nélkül ölik egymást, és minden olyan helyen megtelepednek, ahol meg bírnak állni a két lábukon. Az sem érdekli őket, ha a hely még a betevő falatot sem termi meg a számukra. Olyankor kikényszerítik a természettől, hogy többet adjon, mint amennyit magától nyújtana nekik. Harcolnak az idővel, a betegségekkel, a növényekkel és az állatokkal. Még a mágiát is szívesebben állítják a pusztítás, mint az építés szolgálatába. Szolgájukként tekintenek mindenre, ami körülöttük létezik. Mi is azok lennénk, ha a quetterek nem uralkodnának mindnyájunk felett.
– És a quetterek? Ők miként lehettek erősebbek? Többen voltak?
– Ezt még én sem tudom pontosan. A quetterek hamarabb érkeztek, mint én. De ahogy ismerem az emberek népét, gondolom, az ő törzseik akkoriban is inkább háborúztak, mint szövetkeztek egymással. Gondolj csak bele! Annyira maguknak valók, hogy még a nyelvük sem egységes. Ha te elmész messze délre, vagy a nagy vízen túlra, ott is köszöntheted az első utadba akadó testvért, és elbeszélgethetsz vele. Az emberek néha alig néhány napi járóföldre egymástól már két teljesen különböző nyelvet beszélnek. Csak a legbölcsebbjeik ismerik az ősi, közös szavaikat. Valószínű, hogy az egységes quetterek sorra megütköztek az összes törzzsel, és győzelemről győzelemre erősödtek. Nem ismerem túlságosan a quettereket, de az látszik rajtuk, hogy még ma is sokkal közelebb élnek a természethez, mint az emberek. A nyelvük is ugyanaz a nagy vízen innen és túl. Persze ma már ők is egymással háborúznak, de az egyetlen dolog, amit természet adta karmaikon és agyaraikon erre használnak, az a mágiájuk. Ezt sem ismerem pontosan, de közelebb áll ahhoz, amit én tanítok, mint az emberekéhez.
– Megérkeztünk – intett Hessgeron az eléjük kerülő fára. – Gondolom, nem szükséges, hogy atyám elé kísérjelek. 
Levandel egy bólintással adott neki igazat, majd a lépőfákra hágva elindult felfelé. Hessgeron elgondolkozva nézett utána. Mindaz, amit az előbb hallott tőle, furcsa volt és különös. 
Különös azért, mert még sohasem hallotta az öregektől, hogy Ezüstszemű Levandel az ősi népről tanított volna, furcsa pedig azért, mert a magyarázatok ellenére sem tudta megérteni őket. 
Azért próbálkozott. Töprengve kezdett sétálgatni a fa alatt. 
Mégis csak oka kell, hogy legyen, amiért Levandel meghagyta a törzseknek, hogy még véletlenül se tűzzenek össze az emberekkel! Méghozzá Streddihgarnak, minden elfek teremtőjének egyik legfőbb parancsaként!
Minthogy azonban válaszok helyett csak újabb kérdéseket talált, és a hosszúra nyúló várakozás is kezdett unalmassá válni, inkább Levandel után indult.
Felérve kedélyes beszélgetésben találta az apjával. Örege éppen a quetterekről érkezett aggasztó híreket osztotta meg vendégével.
– Majd mindennap látunk belőlük. Magasan szállnak, nyilainknak elérhetetlenül, de akkor is aggasztó a kérdés, miért figyelnek bennünket?
– Tudjátok, honnan jönnek? 
– Még nem sikerült kideríteni. A kiküldött felderítőim a napokban fognak visszaérkezni. Addig mást úgysem tehetünk, minthogy felajzott íjjal a kezünkben figyeljük az eget.
– Fiadtól hallom, az őrség mégsem ezért szigorodott Sziremonda körül. 
Hessgeron apró bólintással jelezte felpillantó apjának, hogy már beszámolt kellemetlen kalandjáról. Misszerdon tudomásul vette fia üzenetét, majd öregségtől fakuló haján végigsimítva, gondterhelt arccal fordult vissza vendégéhez.
– Mit tanácsolsz? A törzs a halálukat kívánja, velem és a fiammal együtt. Sokan attól félnek, a testvéreink bizodalma rendülne meg bennünk, ha élni hagynánk őket.
– Ez badarság! – legyintett Levandel. – A szarvasok sokkal jobban tudják, mennyire nem ide való népség, akiket a völgykatlanban őriztek. Ha tesztek róla, hogy minél hamarabb elkerüljenek innen, az nekik is a legjobb lesz. 
– Mégis, mi az oka, hogy ennyire kímélnünk kell a fajtájukat? – dőlt előrébb ültében Misszerdon. – Rosszabbak a veszett farkasnál!
Levandel csak az ujját emelte fel, a hangját nem, amikor válaszolt:
– Mindig csak az első gyilkosságot nehéz elkövetni, utána már abbahagyni a nehezebb. Az elfek végzete az, hogy még egy ideig békében éljen a fajtájukkal. Erről többet nem mondhatok, mert csak magam ellen beszélnék. 
– Akkor talán vendégeljük meg őket? Inkább a nyelvem leharapnám!
– Azt nem mondtam. Dobjátok ki őket annyi élelemmel, amennyivel még kiérnek a területetekről anélkül, hogy meg kelljen állniuk vadászni, bogarászni. Az sem árt, ha néhány vadászod követi őket, hogy néhány jól eleresztett nyílvesszővel megnógassák őket, ha mégis okoskodni kezdenének. Ismerem a harcosaitokat; képesek lesznek olyan leckét adni nekik, hogy még öreg korukban is remegve meséljenek az elfek haragjáról.
Misszerdon kis mosollyal dőlt hátra ismét. Néhány pillanatra maga elé meredt, majd bólintott. A következő kérdése már egészen más irányú volt:
– És téged milyen cél vezérelt hozzánk? Említetted, hogy nem egyedül jöttél.
– Valóban. A pókpásztoroknál jártamban találkoztam néhány, szolgatörzsből kiszakadt elffel. Farkastestvéreknek nevezik magukat, de nem annak a régi Erdei Népnek a leszármazottai. Mégis nagy jelentőséget tulajdonítok nekik. Hogy miért, erről sem beszélhetek. Figyelmességük jeleként testvéreiket határaitok elkerülésére biztatták. Szeretném, ha a segítségükre lennétek. Olyan törzset keresnek, ami befogadná őket és testvéreiket. Ezzel kapcsolatos az is, amiért én hozzátok jöttem velük.
A törzsfő kis ajakbiggyesztéssel tárta szét a két karját.
– Mi sem természetesebb, mint hogy segítünk nekik túljutni a területünkön. Úgy sejtem, minél hamarabb szeretnének újra együtt lenni a testvéreikkel. – Minden igyekezete dacára az utolsó szót kissé megvetőbben ejtette, mint illett volna. – Amint visszatérnek a felderítők, melléjük adok valakit, aki akár egészen a befogadójukig elkíséri őket. Van már valami elképzelésük?
– Még nincs. Alig néhány napja szabadultak. A quetter fogvatartóik azt találták ki nekik, hogy egy emberfaluban éljenek a magas hegységekben, északon. 
– Értem. Majd beszélgetek velük. Hol vannak most?
– Fiad a völgykatlannál hagyta őket.
– Helyes. Magam is oda küldtem volna őket. Ott nyugodtan letáborozhatnak.
– Miért nem akarod, hogy a városba jöjjenek?
Misszerdon erre egy kissé csodálkozva húzta fel a szemöldökét. 
– Talán elfelejtetted, milyen nap van? Ma vége a hideg szelek idejének, holnap már a kikelet napjai jönnek! Minden évben megünnepeljük!
– Tényleg! – kapott a homlokához Levandel. – Ez teljesen kiment a fejemből! Igen, így már értem, miért nem akarsz idegeneket Sziremondában.
– Téged természetesen várunk a tűznél. Végre nem marad üresen a helyed, és új meséket is hallhatunk.
– Úgyis van miről beszélnem. Szeretném, ha több figyelmet fordítanátok végre a rabsorban élő testvéreitekre. Nemsokára őszbe fordul a quetterek ideje, s akkor nekünk, Erdei Népeknek kell megteremteni az új korszak alapjait.
Misszerdon néhány pillanatig elkerekedett szemekkel maga elé bámult, majd izgatott hangon megkérdezte:
– Úgy érted… még az én életemben?
– Könnyen meglehet. Amit biztosan tudok: a fiad még komoly szerepet kap a jövő alakításában. Ezeddig nem lehettem biztos benne, hogy ő lesz az, aki megdönti a quetterek uralmát, de végre megkaptam a jeleket.
– A fiam? – pillantott fel újra Hessgeronra az apja. Szemében több volt a döbbenet, mint a büszkeség.
Hessgeron viszont egy cseppet sem jött zavarba, hanem igyekezett még jobban kihúzni magát. Mindig is tisztában volt vele, hogy egyszer majd nagy harcos lesz. A napokban megingott önbizalma egy csapásra helyre állt. Úgy érezte, szólnia kell.
– Már most szívesen kilyukasztgatnám a bőrét valamennyinek! Szavamra, rászolgáltak már! Az ősi nép is, hogy új urakat szolgáljon!
Levandel fagyos mosollyal fordult felé.
– Fiam! Ha az emlékezetem nem csal, több ember harcol majd az oldaladon, mint bármely másik elfnek az eljövendő harmincezer év során!
Hessgeront úgy érte a hirtelen jött jóslat, mint egy arculcsapás. Döbbenten meredt az ezüst szemekbe, majd fejét rázva kirontott a házból. 
Leszédelgett a fáról, majd feldúlt léptekkel nekiindult a városnak. 
Méghogy ő azokkal a büdösökkel?! Szarvastestvére gyilkosaival?! Soha!
Ezüstszemű Levandel vagy megbolondult, vagy téved. Ha a jövőben tényleg lesz egy ilyen nevetséges egyesülés, akkor biztos, hogy nem ő fog az élén állni! Vagy csak szolgákként, seregei söpredékeként lesznek ott! Még az is megfordult a fejében, hogy csak ízetlen tréfa volt az előbbi megszólalás. 
Ha esetleg azt akarta elérni, hogy más szemmel nézzen erre az ősi népre, alaposan melléfogott! Amit tettek, arra nincs bocsánat! 
Céltalan lépései a város közepén elterülő hatalmas legelőre vitték. Sokan serénykedtek már itt, készülődve az esti ünnepségre. Fát hordtak a hideget búcsúztató máglyákhoz, szőtteseket terítettek a lakoma fogásai számára. Mások a táncteret tisztították. Gyerkőcök szaladgáltak mindenfelé. Nekik még az előkészületek is élményszámba mentek.
Rosszkedvűen támasztotta hátát az egyik szélen álló fának. Remélte, a sürgölődés látványa feledteti vele borús gondolatait. Azon tűnődött, kikhez állhatna be segíteni. Semmi kedve sem volt visszatérni az őrposztjára, s még kevesebb újra elcaplatni a völgykatlanhoz, megmondani a jövevényeknek, hogy apja ki akarja hagyni őket az esti ünneplésből. Bár tudta, hogy atyja csak a régi hagyományt tiszteletben tartva tagadta meg tőlük a részvételt, azért kicsit igazságtalannak érezte a dolgot. Végül is ők nem azok a farkastestvérek. Nem az ő őseik miatt kényszerültek annak idején északra a szarvastestvéreikkel.
Hessgeron nem hitte, hogy ez az öt elf megronthatná az ünnep hangulatát. Ő legalábbis szívesen beszélgetett volna velük, és táncolt volna a lányokkal.
Már éppen készült, hogy mégis visszamegy hozzájuk, hogy legalább az estig hátralévő időt kihasználja, amikor hirtelen árnyék borult a tisztásra. Túl gyorsan jött ahhoz, hogy felhő legyen. Hessgeron érdeklődve pillantott fel, keze önkéntelenül nyúlt az íja után. Onnan, ahol állt, nem látott a fák fölé. Azok az elfek azonban, akik a legelő túlsó felén voltak, már kezükből mindent eldobálva, sikoltozva rohantak a fák közé.
Két nyílvesszőt helyezett a húrra. Nem rohant sem a fák közé, sem a tisztásra. Gondolta, bármi is jön, innen az sem látja őt. Aggódva jutott eszébe az is, hogy a legtöbb harcos most őrségben vagy felderítésen, Sziremondától távol van. Megfeszítette íját, és felirányította oda, ahonnan várható volt a lény felbukkanása.
Aztán ledermedt a döbbenettől. 
Irtózatos sárkány vitorlázott elő a fák fölül. Olyan alacsonyan, hogy meg lehetett volna számlálni a pikkelyeit. Hessgeron úgy érezte, menten elájul. Még sohasem látott egyet sem ezekből a mesés szörnyekből, de a valóság felülmúlta a képzeletét. Olyan hatalmas volt, hogy minden irányban túlért a legelőn. Nem is fekete volt, hanem valami annál is sötétebb színű. Valósággal elnyelte a fényt. Amint mozdított egy kicsit a szárnyain, szinte vihart kavart. Felzúgtak a lombok, meghajolt a fű, és a ráterített szőttesek szanaszét repkedtek.
Hessgeron íját megeresztve, dermedten figyelte végig, ahogy a sárkány a tisztásra ereszkedik. Óvatosan emelte át szárnyait a szélső fák fölött, mielőtt összecsukta volna. Első mozdulatával mégis vagy egy tucatnyit kidöntött. Farka úgy sodorta el az elfek házait tartó faóriásokat, mintha ott se lettek volna. Szerencsére a bennük lakók eddigre már rég eliszkoltak a környékről. 
“Futás! Futás!” – ismételgette magában Hessgeron is, de képtelen volt megmozdulni. Lábai úgy elgyengültek, hogy majdnem összeesett.
Aztán a sárkány elbődült. Hangjától megremegett a föld, mégsem ordítás volt. Hessgeron el sem hitte elsőre, hogy érti, amit mondott.
– Levandel! 
Azután várt. Óriási szemeivel érdeklődve nézett körbe, majd amikor észrevette, micsoda pusztítást vitt végbe a háta mögött, óvatosan maga mellé kanyarintotta irdatlan farkát. Az óvatosan azt jelentette, hogy csupán alig remegett meg a föld, amikor a farka vége lecsapódott.
Ezután vette csak észre a tisztáson maradt egyetlen elfet. Érdeklődve hajolt közelebb Hessgeronhoz. 
Az itt adta fel. Összecsuklott.


Arra tért magához, hogy a vállát rázogatják. Kábán felpislantva Levandel ezüst tekintetével találkozott.
– Szedd össze magad, fiam!
Hessgeron tétova mozdulatot tett a kezével, miközben szavakat keresett. Nem kellett oldalt pillantania, hogy meggyőződhessen róla: a sárkány még mindig ott van.
– Nekem most el kell mennem. Blasztodon nagyon rossz híreket hozott.
– A sárkány? – nyögte Hessgeron.
– Igen. Ha megbocsátod, most inkább nem mutatlak be benneteket egymásnak. Lesz még rá alkalom.
– Jó – hagyta rá Hessgeron bágyadt könnyedséggel. – Ezek szerint mégsem ünnepelsz velünk?
Levandel elhúzta a száját. Felegyenesedett a még mindig fekvő fiú mellől.
– Nem lenne túl sok kedvem itt ünnepelni, miközben a nagy vízen túl gilfek öldösik a népünket.
– Gilfek? – Az elf fiúba új erőt öntött a kíváncsiság. Felült. – Azok mik?
A másik fejét csóválva válaszolt:
– Még nem ismeritek őket. Pedig a legnagyobb ellenségeink lesznek a jövőben. Ők is olyasmik, mint mi elfek, de ők az ikerbolygó másikáról jöttek. 
– Ikerbolygó?! – Hessgeron ma már sokadszor érezte úgy, hogy szeretve tisztelt tanítójuk néha úgy beszél, mint akinek a fejére esett valami. Valami súlyos.
A sárkány hirtelen sűrű füstöt bodorítva az orra likából hangosat horkantott.
Levandel, mielőtt válaszolt volna, a sárkány felé fordult:
– Azonnal megyek!
A bocsánatkérés jelét mutatva fordult vissza Hessgeronhoz.
– Most nincs időm elmagyarázni. Blasztodon messze merészkedett a saját területétől, és ha nem akarja magára vonni egy másik sárkányúr haragját, indulnunk kell.
– Miféle ikerbolygóról jöttek ezek? – akarta mégis tudni Hessgeron. Levandel bosszús kis sóhajjal, sietve válaszolt:
– Minket Aslantass erdeiben teremtett Streddihgar. A gilfek az ikerbolygóról származnak, ami a mi bolygónkkal szemközt, a csillag másik oldalán kering. Ezért különbözünk tőlük a sok hasonlóság dacára is annyira, hogy soha nem lehet béke közöttünk. Hogy miként kerültek ide, nem tudom, de megérkeztek. És még sok gondunk lesz velük.
Sietve indult a sárkány feje felé. Hessgeron felpattant és futva indult utána.
– Akkor a mi hazánk igazából egy ikerbolygó?
– Persze. Pontosabban Aslantass. Még valami? – nézett vissza Levandel, miközben nekikészült, hogy felkapaszkodjon a sárkány nyakára.
– Igen! – toporgott izgatottan a fiú: – Honnan tudta ez a sárkány, hogy nálunk vagy?
– Onnan, hogy a kimerített botom olyan töménységgel issza az esszenciát, hogy simán lekövethető az áramlatokon.
– Ezt most egyáltalán nem értettem.
Az ezüstszemű már a sárkány nyakában ülve nézett le rá.
– Nem baj, majd megérted. Most fussál, mert a felszállás viharos lesz!
Hessgeronnak egyszeriben elment a kedve a további kérdezősködéstől. Nyakába szedte a lábát. Így is majdnem felkapta a fák közé betörő szél. Körülötte recsegett-ropogott minden, levelek és ágak süvítettek el a füle mellett.
Aztán egy pillanat alatt elült a vihar. Elfek léptek ki a törzsek takarásából. Apja is előkerült. Aggódó arccal tapogatta végig, mint aki el sem hiszi, hogy egészben látja őt viszont. Fegyveresek érkeztek futva.
– Elment? – kérdezte az egyikük.
– El – bólintott Misszerdon. – Levandelért jött. – A fiához fordult: – Te talán többet tudsz?
Hessgeron előadta, mi mindent hallott Levandeltől. Az ájulását azért kihagyta a történetből. Mesélés közben lassan mind a legelő felé vették az irányt. 
Szomorú kép fogadta őket. Lombjuk vesztett fák, földre került házak mindenfelé. Sok fa nem is bírta az őrült szelet, és derékba törve, vagy a földből kifordulva adta meg magát neki.
Levandel sárkánya elintézte a ma esti ünnepséget.
– Holnap este gyújtunk tüzet – jelentette ki végül Misszerdon. Komor arccal simított végig hosszú haján. – Addigra talán rendbehozzuk a várost.


Mejime teljesen összezavarodva nézett a többiekre.
– Most mihez kezdjünk? – tette föl elsőként a többiek szemében is ott bujkáló kérdést.
A sárkány felbukkanása óriási pánikot keltett vendéglátóik körében. Előbb mindannyian dermedten figyelték a hihetetlen látványt, majd egy emberként futva indultak a fejük felett elvitorlázó szörny nyomába. Mejiméék önkéntelenül is a nyomukba eredtek. Néhány méter után azonban az íjászok vezetője megtorpant. Rövid habozás után két harcost hátrahagyott velük, majd szélsebesen tovább indultak. 
A hét ácsorgó elf tanácstalanul nézte egymást.
– A mi feladatunk a völgykatlan őrzése – jegyezte meg az egyik íjász bizonytalanul. – Szerintem gyertek vissza velünk a bejáratához. 
– Menjünk! – kacagott fel idegesen Noyake. – Végül is, már az előbb is oda indultunk!
Mejime apró vállrándítással hagyta jóvá a döntést. Ő egyáltalán nem volt kíváncsi az embernépre, de valahol azért megértette a két szarvastestvért.
Alig indultak azonban vissza, hangos ordítással egy seregnyi emberférfi rontott rájuk szemből. Sebtében felkapott botokat markoltak, de anélkül is rémisztőek voltak szőrrel fedett arcukkal, otromba, állati erőt sugárzó mozdulataikkal. Talán már napok óta csak az alkalmat várták, hogy megpróbáljanak kitörni innen. Meglepetésük tökéletesre sikeredett. Nem csak Mejiméék dermedtek le a döbbenettől, de mire a velük tartó íjászok a fegyvereik után kaptak, már a nyakukban volt legalább egy tucatnyi. 
Mejimét rögtön ketten is megragadták kétoldalról. Kétségbeesve próbálta kiszakítani karjait a rátapadó ujjak vasszorításából, de esélye sem volt. Valaki durván kirúgta alóla a lábait, amitől arccal az avarba bukott. Utoljára még annyit látott, hogy a fák közül további tíz, húsz, harminc bukkan elő, aztán egy tarkójára lesújtó ököl sötétségbe borította a tudatát.

14.

– Szerintem nincs mit tenni – hajtotta le fejét Hules komoran. – Nem látom értelmét, hogy visszamenjünk nyomokat keresni, de annak sem, hogy itt járjuk végig a határt, hátha máshol jöttek ki.
– Miért nem? – kiáltotta Olmud elkeseredetten. – Csak ennek van értelme! Amíg meg nem találjuk őket, nem is gondolhatunk másra!
– És a farkasok? A falka? – nézett fel rá szúrós szemmel a vezetőjük. – Te könnyen beszélsz! Ha jól tudom, a te farkastestvéred ott van Mejimével. De mi? Ha ők mégsem a falka után mennek, nekünk utána még vissza kéne fordulnunk, és a jó sorsunkban bízva felkutatni őket. Te meg Mejime és a többiek akkor velünk tartanátok?
– Biztosan! Az az ő falkájuk is!
– Ha már most sem azt keresik, nehezen hiszem, hogy pont mi tudnánk erre rábírni őket. Amennyiben viszont mégis, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy nyugatnak fordulunk. Először is, mert így a legnagyobb rá az esélyünk, hogy a nyomukra lelünk; másodszor, ha mi akadunk hamarabb a falkára, testvéreink segítségével egész gyorsan megtalálhatjuk őket.
Olmud kényszeredetten bólintott. Valahogy nagyon nem tudta kimondani a lelke mélyén mocorgó sejtést; hogy Mejimééknek eszükbe sem jutott visszatérni a falkához. Tovább próbálta hát más belátásra téríteni Hulest:
– És a quetterek? Nem gondolod, hogy ha el akarnak kapni minket, akkor pont ott leselkednek utánunk a falka közelében?
Hules állát simogatva nézte a fiút. Az egyre zavartabban állta a pillantását, végül mégiscsak lesunyta a tekintetét, és orrát megdörgölve dünnyögte:
– Jól van, nem gondoltam komolyan!
– Ha akarsz, maradhatsz. Fel és alá végigkutathatod a labirintus ezen oldalát a folyótól a hegyekig, ahányszor csak szeretnéd. Tőlem még vissza is mehetsz. Hátha megtalálod a rajtuk elhasználódott hálókat. Csak azt nem tudom, mire mész majd mindezzel. 
Olmud erre már semmit sem szólt. 
– Akkor indulás! – adta ki az utasítást Hules a többieknek, és nyugat felé indult a domb aljából.
Hátuk mögött hagyták a labirintust, ami két esőterhes napon át foglyuknak tudhatta őket, és az enyhe, napos időtől eltelve, könnyű léptekkel vágtak neki régi otthonuk felé vezető útjuknak.
Csak Olmud lelkét terhelte sötét felhőként az aggodalom. Immár sokadjára kellett lemondania róla, hogy hamarosan újra viszontláthatja kedvesét, farkastestvérét, barátait. Megint olyan árvának érezte magát, mint szülei elvesztése után.


Már a délután árnyékai lohasztották a tavaszias meleget, amikor megtorpantak. Paták dobogása közeledett. Az előttük emelkedő enyhe dombhát fái közt csakhamar hófehér szőrű szarvasok bukkantak fel. Hátukon bőrből készült ruhákba öltözött elfek ültek. Kezükben furcsa, fából készült szerszámokat tartottak kifeszítve. Egyik kezükkel a fára szerelt húrt húzták hátra, másikkal a meghajlott fát fogták, oly módon, hogy a húrra helyezett hegyes végű veszőket megtarthassák az ujjukon. A vesszőhegyek mind feléjük néztek. 
– Kik vagytok? – kérdezte a legelöl haladó, amint a közelükbe értek. A hang cseppet sem volt barátságosabb, mint két napja a pókpásztoroké.
Hules, mielőtt válaszolt volna, rövid kis szájra csippentéssel jelezte a többieknek, hogy hallgassanak.
– Quetterek elől menekülő elfek vagyunk. A pókpásztorok azzal engedtek át minket a labirintusukon, hogy itt majd vendégszerető elfekkel találkozhatunk, akik útbaigazítanak minket a Tavaspagony irányába.
A szarvasháton ülő elf nagy szemeket meresztve bámult végig rajtuk. 
– Miféle quetterek üldöznek benneteket? – kérdezte végül.
– Előbb csak a zrogdavarunk elől menekültünk, de később, az erdő északi felén egy egész törzsbe botlottunk. Egy testvérünket el is veszítettük ott, de szerencsésen elmenekültünk előlük.
– Hol?
– A pókpásztorok dombjától jó három nap gyaloglásnyira, északra táboroztak. A tábort azóta már elhagyták.
– Merre?
– Pontosan nem tudhatjuk, de nagyjából déli irányba. – Hules megpróbált kicsit más hangnemet adni a beszélgetésüknek: – Miért kérded? Titeket is üldöznek tán?
A másik erre – valamivel figyelmesebben – újra megnézte őket. Elgondolkozva fordult a többi társa felé, majd leeresztette a kezében tartott szerszámot. Egy intésére a többiek is ezt tették.
– Amint látom, nincsenek fegyvereitek. Ez, meg a ruháitok… azt sugallják, ti valami szolgatörzs tagjai vagytok.
– Sejtem, mire gondolsz. Igen. Északra, a havas hegyekbe terelt minket a zrogdavarunk. Minthogy ott alig nőnek fák, az éhenhalás elől, aki tudott, eljött.
– Nem vagytok valami sokan.
– A testvéreinket követve jutottunk túl a labirintuson, de ott elvesztettük a nyomukat.
– Róluk semmit sem tudok, de talán a többi csapat közül valaki… – Könnyű mozdulattal leugrott az állat hátáról, majd hozzájuk lépett. – Hadd mutatkozzam be. Lesseron vagyok, a szarvastestvérek törzséből. Testvéreimmel épp az után kutatunk, honnan jönnek azok a quetterek, akik mostanság aggasztó gyakorisággal repülnek át a területünk felett. Híreitek ezért fontosak a számunkra, és ezért kérlek, ha bármi mást is tudsz, oszd azt meg velünk. Cserébe számítatsz a segítségünkre.
Hules elégedetten bólintott:
– Hules vagyok. A quetterek legalább ötvenen voltak, és mivel a pókpásztorok nem látták őket, valószínű, hogy délkeleti irányban repültek tovább.
Az elf erre megint a társaira pillantott, de most jóval aggodalmasabban.
– Ha így van – fordult aztán vissza Huleshez –, akkor nekünk nagyon sürgősen vissza kell térnünk Sziremondába. Ha a Trollhegységben szálltak meg, veszélyesen közel vannak a városunkhoz.
– Miféle Trollhegység? Csak nem azok az éjjeli szörnyek lakják, amik sziklákat esznek, és ha a szabadban éri őket a fény, kővé változnak?
– Ne-hehehe-m! – kacagott fel a szarvastestvérek vezetője. – Sajnos nem. Ezek nem változnak kővé a fénytől. Bárcsak úgy lenne! Igaz, a bőrük olyan szürke, kemény és rücskös, mint a szikla, de nem azt eszik, hanem a húst szeretik. Az egyetlen szerencsénk, hogy nem szívesen járnak messzire a hegyeiktől, ezért aztán még nem szereztek tudomást a városunkról. 
– Sziremondáról?
– Igen, ez a városunk neve. Ma este velünk táborozhattok, úgyis ide várjuk a másik felderítő csapatot nyugatvég felől. Holnap, ha bírjátok az iramot, jöhettek. A törzsfőnk biztosan a segítségetekre lesz.
– Köszönjük. Bírni fogjuk.


Négy nappal később Olmud úgy érezte, kezd kimerülni. Igaz, mostanában hozzáedződtek a futáshoz, de amit ezek a szarvastestvérek követeltek tőlük, az azért már túlzás volt. Lehet, hogy nekik fontos hazaérkezniük a tavaszünnep estéjére, de az iram, amit diktáltak, kegyetlenül kimerítette mindnyájukat.
Húhóz bírta a legkevésbé. Csak Hulesnek köszönhette, hogy nem dőlt ki már rögtön a második nap. Annak ruhájába fogódzva még kitartóan ott bukdácsolt a nyomukban. És ha minden igaz, estére megérkeznek. Addig meg már csak egy-két óra van hátra.
Az elmúlt napokban alig beszéltek valamit. Igaz, egyre-másra csatlakoztak hozzájuk a felderítőcsapatok, akik mind hazafelé igyekeztek, de néhány szónál többet azok se beszéltek egymással. Mindenesetre megerősítették a Hules mondta híreket: valahonnan a Trollhegységből jönnek a szárnyas szörnyek. Mejimééket senki sem látta.
Olmudék esténként szó nélkül fogadták a szarvastestvérek iszákjából előkerülő furcsa ízű, ám laktató étket, aztán mint egy-egy tuskó dőltek álomba valamennyien.
Az éjszakák azonban egyre rövidebbnek tűntek, minden reggel egyre fáradtabb lábbal keltek, és ma már az sem segített, hogy valami egészen jól kitaposott ösvényen vitt az útjuk.
Mindannyian meglepődtek, amikor a szarvastestvérek hirtelen visszafogták a hátasaikat. Lesseron furcsa kis trillát fütyült a lombok közé, amire azonnal válasz érkezett. Lépésben indultak tovább.
Csakhamar Olmudéknak is feltűntek a fák között ívelő ághidak. Régen látott, szívüknek kedves kép volt ez. Egy elf város képe. Megérkeztek Sziremondába.
Olmud egyre nagyobb csodálkozással tekergette a nyakát, ahogy a megsűrűsödött ösvényeken libasorba szakadozó szarvasok között lépkedett. Elképesztően hatalmas volt a város, Mindegyre újabb és újabb lakófák következtek, és még mindig olyan érzése volt, hogy befelé mennek. 
Rengeteg elf jelent meg a hazatérők üdvözlésére, főleg gyerekek és öregek. Hol itt, hol ott ugrott le valamelyik férfi vagy nő a hátasáról, hogy családját üdvözölje. 
Rájuk mindenki leplezetlen csodálkozással nézett. Olmud kissé szégyellte szerterongyolódott ruháit, elkoszolódott takaróját, amit viselt. Itt mindenki szépen varrt bőrruhákat hordott. 
Végül egy hatalmas tisztásra érkeztek. Sok elf serénykedett ott. Nagy rakás frissen kidöntött fát, házak romjait hordták rakásra. Első gondolata az volt, hogy talán támadás érte a várost. Hamarosan azonban kiderült, mi is történt.
Alig érkeztek ugyanis a tisztásra, fiatal fiú lépett hozzájuk.
– Hessgeron vagyok – intette feléjük az üdvözlés jelét. – Apám, Misszerdon, a szarvastestvérek törzsfője, most a felderítők vezetőivel tanácskozik. Engem küldött, hogy megtudjam, mi járatban vagytok nálunk.
Miután Hules neki is előadta rövid történetüket, a fiú hosszan hallgatott. Láthatóan olyasmit készült közölni, amihez nem sok kedve volt.
– Tegnap súlyos hibát vétettünk – szólalt meg végül. – A völgykatlanba zárva őriztünk egy csapat területünkre tévedt embert. Vétettek a törvényeink ellen, ezért kellett foglyul ejtenünk őket. Azonban meglátogatott minket egy sárkány. Sokan pánikba estünk, köztük az embereket őrző íjászok is. Az emberek kitörtek a völgykatlanból, és magukkal hurcolták az ottmaradt elfeket. A ti testvéreitek is közöttük voltak. Apám, hogy újabb hibát ne vétsen, úgy döntött, megvárja a felderítőket, és csak ha megérkeztek, küld üldözőket a nyomukba. Sajnálom.
Beletellett egy kis időbe, mire megemésztették a hallottakat.
– Akkor még ma indulunk? – kérdezte végül Olmud. Hangja remegett az izgalomtól.
– Nem hiszem. A mai este a tavaszünnepé. Mindenki fáradt, a felderítők is, mi is. Egész nap a sárkány rombolásának nyomait takarítottuk.
– Miféle sárkány volt ez? – kérdezte Hules.
– Ami Ezüstszemű Levandelért jött. Ő hozta a testvéreiteket, de a gilfek megérkezésének híre elszólította.
– Levandel? – hüledezett Hules. – Az a Levandel? De miféle gilfek? És hogy, hogy Levandel hozta őket?
Hessgeron nagyot sóhajtott. Aztán elmosolyodott. 
– Ezek szerint ti még annyit sem tudtok, mint a testvéreitek. Üljetek le, mindent elmesélek.
Miután helyet foglaltak a pázsiton, Hessgeron belekezdett. Láthatóan élvezte a mesélést, lankadatlanul felelgetett a közbevetett kérdések özönére. Olmudék előtt feltárult az Erdők Népének ma is létező, csodás világa. Alig bírták befogadni a rengeteg újdonságot. Megtudták, miféle fémszerszámokat hordoztak a pókpásztorok, mi az a fegyver, a kard és az íj, mi a vadászat, miként élnek a szabad népek az erdők mélyén. Megtudtak néhány dolgot a többi törzsről is, főként a pókpásztorokról. Hessgeron hosszan ecsetelte a szarvastestvérek régmúltját, amikor még ők is szolgatörzsként tengődtek, és szarvasmarhák terelgetését végezték a quetter uraik számára, majd kitért ősi tanítójuk, Levandel csodáira, amikor megtanította őket az íj készítésének és használatának fortélyaira, amivel aztán hamarosan kivívták a szabadságukat. Itt jegyezte meg aztán azt is, miképpen keveredtek ellenséges viszonyba szarvastestvéreik miatt az egykori farkastestvérekkel, hogy aztán messze északra vándoroljanak. Elmondta, hogy ez okból volt apja is egy kissé távolságtartóbb Mejiméékkel szemben, de természetesen akkor még nem is sejthette, miféle veszélynek teszi ki őket ezzel.
Olmud bölcsen hallgatott. 
Közben megérkezett az este, és a tisztáson hatalmas tüzek gyúltak. Zene és dal csendült fel, elf lányok és fiúk táncolták körbe kézen fogva a máglyákat. Láthatóan azokat cseppet sem zavarta, hogy egykori házaik romjai körül hajladoznak. Olmudék persze alig vetettek rájuk egy pillantást, őket sokkal inkább lenyűgözték a Hessgerontól hallottak. Azt sem tudták, miként került kezükbe az étel, poharakban az édes nektár.
Elhűlten hallgatták az elfek varázslatairól szóló híreket, és azt, miféle mágiával hozta Levandel idáig a testvéreiket. Hessgeron részletesen elmesélte az emberekkel esett kalandját is, majd hogy miként találkozott a Levandel vezette csapattal. Végül elárulta, mit tudott meg tőle a gilfekről, és hogy miféle jövendölései voltak legutóbbi ittjártakor.
– Szóval te sem hiszed, hogy valamikor majd embereket vezetsz a quetterek ellen? – nevetett fel Olmud, amikor Hessgeron elmesélte, hogy meglepődött Levandel ezen kijelentésén.
– Nem. És ha rajtam múlik, ennyiből változni is fog az elfek eljövendölt történelme! És most én is jósolok nektek valamit! – emelte fel a hangját a fiú, akit eddigre kissé megszédített a rengeteg beszéd közben leöblített sok pohár nektarin. – Holnap az üldözésre indulók között ott lesz egy ifjú harcos, aki ha kell, az életét áldozza az elrabolt hölgyekért! – Felállt. – Mert nagyon mérges vagyok ám, amiért megették a szarvastestvéremet, és mert nem vihettem táncba ma este azt a kedves Noyakét!
Olmud kissé hökkenten kérdezett vissza:
– Levadászod őket?
– Le én! – lendítette kezét a levegőbe a fiú. Aztán gyorsan körülnézett. – De apámnak egy szót se!
Olmud a szájára csippentette két ujját.
– Veled tartok, testvér!
Hules furcsálkodva nézte őket.
– Úgy látom, túl sok nektarint ittatok. Elvennétek az ősi nép életét? Te, Olmud? Talán hoztál magaddal néhány palát, és azt vagdosod a fejükhöz?
Olmud azonban már hajthatatlan volt.
– Megtanulok bánni én azzal az íjjal! Hessgeron, ugye adsz nekem egyet? – Nagy nehezen talpra kecmergett, hogy a másik vállára tegye a kezét, de rápillantva annak gondterhelt arcára, félbemaradt a mozdulata. – Mi a baj, testvér?
– Nem olyan könnyű bánni azzal!
– Add csak ide, mindjárt megmutatom, hogy nem kell félteni!
Hessgeron bizonytalan mozdulattal vette le válláról a fegyverét, tegezét.
– Szerintem fel sem tudod ajzani.
Olmud azonban a részegek önbizalmával csomagolta elő az íjat, és lába közé kapva, egyetlen mozdulattal helyére rántotta az ideget. Igaz, rongyos lábbelije beleakadt, amikor kihúzta a fegyverből, de aztán attól megszabadulva, csak sikerült felmutatnia az eredményt.
– Ez igen! – ismerte el Hessgeron. – Na, de a lövés, az más! Fogj egy vesszőt, aztán mindjárt keresünk valami elég nagy célpontot…
Ekkor azonban már repült a nyílvessző. Hessgeron ijedten kapott a fejéhez, amikor a lövedék rezegve megállt jó ötven lépésnyire egy fa törzsében.
– Te bolond! Nem lövöldözhetsz össze-vissza, még eltalálsz valakit! – Kikapta Olmud kezéből a fegyvert. – Jobb lesz, ha majd máskor gyakorolsz!
– De hát én pont oda akartam! És nem is jött senki!
Hessgeron erre már csak felnevetett.
– Testvér, ha ebből a tegez nyílvesszőből még egyet odalősz a másik mellé, szavamra, neked adom az íjamat!
Olmud sértett arccal nyúlt a fegyverért. A másik vigyorogva nyújtotta vissza neki, de csakhamar le is olvadt az arcáról, mert a hirtelenül elküldött második nyílvessző megint a fa törzsében koppant. Alig egy hüvelyknyire az előbbitől.
De erre már felugráltak a többiek is. Úgy néztek Olmudra, mint akinek szarva nőtt. Ő maga is hitetlenkedő vigyorral fordult feléjük:
– Van íjam! Gondoltátok volna?
– Ez nem lehet igaz! – suttogta megrendülten Hessgeron. Talán még fel sem fogta, hogy szarvastestvére után most az íját is elveszítette. – Hol tanultál te íjazni?
– Sehol. Most van először a kezemben. De már megfigyeltem, hogyan használjátok. Elég egyszerű. Ez – emelte meg az íjat – kirepíti a vesszőt, én meg megpróbálom kitalálni, mikor hová érkezik.
– Jó. Akkor csak véletlen volt.
– Lőjek oda még egyet?
– Ne. – Hessgeron gyorsan körül nézett. Egy, a tisztástól nem messze, talán kétszáz lépésnyire eső fára mutatott. A máglyák fénye csak alig villogott be odáig. – Látod azon a fán azt az odút? Ott, magasan. Ha abba belelősz innen, elhiszem, hogy nem csak véletlen volt!
– És ha madár lakik benne?
– Nem lakik benne madár! – toppantott most már kissé idegesen Hessgeron. Ez a felesleges aggódás több volt, mint amit le tudott nyelni. Nem ismert olyan elfet, aki képes lett volna akár fényes nappal is megcsinálni ezt a kunsztot. 
Olmud azonban minden tétovázás nélkül nyúlt az újabb nyílvesszőért. Húrra tette, majd kihúzta. Néhány pillanat múlva visszább eresztette, és feljebb emelte. Aztán mégsem lőtt. Újra kihúzta a füléig, és egészen magasra irányozta. Végül leeresztette a fegyvert.
– Innen nem tudom belőni. Két nagy ág is a vessző útjában van.
Hessgeron győzelmes mosollyal intett.
– Ha gondolod, mehetsz közelebb pár lépést.
Olmud megrázta a fejét, és inkább hátrált egy keveset. 
– Így jobb lesz. 
Újra felemelte az íjat, füléig húzta az ideget, majd útjára eresztette a vesszőt. Az surrogva eltűnt a lombok felett, majd kisvártatva perregő koppanással érkezett vissza az ágak között; egyenesen a kissé fölfelé nyíló odú szájába. Méltatlankodó csipogás ütötte át a háttérben dalolók hangját. Aztán felcsapott Olmud társainak éljenzése. Csak Hessgeron bámult ledermedve.
– Sajnálom a madarat – fordult felé Olmud. – Ne hibáztasd magad, lehet, hogy csak ma estére szállt bele. Tessék – nyújtotta vissza az íjat a még mindig néma fiúnak. – Nem érdemlem meg néhány lövésért. Ahogy mesélted, ez nektek sokkal fontosabb dolog. Nekem jó lesz valami olyan, amit kölcsönbe tudtok adni.
Hessgeron megrázkódott, majd úgy nézett az előtte állóra, mint aki most látja először.
– A tiéd – bökte ki. – Nekem való az, ami csak kölcsönbe van. 
– Jól hallottam, fiam? – szólt valaki a tisztás felől. – Az idegennek adtad az íjadat?
Öregedő elf férfi jött hozzájuk. Hosszú haját már megfakította az idő. Olmudnak azonnal feltűntek a hasonló vonások. Hessgeron apja, vagyis a törzsfő állt előttük. A tisztelet jelét intette felé. 
Hessgeron kihúzta magát.
– Igen, atyám. Lehet, hogy meggondolatlannak hiszel…
– Hagyd csak! – A törzsfő arcán mosoly bujkált, miközben kezét fia fejére tette. – Csupán a sorsodat teljesíted. Mi is a neve ifjú barátodnak?
– Olmud, azaz Idegen. Furcsa név. Hadd mutassalak be nekik! – Azzal Hessgeron a többiek felé fordult. – Apám, Misszerdon, a szarvastestvérek főnöke.
Most már mindnyájan követték Olmud mozdulatát, miközben egymás után bemutatkoztak. Misszerdon azonban alig figyelt rájuk. Egyre csak Olmudot nézte, mintha végre valami régen várt ismerőst látna viszont.
– Ezüstszemű Levandel mesélt rólad – mondta, mikor aztán mind elősorolták nevüket. – Megjósolta, hogy fiam több dologban is túllép őseink szokásain. Emberekkel szövetkezik majd, és barátjává fogadja a farkastestvérek szabad népének utolsó leszármazottját.
Olmud úgy meredt az öregre, mint aki hirtelen nem is tudja, nevessen vagy felháborodjon. Ő szándékosan nem beszélt származásáról Hessgeron előtt, hiszen annak elbeszéléséből hamar kiderült, milyen rossz emléket táplálnak szülei régvolt törzse iránt. A fiúra tekintve látta, hogy az máris úgy néz rá, mintha arcul ütötte volna.
– Még mindig azt mondom, vedd vissza, ha nem tartasz rá méltónak – nyújtotta felé ismét az íjat egy bocsánatkérő mosoly kíséretében. 
Hessgeron azonban egy hideg pillantással megrázta a fejét.
– Egy szarvastestvér akkor is állja a szavát, ha egy farkastestvérnek adta azt – mondta dölyfösen. – Menjetek, mulassatok, aztán pihenjetek. Holnap korán indulunk. 
Még egy sokat mondó pillantást lövellt az apja felé, azután megfordult, és a fák közé sietett.
Olmud tanácstalanul nézett utána. Összerezzent, amikor Misszerdon kezét érezte meg a vállán.
– Küzd a sorsa ellen, mert még ifjú és makacs. Pedig ha egy kicsit gondolkozna, rájöhetne, hogy ez eleve kudarcra ítélt küzdelem. Bizonyára pont ezzel teljesíti be mindazt, amit a jövőben tennie kell. Ne haragudj rá ezért. Én hiszem, hogy jól kijöttök majd egymással.
Olmud kétkedve nézett rá:
– Nem hiszem, hogy veletek maradnánk. Ha sikerül kiszabadítanunk a testvéreinket, ha nem, mindenképpen másfelé visz innen az utunk. És nem úgy tűnik, hogy a fiad akarna velünk tartani. Ha jól látom, ő is annak örülne leginkább, ha mihamarabb elmennék a közeléből. Nehéz lehet egy ősi ellenségénél tudnia a fegyverét.
– A farkastestvérek soha nem voltak az ellenségeink. Egyetlen nyílvesszőt se repítettünk ki rájuk, és ők sem uszították ránk a farkasokat soha. A fiam és még sokunk fejében nem világos ez. Csupán a szarvasok nem jöttek ki az ő farkasaikkal, és hogy ez ne is okozhasson viszályt az elfek között, úgy döntöttünk, hogy inkább biztonságos messzeségben keresünk új földet magunknak. Ez persze ma már úgy tűnik, mintha mi szaladtunk volna meg a farkastestvérek elől, akik kiűztek minket, és ez sok harcosunk büszkeségét sérti. Bevallom, nekem is hasonló tüske volt a lelkemben tegnapig, azonban ha a fiam tegnap végighallgatja Levandelt, ma talán már ő is másképp állna hozzátok.
– Te nem mondhatnád el neki?
– Talán még Levandelnek sem hinné el. Hiába, a fiam még nem látja, hogy amit az ezüstszemű mond, az nem jövendölés, hanem törvény, amit kér, az nem tanács, hanem parancs. De talán ha te mesélnéd el neki mindezeket egy jó pillanatban, és úgy, mintha a te őseid regéi mondanák mindezt, esetleg elgondolkozna felőle.
Olmud az elfektől nyüzsgő tisztás felé fordult, s néhány lépést távolodott a törzsfőtől. A hatalmas máglyák lángjaiba révedt. Furcsa mód az jutott az eszébe, hogy alig néhány hete egy másik törzsfő kért tőle nagyon hasonló dolgot. Pontosan, hogy szavait saját véleményeként tálalva próbáljon jobb belátásra bírni valakit. S csak annyit ért el, hogy ez a valaki csalódott benne, és elhagyta.
– Apám sokat mesélt a régi törzséről – mondta lassan, továbbra is a tűzbe bámulva. – Néha még énekelt is. Ám soha említést sem tett a szarvastestvérekről. Az énekek arról szóltak, hogy törzsük hatalmas volt, és más törzsek szívesen áldozták saját testvéreiket is, hogy élvezhessék a védelmüket. Gondolom, ez azt is jelentette, hogy akik viszont nem, azok nyugodtan elmehettek más földekre, ahol nem kellett tartaniuk a farkastestvérek falkáitól.
Visszafordult, tekintetével megkereste a törzsfőét.
– Ezt mondhatom el neki.
Misszerdon rövid hallgatás után beleegyezően bólintott.
– Megértem, sőt örülök, hogy távol tartod magad az igaztalan szavak használatától. Fiam okos elf, és ha kell, ennyiből is ért majd. – Kissé széttárta a karjait, és úgy fordult a párbeszédüket végighallgató Hulesék felé: – Gondolom, rátok is számíthatok majd a holnapi üldözésen. Most viszont magam sem tudok mást tanácsolni, mint amit a fiam az elébb: vigadjatok, pihenjetek, amíg csak a kedvetek tartja.
Hules szája sarkában játszó félmosollyal lépett előrébb:
– Ha megengeded, négy nap futás után számunkra a pihenés a vonzóbb. Hol tehetnénk el magunkat holnapig?
Misszerdon intett, hogy kövessék. A tisztástól nem messze, egy frissen rakott lombkunyhóhoz vezette őket.
– Itt elalhattok. Az egyik lerombolt házban lakó családnak készült, de majd szólok nekik, hogy ma estére máshol keressenek szállást. Még akár nálam is elalhatnak, nem lesz gondjuk emiatt.
Olmudék hamar elfoglalták a felkínált helyet. Kicsit szűkösen fértek el az összefont, lombos ágak alatt, de most ez érdekelte őket a legkevésbé. Kevés fészkelődés után mind megtalálták a helyüket.
– Úgy tűnik, a mi sorsunk az, hogy utolérjük Mejimééket – jegyezte meg csendesen Hules, s bár nem címezte senkinek, Olmud tudta, hogy neki szólt.
– Talán mert a sors jobban tudja, kiknek tartozunk többel.
Hules csenddel válaszolt. 
Nemsokára aludtak valamennyien.


