Sheila Martens: Szerelem cseresznyevirágzás idején

• Jobb kapni, mint adni?
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• 000-Felhívás
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• 000-Játssz velünk!
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• 000-Felhívás

Jobb kapni, mint adni?

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Kérlek, oszd meg ezt a könyvet minél több ismerősöddel! Mi ingyen adjuk, ám hogy ez  így is maradhasson, hatalmas olvasottságot kell felmutatnunk a reménybeli mecénásainknak. Ennek az alapja, hogy függetlenül attól, hogy neked mennyire tetszett a könyv, mindenképpen küldd tovább másoknak is! A Creative Commons teljes jogot biztosít neked ehhez. Akár magát az e-könyvet, akár a letöltő linket osztod, a HEBOK nagyon hálás lesz neked ezért!

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

*

Először a betört, véres tükröt látta meg, és csak azután a padlón heverő testet. Egy pillanatig fel sem fogta igazán, de aztán az egész lelkét elborította a dermesztő pánik. Gondolkodás nélkül letérdelt, hogy érzékelje a pulzust, és amikor a keze hozzáért a még meleg, de már furcsa tapintású bőrhöz, akkor jött rá, hogy Naemu-szan fekszik előtte. A nő mindig elegáns, ránctalan, mélykék kosztümjén most sötét foltok éktelenkedtek, egyenes, fekete haja jóformán nem is látszott a mindent elborító vértől. Emiko mélyet lélegzett az émelyítő, vérszagú levegőből, úrrá lett a reszketésén, és a telefonjáért nyúlt. Közben próbálta figyelmen kívül hagyni a szívébe markoló rettenetet.

Nyugodt éjszaka lehetett a városban, mert a segélyhívó az első kicsöngés után felvette.
– Jó estét! – hallott Emiko egy kedves, megnyugtató, női hangot. – Mi a vészhelyzet?
– Kérem, küldjenek mentőt és rendőröket az Inaridaira, hármas körzet, ötös háztömb, a Zerowaste irodaházhoz. Valaki meghalt.
– Értem. Kérem, mondja meg a nevét, és hogy a holttest hol található pontosan!
– Én Kajó Emiko vagyok. A test pedig a mélygarázsban van, vagyis a liftben.
– Rendben. Kérem, maradjon a helyszínen, és tartsa a vonalat! A kollégák hamarosan megérkeznek.
– Igen, itt várok. – A lány fázósan összehúzta magán a vékony, tavaszi kabátot. Amikor reggel felvette a bézs szövetből készült darabot, nem számított rá, hogy majd a hideg garázsban kell fagyoskodnia egy holttest mellett. Nem bírt ránézni Naemu-szanra, inkább a kolléganő kocsijához sétált, és a gyönyörű, metál-narancs Nissannak támasztotta a hátát.
– Megtenné, hogy elmondja, ön mit tett eddig? – hallotta a diszpécser hangját a telefonból, amit még mindig a füléhez szorított.
– Nem sokat – sóhajtott. Próbálta összeszedni magát, de a reszketés mind jobban eluralkodott a testén. – A mélygarázsban, a liftben megláttam a kolléganőmet a padlón, véres fejjel. Kitapintottam a pulzusát, de nem éreztem, és nem is lélegzik.
– Értem. Remekül csinálta, kérem, továbbra is őrizze meg a nyugalmát! Már csak pár perc a mentők érkezéséig.
Emiko gyorsan számolt: a rendőrőrs kocsival innen nagyjából negyedóra, de nincs forgalom, tehát tíz perc a hívástól számítva. A legközelebbi kórház meg jó, ha öt perc. Még szinte végig sem gondolta, amikor hangos szirénázást hallott, és a mentőautó pár szívdobbanással később le is fékezett előtte.
– Megérkeztek a mentők – szólt bele a telefonba,
– Nagyszerű. Innentől átveszik. Viszonthallásra!
Emiko bontotta a vonalat, és a mentőre nézett.
Öreg, ráncos arcú mentőorvos kászálódott ki az anyósülésről, hátulról meg két ápoló. A lány meghajolt feléjük, és szó nélkül a lift felé mutatott.
Az egészségügyisek arra szaladtak, az orvos, korához képest gyorsan szedte a lábait. Emiko szólt volna, hogy kár a sietségért, de a fogvacogásától képtelen volt akár egy hangot is kinyögni. Nem akarta még egyszer látni a hullát, de valamilyen mély, sötét kíváncsiságtól hajtva mégis ellökte magát a Nissantól, és a guggoló orvos mögé lépett. Megállt odakint; a liftbe úgysem fért volna be még ő is.
A doki felegyenesedett, a lift törött tükrében ránézett, és megrázta a fejét.
A lány fáradtan bólintott. Legszívesebben visszament volna az irodába inni egy forró teát, még ha emiatt meg is kell másznia négy szintet, de egy autó hangját hallotta a bejárat felől.
Megfordult, és látta kiszállni a rendőrségi Nissanból Kucumi Hiromoto nyomozót a társával, Hamada Aotóval. Meghajolt a két férfi felé, és ellépett az útból. A mentőorvos búcsút intett, és kollégáival együtt távozott, míg a rendőrök kék kesztyűt húzva a holttest mellé guggoltak.
A lány úgy látta, hogy az idősebb nyomozó egyetlen pillantást vetett csupán a halottra, és azonnal fel is egyenesedett. Mondott valamit a társának, amit Emiko nem hallott, és elvonult telefonálni.
Hiromoto is felállt, így ismét láthatóvá vált a véres tetem, amiről a lány nem bírta levenni a tekintetét. Ekkor szaladt végig rajta másodjára az a bénító, jeges, szívszorító érzés. Mintha egy sziklapárkányról nézne lefelé, a szédítő mélységbe. Naemu-szan halott. Nem, az nem lehet! Egy órája még fent beszéltek az irodában. Üres tekintettel meredt maga elé, és próbált nem pillantani a holttestre. Hiromoto hangjára rezzent fel.
– Emiko-szan!
A jóképű, rövid hajú nyomozó már nem először szólíthatta meg: mély, de mégis lágy hangjában türelmetlenség bujkált.
– Bocsáss meg, Kucumi-szan! – Emiko bűntudatosan nézett a férfire. – Mit kérdeztél?
– Jól vagy? – A férfi arca gondterheltnek tűnt.
– Természetesen – bólintott Emiko erőltetett mosollyal.
– El tudod mondani, hogy mi történt?
A lány mély levegőt vett. Elnézett a nyomozó feje mellett a garázs másik vége felé, és megpróbálta összeszedni magát. Úgy érezte, hogy mindez nem vele történik, csak kívülről szemléli az eseményeket.
Amikor megszólalt, a hangja tárgyilagos volt, és önmaga számára is meglepően nyugodt.
– Miután veled beszéltem, még nagyjából két órát maradtam bent az irodában. Befejeztem a negyedéves riportokat, aztán úgy fél tizenkettő körül felálltam a gép elől, vettem a kabátomat, és hívtam a liftet, ami nem jött. A kezelőpanel szerint az ajtó nem tudott bezáródni, úgyhogy elindultam lefelé a lépcsőn, és egyenként ellenőriztem mindegyik szinten, hogy nem ott áll-e.
– És amikor leértél az első szintre, miért nem mentél ki inkább a hátsó bejáraton? Úgy értem, miért döntöttél úgy, hogy lejössz a garázsba?
– Mert a többi szinten nem találtam meg a hibát – vont vállat a lány. – Kizárásos alapon csak itt akadhatott el. – Egy pillanatra elgondolkozott. – Ó, értem már, hogy mire vagy kíváncsi! Mielőbb meg akartam tudni, hogy csak beakadt valami, vagy meghibásodott, mert az éjjel-nappali szerviz az éjszaka ki tudja javítani a hibát, viszont, ha várunk reggelig, akkor a kollégák meg a vendégek reggel nem tudnak feljutni, csak a lépcsőn.
– Értem. Elmesélnéd, hogy mit láttál útközben?
– Ezt hogy érted?
– Bocsáss meg, Emiko-szan, pontosítom a kérdést! Tehát, amikor kiléptél az irodádból, mit láttál?
– Nem sokat, mert a folyosón nem égett a világítás. Csak a jelzőfények.
– Miért nem volt világítás a folyosón?
– Mert én maradtam utoljára.
– És a többiek lekapcsolták?
A lány megrázta a fejét.
– Nem, Hiromoto-szan, ez egy teljesen automata rendszer. Reggel hattól este nyolcig fény- és mozgásérzékeny, de utána már csak kártyával lehet felkapcsolni.
– Tehát kiléptél az irodából, és felkapcsoltad a világítást?
– Igen.
– Hol található a kapcsoló?
– Minden helyiség- és a lift ajtaja mellett jobbra a falon.
– Világos. A kártyáddal felkapcsoltad a villanyt. Láttál valamit a folyosón? Mozgást, vagy valamilyen foltot a szőnyegen? Bármilyen apróság lényeges lehet.
– Nem tűnt fel semmi szokatlan.
– Utána?
– Hívtam a liftet, de nem jött, hanem elkezdett villogni a hibajelző ikon.
– Te pedig elindultál megkeresni a probléma forrását. Nem jutott eszedbe, hogy illetéktelen behatoló is lehet az épületben?
– Erre nem gondoltam, mert nagyon jó a biztonsági rendszerünk. Az egyik lift bárki számára használható, de az csak a boltig megy fel, ott pedig záráskor bekapcsolják a riasztót, és automatikusan bezárja annak a felvonónak az ajtaját is. A másik lift pedig kizárólag kártyával használható.
– És ha a kártyát ellopják, vagy elvész?
– Még akkor is kell egy négyjegyű pin kód, ami minden kolléga esetében különbözik.
A nyomozó bólogatott, és feljegyzett valamit a noteszébe.
– A világításhoz is kell a kód?
– Nem, elég csak odaérinteni a konzolhoz a kártyát.
– Értem. Nem jött a lift, jelzett az ikon, te pedig elindultál lefelé a lépcsőn.
– Pontosan.
– A másodikon is vannak még irodák?
– Csak egy, Morales igazgatóé meg a tárgyaló.
– Az igazgató is elment már?
Emiko megvonta a vállát.
– Igazából nem tudom. Nem láttam nála mozgást, de a fal átlátszatlan, úgyhogy ez nem meglepő.
– Tehát lehet, hogy még bent tartózkodik?
– Valószínű, hogy igen.
– Ezt miből gondolod?
– Ott áll a kocsija – mutatott Emiko a közelben álló ezüst Tesla felé. – De, persze, elmehetett taxival is, nem ez lenne az első eset.
– A másodikon nem láttál mozgást. És az első szinten? Jól gondolom, hogy ott található a bolt?
– Igen, pontosan.
– És hogy nem kapcsolt be a riasztó?
– Mert el van különítve egy fallal és egy ajtóval az elárusító résztől meg a raktártól is.
– Akkor menjünk vissza az elejére! Mikor találkoztál Nodera-szannal… az áldozattal odafent?
– Nem emlékszem pontosan. Talán tizenegy körül. Kevin-szannak… vagyis Morales igazgatónak vitt le kávét. El is köszönt, mert utána már nem akart visszamenni az irodába.
– A kávét a gépből vette?
– Nem. Ez egyfajta szertartás volt közöttük: a reggeli első és az esti utolsó kávét Naemu-szan a teakonyhában főzte meg az igazgatónak, aztán levitte.
Hiromoto befejezte az írást, és felnézett.
– Lássuk, jól értem-e! Nodera-szan tizenegy óra körül elköszönt tőled, és egy kávéval a kezében...
– Egy tálcával. Mindig tálcán vitte be.
– És aztán vissza is ment a mosatlanért?
– Nem, dehogy! Vagy Morales igazgató viszi fel este, vagy a takarítók reggel.
– A takarítóknak is van kártyája?
– Természetesen.
– És ők milyen gyakran jönnek az épületbe?
– Hetente kétszer, kedden és pénteken este tizenegykor.
– Tehát ma nem jártak erre. Folytatom. Nodera-szan tizenegy körül bevitte a kávét Morales igazgatónak, és utána nem is láttad?
– Nem igazán figyeltem, de úgy emlékszem, hogy nem jött már vissza.
– Nagyon köszönöm, Emiko-szan! Valószínűleg lesz még kérdésünk. Kérlek, holnap gyere majd be hozzám, az irodába! Most pedig Nisi járőr hazavisz.
– Köszönöm, de igazán nem szükséges. Tíz perc séta az egész.
– Kérlek, Emiko-szan, ne ellenkezz! Nem szeretném, hogy ilyen állapotban egyedül kóborolj az utcán.
– Ahogy akarod – hajolt meg a lány. – Holnap mikor menjek be?
– Nem kell sietned, pihenj nyugodtan! Elég lesz, ha kilenckor beérsz. – Kedvesen rámosolygott Emikóra, és az arcán megjelenő gödröcskék láttán a lány szíve elszorult. Régen, amikor Hiromoto-szan ilyen aggodalmasan viselkedett vele, mindig beleborzolt a férfi fekete tincseibe, de most sem a hely, sem a helyzet nem volt erre alkalmas. Szomorú fintorral, tisztelettudóan meghajolt, és követte Nisi járőrt.