Recsegés-ropogásra, rémült sikolyokra riadtak valamennyien. Olmud első pillanatban úgy érezte, még egy percet sem aludt, de a kintről hallottak azonnal kiverték az álmot a szeméből. Félig öntudatlanul kapta fel az íját, és a többiekkel együtt kirontott a lombkunyhóból. 
Odakint még éjszaka volt, csak a tisztás felől villogtak a fények. A szörnyű hangok irányából. 
– Gyerünk, nézzük meg, mi a baj! – adta ki a parancsot Hules, és máris futásnak eredt. A többiek utána. 
Kisvártatva szembetalálkoztak az első menekülőkkel. Tágra nyílt szemükbe páni rémület költözött, láthatóan valami iszonyat elől futottak. 
– Quetterek! Meneküljetek, quetterek! – sikoltozták feléjük.
Megtorpantak. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy pont most támadjanak rájuk!
Olmud kihasználva az alkalmat, gyorsan felajzotta az íját.
– Gyerünk! – kiáltott rá bizonytalankodó társaira. – Segítsünk, ha tudunk!
Újra futásnak eredtek. 
A tisztáson borzalmas látvány tárult a szemük elé. Hatalmas, vérmocskos, szürke kövek hevertek szanaszét a pázsiton. Az azokkal szétrobbantott máglyák szétszórt fényei bezúzott fejű, haldokló és halott elfeket világítottak meg mindenfelé. Gyerekek, asszonyok, férfiak vegyesen. Élők sehol. Aki tehette, eddigre már eliszkolt az égből hulló iszonyat elől. 
Pendülő, szisszenő hangok kéltek a szélső fák alól: az első fegyverekhez jutók már elkezdték az égen köröző ellenségeik ritkítását.
Olmudnak a lélegzete is elakadt, amikor felnézett. Annyi quetter körözött felettük, hogy még a csillagokat is eltakarták.
A következő pillanatban pedig alábuktak.
Hiába sistergett egyre több és több nyílvessző, nem tudták megállítani őket. A földet érő szörnyek azonnal tépni, marcangolni kezdték, akit csak elértek. Fúvócsövek pufogtak, és néhány quetter aléltan hanyatlott hátra. Eddigre azonban már rengetegen leszálltak, és megfutamodásra kényszerítették a közelharcra képtelen íjászokat.
Szerencséjükre Olmudék a tisztás egy másik pontján bukkantak fel, így rájuk alig néhányan támadtak. Olmud az utolsó pillanatban még eleresztett egy nyílvesszőt. A kilőtt szemű quetter ordítva esett hanyatt megtört lendületű landolása végén. A következő azonban egyenesen a nyakukba zuhant.
Hiába spricceltek szét, ekkorra már megvolt az áldozata. Olmud elkeseredetten engedte útjára a következő nyílvesszőt, de Hulesen már nem segíthetett. A megsebzett quetter rongyként dobta arrébb a kitört nyakú elfet, és máris a nekirontó Húhózt csapta meg. A lány vérpermetet fröccsentve csapódott egy fának, majd csuklott élettelenül a tövébe. A látottakon ledermedő elfek saját végzetüket nézhették végig. A következő pillanatban ugyanis a vérgőzös quetter szörnyű ordítással vetette magát közéjük. Két mancsával csapkodva osztotta a halált maga körül.
Olmud véresre harapdált szájjal küldte az újabb és újabb nyílvesszőket legyőzhetetlennek tűnő ellenfelükbe. Hiába aggatta azonban tele a nyilaival, az őrülten forgolódó szörnyben nem bírt komolyabb kárt tenni. Csak mikor már nem akadt több ellenfélre, fordult Olmud felé. A fiú egy pillanatot sem tétovázott. Füléig húzott idegről eresztette az újabb nyílvesszőt a felé lendülő quetterbe. Az egyenesen a mellkasába fúródott, azonban ez sem állította meg. 
Olmud óriási ugrással vetődött félre az útjából. A quetter azonnal utána mozdult, mancsával hatalmasat taszított a levegőbe emelkedett elfen. Olmud úgy érezte, egyszerre minden levegő kiszakadt belőle. Az ütéstől megpördülve, takarójából kicsavarodva zuhant egy fa tövébe. Szemei előtt százával kezdtek pattogni az aprócska csillagok. Fuldokolva, szédelegve térdelt fel, és bár nem látta pontosan hová, de kezében szorongatott fegyveréből ellőtte utolsó nyilát. Az artikulátlan hörgésbe fulladó üvöltés tudatta vele, hogy szerencséje volt. Amint lélegzethez jutott, elmúlt a szeme káprázása is. Társait sehol sem találta. Nem törődött a keresgélésükkel, hiszen a tisztás felől dühöngő csata hangjait hallotta. Gyorsan megkereste a tegezét, amiből ugyan sok nyílvessző szerteszóródott, mégsem kezdte összeszedegetni őket, hanem vállára kanyarintva a maradékot, kikerülve az átlőtt torkú quettert, rohanvást indult a csatazaj felé.
Épp jókor érkezett, hogy lássa, miféle újabb aljasságba kezdtek ellenségeik.
Néhány quetter a társaik fedezékében a tüzek maradékát hajigálta a lombok közé. Nem törődve a mancsukat égető fájdalommal azon mesterkedtek, hogy rájuk gyújtsák a várost. Ha a fák nem is, a koronájukba épült házak hamar lángot fogtak.
A legtöbb íjász figyelmét most az kötötte le, hogy a közéjük rontott quettereket ártalmatlanítsák valahogy, a gyújtogatókra csupán elvétve lőhettek néhány sebtében eleresztett nyílvesszőt. A fúvólövedékek nehezen találtak utat a vastag szőrön és bőrön keresztül, a kardokkal pedig szinte lehetetlenség volt a közelükbe férkőzni. Amíg tehát az íjászokat sakkban tartották, a quetterek szinte bántatlanul gyújtogathattak, s ölhették a többi elfet.
Olmud alig egy szempillantás alatt mérte fel a helyzetet, majd hirtelen tarkón lőtte az egyik neki háttal álló gyújtogatót, aztán visszarohant a fák közé. Hatalmas kört leírva, a fák rejtekében bízva kerülte meg a tisztást, hogy az íjászok megsegítésére siessen. Közben újabb házak gyulladtak ki a feje felett. 
Lángolva hulló zsarátnokok között érkezett az egyik szorongatott íjászcsapat mögé. Maradék vesszőit kilőve ártalmatlanította a jobbról és balról támadó két quettert, majd tanácstalan rémülettel meredt rá a háta mögül felbukkanó harmadikra. A tarkójából kimeredő nyílvesszőről azonnal felismerte, melyik az, és miért pont rá vadászik. Mire mozdulhatott volna, már rajta is volt. Riadtan ugrott hátra a lesújtó mancs elől, aztán oldalra a másiktól, de tudta, a következő ütés elől már nem lesz menekvés; háta egy fatörzsnek ütközött.
Ám nem volt következő ütés. A szörny pofája hirtelen a fájdalom grimaszába torzult, aztán csodálkozásba meredt még egy néhány pillanatig. Hallatszott, ahogy újabb és újabb lövések érik hátulról. A nyilakkal teletűzdelt quetter Olmud lábai elé rogyott. Mögötte feltűntek az imént felszabadított íjászok, akik ezek szerint hamar reagáltak a megváltozott helyzetre. Hessgeron is köztük volt. Riadtan ugráló szemekkel kémlelt körbe, majd amikor meggyőződött róla, hogy egyelőre nincs újabb támadójuk, egy teli tegezt hajított Olmud felé.
– Nesze! Menj a túloldalra, és fedezd a visszavonulókat! Mi még tartjuk magunkat, amíg lehet!
– Minek? – kiáltott vissza Olmud.
– Sokan rekedtek a város északi felén, és a tűz erre hajtja őket! Indulj már! Odaát alig van íjász! A déli sűrűben találkozunk!
Olmud erre szó nélkül rohanni kezdett visszafelé. Lángoló avarfoltokon ugrott keresztül, rémülten menekülő szarvas elől bukott le, és közben elkeseredve látta, hogy a tisztás körül jóformán mindenütt lángokban áll az erdő.
Már azt sem tudta, merre jár, amikor újabb quetterre bukkant. Az gyilkos dühvel szaggatta a kardjaikkal rárontó elfeket, miközben csikorgó nyelvén üvöltött valamit. Olmud egyetlen nyílvesszőt lőhetett csak rá, mivel az a következő pillanatban felrúgta magát, és a sűrű lombok szaggatásától sem kímélve szárnyait, eltűnt fölöttük.
– Futás dél felé, a sűrűbe! – kiáltotta oda az elfeknek, majd máris rohant tovább.
Akivel csak találkozott, mindenkinek ezt kiabálta. Aztán már nem volt kinek. Körülötte a lángoló erdőből már nem szaladtak felé többen. Olmud ziháló tüdővel torpant meg. Egyre jobban szaggatott az oldala, ott, ahol a quetter ütésétől a fának csapódott. Bőrét perzselte a forróság, alig kapott levegőt. Egyre sűrűsödött körülötte a füst, ami forró szélként cibálta haját. Szállongó pernye és parázs csipkedte arcát, fülét, vállait.
Köhögve-krákogva fordult a tisztás vélt iránya felé. Gondolta, az van legközelebb, ahol nem lángol minden. Fuldokolva bukott ki a fák közül. Könnybe lábadt szemmel nézett szét, miközben megperzselt kezével vesszőt helyezett a húrra.
Ám a csata időközben befejeződött. Körben, a lángoló fák alatt már sehol sem látott harcoló feleket, csak döglött quettereket, sok-sok elf teteme között.
Az északi oldalon ekkor újabb néhány elf bukkant ki. Az alig fél tucat elf közül kettő nagyon rossz állapotban volt. Egyiküknek a haja, másiknak az összes ruhája lángolt. Ez utóbbi sikoltozva vetette magát a földre, és próbálta oltani magát, amint maguk mögött hagyták a lángoló erdőt. Mások is csapkodták, ahol érték, nem törődve vele, nekik micsoda kínt okoz a lángokba nyúlkálás. 
Mire Olmud odaért, már nem volt mit segítsen. A sikolyba torzult arcú elf kiszenvedett. Lába még rángott néhányat, aztán a lángokkal együtt életének utolsó szikrája is kihunyt.
A leégett hajú elf nő sikítva vetette magát a halottra, mintha a két kezével akarná visszarángatni az élők közé. Sikolyát lassan őrjöngő, elkeseredett zokogás váltotta fel. 
Olmud elfordult, és hányt. Most tudatosult benne, hogy nem először. Gyomrából már csak a keserű epe tört elő.
Közben szél támadt, és sűrű füstöt terelt a tisztásra. 
– Gyertek a déli sűrűbe, ott vannak a többiek is – krákogta Olmud, majd ő is a zokogó nő hóna alá nyúlt, hogy segítsen felállítani, cipelni. A megmaradt öt elf halott társukat hátrahagyva kezdett dél felé botorkálni. 
Hatalmasat dördült az ég. A szél megerősödött, és hol innen, hol onnan vágta arcukba a füstterhes forróságot.
Aztán eleredt a zivatar. A hatalmas cseppek pillanatok alatt megsűrűsödtek, egybemosva rajtuk vért, kormot, izzadtságot.
Olmud ekkor vette észre, hogy a tisztásról eltűntek a kövek. Alig néhány hevert csupán a felperzselt fűben. Egy pillanat alatt felfogta, mit jelent mindez.
– Dögöljetek meg! – üvöltötte elboruló aggyal, és nem törődve tovább sem a nővel, sem az oldalát tépő fájdalommal, dühéből megújuló erővel kezdett rohanni dél felé. Lába nem érezte a talajt, és mintha csak álmot látna, úgy érzékelte a terepet maga körül. Karvalyként csapódott a fák közé, és villámként cikázott tovább közöttük. Az az érzés repítette, mint amikor Jopüje után indult.
És mint akkor, most is elkésett.
Látta maga előtt a megsűrűsödő aljú erdőt és a magasból alászakadó kőesőt. Iszonyú recsegéssel szaggatták a lombot, karvastagságú ágakat sodortak magukkal, hogy elkeseredett üvöltést, halálhörgést szüreteljenek a sűrűbe bújt elfektől. Olmud velük ordított.
Kettesével lőtte a megritkított lombok fölé maradék nyílvesszőit, és sebzetten felbömbölő quetterek jelezték, hogy valami természetfeletti módon elérték céljukat.
A sűrű zápor ugyan eltakarta előle az eget, mégis tudta, amikor utolsó vesszőjét is ellőtte, hogy ezt már csak utánaküldi elszárnyaló ellenségeinek.
Nyöszörgő sebesültek, jajveszékelő, szeretteiket elveszített túlélők fogadták a sűrűben.
– Gyertek! – kiabált Olmud mindenfelé. – Gyertek elő! El kell mennünk innen! Vissza kell mennünk a városba, összeszedni, amit lehet, aztán eltűnni, amilyen gyorsan csak lehet!
– Miért? – fogta meg a karját egy könnyes szemű asszony. – Visszajönnek?
– Szerintem csak újabb kövekért mentek. Nem találhatnak itt minket!
Szavai hatására az elfek végre felfogták, hogy cselekedniük kell. Egyre többen álltak fel, hogy segítsenek a sebesülteknek, majd vánszorogva megindultak visszafelé.
A kiadós zápor végre csendesedni kezdett.
Ekkorra értek oda az utolsó túlélők a városból, az íjászok vezetésével. Velük is sok sebesült érkezett.
– Miért hagytátok el a sűrűt? – állt nekik azonnal Hessgeron. – És ha visszajönnek?
– Akkor újabb köveket is hoznak, és azt is a fejünkre szórják – lépett elé Olmud. – Új rejtekhely kell. Ezt már ismerik. Talán a legjobb lenne azonnal útrakelni, és új helyet keresni. Sziremondának már úgyis vége.
Hessgeron fejét csóválva meredt rá.
– Sok a sebesült, rengeteg a halott. Őket nem hagyhatjuk hátra, de nem is cipelhetjük magunkkal.
– Akkor hívjátok vissza a szarvasaitokat, és rakjátok fel azokra, akit lehet!
– Szarvastestvéreink közül is ott pusztultak sokan. Akik elszaladtak, talán hetekig nem fognak visszamerészkedni. – Hessgeron homlokát masszírozva, feszülten gondolkozott. Végül döntött, s döntését felemelt hangon tudatta a körülötte állókkal: – A völgykatlan mögötti sűrűbe húzódunk vissza. Ott egy ideig meghúzhatjuk magunkat. Azt is eldönthetjük azalatt, merre, hogyan tovább.
– Jó. Sok víz kell majd oda, és állandó őrség. Lehet, már most el kéne küldeni néhány elfet, hogy szedjék össze, ami fegyver és nyílvessző maradt a tűz után…
Hessgeron kezét felemelve fojtotta a szót Olmudba.
– Hidd el, apám mellett sok mindent megtanultam már ezekről. Ha nem haragszol, én inkább nem küldeném szerte a harcképes elfeket. Előbb a sebesültek, gyerekek és öregek kerüljenek biztonságos helyre, a többi utána jöhet.
– Legyen – hajtott fejet Olmud. – Bizonyára apád is ezt tanácsolja majd. 
– Apám halott. És az egyik quetter el is ragadta a holttestét a legelőről.
Olmud teljesen megrendült. Ha eddig nehéznek találta is a helyzetet, ez a hír tovább sötétítette a képet.
Szótlanságba merülve indult a völgykatlan felé Hessgeron mellett. Még az sem deríthetett a kedvén, hogy előkerült Talarn. Hamar kiderült, ő maradt egyedül a társai közül. Húhóz, akit egy másik elf segítségével cipelt, a végét járta. 
Rögvest eszébe jutott Hules elvesztésének pillanata. Lopva Húhózra lesett. A quetter karmai mélyen felhasították a testét, talán több szervét is.
A lány tekintete ijesztően üres volt. Haldoklott.
Tudta, most nincs szó, amit vigasztalásként mondhatna. 
A völgykatlan mögötti fiatal erdő alját durva, elvadult bozótos tette szinte járhatatlanná. Tüskés volt és kényelmetlen, de legalább némi biztonságot ígért. 
Mire elhelyezték a sebesülteket, újra eleredt az eső. Az amúgy is elázott elfek egykedvűen fogadták a hűvös áldást. Olmud előbb sebekre, égésre való füveket szedett a többiekkel, amikkel némileg elláthatta a sérüléseit, majd a hajnal első fényeinél nekiindult, hogy vizet hozzon a láztól égő sebesülteknek. Hessgeron azonban megállította.
– Az a lány… aki veletek volt… – tekintete mondta ki a szomorú hírt.
Olmud lehajtotta a fejét. Sajnos, ezzel számolnia kellett. 
– Megyek – sóhajtott fel –, mert ha lemaradok a többiektől, nem találok a forrásaitokig.
– Jobban örülnék, ha te meg a társad inkább azokkal tartanátok, akik visszamennek Sziremondába, begyűjteni, amit lehet. Főleg fegyverekre gondolok. 
– Miért pont mi?
– Íjjal a kezedben győzhetetlen vagy. Most viszont üres a tegezed. A források helyét mi jobban ismerjük, a városban azonban így is, úgy is kutatni kell majd. Aztán… ti azért mégsem a rokonaitok hullái közé mentek vissza.
Olmud megértően bólintott. Hamar összeszedte Talarnt, majd a melléjük rendelt szarvastestvérekkel a város felé vették az irányt.
Még neki is nehezére esett elviselni az őket fogadó látványt, így egy cseppet sem csodálkozott, amikor néhányukból felcsuklott a sírás. Megszenesedett, torzókká szaggatott tetemek hevertek mindenfelé. Az égett hús és haj fojtogató bűze az esős idő ellenére is gyomorforgató töménységgel párállott fel. Feketére perzselődött törzsek, lecsonkult ágvégek meredeztek az egykori elf város helyén. Sok helyütt még mindig füstölt, gőzölt az avar.
Kevés használható fegyvert találtak. Sorra kerültek kezükbe a leégett tollú nyílvesszők, a használhatatlanná vetemedett íjak. Lassan teltek a tegezek, s alig pár tucat íjuk volt, mikor a tisztás körüli helyet, a főbb harcok színterét átkutatták. Később, a távolabbi városrészekben már nagyobb szerencsével jártak. Igaz, főként csak kardokat, de épeket sikerült kibányászni a házak romjai alól. Úgy tűnt, ez a kevésbé használható, kevesebbre becsült fegyver lesz, amiből tudnak vinni annyit, hogy mindenkinek jusson.
Már az északi városrészt kutatták – a legtöbben itt égtek benn –, amikor csörtető hangokra, idegen beszéd foszlányaira lettek figyelmesek. 
– Ha jól tudom, a disznók nem szoktak beszélgetni?! – egyenesedett fel Talarn az egyik füstölgő rom mellől.
– Szóródjunk szét! – utasította őket Olmud és eldobva az összegyűjtött kardokat, máris egy fa takarásába ugrott. Kezében ekkor már ott volt az íj.
A többiek sietve követték a példáját. 
A közeledők lassan kiértek a fák takarásából. Olmud első döbbenetében majdnem eleresztette a nyílvesszőjét. 
Bár még sosem látta őket, rögtön kitalálta, kiket lát.
Egy emberhorda közeledett feléjük.

000-Felhívás

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Látogass el Patreon oldalunkra, ahol INGYENES tagsággal is letöltheted az összes megjelenő e-könyvünket! 

15.

Trritokk magában dohogva szaggatta a levegőt. Fél mancsában ernyedten lógott a döglött elfizing. A másik mancsát használni sem tudta, olyan mély, fájdalmas sebet lukasztott bele az az átkozott nyílvessző. Még így is áldhatta a szerencséjét, hogy ennyivel meg egy nem túl komoly vágással a bal lábán megúszta. Ha egy pillanattal később vetődik a levegőbe, nem csak a szárnyát és vállát, hanem egyenesen a fejét lukasztja át az a kis elfizing.
Nem tudott igazán örülni a sikeres akciónak. Hiába kapott még húsz zrogdavart a csapatához, többet ártottak, mint használtak. Kevés volt az idő, hogy fegyelemre szoktassa őket, így viszont a többiek morálját rombolták. Hiába rágta a szájukba a taktikát, hiába állt melléjük a szerencse azokkal a hatalmas, mindent bevilágító máglyákkal, quettereiből rögtön a kövek lehajítása után kitört a zrogdavar. Ahelyett, hogy a megbeszélt módon elvágták volna a menekülés útját, inkább közéjük vetették magukat, és azonmód elkezdték szétzavarni a megriadt kis jószágokat. 
És ez óriási hiba volt!
Ezek a jószágok ugyanis fenemód elvadultak, amióta kikerültek a felügyelet alól. Szívesen eljátszadozott volna azzal, amelyik kitalálta azt a lövöldözős faszerszámot! Meg azzal is, amelyik az első olyan éles fémkarmot készítette!
Még jó, hogy nagyjából tudták, hová menekültek! A második kőzápor talán helyrehozta, amit a fegyelmezetlen landolás eltolt.
Hiába, no! Az igazi vezérek sajátja, hogy azonnal felismerik, mi a teendő! Külön szerencse, hogy a vezetőjüket is sikerült kiszúrnia a tisztáson. Pompásan fejen találta a kövével, aztán biztonságos helyre vitte, mielőtt visszaszállt a csatározásba. Most aztán akármennyien is maradtak a kis jószágok, eléggé meg lehetnek zavarodva hozzá, hogy a végjáték kimenetele ne lehessen kétséges! Csak annyit sajnált, hogy azt már nem lesz alkalma végignézni.
Még ennél is jobban sajnálta azt a húsznál is több quettert, akiket saját balgaságuk csalt a halálba. Micsoda szégyenletes halál! Elbukni saját jószágaikkal szemben!
Ahogy hátrapillantott, jó pár sebesültet összeszámolhatott saját magán kívül. Őket nem sajnálta. Legalább tanulnak belőle.
Trritokkot egyedül az vigasztalta, hogy végre harcossá lett. Miután leadja a szőröskarúak főnökének ezt a döglött elfizinget, azonnal jelentést tesz Korr’hoakk királynak. Sikerei után nem szégyenítheti meg azzal, hogy ismét valami zrogdavaroknak való feladatot sóz rá!
Tisztában volt ugyan vele, hogy ez az expedíció sem volt még igazán katonai feladat – végül is melyik harcos alacsonyodna odáig, hogy jószágok ellen vonuljon? –, de az, hogy ezzel a zrogdavar csürhével ilyen maradéktalanul sikerült teljesítenie a rábízott feladatot, bőven bizonyítja a rátermettségét!
Miközben ilyenformán morfondírozott magában, alatta őrült sebességgel száguldott az irdatlan erdőség. Egyre nagyobb dombok hullámosították a tájat, és a háttérben már kirajzolódott a hegy is, amelyről a köveket hozták a támadáshoz. Azonban amint megpillantotta az egyik apró tisztáson pislogó tüzet, gondolatai máris a valóságba ugrottak vissza. 
– Figyeljetek! – ordított hátra. – Ti a tisztás fölött köröztök, amíg én beszélek velük odalent! Csakis, ismétlem, csakis akkor támadhattok, ha én parancsot adok rá! Ha ezt is elszúrjátok, jelenteni fogom Korr’hoakk királynak, aztán mehettek mind goblinokra vadászni északra!
Néhány „igenis”-szerű morranás jelezte Trritokknak, hogy megértették a parancsot.
Megkezdte hát az ereszkedést. Most nem kőként zuhant alá, mint alig egy órája az elfizingek közé, hanem óvatos, egyre szűkülő körökkel kezdte kerülgetni a tüzet. Nem csak sebesülései és a vele cipelt dög tették ezt szükségessé, hanem a tisztáson várakozó jószágokat sem lett volna tanácsos megriasztani. Az igénytelenül összehordott tábortűz körül ugyanis jó tucatnyi troll heverészett. Már az is sikernek számított, hogy a megbeszélt helyen és időben tényleg ott vártak rájuk. Remélte, nem felejtették el időközben, hogy miért is. 
Csak akkor ereszkedett közéjük, amikor már mind felfigyeltek jelző rikoltásaira, és a quetterei is megfelelő mélységre ereszkedtek hozzá, hogy a lassan hajnalodó égbolton kivehető legyen számbeli fölényük.
Még jóformán földet sem ért, amikor az egyikük máris rámordult:
– Győzelem van? Sok hús, nekünk kaja?
– Igen – felelt gyorsan Trritokk. Az utóbbi napokban volt alkalma kitapasztalni, miként lehet beszélni ezekkel a félvad behemótokkal. Gyorsan összeszedte minden troll nyelvtudását, és nekilátott meggyőzni őket: – Sok hús, megsütve nektek, arra! – mutatott egyenesen visszafelé, amerről érkeztek.
– Ez – mutatott most a mancsában cipelt dögre súlyos kőbunkójával – kaja nekem, vezér?
– Nem. – Trritokk némán átkozta magát, amiért nem adta át az elfizing tetemét valamelyik quetterének, mielőtt leszállt. – Ez nagy-nagy quetter vezérnek kaja. Viszem neki.
A troll erre olyat csapott fegyverével maga mellé a földre, hogy mögötte a tábortűz rögvest magába roskadt.
– Huroh éhes! Add kaja Hurohnak! Vigyél quetter vezérnek másik!
– Nem. Siess húshoz, ahol mondtam, mert elviszik élők előletek!
A troll most Trritokk lába elé csapott a kőbunkóval, ha lehet, még nagyobbat, mint az előbb.
– Add nekem kaja!!!
Trritokk, bár kissé kezdte elveszíteni a türelmét, rezzenéstelen tekintettel és továbbra is nyugodt hangon felelte:
– Nektek ajándék sok hús, arra – intett maga mögé ismét, aztán az ég felé mutatott: – Ha megsértesz, sok quetter harcost megsértesz! Neked sok-sok ajándék kaja, csak menni arra. Te nem kér sok kaja, de elvenni akar nagy-nagy quetter vezér kicsi kaja? Troll vezér akar sérteni quetter vezért?
Ez egy kissé sok volt a trollnak, ezért néhány percig csupán maga elé bambulva próbálta értelmezni a hallottakat. Végül felsandított az egyre világosodó égboltra, amit szinte elleptek a fejük felett köröző quetterek, majd latymatagon még egyszer Trritokk elé csapott.
– Megyünk enni kaja. – Hátrafordult a némán bambuló társaihoz – Menni, enni kaja!
Lelkesült üvöltést kapott válaszul.
Trritokk próbálta palástolni megkönnyebbülését. 
– Ahol füst-szag van, ott a kaja! – mondta még búcsúzóul, aztán a levegőbe rúgta magát.

16.