*

Derek egy helyi szentélyben járt. Idegennek érezte magát, turistának, akit udvariasan fogadnak ugyan, de a szemekben ott ül a barbároknak kijáró borzadás. Meggyújtott egy füstölőt, és elmélázva figyelte a felfelé kígyózó füstöt. Aztán a csendbe hirtelen belehasított a tűzjelző visítása. Felriadt. Első, ösztönös mozdulatával a párna alá csúsztatott fegyverért nyúlt, és eltelt pár másodperc, mire felfogta, hogy a hang, ami felébresztette, nem maradt abba. Sóhajtva nyúlt a rezgő, fülsértően vinnyogó telefon után.
– Shaliman – szólt bele a készülékbe.
A vonal túlsó végéről hallott egy kapkodó légvételt, aztán egy kedves, megnyugtató nő hangot.
– Shaliman nyomozó, sürgős ügyben szeretnénk, ha befáradna a rendőrőrsre.
Derek álmos agyában csak némi késéssel állt össze, hogy a hívó erős japán akcentussal ugyan, de angolul beszél. 
– Mi történt? – Csodálkozva hallotta saját rekedt, halk hangját. Megköszörülte a torkát, és megismételte a kérdést: – Mi történt, hogy ilyenkor kell bemennem? – Az éjjeliszekrényen álló digitális órára pillantott. Fél négy. Remek.
– Egy haláleset. Vélhetően érintett egy amerikai állampolgár is az ügyben. 
– Gyilkosság?
– Még nem tudjuk. Mikorra ér be? Vagy küldjek önért egy kocsit?
– Nem szükséges. Húsz perc múlva ott vagyok. Vagyis – az ablakon túli sötétségbe pillantott, és helyesbített –, legyen inkább harminc.
Villámgyorsan lezuhanyozott, aztán letörölte a párát a tükörről. Kicsit le kellett hajolnia, hogy lássa magát; a vendégházban nem kimondottan százkilencven centis vendégekre tervezték a berendezést. Kialvatlan, borostás arc, szürke, karikás szemek, kócos szőke haj… Hiába, harmincon túl minden nap ajándék. Megkísértette a borotválkozás gondolata, de egy legyintéssel lemondott róla: a halottat úgysem fogja zavarni.
Miközben a cipőjét kötötte azon gondolkodott, hogy ez a váratlan ügy mennyivel fogja meghosszabbítani a tanulmányútját. Eredetileg rögtön a cseresznyevirágzás után akart hazautazni, de ez a haláleset…
Felvette a könnyű, tavaszi szövetkabátját, és a kulcsért nyúlt. Mozdulat közben pillantása a csuklójára téved. Az óra. Kilépett a cipőből, gyorsan felcsatolta a régimódi pilótaórát, ami nagy volt, nehéz, és teljesen analóg.
– Remélem, ma végre szerencsét hozol! – morogta. A számlapra nézve rájött, hogy késésben van. Gyorsan felcsatolta a fegyverövét is, bár elég kevés esélyt látott rá, hogy használnia kelljen.
Ha már így esett, akkor inkább a bakancsot vette fel a vékony bőrcipő helyett, és kisietett a lakásból.
A bérelt Honda szerencsére gond nélkül indult, simán, halkan, szinte észrevétlenül. Az elmúlt hetekben már hozzászokott, de nagyon hiányzott neki az otthoni szolgálati Dodge-a, különösen a fedélzeti komputer.
Sóhajtva bepattintotta telefonját a műszerfali tartóba. Hiába a csúcstechnika, ha a kocsi ronda, mint a bűn, a navigáció meg csak japánul beszél.
Bár senki nem járt az éjszakai utcákon, Derek azért gondosan betartotta a 40 km/órás sebességhatárt. Nem kell erősíteni az amcsi rendőrökkel kapcsolatos sztereotípiákat, nem igaz?
Amikor lehúzta a belépőkártyáját a parkoló automata kapujának terminálján, az jutott eszébe, hogy az elmúlt egy hónapban még egyszer sem lépett be nyolc előtt az épületbe. Most meg még hajnali négy van. Vajon mi történhetett?

*

A forgóajtó mögött egy fiatal, jó kiállású, civil ruhás férfi fogadta, akivel korábban még nem találkozott. A japán tépett, tipikusan ázsiai frizuráját látva Dereknek az egyik j-pop énekes jutott az eszébe. A férfi sötét, slim szabású kabátja csak még jobban kihangsúlyozta vékony testalkatát.
– Kucumi Hiromoto nyomozó vagyok – hajolt meg a japán szépfiú, közben két tenyerén tartva, szertartásosan átnyújtotta a névjegyét, és Derek nagy, esetlen medvének érezte magát mellette.
– Nagyon köszönöm, hogy bejött hozzánk – folytatta a japán –, és elnézését kérem a lehetetlen időpont miatt!
Derek meglepődött a fiatalember majdnem tökéletes angolságán, de nem tette szóvá, inkább csak morgott valamit válaszul, és lazának szánt mozdulattal legyintett.
Kucumi nyomozónak megrebbent a szeme, de töretlen udvariassággal folytatta.
– Kérem, engedje meg, hogy tájékoztassam az ügyről! Egy japán-amerikai vegyesvállalat egyik dolgozója meghalt az éjjel. A nő halála lehet baleset is, de jelen pillanatban nem zárhatjuk ki az idegenkezűséget. Az elsőszámú tanút, aki megtalálta a testet, már kihallgattuk, de még ma bejön ide az őrsre, hogy hivatalos tanúvallomást tegyen. Ami miatt ön itt van, az az amerikai illetőségű cégvezető, Kevin Morales igazgató. Diplomáciai okokból a feletteseim ragaszkodnak az ön jelenlétéhez a kihallgatáson.
– Meg, gondolom, a későbbi nyomozásban is részt kell vennem.
– Kizárólag megfigyelőként. Ez a mi ügyünk, az áldozat japán állampolgár. Ha minden jól megy, az ön szerepe hamar véget ér.
– Ha minden jól megy… Hol van most?
– Morales igazgató? Vélhetően az irodájában, mivel a kocsija az irodaépület mélygarázsában áll, és az otthoni telefonját nem veszi fel.
– A mobilt?
– Azt sem. De Kajó-szan, a tanú, akit kihallgattunk, nem látta elmenni az épületből.
– És miért nem keresték fel az irodájában már akkor?
– Nézze, Shaliman nyomozó, ez egy kényes ügy. Morales igazgató, mint említettem, amerikai állampolgár, és a japán rendőrség szeretné elkerülni a diplomáciai bonyodalmakat.
– Á, szóval én vagyok a pajzsuk. Goldfine rendőrfőnököt értesítették már?
– Úgy tudom, hogy Kitamura rendőrfőnök már beszélt vele, és az ön főnöke engedélyezte a közös munkát.
– Remek – fújt egyet Derek. – Akkor talán látogassuk meg az igazgatót! A helyszínelés véget ért már?
– Igen, én vezettem. A jegyzőkönyvet elolvashatja a kocsiban.
– Nekem elég, ha összefoglalja.
Kucumi nyomozó bólintott, és intett, hogy kövesse. A parkolóban egy fekete-fehér, rendőrségi Nissan mellett állt meg. Miután beültek, a fiatal férfi beszélni kezdett. A vezetését figyelve Derek önkéntelenül bólintott: nyugodt, határozott, figyelmes. Semmi kapkodás, vagy sietség, pontosan 40 km/órás sebesség. Pont ezt várta.
– Az áldozat huszonnyolc éves – kezdte Kutsumi –, férjezett, az igazgató titkárnője. A testet a liftben találták meg, eltört a cipősarka, vélhetően elesett, beverte a fejét a liftben lévő tükörbe. Koponyasérülés.
– Az okozta a halálát?
– Még tart a boncolás, de én elsőre azt mondanám, hogy nem az volt a halál oka. A csuklóján találtunk dulakodásra utaló nyomokat meg friss horzsolást, amiket nem az esés közben szerzett.
Derek elismerően bólintott.
– És most kihallgatjuk az igazgatót.  Nem várhatna ez reggelig?
– Sajnos nem. Ha gyilkosság történt, nem hagyhatjuk kihűlni a nyomokat.
– Világos. Kucumi nyomozó, ugye tudja, hogy a gyilkosságok hatvan százalékát a partner követi el?
– Még nem tudjuk, hogy gyilkosság történt-e. Van valami gondja az igazgató kihallgatásával?
– Nem – morogta Derek. – Ki találta meg a tetemet?
– A kolléganője. Egy irodában dolgoznak.
– Mikor történt az eset?
– Valamikor tizenegy és tizenegy-negyvenöt között. A tanú elmondása szerint az áldozat tizenegy óra körül kávét vitt be az igazgatónak, utána távozni készült.
– Tehát van rá esély, hogy az igazgató beszélt vele utoljára?
– Ezt fogjuk most megkérdezni. – Kucumi nyomozó leállította a motort egy háromszintes irodaépület mélygarázsában, és Derek felé fordult. – Nézze, Shaliman nyomozó, én sem örülök jobban a helyzetnek, mint ön. Bízom benne, hogy az igazgatót hamar tisztázhatjuk, sőt, hogy ez az egész ügy csak egy szerencsétlen baleset volt. Viszont, amíg együtt dolgozunk, szeretném, ha észben tartaná, hogy a nyomozást én vezetem.
Derek félmosolyra húzta a száját.
– Nézze, nyomozó, amíg együtt dolgozunk, társak leszünk. Nem fogom befogni a számat, bármennyire is szeretné, de azt megígérhetem, hogy nem fogom hátráltatni, és próbálom betartani a szokásaikat. Nyugati barbár vagyok, de gyorsan tanulok.
A japán szóra nyitotta a száját, aztán inkább elmosolyodott.
– Nekem ez így megfelel – biccentett.
A két lift közül csak az egyiknek volt nyitva az ajtaja. Bár nem látott vérfoltokat, a tisztítószer erős szaga betöltötte az amerikai orrát.
– Itt találták meg, gondolom – sóhajtott Derek.
– Valóban. – Kucumi nyomozó egy mágneskártyát vett elő a zsebéből, és lehúzta a felvonó kezelőpaneljén. Belépett a fülkébe, majd a lemaradó, szőke férfire pillantott. – Szeretne szétnézni?
– Szükséges? Szerintem ön elég alapos munkát végzett – Derek meglengette a helyszínelési jegyzőkönyvet. – Gondolom, a parkolót is átnézték nyomok után.
– Ez magától értetődő.
– És az irodaházat nem?
– Ahhoz még csak most kaptuk meg a belépési engedélyt a tulajdonosoktól – mutatta fel a japán az imént használt belépőkártyát.
– Felébresztették őket?
– Szerencsére nem. Jelenleg Amerikában tartózkodnak, úgyhogy az időeltolódás miatt erre nem került sor. De, mint majd a jegyzőkönyvben is olvashatja, egyelőre semmilyen használható nyomunk sincs. Az áldozat kocsiját majd még egyszer átnézetem, de nem fűzök hozzá túl sok reményt.
– Az is itt van?
– Igen. Az a narancssárga Nissan Micra az.
– A férjet értesítette már? Úgy emlékszem, házas volt.
– Tehát figyel – bólintott elismerően a japán. – Már hívtam, de nem értem el. Hagytam üzenetet. Ha itt végeztünk, egyből elmegyek hozzá.
– Nem lenne elég egy járőrt küldeni?
– Alapvetően de, viszont ismerem a férjet. Régebben zsaru volt.
– Ó. Így már van értelme.
– A jegyzőkönyv utolsó lapja az irodaház alaprajza. Az igazgató irodája elvileg a második szinten van. Mehetünk?
– Tőlem – vonta meg a vállát az amerikai. – Ha Morales itt van, biztosan örülni fog nekünk.
A japán nyomozó a kezelőhöz érintette a kártyát, és megnyomta az egyest.
A lift hat másodperc múlva halkan csilingelt egyet, és kinyílt az ajtó. Mielőtt kilépett volna, Kucumi nyomozó szigorú pillantással belenézett Derek szemébe.
– Nem tudom, nyomozó, ez önöknél hogyan megy, de biztosíthatom, hogy nálunk nem működik a mi kutyánk kölyke elv. Ugye így mondják Amerikában? Attól, hogy Nodera Osata az, aki, még pontosan ugyanúgy fogunk eljárni az ügyben, mintha bárki másról lenne szó. Mindössze úgy véltem, hogy udvariasabb lenne, ha a nyomozást vezető személy közölné vele a rossz hírt.
– Én nem is úgy értettem… Mindegy. Essünk túl ezen! – legyintett Derek fáradtan.
Tágas terembe léptek ki. A halvány, helyjelző ledek és az utcáról beszűrődő lámpák fényében a nyomozó egész tisztán látta a berendezést. Középen egy méretes, 3D-s nyomtató terpeszkedett, körben pedig tárolókban különböző használati tárgyakat látott. Vajon mi a fenéért tesz valaki hajszárítót egy üveges vitrinbe?
– Az alaprajz szerint ez itt a kiállító – intett körbe Hiromoto, majd a kártyájával megérintett egy kékesen derengő panelt a lift melletti falon. A helyiséget azonnal bevilágította a mennyezetben, a falakban és a vitrinekben ügyesen elhelyezett ledizzók fénye.
A lifttől jobbra négy automata állt egymás mellett: egy készételes, egy csokikkal teli és egy kávégép, valamint az elmaradhatatlan víz- és üdítőautomata. A szőke nyomozó nagyot nyelt, de Hiromoto a liftből kilépve balra fordult. Derek vágyódva pillantott vissza a piros csomagolású édességekre, de valahogy sejtette, hogy mi lenne a japán reakciója, ha ő most nekiállna kávézni. Visszafordult Kucumi nyomozó felé, és majdnem nekiütközött a fiatal férfinek, mivel az pár lépés után egy modern, átlátszatlan üvegű ajtó előtt állt meg, amin ott virított Kevin M. Morales igazgató neve.
A japán nyomozó finoman kopogott, majd pár másodperc után, amikor nem kapott választ, hangosan megszólalt:
– Rendőrség, kérem, nyissa ki az ajtót!
Továbbra sem hallatszott bentről mozgás, ezért Derek egy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset.
– Csak ön után – hajolt meg halvány mosollyal a társa felé, és belökte az ajtót.
Először a fehér padlószőnyegre kiömlött kávéfoltot vette észre, csak az után látta meg a kényelmes, főnöki forgószékben halkan hortyogó férfit.
– Morales igazgató! – szólította meg hangosan a cégvezetőt Kucumi nyomozó.
Az alvó férfi hirtelen riadt fel. Zavaros pillantásán látszott, hogy fogalma sincs, hol van éppen.
– Ön Morales igazgató? – firtatta a japán nyomozó hivatalos hangnemben.
A markáns orrú, tüsi hajú, negyvenes igazgató zavartan nézett rájuk.
– Igen, én vagyok. És maguk…?
– Én Kucumi Hiromoto nyomozó vagyok, a társam pedig Derek Shaliman nyomozó. Beszélhetünk önnel?
– Van más választásom? – krákogott az igazgató, és a monitor mellett álló, félig telt pohár után nyúlt.
– Meg is tagadhatja az együttműködést – bólintott a japán.
Derek késztetést érzett, hogy közbeavatkozzon, de inkább befogta a száját.
– Kérdezzen nyugodtan – vonta meg a vállát Morales. – Tudtommal rendben vannak a papírjaink, és még egy gyorshajtás sincs a rovásomon. – Felemelkedett, és Derek elismerően mérte végig kétméteres, kisportolt alakját, bár a gyűrött, fehér ing, és a kávéfoltos, bézs szövetnadrág hagyott némi kívánnivalót maga után.
– Foglaljanak helyet – intett a cégvezető az elegáns ülőgarnitúra felé. – Kérnek valamit inni?
– Köszönjük nem – hajolt meg a japán nyomozó. Szigorú pillantása Dereket is visszafogottságra intette. – Ha nem bánja, elkezdenénk.
Morales igazgató behajtogatta magát az egyik fotelbe, belekortyolt az italába, és várakozóan pillantott Kucumira. Derek a félhavi fizetésében fogadott volna, hogy a pohárban nem víz volt.
– Morales igazgató – kezdte a japán férfi, miközben leereszkedett az egyik fotelbe, és előhúzott a belső zsebéből egy kis noteszt –, először is szeretném őszinte részvétemet kifejezni. Feltételezem, még nem értesült róla, hogy az egyik alkalmazottja, Nodera Naemu-szan ma éjszaka elhalálozott.
A magas férfi arcáról leolvadt a jóindulatú, kicsit lekezelő mosoly.
– Hogy mit mond? – nyögte.
– Nodera Naemu-szant az éjszaka folyamán holtan találták ebben az épületben, egész pontosan a liftben.
– Mi történt?
– Még folyik a nyomozás. Egyelőre nem zárhatjuk ki az idegenkezűséget, ezért szeretnénk, ha válaszolna a kérdésekre. Hol tartózkodott ön ma éjjel tizenegy és éjfél között?
Az igazgató szinte gondolkodás nélkül válaszolt:
– Ki sem mozdultam az irodából. Naemu behozott egy kávét, aztán bevettem egy Ibuprofent, és szerintem elaludtam. De elmondanák végre, hogy mi történt?
A japán nyomozó bólintott.
– Pont ezt akarjuk kideríteni. Térjünk vissza oda, hogy Nodera-szan behozta önnek a kávét. Vitatkoztak?
– Megbocsásson?! – Morales igazgató félig felemelkedett ültében. – Miből gondolja, hogy…?