Az emberek hitetlenkedve és megdöbbenve torpantak meg a kormos fák tövében. Érthetetlen nyelvükön mind egy társukat kérdezgették, aki tanácstalan arccal válaszolgatott nekik. Aztán kilépett közülük, és bátortalanul egy trillát fütyült a romok felé.
Az Olmud mellett rejtőzködő szarvastestvér leeresztette az íját, és kilépett a fatörzs mögül.
– Nincs értelme, Huiskawa. Nincsenek őrök.
Olmudnak ekkor tűnt fel, hogy a jövevények vezetője mégsem ember. Vagy legalábbis nem teljesen az. Míg az emberek vaskosak voltak és darabos mozgásúak, ő inkább nyúlánknak tűnt, mozdulatai egymásba hajlottak. A többi emberférfitól eltérően az ő arcát nem borította durva, bozontos szőr, és ami a leginkább elkülönítette az emberektől; gesztenyeszín haja alól hosszú, hegyes fül és hatalmas, mandulavágású, barna szempár villant elő.
– Mi történt veletek? – kérdezte az, furcsán ejtve az elfek szavait. Körbe intett: – Talán quetterek támadtak rátok?
– Pontosan. Gyászba fordították a tavaszünnepet. Nagyon alkalmatlan időben jöttél hozzánk. Sírást és szenvedést láthatsz most csak nálunk. Az emberekkel is meggyűlt a bajunk nemrég, úgyhogy barátaid sem számíthatnak túl sok jóra tőlünk.
– Nem hiszem, hogy pont velük akadt volna gondotok. Quetterek elől menekülnek ők is. A közös baj nem ellenségeskedést, hanem szövetséget kíván, nem gondolod? 
– Nem hiszem, hogy erről meggyőzhetnéd Hessgeront – csóválta fejét a szarvastestvér. Közben a többiek is előléptek a fák mögül. – Misszerdon után ő a törzs főnöke. Az ő szarvastestvérét vágták le és sütötték meg azok, akikről szóltam.
– Vezess hozzá! Az emberek megvárnak itt. 
Madárkirály hátra fordult, és néhány szót mondott az arrébb várakozóknak. A beleegyező bólintások mellett zsörtölődő mormogás csapott fel. 
Madárkirály visszafordult:
– Maradnak. Éhesek, fáradtak, úgyhogy nem várakoztathatjuk őket sokáig. Vezess Hessgeronhoz!
Az elf kissé megvonta a vállát, aztán intett, hogy kövesse.
Olmud elé állt.
– Mi is megyünk. Összeszedtünk annyi fegyvert, hogy elég legyen elcipelni. – Gyanakvón mérte végig Madárkirályt. – És én is hallani akarom, mi szél hozta ezeket erre.
Az elf ezt is csak egy vállrándítással vette tudomásul, Madárkirály viszont egy mosoly kíséretében rajzolta maga elé a köszöntés jelét:
– A nevemet már tudod. Az emberek nyelvén Madárkirály, délen Aveslorc. Messziről jöhettél, ha még soha nem hallottál rólam.
– Olmud vagyok – viszonozta a fiú kelletlenül a köszöntést. – Szolgatörzsből jöttünk. A Tavaspagony környékén nem találkoztunk a neveddel.
– A régi goblinfalvak területe? – vonta fel a szemöldökét erre a másik. – Nem, arra tényleg nem jártam még soha. A tenyésztelepek körül sok a quetter szállás. Veszélyes hely a madártestvéreim számára. Akkor annyit még elmondanék magamról, hogy anyám emberasszony volt, apám pedig a madártestvérek fia. Népünket szintén a quetterek irtották ki, talán csak én maradtam egyedül. Hidd el, nem az vagyok, aki bárki emberfiát idehozna.
Olmud nem igazán értette ezt a se füle, se farka beszédet, de valamivel mégis alábbhagyott a gyanakvása. Végül is láthatóan régről ismert alak errefelé, és nem is az ő gondja eldönteni, mi legyen vele meg az embercsürhével. Bólintott hát, majd felvette a földre szórt kardokat, és nem törődve az oldalába nyilalló fájdalommal, sem égett kezeinek sajgásával, a többiekkel együtt visszaindult a völgykatlan irányába.
Visszaúton még két túlélőre akadtak. Súlyos égéseik miatt szóba sem jöhetett, hogy magukkal vigyék őket.
– Velük maradok – ajánlotta fel Talarn.
Olmud azonban nem engedte.
– Nem sok értelmét látom. Gyere, majd kitaláljuk, hogyan hozhatjuk el őket, aztán visszajövünk értük. 
Kevés vizükből megitatták a két szerencsétlent, majd továbbindultak.
A völgykatlan mögé érve Olmud meggyőződhetett róla, hogy Madárkirály tényleg ismerős errefelé. Amerre csak elhaladtak, mindenki köszöntötte. Láthatóan örültek a felbukkanásának.
Hessgeron is szívélyesen, de mosolytalanul fogadta.
– Látom, hiába jöttem segítségért, nálatok nagyobb most a szükség – köszöntötte őt a félelf. – Remélem, elfogadod az én és emberbarátaim segítségét.
Hessgeron megütközve nézett rá.
– Az embertelepülések Sziremonda sorsában osztoznak mostanság – sietett a magyarázattal Madárkirály. – Az egyik falu lakóit vezettem erre, hogy éhezés nélkül érhessem el velük a déli városukat, Dumadockot. Amint látom azonban, titeket sem került el a quetterek őrülete. Bevallom, magam sem értem igazán, mi okozza náluk ezt a viselkedést. Az embernépeket sorra elterelik a falvaikból, s van, ahová elfeket telepítenek, másokat felperzselnek. Aki ellenáll nekik, azokat kegyetlenül széttépik. Ezek az emberek, akik velem tartanak, szintén nagy áldozatot hoztak, amikor elszöktek előlük. Őket is megrendítette a kép, ami itt fogadta őket. Átérzik, ami veletek történt, és bizton számíthattok a segítségükre.
Hessgeron tiltakozón emelte fel a kezét:
– Egyáltalán nincs szükségünk az emberek segítségére! Most meg aztán különösen nem! Akármilyen szívhez szólóan is ecseteled nekem szomorú sorsukat, csak fölös teher lenne a számunkra, ha maradnának.
Madárkirály rosszallóan vonta össze a szemöldökét:
– Misszerdon fia, Hessgeron! Szavaid mögött nem sok bölcsességet látok! Szavaimmal nem szomorú képet festek, hanem a valóságot mondom el! Soha nem tettem máshogyan! Ha elküldöd az embereket, arra kényszerítesz, hogy én is elmenjek. Madaraim már most hasznosabb őrséget adnak nektek, mit bármennyi harcosotok! Ahogy látom, még a túlélők összeszedéséhez sem vagytok elegen! Kardokat hozatsz ide, míg a sebesültek vízért nyöszörögnek a romok között! És te csak úgy eldobnál több száz segítő kezet?
Hessgeron szinte megszeppenve húzta be a nyakát. Olmud sejtette, hogy apján kívül még senki sem szólt hozzá így.
– Azt mondod, maradtak sebesültek a városban? Azt mondtad, több száz emberrel jöttél?
– Azt. Egy falu gyerekei, asszonyai, emberei. Csak az ideúton két égett elfet láttunk. Annyit tehettünk, hogy megitattuk őket. Hordágy kellene. Kik fogják elkészíteni? Hányan vannak, akik átfésülhetik a várost a többi után?
– Legyen – hajtott fejet végre Hessgeron. Rövid hallgatás után még hozzátette: – Ha megtennéd, hogy utánanézetsz madártestvéreiddel, szarvastestvéreink hová futottak a tűz elől, sokat segítenél. Még ma el szeretnénk hagyni e helyet. Testvéreink hátán a sebesültek jöhetnének velünk.
Madárkirály megenyhült hangon felelte:
– Megteszem, ami tőlem telik. Apád jó barátjaként, az ő emlékéért most elfogadom a fia vezetését. Ne okozz csalódást. Hallgatom az utasításaidat. Mit tegyenek az emberek?
– Akkor rakjanak össze hordágyakat, és segítsenek a sebesültek és a még használható íjak, kardok felkutatásában. Ha olyan sokan vannak, akár a maradék élelmet is összeszedhetik. Harcolni tudnak?
– Erősek, mint minden ember, de nem harcos népség. Ideúton mutattam nekik néhány fogást a bottal, de eléggé esetlennek tűntek. 
– Elég baj. Ha visszajönnek azok a szörnyetegek, mindenképpen harcolniuk kell. Bottal nem sokra mennek ellenük.
– Hát nem. Még én se szállnék szembe velük.
– Pedig botvívásban nincs párod. Íjad van?
– Nincs. De ha jut, tudok bánni vele.
– Lesz. Kardot találhatunk elegendőt. – Hessgeron töprengve hallgatott egy sort. – Most a legfontosabb a sebesültek összeszedése. Utoljára a holtak maradnak. Nem tudom, merjünk-e halotti máglyákat gyújtani. Nem akarom megtagadni tőlük a gyors utat Aslantassba, de talán ésszerűbb lenne, ha csak a fonataikat vinnénk magunkkal…
– Ha estig nem jönnek vissza a quetterek, mindenképpen közös máglyára hordjuk őket. Vagy ha nagyon kockázatosnak tartod a tűzgyújtást, sírba is temethetünk, mint a déli testvérek. Így azonban semmiképp sem hagyhatjuk itt, hogy dögevők hurcolhassák szerte őket!
– Inkább hajlanék erre az elásásra, de ahhoz meg szerszámunk nincs. Ha estig még sok esőt kapunk, még az is lehet, hogy a tűz fel sem lobban.
– Az embereknél akad szerszám az ásáshoz, akkora tüzet meg képesek leszünk gyújtani, hogy a fonatokat és apádat tisztességgel elküldhessük.
– Apámat elragadták. Tetemét felfalták vagy eldobták valamerre; ez most egyremegy. Őrzöm emlékének hajfonatát. – Hessgeron fájdalmas intéssel szakította meg a holtak körül folyó beszélgetést: – Akkor induljunk. Te menj előre, és beszélj az emberekkel. Én összeszedem, akit tudok, és megyünk a városba. – Gyanúsan csillogó szemmel fordult meg, és szinte futva távozott.
A félelf elboruló arccal vette tudomásul eme újabb hírt. Láthatóan mellbevágta, hogy öreg barátjának még a végtisztességet sem tudják megadni.
– Mehetünk Huiskawával? – szólt az ifjú törzsfőnök után Olmud. A rövid párbeszéd, amit végighallgatott, végleg meggyőzte a félelf felől. Apját és egy kicsit Hulest idézte fel benne, ahogy az imént ráncba szedte a forrófejű Hessgeront. Úgy érezte, minél előbb jóvá kell tennie előbbi, elutasító viselkedését.
– Gyertek – adta meg a választ Madárkirály. A másik talán már meg sem hallotta a kérdést. 
Így Olmud és a félelf, nyomukban a többiekkel, ismét útra keltek, hogy éhesen, szomjasan, fejükben az elmúlt napok fáradságával, de segítsenek a bajba jutottakon. Olmudot még az éjszaka szerzett sérülések is tovább gyengítették, amiket eddig csak nagyjából sikerült ellátnia. Igazából nem tudta eldönteni, hogy a hűvös eső vagy a láz borzongatja-e inkább. Remélte, egy kiadós beszélgetés Madárkirállyal feledteti a kínjait.
– Te vagy az első, aki talán válaszolni tud rá – kezdte –, hogy az emberek népe miért az ősi nép. Tényleg olyan régóta élnek már ezen a világon?
Madárkirály úgy nézett rá, mint akit rajtakaptak.
– Sajnálom, de az én anyám csak egyszerű szövőasszony volt az emberek között. Csupán annyi ismeretre tett szert a múltjuk felől, amit a meséik mondtak. Azok meg… – Szégyenlősen elnevette magát. – Szóval elég, ha annyit mondok, hogy azokban az emberkirályok fiai sárkányokat győznek le? Olyan sárkányokat, akik emberlányokat rabolnak el, és fémből épített várakban laknak! 
– Hú! – nyelt egyet Olmud. – És mondd csak, mi az a vár?
– Olyan ház, amit nagy falak vesznek körbe, hogy megvédje a benne lakót más emberek támadásaitól. Az elfek a hódok építményeire használják ezt a szót. A tréfás az, hogy az embervárakat is gyakran körbeveszi egy vízzel teli árok.
– Na jó, de mi a helyzet az eredetükkel? Azokról mit mesélnek?
– Hasonlókat. Állítólag ezzel a világgal együtt teremtődtek ide, és még az istenek is csak később jöttek utánuk, hogy vezessék őket.
– De ilyet! – rázta a fejét Olmud. – Mégis, azt, hogy „teremtődtek”, hogy értik? Kit tartanak a teremtőjüknek?
A félelf úgy sóhajtott fel, mint akinek nehéz dologhoz kell hozzálátnia.
– Ez az, ahol már nem tudok válaszolni neked. Talán ha tovább maradok az emberekkel, vagy ha felkutatom valamelyik titkos könyvtárukat. – Olmud értetlen arcára pillantva gyorsan helyesbített: – Valamelyik nagy tudású bölcsüket, amilyen az elfeknek Levandel, és akkor talán én is választ kapok ezekre a kérdésekre. Az igazság az, hogy az emberekben nem él úgy bennük a múlt, mint bennünk. Sokuknak már azt is nehéz felidézni, ami vele történt pár évtizeddel korábban, az őseikre pedig úgy tekintenek, mintha nem is az övékéi lennének. Néha még a dicső énekeket sem egyformán énekelik. Egyszerűbben mondva: hosszú távon majdnem olyan feledékenyek, mint a trollok.
Olmud csak egy fáradt mosollyal jutalmazta a szellemességet. Kissé elkedvetlenítette, hogy nem kapott választ. Társalgásuk ellenére gyorsan haladtak, és már újra a kormos fák között jártak. 
– Mondd, lehet, hogy a veled tartó emberek között van olyan bölcs öreg, akitől megtudhatnánk azt, ami a meséik valósága?
– Egy öreg van velük, őt megkérdezhetem. De ne legyenek túlzott reményeid; talán ha valamivel idősebb, mint te.
Olmud cinkos pillantást küldött Talarn felé, majd ártatlan arccal kérdezte meg:
– Akkor miért mondod öregnek?
Madárkirály fáradtan morrant fel:
– Nem igaz, hogy erről sem tudsz! Az emberek még száz évet sem élnek! 
– Én is így hallottam. Épp ezért gondolom, hogy akkor aggastyánnak, vagy még inkább matuzsálemnek kéne mondanod, a maga közel százötven esztendejével!
Most a félelfen volt a csodálkozás sora.
– Mert te már annyi vagy? Nem gondoltalak volna többnek hetvennél. Már megbocsáss, de még tán ötvennek sem.
– Pedig elmúltam már másfélszáz éves! Kérdezd csak meg bátran a társamat! – intett Talarn felé Olmud.
– Nincs okom kételkedni a szavaidban – rázta meg fejét Madárkirály. – Eddig csak a farkastestvérekről tudtam, hogy éltek köztük örökifjak. A társad is hasonló korú?
– Nem, ez csak az én örökségem. Misszerdon a farkastestvérek utolsó leszármazottjának hívott.
Madárkirály újult érdeklődéssel nézett rajta végig.
– Apám, aki nem sokkal lenne idősebb nálad, sokat mesélt az őseidről. Pusztulásuk előtt szoros barátság volt a két törzs között. Mindig mondogatta, hogy a farkastestvérek után a madártestvérek napjai is meg vannak számlálva. Talán ezért is nem engedte, hogy a törzs szállásterületén legyen az én fészkem is. Igaza volt, vagy sem; csak ennek köszönhettem, hogy életben maradtam. 
– Szóval te is egy olyan utolsó túlélő vagy, mint a szüleim voltak?
– Utolsó leszármazott, mint te. Anyám miatt sohasem lehettem igazi madártestvér.
– És hogyan lett belőled Huiskawa, azaz Madárkirály?
– Ez úgy kialakult. De nézd, megérkeztünk!
Olmud is hallotta, hogy az emberek már a közelükben vannak. Úgy ordítoztak egymásnak, mintha tomboló vihar süvítene körülöttük szemerkélő eső helyett. Néhányuk már a fák között járkált, kíváncsian szemlélve a romokat, mások az erdő épebben maradt felébe kószáltak el, talán hogy ennivaló után kutassanak. A leghangosabbak a gyerekek voltak, akik amint meglátták a közeledő elfeket, visítva ujjongtak a látványukon. Nekik mindegy volt, mekkora pusztulás veszi őket körbe – örültek az életnek, ahogy tudtak.
A félelf gondterhelt arccal fordult Olmud felé.
– Lehet, hogy sokáig tart majd, mire mindent elrendezek köztük. Addig jobb lenne, ha ti folytatnátok a kutatást. Ahol sebesültre akadtok, ott küldjetek valakit magatok közül, és én küldök hordágyat, embert.
– Rendben. A talált fegyvereket majd mindig azzal vitetjük be, aki elkíséri a hordágyasokat.
Madárkirály ezt már csak egy bólintással hagyta helyben, és sietve indult az emberek felé.
Az elkövetkező órák serénykedéssel teltek. Olmudék minden ágat felforgattak, minden hamukupacba beletúrtak. Csakhamar úgy néztek ki, mint a vakondok. Egyre több és több elf kapcsolódott a munkájukhoz, aminek aztán meg is lett az eredménye. Még húszegynéhány sebesültet vittek a völgykatlanba, és ahogy rájuk köszöntött az alkonyat, már mindegyikük hátát valami fegyver díszítette. Még az emberférfiaknak is bőven jutott kard, azok pedig úgy fogadták, mint akik még soha sem kaptak ekkora ajándékot. Még az sem csökkentett a megilletődöttségükön, amikor Madárkirály elmagyarázta nekik, hogy valószínűleg használniuk is kell majd.
– Azt mondják, ha hamarabb lett volna ilyenjük, már korábban is használják, és akkor talán nem csak ennyien vannak itt – hallotta Olmud, amit Hessgeronnak tolmácsolt vissza az emberek félelf vezetője, épp amikor hozzájuk ért, hogy jelentse: készen vannak. 
– Mondjad meg nekik, hogy össze kell hordaniuk a halottakat a tisztásra, és sírt kell ásniuk.
– Fáradtak már, Hessgeron! Ne feledd, ők sem sokat pihentek, amíg ideértek!
– Akkor? Kérjem el tőlük a szerszámaikat, és mi próbáljuk használni őket? Úgy tovább tart, és rosszabb lesz. – Akár az apja egykor, az ifjú törzsfő is a homlokát kezdte dörgölni, míg eszébe nem jutott a megoldás. Tanácstalansága egy csapásra megszűnt, amint végignézett a gyermeki örömöt sugárzó emberarcokon, ahogy a kezükbe markolt kardokat vizsgálgatják, óvatos suhintásokkal méricskélve súlyozásukat, ujjuk begyével próbálva az éleiket. Megnyugodva simította hátra hosszú haját, s nézett újra a félelf szemébe. – Mondd meg nekik, hogy ha segítenek még ennyit, nem csak az élelmünket osztjuk meg velük, de a fegyvereket sem kell visszaadniuk, amikor elválnak útjaink.
Madárkirály elismerő arccal biccentett, majd a kíváncsian felé forduló embereknek továbbította a hírt. A kitörő ujjongás Olmud számára is világossá tette, hogy Hessgeron jó döntést hozott. Nem figyelt tovább, hanem végre megszólalt, hogy tudassa, miért is jött:
– Úgy látom, végeztünk a város felforgatásával. Élelem, fegyverek, kelmék, ruhák, minden, ami használható maradt, a völgykatlannál van. Mivel folytassuk?
– Ti nem vagytok még fáradtak? – fordult felé Hessgeron. – A támadás óta nem láttalak pihenni.
– A törzsfő íja száz karddal felér! – vigyorodott el Olmud, miközben magában tényleg meggondolta, mi lenne, ha itt és most összerogyna. Az oldalát hasogató fájdalom volt a legrosszabb. Hiába kerített rá tormalaput, az nem a fájdalmat, csak a duzzanatot lohasztotta le. Végül aztán mégis állva maradt. Élt ő már át rosszabbakat is. Inkább sóhajtott egy mélyet, és kivallotta aggodalmát, ami az előbbieket hallgatva vetődött fel benne: – De ha megjegyezhetem, nem biztos, hogy a tűzben maradt testvéreiteknek maradt haja.
– Ezt most miért mondod?
– Mert őket csak tűzzel küldheted vissza Aslantassba. Vagy a szellemjárótok tud más utat is?
– Szellemjáró? Az meg ki?
Olmud körül megfordult a világ. Az első, aki eszébe jutott, Hules volt és a társai. Aztán a saját nyakában hordott szütyőre tévedt a keze. Majd eszébe jutottak azok, akiket a leomló hegyoldal tett örök foglyává. Összesen sem voltak annyian, mint a szarvastestvérek halottai, akik most szerte a városban fekszenek, és szintén hiába várják egy szellemjáró útmutatását, aki utat mutathatna nekik. Remélte, hogy csak téved, és Hessgeron csak a szót nem ismeri. Csak kell legyen valaki, akit ha másképp neveznek is, de betölti ezt a tisztet közöttük! 
– Ki az köztetek, aki képes az ősök szellemeit szólítani? Tanácsot kérni tőlük, gyógyítani? A holtak lelkeit Aslantassra irányítani?
Hessgeronnál kezdett derengeni valami.
– Egyszer hallottam, hogy amíg még szolgatörzs voltunk, nekünk is voltak ilyen öregjeink, de aztán Levandel haragja elsöpörte a tiszteletüket. A régiek butasága volt, hogy nem látták: a gyógyerő a füvekben, bogarakban van, a bölcsesség az élő öregek emlékezetében, az Aslantassba vezető út pedig mindnyájunk lelkében ott lakozik, csupán a test börtöne szab gátat neki, hogy nekiindulhassunk. A tűz az élők emlékezete, ha csak egy fonatot lobbant el, és a gyors szabadulás, ha az egész test máglyára kerül. Nem érzem hát nagy bajnak, ha sokaknak már fonatát sem vehetjük, mielőtt a földbe kerülnének. 
Olmud nem kevés kétkedéssel fogadta a hallottakat:
– Az én apám sohasem mondott ilyesmit. Sőt, vállalta a szellemjáró feladatát, amikor őt elvesztettük.
– Most legalább már sejtheted, hogy miért – bólintott rá Hessgeron. – Bizonyára bölcsen belátta, hogy sokkal nehezebb lenne mindenféle új dolgokat elfogadtatnia egy egész törzzsel, mint inkább neki hajlani.
Olmud a magyarázatot hallgatva maga is kezdte kissé másképpen látni a dolgokat. Legalábbis azt, amit apja gyakran emlegetett, nevezetesen, hogy ő is tud úgy beszélgetni a szellemekkel, mint a szellemjáró.
Azért hangosan csak ennyit válaszolt:
– Szívesen elbeszélgetnék végre azzal a Levandellel.
– Szerinte csak azok látnak szellemeket, akik túl sok nektarint isznak – tette még hozzá Hessgeron egy gyenge, szomorkás mosoly kíséretében. – Beszélgetni meg azok szoktak velük, akik mindenféle gombát válogatás nélkül befalnak.
– Van itt más gond is! – fordult feléjük ismét Madárkirály. – Az mondják, ők szívesen segítenek, de alig fél tucat ásószerszámjuk van, amivel ennyi holttestnek talán napokig is eltart, mire kiássák a megfelelő gödröt.
– Az nem jó – rázta meg a fejét Hessgeron. Legkésőbb hajnalban már útra készen akarok állni. Minél tovább maradunk, annál nagyobb veszélyt vállalunk. 
Madárkirály kis ideig úgy állt előttük, mint aki állva elaludt.
– Most beszél a madarakkal – súgta oda az értetlenül néző Olmudnak Hessgeron. 
– A szarvastestvéreitek innen délnek verődtek össze, és már egy legelőn vannak. Quettereknek nyoma sincs a környéken – jelentette ki a félelf, visszatérve a révületéből. – Az én őrségem a nap végével megszűnik. A madártestvéreim már elültek.
– Köszönöm. Majd küldök ki őröket – hagyta rá az ifjú törzsfő. – Ha így áll a helyzet, akkor az emberek csak annyit tegyenek meg, hogy összehordják, ami éghető maradt a környéken. Ha jól tudom, nem sokat látnak a sötétben.
– Rosszabbul látnak a szarvasoknál.
Hessgeron széttárt karral fordult Olmud felé:
– Akkor a mi dolgunk lesz a testvéreink tetemeinek összehordása. Gyere, menjünk, szóljunk a többieknek!
Olmud elbizonytalanodva gondolt bele, hány összeégett holttestet is hagytak napközben kiterítve a romok mellett. 
Rengeteget. Nem volt biztos benne, hogy végig bírni fogja.
Gyanúja néhány órával később beigazolódott. A ki tudja hanyadik hullát cipelte éppen kifelé egy rögtönzött hordágyon, a sötét erdőben, amikor lábai felmondták a szolgálatot, és orra bukott. Kínzó köhögés tört rá, s mikor felsegítették, vér ízét érezte a nyelvén.
– Pihenned kell, idegen! – hajolt hozzá egy elf, akit elhomályosuló tekintete képtelen volt felismerni. Valami édeskés ital hűvösét érezte meg a szájában, majd elfolyt körülötte a világ.


Mintha valami rossz álom ismétlődött volna megint. Olmud veszett ordítozásra, recsegés-ropogásra tért magához. Utolsó emléke az volt, hogy felsegítették a földről, de ez mintha alig egy pár perccel ezelőtt történt volna. Körülötte még mindig sötét volt az erdő, és a levegő hűvösét tekintve messze járt a hajnal is.
Hogy mindez nem álom volt, arra nagyon hamar ráébresztették a körülötte sikoltozva menekülő emberek és elfek. Főként nők.
– Trollok! Meneküljetek, trollok! – hallotta mindenfelől. Elgyötörve tápászkodott fel, s mert maga körül senkit sem talált a menekülőkön kívül, egymaga indult meg visszafelé. Kómás fejjel akasztotta le válláról az íjat, s tett rá két nyílvesszőt. Csak akkor torpant meg, amikor Talarnt is megpillantotta a menekülők között. Az elf egyenesen felé tartott, és már messziről kiabált:
– Ezeket nem fogja a nyílvessző! Láttam! Menekülj!
Olmud egy kecses félrelépéssel tért ki az őt elsodorni készülő Talarn elől, aki a következő pillanatban hatalmasat bukott a hátul felejtett lábában.
– Akkor talán megpróbálkozhatnánk a kardokkal, nem gondolod? – hajolt vissza fölé még mindig réveteg tekintettel. A saját hangját is úgy hallotta, mintha víz alá bukott volna; az álomszerű érzés csak nem akarta elhagyni.
Talarn szinte riadtan nézett vissza rá.
– Attól, hogy te úgy lősz azzal az íjjal, mint aki ezzel született, mi még nem akarunk meghalni!
Olmud beleegyezőn bólintott, majd tovább indult a tisztás felé. Hátra se nézett. Valahogy mintha igazán fel sem fogta volna, amit a másik mondott. Csak annyi jutott el hozzá, hogy Talarn nem akar harcolni, ő pedig semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy győzködni kezdje. Talán mert nem is tudná megtenni. Miért is küzdene?
Talarn nem a törzsfő íját hordja a vállán, egy egyszerű bronzkard pedig még nem von magával akkora felelősséget, hogy úgy érezze, vérével tartozik a szarvastestvéreknek.
Ahogy a tisztás szélére ért, különös kép tárult a szeme elé:
A középen lobogó hatalmas máglya előtt emberek hada próbált megfékezni néhány nekivadulva csapkodó trollt. Bár Olmud még életében nem látott ilyen szörnyeket, a régi mesék leírásai és Lesseron múltkori, rövid jellemzése egyértelműen elárulta számára, kiket is lát. Oldalt, néhány elf íjász azt a trollt lőtte, amelyik nem törődve a máglya forróságával, módszeresen pakolta róla lefelé a félig égett hullákat. Némelyikbe – mintegy csak kíváncsiságból – bele is harapott. A hátán és tarkóján kopogó nyílvesszők láthatóan nem okoztak neki nagyobb bosszúságot, mint egy lépet fosztogató medvének a dühödt méhek támadása. 
Lenyűgözve bámulta néhány pillanatig az irdatlan erejű fenevadakat, aztán amikor felfogta, hogy azok az elkeseredetten küzdő embertársaikat lapítják maguk körül péppé rettentő kőbunkóikkal, futásba lendült, hogy mielőbb biztos lőtávolba kerülhessen hozzájuk.
Néhány lépés után azonban csak vissza kellett fognia magát, ugyanis oldalába eleven parázsként mart a fájdalom. Nyöszörögve bicegett tehát még közelebb, és amikor az egyik szörny, széles mozdulattal lekaszálva a maga előtti ellenfeleket, kitörni készült, eleresztette a két nyílvesszőt.
Olmud az eddig látottak után arra készült, hogy azok úgy fröccsennek majd szét a szürke szörny páncélos bőrén, mint eleven sziklán, de kellemesen csalódnia kellett. 
A troll fájdalmas üvöltéssel kapott az arcához, és húzta ki belőle az elvörösödött végű nyilat. A másikkal nem volt gondja, minthogy az megpattanva a vállán, messzire repült. Ez sem okozott túl mély sebet.
A zavarát kihasználva azonban újabb emberek vetődhettek a szörnyre. Az egyik vörös hajú, nagy pocakú férfi hatalmas erejű csapással metszette át a troll inait, míg egy kopasz fejű társa, nem törődve a hanyatt dűlő szörny súlyával, szabályosan felnyársalta.
Olmudot újra elborította az a félig öntudatlan állapot, amiből alig néhány pillanatra szakadt ki az imént. Sajgó oldalát kímélő bicegéssel indult meg a többi íjász felé, akik ekkorra már az utolsó vesszőiket lőtték el a tegezükből, de még csak megzavarni sem tudták a halottaikat gyalázó szörnyet. 
– Az emberekkel küzdő trollokat zavarjátok! – kiáltott oda nekik már messziről, s jó példával elöl járva, máris az egyik fülébe lőtt. A megszédült monstrum kőbunkója azonnal kirepült a kezéből, ahogy a fájdalmas sebhez kapott. Bár őt nem tudták azonnal levágni a rárontó emberek, jelentősen megfordult a küzdelem menete.
A jó példa ellenére az íjászok mégsem követték Olmudot, hanem kissé zavartan néztek hol rá, hol pedig Hessgeronra, aki szintén közöttük állt.
Ő megrázta a fejét:
– Mi nem kockáztathatjuk, hogy esetleg embert találunk el. Ne feledd, mi csupán tanultuk az íjászkodást, nem született képességünk!
Olmud ismét beletörődő nyugalommal vette tudomásul az elutasítást. Nem törődve vele, miként szerencsétlenkednek tovább a tűznél álló trollal, elfordult tőlük, és nyugodt egymásutánban az emberek közt tomboló trollokra eregette saját tegezének tartalmát. Mire az utolsó vesszőt is elrepítette, erősen megváltozott a csata képe. 
Már csak két troll állta a sarat a még harcképes férfiak ellen, ám egyre nehézkesebb mozdulataik mutatták, hogy mostanra ők is az erejük végén járnak. Az embereket megrészegítette a közeli győzelem; újult erővel szúrták, vágták őket, ahol érték.
– Nehéz felébreszteni azt, ki a fehér szarvasanya gyógyerejű tejéből iszik – hallotta meg Olmud Hessgeron elgondolkozó hangját maga mellett. – Ahogy elnézlek azonban, rád egyáltalán nem hatott. Járásod arról árulkodik, hogy még mindig fáj az oldalad.
Olmud kábán nézett fel rá:
– Furcsán érzem magam. Mintha még most is álmodnék. – Közben észrevette, hogy a tűznél álló troll mostanra a tűzbe borulva fekszik. – Csak sikerült leterítenetek?
– Egy vesszőnket a jó sors vezérelte, a szerencsétlen pedig fájdalmában a tűzbe borult. Azonnal vége lett.
Hessgeron szavait megcáfolandó, a máglya felől ekkor szörnyű ordítás kélt, és a parázsló-füstölgő bőrű szörny, szikrát és parazsat csapva maga köré, kirontott az égő pokolból.
Egyenesen feléjük.
A kiürült tegezes elfek megdermedtek a döbbenettől. Hessgeron ocsúdott elsőként:
– A halottainkért! – ordította, miközben a hátára szíjazott hüvelyéből kardját előrántva, rohamra indult a vakon gázoló behemót ellen. 
Egyedül Olmud nem követte. Nem csak kardjának hiánya és sajgó oldala tartotta vissza, de egész egyszerűen őt kicsit sem kapta el a harci hevület. Fejét csóválva, kábán nézte, ahogy az elfek nagyját pelyvaként szórja szét maga körül a parázsló bőrű, fájdalomtól megvadult ellenfelük, majd elismerően bólintott, amikor Hessgeron az egyik átégett seben keresztül tövig mártotta testébe a pengéjét. A troll egyetlen nyögéssel terült el ismét. Végleg. 
Ekkor csapott fel az emberek győzelmes kiáltása is.
Mire Hessgeronnak sikerült kirángatnia a troll testébe szorult kardját, Olmud is odaért.
– Szerinted a quetterek küldték őket? – kérdezte a lihegő törzsfőtől. Az először csak bólintott néhányszor.
– Senki más nem mondhatta el nekik, hogy tegnap mennyire meggyengültünk. Sőt már előre el is indíthatták őket, hiszen a Trollhegység ide jó pár nap gyaloglásnyira esik, még nekik is! Ők lettek volna a takarítók. Szavamra, be is válik a számításuk, ha Huiskawa nem hozza tegnap ezeket a derék embereket! Még hogy nem tudnak harcolni! – intett feléjük. – Láttad, hogy nekikestek? Pedig én nem biztattam őket, hiszen egy szavukat sem értem! Itt kíváncsiskodtak, amíg mi elkezdtük az emlékezés szertartását, aztán amikor jöttek az őrök futva, és mondták, hogy mik közelednek, eszükbe sem jutott az asszonyaikkal futni! Mindjárt küldök is hozzájuk néhány elfet, hogy ellássák a sebesültjeiket. Ha Huiskawa visszatér, azonmód tolmácsoltatom vele a köszönetemet.
– Miért, hová ment? – akarta tudni Olmud.
– A szarvastestvéreinkhez. Sokan vele tartottak, mondván jobb az élőkkel foglalkozni, mint a holtakkal.
Olmud furcsálkodva vonta fel a szemöldökét. Neki még úgy is bűntudata volt, amiért nem vett részt Hulesék és a többi testvérük búcsúztatásán, hogy tulajdonképpen öntudatlanságba zuhanva feküdt a kimerültségtől.
– Igen. Magam is így láttam jobbnak – erősítette meg Hessgeron, látva a másik csodálkozását. – Ez az egyetlen módja, hogy minél hamarabb elmehessünk innen. Nem akarom megtudni, még milyen meglepetéseket eszeltek ki pusztulásunkra a quetterek.
Olmud, ha nem is őszinte szívvel, de rábólintott a magyarázatra.
– Most visszahívod a szarvastestvéreket, és befejezitek a szertartást?
– Azt már nem. A szertartásnak a trollok vetettek véget. Akiket leszedtek, visszadobáljuk a máglyára, s csakis nekik még énekelünk egyet. A trollok itt maradnak, ahol vannak, hadd legyen intő jel a quetterek számára. Tőled azt kérem, térj vissza pihenni, mert ma újabb nehéz napnak nézünk elébe.
Olmudnak hirtelen eszébe jutott valami, amitől elfelhősödtek a gondolatai.
– És Mejime? Az elrabolt testvéreink? Ők mikor lesznek kiszabadítva?
Hessgeron kínlódva vakarta meg a homlokát.
– Azt hiszem… az biztos, hogy nem veszítjük őket szem elől, de hogy mikor tudjuk kiszabadítani őket… az attól függ, mennyire kockázatos.
– Két estével ezelőtt a törzsfő fia felállva ígérte, hogy maga bünteti meg azokat az embereket – idézte fel Olmud, cseppnyi gúnnyal a hangjában.
Hessgeron hasonló mód válaszolt:
– Messze van már az a tavaszünnep, akár a gyerekkorom. De akkor se feledd; egy szarvastestvér állja a szavát, még ha egy farkastestvérnek is adta azt! Most menj, pihenj, mert a fogolyszabadításhoz is erő kell!
Olmud ábrázatáról elúsztak a felhők. A köszönet jelét intve maga elé megfordult, és bicegő lépésekkel a fák felé indult. Érezte, jó lesz betartania az ifjú törzsfő utasítását, különben ismét úgy jár, mint néhány órával korábban.

17.

Draudan álmosságával küzdve ücsörgött az őrhelyén. Lelkében szánakozással nézte a fákhoz közözött foglyokat.
Néhány napja, amikor felvetette az elfek összefogdosásának ötletét, még bele se gondolt, mit is jelent ez, micsoda szenvedéseknek teszi majd ki ezeket a szerencsétleneket. Az előző nap végén ketten elájultak közülük az egész napos, hátrakötözött kézzel, felpeckelt szájjal meneteléstől. Akkor végre kaptak vizet. 
Baldi azonban szigorúan utasította Draudant, hogy miután megeteti, megitatja őket, azonnal rakja vissza rájuk a szájpecket. 
Draudan megértette az aggodalmát. 
Úgy tűnt, sikerült némi egérutat nyerniük – talán az a sárkány nagyobb bonyodalmat jelentett az elfeknek, semhogy rögvest utánuk indulhattak volna. Baldi semmi esetre sem akarta volna valami óvatlansággal eljátszani az előnyüket. 
A pecek tehát maradt, az elfek pedig fulladozva bukdácsoltak a menekülő rablók nyomában. 
A mai este már Morekkel is meggyült a baja. A ferde orrú gazfickó mindent megpróbált, hogy visszakerüljön Baldi mellé, őt pedig sikerüljön kiütnie előnyös helyzetéből. Draudan maga is csalódottan vette tudomásul, hogy amióta elmaradt a szerszámokkal telezsúfolt zsákja, a rablóvezér jóval kevesebb figyelemmel tekint rá, mint annak előtte. Mintha csak őt hibáztatná, amiért nincs tüzük, nincs ennivalójuk, és csak az elfektől elvett fegyvereken osztozhatnak.
Morek este már azzal állt elő, hogy igazán levághatnának egyet közülük – végül is nem emberek –, az éhenhalás elkerülése végett.
Draudan magából kikelve hordta le a gazembert, s csak azért nem esett neki ököllel is, mert Moreknél volt az egyik bronzkés. 
Baldi elgondolkozott a dolgon, s azzal érvelt Morek ellenében, hogy fölösleges levágni bármelyiket is, hiszen úgyse tudnak tüzet gyújtani, amin megsüthetnék a húst. Draudan körül fordult egyet a világ. 
Az álnok Morek erre azt válaszolta, hogy bár jó sok fáradtság, de egy kötél és egy vastag ág segítségével tudna tüzet gyújtani.
Szerencsére Draudan nem volt egyedül viszolygásával, így csak elmaradt a szörnyű tor. Az elf-evés mellett állók végül abban egyeztek ki, hogy elég lesz akkor újra tárgyalni a dolgot, ha magától elhullik valamelyik.
Abban biztos volt, hogy Morek mostantól kezdve mindent meg fog tenni, hogy minél hamarabb meglegyen az első halottjuk. S társai is lesznek hozzá.
Hogy az elfek mindebből felfogtak-e valamit, Draudan nem tudta eldönteni, mivel foglyul ejtésük óta dacos hallgatásba merülten tették, amire a vesszőzések és pofonok sarkallták őket. Mindenesetre azt már eldöntötte, hogy mostantól senki másra nem bízza az őrzésüket! 
Draudan éppen fontolóra vette, hogy feláll járni egyet, mielőtt még ledönti az álmosság, amikor halk roppanást hallott maga mögül. Mielőtt megfordulhatott volna, egy kötél szorult a nyakára, azonnal elvágva a levegő útját. Többen is megragadták mindkét oldalról, és a levegőbe emelték. 
– Ide, ehhe’ a fáhó’! – suttogta valamelyik, aztán érezte, ahogy a háta kéregnek nyomódik. 
Hörögve küzdött levegőért, miközben hátracsavart karjait a törzs mögé kötözték. Rongyot tömtek a szájába, mielőtt levették volna nyakáról a kötelet. Első légvételét egy jól irányzott gyomron rúgás akasztotta a tüdejében. Előre görnyedt. Újabb jól irányzott rúgások következtek. Kínjában összefosta magát. Talán hányt is volna, ha a rongy nem fogja vissza öklendezéseit. Morek hangját hallotta maga fölött:
– ’Ost szórakázunk egy kicsit az elf cicákkal! Te pedig holnap nem ugatsz Baldinak semmit se! Különben legközelebb addig rugdoslak, hogy nem csak a szar jön ki a seggeden! Gondolj csak bele! Ha nem járna örökké a pofád – rúgott még egyet –, most velünk tarthatnál!
– Gyé’ má’! – türelmetlenkedett az egyik cimbora. – Mondd, mékk’ kő, oszt lássunk neki, me’ viszketök má’ nagyon!
Izgatott röhhentésekkel, visszafogott sutyorgással hagyták ott a kínjába görnyedt Draudant. Az nemsokára hallhatta a foglyok felől felhangzó tompán csattanó pofonokat, a reccsenő ruhákat, majd a rongyokba fulladt, riadt, aztán fájdalmas sikolyokat. Később a felszakadó, megalázott zokogást. 
Draudan próbálta összeszedni magát. Úgy sejtette, a legények dolguk végeztével úgyse hagyják ki, hogy kicsit még kiéljék rajta a hosszú napok alatt felgyűlt feszültséget. Felegyenesedett hát, hogy végre levegőhöz jusson. Mély légvételekkel próbálta rendbe tenni görcsösen rángatódzó gyomrát.
Furcsa mód, hogy már megvolt a baj, egyáltalán nem öntötte el sem a pánik, sem a düh. Egész józanul próbálta átgondolni, mihez kezdhet, ha az újabb rugdosás után végre magára hagyják. 
Először is ki kell szabadítania hátrakötözött kezét. Egy pillanatig sem hitte, hogy Morekék majd lekötözik, miután végeztek. 
Úgy tűnt, kénytelen lesz kijátszani az utolsó aduászát. 
Szerencséje volt. Arra lett figyelmes, hogy a rablók kissé összekaptak a tiltott gyümölcsön, Morek pedig szitkozódva tereli őket visszafelé. Hogy mi volt a vita tárgya, azt nem tudta kivenni a visszafojtott káromkodásokból, de vele egyikük sem törődött. Ahogy számított rá, ott maradt a fához kötözve. Azonnal nekilátott terve megvalósításához.
Régen, utoljára valamikor gyerekkorában játszott ilyesmit az utcabeli kölykökkel. Mindig csodálkozva figyelték, ahogy addig csűrte-csavarta magát, míg a legbonyolultabbnak hitt csomóikból is kiszabadította először a kezeit, utána pedig már gyorsan a többi tagját is.
Most kicsit más volt. Nem csak annyiból, hogy ezennel nem játékból kötözték ki, de az eltelt évek sokat merevítettek tagjain. Először lábujjhegyre ágaskodva még feljebb tornázta a csuklóit, majd visszaereszkedve hanyatt dőlt. A törzsnek szoruló vállai hangos recsegéssel pattanásig feszültek, de ő fogát összeszorítva még lehetetlenebb helyzetbe erőszakolta karjait. Könyökét és csuklóit behajlítva végre ujjaival is ki tudta tapogatni a csomót. 
Egyszerű paraszthurok zárta le a csuklóit szorító kötelet. Kisujjával akasztott a göb alá, majd térdeit rogyasztgatva, hátát folyamatosan a fához szorítva, egészen betornázta azt a csomóba. Szerencsére nem húzták szorosra. Hamar készen lett a lazítással. 
Másik kézfejét átfordítva, most a mutatóujját akasztotta a meglazított csomóba, és amennyit az ujja hajlításából tudott, áthúzott a kötélből. 
Újabb fogás, újabb hajlítás. Ezt ismételgette mindaddig, amíg a kötél vége át nem csusszant a hurkon, és meg nem szűnt a csomó. Utána már csak néhány mozdulat, és szabad volt.
Nyögve tornázta vissza kificamodott vállait, kitépte szájából az ocsmány rongyot, aztán felszedte a földre hullt kötelet, gondosan a dereka köré csavarta, s csak ezután nézett a foglyok után. 
Hallotta, hogy még mindig zihálva szívják a levegőt. A fák alá szökő holdvilágban szívfacsaró látványt nyújtottak az elf nők. Megszaggatott ruháik deréktájon csatakosra ázva vérrel, ujjak vöröslő nyoma arcukon, nyakukon, megtörten fénylő szemük a zilált haj mögött.
Draudan már látott ilyen szemű embereket. Quetterek alázták meg őket, vették el tőlük családjukat, jövőjüket, álmaik maradékát.
A három elf fickó szeméből azonban nem harag vagy bosszúvágy sütött. Olyan mélységes megvetést sugároztak Draudan felé, hogy kénytelen volt lesütnie a tekintetét. Bár a legkisebb mértékben sem tudott azonosulni Morekék tettével, érezte, hogy ez most nem számít. Szégyellte magát helyettük is.
Végül, akárhonnan is nézi a dolgot, az ő csodás ötlete volt ez az elf-fogósdi. Ha az nincs, nem fajulhatnak idáig a dolgok.
Ahhoz a nőhöz lépett, akit láthatóan csak a kötelei tartottak állva. Elkékült kézfejei mutatták, hogy percek óta elájulhatott, és azóta a csuklóján lóg. Amikor eloldozta, úgy bukott előre, mint egy zsák.
Levette a szájpeckét. Nagyon gyenge volt a légzése. Draudan nem volt biztos benne, hogy megéli a reggelt.
„És akkor Morekék megeszik?” – ötlött fel benne a kérdés. Kirázta a hideg. Fémes ízű nyál futott össze a szájában, miközben felállt az elf nő mellől. 
Sorban mindegyikükhöz odalépett, és eloldozta őket. Közben nem nézett a szemükbe, és próbálta kerülni pillantásával a megtépett ruhák, a mögüle kivillogó megalázott testek látványát is.
Azok nem szóltak hozzá egy szót sem, csak ájult társukat felnyalábolva, egymás rogyadozó lépteit támogatva elbotorkáltak a fák közé.
Draudan megtörten roskadt az egyik fa tövébe. Próbálta kizárni tudatából szörnyű szagát, a testét kínzó fájdalmakat. Arcát két tenyerébe temetve idézte fel eddigi életének kedves emlékeit. Arcokat, amiket már soha többé nem láthat viszont, és soha nem is nézhetne rájuk többé úgy, mint tehette volna azt alig pár napja még.
Tudta, Baldi úgysem bocsátana meg neki. Kiköttetné, mint egy kutyát, és addig veretné, amíg szuszog. Vagy talán nem is fárasztaná ezzel az embereit; egyszerűen otthagyná kikötözve. Esetleg, hogy ne kelljen a kötelet pazarolnia rá, csak a lábait törné el. 
Mindegy. Úgyse várja meg. Lehet, hogy így is el fogja emészteni az erdő, de legalább nem csak odadobja neki az életét. Amennyire tudta, rendbe hozta az elfek dolgát, s talán egyszer az övé is rendbe jön majd. 
Most sajnálta először igazán, hogy nem ment a quetter urakkal, amikor még megtehette volna. Élete legrosszabb döntését hozta azzal, hogy beállt Szakállas Baldi bandájába. Eljutott odáig, hogy a vadonon kívül nincs más, ahová mehetne.
Azt sem tudta, merre induljon. Sem előre szaladni, sem visszafordulni nem akart; a végzetébe rohanna mindkét irányban. Tanácstalanul nézett fel tenyeréből, de csak azért, hogy ijedtében majdnem maga alá rondítson megint.
A fák közül, a táborhely irányából ugyanis Morekék léptek elő.
Szörnyű nagy hiba volt azt képzelnie, hogy már hajnalig vissza se jönnek!
Elkésve szökkent talpra, s kezdett rohanni. Azonnal a nyomába eredtek. A sötét fák között talán könnyedén elrejtőzhetett volna, ha csak egy kicsit is ismeri a környéket. Így azonban az első holdárnyékba bújt száraz faág elgáncsolta, gyors véget vetve elkeseredett menekülésének.

18.

Olmud úgy ébredt, mint akinek csak rossz álom volt az elmúlt este minden megpróbáltatása. Kipihenten nyújtózott a reggeli égbolt felé, s elégedetten vette tudomásul, hogy egy halovány érzésen túl semmi baja bezúzott bordáinak. Fürgén pattant fel, és ruhája alól előkotorta a tönkregyűrt tormalapu levelet. Miután ujjai is meggyőzték afelől, hogy semmiféle duzzanat sincs már az oldalán, jókedvűen kanyarintotta hátára az íjat, majd megütközve meredt a teljesen üres tegezre. Furcsálkodva dörgölte meg az orrát, majd felvette a földről a kiürült szerszámot. Hiába nézett körbe, hogy megkérdezze valakitől, mégis mi történhetett a nyílvesszőivel, egy árva lelket sem látott a leégett városban. Fejét csóválva indult a völgykatlan felé, remélve, hogy nem hagyták itt.
A következő meglepetés akkor érte, amikor néhány lépés után kiért a tisztásra. 
Irdatlan tömegű, sziklaszürke testek hevertek rajta mindenfelé, mögöttük egy hatalmas, tövig égett tűz maradékával. Olmudban egyre erősödött a gyanú, hogy zaklatott álma talán mégsem nélkülözhetett minden valóságalapot. Úgy döntött, végére jár a dolognak, s ezért szétnézett, hátha talál végre egy erre kódorgó elfet. 
A tisztáson azonban csak egyetlen szarvastestvérre akadt, és azt is sietős, nagy munkában találta. Láthatóan azon ügyködött, hogy az előző esti máglya maradékából még véletlenül se támadhasson újabb tűz. Egy hosszú bottal lökdöste szét a nagyobb hamukupacokat, és ahol parazsat talált, vastag bőrbe tekert lábával taposta el azt. Olmud csak a hamukupac széléig merészkedett mezítláb. Szomorúan vette tudomásul: végzetesen elkéste az emlékezés szertartását.
– Testvérem, tudod te, mi történt itt tegnap éjjel?
A szólított idegenkedő mosollyal bámult rá egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna:
– Én a szarvastestvérekért voltam az éjjel, de rólad azt mesélik, sok csodás dolgot tettél ez idő alatt.
– Mégis kik és miket mesélnek?
– Hehe, erről talán kérdezd Hessgeront! Úgy hallottam, vele küzdöttél vállt vállhoz vetve a trollok ellen – intett a heverő testek felé az elf, majd visszafordult a hamurakás felé.
– Hé, és őt hol találom? – kérdezte még Olmud.
– A sebesülteket segíti útra kelni a szarvastestvéreinken – válaszolt a másik, miközben sűrűn tapodva újabb parázsszemet oltott ki. – A völgykatlannál megleled.
Olmud egy köszönömöt intve máris fordult, hogy minél hamarabb odaérjen. Futva tette meg az utat.
A sűrű előtt valódi csődület fogadta. Felmálházott szarvasokat vezető szarvastestvérek kerülgették a még földön heverő csomagokat, míg másutt már a várostól elvezető ösvényekre kanyarodva várták az indulást a sebesülteket hordozó állatok. Látta az embereket is, akik néhány frissen hordott földkupac körül álldogáltak csöndesen. Még a gyerekeik is, akik mindig a leghangosabbak voltak, most szótlanul bújtak a felnőttekhez. Egyedül egy öregember beszélt, azt hallgatták. 
Hamar meglelte Hessgeront, aki a legnagyobb forgatag kellős közepében osztogatta utasításait:
– Azokra a testvérekre is rakjatok fel tömlőt! Vigyétek odébb ezt a kupac szövetet, itt nincs helye! Gyertek már, ne azokkal a hordágyakkal foglalkozzatok! Arra már remélem nincs szükség. Mennyi tej maradt? – Olmud azon csodálkozott, hogy még levegőt venni is van ideje. Arra rögtön rájött, hogy nem most kellene felesleges kérdésekkel zargatnia. Gondolta, inkább megkeresi Talarnt, hisz valamit vele is álmodott. 
Bosszúsan dörgölte meg a homlokát, próbálva élesíteni az emlékein, de azok csökönyös homályban maradtak. Elveszetten indult neki a tömegnek. A körülötte sürgölődőkön látszott, hogy már mindegyiknek van feladata, egyedül ő nem tudott mit kezdeni magával. Végül ismét az emberek közelébe vetődött, akik még mindig furcsa-szomorú hallgatásba merültek. Meglátta a közelükben ácsorgó Madárkirályt. Egy fát támasztott a hátával, és úgy tűnt, megint a madártestvéreivel társalog. Csak mikor mellé ért, és az rányitotta fáradtságtól véreres szemeit, állt el ettől a felvetésétől.
– Te nem sokat aludtál az éjjel! – szólította meg a félelfet, mutatva felé a köszöntés jelét.
– Hát nem – felelt rezignáltan a másik. – A szarvasok nagyon messzire futottak, Hessgeron pedig kíméletlenül rövid időt adott. Hajnalra itt kellett lennünk.
– Engem mégsem ébresztett fel senki, pedig már dél van!
– A fehér szarvasanya tejétől aludtál. Nem is lehetett volna felébreszteni. 
– Az meg mi?
– A szarvastestvérek csodaitala. Szerencsére így tavasszal, az ellések után sok van belőle. A törzs asszonyai mézzel sűrítik be a felesleget, és így egész évben van nekik belőle. Hát idén nem sok marad. Olyan ez, amitől a szarvasborjak erősek és ellenállók lesznek, de az elfeknek is nagyon gyorsan összeforrasztja a sebeit, elmulasztja a fertőzéseiket. Láttad, milyen kevés sebesültet kellett szarvasokra tenni vagy hordágyazni? Neked nem tűnt fel, hogy jobban érzed magad? Hogy vannak a sérüléseid?
Olmud kezdte érteni a dolgot.
– Ezek szerint, ha én tegnap éjjel felébredtem, akkor az valami különleges dolog volt?
– Legalábbis furcsa.
– Igen, sok furcsaság esik meg velem mostanában. Például egyáltalán nem emlékszem, mit tettem tegnap éjjel, onnantól, hogy kibuktam a tetemek összehordása közben. Mintha beszéltem meg íjaztam volna, halványan emlékszem a trollokra, amiket láttam is most idefelé jövet kiterítve a tisztáson, meg Hessgeronra, meg Talarnra…
– Jó. Akkor majdnem mindenre. Mi a baj?
– Azt hittem, álom volt az egész. És legalább annyira nem is tudom felidézni a történteket – tárta szét a karját tanácstalanul Olmud. 
– Ezek szerint nálad ezt okozza a fehér szarvasanya teje. Semmi baj, sőt szerencse. Ha tegnap ugyanis átaluszod a küzdelmet, valószínűleg sokkal nagyobb áldozatot követel magának az a néhány szörnyeteg. Ahogy hallottam, rendesen meglepték az emlékezés tüzénél ácsorgókat, te pedig rendesen meglepted őket. 
Olmud beletörődőn sóhajtott. 
– Akkor már csak nyílvesszőket kell újakat kérnem. 
– Gondolom, neked biztosan akad néhány. Én is kérni akarok majd, csak előbb megvárom a temetés végét – intett fejével az emberek felé.
– Temetés? Mit temetnek?
– A halottaikat. Tegnap néhányuk ott maradt a trollokkal szemben. Sok a sebesültjük is.
Olmud újult kíváncsisággal tekintett feléjük. Most látta csak, hogy a férfiak jóval kevesebben vannak. Nem idegenkedett a gondolattól, hogy a holttest a földbe kerüljön, de még sosem látott ilyesmit. Igaz, nem is volt túl sok néznivaló az egyformán domborodó földhalmokon. Inkább újra az álmosan ásítozó Madárkirály felé intézett kérdéseket.
– Tudod, hová megyünk? 
– Hessgeron valami ígéretet emlegetett, meg hogy ki kell szabadítani néhány társatokat.
Olmud nagyot ugrott örömében.
– Tényleg? Ezt mondta?!
– Igen – húzta el a száját a félelf, mint akit már az is fáraszt, ha másokat lát ugrálni. – Tegnap találtunk is nyomokat, és eléggé jól követhetőek. 
– És utána? 
– Ezt még Hessgeronnal is meg kell beszélnem. Én Dumadockba kísérem az embereket. Szerintem a társaitok elrablói is arrafelé tartanak. Már csak az a kérdés, a szarvastestvérek hol akarnak letelepedni. 
– Csak akad olyan hely ezen a világon, ahol nincsenek quetterek! 
– Akad – mosolyodott el a félelf álmatagon. – Szinte biztos, hogy nem élnek a tengerek mélyén és a sivatag homokjában. Másutt azonban mindenütt ott vannak.
Olmud kissé elszontyolodott. 
– Akkor az emberek hová menekülnek? Azt mondtad, ők is a quetterek elől futnak!
– Persze! Ám Dumadock szabad város. Lakosai csak adót fizetnek a quettereknek, nem a rabszolgáik. Nekik vannak hajóik, amivel átszelhetik a nagy vizet a túlsó oldalon lévő kontinensre, vagy még messzebb! Csupán egyetlen hajóra lesz szükség, és ha nem is quettermentes helyet, de talán egy békésebb törzsüket meglelhetik, akik hagyják őket letelepedni.
-Tehát ezek is törzsekben élnek, mint mi?
– Igen, de ha jól tudom, egyáltalán nem olyan békésen. Sok köztük a háborúság.
Ekkor az egyik ember lépett oda hozzájuk. Tömzsi, kopasz férfi volt, olyan, akin látszott, nem ijed meg a saját árnyékától. Átvérzett kötés díszítette bal vállát, s a karja is fel volt kötve, de ennek ellenére jól tartotta magát. Valahogy ismerősnek tűnt Olmud számára. Mondott valamit Madárkirálynak, aki miután válaszolt neki, az elfhez fordult:
– Indulhatunk, végeztek.
Olmud furcsán érezte magát, amint a sok szúrós szagú, hangosan csörtető ember között lépdelt. A legalacsonyabb asszony is jó fél fejjel magasodott fölé, és erejüket tekintve szintén messze elhagyták. 
Hessgeron körül csillapodni látszott a tumultus. Megritkultak a földre pakolt csomagok, kevesebb volt a szarvas. Az ifjú törzsfő épp egy útra készülő íjászcsapatnak magyarázta, hogyan, miként kövessék a törzset, és ha gond van, milyen jeleket használjanak.
– És még egyszer; nehogy az őrség trilláit fütyüljétek, mert megzavarhatjátok vele a szökevények üldözőit!
Ekkor Lesseron lépett mellé. Olmud azonnal felismerte: ő volt, aki Sziremondába hozta őket.
– Ha akarod, szívesen átveszem tőled az üldöző csapat vezetését – mondta Hessgeronnak. – Gondolom, nem könnyű ebben a bajban apád helyébe lépned, és éppen elég gondod van a szökött embereken kívül.
Az ifjú törzsfő fáradt mosollyal mutatta felé a köszönet jelét, de azt válaszolta:
– Nem, Lesseron, nem tehetem. Az jó lenne, ha mindig mellettem maradnál, mert tanácsaidra, tapasztalataidra sok szükségem lesz. De ha nem lennék az üldözők között, félek, olyasmi történhet, ami egész életemben nyomná a lelkiismeretemet.
Nem részletezte, pontosan mire gondol, és Lesseron se kérdezett rá erre. Egy gesztussal fogadta Hessgeron köszönetét, majd sietve indult a saját dolga után.
Olmud örömmel hallgatta az előbbi szavakat. Jó volt tudnia, hogy Hessgeronnak is ennyire fontos a foglyul esett elfek kiszabadítása. Kissé összeszorult a szíve, amikor belegondolt, hogy a rablók már két teljes napja növelik az előnyüket. 
Amint üdvözölték egymást, megkérdezte hát:
– Remélem, nem nélkülem indultak el az üldözők?
– Nélkülünk nem mehetnek – nyugtatta meg Hessgeron. – Én fogom vezetni őket, s te leszel a jobbomon. Csak előbb el kell rendeznem mindent a törzs körül, és el kell érnünk odáig, ahol tegnap Huiskawáék meglelték a nyomukat. Ne félj, az sincs messze! 
– Van róla elképzelésed, Hessgeron, miért cipelték magukkal a társainkat?
– Nincs – rázta meg a fejét amaz. – Még nem is gondolkoztam ezen. De gondolom, csak nem ették meg őket!?
– Én is remélem – hagyta rá Olmud, majd inkább másfelé tapogatózott tovább: – Ez azt jelenti, hogy egy ideig az egész törzs a szökevények felé megy tovább?
– Igen.
– Ezek szerint Huiskawa és az emberek is velünk tartanak addig?
– Meddig? – kérdezett vissza Hessgeron, miközben jelentőségteljes pillantást küldött a félelf felé. 
– Hát… amíg annak az embervárosnak a közelébe nem jutunk. Ők oda tartanak, mi viszont…
Olmud itt úgy hallgatott el, mint aki most jött rá, hogy nem is tudja, hová tartanak a szarvastestvérek. Hessgeron azonban nem dőlt be neki. Egyre szélesebb vigyorral nézte a lassan zavarba jövő barátját, aki aztán kényszeredetten csak befejezte a félbe maradt mondatot:
– …valami másik elf városba, gondolom. Csak van olyan helyetek, ahová vész esetén visszahúzódhattok!?
– Olmud! Mi vész esetén lövünk, nem visszahúzódunk! A legközelebbi elf város a pókpásztorok labirintusa, de oda biztosan nem mehetünk. Van még pár napra innen valami kis elf halászfalu egy tó mellett, de azok se a mieink. 
– Akkor most hová tartotok? – bukott ki végre Olmudból.
– El innen. Most az a legfontosabb, hogy mire kiderül a quetterek számára, hogy mégsem volt teljes a sikerük, már ne lelhessenek a nyomunkra. Ha jól emlékszem – fordult Madárkirály felé – a ti törzseteket sem egyetlen nap alatt pusztították el.
– Nem bizony. A fő csapás után, amikor mágiával kerekedtek a madaraink fölé, s így végeztek velük, még sokáig követték a menekülő elfeket, és addig zaklatták, hajszolták őket, míg valamennyien fel nem adták. Talán akadt néhány, aki hozzám hasonló vadonvándor lett, de gondolom, ők később más törzsekhez csapódtak. A legtöbben elpusztultak, a maradék pedig megadta magát a quettereknek, akik előbb jót lakmároztak belőlük, utána pedig szolgatörzsekbe vitték a túlélőket.
– Nos, ezt akarom én elkerülni – nézett ismét Olmudra Hessgeron. – Ha ki bírjuk húzni egyetlen holdváltásig, akkor azalatt felépülnek a sebesültjeink, elkészülnek az új íjaink, és annyi nyílvesszőt csinálunk, hogy sündisznóvá varázsolhatunk minden quettert!
– Aha! Szóval csak tesztek egy jókora kanyart a környéken, aztán amint kihevertétek a támadást, visszajöttök?
– Szó sincs róla! – Hessgeron arcán olyan mosoly villant, hogy Olmud önkéntelenül hátrált egy lépést. – Hiszen emlékezz, mit mondtam! Már Ezüstszemű Levandel is megjövendölte: emberekkel szövetkezve fogom kiirtani őket! Apám gyilkosai az utolsó szálig pusztulni fognak!

20.

Trritokk fáradt nyögéssel huppant le a kapubástya mögötti térre. Az emberizingek építette városban ez volt a falakon belüli egyetlen olyan hely, ahol kényelmesen landolhatott. Másutt, beljebb, a meredek tengerpartra települt város szűk utcáin szinte egymást érték a házak, a veszteglő hajókkal zsúfolt kikötő pedig tele volt magasra tornyozott bálakupacokkal, sózott hallal tömött hordókkal, hálószárító rudakkal. 
Már a kis öböl fölé érve megcsodálhatta, milyen takarékosan, minden helyet hasznosító módon épült ez az emberváros. Az öböl legbelső partszakaszát foglalta el, ott, ahol a kontinens mélyéből a tengerpartig húzódó magas hegység utolsó nyúlványa még egy magasabb partszakaszt alkotott. Ennek anyagából termelték ki egykoron a városfalat is, ezáltal jókora várárkot alakítva köré. Annak idején talán a tenger vize hullámzott benne, de az elmúlt évszázadok alatt, amikor az emberizingeknek sem okuk, sem lehetőségük nem volt egymással háborúskodni, a város kitermelte szemét, és az omladozó falak törmeléke töltötte fel. Trritokknak csak sejtése lehetett róla, milyen széles és mély lehetett egykoron.
A falak, rossz állapotuk dacára, még mindig álltak, néhol akár nyolc-tíz méterrel is a házak elé magasodva. Egykori építőik valószínűleg az örökkévalóságnak szánták azokat.
Trritokk a magasból azt is látta, hogy a város belsejében is lehetett egy kisebb vár, a meredek lefutású part egy kiemelkedésén, de ennek egykori hasznát már képtelen volt elképzelni. Ez egyébként jóval romosabb volt a város falánál; köveit régen elhordhatták a lakóházak felújításaihoz. Hogy egykor mégis központi szerepe lehetett, jól mutatta az, hogy egy újonnan emelt épület állt a romok tetején, s hogy a város meredek utcái innen futottak szerte.
Csupán a keleti oldalon húzódó kikötőből indult egy szélesebb út, ami egyenesen az északi kapunál elterülő, kikövezett piactéren át vezetett ki a falakon túlra, s kapcsolódott a part menti országútba.
Most a kapu mögötti tér is zsúfoltnak tűnt, hiszen nem csak a saját quetterei, de az e helyt állomásozó Szőröskarúak különítménye is itt tömörült. 
Az előlépő vezíren Trritokk azonnal látta, hogy nem harcos fajta. Inkább valami varázstudó. Dobot hordott a nyakában, mellső és hátsó mancsai tövét pedig apró csengettyűk díszítették. Idegesítő hangon csörrentek minden mozdulatánál.
– Korr’hoakknak, a Hosszúfülűek királyának parancsára érkeztem – állt meg a hagyományos távolságban előtte.
– Trakk’hoakk, a Szőröskarúak sámánfőnöke üdvözli a Hosszúfülűek harcosát. Elhozta, amire kértem?
Trritokk fáradt mozdulattal dobta kettejük közé az elf hullát. Az elfnyáj egykori vezíre néhány nyeklő-nyakló gurulás után a hátán állapodott meg. A repülés szelétől beszikkadt szemei üresen bámulták az eget.
– Pompás! Végre megtudjuk, hogyan tovább! – örvendezett az öreg sámánfőnök. Azonnal felrúgta magát a levegőbe, majd korát meghazudtoló, nyaktörő mutatványokba kezdett a tér felett. Közben ütni kezdte a nyakában hordott dobot, s valami idegenül hangzó nyelven dalt nyekergett hozzá.
Trritokk először azt hitte, meghibbant. Aztán eszébe jutott, hogy hallott ő már ilyesmiről: a varázstudók így hajtják uralmuk alá a varázserőt!
Ezek után már jóval nagyobb megilletődöttséggel nézte a Szőröskarúak vezírének ténykedését.
Érezte, amint megfogant a varázs. Olyan érzés kerítette hatalmába, mint aki hirtelen valami álomba csöppent. A dob távoli duhogássá mélyült, az ének idegen világok suttogásává, egyedül a csengettyűk csilingelése élesedett ki. Lassan mindent betöltött, s már egy állandó hangként rezgett Trritokk fejében. S megmaradt benne akkor is, amikor a sámánfőnök a földre szállt a hulla előtt, s kérdezett tőle valamit. 
A kérdést nem hallhatta a fülében zúgó hangtól, de így is rettenetesen elcsodálkozott, amikor azt látta, hogy a már oszlásnak induló tetem megvonaglik, majd a feketére szikkadt ajkak megmozdulnak, s láthatóan beszélni kezd. Egy újabb kérdésre is feleletet adott, azután viszont egy csapásra megszűnt a varázs.
Trritokk úgy érezte magát, mint akinek látomása volt, s még a sámánfőnök méltatására is csak késve figyelt fel:
– …dicsőségetekkel minél hamarabb meg szeretnétek örvendeztetni az otthon maradottakat, ezért nem is tartóztatnánk benneteket. Igaz, szűkösen vagyunk az élelemmel, azért válasszatok csak kedvetekre az emberizingek közül. Tudom, nem túl kiadós falat ekkora harcosoknak, mint ti, de többel most nem szolgálhatunk.
– Trritokk vagyok, és köszönjük – mutatkozott be a sámánfőnöknek. Úgy érezte, az öreg megérdemli, hogy tudja a nevét. Örült, hogy végre valaki harcosként szólt hozzá. – Eszünk, aztán megyünk.
Hallva quetterei méltatlankodó felzúgását, még emelt hangon hozzátette:
– Elég nagy harcosok vagyunk hozzá, hogy nekünk tetsző szállást kerítsünk magunknak estig! Aki nem így gondolja, nem is méltó királyunk, Korr’hoakk kegyére!
Azonnal megszűntek mögötte a zúgolódó hangok.
A Szőröskarúak sámánvezíre elnézte néhány pillanatig öregségtől táskás szemeivel, majd megjegyezte:
– Szűken mért szavaid bölcs vezírt mutatnak nekem. A hosszúfülűek nagy harcosok, nem a szavak mesterei, ám te kevés szóval is bírsz sokat mondani.
Intésére egy fiatalabb quetter lépett előre a kíséretéből. Karjáról hosszan lógott alá előkelő származását jelző egyenes szálú, sárgás szőre.
– Engedd, hogy fiam, Rutthsa-ghu vezessen benneteket az emberizingekhez!
Trritokk egy elégedett bólintással hagyta helyben az öreg kérését, s quettereivel együtt a szárnyra kapó Rutthsa-ghu után, a kikötő felé eredtek.

21.

– És mi legyen a kölykök neve?
– Miből gondolod, hogy több is lesz?
– Általában nem egy szokott lenni.
– Emlékszel, mennyit koplaltunk akkoriban? Csoda, hogy egyáltalán megfogant!
Olmud nevetve mutatott az előttük bandukoló Karahra:
– Ha egyetlen kölyök ekkora hasat csinál neki, nem is Marduh volt az apja, hanem egy szürke medve!
Mejime is elmosolyodott.
– Szeretném, ha lenne közte egy Szilermin, azaz csillagfény. Tudod, amelyiknek fehér folt van a homlokán.
– Talán lesz köztük olyan – révedt el egy pillanatra Olmud. – Ha jól emlékszem, Karah apjának az anyja csillaghomlokú volt. Marduh anyjának két korábbi fialásában is előfordult ilyen.
– Tudom, ismertem mindkettőt. 
Hallgattak egy ideig. 
A fák között sétáltak, hogy kipihenjék az egésznapos út, és a délutáni edzés fáradalmait.
Mióta ráakadtak Mejiméékre, és visszatértek velük a törzshöz, Olmud napi rendszerességgel tartott foglalkozásokat a többi íjásznak, abban reménykedve, hátha sikerül valamit átadnia nekik elképesztő és megmagyarázhatatlan tudásából. Bármennyire faramuci volt is a helyzet, napról napra bizony egyre több veterán íjász szarvastestvér kereste fel őt, hátha elleshet tőle valamit. Ha nem is a pontosságban, de az egyéb ravasz technikák elsajátításában történtek előrelépések. Sokan tudtak már egyszerre két vesszőt kilőni, futás, gurulás közben több lövést is leadni. Az egyik legtehetségesebb tanítványa éppen Hessgeron volt, aki, amikor csak ideje engedte, apjától megörökölt íjával próbálta utánacsinálni a kunsztokat. Persze neki jóval kevesebb ideje volt erre, mint szerette volna, hiszen a törzs minden gondján-baján túl még a vívás fortélyaira is ő oktatta mindazokat az embereket és elfeket, akiknek csak ez a fegyver jutott. Ő még apjától tanulta az alapvető fogásokat, mivel az öreg fontosnak tartotta, hogy fia tisztában legyen legközelebbi szomszédaik harci stílusával. Hessgeron most rohamléptekkel igyekezett tovább adni gyerekként szerzett tudását.
Minthogy ez neki is rengeteg idejébe tellett, úgy döntött, nem szervez külön csapatot az emberek üldözéséhez, csupán néhány nyomkeresőt küldött ki minden reggel a törzs elé, aztán az összes elffel utánuk eredtek. Így nemcsak egy csomó szarvas szabadult fel – akikre égető szükségük volt a lassan lábadozó sebesültek és a rengeteg csomag szállításához –, de folyamatosan foglalkozhatott azokkal, akik eddig még soha sem vettek kardot a kezükbe. 
Nem csak Mejiméék voltak ilyen elfek! A legtöbb szarvastestvér idáig úgy tekintett a nehéz bronzkardokra, mint valami pókpásztoroknak való haszontalanságra. Mint kiderült, azért is volt belőle annyi a városban, mert a pókpásztoroknak tartogatták, csereeszközként. Most azonban, hogy alig töredéküknek maradt íja, s az új fegyvereknek még csak a fája száradt a szarvasok hátán, egészen másképp álltak a kardhoz. Hiszen majd mind megcsodálhatták, micsoda félelmetes sebeket is ejtettek velük az emberek a sziklakemény bőrű trollokon, amiken a csigaház hegyű nyílvesszők úgy vástak el, mintha tényleg valódi kőre lövöldözték volna őket! 
Mejime tehát szorgalmasan járt Hessgeronhoz a többiekkel, hogy eltanulja, miként is kell bánni azokkal a nehézkes bronzfegyverekkel. S hiába szaggatta minden reggel izomláz a karjait, a derekát, még a foglalkozásokon túl is gyakran nekiveselkedett, hogy még tovább tökéletesítse a mozdulatait. Társa is akadt ebben: Zova. Az idősebb elf nő hasonló buzgalommal hajszolta magát bosszúja beteljesítéséért. Gyakran ki is fakasztották egymás vérét nekihevült vagdalkozásaik közben.
Mejimét nem ez zavarta, hanem az, hogy Viepa tüntetően kimaradt mindebből. Kereken elutasította, hogy kardot fogjon a kezébe, és csak annyira volt hajlandó, hogy a legfiatalabbakkal együtt Madárkirálytól tanuljon némi botvívást. Ahogy mondta, ezt még élvezte is, hiszen olyan volt, mint egy tánc.
Mejime jól tudta, Viepa azt szeretné, ha rendbe jönnének a dolgaik Olmuddal. Barátnője hosszan elbeszélgetett a fiúval, és amit lehetett elmondott a maguk történetéből is. Azóta Olmud egészen másképp áll hozzá. Úgy tűnt, tisztában van vele, hogy hibáinak következményeivel számolnia kell, de egy pillanatig sem tett le róla, hogy valamilyen úton mégis rendbe hozza a kapcsolatukat.
Igazság szerint Mejimének sem lett volna ellenére, ha ismét kialakul köztük az a régi harmónia. De hiába várta. Túl idegen, túl más volt neki ez a fiú, mint akit megismert egykor. És bármennyire is igyekezett, ezt a másik Olmudot csak csodálni és értetlenül bámulni tudta, szeretni nem. 
– Néha megértem Zovát – törte meg végül a hosszúra nyúlt csendet. – Jó lenne egyszer-egyszer farkassá változni. Látod, őket, amióta összejöttek, nem választja el semmi. Ha felbukkanna a régi falka, semmi más nem történne, csak Marduh megküzdene Karah régi párjával, s ez mindent eldöntene.
– Neked még előző párod sincs, mégis folyamatosan küzdök – felelt egy kényszeredett mosollyal Olmud. – És úgy látom, te is folyamatosan küzdesz. Szoktam nézni, hogyan kardozol. A lelkedet látom a mozdulataidban. 
– Igen. Van benne valami igazság – komorodott el Mejime. – Lehet, hogy csak azért nem tudok kibékülni veled, mert még magammal sem sikerült…
– Velem és Viepával. Őt is minden nap megbántod.
Mejime csodálkozva torpant meg. Könyökénél fogva fordította maga felé a fiút.
– Te ezt honnan veszed? Szerinted ennyire bántja, amikor karddal lát engem?
– Téged? – húzta fel a szemöldökét talányosan Olmud. – Nekem úgy tűnik, mintha mostanában csupán téged nem lehetne látni. Tényleg, mintha farkassá változtál volna egy ideje, még ha nem is úgy, mint Zova. Farkassá, aki falkát keres. Aki vadászni van. Aki lassan el is felejti, hogy tulajdonképpen egy elf nő!
– Ha! Elf nő! – lökte el a fiú könyökét gúnyos-keserűn. – Történt velem pár dolog, ami elég mélyen tudatosította bennem, ki is vagyok!
– Talán. De akkor most hol vagy? Nekem úgy tűnik, egy vértől sáros mezőn, ahol egymás után kaszabolod le az embereket! – Megláthatta Mejime szemében a tettenérés villanását, mert nekibátorodva folytatta: – Azt hiszed, nem világos? Látom, hogyan nézel Huiskawára meg azokra, akiket vezet! Amióta csak találkoztatok velünk, kerülöd őket, mintha ragályos kórságban szenvednének! Látom, hogyan néztek egymásra Zovával a sebeitek fölött! Mikor lesz ennek vége? Tényleg szeretnélek végre megtalálni! A fél erdőséget keresztülkutattam utánad, s csak egy veszett nőstényt találtam! Szeretnélek végre visszakapni!
Mejime sokáig állt ott, s csak bámulta Olmud elkönnyesedő szemeit.
– Én is szeretném végre megtalálni magamat – felelte végül rekedten. – Jó lenne visszakapnom régi önmagamat, de tudom, hogy ez már sosem lesz így. Amit visszakaphatok, azt ott fogom utolérni, azon a véres mezőn, karddal a kezemben. Aztán majd eldöntöd, neked kell-e? Addig én is megtudom, mit érzek irántad. Most még idegen vagy; se magtestvér, se szarvastestvér, de már nem is farkastestvér.
– Nekem Karah még mindig a testvérem!
– Igen? Akkor miért én adjak nevet a kölykeinek? Miért van többet velünk, mint veled?
Olmud elkeseredve, vagy inkább mérgesen dörgölte meg az orrát.
– Jó! Ha már így kitagadtál magatok közül, akkor talán azt is mondd meg, hová, merre tovább? Én egészen eddig csak azért jöttem, mert ide akartam tartozni hozzád. Most azt mondod, hogy már ide sem? A törzs elküldött, a szüleim elmentek, és bele is pusztultak, a szarvastestvérek a létükért küzdenek, és már farkastestvérem sincs? Amikor több mint húszan nekiindultunk, hogy megleljünk benneteket, még az élt bennem, hogy veletek és szüleimmel a falka közelében egy kis törzsként élünk majd. Azóta rá kellett jönnöm, micsoda tudatlan, álmodozó kiskölyök voltam. Most arra kezdek ráébredni, hogy azon kívül, ami nálam van, semmim és senkim sincs. Ha elküldesz, árvább leszek Huiskawánál! Neki még talán az ember leszármazottai élnek abban a Dumadockban! 
Mejime csak a fejét ingatta erre a kitörésre.
– Ezek a te gondjaid, Olmud. Lehet, hogy majd alakulhat jól a kettőnk dolga, de biztos, hogy nem szánalomból leszek ismét szerelmes beléd!
Ezzel sikerült a fiú önérzetének egy kényes pontjára tapintania. Az majdnem mondott valamit, de aztán csak visszafogta indulatos válaszát. 
– Menjünk vissza a többiekhez – ajánlotta végül egy mély sóhaj után. – Örülök, hogy két hét hallgatás, mellébeszélés után végre idáig jutottunk. Azt hiszem, kár lenne tovább feszegetnünk a témát. Én tudom: várni fogom az alkalmat, hogy újra együtt lehessünk. Remélem, te is teszel majd ezért.
– Nekem előbb az emberekkel van elszámolni valóm. Remélem, még az erdőségek vége előtt utolérjük őket!
– Nézd; több mint két hete futnak előlünk úgy, hogy se tűzgyújtásra, se táborozásra nem szakítanak időt. A kimerülés szélén kell, hogy álljanak, hacsak nem valami tölgynél szívósabb fából faragták őket. Ha belegondolsz, már ez is egyfajta büntetés a számukra.
– Én egy kicsit másképp látom – vágta csípőre a kezét Mejime. – Amíg velük mentünk, láthattam, milyen igénytelenek. Nem kell nekik a táborhely, és felét sem alusszák annak, mint mi. Lassúak vagyunk hozzájuk képest! Nézd csak meg annak a félelfnek az embereit! Minden hajnalban felkelnek, és elindulnak előre. Ahogy beérjük őket, gyakorolnak egy pár órát a fegyverekkel, aztán estére ők érnek be minket a táborhelyünkön, amikor mi már nagyrészt alszunk, és akkor még énekelnek egy keveset a tüzeik körül!
Olmud erre már nem tudott mit felelni, ugyanis a mára kijelölt táborhelyük felöl hirtelen éles trillák hangzottak fel. Mindenkit a táborba hívtak, amilyen gyorsan csak lehet.
Futva tették meg az utat. Csak most látták, milyen messzire kódorogtak a fák közé. A következő riadóztatás már jóval közelebbről hallatszott. 
Amint megérkeztek, többen is feléjük siettek, s főleg Mejimének újságolták:
– Megvan az egyik szökevény!
Viepa is előkerült, és Noyakével felváltva mesélték a részleteket:
– A lombsátorba vitték, hogy magához térjen!
– Képzeld, kikötözték, és véresre verve itt hagyták…
– Már legalább két napja!
– Volt néhány szava, és Huiskawa most akar majd beszélni vele, mivel valami másik nyelven ért, mint ezek az emberek!
Mejime egy türelmetlen mozdulattal csendre intette őket, és csak ennyit kérdezett:
– Azok közül van?
Mind tudták, kikre gondol.
– Nem – felelte Viepa sietve –, ez inkább az lehet, amelyik eleresztett minket, habár így véres fejjel nehéz eldönteni… de biztos nem azok közül valamelyik!
– Jó.
Mejimében kiengedett a feszültség. Valahogy mintha még örült is volna, hogy nem halászták el az orra elől az egyik prédáját. Zovára pillantott, aki időközben szintén megérkezett, és már hallotta az előbbi párbeszéd végét. Az ő szeméből ugyanazt az érzést olvasta ki. Zavartan pillantott félre.
Ekkor Hessgeron és Madárkirály rontottak elő.
– Íjászok, hátasra! – süvöltötte az ifjú törzsfő – Az átkozottak a tóparti elfeket akarják megtámadni! Egy kieresztett vágtával talán hajnalig beérjük őket! Elvesszük a kedvüket a vadászattól!
A körülötte állók rövid, lelkes kiáltással adtak hangot véleményüknek. Harci láz fénye villant fel a szarvashátra lendülő íjászok szemében. Egyedül Mejime arca árulkodott egészen másfajta érzésekről. 
Összehúzott szemmel lépett a már szintén az agancsosán ülő Hessgeron elé, és kitartott bal kezével a megvetés jelét mutatta fel neki.
Az ifjú törzsfő előbb láthatóan zavarba jött, majd kisápasztotta a harag. 
– Jó – sziszegte. – Ha visszajöttünk, megbeszéljük!
– Most! – Mejime hangja kérlelhetetlen volt. Balját kissé feljebb emelve tudatosította: tényleg komolyan gondolja a vérig sértő gesztust. – Napok óta utolérhettük volna őket! 
– A szarvastestvéreinkre a sebesülteknek volt szüksége! – köpte Hessgeron a nő felé, majd mint aki már így is túl sok időt vesztegetett erre, a dermedten figyelő íjászok felé fordította hátasát.
– Hazudsz! Félsz Levandeltől!
Hessgeron megdermedt ültében. Szarvasa érzékelte a változást, megtorpant. Az ifjú törzsfő nem fordult meg. Arcát csak az íjászok láthatták. 
Pattanásig feszült a csend.
Végül Madárkirály mozdult. Mejime elé lépett, és szolid unszolással letolta kitartott karját. Közben szinte már gyanúsan kedves hangon azt mondta:
– Én csak félig vagyok ember, kedvesem, de egy szál husánggal is tudok olyat ütni, hogy kardostól, mindenestől repülsz egészen Aslantassig! Kipróbálod?
Mejime a kardjával válaszolt. A félelf volt a szemében gyalázatának megtestesülése. Viepa rémálmainak valósága.
A vérét akarta látni. Hiszen ember szülte ezt is!
Hátáról előrántott kardját a dúsan faragott bot nem sokkal a félelf feje felett állította meg. A gyomra irányába rúgott, de a másik könnyedén eltáncolt előle. 
Torokmély üvöltéssel forgatta meg maga körül a kardját, hogy egyszerre vághasson át fát, húst és csontot, azonban még a mozdulat felénél sem tartott, amikor valami hirtelen keményen kisodorta a lábait. Még a levegőben volt, amikor a gyomorszájába is tompán beledöfött a bot, amitől szaggató fájdalom szaladt szét az egész mellkasában, a levegő pedig földet érésével együtt szakadt ki belőle. Csak félig tompíthatta az esését; könyökét és csípőjét keményen fogadta a talaj, elzsibbadó karjából ki is fordult a súlyos fegyver. Fel sem foghatta, mi történt, máris újabb ütés érte. Ez most az állán csattant, Mejime előtt pedig egy pillanatra elsötétedett a világ. Utána is sokáig csupán sűrűn villogó, szürke pontocskákat látott maga előtt.
– Mint mondottam, én csak félig vagyok ember – hallotta maga felett, miközben lassan újra felismerte, hol van –, gyengébb a legtöbb asszonyuknál, és kardom sincs. Te pedig a törzsfő egyik legjobb tanítványa vagy, úgy tudom. Mit vársz el a nálad tanulatlanabbaktól? Rontsanak rá egy kisebb seregnyi emberférfire, akiknél ott a pókpásztoroktól kapott kardjaitok, és husángja mindegyiknek van? Két íj két tegez nyílvesszővel? Vagy netán arra gondoltál, hogy lőjék halomra neked a sűrűből a szarvastestvérek íjászai? És baloddal illeted azt, aki valamivel több felelősséggel gondol az elfekre, mint te? Még úgy is, hogy a szeme láttára zabálták fel a testvérét?
Mindeközben paták dübörgése csapott fel.
Mire Mejime kiköpte a szájában összegyűlt vért, és felnézett, már egyetlen szarvas sem volt a táborhelyükön. Bár arra számított, hogy kíváncsiskodó sokaság lesz körülötte, akik némán bámulják – nem ez a kép fogadta. Úgy tűnt, a szarvastestvérek tudomásul sem hajlandóak venni az előbbi incidenst. Csak Viepa, Olmud, Zova, Noyake és Madárkirály álltak felette, szemükben szomorú aggodalommal. 
Zováéban szánakozás. A félelfében inkább szigor.
– Remélem, a tölgyhusáng gyógyítja a veszettséget – jegyezte meg Olmud, kényszeredett vidámkodással a hangjában, majd a félelfhez fordult: – Szerintem rám is szükség lehet. Legalább kipróbálom, mit bír egy ilyen bőrből varrt lábbeli.
Azzal futásnak eredt a szarvasok nyomában, a saját tempójában. Pillanatok alatt eltűnt a fák között.
Mejime hányingerével küzdve tápászkodott fel a földről. Baloldalról a feje sajgott irgalmatlanul, jobbról a könyöke és az oldala. Törődött mozdulatokkal vette fel és tette vissza a hátára kardját, majd a bocsánatkérés jelét rajzolva maga elé kijelentette:
– Azt hiszem, sikerült felébresztened. Köszönöm.
Madárkirály szó nélkül fordult el, és ment a dolga után. Nem mutatta a megbocsátás jelét, de Mejime nem is várt semmi ilyesmit. Annak is örült, hogy nem lett elutasítva az iménti gesztusa.
Tanácstalanul nézett a többiekre.
– Úgy érzem, képtelen vagyok utánuk futni! – nyögte panaszosan. 
Viepa haragosan vonta össze a szemöldökét:
– Most mutatták meg neked, mennyi hasznodat vennék az emberek ellen, de te csak nem bírsz megmaradni?!
– Mert? Talán ti is maradtok?
– Képzeld! 
– Minél előbb szeretném Hessgeron bocsánatát kérni! – Mejime úgy érezte menten kettéhasad a feje. Két kezébe fogta, és próbált megállni a lábán, miközben a világ minden nyilalló lüktetésnél lódult körülötte egy kicsit. A könnye is kicsordult. Csak most gondolt bele, mi lett volna, ha ez az ütés nem az állát, hanem a nyakát vagy a halántékát éri. Beleszédült. 
– A te állapotodban én egyébként sem szaladgálnék – tette még hozzá Viepa, miközben hozzá lépett és karjába fogódzva vezetni kezdte a szálláshelyek irányába. 
– Ha rendbe jöttél, gyere gyakorolni. Ránk fér – hallotta még Zovát elmenőben.


Hessgeron olyan iramban vágtatott, mint még soha eddigi életében. Mélyen a két agancs közé dőlt, s jóformán csak a térdeivel tartotta magát az állat hátán, ami megértve szándékát, elnyúló testtel, hatalmas szökkenésekkel, szélvészként száguldott előre a fák között. Nem ösvényt követtek, hanem egyenesen a Zugoly-tó irányába, a kicsiny elf falu felé vették az irányt. Gyakran keresztezte útjukat kidőlt fatörzs, meredek falú vízmosás, de a fáradhatatlan fehér szarvas elképesztő ugrásokkal szállt rajtuk keresztül.
Bármennyire is másképp gondolta mind ez idáig, most mégis bűntudat tépte belülről. Valamelyest még Mejime megvetését is el kellett fogadnia. Hiába a félelf magyarázata a felelősségéről, ha egyszer ez talán még több testvérük vesztét okozza! Ráadásul az elf nő igenis a lényegre tapintott, amikor azt vágta a szemébe, hogy fél az ezüstszeműtől! Talán a sárkány, talán apja halála, esetleg Madárkirály és az emberek hirtelen felbukkanása okozták, de egyre inkább hajlott rá, hogy ő is a beteljesülő sorsot higgye Levandel minden szava mögött. És ez most talán jóvátehetetlen hiba volt részéről.
Valahol érezte, ez a szédült vágtázás már csak a saját lelkiismeretének szól, igazából végzetesen elkéstek. 
Hiszen nem egészen egynapi járásra a Zugoly-tótól akadtak rá erre a kikötözött emberre, aki saját bevallása szerint két napja lógott már azon az ágon.
Kibukkanva a tó partjára, sejtése tovább erősödött. A lemenő Magnius fényében egyetlen fatörzsből vájt csónakot sem látott kirajzolódni a vízen. 
Visszafogta a szarvast. Mégsem ronthat a faluba, mint egy fergeteg! Most vette észre azt is, elfjei mennyire lemaradtak mögötte. Jó, ha még az éjszaka beérik.
Körültekintő óvatossággal közelítette meg a falut, s mert egyáltalán nem ismerte az itt lakók szokásait, az esetleges őrök jelzéseit, csupán feltartott tenyereivel jelezte a fák felé békés szándékát. 
Senki nem állította meg.
A faluba érve siralmas kép fogadta.
Haldokló sebesültek a szétdúlt kunyhók előtt a földön, köztük tanácstalan öregek, kik reszketeg kezekkel próbálnak segíteni, ahogy csak erejükből, tudásukból telik. Megtört fényű pillantások, láz verítékétől fénylő arcok.
Hessgeron szó nélkül csusszant le szarvastestvére hátáról, és máris oldotta övéről a fehér szarvasanya tejével teli kis tömlőjét. Azt rögvest látta; a felének se jut egy apró kortynál több. Remélte, a többi íjásznál is akad majd valamennyi. 
Válogatás nélkül kezdte végigjárni a falu szerencsétlenül járt lakóit, s akivel csak tudott, nyeletett egy keveset a gyógyerejű italból. Hamar a végére jutott. Az utolsó kortyokat már azoknak adta, kiknek félő volt, nem tart ki az ereje az íjászok érkeztéig.
Túl sok gyereket és asszonyt látott. Alig voltak köztük férfiak.
– Te ugye Misszerdon vagy, a szarvastestvérek főnöke? – szólította meg őt tisztelettel az egyik öreg.
Ő mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét. Visszadugaszolta a kiürült tömlőt, majd felállt a sebesültek mellől.
– Hessgeron vagyok, Misszerdon fia. Apám lassan már három hete, hogy a quetterek támadásának áldozatává lett. Azokat az embereket követtük, akik megtámadtak benneteket. Minket is meg akartak támadni, de foglyul ejtettük őket. Megszöktek. A quetter támadás késleltette csupán az indulásunkat. Ha tudom, hogy ezt tervezik… – szorult ökölbe a keze –, csak Levandel szava fogott vissza bennünket attól, hogy elvegyük kártékony életüket! 
– Attól törvény a törvény, hogy néha megszegik őket – mondta erre halkan az öreg. – Ha mindig, mindenki betartja, akkor már szokás. – Előrelépett, és mindkét kezét Hessgeron vállára tette. Meglepően erős volt a szorítása. Mélyen az ifjú törzsfő szemébe nézett: – Hozd vissza a fiainkat! Emlékszem, milyen érzés elveszíteni egy apát, de hidd el nekem, sokkal rosszabb, ha a gyermekeidet veszíted el! Ti erősek vagytok, s fegyvereitek vannak, gyors lábú szarvasokkal tudtok a nyomukba eredni. Tedd ezt meg nekünk, Misszerdon fia, Hessgeron!
– Megtesszük, ebben biztos lehetsz – vette le az öreg kezeit a válláról. Így is alig állt remegő lábain. – Előbb azonban a sebesülteket kell ellátnunk. Mindjárt megérkeznek a társaim, addig viszont pihennem kell. 
– Négy nappal járnak előttetek. Ha nem indultok azonnal, elérik az erdőség keleti szélét, ahol már a quetterek az urak. Bizonyára nekik viszik a fiainkat. Mihez kezdhetnétek már akkor?
Hessgeront igen meglepte a hír. A durva nyomok, amiket az emberek maguk után hagytak, sokkal fiatalabbnak tűntek négynaposnál. 
– Biztosan nem tévedsz? Soknak tűnik nekem ez az idő.
– Három éjszakával ezelőtt volt, hogy ránk rontottak mindenfelől. Ha nekem nem hiszel, kérdezz meg bárkit!
Jobban belegondolva azonban Hessgeronnak is be kellett látnia, lehetett négy napja a támadás. Az a sebláztól félájult emberférfi, akit találtak, már régen elveszthette az időérzékét. Az itt fekvő elfek sebein is látszik, hogy már napok óta kezelik őket. Fejet hajtott hát, és a bocsánatkérés jelét mutatta az öreg felé:
– Amint megérkeznek az íjászaim, a fehér szarvasanya tejét hátrahagyva nektek, azonmód indulunk is tovább. Nekem és szarvastestvéremnek azonban mindenképpen pihennem kell valamicskét addig, különben nem leszünk képesek tovább vezetni az üldözést.
– Minden kunyhónkat szétdúrták. Csak a fák alatt lelhetsz helyet magadnak.
Rogyadozó léptekkel botorkált el a vízpartig, s ült a partot szegélyező fűzek egyike alá. A szomorúan vízre hajló ágak mögül nézte végig az alkony utolsó fényeinek játékát a gyorsan sötétedő tó tükrén. Szarvastestvére nem sokkal lejjebb hasig gázolt a hűvös vízben, és óvatos kortyokban ivott. A tajtékot már lemosta magáról, s valószínű volt, hogy nemsokára ő is elpihen valahol a fák között. Hessgeron remélte, nem hajszolta túl magukat, s képesek lesznek folytatni az üldözést.
Minthogy tudta, nem lenne szerencsés dolog, ha elaludna, inkább pihenő ülésbe helyezte magát:
Lábait maga előtt behajlítva egészen a fa tövéhez ült úgy, hogy gerince teljes hosszában a törzsre simult. Kezeit lazán a két térdére támasztotta, s egy mély sóhajjal kísérve lehunyta a szemét. Egyetlen rövid szólamot ismételgetve lassan kiürített a fejéből minden érzést és gondolatot, hogy végül egy alváshoz hasonlatos, de álmok nélküli állapotban találja magát.
Lassan csordogáló mézzé csendesedett körülötte a vadsodrású idő, távoli sejtéssé halványult a világ.