Derek önkéntelenül felemelte a kezét.
– Nyugodjon meg, uram! Az ott dulakodás nyomának tűnhet – intett a szőnyegen éktelenkedő, barna folt felé.
A cégvezető most először nézett rá úgy, hogy talán látta is. Lassan visszaereszkedett a fotelbe.
– Nem vitáztunk. Naemu ideges volt, melléöntötte a kávét. Segíteni akartam, de kivertem a kezéből a tálcát, és véletlenül összekoccant a fejünk.
– Lefejelte a titkárnőjét? – csúszott fel Derek szemöldöke.
– Igen, de nem szándékosan. Felsegítettem, beszélgettünk egy kicsit, aztán elment.
– Miről beszélgettek? – vette vissza a szót Hiromoto.
– Naemunak voltak bizonyos… magánéleti problémái.
– És megosztotta önnel? – Ezúttal a japán férfi szemöldöke szaladt fel.
Morales lassan, elgondolkodva bólintott.
– Igen, engem is meglepett. Gondjai voltak a férjével, és azért is lett ideges a kávé miatt, mert a férfi már lent várta. Úgyhogy nem is tartóztattam. Kikísértem a lifthez, visszajöttem, és…
– Ezt tudja valaki igazolni?
Derek csodálkozva nézett a társára: a legkevésbé azt várta volna, hogy a nyomozó bárkinek a szavába vágjon.
A cégvezető elgondolkodott.
– Nem volt itt senki, de a folyosón vannak kamerák. Gondolom, a felvételeken látszani fog. Reggel átküldetem önöknek az informatikusokkal a merevlemezt.
– Köszönjük. Akkor nem is… – Kucumi nyomozó láthatólag menni akart, de Dereket nem hagyta nyugodni valami.
– Mr. Morales, mondana pár szót a cégről? Mivel foglalkoznak, milyenek a versenytársak?
A negyvenes férfi felélénkült.
– Maga amerikai, igaz?
– Igen.
– Ha nem látnám, a kérdésből akkor is rájönnék. Szóval a cég: Teljes körű hulladékfeldolgozással foglalkozunk. Van egy telepünk a város mellett.
– Lehet valakinek baja a környéken a zajjal vagy a szennyezéssel?
– Milyen szennyezéssel? Abszolút mértékben feldolgozunk mindent, nincs veszteség, nincs salakanyag. Mindent szétbontunk, szelektálunk, újrahasznosítunk, amiből lehet, másodlagos alapanyagot készítünk.
– És amiből nem lehet?
– Azt elégetjük. Abból üzemel a feldolgozó. Teljesen önfenntartó.
– És az ott képződő gázok?
– Lehűtjük, közömbösítjük, tároljuk. Az alapelv az, hogy ami beépült egy termékbe, azt ki lehet szedni és fel lehet megint használni.
– Értem – Derek sebesen gondolkozott. – Versenytársak?
Morales igazgató határozottan megrázta a fejét.
– Igaz, hogy hatalmas a piac és szinte kiapadhatatlan a nyersanyag, meg komoly pénz is van ebben az üzletágban, de jelenleg nincsenek versenytársaink. Eléggé gyerekcipőben jár még a technológia.
– A szemét az nem egy tiszta munka. Mennyire elégedettek a dolgozói?
– Arra gondol, hogy rabszolgaként foglalkoztatjuk a helyieket? – Az igazgató halvány mosollyal a japán nyomozóra nézett, miközben Dereknek válaszolt. – Biztosíthatom, hogy erre semmi esélyünk sem lenne. De nincs is rá szükség, mivel az üzem mindössze hat munkatárs felügyeletét igényli; négy technikus váltja egymást nulla-huszonnégyben, mellettük pedig két üzemvezető nappali műszakban.
A két nyomozó hökkenten nézett egymásra. Végül Kucumi tette fel a kérdést:
–  Akkor nincs is szükség kézi tevékenységre?
– Nincs. Az egész cégben, úgy értem itt Szakurában, mindössze tizenheten dolgozunk: a hat műszaki ember, akit említettem, négy informatikus, egy beszerző, egy értékesítő, két bolti dolgozó, Miss Kajó, az üzleti elemzőnk… meg mi ketten Naemuval. Emellett van még két gyakornokunk, egyikük a termékfejlesztésben segít, a másik az adminisztrációban.
– Miért kell ennyi informatikus? – bukott ki Derekből.
Morales igazgató energikusan felpattant.
– Megmutatom. Jöjjenek!
Az íróasztalhoz sietett, felébresztette a gépet, és feléjük fordította a monitort.
– Van egy helyi boltunk, ahol a másodlagos alapanyagokból, tudják, amit a hulladékból kinyerünk és megtisztítunk, készítünk mindenféle háztartási tárgyat 3D-s nyomtatóval. Ezt a projektet Miss Kajó irányítja, az informatikusok pedig megoldják, hogy minden elkészüljön, amit a kolléganő kitalál. Már elég komoly ismertségre tettünk szert, de ez a mostani eset…
A monitoron egymás után jelentek meg a legkülönbözőbb tárgyak műanyagból, gumiból, fémből.
– És miért nem a gyárban van az irodájuk? – kérdezte kíváncsian Derek.
– Jó a kérdés – bólintott Morales. – Bizonyosan gazdaságosabb lenne, de a tulajdonosok sok energiát fektetnek az eljárás népszerűsítésébe, ezért ennek az épületnek az aljában van a boltunk, itt pedig a kiállító, ahol napi szinten tíz-húsz érdeklődő fordul meg.
– Az nem hangzik túl soknak.
– Tényleg van még hova fejlődnünk – vonta meg a vállát Morales. – De én optimista vagyok. A környezetvédelem és az újrahasznosítás nagyon divatos mostanában, a termékeink iránt pedig most már Japán több pontján is érdeklődnek.
– És ezt a projektet Emiko-szan koordinálta? – Kucumi nyomozó elismerően csettintett.
– Igen, Miss Kajó intézi az üzleti részét, Naemu pedig a PR-t. Rendezvények, lakossági fórumok, ilyesmi.
Derek megköszörülte a torkát.
– Nos, azt hiszem egyelőre nincs több kérdésünk, igaz, nyomozó? – fordult a japán felé.
Hiromoto elszakította tekintetét a monitorról, és szórakozottan bólintott.
– Igen, hogyne. Amennyiben lesz még valami, mindenképpen értesítjük. Megkérhetném, hogy pár napig még ne hagyja el az országot?
– Nem terveztem sehova sem menni – vonta meg a vállát a cégvezető. – Kitalálnak, gondolom.
A felvonóban Derek úgy érezte, hogy meg kell törnie a csendet:
– Hányadik ügye ez, nyomozó?
Hiromoto finoman köhintett.
– A huszonkilencedik.
– Önálló?
– Abból az első. A társam nem vehet részt ebben a nyomozásban.
Derek felhúzta a szemöldökét.
– Hogy érti?
– Az áldozat férje és ő sok éven át társak voltak.
Derek némán bólintott, és csak a kocsiban szólalt meg újra:
– Akkor most a férjhez megyünk, igaz?
– Igen, de oda nem szükséges velem jönnie.
Derek figyelmen kívül hagyta a fensőbbséges felhangot.
– Szerintem pedig fontos lenne.
– Miért gondolja?
– Morales azt mondta, hogy az áldozatnak a férjjel volt találkozója.
– Valóban – Kucumi nyomozó mereven bólintott. – Ez esetben együtt megyünk.
Miután beültek a Nissanba, a férfi beütötte a férj lakcímét a navigációba. A készülékből felhangzó, szenvtelen női hang monoton utasításokba kezdett, amiből Derek csak néhány szót értett meg.
Az út alatt az amerikai a gondolataiba merült, ezért meglepődött, amikor a város déli részén egy szűk utcában álló, szürkésbarna, bambuszredőnyös ház előtt leparkoltak. Kucumi arcára pillantott, és bár a japán remekül uralkodott a vonásain, Derek felismerte a feszültség jeleit.
Amikor kiszálltak, megborzongott a hűvös, tavaszi levegőtől. Talán mégis inkább a télikabátot kellett volna felvenni. Végigpillantott az utcán. Egymás mellett szorosan keskeny, kétszintes házak sorakoztak, amik szinte csak a színükben tértek el egymástól. A legtöbb épület előtt derékig érő, fehér kerítés húzódott, ami mögé örökzöldeket ültettek. Mindegyik ház mellett látott egy-egy hajlított, műanyag tetős kocsibeállót, ami tovább erősítette benne a zsúfoltság érzetét.
Miközben a japán nyomozó csengetett, Derek az előkertben terpeszkedő, halvány-rózsaszín bimbókkal borított cseresznyefát csodálta.
Nem volt sok ideje gyönyörködni, mert a korai időpont ellenére viszonylag hamar nyílt a ház ajtaja, és egy átlagos termetű, de nagyon markáns arcú, középkorú férfi nézett rájuk szigorúan.
– Elnézést a zavarásért, Nodera-szan! Kucumi Hiromoto vagyok a szakurai rendőrségtől. Januárban találkoztunk a rendőrbálon – szólalt meg udvariasan Kucumi nyomozó, és felmutatta a jelvényét.
Az ajtóban álló férfi összehúzta a szemét, és még mindig egyetlen szó nélkül kibicegett hozzájuk. Felnyúlt, elvette a jelvényt, gondosan megvizsgálta, visszaadta, és belebámult Hiromoto arcába.
Csaknem fél percig tartó vizsgálódás után torokhangon mordult egyet.
Derek ilyen hangot csak szamuráj filmekben, és nagyon öreg japánoktól hallott eddig.
– Mit akarnak? – kérdezte a ház ura nagysokára, de nem tűnt úgy, hogy ki akarná nyitni a kaput.
– Nodera-szan, nagyon sajnálom, de rossz hírt kell közölnünk önnel. A feleségét, Nodera Naemu-szant ma éjszaka holtan találták az Inaridajon levő Zerowaste irodaház felvonójában.
A férj rezzenéstelen tekintettel nézett a nyomozóra, és amikor a csend már kezdett nyomasztóvá válni, megszólalt:
– Kérem, mondják el, mi történt! Megölték?
Kucumi meghajolt, aztán gyorsan megrázta a fejét.
– Még tart a nyomozás. Elképzelhető, hogy baleset volt. Mélységesen sajnáljuk a veszteséget.
A volt rendőr újra felmordult.
Hiromoto ismét meghajolt, ezúttal kicsit mélyebben.
– Kérem, bocsásson meg, hogy megzavartuk a nyugalmát. Reggel visszajövünk, hogy feltegyünk néhány kérdést.
A volt nyomozó vállat vont.
– Tegyék fel most! Mire kíváncsiak?
Hiromoto elővette a jegyzetfüzetét.
– Hol járt ön ma éjjel tizenegy és tizenegy ötven között?
– Elmentem a feleségemért a munkahelyére. Jó sokáig vártam rá, aztán, amikor lejött, közölte, hogy fent hagyta a telefonját. Ettől kicsit ideges lettem, összeszólalkoztunk, aztán otthagytam.
– Amikor eljött az épületből, a felesége hogy volt?
– Teljesen jól. Bár, szerintem dühös volt rám, de, tudják, hogy van ez a házasságokban.
– Nőtlen vagyok – rázta meg a fejét a fiatal rendőr. – Mikor ért a garázsba?
– Tizenegy-tíz és tizenöt között.
– Értem. Mennyire vesztek össze?
– Annyira nem, hogy megöljem. Tulajdonképpen hogyan halt meg?
– Elesett, és beverte a fejét a liftben levő tükörbe.
A férj szeme megrebbent, de egyébként nem látszott rajta különösebb érzelem.
– Gondolom, nem kell bemennem azonosítani.
– Nem szükséges. Ha lesz további kérdésünk, keresni fogjuk. Viszontlátásra, uram! – Kucumi nyomozó meghajolt, és elfordult a kaputól.
Derek utánozta a mozdulatot, és indult volna vissza a Nissanhoz, amikor Mr. Nodera mély hangja megállította.
– Miért maguk?
A fiatal japán nyomozó megtorpant, és visszafordult.
– Hogy érti, uram?
– Miért nem Hamada-szan jött?
– Hamada-szan kérte a felmentését az ügy alól, ezért én vezetem a nyomozást.
– És ő mit keres itt? – mutatott az idősebb férfi vádlón Derekre.
Az amerikai meglepődött, de gyorsan meghajolt.
– Bocsásson meg az udvariatlanságomért, Nodera-szan – mondta lassan japánul. – Derek Shaliman vagyok, a San-Franciscó-i rendőrség nyomozója. A Zerowaste és Morales igazgató érintettsége miatt veszek részt a nyomozásban.
A két japán döbbenten rámeredt, végül Mr. Nodera tért magához hamarabb.
– Morales igazgatónak köze van Naemu halálához?
– Azt még nem tudjuk, uram, de vizsgáljuk.
A férfi összeszorított szájjal bólintott.
– Majd értesítsenek! – Azzal sarkon fordult, és köszönés nélkül visszabicegett a házba.
A kapuban maradtak egymásra néztek. Mindketten szóra nyitották a szájukat, de Hiromoto szólalt meg hamarabb:
– Nincs az aktájában, hogy tud japánul.
Derek vállat vont.
– Vegye úgy, Kucumi nyomozó, hogy most már tudja az egyik legféltettebb titkomat.
– Remélem, hogy ez a legsötétebb.
– Én meg azt, hogy ez az eset csak egy szimpla baleset volt.
– Legyen magának igaza! Most visszamegyünk az őrsre, és kiderítjük, jó?
– Van kávéfőzőjük?
A japán megütközve nézett rá.
– Már hogyne lenne? Remek kávégépünk van.