Madárkirály álmos szemekkel pislogott ki a lombsátor alól a párás hajnaltól csöpögő erdőbe. Kovács Koraz közeledett felé az emberek szálláshelye felől. Ilyentájt szoktak indulni.
– Húsos Hereg küldött, hogy kérdezzem meg, mikor jössz! – kiabálta már messziről a hosszú hajú ifjú.
– Csitt, te! – kapta szája elé kezét a félelf. – Egész éjjel virrasztani szerencsétlen ember mellett, és csak fél óra óta ment le a láz, hogy nyugodt álom legyen neki!
– Nem segített az a szarvastej se? – halkította le magát a mellé érkező.
– A sok sebek gyorsan gyógyul, de mérgek lassan jönnek ki. Jobb lesz, ha ma reggel nélkülem indultok. Majd elfekkel utolér én benneteket.
A másik csodálkozva nézett rá:
– Szerinted melyikünk tudja, merre kell mennünk? Nélküled csak eltévednénk!
Madárkirály fáradt mozdulattal simított végig törődött ábrázatán.
– Igaz van! Álmosság elvitte nekem fele ész! Akkor várni ti is indulást!
– Miért kell az elfeknek minden reggel annyival később indulniuk?
– Megvár, míg sok szarvas reggel-eszik!
– De most nincsenek is itt a szarvasok! Tegnap délután elvágtattak, nem emlékszel? – ütött a saját homlokára Koraz.
– De most van beteg ember! – emelte fel a hangját Madárkirály, és a háta mögé bökött. – Amíg dolgoz benne szarvastej, nem ébredni fel!
Az ifjú erre válaszul előbb mérgesen fújt egyet, utána haját hátradobva leguggolt, hogy szeme egy magasságba kerüljön a lombsátorból kikémlelő félelfével, majd lassan, visszafogottan magyarázni kezdte:
– Szerinted van értelme egyetlen ember miatt itt vesztegelnünk egy fél napig? Tíz perc alatt csinálunk egy hordágyat, amin én meg a Pocakos Wurroh, tudod, az a vörös melák, akár estig is elhurcoljuk azt a vézna kis fazont. Érteni?
– Érteni. Jó ötlet.
– Akkor légy szíves mondd ezt el az elfeknek is, és induljunk, jó? Lassan a belünket is kifossuk már attól az erdei kajától, amit tőlük kapunk! Nézd meg – mutatta fel a tenyerét –, már a bőrkeményedéseimet is lerágtam!
Madárkirály ugyan nem értett meg minden szót, a lényeggel azonban nagyon is tisztában volt. Bólintott hát, és túltéve magát ólmos álmosságán, kipattant a lombsátorból, hogy beszéljen az elfekkel.
Hamar kiderült, azoknak sincs túl sok kedvük huzamosabb ideig a biztonságot nyújtó íjászok és szarvastestvérek nélkül maradni. Mielőbb indultak volna utánuk. 
Hamarosan úton voltak hát.
Talán már dél is elmúlt, mire a hordágyon cipelt beteg feleszmélt. Madárkirály azonnal hozzásietett. Mire odaért, betegét már a hordágy mellett lépdelve találta. Kézzel-lábbal magyarázott az őt eddig cipelőknek, mindegyre azon igyekezve, hogy kifejezze nekik mélységes háláját. Azok viszont csak a fejüket csóválták értetlenül. 
– Köszöni, hogy elhoztátok – fordította le nekik a félelf, majd a sovány fickóhoz fordult: – Jobban tennéd, ha még egy ideig a hordágyon maradnál. Enned és pihenned kéne, különben megint kidőlsz estére.
– Te meg kiféle vagy? – nézett végig rajta hökkenten a beteg. 
– Aveslorcnak hívnak tifelétek.
– A félelf? Tehát mégis igaz? – parolára nyújtotta a kezét – Két évig inaskodtam az egyik unokatestvérednél a lakatosműhelyében! A nevem Draudan.
Madárkirály idegenkedve fogadta a régen használt gesztust, amikor kezet rázott vele.
– Csodálatosan rendbe jöttem az éjjel – újságolta vidáman a nyurga fickó. – Csak az a baj, hogy egy árva kukkot sem értek ezeknek a nyelvéből!
– Nem csodálom. Messze északról jönnek, hogy hajóra ülhessenek Dumadockban.
A másik erre furcsálkodva húzta fel a szemöldökét:
– Csak rájuk parancsoltak a quetter urak, ők meg önként átvágnak az erdőségen? És az elfek? Talán őket is azok küldték?
Most a félelfen volt a csodálkozás sora.
– Miről beszélsz te? Az elfeket is, meg az embereket is a quetterek űzték el a lakhelyükről, de nem ők mondták, hogy erre menjünk! Remélem, nem is sejtik, hogy hová tartunk!
Draudan arca erre elkomorult.
– Régen járhattál már odahaza. A város a quettereké, és magam is csak alig menekülhettem előlük. Úgy tudom, mindenkit hajóra tereltek a környékről, és elvitték őket. Dumadock nem szabad város többé, csak egy a többi rabszolgatelep között.
Madárkirálynak meg kellett állnia egy pillanatra a döbbenettől. Ezer kérdés tódult fel benne, de aztán inkább néma maradt. Hosszú percekig szó nélkül hallgatta Draudan történetét, amiben az töredelmesen megvallotta, miként került Szakállas Baldi bandájába, miken ment keresztül, míg aztán el nem eresztette a foglyul ejtett elfeket. Utána már kissé rövidebbre szabottan foglalta össze megaláztatásait tömörítő néhány napját, aminek a végén, hogy ne veszélyeztesse a tóparti elfek összefogdosásának sikerét, inkább hátrahagyták – persze úgy, hogy lehetőleg minél tovább szenvedjen. 
A félelf közben egyre komorabban gondolt bele, mit is tehet ezek után. Néhány nap múlva elérik ugyan a várost, de ott ugyanolyan csapda várja az embereket, mintha otthon, a falujukban maradtak volna. Arra rögtön rájött, hogy semmi értelme most azonnal elmondania nekik. Azon túl, hogy reménytelenségbe taszítaná őket, semmit nem érne el. 
Hessgeronnal kell előbb megbeszélnie a dolgot. 
– Ezek szerint azért még futnak be és ki a városba hajók? – kérdezte végül.
– Persze! Azokkal szállítják a rabszolgákat. 
– És mennyi quetter van most a városban?
– Pontosan nem tudom. Jó hónapja is van már, hogy eljöttem onnan. Akkoriban voltak vagy százan.
– Húh! Miből éltek azok ott?
– Hát miből?! Belőlünk! Megesznek minden jószágot, meg gondolom azokat is, akik nem pattantak az első szavukra.
Madárkirály elkeseredetten ingatta a fejét. Szörnyű volt még hallgatni is. Főleg ezzel a beletörődő hangsúllyal, ahogy ez a Draudan beszélt róla. 
– Ugye tudod, hogy az elfek harcosai most éppen a volt rablótársaidat üldözik? – fordult ismét a fickó felé. Annak kissé megkeményedett a hangja, amikor válaszolt:
– Remélem, a saját belükre akasztják fel valamennyit!
A félelfet kirázta a hideg e szavak hallatán. Kissé felháborodva torkollta le a másikat:
– Elfekről beszélsz, hé! Még akkor se tennének ilyen szörnyűséget, ha az anyjukat aláztátok volna meg!
A másik erre behúzott nyakkal elhallgatott. Csak jóval később szólalt meg csendesen:
– Azért nehéz elhinnem, hogy ők meggyógyítottak volna! Ha nem vagytok velük, bizonyára csak a szenvedéseimet rövidítik meg!
– Szóval nem hiszed, hogy ők voltak? Azt hiszed, nekünk van olyan gyógyító italunk, amivel egy nap alatt lábra állíthattunk?
Draudan szemében továbbra is a hitetlenség csillogott:
– Miért, nem?
Madárkirálynak megkeményedtek a vonások az arcán. Mejime jutott az eszébe, és a csapás, amit ha nem akaszt meg, most talán nem is beszélgetne itt.
Szó nélkül megragadta Draudan csuklóját, és maga után húzva az elfek közé vitte. Némi keresgélés után meglelte a farkasok kísérte kis csapatot, ahogy kissé elkülönülve a szarvastestvérektől, a saját ösvényükön követték őket.
A farkasok azonnal ínyüket villantva fogadták az idegeneket. Körbefogták a két emberszagú jövevényt, s csak az elfek halk szavaira tértek vissza hozzájuk. 
Idegesek voltak mostanában. Nem csak a rengeteg idegen tette őket azzá. Az, hogy együtt kellett utazniuk egy rakás ízletesnek ígérkező szarvassal, s mégis el kellett járniuk más préda után, még jobban megviselte őket. 
Most az elfek is olyan pillantásokat küldtek feléjük, hogy még Madárkirályban is felmerült a kétség. Aztán megemberelve magát, mégis a legelöl lépkedő Mejiméhez húzta az eddigre már egészen megrettent Draudant. 
– Nos, mondd el neki, mit gondolsz az elfekről! Hátha igazad lesz! – Nagyot lökött a minden ízében remegő fickón, aki rongycsomóként hullott az elf nő elé. Az csodálkozva állt meg, s kissé értetlenül nézett fel ismét.
– Ezt meg minek hoztad ide? – köpte viszolygással a hangjában a félelf felé.
– Magához tért, s gondoltam, még most megbeszélhetnétek a vitás kérdéseket – válaszolta neki nyugodtan. Csak a hangja legalján lehetett érezni valami ideges remegést. – Azt szeretné, ha Hessgeronék a saját belére kötnék fel valamennyit az egykori társai közül!
Mejime úgy kacagott fel, mint aki egy különösen jó tréfát hallott. Valami olyasmi is volt azonban ebben a kacajban, amitől a többiek kissé aggódva pillantottak rá.
– Mondd meg neki – hajolt egészen közel a földön hebegő-habogóhoz –, hogy én vagyok az, aki valami hasonlóra készül, de még véletlenül sem mocskolnám össze magam a beleikkel!
– Elmondtam neki a kívánságodat – fordult az első ijedtségén már túlesett emberhez Madárkirály. – Hallhattad, milyen jót mulatott a feltételezésen, hogy az elfek vezetője ilyesmit tenne, viszont megígérte, hogy ő majd, ha nem is a beleire akasztja fel őket… de szolgál majd némi elégtételt. Ismerős?
– I-igen! Őket… őket engedtem el.
– Szerinted miért nem köszönik most meg neked?
– Hm?
– Te megköszönted volna, ha csak lekötöznek a fáról, amin megtaláltak, aztán otthagynak?
– Nem sűrűn lett volna rá módom, me’ ott döglök meg akkor is… – Draudan láthatóan most kezdte kapiskálni, miről is beszél neki, miért is van felháborodva a másik. – Azt akarod mondani, hogy ez volt a legkevesebb részükről?
– Szóval, te megköszönnéd ennek a nőnek az előbbi ígéretét? Hogy majd ő kibelezi a volt társaidat?
– Tolmácsold neki, légy szíves, a legmélyebb hálámat!
Madárkirály mély sóhajjal fordította le Mejimének:
– Ez az ember köszöni neked, amiért megteszed majd, amit Hessgerontól remélt.
Mejime előbb meglepetten bámult a félelfre, majd dühösen az időközben feltápászkodott, idétlenül vigyorgó fickóhoz fordult, aztán szó nélkül elsietett. A többiekkel a nyomában.
Draudan képéről lassan olvadozó vigyorral, teljesen értetlenül figyelte őket.
– Mit mondtál te nekik? – kérdezte végül gyanakodva.
– Csak amit kértél. A köszöneteddel tudatosítottad náluk, hogy nem tartod természetes dolognak tőlük, ha megteszik, s amiért ennek ellenére mégis megteszik, hálával tartozol nekik. Vagyis nekik is lehet hozzád bármikor egy hasonló kérésük. – Draudan értetlen arcát látva Madárkirály önkéntelenül is elmosolyodott. – Ha ezt megérted, akkor az elfeket is megérted majd. Addig viszont bánj óvatosabban a kifejezéseiddel! Nem emberek ők, és nem is állatok, viszont láthattad: még az állataik is megérzik, ha valaki nagyon különbözik tőlük.
Draudan most már úgy nézett, mint aki azt sem tudja, hol van. Hangot is adott ezen érzésének:
– Nem mondhatnám, hogy értem, miről beszélsz, de majd gondolkozom rajta. 
Madárkirály beletörődőn legyintett.
– Már megszoktam. Az a baj, hogy elf és ember közt nagyon nehéz a tolmácsolás. Nem olyan, mint északi és déli ember közt. A gondolatokat, amik a szavak mögött húzódnak, nem tudom átfordítani.
Draudan megfogadta Madárkirály tanácsát. A délután további részét némán, gondolataiba merülten kutyagolta végig.
Estére érték el a Zugoly-tó partját. Ott már Olmud várt rájuk a hírrel, hogy Hessgeronék még az előző éjjel továbbvágtáztak a rablók nyomában.
– Mire ideértem, már tovább is álltak – tárta szét karját a fiú. – A faluban rengeteg a sebesült, napközben őket ápoltam az öregekkel és azzal a néhány túlélővel, akik véletlenül megúszták. Mostanra majdnem mind gyógyul, vagy gyógyító álmát alussza. Nincs sok értelme bemenni hozzájuk, inkább táborozzunk le itt a parton.
A legtöbben minden gond nélkül ráálltak a dologra. Csak az emberek zsörtölődtek a töméntelen szúnyog miatt. És Madárkirály nem tudta, mit tegyen. Úgy tűnt, Hessgeron egyenesen a vesztébe rohan, ők pedig, ha követik, szintén ezt teszik. 
De ha csak itt várnak, akkor esélyük sem marad, hogy még időben figyelmeztethessék őket!
Igen – jött rá hirtelen a megoldásra –, beszélnie kell Olmuddal! Ő az egyetlen, aki esetleg utolérheti őket!
Az időközben már saját dolga után néző fiút a farkastestvéreknél lelte meg. Éppen Mejimének újságolta, micsoda szörnyűségeket látott az elf faluban:
– Lassan már az én fejemet is elborítja ez a veszett érzés. Kezdem megérteni, miért veszitek őket annyiba, mint egy tetűt, vagy kullancsot, amit szétnyomni érdemes csupán! Szavamra, képes lennék kilyukasztani őket!
– Van itt nagyobb gond is! – szakította félbe őt a félelf. – Gyere, beszélnem kell veled!
Olmud máris indult volna, de Mejime Madárkirály után szólt:
– Vajon mi az, amiről mi nem tudhatunk?
– Igaz – fordult vissza a félelf, kissé szomorkás mosollyal az arcán –, talán jobb, ha már most elmondom nektek is.
Azzal előadta, mi mindent tudott meg Draudantól a délután folyamán.
– Vagyis ha még az erdőségen túlra is üldözik őket, az könnyen a végzetüket jelentheti. Ezért kellene, Olmud, hogy utánuk fussál, és figyelmeztessed őket!
A fiú kedvetlen arccal, orrát dörgölve válaszolt:
– Nem fog menni, Huiskawa! Tegnap kisült, hogy képtelen vagyok felvenni a versenyt a szarvasaikkal, hiszen alig egy perccel indultam utánuk, mégis órákkal később érkeztem meg ide. Most pedig már egy egész nap előnyük van. Feleslegesen hajtanám magam.
– Ha elveszítjük az íjászokat, itt mindenkinek vége van, ugye ezt te is tudod?
– Tudom.
– És mi lenne – szólt közbe Mejime is –, ha mindannyian utánuk indulnánk? A sebesültjeink nagyrészt jól vannak, bírnák az egész estés gyaloglást, az emberek meg, ha jól hallottam, már reggel is ők akarták, hogy korábban induljunk. Talán ők is kibírnak pár napot alvás nélkül…
– A szarvasoknak úgyis legelniük, kérődzniük kell, míg mi ezalatt is mehetünk – állt mellé Lozon is. A többi farkastestvéren sem látszott, hogy idegenkednének az ötlettől.
– Az utóbbi napok tunyasága már amúgy is hájat növesztett a hasamra – tette hozzá Noyake nevetve. – Pedig már örültem, hogy megszabadultam tőle!
Madárkirály elképedve nézte őket. Erre azért nem számított tőlük. Nem tudta eldönteni, ők is Hessgeronékat féltik-e ennyire, vagy csupán nem szeretnének kimaradni az elrablóikkal való leszámolásból. Végül nem kérdezte meg, csak beleegyezően rábólintott az ötletükre. 
Úgy tűnt, nem ma este fogja pótolni elmaradt alvását.
– Akkor szólok az embereknek. Ti addig a szarvastestvéreknek mondjátok el, hogy indulunk tovább.
Könnyebb dolga volt, mint reggel. Az emberek ugyanis mást se csináltak, mint elkeseredetten csapkodták a testüket lepő szúnyogokat, amik nekivadult felhőkben támadták őket, még az időközben meggyújtott apró tüzek vastag füstjén keresztül is. Kis híján megéljenezték a hírt, hogy tovább kell menniük innen az éjszaka.

000-Felhívás

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Amennyiben szeretnél csatlakozni a HEBOK közösséghez, a legegyszerűbb, ha IDE linkelsz, és a Facebookon követed a HEBOK szerkesztőség munkáját.

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

22.

Baldi mélyeket lélegzett a friss, tengeri szélből. Valósággal elérzékenyült, amikor a sűrűből kibukkanva végre ismét meglátta a hatalmas, kék vizet.
Sokkal hamarabb tették meg a visszautat, mint amikor még befelé mentek. Most nem kellett rejtőzködniük, cipekedniük, mint akkor. Igaz, a végletekig lepusztultan néztek ki, de az erdő ennyiből talán jó lecke is volt a számukra. Megtudták, meddig bírnak elmenni, ha nagyon muszáj.
Amióta ugyanis összefogdosták a tóparti elfeket, Baldi csak hat órás alvásokra állította meg őket, ezt is kétnaponta váltva a csapat két fele közt. A másik fél ilyenkor őrizte a foglyokat, pihent és evett. A lassan egy hete tartó erőltetett menetelés minden erejüket próbára tette. Igaz, az előtte való két-három hét sem a pihenésről szólt, ez az erőpróba azonban olyasmi volt, amihez foghatót még soha, semelyikük nem élt át eddig. A több mint száz foglyuknak is mostanra alig volt meg a fele. Minden napra jutott legalább tucatnyi elhullott egyed. Tüzet nem raktak, hiszen a meggyújtása, a hús megsütése órákba került volna. Azt pedig mind tudták, hogyha vannak üldözőik, azok az elf falu kifosztása alatt még közelebb jutottak hozzájuk, a rombolást látva pedig valószínűleg mindent megtesznek majd, hogy beérjék őket bosszújuk beteljesítéséhez. Ha pedig eddig valami csoda folytán nem üldözték őket, hát ezek után biztosan lesznek, akik a nyomukba erednek majd. 
A faluban talált halakat tehát már akkor nyersen falták be, miközben a nyakuknál összekötözött, saját köteleikkel összefűzött foglyokat maguk előtt terelve iszkoltak tovább kelet felé. 
A nyers halak nagyon hamar elfogytak. Ezután viszont már semmi viszolygást nem keltett bennük, amikor megkapták az első elhullott elf húsát. A hínáros ízű, nyálkás falatok után ez igazán ízletesnek bizonyult. Morek és néhány kiválasztott barátja voltak a mészárosok.
Baldi nagyon hamar rájött még egy csodálatos előnyére a dolognak: Foglyaik olyan irtózatos félelemmel vették tudomásul, mi történik az elpusztult társaikkal, hogy eszükbe sem jutott lázadozni. Míg a faluból eljövet alig lehetett őket a megfelelő iramra bírni, az első belőlük fogyasztott vacsora teljességgel megtörte az ellenállásukat. Leszegett fejjel, birkák módjára igyekeztek tartani a tempót, és inkább menet közben haltak meg, semhogy a társaik erejét kurtítsák saját botladozásukkal.
Hullottak is, mint a legyek, jóformán csak azok maradtak meg, akik nem szereztek sérülést a támadáskor. 
Baldi saját emberei közül is elvesztett kettőt; Tizont a sárgasággal együtt járó láz vitte el, egy másik vérhasban szenvedett ki. Őket az avar alá kapartatta a többiekkel, és Mark’yhennon kegyébe ajánlotta a lelküket. Sajnos ennél több időt nem szánhatott rájuk. Csupán egy fejüknél leszúrt bottal jelezték meg a sírhelyeket, remélve, hogyha kiegyeztek a quetterekkel, a következő fordulónál majd tisztességesebb szertartást adhatnak az egykori cimboráknak.
A tengerparti úton most még gyorsabban haladtak, mint a kanyargós erdei ösvényeken. Ahogy Baldi számította, estére el kellett érniük Dumadock kapuját. 
Éppen egy falun haladtak keresztül. A napfényben fürdő, kihalt település házai komor némasággal tekintettek a poros földúton haladó csapatra.
– ’Imehetünk néhányan valami embernek való kaja után nézni? – söndörödött mellé Morek. Újabban állandóan vigyorgott, mint egy hibbant. Habár lehet, hogy csak az erős, tengerparti fénytől szokott el a szeme.
– Eriggyetek! Egy órát kaptok, aztán indulunk.
– Mért, főnök? Itt má’ nem üldöznek az elfek!
– Ha nem tököljük el az időt, még estig a városba érünk, azért!
Morek vigyora még szélesebb lett, ahogy fürgén meghajolt Baldi felé, jelezve, hogy köszöni az engedélyt, és sietve a társai után nézett. 
– Pihenő! – bődült el a szakállas rablóvezér, amint a falu főterére értek. – Igyatok a közkútból, aztán itassátok meg az elfeket is! Nem akarom, hogy ott essenek össze a quetterek előtt, miközben velük alkudozunk!
Miután kiosztotta a parancsait, berúgta az egyik épület ajtaját, ami fölött cégér jelezte, kocsmaként működött egykoron. A poros székek és asztalok, az üres pult és a lecsupaszított polcok lehangoló látványt nyújtottak. Mindazonáltal odabent kellemesen hűvös volt. Az egyik székre vetette magát, lábait az asztallapra dobta, s kényelmesen hátradőlt. Behunyt szemmel próbálta maga elé képzelni, milyen is lenne, ha most a kocsmáros sietne elé alázatosan görnyedt tartásban, kezeit a kötényébe törölgetve, aztán hamar egy korsó, frissen csapolt sörrel térne meg… 
A következő pillanatban már aludt is.
Ki tudja hány perc múlva hatalmas döndülésre ébredt. Elzsibbadt lábaival kalimpálva borult hanyatt a mögötte álló asztal alá.
– Baldi, ebből tiéd az első falat! – rontott be Frauzes. Mögötte hangosan csattant a berúgott ajtó. – Találtunk egy egész hordó hagymában besavanyított halat!
– Hogy Mark’yhennon tépné ki a szakálladat, aszittem már quetterek hullanak az égből! Majdnem szétkentem a fejem miattad! – torkolta le Baldi a belépőt. Frauzes gyorsan visszavett fergeteges kedvéből. Megszeppent ábrázata csak akkor engedett fel ismét, amikor meglátta vezérét fülig érő vigyorral felemelkedni az asztal mögül. – Gondolom, kenyeret nem találtatok hozzá.
Egy ugrással az asztal túlfelén termett, és már indult is kifelé.
– A kedvenc eledelem! Mark’yhennonra mondom, nektek csak a hagyma marad!
Azért jutott bőven mindenkinek. Az embermagas, hétakós hordó színültig volt pakolva a finom csemegével. Valószínűleg, amikor a falut kiürítették, még túl friss volt hozzá, hogy megbonthassák, ahhoz meg túl súlyos, hogy magukkal cipelhessék. Most, a legfinomabb állapotában azonban gazdára lelt. Még az elfeknek is adtak belőle. Azok úgy tüntették el, hogy talán még rágni is elfelejtettek. Nem is csoda, hiszen lassan már egy hete nyelték az éhkoppot. 
A lakoma végeztével Baldi kíméletlenül továbbindította őket. Világéletében utálta a bizonytalanságot. Most is szeretett volna mielőbb találkozni azokkal a quetterekkel. Tudta, ha azok nem hajlandók egyezkedni, úgyis mindegy, hány napot húznak még ki. Az erdőt most már ismerték; örülhettek, hogy élve kerültek ki belőle. Oda vissza már csak akkor mehetnek, ha jobb felszerelésük lesz, mint ami az áruló Draudannak volt. Jobb fegyverek is kellenek. 
A quetterek beleegyezése nélkül soha nem juthatnak hozzá mindehhez. 
Menniük kellett hát.
Az alkony hosszúra nyúlt árnyékai az estét megelőző szürkeséggé folytak össze, mire a lassan emelkedő tengerparton feltűnt az öböl, ölén a várossal. A kikötő rövid mólói előtt idegen építésű hajók horgonyoztak. A fehér kövekből rakott falak, az évszázados, lepusztult bástyák zászlók nélkül, süketen és vakon meredeztek. Sehol egy jelzőfény vagy bármiféle világosság a házak közül. Semmi kürtszó vagy elmosódott emberi hang.
A rablótársaság megszeppenve lépdelt tovább. Azt már most látták, hogy csak sötétben érhetik el a kaput. Komor balsejtelem lett úrrá rajtuk. 
Baldi hiába érzékelte emberei rohamos elgyávulását, ő sem tehetett semmit. Meg se mert szólalni, attól félve, az ő hangja is megremegne, bármi biztatót is próbálna mondani. 
Az első hang, amit a város felől hallottak, nem emberé volt. Mély, állati bömbölés harsant, amiből fülük alig tudta kivenni a szavak tagolását.
A következő pillanatban apró, fekete alakok tucatjai tűntek fel a falak felett. Feléjük szárnyaltak. 
Emberek és elfek egyszerre torpantak meg, arcukat a rémület maszkja torzította el.
A quetterek gyorsan közeledtek, s csakhamar előttük landoltak. Rablók és foglyok úgy borultak előttük hasra, mintha csak évezredes hagyomány követelné meg a mozdulatot. Pedig nem: évmilliós ösztön, a rettegő behódolás zsigeri gesztusa volt ez csupán.
Egy csengettyűkkel felékszerezett quetter lépett előrébb, aztán nehezen formált, de érthető szavakkal ezt mondta:
– Lám, az elkóborolt jószágok visszajöttek gazdáikhoz!
Baldi érezte, most kell megszólalnia, ha alakítani akar a sorsukon.
– Ó, hatalmas quetter vezér, lásd, nem hiába kóboroltunk: hoztunk neked ajándékba sok elfet! Ezek mind az erdőt bújták, de mi felkutattuk és elhoztuk neked őket, hogy láthassad, milyen hasznos és alázatos szolgáid vagyunk!
– Hahaha! Szolgáim? Ajándék? – vidult fel a quetter. – A jószág szolgának hiszi magát? Azt hiszi, elf nekem ajándék? Hahaha! – Aztán hirtelen elkomolyodott: – Te balga emberizing! Megbüntetlek embervezír, mert elvitted, nem-dolgozásra vezetted jószágainkat, aztán jót lakmározunk az elfizingekből. Azok nem mehetnek úgyse a középső szárazföldre! Láthatjátok: ha mi a ti gondolataitokkal gondolkozunk, minden úgy történik, ahogy eltervezzük! Tudtuk jól, hogy emberizingek nem erdei jószágok, ezért amikor elmentetek előlünk, tudtuk, hogy vissza fogtok jönni. Azt is tudtuk, nem mertek visszajönni üres kézzel, mert nálatok ez az ajándék ősi szokás. Minden így lett. Ezért vagyunk a gazdáitok; mindig tudjuk, mikor mit csináltok, hogyan látjátok a világot, mire van szükségetek, hogy hasznosak maradjatok. Most büntetésre van szükség, hogy megjegyezzétek; nem szabad elmenni a parancsaink elől, és nem szabad nem-dolgozni!
– Hallgass meg, quetter vezér! – kiáltott kétségbe esve Baldi, és már azt se bánta, hogy közben vizelettócsa gyűlik a hasa alatt: – Mi még rengeteg elfizinget hozhatunk neked! Tudom, hol vannak a faluik, és bármikor visszavezethetem oda az embereimet…
– Hallgass! – kiáltott rá fülrepesztő hangon. – Balgaságod már mérgesít! Tettünk mi róla, hogy jöjjenek maguktól is, nincs szükségünk hozzá rövideszű emberizingekre! Felállni, indulás!
Baldi az agyába tépő üvöltésnek félig öntudatlanul engedelmeskedve termett talpon. Megüvegesedett tekintettel lépdelt az emberei élén, akik leszegett fejjel, birkák módjára igyekeztek tartani a tempót. Agyában mindeközben egymást kergették a rémségesebbnél rémségesebb képek a büntetését illetően. Szétszaggatják? Vízbe fojtják? Elégetik? Élve elássák?
És miért csak őt?
Sírhatnékja támadt, ahogy belegondolt, hogy a mögötte sorjázó semmirekellők egyetlen karcolás nélkül fognak hajóra kerülni, míg őt, a legeszesebbet, a volt tengerészt megbüntetik, csak azért, mert élére állt ennek a csőcseléknek!
Megbüntetik! Ez a quettereknél azt jelenti, hogy úgy pusztul majd el, hogy könyörögni fog a megváltó halálért.
Szeretett volna elájulni.
Nem ment.
Oldalt pillantva latolgatta, vajon elég meredek-e hozzá a part, hogy a mélybe vetődve elébe vághasson a szenvedéseinek. A part magas volt és meredek, éles sziklákkal tarkítva. Szakállas Baldi azonban mégsem ugrott. 
Végül döngve csapódott be mögötte a város kapuja.

23.

– Képtelen vagyok elhinni, még ha a saját szememmel látom is! – nyöszörögte elkeseredetten Madárkirály. 
Talán élete legtragikusabb pillanatait élte át, amikor ráakadtak a menekülő rablók első pihenőhelyére. A szanaszét hagyott, megcsonkított elf tetemeket az előttük vágtázó szarvastestvérek sem álltak meg összeszedni – valószínűnek tetszett, hogy a látvány csak még vadabb üldözésre sarkallta őket.
Olmudék azonban nem mehettek el szó nélkül mellettük. Az emberek segítségével ástak gödröt a maradványoknak, majd együtt hordták bele és földelték el azokat. Húsos Hereg, a vállsebéből nemrég felgyógyult vezetőjük velük együtt ásott, cipekedett némán és komoran. Mire végeztek, reggel lett.
Az rögtön világossá vált, mi történt a levágott húsdarabokkal, a feltört koponyákból hová lett a velő.
A többi embereken is előbb a megütközés, majd a sötét gyűlölet jelei mutatkoztak, ahogy a félelfet kérdezgetve egyre tisztább képet kaptak arról, mi is történt.
– Ismét meg kell követnem farkastestvéremet – jegyezte meg Olmud. – Mejimének az elejétől fogva igaza volt! Csak a halál viszi ezeket biztonságos messzeségbe tőlünk! És azt már jóval hamarabb ki kellett volna osztani rájuk!
– A velem tartó emberek is ilyesmit emlegetnek – bólintott rá a félelf. – Az ő arcukat is süti a szégyen, hogy vannak ilyen fajtársaik. Gyere – emelkedett fel a friss hant mellől –, jó lesz beszélni a farkastestvérekkel. Már én sem érzem teljesen igazságosnak, amit a múltkor mondtam.
Mejimééket nem messze találták meg, saját kis csöndes körükbe gubózva. Néhányuk kíváncsian tekintett fel jöttükre.
Madárkirály egyenesen Mejime elé állt, aki csak ekkor nézett fel rá. Sem az üdvözlés, sem a hellyel kínálás jelét nem intette maga elé, csupán a szemében volt egy ki nem mondott kérdés. Igen szemrehányó kérdés.
– Igazad van – nyögte a félelf. – Ezt nem szabadott volna megengednünk. Az én hibám is, hogy ez mégis bekövetkezett. Nincs hát miért bocsánatot kérned tőlem, és talán csak annyit kérhetek, ne haragudj rám a múltkoriért, és ha lehet, Hessgeronra se.
Mejime lassan bólintott rá a félelf szavaira.
– Talán az igazság a két vélemény között, talán egész másutt van. Nem haragszom közületek senkire. Ami belülről rág, az nem a szívemben, hanem valahol a gyomrom tájékán van, és lehetetlen kiköpnöm magamból. Viszolygás tölt el, még ha csak rágondolok is az emberekre, és amíg te és az embertársaid itt vannak, ezen nem is tudok változtatni. Sajnálom.
– Az embertársaim is karddal készülnek ezek ellen. Őket talán még jobban bántja a dolog, mint minket.
– És az, amelyiket elém hoztad? Ő hogy magyarázza nekik, hogy nem is olyan régen még azok közé tartozott?
– Sehogy – engedett meg magának Madárkirály egy gyors mosolyt. – Ugyanis egy kukkot sem értenek egymás nyelvén. Egyedül az öregjük, a Vén Rossel makog valamit a déliek nyelvén, de ez csak arra elég, hogy köszönni tudjanak egymásnak. Egyébként Draudan együtt dolgozott a többiekkel egész délután. Hogy közben miket gondolt, nem tudom, még nem volt alkalmam beszélgetni vele.
– Az ő szemében is ugyanazt az őrült fényt láttam lobogni, mint a tiedében, Mejime! – szólt közbe Olmud. – És attól félek, engem is elragadott az indulat kissé. Ha itt lenne Hessgeron, arra kérném, tanítson engem is vívni.
– Nocsak! – szólalt meg Viepa – Úgy látom, a veszettség terjedőben. Vagy csak ezzel akarod visszacsalni magad Mejime szívébe?
Olmud bocsánatkérő grimasszal fordult felé:
– Tudom, hogy te a vérontás ellen vagy, de talán ezt látva elgondolkozhatnál, mennyit tűrhetünk el!
Viepa válaszként csak a botját mutatta fel. Mindkét végére egy-egy kétélű bronztőrt kötözött.
– Elgondolkoztam.
– Ötletes – jegyezte meg a félelf. – Nekem ez még sohasem jutott az eszembe.
– Ha akarod, én szívesen megmutatom az alapvágásokat – ajánlotta fel Mejime Olmudnak.
– Most inkább talán induljunk! – vágott elébe a fiú válaszának Madárkirály. – Ki tudja, hány ilyen mészárszéket találunk még útközben!
– Mi az a mészárszék? – kérdezték tőle egyszerre többen is, mire azonban a félelf csak legyintett magyarázat helyett.
– Olmud, legyél szíves, szólj a szarvastestvéreknek, én addig az embereket készítem fel a továbbindulásra!
Nemsoká ismét az előttük járók nyomában sietett a hatalmas csapat. A hosszú nap pihenő nélkül telt. Lassan megmutatkoztak az alapvető különbségek az elfek és az emberek között. Madárkirály nem sokkal a sötétedés beállta után aggodalmas arccal sietett az elfekhez, és kérte őket, álljanak meg. Mint mondotta, ha az emberek nem kapnak egy rövid pihenőt, úgy hamarosan mind kidőlnek.
A pihenő evésből, ivásból, kisebb-nagyobb dolgok elvégzéséből állott. Főleg az embergyerekek szenvedtek nagyon a fáradtságtól és kialvatlanságtól, de akadt néhány terhes asszony, sebesült férfi is, akik még erősen visszafogták a haladásukat.
Végül Madárkirály közvetítésével abban egyeztek, hogy innentől óránként beiktatott rövid megállásokkal indulnak tovább.
Ezek után az elfek úgy érezték, alig vánszorognak. Nem csak a sötét akadályozta immár az embereket, de minden pihenő után egyre keservesebben indultak neki ismét. 
Talán éjfél felé járhattak, amikor beérték Hessgeronékat. Nagy munkában találták őket. Botokkal és kézzel dolgoztak valami sekély gödörfélén, amibe a szanaszét heverő megcsonkított hullákat húzhatnák.
Elérték hát a rablóbanda következő táborhelyét.
Az érkezők szó nélkül álltak be segíteni nekik. Nem kellett beszélniük, néhány pillantás bőven elárulta, ki hogy érez. A dühödt csalódottságon, az elkeseredésen túl a fáradtság tükröződött minden arcon.
Alig hogy végeztek a behantolással, úgy dőltek el mind, mint korhadt fatörzsek. Legtöbben ott, ahol éppen álltak. Egyedül a farkastestvérek húzódtak külön az állataikkal.

24.

Másnap reggel mégis korán ébredtek. Olmud, Madárkirály, Hessgeron és Lesseron ültek össze, hogy megbeszéljék, hogyan, miként tovább.
– Az erdőség széléig jutottunk. Onnan csak néhány kiküldött testvérünk követte tovább a nyomokat, de azok hamar déli irányba fordultak, ami számunkra teljesen ismeretlen terep – foglalta össze röviden az elmúlt napok leglényegesebb momentumát az ifjú törzsfőnök. – Ezért gondoltuk, hogy inkább visszafordulunk, hogy kikérjük a te tanácsodat, Huiskawa.
– Én időközben elbeszélgettem a férfival, akit a rablók hátrahagytak. Azt árulta el, hogy egy ideje már Dumadock városát is megszállták a quetterek. Igaznak tűnik hát az a felvetés, hogy az emberek a quettereknek viszik az elfeket. Rabszolgának vagy ennivalónak. Nem tudom, ebben az esetben mi mit tehetünk. Jómagam még azt sem tudom, az emberekkel mi legyen. Azt ígértem nekik, a városba viszem őket. Ha elmondom nekik, hogy ott is csak quetterek várnak rájuk a szabadság helyett, bizonyára nagyon el fognak keseredni.
– Nem igaz, hogy csak ez az egyetlen kikötőváros létezik az egész világon! – fakadt ki Olmud.
A félelf felvont szemöldökkel válaszolt:
– Van még sok, de azokat ősidők óta a quetterek uralják, s ember ott csak rabszolgaként létezik. Én még egyetlen ilyen helyen sem jártam, azért is lehetek most itt.
– Ez a négyszáz ember napokon belül feléli az összes élelmünket – világított rá a fő problémára Hessgeron. – Utána mindenképpen menniük kell. Az erdő nem tartja el a magukfajtát.
Most Lesseron kért szót:
– Talán arra is gondolnunk kéne, hogy mi van, ha ez az egész csak félrevezetés? Ha ezt a Draudan nevű embert csupán azért hagyták hátra, hogy hazugságaival félelmet ültessen szívünkbe, és lemondjunk az üldözésükről?
– Akkor jó sok kínt vállalt ezért magára – ingatta a fejét Madárkirály. – Ahogy én tudom, amikor megtaláltuk, már négy napja lógott a fán. Nagyrészt eszméletlenül, egy csomó elmérgedt, súlyos sebbel, amiket mind a társaitól kapott búcsúzóul. Régebbi ütések nyomai is szépen borították. Mint elmesélte, azóta verték és alázták, hogy eleresztette a farkastestvéreket. Hogy ő volt, semmi kétség; az elfek ezt már igazolták.
– Akkor se szívesen bíznám magam egy ilyen beszámolójára!
– Én sem – bólintott Hessgeron.
– Én sem – hagyta helyben a félelf is –, viszont ezt nyugodtan ellenőrizhetem a madaraimmal. Az ő szemük nem csal. Megnézik nekünk, vannak-e, és hányan a quetterek Dumadockban. Viszont akár százan, akár valamivel kevesebben vannak, hajót csakis úgy kaphatunk tőlük, ha rabszolgaként szállunk fel rá.
– Százan?! – kapta fel a fejét Hessgeron. – Ki fél itt száz quettertől? Négyszáz ember, majd kétszer ennyi elf van velünk! Csak legyűrünk tán száz quettert! Egy-két nap múlva elkészülnek az új íjak, addig meg annyi nyílvesszőt csinálunk, hogy…
– Tudom, hogy sündisznóvá varázsoljátok valamennyit – intette le Madárkirály. – De mégis; hány igazi harcosod is van? Kétszáz? Háromszáz?
– Százötvennél nem több – hajtotta le fejét az ifjú törzsfőnök. – Bár nagy a lelkesedés, ez a pár hét nem volt elég, hogy igazán veszélyes fegyverré váljon kezükben a kard. Asszonyaink legtöbbjének túl nehéz. De ezt tudod, hisz sokan inkább nálad botoznak. Az emberek asszonyai nem is gyakorolnak. De ezt is tudod. Csak az íjászok számítanak. Ha elkészülnek az íjak, akkor lesz másfél száz íjászunk.
– Ha mindegyik úgy is tudna íjazni, mint Olmud, akkor sem hiszem, hogy komolyabb veszteség nélkül megúszhatnánk egy ilyen összetűzést. És aztán: meg kéne lepni őket, s lehetőleg úgy kiirtani az utolsó szálig, hogy hírmondójuk se maradjon, különben pár nap alatt a nyakunkra csődül egy igazi quetter sereg, akik akár az egész erdőséget is rátok gyújtják, ha kell! Lehet, hogy mi addigra már kihajózunk, de ti és a városban maradók nem kapnak kegyelmet!
– Arról se feledkezz meg, hogy azok az emberek is ellenünk lesznek, akik idáig menekültek előlünk! – vetette közbe Olmud. – A saját területükön, a quetterek védelmével a fejük felett biztosan bátran ellenünk fordulnak majd!
– Igen – vonta fel a szemöldökét Lesseron –, az megint újabb hetven ellenfél, és nem tudhatjuk, kik állnak még melléjük!
Hessgeron sötét tekintettel nézett fel:
– Vagy mellénk! Nem hiszem, hogy abban a városban csupa ilyen gazember lakik. A legtöbbje talán ugyanúgy szenvedi a quettereket, mint mi!
– Igen, ez valószínű – helyeselt Madárkirály. – Például a rokonaim is ott élnek. Ha élnek még egyáltalán.
– Nos. Előbb talán ezt kéne megtudnunk. Erre is képesek a madaraid?
– Nem, ez számukra képtelenség. Ehhez az kéne, hogy személyesen ismerjék minden rokonomat és úgy az egész város lakosságát. Meg a környékbeli falvakét, mert amint hallom, azokat is a városba hurcolták.
– Jó. Ezek szerint neked kéne bemenned, szétnézni. 
– Hm. Ismerek egy ösvényt, ami egészen közel visz a városhoz, és az erdőség rejtekében, alig nyíllövésnyire bukkan elő a városfaltól. Ha nem mértem fel nagyon rosszul a helyzetünket, az ösvény eleje innen pár óra járásra esik. Még tudok is egy olyan bejárót a városba, amit a quetterek biztosan nem használnak. De ha odabent elkezdek kutatni, kérdezősködni, szinte biztos, hogy azonnal felfedeznek. Sajnos legalább annyira kilógok az emberek közül, mint közületek. – Rövid hallgatás után talányos mosollyal jegyezte meg: – Viszont van köztünk valaki, aki szintén jól ismeri a várost, és minden oka megvan rá, hogy segítsen!
Mind kitalálták, kire gondol.
– Legyen akkor ő – hagyta rá végül az ifjú törzsfő. – Menj, beszélj vele. És az emberekkel is. Tudnunk kell, mekkora részt képesek vállalni a quetterek megbüntetéséből, vagy hogy van-e valami jobb ötletük, merre mehetnének?
– Igaz, nekik se mondtam még el a jó hírt a quetterekről – mosolyodott el keserűn Madárkirály. Felállt, és egy pár másodpercig még úgy meredt rájuk, mintha mondani akarna valamit. Aztán megfordult, és ment.
Hosszú, nehéz lépések vitték egyre közelebb az emberek reggel rakott tüzéhez. Nem találta a szavakat, amikkel elmondhatná. Tudta, nagyon el fogja keseríteni őket.
Látta Draudant is, ahogy aggodalmas arccal, kézzel-lábbal magyaráz éppen valamit. Amint meglátta a közeledő félelfet, felderült a képe.
– Kedves Aveslorc uram! – kiabálta – Ugyan, mondd már el nekik, hogyha nappal raknak tüzet, azzal nagyon hamar egy rakás quettert szakaszthatnak a nyakunkba! Már nagyon közel lehetünk a tengerhez, érzem a szagát!
– Jó orrod van. Tudod, hogy én még nem is említettem nekik, hogy Dumadockot megszállták?
– Ideje lenne elmondanod nekik.
– Azért jöttem. Meg hogy megkérjelek, menj előre a városba, és puhatold ki, vannak-e ott olyanok, akik mellénk állnának, ha rajtaütünk a quettereken!
Draudan néhány pillanatig csupán elkerekedett szemmel bámult. Utána hebegve kérdezte:
– É-én? Mé-hé-gis, ho-hogyan? 
– Tudok egy ösvényt. Ha nem téveszted el, a régi temető mögé bukkansz ki rajta. A sírok között keresztülvágva eljuthatsz a városfalig. Azon az oldalon elég magasra felkúszott rá a borostyán. Nagyjából a közepénél találsz egy fatörzsnyi borostyántövet. Mögötte van egy csapóajtóval fedett nyílás, nagyjából a fejed magasában. Az egyik szemétürítő. Igaz, hogy belülről nyílik, de mint említetted, a lakatos Kornoknál segédkedtél, az egyik másod-unokatestvéremnél. Akkor ez nem jelenthet gondot.
Draudan vonakodva bólintott.
– Az ösvényre hogy lelek rá? Elkísérsz?
– Arra nem lesz szükség. Most reggel még a nap vezet majd. Délnek menj másfél-két órát, amíg el nem érsz egy vadnarancs-ligetet. Ott fordulj keletnek, a tenger felé. A liget végétől indul az ösvény, amit követned kell. Egy odvas, vén selyemfát keress. Az ott áll az ösvény mellett.
– Mikor induljak?
– Máris. Hosszú út lesz. Jó, ha estére kiérsz az erdőség szélére. Ha hamarabb érnél oda, akkor is várd meg az éjszakát, nehogy meglássanak.
Draudan láthatóan nem volt túl boldog.
– Valami gond van? – kérdezte tőle Madárkirály.
– Nem, semmi – rázta meg a fejét a másik. – Csak eléggé kidöglök, mire visszaérek.
– Ha sikerül rávenni az embereket a támadásra, jóval hamarabb találkozunk. Ugyanis mi szintén Dumadock felé megyünk ma, ugyanazon az úton. Gondolom, nem jutunk ki estig, de nem leszünk messze.
– Akkor megyek, pakolok el magamnak valami élelmet – állt fel kelletlenül Draudan, pont úgy, mint aki arra vár, hátha Madárkirály meggondolja magát, és mégse rá osztja ki ezt a feladatot.
A félelf el is gondolkodott ezen egy pillanatra, de aztán mégse tette.
– Nekem most meg kell beszélnem a namregokkal, hogyan, merre tovább. Ezért kell neked menned.
Draudan megértően rábólintott a magyarázatra, és végre elindult.
Madárkirály nagyot sóhajtva fordult a tűz körül serénykedőkhöz:
– Jó lenne oltani el tűz, mert sok már erre közel quetter!
Egy csapásra megszűnt a sürgölődés. Úgy meredtek a félelfre, mint akikbe belefagyott a vér.
– Miféle quetterek? – kérdezte végre egy ijedtségtől elvékonyodott, női hang. 
– Van egy pár erre. Sok pár. Most hallom, amíg az erdőben jönni mi, quetter sereg elfoglalni Domadock bele.
– Hogy Yvorl rugdosná seggbe valamennyit! – fakadt ki erre az egyik pocakos, vörös fickó. Madárkirály úgy emlékezett, Wurrohnak hívják. – Hát már sosem szabadulhatunk tőlük?
– Te csak ne emlegesd itt Yvorlt! – lépett elő Hereg, az emberek kopasz főnöke. – Mennyire vannak közel azok a szarok?
– Közel. Lehet, látni meg füst!
Több asszony felzokogott. Mások a tüzet kezdték oltani sietve. A szanaszerte rohangászó gyerkőcök is hamar megérezték, hogy valami nagyon rossz dolog történt. Megszeppenve húzódtak szüleik mellé, anyjuk szoknyájához.
– Most mihez kezdjünk? – kérdezték többen is.
– Elfek akarni támadni – jegyezte meg Madárkirály. – Ők jönni, bosszulni Sziremonda. Elf főnök nagy harcos!
– Ezek a töpszli kis elfek akarnak a quetterek ellen menni? – hitetlenkedett Hereg. – Ezek? Az íjaikkal meg a puha, bronz kardjaikkal? Mégis hány quetterről van szó?
– Lehet száz is van.
– Képtelenség! – legyintett a vörös Wurroh, és ajkbiggyesztve elfordult. – Még vasfegyverekkel is az lenne! Száz quetter ellen!
– Most az egyszer igazat adok neked – bólintott rá a kopasz.
Madárkirály a többiek szemében is csak lemondást látott. Megvonta a vállát.
– Ez talán nem dolog nekedtek. Dönteni kell, merre tovább ti. Elfeknek ennivaló kevés. Két nap, és elfogy. Nekedtek akkor menni kell el.
– Úgy tűnik, nem lesz más választásunk, minthogy megadjuk magunkat a quettereknek, ugye? – szólalt meg az egyik cingárabb fickó, mire többen is nekiestek:
– Persze, Barogh, te könnyen beszélsz, neked nincs családod! 
– Téged falnak fel utoljára, amilyen keszeg vagy! – húzta a száját a pocakos Wurroh is.
– Ezért verekedtük át magunkat az egész erdőn? A domadockiak majd jót röhögnek rajtunk!
– Nem hinni, van kedv ott röhögés! – szólt közbe Madárkirály. – Ők sanyarogni quetter kutyák nekik is! Draudan most megy, megkérdez, ki harcol elfekkel oldalt, quetterek ellen! Domadock benne lakik sok bátor ember, nekik van harcolni miért!
– Ez az! – kiáltott fel hirtelen a vén Rossel szokatlanul éles, erős hangon. Úgy rázta bütykös kezében tartott botját az ég felé, mintha ott már tényleg fel is tűnt volna néhány megátalkodott ellenségük. – Halál a quetterekre! Halál! Halál!
– Halál! Halál! – kiáltották vele többen is.
– Aki kicsit is férfi, nem hagyja, hogy mocskos quetterek zabáljanak az asszonyainkból, gyerekeinkből! – üvöltötte az öreg ellilult fejjel.
– Halál! Halál! – üvöltötték rá, most már valamennyien.
A félelf kissé elhűlve nézte őket. Hiába volt a sok év tapasztalat, még mindig elképesztette, milyen hirtelen meg tudnak vadulni az emberek. “Halál! Halál!” – visszhangozta körülöttük az erdő, és egyre újabb és újabb lelkesítő jelszavak születtek:
– Levágjuk őket!
– Felszabadítjuk a várost!
– Az elf íjászokkal legyőzhetetlenek vagyunk!
Madárkirály végül mosolyogva hagyta őket ordítozni. Még az ő szíve is hevesebben dobogott kissé. 
Gondolta, nem kell elmondania Hessgeronéknak, az emberek miként döntöttek.

26.

Ez a gyűlés jóval nagyobb volt a múltkorinál. A hatalmas tábortűz reggeli maradványai körül most ott ült Hessgeronon, Madárkirályon, Olmudon és Lesseronon túl még Mejime, Talarn, Draudan meg egy rakás ember- és elfcsaládfő. Természetesen a vén Rossel is helyet kapott az emberek közt. Ő Madárkirály mellett kucorgott, bütykös kezében elmaradhatatlan botját szorongatva. Az volt a feladata, hogy a többieknek továbbítsa, amit a félelf halkan fordított neki az elfek és Draudan beszédéből. Így egészen zökkenőmentesen folyt a tanácskozás.
Draudan ekkor már másodszor számolt be éjszakai kalandjáról. Sűrűn ásítozgatva adta elő válaszait a Madárkirály tolmácsolta kérdésekre.
A félelf próbálta minél kevésbé fárasztani. Az olyan naiv kérdéseket, hogy “Mennyire meredek a városfal?” és “Csak utcák vannak, vagy lehet más ösvényeken is haladni?”, maga is megválaszolta. Akadtak azonban olyan kérdések, amikre egyedül Draudan felelhetett.
– A hajó foglyai honnan valók? – kérdezte az egyik szakállas családfő. – Mármint pontosan. 
Draudan meghallgatta a kérdés fordítását, majd széttárta a karját, és fejét csóválva felelte:
– Nem hiszem, hogy meg tudták volna mondani a helyet. Talán senki sincs, aki beszélne ott a nyelvükön. 
– Nincs tolmácsuk? Nem kéne a vén Rosselnek, vagy Huiskawa, neked bemenni, hogy szót értsenek egymással? – szálltak fel azonnal az aggodalmas hangok.
– Lehet, az lesz legjobb – bólintott rá a félelf. Azért még Draudanhoz fordult: – Biztosan nincs a városban senki, aki beszélni tudna velük?
– Nekem úgy tűnt, nincs. Magret is valami olyasmit emlegetett, hogy pontosan azért vinnék a város hajósai őket, mert úgysem tudnának összebeszélni semmilyen taktikát.
– Nos, a quetter kutyák ez irányú számításai nem fognak bejönni! – csapott a térdére indulatosan Madárkirály. – Elf testvéreim, Van valami kifogásotok az ellen, hogy a városba menjek, segíteni összeszervezni a foglyok és a városiak között a támadásukat? Talán hamarabb végeznek vele, ha nem kézzel-lábbal kell elmutogatniuk egymásnak mindent!
– Van! – szólalt fel azonnal Lesseron. – Ha te bent leszel, mégis, az ittenieknek ki fogja elmondani, mikor mit tegyenek? Ha jól sejtem, nekik sem lesz könnyebb a feladatuk!
– Valóban! – helyeselt Olmud is. – Mit érünk vele, ha hamarabb lesznek készen, ha utána nekünk kell várakoznunk, amíg visszatérsz? Ha sikerül egyáltalán! Hiszen már tegnap este is csak azért nem te mentél, mert túl kockázatosnak ítélted a dolgot!
A félelf indulatosan legyintett minderre:
– Akkor még nem tudtam, hogy az egész város mellettünk áll majd! Ha a föld alá költöztek, ott már én is elkerülöm a quetterek figyelmét! Igaz, ahhoz előbb át kell jutnom a falon, és ez nappal már nehezebb lesz…
– Na ugye! Amint kilépsz az erdőből, észre fognak venni a levegőből!
– Bárki megy, észrevehetik! Valakinek pedig be kell mennie, különben honnan tudnánk, hogy mikor támadjunk?
– Hát ez az! – csapott le Olmud. – Bárki megy is, még én se tudok olyan gyorsan futni, hogy időben szóljak! Még vagy egy jó óra ide az erdő széle futva. Vagy majd tüzet gyújtanak bent, és a füsttel jelzik a támadást?
– Nem rossz ötlet – mutatott rá Madárkirály –, de ha én megyek, ez még könnyebb lesz! A madaraim fognak a fejetek felett körözni, ha indulhattok! Majd annyival előbb küldöm őket, hogy legyen időtök a városfalig jutni, de már nyitott kapu várjon benneteket.
– Nyitott kapu? – nézett fel csodálkozva a mind ez idáig gondolataiba merült Hessgeron. – Ahhoz előbb le kell győzni őket! Te mondtad, hogy a kapu mögötti téren van a táborhelyük! Egyébként már itt vannak a madaraid? Én nem láttam őket azóta, hogy Sziremondában megkeresték a szarvastestvéreinket!
– Mert akkor láttad őket? – kérdezett vissza évődőn a félelf.
– Nem – hökkent meg az ifjú törzsfő. – Már ott sem!
– Pedig meglelték a szarvasokat, ezt te sem vitathatod! Látod, ez a különbség quetter és igazi ragadozó madár között! A baglyom már hajnalra meghozta a quetterek létszámáról és táborhelyéről a hírt. Draudan egész jól becsülte meg a létszámukat. A sasok sincsenek messze innen. Hidd el, ha üzenek velük, alig egy perc alatt ideérnek! 
– Rendben. De te hogy akarsz bejutni észrevétlen?
– Van rá ötletem. Egyedül az kell hozzá, hogy valamelyik farkastestvér ruhát cseréljen velem.
Mejime kacagva válaszolt:
– A mi ruháinkból kettő kell, hogy befedjen téged! – Aztán kicsit csillapodva rákérdezett: – Tudod használni a pókpásztorok szövetét?
– Nem olyan nehéz dolog az! 
– Jó. Én szívesen adom a magamét. Remélem ,nem baj, hogy festett, nem pedig fehér.
– Nem gond – intette a köszönet jelét a félelf.
– Bocsánat – jegyezte meg Draudan egy újabb ásítás után –, ha énrám már nincs szükség, szívesen aludnék pár órát még a harc előtt!
Madárkirály töprengve fordult felé:
– Tedd el magad, ember, de ne számíts órákra; amint megvagyunk a tanácskozásunkkal, indulnunk kell vissza, egyeztetni terveinket a bentiekkel!
Draudan egyetértő bólogatással és ásítozva indult az emberek táborhelye felé.
– Jó is lesz, ha velem jössz, hátha akadnak még kétkedők…
– Mert – kapta fel a fejét a félelf – talán van, aki nem bízott a szavaidban?
– Hát tudod – fordult vissza –, elég sokan tudják rólam, hogy két éve száműztek a városból… és ez nem a legjobb ajánlólevél, amikor íjászkodó elfekről mesélek nekik! Két ember csak azért kísért ki a falig, hogy láthassák, tényleg az erdőbe indulok-e vissza! 
Azzal továbbment. Madárkirály összehúzott szemmel nézett utána, majd végül úgy döntött, ezt nem osztja meg a többiekkel. 
– Ideje rátérnünk a támadás tervének részleteire – fordult vissza a többiekhez, majd lábával gyorsan elsimítva a tábortűz helyét fedő hamut, botjával határozott vonalakat húzott bele. – Ez itt a tengerpart. Ezek a mólók, fölötte a kikötői rakpart.
– Mi az a móló? – kérdezett rá Mejime.
– És a rakpart? – vonta fel a szemöldökét Hessgeron is.
Madárkirály kesernyés félmosollyal túrta hátra a haját.
– A kikötőt tudjátok micsoda?
– Igen, azt már mondtad – bólintott Olmud.
– Igazatok van. Szóval ezekbe a vízbe nyúló, fából készített micsodákra lépnek ki a hajóról az emberek. Előttük még elég mély a víz hozzá, hogy a hajók alja ne érjen le a fenékre. Ezek a mólók. A rakpart egyszerűen egy üresen hagyott partszakasz, ahová ki lehet pakolni mindazt, amit a hajók hoznak. Világos?
– Világos.
– Tehát a hajókról a foglyokat a mólókon át tudják kihozni. Ez eléggé lelassítja a dolgot, vagyis nem velük fogják megindítani a támadásukat odabent. Valószínűbb, hogy már egy elterelő támadást fognak indítani, ami elvonja a quetterek figyelmét, amíg a hajóról kiérnek azok, akik utána segíthetnek nekik.
– Szerinted el tudják vonni kétszáz quetter figyelmét? – csóválta a fejét Lesseron. – Én már harcoltam párszor ellenük, de ha már hárman vannak, elkezdenek cselezni. Szinte biztos, hogy amint felveszik a harcot, több kisebb csapatra fognak szétoszlani. 
– Most azonban nem íjászok elől kell kitérniük, hanem a földön lepik meg őket – emelte fel az ujját Madárkirály és újabb vonalakat húzott a hamuba. – Ez a kapu, itt a piactér… szóval az a nyílt terület, ahol jelenleg táboroznak. Innen, innen és innen – jelezte néhány újabb vonással – utcák nyílnak a térre, vagyis akár több irányból is támadhatnak. Ha elég jó a meglepetés, és jók a harcosaik, komoly veszteségeket okozhatnak nekik, mire fel bírnak szállni. Ha vannak íjaik, akkor utána is fedezni tudják magukat, amíg visszatérnek a kikötőbe.
– Draudan nem azt mondta, hogy pont íjászokra lesz szükségük?
– Mondott ilyesmit, de attól még lehet nekik is néhány.
– Madárkirály uram – szólt most a vén Rossel kissé sértődött hangon –, egy ideje már csak úgy ülünk itt, mint a sült hal; elmondhatnád, miről is beszéltek éppen!
A félelf beleegyezőn sóhajtott, majd röviden vázolta, mit is tárgyaltak eddig. Kezdte úgy érezni, erejét meghaladó feladatra vállalkozott. Örült, hogy legalább Draudan elment aludni. Neki elég lesz majd a városba menet elmondania, amit tudnia kell.
– Mindezek eddig csak feltételezések, uram – jegyezte meg a mondókája végén az egyik szakállas családfő. – Arról kéne inkább beszélni az elfekkel, hogy mi meg ők hogyan megyünk be! Főleg mi. Falat mászni nem tudunk, csak ha létrákat csinálunk, de az jó két napba beletellenék. Ha faltörő kossal megyünk a kapunak, hát az sokáig tart majd, és addig védeni kell a fejünket a quetterektől.
– Nem, nem! – tiltakozott Madárkirály hevesen. Gyorsan elmondta az elfeknek, mi az emberek aggálya, majd a namreg nyelv szavait keresgélve, mint mindig, most is kissé akadozva válaszolt: – Nem várost ostromolni menni, hanem sok quettert kell pusztítani… vagy legalább akadályozni, hogy a hajókra ülhessünk, és mehessünk! A kaput bentiek kell kinyitni, és ezért kell… kitalálni nekünk, hogy mi lesz városiak… taktika!
– Szerintem akkor mi majd a kapu elé megyünk, és megvárjuk, amíg kinyitják. Ha bent dúl a harc, miránk úgyse lesz idejük. 
– Éppen ez az! Kétszáz quetter sok, és sok csapat van belőle! Jut nektek is, ha csak ott állni kapu előtt.
A családfő erre már nem mondott semmit. A többi jelenlévővel dugta inkább össze a fejét, hátha sikerül valami okosat kisütniük.
Az elfek egymás közt beszélgetve várták ki a diskurzus végét, majd újra felvették félbe maradt beszélgetésük fonalát. Közös megegyezéssel Hessgeron emelkedett szólásra:
– Ha a támadásuk után a hajók felé vonulnak vissza, akkor mi hiába várunk az íjainkkal a kapu előtt. Úgy gondolom hát, hogy nekünk is két csapatra kéne oszlanunk, és az íjászoknak valahogy hamarabb kéne bejutniuk a városba. 
Madárkirály megrázta a fejét.
– Mégis ha meg tudnánk oldani, hogy százötven íjász csak úgy eljuthasson a kikötőig, és elfoglalhassa az állásait, mi szükség lenne a többiekre? Akkor már nem is kellene kinyitni a kaput! A kardokra azért lesz szükség, hogy védjék az íjászokat, amíg eljutnak a kikötőig.
– Nem értelek – csóválta a fejét Hessgeron. – Ha a városiak odáig jutnak, hogy kinyissák a kaput, akkor ugyanezzel az erővel nem tudnák már akár a saját tengerre szállásukat is megoldani? Hiszen a kapuig az egész quetter táboron keresztül kell verekedniük magukat!
A félelf tanácstalanul túrt a hajába.
– Igaz, Draudan szavaiból is az sejlett, a városiak csak abban az esetben engednek a hajóikra, ha időben ott leszünk. Tényleg nem sok okot látok rá, hogy ha nem veszünk ki oroszlánrészt a csatából, akkor foglalkozzanak velünk!
– Akkor vegyünk ki oroszlánrészt! – sújtott a levegőbe Lesseron. – Vágtázzunk ki a szarvastestvéreinken a falakhoz, aztán mi felmászunk, és már íjazhatjuk is!
Madárkirály egy pillanatig úgy nézett rá, mint aki nem tudja, jól érti-e amit hall, majd óvatosan megkérdezte:
– Szerinted miért jönnének oda hozzánk a quetterek? Vagy egészen a kapuig akarsz vágtázni, és ott megmászni a falakat?
– Mégis mekkora ez a város? – kérdezett rá gyanakodva Hessgeron.
– Ha itt a kikötő, itt pedig a kapu, akkor valahová ide esik a nyugati fal – húzott újabb vonalat, immár a hamu mellé egy jó lépéssel a félelf –, ami a legközelebb van az erdőséghez, a déli fal pedig valahol itt húzódik – bökött a tábortűz mellé egy másik ponton az avarba. Ha jól akarom érzékeltetni, hogy ez az egész mekkora, akkor talán azt vegyétek alapul, hogy a quetterek táborhelye a kapu előtt majdnem akkora, mint Sziremonda közepén a legelő.
– Az mégis mekkora? – kérdezett rá Mejime, akinek nem sokat mondott a hasonlat.
– Hatalmas – nyögte megrökönyödve Olmud.
A többiek is némán meredtek a porba vázolt térképre.
– Mégis… – nyelt nagyot Hessgeron – hány ember lakik benne?
– Hogy hányan maradtak, nem tudom, de annak idején nagyjából ötvenezren éltek a falai közt.
Eltelt néhány pillanat, mire megemésztették a hallottakat. Lesseron találta meg először a hangját:
– De hát,ennyien hogyhogy nem bírtak el azzal a nyamvadt kétszáz quetterrel?
– Ezeknek a legtöbbje még gyermek – magyarázta a félelf. – Sok közöttük az öreg s az asszony.
– Az emberek asszonyai nem harcolnak? – csodálkozott el Mejime. A többiek tekintetében is hitetlenkedés látszott.
– Az embereknél nagyobb a különbség férfi és nő között. Amilyen vadak a férfiak, annyira nyúlszívűek az asszonyaik. Ráadásul a gyermekeik kihordása után nagyon hamar elnehezülnek. De nem is szokás náluk a fegyverforgatás. Még a férfiak közül is csak nagyon kevesen tanulhatták ki ezt a mesterséget. Nekik nem a mindennapjaik része a harc, mint nektek, akik a vadonban állandóan felkészülten várjátok a quetterek és az egyéb ragadozók támadását! 
– Jó, mi sem tanultunk ezelőtt ilyesmit – hagyta helyben Mejime. – De a veled tartók sem! Mégis pár hét alatt odáig jutottak, hogy hajlandóak velünk harcolni!
– Mert nincs más választásuk, Mejime! És nézd: náluk sem az asszonyok vívnak! Másrészt Dumadockra a trollok sem rontanak rá minden nap, hogy legyen min gyakorolniuk a polgárok… vagyis a városlakóknak! Itt csak amolyan rendfelügyelet működött, ami a tolvajlásokra és a nagynéha előforduló verekedésekre ügyelt. A lényeg az, hogy egyáltalán nem csodálom, amiért ez a sokezer városlakó nem tudott mit kezdeni kétszáz quetterrel! Ők nem mehetnek az erdőbe, ha összetűznek velük! Láthatod, most is csak akkor vállalják a harcot, amikor már nekik sincs más reményük. Utána kénytelenek lesznek elhagyni a városukat, a lakásukat, műhelyüket, egész eddigi életüket. Megértem, ha nem akarnak felesleges teherként a nyakukba kapni minket, és megértem, ha emellett mégis átkozottul szükségük van a kardjaink és nyilaink erejére!
– Kicsit eltérítettük medréből beszédünk folyását – emelte fel kezét Hessgeron. – Az emberváros nagy. Lesseron szerint a szarvastestvéreken kéne odavágtatni a kapuhoz, aztán az íjászok felmásznak a falra és lenyilazzák a quettereket. Az ötlet tetszik. Így tisztességgel harcolnánk, és ezzel kiérdemelnénk a helyet a hajón. Lát valaki hibát benne?
– Többet is – emelte fel a kezét most Olmud. – A legkisebb, hogy én csak a saját lábamon vágtázhatnék, az pedig jókora lemaradással járna. Nem tudom, mekkora a nyílt terep az erdő és a kapu között, de ha a város legnyugatibb pontja sem ér a fák közé, akkor a kapuig az nagyon nagy távolság. Még éjszaka is nehéz lenne észrevétlenül megtenni. Mindenképpen kapnánk a nyakunkba néhány quettert, akiket vágta közben talán távoltarthatunk szélbe szórt lövésekkel, de falat mászni biztosan nem tudnánk tőlük. Ha pedig módjukban lesz köveket szerezni, akkor még kevesebb esélyünk lesz. Arról nem is beszélve, hogy mi vár ránk, ha mégis sikerül közelharcra szorítani minket. Azt már mind láttuk Sziremondában. 
– Ha elég gyorsak vagyunk, idejük se lesz köveket keresgetni – állt ötlete védelmére Lesseron. – Ha pedig viszünk magunkkal kardot, a közelharcban is megállhatjuk a helyünket!
– Ugyan, Lesseron! – ingatta meg fejét az elf törzsfő. – Azok, akiknek megmaradt az íjuk, mint neked is, vagy készíteni tudtak maguknak újat, alig jöttek hozzám gyakorolni a kardvívást. Olmudnak igaza van; nem ronthattok csak úgy a quetterek torkába! Méltatlan lenne ez a szarvastestvéreinkhez is. Nem azért tartottak törzsünkkel hosszú évszázadokig, hogy végül oktalan mód vetessük el velük életüket!
Lesseron lehajtotta a fejét. 
– Madárkirály uram! – szólt bele a csendbe Hereg, az emberek kopasz vezére, maga is családfő: – Arra gondoltunk, mi lenne, ha elindulnánk a város felé, aszt’ amikor ránk jönnek a quetterek, gyorsan visszaszaladnánk a fákig, mintha berezeltünk volna, a fák között meg ott lapulnának az íjászok, akik lelőnék őket, amint ránk akarnák vetni magukat?
A félelf csak sóhajtott. Valahogy semmi kedve nem volt részleteiben elmagyarázni a terv hibáit.
– Jó, majd elmondom nekik.
Néhány szóban tényleg vázolta a nagy ötletet, hogy legalább kissé jobb kedvre derítse az elszótlanodott elfeket.
– Nem is rossz ötlet – lépett közelebb a hamuhoz Olmud, az orrát huzigálva. Nagy ötlet körvonalazódhatott a fejében. – Mutasd csak meg, hol van az erdő legközelebb a falhoz!
Madárkirály odabökött a botjával.
– Ha itt meg tudjuk mászni a falat, akkor körülbelül feleakkora távolságra leszünk a kaputól, mintha kívülről akarnánk odarohanni…
– Továbbra is az a gond, amit te vetettél fel az előbb: a quetterek hamarabb fogják észrevenni, semhogy eljuthatnánk a falig – torkolta le Lesseron.
– De nem, ha közben egy ember-elf csapat jóval északabbról a kapu felé tart! – emelte fel az ujját Olmud. 
– Elég egyetlen quetter, aki le tud szállni közétek, és máris végzetesen elkéstetek – szólalt fel Madárkirály is. – Közben ízzé-porrá zúzzák az íjászok nélküli ember-elf csapatot a csukott kapu előtt. Aztán meg ki fogja kinyitni a kaput? Továbbra sem hiszem, hogy a városiak, látva a mi jöttünket, a kapuhoz verekszik magukat, csak hogy a kinnrekedt idegeneket beeresszék!
– Néhány jó kardforgatónak kell velünk tartani csupán, akik elintézik, ha valamelyik quetter mégis élve érne földet a közelünkben, és akiket majd mi fedezünk, amíg kinyitják azt a kaput! – Olmudon látszott, hogy kikezdhetetlennek tartja az ötletét. – Utána a beözönlők már elkezdhetnek a kikötő felé hátrálni, mi pedig közéjük állunk, s így egymást védhetjük.
– És addig? – vonta fel a szemöldökét Hessgeron. – Addig ki fog védeni benneteket? A quetterek elég gyorsan rájöhetnek majd, hogy ha az íjászokra támadnak, nem tudjátok fedezni a kapu felé igyekvőket. 
Olmud elgondolkodva dörgölte meg az orrát, mielőtt kirukkolt volna a válasszal:
– Ha jó az időzítés, és éppen akkor akarnak még csak úrrá lenni a rájuk támadó városiakon, akik meglepetésszerűen rájuk támadtak, miközben ők az erdő felől közeledő seregre készültek, szerintem a legkevesebb gondjuk azzal a néhány elffel lesz, akik a kapu felé törnek. Százötven íjászból ki lehet jelölni azt a párat, akik csakis rájuk ügyelnek, míg a többi vigyáz a saját bőrére is.
– Rendben – bólintott rá Hessgeron. – Részemről ebben látok már némi lehetőséget. De ahhoz, hogy sikerüljön, nagyon jól kell időzíteni. Menni fog, Huiskawa?
– Én a városiak közt leszek Draudannal. Amit lehet, megteszek. Időben fogok jelezni.
– Lesseron?
– Végül ez majdnem az, amit én mondtam, csak a szarvastestvéreink helyett mi és az emberek kockáztatunk – vonta meg a vállát. – Legyen. De én válogatom ki az íjászok közül azokat, akik csak a kapunyitókat vigyázzák, és én vezénylem a támadást! Minden tiszteletem Olmud képességeié – mutatta tényleg a tisztelet jelét az ifjú elf felé –, elismerem, hogy az ötlet is az övé, de nem tartanám szerencsésnek, ha most kezdené el gyakorolni a vezénylést.
Olmud azonnal jelezte, hogy ez ellen nincs semmi ellenvetése.
– Magam is így gondoltam – hagyta helyben az elf törzsfő. – Mejime?
– Csakis akkor, ha a farkastestvérek lehetnek, akik az íjászokkal mennek. Zova és én vagyunk a legjobb vívók.
– Ez kétségtelen – bólintott Hessgeron –, de Noyake és Viepa? Lozon?
– Lozon se rossz. Viepáéknak az a tőrrel kötözött botjuk van. Nem tudom megítélni, mennyire lehet jó a quetterek ellen.
Érdeklődve néztek Madárkirályra, aki ezalatt már a vén Rosselnek tolmácsolta, mi a jelenlegi terv. Közben már annyira belejött ebbe a két embert – vagy külön egy egész embert és egész elfet – kívánó munkájába, hogy még azt is követni tudta, miről folyik mellette a beszélgetés.
– Viepa újítását én is hasznosítom majd. Nagyon jó. Viszont még ki kell próbálni. Ez a soha vissza nem térő alkalom rá! – válaszolta.
– Akkor is kevesen vagytok – kötözködött Mejimével Olmud. – Nem lehet olyan könnyű kinyitni egy akkora kaput. Mi lesz, ha elesik közületek valaki?
– Ha te védesz, szívem? – mosolygott rá negédesen Mejime. – Talán félsz a felelősség terhétől?
– Féltelek. Már az is baj?
– Ez lehetne az első közös kalandunk azóta, hogy elmentél fát szedni a magtestvérekké lett régi törzsünkkel!
Olmudot kissé mellbevágta a régi emlék. Mint valami elmúlt álom rémlett fel az emberfalu, a hó, a hideg. A befagyott folyón tolt korhadt, jeges fa. Mint valami rémálom.
S ím, itt állnak a következő előtt! Egykori szerelme pedig szinte kezét nyújtva hívja, hogy menjenek együtt elé!
A köszönet jelét intette a lány felé.
– Rendben, akkor Kalahon is veletek tart – zárta le a kérdést Hessgeron. – Igaz, úgy érzem, nekem is ott lenne a helyem, de Huiskawa híján kénytelen leszek én vezetni az elfek és emberek közös seregét a kapu alá.
– Jó. Részletesen elmondom nekik, mi lesz a feladatuk – szólt a félelf. – Nem lesz más gondod az emberekkel, csak hogy lépést tarts velük!
Máris az öreg Rosselhez fordult, aki miután végighallgatta, kis gondolkodás után megkérdezte:
– És ha nem nyitják ki a kaput? Ha nem sikerül? Mind ott veszünk!
– Ha kapu nem nyílik, az jelenteni azt, mindenki vesztett odabent is. Vége domadocki emberek, vége íjászok! Akkor szalad, ki merre lát!
– A mi tervünkkel mi a baj? – akarta tudni Hereg. Több ember is ott szorongott ekkor már Madárkirály körül. A félelf szavait keresgélve kezdte magyarázni nekik:
– Ha ti akar csalogatni, akkor lenni benne baj, mert quetter nem ostoba; megvár, míg odaér sok ember, aztán hajít rá sok kő: nem lesz idő futni vissza erdő, elfek meg nem tudni lőni olyan messze. A kaput se nyitni ki nekünk senki, ha mi nem, és akkor nem jutni hajó, mire indul az.
– És az asszonyok, gyerekek hogyan jutnak be, he? – tette fel a nagy kérdést Wurroh. – Azok csak nem jöhetnek ezzel a közös sereggel!
Madárkirály egy pillanatra elakadt, aztán ujját feltartva türelmet kért, és az emberek gyűrűjéből kilépve ismét Hessgeronékhoz fordult:
– Azt szeretnék tudni, az emberasszonyok, gyerekek hogyan jussanak be. Azok nem mehetnek a seregeddel, hiszen csak akadályoznának benneteket…
– Nem is – szakította félbe Hessgeron egy intéssel. – Az erdő széléig jönnek, és onnan lesik majd, mikor nyílik ki a kapu. Ha akkor elindulnak, remélhetőleg már az íjászok fedezéke alatt csatlakozhatnak hozzánk ismét, mi meg egészen a hajókig visszük őket.
Madárkirály bólintott, és ismét az emberek közé lépett. Még hosszú percekig kérdések és feleletek pattogtak közöttük, de újabb probléma már nem merült fel. Végül a megizzadt félelf nagy sóhajjal törölte meg a homlokát.
– Rendben vagyunk – jelentette az elfek ifjú törzsfőjének.
– Akkor lassan be is fejezhetjük a tanácskozást. Még az íjászoknak kell elmondanod, miként juthatnak a falakra, aztán a piactérre.
– A falakra jutni igen egyszerű. Vastagon borítja a borostyán, a belső fele pedig annyira egyenetlen, hogy még egy ember is könnyedén lemászhat rajta. Utána csak lefelé és északi irányba kell futniuk, hogy minél hamarabb a piactérre jussanak. Minden szélesebb utca oda visz. Ha a farkastestvérek tényleg képesek lesznek megakadályozni, hogy akár egyetlen quetter is az útjukba álljon, három perc alatt ott lehetnek.
– Én is a farkastestvérekkel tartok! – lépett előre a mind ez idáig háttérben maradt Talarn. – Ha minden megmaradt társam ott lesz a legnagyobb vészben, hát nekem is ott a helyem! 
– Jó, akkor Kalahon helyett te mész – hagyta rá Hessgeron.
– Üdvözlünk a kapunyitók csapatában! – vetett oda neki egy félmosolyt Mejime. – Örülök, hogy velünk akarsz meghalni.

27.