*

Derek belebámult a második bögre kávéjába, de érezte, hogy lassan mindegy, mennyit iszik meg, úgysem lesz éberebb. Ezen az állapoton csak egy jó alvás segíthet. Mondjuk, egy normális kávé sem ártana…
A szemközti asztalnál Hiromoto letette a telefont.
– A halottkém még nem végzett az elsődleges vizsgálattal – nézett az amerikaira. – De ebéd utánra, remélhetőleg befejezi. Annyit tudott mondani, hogy nem a fejsérülés volt a halál oka. 
Derek megvakarta erősen borostásodó állát.
– Lehet, hogy csak a fáradtság miatt, de van itt valami, ami nem kerek. Ha az áldozat kocsija a mélygarázsban állt, akkor mit keresett ott a férje?
– Talán készültek valahová menni.
– Erről nem tett említést. És, javítson ki, nyomozó, de amikor közöltük vele a halálhírt, nem tűnt nagyon összetörtnek.
Kucumi megrázta a fejét.
– Ne higgyen a látszatnak. Amennyire ismerem Nodera-szant, borzasztóan uralkodott magán, de nagyon is megrázta az eset.
– Ha maga mondja… Furcsák maguk, japánok. Elhiszi a sztoriját?
– Nem tudom, de a kamerafelvételek igazolhatják a ki- és belépés idejét.
– Arra gondolok, hogy miért ment oda egyáltalán?
– Ez jó kérdés. Fel fogjuk tenni neki.
– A másik, hogy milyen jellegű volt az a vita? Elfajulhatott vajon tettlegességig? És esetleg annyira, hogy a férj beleverje a nő fejét a lift tükrébe?
Hiromoto elgondolkozott.
– Nodera-szan ugye azt mondta, hogy a felesége jól volt, amikor otthagyta. És, hogy nem ölte meg. Az lehet, hogy Nodera Naemu-szan a csuklóján levő sérülést a vita közben szerezte, de ha a férje ölte volna meg, azt Nodera-szan ma hajnalban elmondta volna nekünk.
Derek döbbenten meredt a társára.
– Megbocsásson…?
– Nézze, Shaliman-szan, ehhez kicsit ismernie kellene a gondolkodásmódunkat. Nem tartom kizártnak, hogy Nodera-szannál… hogy is szokták maguk mondani: elgurult a gyógyszer? De, ha köze lenne a felesége halálához, akkor egyből a rendőrséget hívja, nem pedig hazamegy, és nyugodtan lefekszik aludni. Viszont az érdekesebb, hogy egyáltalán mi volt a vita oka, mivel azt nehezen hiszem, hogy egy kis késés és elfelejtett mobil annyira komoly szóváltást generált, hogy Nodera-szan az éjszaka közepén faképnél hagyja a feleségét egy elhagyatott mélygarázsban.
– Nos, a férjtől is van mit kérdeznünk. De most előbb a tanúja… Kajó Emiko, igaz?
– Igen, mindjárt itt lesz. Nem hiszem, hogy túl sok új információval tudna szolgálni, habár jól ismerte az ügy szereplőit. – Kucumi nyomozó kinézett a folyosóra, és bólintott. – Meg is érkezett. Beviszem a kihallgatóba. Csatlakozik?
– Ki nem hagynám – állt fel sóhajtva Derek. – De, azt hiszem, hogy a kérdezést most teljesen önre hagyom. Viszont, ha úgy kényelmesebb önnek, nyugodtan lefolytathatja japánul.
– Kajó-szan anyanyelvi szinten beszél angolul, teljesen jól meg fogják érteni egymást.

*

Derek egyszerűen képtelen volt levenni a szemét a nőről. Azon kapta magát, hogy percek óta bámulja a gyönyörűen ívelt ajkakat, hallja a lágy, kedves hangot, de képtelen felfogni a szavak értelmét. A lány sima, fekete haján megcsillant a lámpák fénye, egy kóbor tincs szabályos, ovális arca elé hullott, nagy, csokoládészín szeme, mint egy bögre forró kakaó… Derek megrázta a fejét, és próbált koncentrálni.
– Kajó-szan, elmondanád, hogy mit tudsz az áldozat és Morales igazgató kapcsolatáról?
A lány félrehajtott fejjel nézett fel a kérdezőre.
– Sokat nem mondhatok, Kucumi nyomozó. Morales igazgató emberséges főnök és nagyon elkötelezett a környezettudatosság mellett. Tudja, ő tényleg hisz ebben az egészben, amolyan küldetés-féle a számára. A fajtájánál… – Derekre nézett, de azonnal el is kapta a pillantását –, az amerikaiaknál ritkaság az ilyen elhivatottság. Éppen ezért megköveteli a magas színvonalú, lelkes munkát, de közben oda is figyel a munkatársaira. Születésnapra, ünnepekre mindig személyes ajándékot kaptunk tőle.
– De…?
– Nos, voltak viccei. Tudja azok a fajta illetlen megszólalások. És végigmért minket. Megdicsért.
Derek előredőlt.
– Illetlenül is viselkedett? – firtatta.
– Úgy érti, hogy fogdosott-e? – A lány most először nézett a szemébe. – Nem. A viccek és megjegyzések sem mentek túl egy bizonyos határon, de mind tudtuk, hogy mire céloz.
– És ez kényelmetlenül érintette önt?
– Néha kicsit. De elnéztem neki, mert…
– Barbár? – mosolygott Derek.
– Mert a főnököm – szegte fel az állát Emiko. – És mert ettől eltekintve jó ember és jó főnök.
– És Mrs. Noderát hogyan érintették ezek a… viccek?
– Naemu-szan nagyon jól viselte, de ő egyébként is jobban bánt az emberekkel.
– Morales elég jóképű fickó, nem igaz? Nem próbálkozott be egyiküknél se?
Emiko határozottan megrázta a fejét.
– Nálam biztosan nem. Naemu-szannal sokszor nevettek, és meg is volt köztük egyfajta harmónia. Nagyon jól tudtak együtt dolgozni. Csak…
Ezúttal Hiromoto hajolt előre.
– Csak?
– Nos, Nodera-szan, Naemu-szan férje nem nézte jó szemmel, hogy a felesége ilyen jól kijön a főnökével, aki ráadásul… – Emiko elhallgatott, láthatólag kereste a megfelelő angol kifejezést.
– Amerikai? – fejezte be helyette a mondatot Derek.
– Nem, hanem jóképű férfit akartam mondani.
– Tehát ön szerint is jóképű?
Emiko megrovóan nézett a kötekedőre.
– Természetesen. De ez semmit sem jelentett Naemu-szannak, mivel szerette a férjét. Viszont Nodera-szan féltékeny volt, azt biztosan tudom, és az anyósa csak szította a köztük levő feszültséget.
– Tehát az anyósával sem volt jó a kapcsolata, ha jól értem?
– Úgy mondanám, hogy ki nem állhatták egymást, de amennyire tudom, elég ritkán találkoztak.
Derek Emiko szemébe nézett, és a lány bátran viszonozta a pillantását. A férfinek olybá tűnt, hogy a lány íriszében apró, arany csillagok ragyognak.
Kucumi halk köhintése rántotta vissza a valóságba.
– És te, Kajó-szan, észrevettél változást Nodera-szan viselkedésében az utóbbi időben?
A lány összerázkódott.
– Különösen viselkedett. Örökké fáradtnak láttam, rengeteg teát ivott, meg vitamint is szedett. Azt gondoltam, a sok munka miatt van. Nagyon keveset aludt.
Derek felkapta a fejét.
– Szedett valamilyen teljesítményfokozót?
– Hogy érti? – kérdezett vissza a lány, de nem nézett a férfire.
A két nyomozó összenézett, és Hiromoto komor arccal előrehajolt.
– Kajó-szan, kérlek, válaszolj! Milyen teljesítményfokozót szedett?
A lány lehajtotta a fejét, és a haja lágyan előrebukott.
– Lehet, hogy erről nem kellene beszélnem, hiszen halott.
– Kajó-szan – Hiromoto hangja szigorúan csendült –, ez rendőrségi kihallgatás, és ha van bármilyen információd…
– Adderall. Ez volt a neve – suttogta a lány. – Egyszer említette. De azt mondta, hogy már nem szedi, csak az iskola miatt volt rá szüksége.
– Milyen iskola?
– Elkezdett egy felsőfokú képzést. Irodavezetőit, azt hiszem. Azt többször hallottam tőle, hogy nem akar egész életében titkárnő lenni.
– Ennek lehetett bármi köze Moraleshez? – firtatta Derek.
– Nem hiszem. Legfeljebb a férjéhez. De nem szívesen beszélt ezekről a dolgokról.
– Ön meg nem erőltette.
– Természetesen nem.
– Szóval nincs tudomása arról, hogy intim kapcsolat lett volna köztük?
– Nincs, de nem gondolom, hogy lett volna. Az igazgató nem az a fajta ember.
– Rendben, értem. Máshonnan nézve: akarhatott ártani valaki közvetlenül vagy közvetetten neki, vagy a cégének?
Emiko megvonta a vállát.
– Nem tudom, hogyan tárgyalt, én csak a számokat láttam. Az üzlet sikeres, nagyon is, úgyhogy valamit biztosan tényleg jól csinál.
– A számok oldaláról tehát rendben van a cég?
– Teljesen.
Derek lemondóan pillantott a társára, és szinte csak rutinból kérdezte meg:
– Nem is volt nagyobb pénzmozgás önöknél mostanában?
A lány kihúzta magát.
– Shaliman nyomozó! Ez üzleti titok!
– Ez meg egy rendőrségi nyomozás. Tehát volt?
– Ami azt illeti, igen. Két nappal ezelőtt az igazgató jelentős összegű készpénzt vett fel a cég számlájáról.
– Nem tudja, mire kellett?
– Ma lett volna egy megbeszélésünk erről.
– Attól félek, amíg ezt az ügyet le nem zárjuk, a cég működését átmenetileg fel kell függeszteni – állt fel Kucumi nyomozó. – Egyetért, Shaliaman-szan?
Derek megvonta a vállát.
– Szerintem igaza van, Kucumi, de nem én hozom meg a döntést.
A két japán egymásra pillantott. Emiko szája mosolyra rándult, Hiromoto meg összeráncolta a szemöldökét.
Derek egyikről a másikra nézett.
– Rosszat mondtam?
– Nem. Csak, tudja nyomozó, nálunk az emberek akkor szólítják egymást a vezetéknevükön megszólítás utótag nélkül, ha nagyon közeli kapcsolatban állnak.
– Bocsánat. Én otthon a társamat… mindegy. Szóval nem hiszem, hogy mi hozzuk meg ezt a döntést.
Hiromoto bólintott, és energikusan felállt.
– Kajó-szan, azt hiszem, egyelőre végeztünk. További értesítésig én azt javasolnám, hogy vegyél ki szabadságot.
– Ha bármit tehetek még…?
– Nem, tényleg ennyi lesz egyelőre.
– Elnézést…! – Derek különös izgalmat érzett, amiért még egy percig visszatarthatja a lányt. – Azt nem tudja véletlenül, hogy Nodera… szanért miért ment el a férje, amikor neki is volt kocsija?
Emiko visszafordult az ajtóból. Pillantása szokatlan érzéseket keltett Derekben.
– Véletlenül tudom, Shaliman nyomozó. Egész nap rettenetes fejfájás gyötörte, több teát is megivott, de nem segített. Nem akart migrénnel vezetni, azért kérte meg Nodera-szant, hogy menjen érte.
Derek elgondolkodva bólintott.
– Köszönöm, Kajó-szan, sokat segített. Remélem, még találkozunk.
– Megtiszteltetés volt önnel beszélni, Shaliman nyomozó – hajolt meg kecsesen a lány, majd kisétált az ajtón. Kucumi különös pillantást vetett Derekre, és követte a lányt.
Derek visszaindult az iroda felé, de közben nem állta meg, hogy még egy pillantást vessen a liftnél álló párosra. Hiromoto éppen közel hajolt Emikóhoz. Derek nem hallotta a szavakat, de a hanghordozás egyértelműen kedveskedésnek tűnt. Aztán a japán nyomozó egy lépést hátrált a megérkező lift ajtajától, és az amerikai ezúttal tisztán hallotta:
– Vigyázz magadra, Emiko-csan. Majd hívlak.
Derek meglepetten ráncolta a homlokát. „Emiko-csan”? Mi a szösz?
Visszament az irodába, és próbálta helyretenni a gondolatait.
Hiromoto pár perccel utána érkezett.
– Nos, partner, mit gondol? – kérdezte azonnal Derektől.
– Nekem még mindig a férj a leggyanúsabb – vonta meg a vállát az amerikai. – Habár az is roppant érdekes lehet, hogy mire kellett Moralesnek… az igazgatónak a készpénz.
– Igen, ez megér egy kis kutakodást. Azt hittem, nem fogunk megtudni semmi újat Kajó-szantól, de nem volt igazam.
– Tényleg, ti mióta ismeritek egymást? – tette fel, mintegy mellékesen a kérdést Derek.
Hiromoto szája félmosolyra húzódott.
– Nagyon régen, nyomozó. Rettenetesen régen.
Az amerikai összeráncolt szemöldökkel, gyanakodva pillantott rá, majd vállat vonva felállt.
– Nos, remélem, egyszer majd elmondja. Most viszont éhen halok. Ha nem bánja…
– Menjen csak, Shaliman-szan. Megvárom.
– Pompás. Negyven perc múlva itt vagyok.

*

A gyorsétterem felé tartva Emikón jártak a gondolatai.
Belépve a pultnál egyből észrevette a lányt. Kicsit hezitált, hogy megszólítsa-e, de végül a vágy, hogy ismét a szemébe nézzen, hallja a hangját, lássa a mosolyát minden észérvet legyőzött. Kivárta, hogy a lány leüljön egy asztalhoz, csak akkor lépett oda hozzá tálcával a kezében.
– Bocsásson meg, kisasszony, csatlakozhatok?
Emiko meglepetten pillantott fel rá.
– Természetesen, nyomozó – bólintott lassan. – Foglaljon helyet!
Derek elhelyezkedett a kemény műanyag széken. Legnagyobb meglepetésére nem találta a szavakat, végül nagyot sóhajtott.
– Ne haragudjon, Miss Kajó. Tudom, rémesen udvariatlan vagyok, hogy megzavartam.
A lány kedvesen rámosolygott, amitől nagyot dobbant a szíve.
– Tényleg nem zavar, nyomozó. Valójában... tudja, éppen kicsit magányosnak éreztem magam, és nem volt kedvem hazamenni az üres lakásba. Szóval, komolyan örülök a társaságának.
Szégyenlősen lehajtotta a fejét, a haja az arcába bukott, és a férfinek hirtelen kedve támadt kisimítani azt a rakoncátlan tincset.
– Már mondani akartam korábban is: őszinte részvétem a kolléganője miatt – mondta inkább halkan. – Közel álltak egymáshoz?
– Nem is tudom. Talán. Tudja, Naemu-szan nem szívesen beszélt az életéről. Persze tudtam, hogy a házassága nem boldog. Azok a sérülések... Pedig nem volt ügyetlen, sose láttam még egy tollat sem elejteni, de otthon mindig nekiment a szekrényajtóknak, megütötte magát valamivel, de ugye mindketten tudjuk, hogy ez általában mit jelent...
A férfi szeme elkerekedett.
– Igen, én tudom, láttam épp elég hasonló esetet, De ön honnan...? Csak nem...?
– Ó, nem! Dehogy! Velem sosem történt még csak hasonló sem! – Emelte fel a kezét riadtan a lány. – Sőt, a szüleim is boldog házasságban élnek. És, ami azt illeti, anyám szerintem nem is tűrné, hogy apám akár csak egy hangos szóval illesse.
– Karakán asszony lehet – mosolyodott el óvatosan Shaliman.
– Az nem kifejezés! Tudja, nyomozó, édesanyám amerikai. Az ő családjában nem divat az ilyesmi.
– Amerikai? Nahát! Mondjuk, ez magyarázat a kiváló angolságára, de nem gondoltam. Már megbocsásson, kisasszony, de önön cseppet sem látszik.
– Ezt most bóknak vegyem, vagy sértésnek? – nevetett fel Emiko.
Derek elvörösödött.
– Bóknak. Csakis. Önök, mármint a japánok annyira gyönyörűek.
– Nyomozó, ön elfogult. De azért köszönöm.
A lány Derek szemébe nézett, és a tekintetük hosszan összekapcsolódott. A férfi szíve hevesen dobogott, a szája kiszáradt, és érezte, hogy megremeg a keze. Aztán eszébe jutott Kucumi pillantása, amikor elbúcsúzott a lánytól. Torokköszörüléssel törte szét a meghitt pillanatot.
– Miss Kajó, ha önnel nem történt ilyen, és a családjában sem, akkor honnan ismerte fel a jeleket?
Emiko tekintete elfelhősödött.
– Tudja, nyomozó, pár évig egy San Franciscó-i kórházban dolgoztam pénzügyesként. Igaz, nem a betegekkel dolgoztam, csak a könyvelésen, de így is láttam épp elég szörnyűséget.
Shaliman elkerekedett szemmel nézett rá.
– Kisasszony, hogy a nyavalyába került ön egy amerikai kórház pénzügyi osztályára?
A lány mosolya olyan volt, akár a felhők közül előbújó napsugár.
– A nagybátyám vezeti a kórházat.
A nyomozó lassan bólintott.
– Így már van értelme. És szerette az Államokat?
– Nos... vannak szép emlékeim. Ott kedveltem meg például a hamburgert. De nagyon más világ, az biztos.
– És nem akart volna ott maradni?
Emiko halkan felnevetett.
– Ez az opció fel sem merült. Meg hát Amerika… az egy egészen más világ, igaz?
– Ezzel nem tudok vitatkozni. De azt hittem, hogy egy fickó miatt jött vissza.
– Fickó?
– Férfi, pasi, udvarló.
– Ó. Nos, nem.
Ezúttal Derek hajtotta oldalra a fejét.
– Akkor remélhetek? Nincs vetélytársam?
– Nyomozó! Maga mindig ilyen… hogy is mondják? Nyomulós?
– Az lennék? Ebben az esetben visszafogom magamat. De nem válaszolt, Miss Kajó. Találkozna velem máskor is?
– Shaliman nyomozó, lehet, hogy nem figyeltem. Volt ilyen kérdése?
Derek nevetve rázta meg a fejét.
– Ön, hölgyem, rendkívüli.
– Remélem, ezt is bóknak szánta, nyomozó!
– Természetesen. És folytatnám is a nyomulást, de sajnos vissza kell mennem. Látom még?
Emiko elkomorodott.
– Sajnos, attól tartok, hogy igen, hiszen a nyomozás még nem ért véget.
– Igen, ez az ügy sokkal bonyolultabb, mint amilyennek elsőre látszott.
– Bízom benne, hogy nincs igaza, nyomozó. Ez az egész még úgy is rettenetesen megrázó, ha baleset volt. Ha meg nem, abba bele se akarok gondolni.
Derek vonakodva felállt. Érintetlen szendvicsét egy szalvétába tekerte, belekortyolt a kávénak csúfolt löttybe, ami a beszélgetés közben teljesen kihűlt. A tálcát a tartóra helyezte, aztán meghajolt a lány felé.
– Köszönöm, Kajó-szan, ezt a különleges reggelit. Remélem, még megismételhetjük.
– Talán – mosolygott a lány. – Más körülmények között.
A nyomozó az ajtóból még egyszer visszapillantott, de Emiko nem nézett felé.

*

A lány döbbenten meredt maga elé. Mi volt ez az egész? A férfi nyilvánvalóan udvarolt neki, pedig… nos, ez egy rendkívül rossz ötlet. Ő pedig belement a játékba! Egy idegen, egy amerikai, Hiromoto munkatársa… Ebből semmi jó nem sülhet ki. Azt kívánta, bár soha többé ne találkoznának.
Hazafelé akarata ellenére végig Derek-szanon járt az esze, és amikor erre ráébredt, teljesen összezavarodott. Nem is bírja az amerikaiakat. Na, jó, ez így nem teljesen igaz: Morales-szant például kimondottan kedveli. És Steve bácsit is. Megrázta a fejét: ez tényleg nem vezet sehova. Hiromoto a vőlegénye, mondhatni, és a felkavaró gondolatoknak csak vele kapcsolatban van létjogosultságuk. Persze, az a „mondhatni”… Kucumi nyomozó egyszer biztosan megkéri majd a kezét, hiszen ez már eldöntetett. De Shaliman-szan! Az a pillantás, amivel szinte a lelkébe látott! A lány megborzongott. Nem szabadna ezt éreznie. Nem emlékezett az útra, vagy arra, hogyan nyitotta ki az ajtót, csak arra eszmélt, hogy üres tekintettel bámul kifelé az ablakon, de nem látja az utcát, a fákat, az embereket, csak Shaliman nyomozó szürke szemét, rövid, kócos, szőke haját, kicsit szögletes állát. A férfi valamiért egy viking harcosra emlékeztette.
Próbálta elhessegetni a képet a szeme elől, és másra gondolni, és ekkor hirtelen az eszébe jutott Naemu-szan. Ráébredt, hogy mindeddig szándékosan nem gondolt az éjjel látottakra, a kolléganője halálára. Elborította a bűntudat, a veszteség, a hitetlenség. Homlokát a hűvös ablaknak támasztotta, és a szeméből kibuggyant az első könnycsepp.

*

– Jó, hogy itt van, nyomozó! – fogadta Hiromoto Dereket, amint belépett az irodába. – A halottkém elkészült a post-mortemmel. Most rögtön beszélni akar velünk.
Derek sápadtan bólintott. Mindig is ezt a részét utálta a melónak: a hullaháztól a frász törte ki, ami azért volt érdekes, mert a halottak jelenlétében egyébként még csak gyenge borzongást sem érzett.
A halottkém – egy rendkívül szigorú tekintetű, fiatal nő – a rövid bemutatkozás után egyből a tárgyra tért:
– A halál ideje huszonhárom-harminc és huszonhárom-negyvenöt közöttre tehető. Jól tudom, hogy huszonhárom-ötvenkor találtak rá?  – Bár jól beszélte az angolt, Derek látta a szemén, hogy mennyire koncentrál a pontos nyelvtanra.
– Takizawa-szan – mondta meghajolva –, nagyra értékelem a figyelmességét, de nyugotdtan folytathatja a tájékoztatást japánul.
A nő egy pillanatig pislogás nélkül meredt rá, aztán halvány mosollyal meghajolt.
Kucumi nyomozó a jegyzeteibe pillantott.
– Egész pontosan huszonhárom-negyvenkilenc perckor érkezett a hívás.
A kórboncnok bólintással nyugtázta az információt, és hivatalos hangon folytatta:
– A testen több külsérelmi nyom is látható. Legfeltűnőbb a fej bal oldalán a nagy kiterjedésű, tompa tárgy, valószínűleg a lifttükör okozta trauma, ami miatt megsérült a koponya.
– De nem ez volt a halál oka – egészítette ki Hiromoto.
– Nem gondolom – bólintott a doki.
Shaliman elgondolkodva nézte a holttestet.
– Milyen egyéb traumákra utalt?
A halottkém felemelte Naemu jobb kezét.
– Nézzék! Itt és itt – mutatta a csukló és az alkar elszíneződéseit – viszonylag friss, azt mondanám, hogy a halált közvetlenül megelőző sérülés következett be, látszanak a támadó ujjnyomai is. Védekezésre utaló jeleket is találtam: a körme alatt szövetszálak voltak. – Átnyújtott egy kémcsövet, benne néhány, alig látható pöszmettel.– Korábban is érte már bántalmazás, a bal vállán egy nagyjából három centiméter átmérőjű bevérzés látható, úgy három-négy napos lehet, továbbá a jobb járomcsontján egy kisebb bevérzés, a homlokán egy friss, a halála előtt keletkezett öt jen nagyságú…
– Azt tudjuk, mitől van, de a többi… – szólt közbe Hiromoto.
A doktornő szempillája megrebbent.
– Az utolsó, amit mutatni akartam, az a nyak hátsó részén levő négy, jól elkülöníthető ujjnyom.
– Fojtogatták?
– Inkább hátulról megragadhatták.
– Az is régebbi?
– Talán egy hetes.
– Világos. Tehát többször is bántotta valaki – bólintott a japán nyomozó.
– Én még mindig a férjre tippelnék… – vonta meg a vállát Derek. – De jobban érdekel a halál oka.
A kórboncnok felé fordult.
– Nos, az elsődleges véleményem szerint szívinfarktus okozta a halált.
– Mi? – hökkent meg az amerikai. – Az ő korában? Huszonnyolc volt, igaz?
– Sajnos, ez nem életkorhoz kötött, viszont igaza van, nyomozó. Lekértem az áldozat kórelőzményeit, és nincs nyoma keringési rendellenességnek. A családjában sem. Úgyhogy kértem egy laborvizsgálatot, emellett megvizsgáltam a gyomortartalmát. Növényi maradványokat találtam, ami leginkább valamiféle gyógyteának látszik, így első ránézésre.
– Az okozhatta…?
– Akár. De nem zárható ki, hogy megijesztette valami. Emellett a várandóssága is hozzájárulhatott.
A két nyomozó döbbenten nézett egymásra.
– Ezt eddig senki sem említette – szólt lassan Hiromoto. – És nem is látszott rajta.
– Még az első trimeszterben tartott, nagyjából az ötödik hétben.
– Lehet, hogy ő sem tudta – gondolkozott hangosan Derek.
A kórboncnok határozottan megrázta a fejét.
– Biztosan tudta, hiszen járt nőgyógyásznál, feljegyzés van róla a kartonján.
– Vajon a férje miért nem említette akkor?
– Csak azt mondtam, hogy ő tudta, de egyáltalán nem biztos, hogy bárkivel tudatta. Különösen, figyelembe véve a bántalmazási nyomokat. Ha azokat a férje okozta, akkor érthető lenne.
Hiromoto tiltakozva emelte fel a kezét.
– Ne bocsátkozzunk találgatásokba! Doktornő, nagyon köszönjük a munkáját – hajolt meg a nő felé. – Kérem, értesítsen, amikor megérkezik a laborvizsgálat eredménye! – Még egyszer meghajolt, és a kijárat felé indult.
Derek agyában motoszkált egy gondolat, de végül nem mondta ki, csak esetlenül bólintott a kórboncnok felé, és követte a társát.