Draudan álmosan lépkedett a félelf oldalán. Borúsan gondolt arra, hogy talán jobb lett volna, ha le sem fekszik. Remélte, a pár órás séta eléggé kiszellőzteti a fejét ahhoz, hogy ne tegyen semmi hülyeséget, ha kitör a felkelés. Talán még a harcot is megúszhatja. Ápolja a sebesülteket, vagy valami.
Abban biztos volt, hogy ma lesz a támadás – a szél a délelőtt folyamán fokozatosan megfordult, szinte már nyárias meleget hozva a kontinens belseje felől. A száraz szél egyenletes hullámokban ömlött végig az erdő felett, megzörgetve millió és millió levelet, kipattintva az eleddig gondolkozó bimbókat, hogy végre virágpompába borítsa a melegkedvelő citrusfákat. Apró viráglegyek gomolygó kis felhői kerültek Draudan útjába szüntelen, s egy leszippantott rovar fullasztó köhögést hozott rá.
– A rohadtak! – szitkozódott, mikor könnyeit törölgetve végre ki bírta köpni a hörgőjére szaladt kis teremtést. – Hát nem látják, hogy jövünk?
– Párzásidőben nem látnak, nem hallanak, akárcsak más – mosolygott Madárkirály. – De jó lenne abbahagynod a fuldoklást, mert itt vagyunk!
Draudan néhány krákogással elhallgatott. 
Fejük felett nem sokkal járt túl delelőjén a Magnius. Aggódva gondolt bele, miként is fognak túljutni a jó iramodásnyi távolságon, ami a régi temető ligetétől a városfalig tart. Madárkirály elgondolása annyi volt csupán, hogy ő előre megy, és majd jelez, ha tiszta a levegő. 
Nem tűnt túl körmönfontnak.
Egy sűrű, tövises aljú, fiatal akácos zárta az erdőség szélét. Draudan már egyszer – tegnap este – megverekedett vele. Most valamivel könnyebb dolguk volt. 
Egyenesen az öreg olajfák alá jutottak. Fától fáig osontak. Szerencséjükre az égen csupán néhány bárányfelhő kúszott. 
A szelíden hullámzó sírdombokat magasan felverte a gaz. Vadvirágok díszlettek a gondozatlan sövények tövében. 
Hamar átvágtak az öreg temetőn. Kijáratánál egy embermagasra nőtt, elburjánzott, babérlevelű cserjés alá kúsztak be. Előttük alig száz méterre ott magasodott a borostyán borította fal. Odáig azonban egyetlen fa sem nőtt a szeméttel telített várárokban.
– Megyek, te várj itt. Ott fogok megjelenni, annak a borostyánnak a tövénél – mutatta Madárkirály, aztán fejére borította a csuklyát. Azonnal eltűnt. 
Draudan pislogva nézte, ahogy az elhajló ágak, a megdőlő dudva és fű lassan kiér a nyílt terepre, aztán eltávolodik a város felé. Amennyire csak mert, előrébb kúszott.
Éles vijjogás csapott fel az égben. A férfi összerezzent. Aztán óvatosan felsandított a sűrű ágak közül. 
Egy hatalmas saspárt látott, amint egymás mellett, kiterjesztett szárnyakkal suhannak el az erdő irányában.
Draudan megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán ismét a falat kezdte figyelni. Még várnia kellett néhány percet, mire a tövében előbukkant a félelf. Amint intett, Draudan egy éles szusszanással kilőtt a bokrok alól. Nem nézett se jobbra, se balra, csakis arra ügyelt, nehogy felbukjon. 
Lihegve, leizzadva ért a borostyán levelei alá. A falhoz lapult. Madárkirály nem várta meg, amíg kifújja magát:
– Menj előre – intett a nyílás felé.
Draudan gyakorlott mozdulatokkal fúrta át magát, nyitotta a spalettát.
A szűk kis udvarba most még beszöktek a fénysugarak. Draudan minél előbb iszkolt volna a lépcsőház felé, de a félelf hangja megállította:
– Ne arra!
Megtorpanva látta, hogy a másik egy pinceablakhoz guggol le. A több kazettára osztott üveg jórészt már régen hiányzott. Az egyik ilyen lyukon nyúlt be, majd egy kis kotorászás után kinyílt az ablak.
– Ha a pincékbe húzódtak, így hamarabb rájuk akadunk.
Draudannak voltak ugyan fenntartásai, de inkább szó nélkül a félelf után mászott. 
Száraz levegőjű, törmelékkel borított aljú helyiségbe jutottak. Draudan először semmit sem látott, s csak hallás után botladozott Madárkirály után, akit láthatóan egyáltalán nem zavart a hirtelen megsűrűsödött félhomály. Már rég egy földalatti folyosón haladtak, mire elkezdte kivenni a formákat, falakat maguk körül. Bár nem lehetett biztos benne, valószínű volt, hogy hajnalban ezen az úton kísérték ki a mellérendelt őrei.
– Pszt, Aveslorc – suttogta előre –, ha az ispotály alá megyünk, ott biztosan megtaláljuk őket!
– És miért suttogsz? – kérdezett vissza a másik, kissé csodálkozó hangon. – Itt nincsenek quetterek.
Draudan zavartan hallgatva botladozott tovább a félelf nyomában.
Hamarosan mindketten hozzájuk szűrődő beszélgetés foszlányaira lettek figyelmesek. Amint közelebb értek, fegyverek csörgését is kivették az egyre érthetőbb beszéd mögül. Sokan lehettek előttük, és a parancsszavakból, kiáltásokból hamar rájöttek, hogy feszített tempóban dolgoznak.
Az ispotály alatti pincébe érve aztán mindez bizonyossággá lett. 
Fegyverekkel felpakolt emberek sürgölődtek mindenfelé, ki- és bejárkáltak a pincébe, híreket hoztak, vittek, és láthatóan nagyon idegesek voltak. Észre sem vették a két újonnan érkezőt. Igaz, ők pont a másik oldalról érkeztek, ahová már nem vetődött el a vastag korommal égő fáklyák fénye.
– Hol vannak már a kikötőbe szállítók? – dörrent egy hosszú, galambősz hajú ember. Draudan azonnal felismerte. – Remélem, hogy nem lett belőlük quetterszar!
– Itt vagyunk! – lépett közelebb Madárkirály. Amint a fáklyák fénykörébe ért, többen döbbenten kiáltottak fel:
– Aveslorc! Hát igaz!
– Hol vannak az elf és namreg cimboráid? – fogadta őt jóval nyersebben az öreg vámtisztviselő.
– Jönnek, ha itt lesz az ideje. Nem akarják elrontani a meglepetéseteket.
– Azt jól teszik. Így is egyre kevesebben vagyunk! Ha nem jönnek azok az íjászok, hát nem is marad semmi értelme megtámadnunk a quetter szarháziakat!
– Miért, mi a gond?
– Mi lenne? Nem vagyunk egy harcos nép! Sokan már most azt latolgatják, nem lenne-e jobb inkább a quetterek kénye-kedve szerint elhajóznunk a háborús területeikre. Bolondok! Azt gondolják, ha nem vagyunk mindjárt ötezren, mindenki teljes fegyverzetben, akkor már semmi esélyünk a győzelemre!
– Sokan visszaléptek?
– Mer’? Akkor ti sem jöttök? – szikrázott fel az öreg szeme.
– Mindenképpen jövünk – sietett megnyugtatni a félelf –, de tudnunk kell, mire számítsunk. A namregek akkor is hajózni akarnak, ha a város lakossága mégis marad. Az elfek pedig meg akarják büntetni a quettereket, és akik ártottak nekik.
– Ezt jó hallani. Szóval nem egy beszari népség. Természetesen mi mindenképpen megyünk. Habár legszívesebben a visszakozókat meg a védelmükre kelt tanácstagokat itt hagynám – tette még hozzá az öreg morogva. 
– Talán szakadás van a tanácsban? – vonta fel a szemöldökét Madárkirály meglepetten.
– Veheted úgy is, hogy ez itt most egy népfelkelés. Sok a támogatónk, de kevés az aktív tagunk, és én vagyok egyedül a tanácsból, aki még nem olyan vén trotty, hogy már eszébe se jusson az öklét használni. Ha a kiosztott fegyvereket nézem, talán ha ötszázan leszünk.
– És akik nem támogatnak? – vált aggályossá a félelf hangja – Azok nem lehet, hogy keresztbe tesznek?
– Csak gyávák, nem bolondok – rázta meg a fejét a másik.
– Megvan, hová indultok, ha kifuttok a kikötőből?
– Már régen.
– Élelmetek is van elegendő, hogy eljussatok odáig?
– Még igen. Ezek a dögevők csak a jószágainkból zabáltak ki minket. A többit a hajókra vihettük.
– Akkor tényleg nem értem, kik akarhatnak maradni. – Madárkirály egy bosszús sóhaj után témát váltott. – Azért jöttem, hogy beszéljek a hajón lévő namregekkel. Úgy hallottam, nem bővelkedtek tolmácsokban.
– Nem, hogy Mark’yhennon áldaná meg őket! – A férfi arcán mintha öröm villant volna – Éppen most visszük majd nekik a fegyvereket. Jó lenne, ha elmondanád nekik, hogy csak akkor törjenek ki, amikor mi jelt adunk rá. Elmagyarázhatnád azt is, merre van onnan a piactér. Nem kéne, hogy birkák módjára szertefussanak, és csak akkor érjenek oda, ha már rég jóllaktak belőlünk azok az átkozottak!
– Erre talán nem is lesz szükség. Ha jól időzítünk, az elf íjászok akkor érhetnek oda, amikor a legnagyobb meglepetésben épp csak hogy felszálltak. Akkor a nagyját leszedhetik a levegőből, és ezalatt egy rendezett visszavonulás fontosabb lehet, mint hogy értetlen tömegként hömpölyögjünk.
Az öreg kicsit gondolkodott, aztán fejét ingatva így szólt:
– Legkésőbb a hajóra szállásnál szükségünk lesz rájuk, hogy megakadályozzák a quetterek leszállását, amíg útnak nem indítjuk a vén bárkákat.
– Ha lesz még, aki le akar szállni.
– Mert? Hány íjász van odakint?
– Százötven fog átmászni a falakon, aztán ha minden jól megy, és sikerül kinyitni a kaput, még vagy ezer kardforgató jöhet be. Így továbbra sem látom értelmét, hogy a foglyoknak kelljen kijönniük.
– A kaput zárva tartják a quetterek. Elég sok idő felcsörlőzni, még akkor is, ha eljutunk odáig. Viszont ehhez az egész piactéren kéne keresztülverekednünk magunkat…
– Erre majd nekünk lesz gondunk!
– És ha mégse sikerül? Akkor nagyon kevesen leszünk azzal a százötven elf íjásszal! Ezek quetterek, és kétszázan vannak!
– Tisztában vagyok vele. Tehát mindenképpen ki akarod hozatni a foglyokat?
– Ha csak arra lesz módunk, hogy visszavonuljunk a hajókra, és elszökjünk, akkor kelleni fog a védelmük, hogy közülünk minél kevesebbek pusztuljanak. Ezek a namregek jottányit sem értenek a hajózáshoz, a tengert sem ismerik. Ha mi odaveszünk –intett körbe maga körül széles mozdulattal –, itt mindenkinek annyi. Tényleg, hányan is akarnak jönni? Több mint ezren? Akkor még egy hajóra szükségünk lesz!
– Dehogy! A namregek alig négyszázan lesznek. Az elfek csupán a felperzselt városukat jöttek megbosszulni. Valószínűleg megelégszenek annyival, ha kiadjátok nekik Baldi egykori bandáját. Velük van ugyanis még egy kis elszámolnivalójuk.
– Hiszen itt van az egyik lókötő melletted!
Draudan, aki időközben már közelebb merészkedett, most zavartan pillantott le maga elé. Továbbra sem érezte helyénvalónak, hogy megszólaljon, ám a félelf helyette is a védelmére kelt:
– Ő más. Pont azért dobták ki maguk közül, mert elengedte az elfogott elfeket. Aztán persze azok a gazfickók szereztek maguknak újabb foglyokat!
– Az elfeket, akiket magukkal hurcoltak, már az utolsó szálig befalták azok az átkozottak. 
– Sajnos erre gondoltunk mi is. Már Baldi meg az emberei elkezdték az erdőből jövet.
Az öreg tanácstag arcára kiült az undor.
– Pfuj! Meg is érdemlik, amit kapni fognak! Nekem nem hiányoznának már most sem, vigyék csak őket! – Ekkor egy újabb társaság lépett be hozzájuk az egyik mellékfolyosóról. Az öreg rosszallón fordult feléjük: – Végre, hogy itt vagytok! Pakoljatok fel kardokból, sisakokból, pajzsokból, onnan! – mutatott az egyik sarokba, ahol nagy kupacba halmozva hevertek a legrégebbi, nagyrészt már szinte használhatatlanná csorbult-kopott fegyverek. – Vigyétek a kikötőbe, és osszátok ki a foglyok között! Szaporán! Aveslorc veletek megy, és segít eligazítani őket!
A jövevények úgy bámultak a félelfre, mintha csodát látnának. Arcukon öröm és meglepettség ragyogott, ám mégis szó nélkül igyekeztek teljesíteni az utasítást. Láthatóan egy perc elvesztegetni való idejük sem volt.
– Mikor is lesz a támadás? – tette fel a nagy kérdést Madárkirály. 
– Amint kiosztottátok a fegyvereket. Ha serénykedtek, akár egy óra múlva. Mi már nagyrészt készen állunk. Nem akarjuk megvárni, hogy a quetterek ugyancsak indulni akarjanak. Addig van nekünk békénk itt a pincékben, amíg nincs szükségük a hajósainkra, utána még a hegyet is lebontanák a fejünkről. 
– Azért még kéne legalább két óra, hogy az elfek is ideérjenek az erdőből.
– Olyan sok? Ennyire messze vannak, vagy csak hason kúszva jönnek idáig?
– Nem itt táboroznak a quetterek orra előtt! – válaszolt Madárkirály, majd laza terpeszbe állt, és lehunyta a szemeit. Kicsit koncentrált, aztán újra kinyitotta. – Szóval két óra múlva támadás.
– Legyen úgy. Remélem, a rohadékok addig nem vesznek észre egyetlen fegyvert sem. 
– Indulhatunk! – szólt az egyik fegyverekkel felpakolt lázadó.
Madárkirály egy bólintással elköszönt az öregtől, majd maga is felkapott egy dárdát, meg két elvásott pajzsot, s ezekkel indult a többiek nyomában. Draudan igyekezett követni a példáját, s néhány ócska karddal felfegyverkezve követte.
Hosszas kanyargások után egy teljesen ismeretlen helyen bukkantak elő. Draudan csak akkor ismert rá az épületre, amikor felérve meglátta a hatalmas mérősúlyokat, s meghallotta a tenger zúgását.
A kikötői mérlegházban voltak. 
Innen kilépve szinte azonnal a hajóra mehettek át. A már ismert útvonalon keresztül csakhamar a hajófenékbe jutottak. 
Madárkirály néhány szóval gyorsan vázolta jövetelük célját a namregeknek. 
A foglyok úgy zúdultak fel, hogy Draudan már attól félt, a quetterek is meghallják a piactéren. Kérdések özöne zúdúlt a szerencsétlen félelfre, aki alig győzött válaszolgatni. Végül azzal fordult a dumadockiakhoz:
– Nem mindegyik akar harcolni!
Hangjából meglepettség és némi keserűség érződött. A fegyverhozók egyike azonban csak ennyit mondott erre:
– Az jöjjön, akinek fegyver kell. Egyáltalán nem kötelező harcolni. Legalább kevesebbszer kell fordulnunk.
Miután ezt is lefordította a félelf, gyorsan gazdára leltek a hozott fegyverek. A több száz fogolyból majdnem a fele hajlandó volt küzdeni.
– Még ezeknek a nagyobbik fele is inkább csak azért jelentkezett, mert fél a városiaktól – jegyezte meg a visszaúton Madárkirály. – Még talán életükben sem fogtak kardot a kezükbe!
– Én sem – mondta erre Draudan. Aztán ha már megszólalt, még hozzátette: – Egyébként, köszönöm, hogy kiálltál mellettem az imént. Amilyen rossz hírem van itt, nem hiszem, hogy nekem elhitték volna bármikor is.
– Látom benned a jóakaratot, Draudan. Csak magadban vagy néha bizonytalan.
Erre megint nem tudott mit felelni. A félelf fején találta a szöget. Hát még ha azt tudná, most micsoda kétségek gyötrik!
A második körrel majdnem az összes fegyvert elhozták. Alig néhány rozsdás bökő maradt csak az ispotály alatti pincében. Draudan elgondolkozott, ugyan mit kapott volna a többi városi a kezébe, ha mégis a harc mellett döntenek. Konyhakést?
Időközben Madárkirály teljesen kisajátította magának az elsőre kezébe került dárdát, és egy ócskáról lefeszegetett másik hegyet felszerelt a nyél alsó végére.
A hajóra visszatérve már erősen emelkedett hangulatban találták a namregeket. Egyre magasabbra csapott bennük a harci láz. Draudan elégedetten látta, hogy bőven lesz most már gazdája a maradék fegyvereknek is. Gyorsan kiosztották hát, amit hoztak, s szinte futva indultak vissza az ispotály alá.
Az öreg vámtisztviselőt úgy találták ott, mint aki mindjárt villámokat szór. Eddigre ő is a városi rendfenntartók öltözetébe bújt, ami inkább volt parádés ruha, mint védőöltözet, ám legalább jól karbantartott alabárd és élesre fent kard tartozott hozzá.
– Anyatetűk! – ordította, amint az igyekezettől lihegve megérkeztek. – Több mint egy órája piszmogtok ezzel a rakás ócskavassal! A többiek már rég ott lapulnak a piactér környéki házakban! Meddig várjunk még rátok?
– Csak akkor támadjatok, uram, ha meghalljátok magatok felett a sasok rikoltását! Az jelzi, hogy az elfek már itt vannak! – hadarta sietve Madárkirály, miközben egy horpadt sisakot húzott a fejére, és egy repedt pajzsot kanyarintott a vállára. – Én akkor megpróbálom a piactérre vezényelni a fegyveres foglyokat, és segítem, ha megérem, a visszavonulást.
– Úgy legyen! – csapott a kardjára az öreg, és velük együtt lépett ki a pincefolyosóra. – Nekem is indulnom kell a piactérhez. Siessetek! Azt a hírt hozták legutóbb, hogy a quetterek látszólag nyugodtak ugyan, de mégis többen maradtak a városban, mint máskor, alig mentek portyázni a környékre. Mintha csak számítanának valamire!
Draudan ezt hallva nagyot nyelt. Elgyengült a lába, ahogy belegondolt, hogy percek múlva az élete függ attól, milyen ügyes lesz. Akárhogy fordul is a hadi szerencse, ha jól helyezkedik, a győztesek oldalán maradhat. Ha viszont téveszt…
Hangyák.
Az öreg vámtisztviselő a következő pincében másik irányban ment tovább. Ők szinte futva cipekedtek tovább. Belegondolni is borzasztó volt, mi lenne, ha felkészületlenül érné őket a sasok érkezése.
A mérlegházból majdnem egyenesen a végzetükbe rohantak. Ha nem hangzik fel kintről az a jól ismert üvöltés, minden megfontolás nélkül kiléptek volna a rakpartra. Így azonban ijedten meredtek le a bespalettázott házban. 
Madárkirály szórta le leghamarább a vállát húzó fegyvereket, és ugrott az egyik ablakhoz. Egy résen kilesve kezdte mondani a többieknek, mit lát:
– Hat quetter. Hárman a hajóra mennek! A másik három lent figyel. Ezek tényleg megneszeltek valamit!
– Elvesztünk! – suttogta fojtott riadalommal az egyik dumadocki. – Ezek most megtalálják a fegyvereket…!
Draudant más izgatta:
– Vajon honnan tudják? – tette fel a kérdést szinte csak magának. – Ha nem kilestek bennünket, akkor valakinek pofáznia kellett, hogy pont most, pont ide jöjjenek!
Draudan sokért nem adta volna, ha tudja, kivel osztozik a quetterek bizalmán. Kezdte magát úgy érezni, mint egy jól mozgatott báb. 
Hiszen ha valaki volt, aki pontosan követte, hogy ő mit tesz, miket mond a lázadóknak, és jelentette a quettereknek, hogyan reagálnak rá, akkor teljesen mindegy, hogy kiket árult el; azok a szárnyas dögevők így is, úgy is a mancsukban tartják a városban folyó eseményeket!
A kérdésén elgondolkozó lázadók azonban tanácstalanul ingatták a fejüket. 
– Közülünk biztos senki. A harcra készülődőknek se lehetett idejük rá – dünnyögte egyikük.
– És akik nem harcolnak? Közülük bárki, nem? – mutatott rá Draudan.
– De hát miért…
Ekkor azonban vészterhes üvöltés rázta fel a kinti csendet. Mélyről jött ez a hang.
– A hajóból jött – erősítette meg Madárkirály. – Most a másik három is felsietett!
Újabb üvöltések kéltek. Sebzett vadak hangja volt. Egyértelműen csata dúlt a hajóban.
– Menjünk! – ugrott el az ablaktól a félelf, és szinte ugyanazzal a mozdulattal már fel is markolta kéthegyű dárdáját. – Ez elkezdődött. Ha nem segítünk, és riasztják a többit…
Nem kellett végigmondania. Egy emberként rontottak elő a mérlegházból, futottak fel a széles pallón, és vetették magukat a hajófenékbe.
Mint egy falba, úgy csapódtak bele a felfelé törő, megvadult tömegbe.
– Még ne! Még ne! – üvöltötte Draudan torkaszakadtából, de közben tehetetlenül sodródott vissza fel, a fedélzet felé. A vérszomjas üvöltésen túl néhány pillanatig még hallotta, hogy Madárkirály is valami ilyesmit kiabál a namregek nyelvén, aztán végzetesen elsodródott a közeléből.
Miután túljutottak a mólón, próbált kievickélni a tömegből, ám minduntalan kezek ragadták meg, hátulról tülekedők lökdösték tovább, s mint a szélvész rontottak a piactér felé. Úgy tűnt, a namregek a hat szörny legyűrése után egymaguk akarnak elbánni az összessel.
Draudan szörnyülködve meredt a kezében szorongatott, csipkésre rozsdásodott acélpengére. Az előbb még látatlanul is szánta azt, akinek ezzel kell majd harcolnia.
Feltűnt a piactér, érdeklődve várakozó kétszáz quetterrel. Egyikük-másikuk már a pofáját nyalogatva készült a belőlük csapott lakomára. 
Draudan kis híján elvesztette az eszét. Majdnem a körülötte örvénylő embereket kezdte csapkodni, csakhogy eresszék végre.
S ekkor felhangzott a sasrikoltás!
Draudan rosszat sejtve pillantott az ég felé. Igaza volt. Egyetlen madarat se lehetett látni fent.
Madárkirály rikoltott végső kétségbeesésében. 
A szörnyetegek úgy ugrottak át az első közéjük rontó emberek feje felett, mint ahogy azok egy csótányt lépnének át. Ahová érkeztek, ott a következő pillanatban már nem volt élő támadójuk. 
Még látta előrontani a városiakat, aztán mindent eltakart előle egy landoló quetter. 
Eszelősen kezdett csapkodni felé a fegyverével. Érezte, hogy húst ért, sebzett a kardja, hallotta felbömbölni a szörnyet.
Kinyitotta a szemét. Vagy nyolcan aprították ugyanazt a szárnyaszegett átokfajzatot, amelyik túl későn eszmélt rá, hogy akár az életével is fizethet.
Alig végeztek vele, amikor megérkezett az első kopogós eső. Szárnyra kapott ellenségeik a környező házak tetejét sodorták rájuk játszi könnyedséggel. 
Az emberek támadása azonnal megtört. 
– Hol a picsában vannak az íjászok? – hangzott fel egy ismerős bömbölés. – Visszavonulunk! Vissza, a kikötőbe!
Draudan a törmeléken botladozva kezdett hátrálni a többiekkel. Por marta a szemét, és folyt a vére. Hogy mitől kapta a sérülést, nem tudta. Még fájdalmat sem érzett. Alig győzte kapkodni a fejét az égből hulló áldás elől. Mellette egy namreg koponyáját zúzta péppé egy mestergerenda, amott cserépzápor alatt tűnt el sikítva egy egész kis csoport. Közben ahová nem értek el ezek a tetődarabok, oda a quetterek vetették be magukat, szilaj, halálos táncot járva a legnagyobb tömegben. 
Draudannak nemsokára megint csapkodnia kellett az egyik közelébe került szárnyas rémséget. Most már nem csukott szemmel tette, és próbálta élével fordítani fegyverét. Lassan vérébe roskadt ez az ellenfél is. Legyőzői úgy néztek egymásra egy pillanatig, mintha évtizedek barátsága kötné össze őket. 
Aztán egy leomló homlokzat verte por vont közéjük szemüket maró függönyt. Hátrált tovább.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megint a dokkok környékére keveredtek. Néhány quetter már elzárta az utat a mólókra. Elkeseredett rohamukat hamar visszaverték. Draudannak megint lett egy sebe. Ezt sem tudta, hogyan, kitől kapta. 
– Számszeríjászok! – üvöltött öreg vezérük, némi riadalommal hangjában.
– Nincsenek! – üvöltött neki választ valaki. – A hangárkapuk alá húzódtak vissza!
– Gyerünk a hangárkapuk alá!
Draudan máskor talán azt se tudta volna, mik azok a hangárkapuk. Most azonban élesen eléugrott a kép: a mérlegház melletti raktárak, amiket pinceboltívként faragtak a meredek partba, és kapukkal zártak a tolvajlások ellen.
Hopp, még egy öngyilkos szörnypofa!
Feje fölé emelt karddal rontott neki, s csak csodálkozott, hogy miért pont felé fordul, amikor mások is támadják? Aztán bután meredt a mellkasából előspriccelő vérre. Soha sem hitte volna, hogy az övé is olyan piros és habos lehet, mint a rosszul szúrt disznóé!
Kicsit fájt. Rossz volt, hogy nem bír levegőt venni. Ijesztő.
Eldőlő, hideg testét már szinte kívülről látta, miközben valahová messzire kúszott az őrült üvöltés, dübörgés, csapkodás. Mintha újra sas rikoltott volna távolról, elhalóban.
Aztán kiszürkült, megszűnt a világ.

28.

Hessgeron elégedetten nézett végig a felsorakozott embereken. Madárkirály tényleg alapos magyarázatot adott nekik, hogyan, mit csináljanak.
Elöl a férfiak várakoztak, kezükben fegyverrel. Hessgeron ugyan nem mondta nekik, de a lomha mozgású emberek maguktól is rájöttek, hogy képtelenek lesznek félreugrálni a quetterek elől. Amelyik tudott, valami hárítóeszközként használható ágat, husángot kerített hát magának a kardja mellé, hogy ha nem is a csapások ellen, de az éles karmoktól, hulló kövektől védekezhessen.
Mögöttük az asszonyok, gyerekek hátukon összecsomagolt holmijukkal várták az indulást. Az ő szemükben nyoma sem volt a harc előtti izgatottságnak. Inkább rémült, könnyes pillantásokkal találkozott. Mégis; útra készen várták, hogy jelt adjon.
A saját elfjeivel már sokkal több baja volt. Először kivétel nélkül hátra akarta hagyni az íj nélküli nőket és a még ifjaknak számítókat. Az előbbiek azonban Mejiméékre hivatkozva, az utóbbiak pedig őt, magát hozva fel példaként ellenszegültek az akaratának, mondván, hogy ők sem érnek kevesebbet náluk.
Kénytelen volt meghajolni az érveik előtt, s felsorakoztatni őket a felnőtt férfiak közé. A kisgyerekes anyukákat, terheseket és a nálánál jóval fiatalabbakat szerencsére nem kellett külön utasítással maradásra bírnia. Volt ugyan néhány gyerekifjú, akiknek Sziremondában veszett szüleik emléke harci hevet szült, ámde még ha íjuk, kardjuk is akadt sem engedte őket a harcosok közé. Inkább a hátrahagyott szarvasok felügyeletét bízta rájuk. Minthogy ez legalább olyan megbecsült feladat volt, mint a harc, sikerült ebben kiegyeznie velük.
Hamarabb hallották meg a közeledő saspárt, minthogy előtűntek volna a lombok felett. Hessgeron mégis inkább kivárta a percet, nehogy elhibázzon valamit.
Amikor aztán a két hatalmas madár kiterjesztett szárnnyal körözni kezdett felettük, az elf törzsfő kiadta a jelszót:
– Büntessük meg testvéreink és Sziremonda elpusztítóit! Indulás!
A csapat megmozdult. Eleinte úgy tűnt, az erdő fái közt egykettőre felbomlik az alakzatuk, de aztán mindenki megtalálta a követhető iramot.
Viszonylag gyorsan haladtak. Az elfeknek egyébként sem okozott gondot, hogy keresztülhatoljanak a sűrűbb részeken, az utánuk csörtető emberek pedig kíméletlenül használatba vették kardjaikat, megtisztítva vele maguk előtt az erdő alját.
A sasok egészen alacsonyan körözve, a fák fölött követték őket.
Alig egy óra haladás után Lesseron íjászai és a farkastestvérek kiváltak közülük, és kissé délebbre kanyarodva folytatták az utat.
Hessgeron az erdő széléhez érve megállította a többieket. Intett az emberférfiaknak, mire azok engedelmesen az elfek sorai közé álltak. Hátramaradt asszonyaik nem kezdtek könnyes búcsúzkodásba, sem más hangoskodásba. Talán a rettegés, talán az elővigyázat fojtotta beléjük a szót. Még a batyuját is csak néhányuk rakta a lába mellé, hogy kifújja magát.
Amint elrendeződtek, Hessgeron egy intéssel újra elindította a harcosok csapatát. Mostanra már mindenkinek keze ügyébe került a kardja. 
Mint valami sötét folyam, ömlöttek ki a fák alól. Az éles fényben vakító fehérséggel rajzolódott ki a tengerparti város. Az elfek ifjú főnöke majdnem megtorpant a döbbenettől. Hihetetlennek tűnt, hogy azokat a monumentális falakat náluknál alig nagyobb emberek emelték. Kőből. Minden csodálata dacára mégis riadalom futott át rajta, mikor belegondolt, hogy neki ezek közé a falak közé nemsoká be kell lépnie.
A városon túl úgy kéklett a tenger, mint az ég csillámmal hintett tükörképe. Máskor talán megérintette volna a végtelen víz látványa, most azonban minden figyelme másra irányult.
Krétaszínű sziklák heverő tömegét kerülgették azon az enyhén lejtő szakaszon, amit az alant futó országútig kellett megtenniük. 
Hessgeron bármennyire is meresztette a szemét, a távoli kapubástyák felett egyetlen quettert sem látott feltűnni.
Amint az országútra fordultak, ismét felgyorsult a menet. Már csak néhány száz méter választotta el őket a kaputól. 
– Mintha halvány porfelhő terjedne a város felett – jegyezte meg az egyik mellette lépkedő szarvastestvér. Hessgeron némán bólintva adott igazat neki. Nem tudta ugyan, mit jelentsen ez, de szívébe aggodalom kúszott.
S ez csak tovább fokozódott, amikor még közelebb érve meghallották a város mélye felől kiszűrődő csatazajt. 
– Ez nem a kapu mögötti területről jön – jegyezte meg félhangosan. – Inkább a partról, a kikötő felől!
Ijedten gondolt bele, hogy eddigre még akkor sem érhettek oda az íjászok, ha futva tették meg az utat. Utána gyorsan rájött, hogy ha mégis ezt teszik, s a kikötőben folyó harcba sietnek, nem lesz senki, aki nekik kaput nyisson.
És még mindig nincs egyetlen szárnyas szörnyeteg sem a kapu fölött!
Alig száz méterre voltak.
– Ha nem jön egy quetter se, megmásszuk a falat! – kiáltotta hátra. – Majd mi beeresztjük magunkat, ha kell!
Az emberek ugyan semmit sem értettek a szavaiból, de a szarvastestvérek hamar átlátták Hessgeron ötletét. Legtöbben máris hátukra pakolták a kardot, hogy amint a falakhoz érnek, késlekedés nélkül kezdhessenek kapaszkodni. Az öreg termésköveken ez nem látszott túl bonyolult dolognak.
Hessgeron azért óvatosságból csak leakasztotta az íját, és két vesszőt is a húrra helyezett, miközben a harcosok egymás után indultak neki, hogy fogásról fogásra feltornázzák magukat a tíz méter magas, meredek falon. Gyanús volt a kapu mögötti csend.
És a gyanú nem volt alaptalan.
Néhány elf már majdnem a fal tetejéhez ért, amikor irtózatos üvöltés kélt az egyik kapubástya belsejéből.
Egy quetter ott leselkedett végig, a keskeny lőrésen át!
Sokan már a szörnyű hangtól megrettenve alázuhantak a falról, de a többi elf is sietve indult vissza: odabent ugyanis seregnyi visszhang válaszolt az iménti üvöltésre.
Hessgeron mindkét nyílvesszőt a kapubástya lőrésébe eresztette. Sebzett hördülés tudatta vele, hogy nem tévedett. Villámgyorsan rántott elő a tegezéből újabb két vesszőt, és már küldte is a túloldalról előbukkanó szárnyas szörnyetegekre. Egyetlen íjász lévén még az is szánalmasan kevés lett volna, ha minden lövésével egy tegeznyi nyilat lőhet el.
Cserepek és falécek záporát kapta viszonzásul. Fülét, vállát horzsolták fel az érdes lövedékek. Szeme sarkából látta, hogy sok testvére járt nála rosszabbul. Volt, akit a falról sodort le a kopogós eső.
Mostanra már mindenki a földön volt. Ő is vállára dobta íját, és sietve rántotta elő a hátára szíjazott kardot. Szeme sarkából látta, hogy az emberek valami őrült ötlettől vezérelve egymásnak vetik a hátukat, mintha így – saját mozgásukat akadályozó tömörültségükkel – megakadályozhatnák a quettereket, hogy közéjük robbanhassanak a magasból.
A quetterek mégsem vetették még alá magukat. Ehelyett inkább egy újabb kört írtak le a fal fölött, és sorra mindegyikük rázúdult a tetejére, hatalmas köveket, mázsás darabokat szakítva és taszítva ki belőle.
Hessgeront úgy meglepte az aljas támadás, hogy késve ugrott. Súlyos kőkolonc csapta fejbe, amitől azonnal megszédült, térdre roskadt.
– Hátra! – kiáltotta, miközben próbált felállni. – Vissza a faltól!
Segítő kezek nyúltak a hóna alá és ráncigálták fel. Hessgeron hirtelen támadt hányingerével küzdve, rogyadozó léptekkel igyekezett úrrá lenni a körülötte forgó, billegő világon. Ijedten vette tudomásul, hogy egyik fülére nem hall, és képtelen felismerni, kik is cipelik. A másik fülével is történhetett valami, mert dobolást és csengettyűket vélt hallani.
– Hát ez meg mire készül? – hallotta maga mellett a döbbent kérdést. Arra fordítva hasogatón lüktető fejét egy égre meredő, elképedt arcot látott, amit szintén nem tudott névvel illetni. Aggódva követte a tekintetét.
Mégis csengettyű és dob volt, amit hallott! Egy nagyon különösen viselkedő quetter zörgött velük, miközben követhetetlen összevisszaságban cikázott, magasan a fejük felett. Hessgeron bizonytalan kézzel nyúlt volna az íjáért, amikor a quetter felé nyújtotta a karját, mintha csak adni akarna neki valamit. 
A következő pillanatban vöröslő láng csapott az ifjú törzsfő arcába, hogy kínnal borítsa el, kizavarva fejéből minden maradék öntudatát.

29.