*

– Lássuk, mik a tények! – Hiromoto bekapcsolta a térelválasztóként is funkcionáló tábla világítását, és várakozóan nézett Derekre.
Az amerikai elmosolyodott.
– Akkor kezdem én. Az áldozat tizenegy körül közölte Kajó-szannal, hogy bevisz egy kávét az igazgatónak, és utána már nem megy vissza az irodába, mert várja a férje, aki az egész napos fejfájása miatt hazaviszi, hogy ne kelljen vezetnie. Tényleg, ezt akartam még megkérdezni a halottkémtől! A kávét beviszi, az igazgató véletlenül lefejeli. Ha elfogadjuk Morales vallomását, akkor semmi más nem történt köztük. A nő lemegy a férjéhez.
Hiromoto kicsi, de jól olvasható betűkkel felírta az információkat, aztán átvette a szót:
–  A garázsban összevesznek, a férj féltékeny, talán dulakodnak is, végül a férfi távozik, a nő meg visszaindul az irodába a telefonjáért. A liftajtóban megbotlik, betöri a tükröt a fejével, és meghal szívinfarktusban.
– Tegyük fel, hogy baleset volt. Ebben az esetben miért ment fel Mrs. Nodera vérnyomása? Okozhatta a teljesítményfokozó?
– Kajó-szan szerint már nem szedte…
– Ugyan már, nyomozó! Tudja, hogy ezek a cuccok mennyire addiktívak? Ráadásul a tünetek alátámasztják: ügyetlenség, fáradtság, kevés alvás. Az Adderall amfetamin származék, és, amennyire tudom, iszonyat veszélyes.
– De terhes volt…
– Nem biztos, hogy ez befolyásolta, de jó, tegyük fel, hogy igen. Akkor mink van?
– Növény a gyomrában, bántalmazásra utaló nyomok a testén, és nincs korábbi keringési probléma.
– Jó. Tehát akár baleset, akár más, az igazgatót kizárhatjuk.
– Hacsak nem ő volt a díler…
Derek szóra nyitotta a száját, de aztán inkább vállat vont.
– Még az sem lehetetlen. Ha nem is rosszindulatból, csak segítő szándékkal.
Hiromoto felemelte a kezét.
– Na, ez megint spekuláció. Maradjunk a tényeknél!  Nincs idegenkezűségre utaló nyom, a bántalmazások korábbiak, feljelentést nem tett miattuk, tehát ezért nem kell folytatnunk. Szerintem zárjuk le balesetként. Ha a labor kimutatja az amfetamint, akkor átadjuk az ügyet a kábítószerellenes-csoportnak.
Shaliman a táblára írt kevéske tényre pillantott, és lassan bólintott.
– Azt hiszem, tényleg nincs okunk folytatni. Akkor ennyi volt.
Hiromoto elmosolyodott.
– Gratulálok, nyomozó, és nagyon köszönöm a közreműködését! – hajolt meg.
Derek utánozta a gesztust.
– Én pedig köszönöm a lehetőséget! Remélem, hogy fogunk még együtt dolgozni!
Párszor még meghajoltak egymás felé, aztán az amerikai még egyszer körbenézett, és elindult kifelé. A liftnél állva már csak arra tudott gondolni, hogy végre kialudhatja magát; már látta is maga előtt az ágyat a szállásán. Annyira elmerült a vágyképben, hogy összerezzent, amikor meghallotta a hangot:
– Shaliman nyomozó, várjon!
Visszafordulva Hiromotót látta meg, aki integetve sietett felé.
– Mi történt, Kucumi-szan?
– Megkaptuk a biztonsági kamerák felvételeit Morales igazgatótól, a technikusok most végeztek vele. Ezt látnia kell!
Az amerikai pár pillanatig kifejezéstelenül nézte a japán izgatott arcát. Na, ebből sem lesz alvás. Lemondóan legyintett a megérkező lift felé, és erőltetetten Hiromotóra mosolygott.
– Lássuk!

*

A sötét, légkondicionált IT-szobában Derek a száját harapdálva nézte a monitoron kimerevített képet.
– Ez egyértelműen Nodera-szan kocsija, amint éppen behajt a mélygarázsba huszonhárom-tizenegykor – tájékoztatta őket a szemüveges technikus kissé darabos angolsággal. – Ha viszont korábbra megyünk – visszább léptetett két perc huszonhárom másodpercet –, egy sísapkás férfit látnak a felvételen, amint éppen befelé tart az épületbe.
– Nyugodtan mondhatja japánul is, a nyomozó – pillantott Hiromoto Derekre – kíválóan beszéli a nyelvünket.
Derek meghajlással köszönte meg a bókot, és a technikushoz fordult.
– Nem tudjuk jobban kinagyítani?
– Megpróbáltam, de túl kicsi a felbontás. Tulajdonképpen ez a szemközti autószalon egyik kamerája, ami az utca túloldalán áll. Nem is zoomlásra volt állítva. Ez a legjobb képünk.
Az amerikai az ajkát harapdálta.
– Ugye, eddig még senki sem említette, hogy az áldozatot fenyegette volna valaki? Morales azt mondta, hogy nincsenek ellenségeik.
Hiromoto a jegyzetfüzetébe pillantott.
– Nem teljesen. Csak azt, hogy a helybélieknek nincs okuk haragudni rájuk, és nem nagyon vannak versenytársaik. Ez nem jelenti azt, hogy személy szerint Nodera Naemu-szannak ne akarhatott valaki rosszat.
– Erről akkor meg kell kérdeznünk az áldozat férjét és Kajó-szant is.
– Igaza van, Shaliman nyomozó. – Kucumi a technikushoz fordult. –  Előre tudná tekerni a felvételt, Onoda-szan? Szeretném látni, hogy Nodera-szan mikor hagyta el az épületet, és, hogy nem jött-e ki vele a sísapkásunk.
Az informatikus némán bólintott, és előrébb léptetett. Egy perc múlva a monitorra mutatott:
– Nodera-szan fekete Mazdája itt gördül ki a garázsból huszonhárom-negyvenegykor. – Kockánként léptetett előre. Mindkét nyomozó önkéntelenül előrehajolt a monitorhoz, és feszülten, lélegzetvisszafojtva meredt a képernyőre. Végül az amerikai sóhajtva felegyenesedett.
– Tehát nem jött ki a férjjel. Mondjuk, így Nodera… sannak sincs alibije, mivel a halál idejét a halottkém huszonhárom-harminc és negyvenöt közöttre tette.
– Valóban. De, ha volt ott még valaki, akkor meg kell találnunk. Talán látta, hogy pontosan mi történt.
– Vagy éppen ő okozta a nő halálát.
– Igen, hiszen a kórboncnok szerint meg is ijeszthette valami, és az okozhatta a szívinfarktust.
– Akárhogy is történt, ez új irányt szab a nyomozásnak. Nem zárhatjuk le balesetként.
A japán nyomozó fáradtan bólintott.
– Valóban. Szerintem nézzük át a további teendőket!