Mejime az elsők között kapaszkodott fel a városfal tetejére. Önkéntelenül húzta be a nyakát, amikor a két óriási sas szinte közvetlenül a feje felett elrepült a város belseje felé, ahonnan dúló csata zaját lehetett hallani. Ahogy tekintetével követte a gyorsan távolodó madarakat, egyszerre elakadt a lélegzete:
Már maga a fal is elképesztő volt, ám a mögötte felbukkanó város maga volt a hihetetlenség. Annak idején az a néhány száz kőházból álló emberfalu szintén kivívta az elismerését, még ha Noyakéval ellentétben nem is adott hangot neki. Ám amit itt látott…!
A lábaitól meredeken alábukó partoldal ki sem látszott a sűrűn egymás mellé épített házak teteje alól. Még a köztük vezető ösvényeket, amiket Madárkirály utcáknak hívott, azokat is sárgásfehér kövekkel fedték le.
Egészen a partig siklott a tekintete, amin túl a tenger zárta le a horizontot. A sasok egyenesen a tengerpart felé repültek, ahol levegőben keringő quetterek, magasra szálló porfelhő jelezte, hogy valami nagyon nem úgy történik, mint ahogy azt előre megbeszélték.
Időközben felérő társai is megtorpantak első döbbenetükben. Aztán mindenki Lesseronra nézett. Tőle vártak gyors döntést.
Az íjászok vezetője összehúzott szemmel figyelte pár pillanatig a parton folyó eseményeket.
– Messze van – volt az első megjegyzése –, innen nem tudom eldönteni, hogyan állnak a városiak. Ha kényszerből támadtak, akkor mielőbb segítségre van szükségük.
– És Hessgeronék? – állt elé Olmud. – Ha a kikötőbe megyünk…
– Ugyan! Ők is hallhatják, hogy nem a kapu mögött folyik a csata! – Elnézett a piactér vélt iránya felé, majd arra mutatva folytatta: – Látod? Egyetlen quetter sincs ott!
– De ha szétaprózzuk az erőinket, győznek felettünk! – Olmud szinte kiabált. – Hat kardforgató nem óv meg bennünket! Ha közénk szállnak, elvesztünk! 
Ekkorra már az utolsó íjász is a fal tetején állt. Bár nem szóltak bele Lesseron és Olmud vitájába, szinte sütött belőlük a türelmetlenség. 
Nem úgy Mejime. Csípőre vágott kézzel fordult feléjük:
– Szerintem ott folyik a csata – bökte hanyagul háta mögé a hüvelykujját –, és ott van az egyetlen félelf barátotok, gondolom, igen csak szorult helyzetben! Ha Hessgeronnak van egy csöpp esze, majd átküld néhány elfet a falon, hogy kinyissák a kaput.
Lesseron arcán rögtön látszott, hogy osztja a lány véleményét. Az alulmaradt Olmud összeszorított szájjal nézett Mejimére. Aztán lassan elnyúló ábrázattal mögé, fel a levegőbe.
– Huiskawa már nincs szorult helyzetben – nyögte.
Megfordulva a lány is elképedve nézte az égben kibontakozó, öldöklő csatát:
A két sas igyekezett vissza a tenger felől. Az elöl haladó erőteljes csapásokkal küzdötte magát előre. Karmai közt súlyos terhet cipelt – Madárkirály ernyedt testét. A másik madár ekkor fordult szembe egy nyomukba eredt quetterrel. Néhány szárnycsapással iszonyú sebességre tornázta fel magát, hogy aztán teljes lendületével csapódhasson bele. A másik sem volt teljesen felkészületlen az ilyesféle támadásokkal szemben: sikerült fogadnia a becsapódást, és a szétrebbenő tollfelhő igen csak kérdésessé tette, melyikük is sérült meg komolyabban. Mintha csak mindketten zsákmánynak tekintenék a másikat – egyik sem eresztett a szorításából. Összegabalyodva forogtak, pörögtek a tetők felé zuhantukban. Alig tízméternyire váltak szét, csak hogy újra egymásnak ronthassanak.
A következő összecsapás azonban elmaradt.
Íjhúrok pendültek élesen, és a becsapódó nyílvesszők szinte megállították a levegőben a quettert. Halott volt már, mikor a házak közé csapódott.
A sebesült sas éles fordulattal indult a félelfet cipelő párja után. Köszönetképpen odarikoltott az elfeknek, majd elsiklott az erdő irányában ő is.
Néhány toll lassan ereszkedett a nyomában.
– Hát igen, ez nem az ő harcuk – hagyta helyben Lesseron, majd felemelte a karját, és kiadta az utasítást. – Indulás a kikötőbe! Farkastestvérek előre! Íjászok utánuk!
Ekkor harsant fel a piactér felől az első ordítás. Mejime szíve összeszorult. Aggódva fordult el a kikötőtől a hang irányába, ahol máris több tucat szárnyra kapó szörnyet pillantott meg a levegőbe emelkedni. Nem feléjük jöttek. Sajnos.
Megint másfélszáz tanácstalan elf nézett Lesseronra, akinek csalódott düh rántotta grimaszba az ábrázatát. Vezényléshez föltartott keze ököllel csapott másik tenyerébe, miközben eltorzult hangon üvöltötte:
– Futás a kapuhoz! – és elöljárva a példával, gondolkodás nélkül vetette le magát a fal tetejéről. Máskor talán meggondolták volna, de most valamennyien ugrottak utána. Szerencsére a túlsó oldal nem volt annyira alacsonyan, és akinek mégsem volt mersze a hatméteres magasból egyenesen a kövezett udvarra, utcára ugrani, az előbb a tetőkre lendült át, és onnan landolhatott a többiek közé.
Mejime is előbb cserepeken szánkázott végig, és alig kétemeletnyi magasból szökkent le az utcára. A hátán cipelt bronzkard túl nagy súllyal húzta lefelé ahhoz, hogy kockáztatni merjen. Utána rohanvást érte be a többieket, akik felbomlott, alakzat nélküli tömegként rontottak lefelé a teljesen néptelen, meredek utcán.
A lányt még ebben a feldúlt állapotában is megérintette az idegen érzés, a bizonytalanság, amit a fölé magasodó házak okoztak. Azért is futott, hogy mihamarabb kijusson közülük. Ám az utcát utca követte, és házak szegélyezték valamennyit. 
A piactérre jutva sem ronthattak ki közülük.
– Állj! – hallotta Lesseron parancsát, mire megtorpant. 
Hiába. A hátul lévők még mind futva érkeztek, s csak aztán állt meg, hogy beleütközött az előtte állóba. Mejime mindebből azt érezte, mintha a hátulsók még közelebb jönnének, egyre kifelé tuszkolva őt. 
Pedig előttük a téren még legalább ötven quetter nézett rájuk meglepetten. Hogy miért nem harcoltak, rejtély maradt a lány számára. Egy gyors hátrapillantással felmérte, hogy alig tízen férnek el egymás mellett az utcában, és a leghátsó íjászokat nem is látta. A falak közé szorítva, ahol nem lehetett szétugrálni, mint az erdő fái között, csak nehezen, egymást lökdösve-taszigálva tudtak maguknak helyet szorítani fegyvereik használatához.
Legalább a többi farkastestvér ott volt körülötte.
– Gyerünk! – morrantotta fel a gyomra tájékáról, azzal előrántotta a hátára szíjazott kardját.
Nem nézett hátra, követik-e a többiek. Arra indult, ahol rést látott a szerteszét ácsorgó ellenfeleik között. Azok eddigre ocsúdtak fel a hihetetlen látvány szülte döbbenetükből. Fülrepesztő ordítással lendültek feléjük. Volt, aki a földön maradt, mások a levegőbe rúgták magukat.
– Nyíl… lő! – hallotta maga mögül, aztán félreugrott az első alázuhanó quetter tetem elől. 
Megszűnt benne az izgalom. Megszűnt a város idegensége. Megszűnt maga a város is. Csak ő volt és a halálos ellenségei, akik ha csak egyszer elérik karmos mancsukkal, vége.
Sikítva lendítette oldalra kardját, hogy recsegve állítson meg egy felé – vagy a mögötte levő társa felé? – indított csapást. A válla majd kiszakadt. A következő pillanatban a quetter eldőlt; szemét, száját nyílvesszők járták át.
Következő vágására is halálpontosan érkező nyilak tették fel a pontot.
Egy időre szabad út nyílt számukra. Nem gondolt bele, miért. Egyenesen a kapu felé indult tovább. A bömbölésektől félig megsüketülve mintha Olmud hangját hallotta volna, de nem értette, mit kiált.
Még mindig súlyos méterek választották el a kaputól, amikor megint rájuk szakadtak a quetterek. Rekedt sikolyaival egy ütemben vágott jobbra-balra. Nem hárított, csak támadott. Ha kellett, elugrott. Néha követ repesztő ütések hullottak oda, ahol az előző pillanatban állt. 
Vér fröcskölt az arcába. Kirántotta a kardját, s egy pillanatra elámult, milyen vörös lett mindkét karja.
Noyakét látta, amint egy hatalmas ütéstől hanyatt repül a levegőben. Törött, felszakadt nyakából vérpermetet húzott maga után. Elkésett nyílvesszők szültek halálhörgést gyilkosából.
Nem érintette meg a látvány. Inkább újra csapott, kifordult. Ugrott, megint csapott, majd a vállán átbucskázva, félig csúszva a véres kövön, tövig szúrta kardját egy harmadikba.
Tánc volt ez, igazi haláltánc. 
Megint volt pár lépése a kapuig. Viepa szállt el felette. A sikoly, amit hallatott, mintha nem is tőle jött volna. Teljes súlyával érkezett egy szörnyeteg hátára, fegyvere félig eltűnt a két szárnya közt. A megsebzett ellenfél üvöltve kimeredt a fájdalomtól, amit tovább fokozott, amikor a lány kirántotta a dárdát. Tökéletes hátraszaltóval ért földet Mejime mellett.
Most, hogy néhány pillanatra felszabadultak, Mejime végre körbenézett. 
A legtöbb quetter az utcába szorult íjászok felett körözött, s szórta őket mindennel, amit csak a mancsuk közé kaphattak; törmelékkel, emberhullákkal. Mások a tetőket igyekeztek a nyakukba gyalulni a házakról. 
Másik irányba tekintve most fedezte fel, hogy a többiek – Zova, Lozon és Talarn – már majdnem a kapunál küzdenek egymásnak vetett háttal, két quettertől is szorongatva.
Bár egy szót sem szóltak, teljesen egyszerre lendültek előre Viepával. Elsöprő rohamuk mégis késett egy kicsit; Mejime lesújtó kardja már nem bírta megállítani a halálos csapást, amitől Talarnnak egy pillanat alatt vérbe borult az arca. Fülén, szemén, orrán-száján vérpatakok szaladtak ki, miközben megtört tekintettel és bezúzott koponyával hanyatt dőlt.
Viepa sem volt képes megfékezni a Mejimére rontó másik szörnyeteget. Úgy sodorta őt félre, mint valami bosszantó legyet. 
Mejime is csak annak köszönhette az életét, hogy a levágott mancsú szörnyeteg, fájdalomtól elborult tudattal, egyenesen el akarta taposni őt. A villámgyors vetődése nem csak a vakon rárontó lábai elől, de a másik csapásától is megmenekítette. Csak a levegőben érte el a lendülő mancs, legalább négy méterrel megnyújtva repülését. 
Kigurulta a lendületét, és máris térdre emelkedett.
Zova és Lozon egyenletes, gyors csapásokkal támadták a kissé egymásba gabalyodott quettereket, akik kényszerű hátrálásuk közben egyre közelebb engedték őket a kapuhoz.
Mejime, nem törődve a szerzett zúzódásaival, talpra ugrott, és szintén rájuk rontott. Az egyik ekkor dőlt el, bizonyára a lecsapott mancsa okozta vérveszteségtől. A másik ekkor küldte Noyakééhez hasonló útra Lozont. A fiú repülésén látszott, hogy egy kicsit sem tudta tompítani a bekapott ütést. Fejjel érkezett a piactér kövezetére.
Mejime saját üvöltésén át is hallotta a reccsenést.
Zova egyedül maradt ellenfelével. Iskolázott mozdulatain egyáltalán nem látszott, hogy elkapta volna a harci hév, avagy megrettent volna a fiú bukásától. Még mintha mosolygott is volna. Kiszámított ugrásokkal és pördülésekkel tért ki a lesújtó mancsok elől, és az így megtakarított erőt a vágásaiba vitte bele. Olyan hévvel lendítette a fegyverét, hogy azok elől a quetternek is ki kellett térnie.
Mejime a levegőből érkezett, mintha neki is szárnya nőtt volna. Ugrásával együtt meg is fordult maga körül, és az így belendített kardja érte el a meglepett szörnyet. Elsuhant védekezőn feltartott karja alatt, és a roppant bordákat átszakítva, bőséges vérpermetet csapolva vágta szét a tüdejét.
Azonnal vége volt. 
Mejime kezéből kifordult a kard, amikor a szörny eldőlt. Tétován lépett utána, és markolt rá ismét. Úgy érezte, azonnal összeroskad. Csak nehézkes rángatásokkal szabadíthatta ki a szegycsontban megállt pengét, aztán fenékre toccsant egy vértócsában.
– Viepa nem bírja – hallotta meg maga fölött Zova hangját. Felnézett. A nő a karját nyújtotta neki. Elfogadta.
Mikor talpra kecmergett, ő is meglátta, miről beszélt Zova. 
Viepa egy hatalmas csörlődobnak feszülve próbálta feltekerni azt a láncot, ami a városkaput emelte. Nem sok sikerrel. 
Futva indultak felé, hiszen nem tudhatták, az íjászokat támadók közül mikor csap le rájuk ismét néhány. 
Az rögtön látszott, hogy ezt a szerkezetet nem egy ember szokta megmozgatni. Legalább nyolc ember fért volna hozzá, elfből tán tíz is.
– Jó, hogy jöttetek! – szusszant nagyot Viepa, amint odaértek. Kivörösödött fejéből lassan halványult ki a vér. – Rettentő nehéz!
Mejime egy pillantást vetett a kapura, ami három öl szélesen és legalább ilyen magasságban zárta el a bejutást a kinnrekedtek elől.
Ijesztő hangok szüremlettek át a túloldalról.
– Szerencsétlenek! – nyögte Viepa, szintén rémülten vizsgálva az acélpántokkal megerősített monstrumot.
Egyszerre veselkedtek neki a kapaszkodócölöpöknek. Mejimének majd elszakadtak az izmai, de a dob meg se mozdult. A kifeszített lánc még egy halk csikordulással, a vájatába mélyedő kapu egy apró roppanással sem jelezte, hogy megindult volna.
Mejimének végül csak levegőt kellett vennie. 
Lila karikák ugráltak a szeme előtt, miközben térdére támaszkodva lihegett. Hallotta, hogy Zova is feladja.
Viepa azonban egy pillanatra sem lazítva, egész testét a dobnak feszítve, kivörösödött fejjel erőlködött tovább.
Mejime nemsokára ismét felegyenesedett, hogy újra megpróbálkozzon a lehetetlennek tűnő feladattal, ám a csörlőre tekintve megdermedt mozdulatában. El sem akarta hinni, amit lát: az ökölnyi láncszemek, engedve a lány erejének, lassan, de egyenletesen csak megindultak, s a dob felé ereszkedtek. Viepa dobnak feszülő izmai úgy ugrottak ki a bőre alól, mint valami fa rostja, ha megcsavarodik. 
– Nem segítenél? – hallotta Zova nyögését, aki ismét beledőlt a következő fogócölöpbe. Semmivel sem lett gyorsabb a csévélés.
Mejime csak a fejét ingatta elkerekedett szemmel. Erre már Zova is felfigyelt, és abbahagyva erőlködését, jobban megnézte magának Viepát.
Annak tekintete valahová a semmibe révedt, miközben eltorzult arcát egyre több és több ránc törte át. Nem olyan ráncok, mint amit az öregek viselnek.
A pókpásztoroknál láthattak ilyet utoljára, amikor Ezüstszemű Levandel varázsától fává alakultak.
Igaza volt hát Levandelnek! Viepa tényleg képes varázsolni! Hogy miként és miért pont így, nem érdekelte Mejimét. Nem kezdett el azon gondolkozni, Viepára mitől hathat így a pókpásztoroktól ellesett varázs. Főként, mert újabb veszedelmet látott feléjük közeledni.
Talán mert győzelmet arattak, vagy mert már nem voltak messze tőle, de egy jókora quetter csapat sietve közeledett a kikötő felől, láthatóan azzal a szándékkal, hogy az itt támadt harcokból is kivehessék a részüket.
Reménykedve nézett el az íjászok felé, hátha azok eddigre már lerázták a rájuk vadászókat.
Csalódva vette azonban tudomásul, hogy helyzetük nem sokkal rózsásabb, mint legutóbb volt. Annyi történt csupán, hogy a túlélők kitörtek az utcából a térre, és valami védőalakzatban körbe állva próbálták távol tartani az óvatossá vált quettereket. Megfontoltan eregetett nyilaik azt sejtették, hogy már igencsak megfogyatkozott a muníciójuk.
– Az íjászoknak végük, ha nem nyílik ki hamarosan ez a kapu – összegezte a látottakat Mejime, és kardja után nyúlt. Zova komoran állt mellé. Mintegy végszóra, megreccsent a kapu, majd fémes csattanás jelezte, hogy megindult felfelé. Viepa valamivel gyorsabb lett. Habár még mindig nem eléggé.
Mejime és Zova egészen közel álltak hozzá, hogy ameddig lehet, testükkel védjék. 
Vége a táncnak – futott át Mejime fején, amikor felemelte kardját, hogy fogadja az első rájuk bukó szörnyet.
Az talán nem is számított arra a kérlelhetetlen ellenállásra, amivel az elf lány fogadta őt. Bután meredt majdnem keresztülcsapott mancsára, majd Zovára, aki tövig mártotta oldalába saját pengéjét.
Aztán hang nélkül eldőlt.
Ezt látva négy-öt quetter fordult vissza, akik már éppen a fal túloldalán zajló vérengzésbe készültek belevetni magukat, és szinte egyszerre zuhantak a két nőre.
Újabb fémes kattanás, fénycsík vetült át a kapu alatt.
Zova kardja elmerült egy hatalmas, szőrös hasban. Kihúznia már nem maradt ideje. A halálos sebet kapott ellenfele magával rántotta a ködbe.
Kezek kapaszkodnak a kapu alsó peremébe. Viepa hátratántorodott a hirtelen engedő csörlőtől. Egyenesen Mejimének.
Mejime talán még ki is tudott volna hátrálni a felé lendülő mancs elől, ha lépését nem akasztja meg a hátulról nekizuhanó lány. Érezte a zsigerei közé szaladó hideg karmokat, majd amikor a mancs összezárult, irtózatos fájdalom szaladt szét a testén. Egyetlen határozott szúrásra maradt csak ereje, utána elengedve fegyvere markolatát, saját piszkos vérébe rogyott. 
Már nem látta, csak hallotta a beözönlő emberek és elfek ordítását, aztán ez is egybefolyt a kínnal, amitől nem szabadulhatott, egészen addig, míg őrjöngő tudata végleg ki nem hunyt. 

30.

Olmudnak majd szétroppantak a fogai, állát úgy összeszorította a visszafojtott indulat. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne rohanjon a kapu felé, magára hagyva társait. Tudta, semmit sem érne el azzal, ha szabad prédának ajánlja fel magát a fejük felett köröző szörnyeknek. Csakis akkor van esélyük eljutniuk a kapu közelébe, ha együtt maradnak. 
Csakhogy átkozottul nehéz volt még csak kitörni is a keskeny utca fogságából, hiszen a quetterek mindent megtettek, hogy ezt megakadályozzák. Ők is látták, hogy mire megy ki a játék, így amíg csak volt hozzá ép háztető, vagy bármi, amivel dobálhattak, jóformán lélegzethez sem hagyták jutni őket.
Olmud azért híven az előzetes tervhez, ameddig csak látta a porfelhőn át, hová tartanak Mejiméék, arra irányozta a lövéseit. Ám csaknem egyedül volt ezzel. Amint rájuk zúdult az első cserépzivatar, mindenki más a quetteket kezdte célozni. 
Olmud előbb kettesével, majd már hármasával lőtte a nyilakat, gyorsan kiürülő tegezét pedig a földre került társaiéval pótolta. Volt, hogy mások tegezéből kapott ki újabb vesszőt. 
Mégsem ügyelhette valamennyiüket. Látta, amikor kétfelé váltak, s a kapu felé vetődtek. Hiába ordított utánuk, hogy várjanak. Egyedül Talarn torpant meg – de bárcsak ne tette volna! Azonnal beérte az egyik üldözőjük, akinek így egymagában nem volt ellenfél. Noyake ugyan megfordult, hogy a megszorult férfi segítségére legyen, de már nem érhetett oda időben. Ráadásul neki is közeledett a végzete.
Olmud elkésve lőtte ki nyilait az alázuhanó quetterre. Annak lendületes ütése hamarabb érte el Noyakét. 
Aztán mindent eltakart előle egy újabb nyakukba omlasztott tető felverődő pora. Csakis a szerencséjének köszönhette, hogy megannyi társával együtt nem hanyatlott szintén a törmelék alá. Valahogy elkerülték az éles, hegyes tetőcserepek, gerendák. 
Most már kénytelen volt a közelében felűnő szörnyetegekre célozni, hacsak nem akart teljesen vaktában lövöldözni a kapu felé. Miután nagyjából elült a por, már hiába kutatta Mejimééket. Valahol a kapu alatt lehettek, vagy…
A megmaradt íjászok között Lesseront sem találta.
Hamar döntött:
– Ki a térre! – üvöltötte portól karcos hangon. – Egymásnak háttal!
Előbb csak a közvetlen mellette állók követték, de amint kiértek a piactér kövére, egyre többen szöktek utánuk. A felettük köröző quetterek egy időre kifogytak a tetőkből, és inkább sebes körözéssel, kiszámíthatatlan fordulatokkal igyekeztek minél nehezebb célpontot nyújtani. Úgy tűnt, a maradék íjász is elegendő hozzá, hogy óvatosságra kényszerítse őket.
Olmudnak nem volt rá ideje, hogy megszámolja magukat. Látván, hogy a térre jutók spontán körbe állnak, újabb parancsot adott. Remélte, követik majd:
– Csak biztos célra lőjetek! Gyerünk a kapu felé!
Követték. Igaz, alig botorkálva, minden lépést kényszerűen elküldött nyílvesszőkkel előkészítve haladhattak csupán. A gyorsan üresedő tegezek mindegyiküket óvatosságra szorította. 
Olmud is csak egy-egy lövést engedett el. Közben újra meglátta a farkastestvéreket. Összesen hármat. Már a kapu nyitásával foglalatoskodtak. Nem úgy tűnt, hogy nélkülük sikerülhet megmozdítaniuk.
Megint elővette a futási kényszer, ám most már nemcsak, hogy felelősséggel tartozott íjásztársaiért, de vezetőként is néztek rá. Nem hagyhatta itt őket.
– Még jönnek! – hallotta a rémült kiáltásokat. Hamar észrevette ő is a kikötő felől közelítő több tucat quettert.
Vége! – futott át Olmud agyán a lesújtó gondolat. Pontosan az történt, amit Lesseronnak mondott a városfalon: hogy a szétaprózott erőiket könnyedén legyőzik majd. 
Teljesen tanácstalan volt. Ha most rohamot indít a kapu felé, biztos, hogy egy rakás quetter vetődik közéjük. Ha folytatják ezt az araszolást, nemsokára háromszor ennyi ellenféllel kell szembe nézniük. Nemcsak nyílvesszőjük nem lesz hozzá, de bizonyára azok is hoznak majd némi követ magukkal, hogy az eddig jól bevált dobálózásukkal törjék meg az ellenállásukat.
Látta, amint a közelítő quetterek kifelé tartanak a városból. Alig néhányuk ereszkedett a kapu tövében serénykedő Mejiméékhez. Tudta, hármójuknak ennyi is sok lesz. Feléjük egy sem jött.
Valahogy mégis az villant eszébe, hogy a kapu előtt még sokan tarthatják magukat Hessgeronék csapatából, ha ez a sok szárnyas rémség mind oda tart.
Újabb nyílvesszőt volt kénytelen egy túl közel merészkedő quetterbe ereszteni. Az üvöltve kapaszkodott feljebb, és takarodott hátrébb. Olmud szidta magát, amiért nem sikerült komolyabb sebet okoznia. Hátranyúló keze utolsó nyílveszőjét markolta meg.
Ekkor a kapu fellendült, mintha csak varázslat történt volna, és emberek, elfek kezdtek befelé özönleni rajta. 
Olmud mégsem látott senkit állva a csörlőnél. 
Hamar kiderült, hogy inkább menekülő, mint győzelmes a sereg, akik betörtek a városba. Mögöttük, a fal felett felsurrogott a levegő, ahogy az imént kirepült quetterek megkétszerezett számban feltűntek ismét.
– Vissza, a kikötő felé! – üvöltötte az újabb parancsot az íjászoknak. – Vegyüljünk a többiek közé, és csak akkor lőjetek, ha muszáj!
Azzal máris eleresztette utolsó nyílvesszőjét, mivel egy szárnyas fenevad egyenesen rátámadt. Az mégsem a mellkasába fúródó lövedéktől csapódott a földnek, hanem attól a sárgásvörös tűzcsóvától, ami alig hogy hátba kapta, máris úgy lobbantotta lángra a szőrét és vékony, hártyás szárnyait, mintha előtte olajba mártották volna. 
További quetterek zuhantak alá, ahogy a tűzsugár végigpásztázott az elfek felett. Olyan hangja volt, mintha egyszerre ezer meg ezer máglya falta volna harsogva csontszáraz fából rakott táplálékát. 
Olmudot csak a szele érte, mégis könnyes pislogásra késztette a forróság. Körülötte visítva vergődtek a zuhanásukat túlélt ellenségeik, öntudatlanul szedve újabb áldozatokat a nem eléggé fürge elfek és emberek közül. Könnyein át látta csupán a tűz eredetét: az egyik kapubástya romos tetején állt az éjszínű alak, s mintha egyenesen a szájából fújta volna majd’ száz méteres távolságig a pusztító elemi csapást.
Aztán egy pillanat alatt megszűnt a forróság és a harsogás. Mire megint odapillantott, már senki nem állt a kapubástyán. 
Annál hangosabban csapott fel viszont az emberek és testvérei vérszomjas üvöltése! Mind, kiknek kard volt a kezében, megvadulva vetették magukat a még élő, fájdalmuktól elvakult, égett quetterekre, s ha nem is a kímélettől vezéreltetve, de egy-kettőre véget vetettek szenvedéseiknek.
Olmud, mint nem is olyan régen a trollok elleni küzdelmük során, most is kissé egykedvűen vagy inkább távolságtartó megütközéssel figyelte vérgőzös társai ténykedését. A győzelmes ordításon túl talán egyedül ő hallotta meg a kikötő felől felhangzó száraz csattanásokat.
Mégsem arra indult, hogy kiderítse eredetüket, hanem futva iramodott a kapu felé. Oda, ahol utoljára látta feltűnni egykori kedvesét.
Először Talarn tűnt szembe. Hiába látta a halálát, mégis megrendült, ahogy vérbe feketedett, kicsavarodott testét megpillantotta a kövön.
Nem sokkal arrébb Noyake feküdt a hátán, mégis föld felé fordult arccal, torz szögben hajló nyakkal. 
Olmud futását visszafogta a félelem. Félt attól, ami a kapu alatt várta. Egyre bizonytalanabbá váló léptei mégis hamar befalták a rövidke távot.
Végül hangos nyögéssel torpant meg a csörlő előtt. Egyetlen pillantással felmérte a megváltoztathatatlan helyzetet, mégis hosszú percekig állt ott szótlanul.
Zova egy quetter ölelésében feküdt mozdulatlan. A szörnyeteg karmai eltűntek a hátában.
Viepa vérbe borult arcát át- meg átszelték a kéregszerű ráncok, ám az utolsó pillanatig kitartó elszántsága ott maradt rajta letörölhetetlenül. Kettétört botja mellette hevert. Elhanyatlott teste félig-meddig takarta Mejime tetemét. Egykori kedvesét valósággal kizsigerelték.
Olmud most nem érzett lelkéből kitörni akaró kínt, sem jégkoloncként ránehezedő önsajnálatot. Nem is az az elveszett érzés kerítette hatalmába, mint amikor megfagyott szüleivel került szembe. 
Úgy állt ott, minden gyökerétől elszakítva az emberváros kapujában, mint aki nem tudja, hová, merre is mehetne tovább innen.
A harcnak vége volt.
Ő élt.
Mégsem tudta, mihez kezdhet mindezzel. Ahogy visszanézett öldöklésbe mámorosodott seregükre, hullaszőnyegen futott végig a tekintette. Mintha a sors kérlelhetetlen hatalmába nyert volna egy homályos bepillantást, hirtelen úgy érezte, a saját jövőjét látja ebben a képben. Látta, amint csatákon és halottakon át eljut egy kapuba, amiről nem tudhatja, hová visz, merre vezet.
Aztán egy újabb száraz csattanás, ami eget zengetőn hullámzott fel a kikötő felől, szétfoszlatta a látomást. Olmud most már kíváncsian tekintett fel. A derűs ég alatt villám cikázott fel az égbe, néhány apró, repülő lényt szaggatva megperzselt cafatokra, hogy aztán hagyja őket visszahullni valahová a tengerbe. A rögtön érkező mennydörgés szinte megsüketítette.
Olmud úgy sejtette, ennek a csodának is az a fekete alak lehet a gazdája, aki az imént még itt perzselte halálra az ellenségeiket.
Gondolta, ideje lenne megtudnia, ki az.
Fáradt, törődött lépésekkel vissza, a város felé vette hát az irányt. 

31.

Olmud kába fejjel kapaszkodott felfelé a meredek utca lépcsősorán. A hajnal hűvöse és a tengerből kibukkanó Magnius első fényei valamelyest feledtették ugyan az elmúlt éjszaka fáradtságát, de tompultságának nem csak az egész estés feszített tempójú munka volt az oka. 
Nem vett tudomást a feléledt városról és a még mindig óvatos patkányokként előmerészkedő lakosok eget kutató pillantásairól sem. Az, ahogyan ránéznek, már egyáltalán nem érdekelte.
Továbbra is kusza összevisszaságban csapongtak benne az elmúlt órák eseményei. Bár sejtette, hogy hatalmas jelentőségű dolgok történtek körülötte, ami nem csak az ő, hanem egész népének történetére kihatnak majd, most mégsem tudta kellő alapossággal átérezni mindezeket. 
Kiirtottak egy quetter helyőrséget. Felszabadítottak egy embervárost az elnyomásuk alól.
És?
Nem tudhatta, mihez kezdenek majd vele.
Ezüstszemű Levandel, a legendás ős személyesen támogatta őket. Tűzzel és villámokkal jött a segítségükre, amikor pedig már minden veszni látszott. Valószínűleg ez is megmarad az énekeikben, és talán az ő neve is szerepelni fog mellette.
Talán.
De lehet, hogy a quetterek válasza olyan kíméletlen lesz, hogy nem marad senki, aki megénekelhetné mindezt. 
Az biztos, hogy amint kiderül, mi történt itt tegnap, sokkal többen jönnek majd.
El sem tudta képzelni, ezek után mihez kezd a szarvastestvérek törzse.
Felért az ispotályhoz. Még a kapuja előtt, az utcán is álltak kirakott fekhelyek a sebesültek és haldoklók számára. Néhány emberasszony sürgölődött közöttük, próbálva menteni, akit csak lehet.
Sokan haltak meg az éjszaka folyamán. Akik még éltek, azok már jó eséllyel fel is fognak épülni. Nyöszörgésük, kínlódásuk, szívet facsaró látványuk rosszabb volt, mint az elmúlt csata bármelyik pillanata. Olmud mégis üres tekintettel nézett át rajtuk. 
Belépett az épületbe. A magasan húzódó mennyezet alatt megsűrűsödött a bent fekvők áporodott szaga.
Olmud egyenesen az egyik fekhelyhez sietett. Egy bekötözött fejű alak feküdt benne. Ha nem tudja, hogy Hessgeron az, sosem találta volna ki. A szarvastestvérek rettenetesen összeégett fejű főnöke láthatóan még mindig nem nyerte vissza az eszméletét.
Olmud csak a szíve legmélyén hagyta, hogy aggodalma csírázásba kezdjen. Annyi mindenkit elveszített maga mellől az utóbbi pár hónapban, hogy már nem mert reménykedni.
Másvalaki is állt az ágy felett. A szeme helyét kitöltő ezüstfényből lehetetlenség volt kiolvasni bármiféle érzelmet. Az azonban, hogy itt volt, sok mindent elárult.
– Levandel – szólította meg –, a szarvastestvérek szeretnék, ha te is ott lennél az emlékezés szertartásán. A máglya már készen áll. 
A szólított hallgatott egy ideig, majd lassan ráemelte a tekintetét.
– És te? – tette fel a talányos kérdést az ezüstszemű. – Te szeretnéd? 
Olmud csak a fejét hajtotta le válasz helyett. 
– Magadban engem okolsz a kedvesed haláláért – válaszolt helyette a másik. – Csak öt perccel kellett volna hamarabb érkeznem, hogy ő életben maradhasson.
Nem kérdezte, kijelentette mindezt. Olmud, ha nem is volt biztos abban, hogy igazat mond, nem cáfolta meg. El tudta hinni a másikról, hogy az most jobban belelát az érzéseibe, mint saját maga.
Mégis meglepte, hogy a másik ennyire közvetlen vele. Mintha nem is csak tegnap óta ismernék egymást.
Igaz, ez a közvetlenség most valahogy nem esett rosszul. Szinte abba az illúzióba ringatta, hogy mégis maradt valakije, aki kicsit több, mint egy fajtárs. A többi elf képtelen volt ennyire közvetlen hangon beszélni hozzá. Inkább vezetőt, mint sorstársat láttak benne, és ez végtelenül tovább növelte a magányát. 
– Ha csak egy nappal hamarabb érkezem, erre az egész öldöklésre semmi szükség sem lett volna –sóhajtott az ezüstszemű. Hangjában mintha sírás remegett volna. – De hidd el: késlekedésem sokkal több testvérünk életét mentette meg, mint ahány halottja ennek a csatának volt! Olyan ellenség támadt a túlparton, ami ellen én egyedül alig tehettem valamit! A legtöbb, amire tellett az erőmből, hogy szóltam a nagyobb törzseknek, hogy legalább számítsanak rájuk! Közben majd megőrültem a bensőmet feszítő sürgetéstől, hogy jöjjek, segítsek nektek! Tudtam, éreztem, hogy szükségetek lesz rám, de nem hittem volna, hogy ennyire kegyetlenül teljesül be a sors akarata. Ha tudom, talán hamarabb jövök… de talán épp ezért jó, hogy nem tudok előre mindent, a legapróbb részletekig.
Olmudnak úgy tűnt, mintha a másik mentegetőzni akarna. Mintha az önvád mondatná vele ezeket a szavakat. Nem tudta, mit felelhetne erre, azonban érezte, most a másiknak is hasonlóan közvetlen, baráti hangra volna szüksége. Mégis, képtelen volt neki ezt megtenni.
– Menjünk akkor – válaszolta végül, némi torokköszörülés közepette.
Szótlanul fordultak ki az ispotályból, s indultak lefelé az utcán. A kapu felé közeledvén egyre nagyobb menetté duzzadt körülöttük a temetésre igyekvő emberek tömege. Szinte valamennyien vörösbe és feketébe öltöztek. A férfiak egyszerű nadrágot, vörös anyagból varrt, esetleg kevés hímzéssel díszített inget vettek a gyászos alkalomra, az asszonyok pedig mind csipkés, földig érő, fekete kendőt borítottak a fejükre. Olmud úgy vette észre, hogy amelyik nő mélyen gyászol valakit, az az arcát is elfedte ezzel a kelmével, míg akiknek nem volt saját halottja a tegnapi csatából, az csak a haját takarta vele.
Nem hangoskodtak, nevetgéltek, csöndes beszédük zaja mégis valami utcákat betöltő monoton morajlássá állt össze.
Így látva őket szinte képtelenségnek tűnt, hogy a csata előtti kihalt városban is itt voltak valamennyien. Egy volt az útjuk; a halottaiknak ásott közös sír az öreg temető bejáratánál készült, míg a hatalmas máglya, ami a csatában elesett elfeket volt hivatott Aslantassra röpíteni, közvetlenül a temetőliget mellett, az erdő és a város közti füves síkon emelkedett. Olmud remélte, nem fogják zavarni egymás szertartását. 
Ha Madárkirály is velük van, talán jóval hamarább elkészülhettek volna. Ám így is még csak hajnalodott, s már összeszedték a sebesülteket, a halottakat, tengerbe dobálták a quetterek tetemeit, és nem csak a temetésre és emlékezésre, de a hajók az indulásra is készen álltak. 
Olmud, ha már eszébe jutott, mégiscsak megjegyezte:
– Azért jó volna tudni, Huiskawa él-e még.
– Kiderítem – mormogta Levandel. Úgy tűnt, Olmud iménti szűkszavúsága őt is visszahúzódóbbá tette. Aztán mégis a másik vállára tette a kezét: – Viszont szeretném, ha ti elmennétek innen a hajókkal.
Olmudot meglepte a váratlan kérés. Úgy torpant meg, mintha az ezüstszemű rántotta volna vissza, pedig szó sem volt ilyesmiről. Csupán a döbbenet tette ezt, és ettől megszólalni se tudott néhány pillanatig. Szavait keresgélve kutatta Levandel arcát.
– Miért? – tette fel végül a legegyszerűbbet számtalan felvetődött kérdése közül.
– Mert aki marad, az pusztul. A quetterek nem fogják annyiban hagyni a dolgot. Alig néhány nap múlva a nyakatokon lesznek. Akadt néhány elmenekült túlélő.
Olmud máskor talán értetlenkedve kérdezett volna rá, miként lehetett, hogy el bírt menekülni akár csak egy quetter is, ám most még azt sem tartotta fontosnak megtudakolni, hogy Levandel miként tudhat erről. Arra szeretett volna választ kapni, az ezüstszemű miért pont neki mondja mindezt.
Talán Hessgeron mégis olyan súlyosan sérült, hogy nincs remény a felépülésére?
Vagy Levandel azt hiszi tán, hogy ő át akarja venni a törzs irányítását?
– Hessgeron tiszte lesz eldönteni, mihez kezdjenek a szarvastestvérek, nem az enyém – válaszolta végül óvatosan. Fáradtsága dacára sem akart túl nyersnek mutatkozni ez előtt a legendás elf előtt. 
– Ő, ha túl is éli, sokára lesz, mire újból az élére állhat a törzsnek. Nem várhatod el tőle, hogy ebben az állapotában ilyen horderejű kérdésben döntsön. Ha az elfek most új vezetőt kezdenek választani maguk közül, azt biztosan nem várják meg a hajósok. Ha elmennek, akkor pedig vége a törzsnek.
– Akkor talán jobb lenne, ha te győznéd meg őket – mutatott rá Olmud. – Rád, ha jól tudom, hallgatnak úgy, mintha a törzsfőjük lennél.
Olmud vállán megkeményedett a fogás.
– De én azt akarom – nyomta meg a szót Levandel egy egészen másik hangsúllyal, mint ahogy eddig beszélt –, hogy csak azok menjenek, akik téged követnek! Én ugyanis nem tartok veletek, s ezért te leszel a vezetőjük! És vidd magaddal Hessgeront is! Tudom, hogy amennyiben dönthetne, önszántából is veled tartana!
Olmud nem mert tovább ellenkezni. Érezte, ez most ismét valami olyasmi, ami ellen nem lehet szava. Még akkor sem, ha a múltkor már Hessgeron apjának egy hasonló dologra nemet mondott. Jól látta, hogy most nem egy makrancos fiúról, hanem sok száz elf túléléséről van szó. Hules kaphatott hasonló feladatot egykori törzsfőjüktől, nagy utazásuk megkezdése előtt. 
Rábólintott hát az utasításra, majd inkább azt kérdezte:
– Hová megyünk?
– A túlsó partra. Ha az emberek nem is oda indulnak, végül úgyis eljuttok Zhili… azaz a középső kontinensre. Ott nincsenek még igazi Szabad Népek. Nektek kell felszabadítani az ottani, rabszolgaságban sínylődő testvéreiteket. Hozd őket Drakóniára! Ott nincsenek quetterek, szabadon élhettek! 
– Mi az a Drakónia? – képedt el Olmud. Rögtön felkeltette a kíváncsiságát a quetterek nélküli hely.
– Az egy sziget. Túl a másik kontinensen, még délebbre. Nagyobb, mint itt az egész erdőség! Sárkányok lakják, akik nem tűrik meg a közelükben ezeket a szárnyas patkányokat.
Olmud hirtelen elképzelni sem tudta, mekkora távolságról beszélhet neki a másik. Már azt is csak nehezen bírta megemészteni, hogy át kell kelniük a tengeren. Bár az óriási hajókat látva ezt még lehetségesnek tartotta, ezt az újabb feladatot mégsem tudta felfogni.
– Úgy érted, vegyem rá az embereket, hogy hajózzák körbe a kontinenst, és vigyenek minket erre a Drakóniára?
– Képes leszel rá! – Az ezüst szempár rabul ejtette a tekintetét. Olmud hosszú másodpercekig itta a belőle áradó erőt. Azután zavartan kapta el a pillantását, mikor rájött, hogy lassan már egy perce állnak ott, vállán Levandel kezével, némán egymásra meredve.
– Hallottam, hogy Sziremondából egy sárkánnyal mentél el – köszörülte meg a torkát, miközben orrát dörgölve újra a városkapu irányába fordult. – Ő hol maradt?
– Talán láthattad. Ő pusztította el a kapu körül a quettereket.
– Hm. Az a fekete alak? Én másképp képzeltem…
Levandel rövid kacaja ismét zavarba hozta.
Talán túl naiv, amiért az ő képzeletében hatalmas, szárnyas fenevadakként élnek ezek a legendás szörnyek?
– Ha ismét az eredeti alakjában jön, bizonyára nagyobb riadalmat kelt köztetek, semhogy eredménnyel fordítani tudjatok a csata kimenetelén – adta meg végül a választ az ezüstszemű.
Olmud megértően bólintott, s bár ez a felelet újabb kérdéseket vetett fel benne, inkább egészen másfelé tudakolózott tovább:
– Miért pont énnekem kell mindezt megcselekednem? Nem vagyok harcos törzs szülötte…
– Hallottál már a gilfekről? – vágott a szavába Levandel.
– Igen, Hessgeron már említette őket.
– Akkor tudd, hogy ők népünk legfőbb ellenségei! Rosszabbak a quettereknél. – Az ezüstszemű hangja most egészen fellelkesült: – Te vagy, aki képes lesz szembeszállni velük! A te sorsod egybefogni az elfek népeit, hogy kivívd a szabadságukat! Én egyedül képtelen vagyok rá, hogy mindenütt ott legyek, ezt láthattad most is. Te és Hessgeron vagytok az elfek jövőjének záloga! Utat kell mutassatok az erdőkben bujkáló és rabszolgaságban senyvedő törzseknek a szabadság felé!
Olmud szinte megszédült ettől a kinyilatkoztatástól. Hosszú pillanatokig úgy bámult maga elé, mint aki nem tudja, higgyen-e egyáltalán ebben az őrültségben. 
Azonban legbelül érezte: hinnie kell. Ez a néhány szó újra szilárd talajra helyezte a bizonytalanság semmijében kapálódzó lábait. Lelkének üressége befogadóvá, a jövő ködbevesző képe bejárható úttá lett általa. Tudta, csakis egy ilyen küldetés adhat értelmet mindazon elszenvedett veszteségeinek, amik felperzselték eddigi életét, múltját.
Eszébe jutott az első beszélgetése is, amit még a langyos szelek ünnepén folytatott Hessgeronnal. Mosolyognia kellett, ahogy visszagondolt, miként váltak valósággá mindazok a jóslatok, amik ellen az akkor még ifjonti hevületű szarvastestvér kézzel-lábbal hadakozott.
Szívében csírát bontott a bizakodás. 
A köszönet jelét intette Levandel felé. Az csak mosolygott erre.
– Nem én adom, csupán nagy vonalakban ismerem a jövődet. Ne nekem köszönd hát. Inkább kérdezz, mert hamarosan indulnom kell. Igaz, ezúttal hallgatni és emlékezni volna illendő, de most az egyszer talán fontosabb, hogy tanítsalak.
Minthogy Olmud véletlenül sem akarta elszalasztani a felkínált lehetőséget, kis gondolkozás után rögtön elkezdte ontani a kérdéseket. Minthogy más elf nem akadt a környékükön, az emberek pedig ha nézegették is őket, szavaikból vajmi keveset érthettek, nyugodtan társaloghattak, senki nem ütközött meg a viselkedésükön. Olmudot főként a túlsó kontinens és Drakónia érdekelte.
– Milyen elfek élnek odaát?
– Kicsit mások. Nem választanak maguknak testvért, csak a saját fajtájukból állnak a törzseik. – Olmud eléggé meglepett képet vághatott, mivel Levandel sietve tette hozzá: – Azért persze nagyon jól megértik magukat a vadakkal, lehet, jobban is, mint ti… de nem ez a lényeg. Ők már megtanulták, hogy a természet gyermekeiként miképpen olvadjanak eggyé az erdőséggel. Talán itt csak a pókpásztorok lányai képesek erre jobban. 
– Én csak a férfiakkal találkoztam.
– És a kedvesed sem mesélt a nőkről?
– Mejime nem volt túl beszédes hangulatában, mire találkoztunk – nyögte ki Olmud. – Lehet, nem is tartotta fontosnak, hogy beszéljen róluk nekem. Miért, mi különös van bennük?
– Ugyan, nem is fontos – legyintett az ezüstszemű, majd kis hallgatás után azért kibökte: – Csak elég fontos varázst tanítottam a pókpásztoroknak akkoriban, és gondoltam, talán ezt ők is átérezték valamelyest… de mindegy! – zárta le végleg a témát.
– Azt mondtad az imént, hogy arra még nincsenek Szabad Népek. Hogy lehet ez? – tette fel az újabb kérdését Olmud.
– Egyszerű. Minthogy nincsenek hozzátok hasonló, testvérekhez kötődött törzseik, így a családok csupán a lakóhelyük szerint egységesek. Viszont még falvaik is csak elszórtan léteznek, hiszen legtöbbjüket örökös vándorlásra késztetik a quetter portyázók, akik szívesen fogdossák vissza őket. 
– Mert ott már olyan kevés szolgatörzs van?
– Nagyon kevés – bólogatott szaporán Levandel. – A középső kontinens a két legnagyobb quetter törzs, a Vörös és a Fekete Karmok ütközőterülete. Ki tudja, hány évszázada már, hogy az egyik igyekszik kiszorítani a másikat onnan. Az állandóan változó határok, az örökös háborúság egyáltalán nem kedvez ott a fajtánknak. Ezért sok a szökevény, de kevés a túlélő.
– És körülbelül hányan kóborolnak szerteszét az erdőkben?
– Ezt még felbecsülni is nehéz. Akiket én ismerek vándorló családokat, lehetnek vagy nyo… tízezren is akár.
– Tízezer elf szanaszét egy kontinensen? – hűlt el Olmud. – Hogy a csodába szedjem én össze őket? Hogy vigyem őket magammal? Még ha az összes hajót megkapjuk is az emberektől, akkor sem férnének fel, az ellátásukról nem is beszélve!
– Pedig meg kell oldanod valahogy! Épp ideje, hogy megépítsük végre Elfengadot, népünk leendő birodalmának központját!
Olmudból majdnem kibukott a nevetés. Még hogy nekik birodalmuk?
Hogy meg ne sértse Levandelt, inkább elfordult, mint aki a tájat nézi. Most léptek ki a városkapun, és a reggeli fényben fürdő tengerpart valóban lenyűgöző látványt nyújtott.
– Te nem hiszel nekem – jegyezte meg az ezüstszemű, de nem megbántottan, csupán kategorikusan. – Nem baj, attól még sikerülni fog. Ha már majd magad mögött tudod a sárkányok szövetségét, könnyedén kapsz hajót, hogy áthozd velük a népet Drakóniára. Addig annyit kell csupán elérned, hogy a kontinens délkeleti csücskében összegyűjtsd őket, és megtanítsd nekik, miként vehetik fel a küzdelmet quetterek és gilfek ellen.
– Mert nekik nincsenek fegyvereik?
– Az van, de fegyelmük és seregük az nincs. Ehhez is az kéne, hogy valaki egy törzsbe fogja a sok kóborló családot.
– Az ilyesmihez Hessgeron ért jobban. Ő tanulta ezeket a dolgokat, nekem legfeljebb csak elképzeléseim vannak, miként lehet egy nagyobb sereggel bánni.
– Akár az íjazásról, igaz? Hessgeron azt is az apjától tanulta.
Olmud erre nem tudott mit felelni. Magában latolgatta, vajon tényleg lenne-e mersze tízezer elf elé kiállni, és parancsokat osztogatni nekik?
Ha most ráveszi a szarvastestvéreket, hogy menjenek az emberekkel, valószínűleg lesz módja kipróbálni kicsiben, milyen is ez. Talán a felépülő Hessgerontól is elleshet majd egyet s mást. 
Ezekbe a gondolatokba merülten caplatott Levandel mellett felfelé, a város mögötti fennsíkra. Az elfek ezüstszemű tanítója szintén el lehetett foglalva a saját gondjaival, mivel ő sem szakította meg a hallgatásukat. Így aztán végül illendő szótlansággal érkeztek az öreg temetőhöz.
Szinte eltörpült az elfek alig ezerfős csapata az emberek tízezrei mellett. Sajnos, halottjaik nagyjából egyforma számban akadtak. Lenn a gödör fenekén és fenn a máglya tetején egy-egy hekatomba. 
Az emberek éppen egy jókora fehér, laposra csiszolt követ állítottak a sírgödör elejéhez. A márványlapra összesen csak két sort véstek, furcsán szögletes betűikkel.
Az elfek ellenben némán, emlékeikbe merülten álltak a máglya előtt. Hozzájuk nem jutottak el az embernép zúgolódásai, a fel-felcsapó zokogások, jajszavak. 
Arcuk egy-egy bezárt gubó. 
Mind tisztában voltak vele, milyen kegyetlenül nagy árat fizettek az emberek elhamarkodott támadásáért.
Olmudot nem érzékenyítették el a látottak. Azt rögtön észrevette, hogy óhajának eleget téve Mejimét úgy helyezték el, hogy még hozzáléphessen. 
Ezt tette.
A nyakán lógó szütyőből két összecsavart, őszes tincset húzott elő, és a lány mellkasán fekvő, hasonló kis zacskóba tette át. 
Nem így lett volna illendő, de hisz úgyis mindegy már…
Miután ezt is elrendezte, nekilátott, hogy eleget tegyen a szarvastestvérek felkérésének:
Bőrruhája zsebéből tűzszerszámot halászott elő. Bár még életében nem használt ilyesmit, az emberektől kölcsönkapott készségből mégis nagyon gyorsan előcsiholta az apró lángocskát. Meggyújtotta az előkészített rőzseköteget, majd az erdőség felől fújó szél mentén belobbantotta vele a máglyát.
Az odébb felsorakozott szarvastestvérek belekezdtek halottbúcsúztató énekükbe. 
Olmud velük énekelte az álmából ismert dallamot.