*

Az irodába visszatérve leültek egymás mellé, és a táblára meredtek.
– Mi az elgondolása, nyomozó? – tette fel végül a kérdést Derek.
– Először is, vissza kell mennünk a helyszínre, hátha találunk a símaszkosra utaló nyomot.
– Remek… Arra van lehetőség, hogy megnézzük az áldozat levelezését? Hátha van fenyegetésre utaló nyom.
– Ez jó ötlet! Meg kell kérdeznünk erről Kajó-szant és a férjet is. Magáé Nodera-szan, én beszélek Emiko-szannal.
– Én inkább azt javaslom, hogy mindkettővel együtt beszéljünk. Eddig egész jól működött.
Hiromoto halványan elmosolyodott.
– Igen, valóban érdekes tapasztalat ez a közös munka. Majd beleírom a jelentésembe. Most megszerzem az engedélyt az e-mailek átnézésére. Találkozunk tíz perc múlva a kocsinál, jó?
Derek türelmetlenül dobolt a Nissan tetején. Tudta, hogy előítélet, de ez idáig úgy képzelte, hogy Kucumi sose tudna késni, most meg már csaknem félórája várja.
Végül befutott a japán, és a feszültség csak úgy vibrált körülötte. Sietve meghajolt az amerikai felé.
– Bocsásson meg, Shaliman-szan. Feltartottak.
Némán beültek az autóban, de Derek két perc után sóhajtva feladta.
– Mi történt, Kucumi-szan?
Hiromoto szája megfeszült. Az amerikai először azt hitte, hogy nem fog válaszolni, de a japán végül mégis megszólalt.
– A főnökeim, de még a társam is azt akarja, hogy balesetként lezárjuk az ügyet.
Az amerikai arca grimaszba rándult, de nem szólt semmit.
– Tudom, mit gondol, nyomozó – pillantott rá Hiromoto. – Hogy korábban azt mondtam, nálunk nem érvényesül a mi kutyánk kölyke elv.
Shaliman megrázta a fejét.
– Nem erre gondoltam.
– Hanem?
– Hogy jól beletenyereltünk valamibe.
Rövid ideig hallgattak, aztán Derek halkan megkérdezte:
– Feladjuk?
– Hogy kérdezhet ilyet?! – nézett rá döbbenten a japán.
– Nézze, Kucumi-szan, legyünk őszinték: azért kaptuk meg mi ketten ezt a nyomozást, mert maga tapasztalatlan, én meg idegen vagyok. Én pár nap múlva hazautazok az Államokba, de magának itt kell maradni, és ezekkel az emberekkel kell együtt dolgoznia.
– Ez olyasmi, amivel együtt tudok élni. Ha ez az ára az igazságnak.
– Ó, istenem, de fiatal még, nyomozó! Az igazság az egy ritka trükkös, kis rohadék!
Hiromoto az út szélére kormányozta az autót, és leállította a motort. Csak ezután fordult Derek felé.
– Tudom, hogy mit akar mondani, Shaliman nyomozó. Hogy az igazságnak sok arca van, és nem is biztos, hogy mindig tudnunk kell mindent, meg hasonló közhelyeket, de nincs igaza: Nodera Naemu-szant valaki halálra rémítette, és én tudni akarom, hogy ki volt az, és miért tette.
Az amerikai a szemét forgatta.
– Látja, Kucumi-szan, pont erről beszélek. Egyáltalán nem biztos, hogy azt a nőt bárki bántotta…
– De igen! Ott vannak a korábbi sérülések. Nyomozó, vegye már észre! Nodera Naemu-szant valaki verte, és szerintem magának volt igaza, mert a férje tette. És az a szerencsétlen asszony annyira félt, hogy még a terhességét is eltitkolta!
– Kucumi-szan, ne hagyja, hogy az érzelmei tévútra vigyék! Azt nem tudhatjuk, hogy a férj nem tudta, vagy tudta, csak nekünk nem mondta.
Hiromoto lassan bólintott.
– Ez igaz. Viszont, ha nem tudta, akkor nekem van igazam, és a nő valamiért nem mondta el neki. Ha tudta, és ezzel együtt verte…
– Kucumi-szan! Ez találgatás. – Derek önkéntelenül váltott át japánra. – Kérem, ne veszítse el az önuralmát! Mik a tények?
Talán kicsit keményebb hangnemet ütött meg, mint azt a helyi szokások megengedték volna, de úgy érezte, nincs más választása: a fiatal nyomozót láthatóan teljesen elhagyta a higgadtsága. A japán dühödten meredt a társára, aztán lassan, kijózanodva elmosolyodott.
– Igazad van, Derek-szan. Köszönöm, hogy észhez térítettél!
Derek meglepődve vette észre, hogy hirtelen mennyire megváltozott köztük a hangulat. A szinte már baráti hangnemtől megkönnyebülten felsóhajtott.
– Na, így már jobb. Szóval, mik a tények?
– A tények… Nos, van egy alapvetően egészséges, várandós, huszonnyolc éves női holttestünk, aki vagy a világ legügyetlenebb nője volt, vagy több ízben bántalmazta valaki. A halálát okozhatta valamilyen szer, vagy hirtelen ijedség, ami megállította a szívét.
– Remek. És mi a mi dolgunk?
– Kideríteni, hogy ki ijesztette meg, vagy, ha nem az vezetett a halálához, akkor ki adott neki olyan szert, ami szívinfarktust okozott.
– Ha pedig senki nem adott neki ilyen szert?
– Akkor önként vette be. Ebben az esetben azt kell megtudnunk, hogy tudta-e, hogy mit csinál, és öngyilkosság volt-e.
– Tökéletes. Ha nem tudta, hogy mit vesz be, vagy, hogy az mit okoz, akkor pedig kiderítjük, hogy kitől szerezte, vagy kapta, és az a valaki tudta-e, hogy mit ad el neki. Ha pedig öngyilkosság volt, akkor azt nyomozzuk ki, hogy mi vezette ehhez a döntéshez. Persze, a bántalmazót, mindentől függetlenül, még szeretném megtalálni…
– Én is. És ezért dühödtem fel az előbb. Mert a főnökeim és a kollégáim szerintem Nodera-szant tartják a felelősnek, és egyre inkább úgy érzem, hogy valamit eltitkolnak előlem.
– Ez, sajnos valószínű, és én sejtem is, hogy mi lehet az.
– Mire gondolsz?
– Szerintem történt valami Mr. Nodera rendőrségi pályafutása alatt, amiért őt gyanúsítják. Vagy pedig a halott nő jelezte korábban, hogy a férje bántotta, csak nem vizsgálták ki az ügyet.
– Ez kizárt! Ha hivatalos bejelentést tett volna, annak lenne nyoma.
– Utánanéztél már?
Hiromoto elgondolkozott.
– Nem, eddig nem volt rá okom, de ha visszaértünk az őrsre, kutakodok egy kicsit. És… bocsáss meg, Derek-szan az előbbi kirohanásomért!
– Igazából örülök neki, hogy így történt, Hiromoto-szan. Már kezdtem azt hinni, hogy egy érzéketlen robot vagy. Viszont, ha már így állunk, én elhalasztanám a férj kikérdezését az utánra, hogy utánanéztünk a múltjának meg a felesége bejelentéseinek.
– Akkor most visszamegyünk az őrsre. Otthagytad a kocsidat, nem?
– De. Én elmegyek beszélni Kajó-szannal, aztán folytatjuk együtt.
– Jó. Viszont van még egy aspektus, ami eszembe jutott.
– Éspedig?
– Az igazgató és a kivett készpénz. Ki kell derítenünk, hogy lehetett-e köze Nodera Naemu-szan halálához.
– Hogy érted?
– Nézd, én nem fogok feltételezésekbe bocsátkozni, viszont, ha Nodera Naemu-szan tudott a pénzről, és Morales igazgató törvénytelenségre készült…
– Igen, értem, és igazad van. Kiderítem.
Hiromoto bólintott, elindította a motort, és kikormányozta az autót az útra.
– Derek-szan – pillantott az amerikai felé Kucumi nyomozó vezetés közben –, akkor a tiéd Morales igazgató meg Kajó-szan, én meg megyek az irattárba.
– Hiromoto-szan… Ugye tudod, hogy ha ezt most folytatjuk, az mindkettőnk karrierjébe kerülhet?
– Igen. Én mindenképpen végigcsinálom. Ha te nem vállalod, Derek-szan, megértem….
– Nem így értettem, hanem, hogy innentől tényleg társak vagyunk. De azzal már most tisztában kell lennünk, hogy bármit is találunk, az valakinek kellemetlen lesz. Én nem féltem a seggemet, rólam tudják otthon, hogy simán beleállok az ilyen helyzetekbe. Viszont a te helyzeted…
– Ne aggódj, rendben leszek! – vonta meg a vállát Hiromoto. – Amúgy meg inkább gondolják rólam, hogy hülye vagyok, mint azt, hogy korrupt.
– Teljesen egyetértek.
Közben visszaértek a rendőrség épületéhez. Derek búcsút intett, átült a bérelt Hondába, és beütötte a telefon GPS-ébe Emiko címét.

000-Felhívás

 ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Látogass el Patreon oldalunkra, ahol INGYENES tagsággal is letöltheted az összes megjelenő e-könyvünket! 

*

Emiko a csengetésre ébredt fel. Elindult ajtót nyitni, és az előszobában önkéntelenül belepillantott a tükörbe. Elborzadt a látványtól: a szeme kisírva, az arcán még látszottak a párna gyűrődése, a haja szerteszét állt. Egy pillanatig tétovázott, hogy kinyissa-e az ajtót ilyen állapotban, de aztán vállat vonva kikapcsolta a láncot. Mindegy, hogy ki érkezett. A következő percben már azt kívánta, bár megfésülködött volna előbb.
– Nyomozó! Mit tehetek önért?
– Miss Kajó, lenne még néhány kérdésem. Jól érzi magát?
Emiko a férfi tekintetéből aggodalmat olvasott ki, ezért gyorsan lesimította a haját, és kitárta az ajtót.
– Jól vagyok, de ne itt beszéljünk. Jöjjön be!
A nappaliban gyorsan elpakolta a párnákat meg a pokrócot a heverőről, és intett az amerikainak, hogy üljön le.
– Egy teát, nyomozó?
– Köszönöm, nem kérek. Nem akarom sokáig feltartani, tényleg csak pár kérdésem lenne.
Emiko leereszkedett a szemközti fotel szélére.
– Hallgatom, Shaliman-szan.
– Kajó-szan, Mrs. Noderának voltak ellenségei?
A lány szeme meglepetten elkerekedett.
– Nem tudok róla – válaszolta megfontoltan. – Mindenkivel kedves volt, sosem veszekedett senkivel. Miért kérdi?
– Van okunk feltételezni, hogy valaki bántani akarta őt, vagy legalább megijeszteni. Tud esetleg arról, hogy valaki megfenyegette?
– Fenyegetés? Nem… vagyis, hát, végül is lehet annak venni…
Derek előredőlt.
– Miss Kajó, ez nagyon fontos lehet! Mi történt?
– Mióta a cég megnyitotta a boltot a városban… tudja, miről beszélek, ugye? Az újrahasznosított áruk…
– Igen, Morales említette. Szóval, mi történt azóta?
– Naemu-szan kapott leveleket. Papírra írták, és postán küldték. Talán hármat vagy négyet.
– Mi állt a levelekben? Fenyegetés?
– Valójában nem. Inkább csak szidás. Hogy mennyire nem hazafi, hogy egy kizsákmányoló, amerikai cégnek dolgozik japán létére meg, hogy milyen ízléstelen dolog szemétből előállított tárgyakat árulni. Ilyenek. De nem volt benne semmilyen konkrét fenyegetés.
– Szólt erről valakinek Mrs. Nodera?
– Nem tartotta lényegesnek. Igazából még nevettünk is rajta, hogy mekkora butaság az egész, hiszen a tulajdonosok japánok, a szemétből készített tárgyakkal meg a bolygót védjük. Valójában, nem foglalkoztunk vele.
– Értem. Láthatnám a leveleket?
– Az irodában vannak lefűzve. Viszont nem hiszem, hogy sokat tudna kezdeni velük, nyomozó. Japánul vannak.
– Azt gondoltam, de nem is én fogom átnézni őket, hanem a technikusok. Miss Kajó, tudom, hogy ez nagy kérés, de elmehetünk most értük?
– Persze. Adjon egy percet, felkapok valamit.
Beszaladt a hálóba, aztán percekig bámulta kétségbeesetten a ruháit. Mégis, mi a csudát vegyen fel? Némi hezitálás után kiválasztott egy tört fehér, zárt nyakú, rövid ruhát választott, amit még Amerikában vásárolt. Naemu-szan a kolléganője volt, nyugodtan gyászolhatja, ez a ruha pedig nőies, de mégsem kihívó. Tökéletes erre az alkalomra. Parfümöt szórt magára, és éppen az alapozót kente az arcára, amikor rádöbbent, hogy mit is csinál. Ő most komolyan tetszeni akar ennek a férfinek? Megdermedt. Nem, ez ostobaság. Gyorsan elsimította a krémet, ha már feltette, de a szemét juszt sem húzta ki.
Dühösen lépett ki a nappaliba, aztán, a férfit meglátva elpárolgott az indulata.
A nyomozó a vitrines szekrény előtt állt, és a Hinamacuri babákat rejtő, gyönyörű, kézzel festett fadobozt csodálta.
Valószínűleg meghallotta a mozgást, mert anélkül, hogy a lány egy szót is szólt volna, felé fordult.
– Ilyet láttam már korábban. Ugye, ebben tartják azokat a babákat, amik arra az ünnepre kellenek? Lányok napja, ha jól emlékszem.
– Igen, abban vannak.
– Gyerekkori emlék?
Emiko elpirult.
– Olyasmi… – nyögte ki nagy nehezen. Majd biztos elárulja ennek az idegen férfinek, hogy még most is ki szokta tenni az ünnepen? – Mehetünk?
A nyomozó bólintott, és nem kérdezett többet. Emiko felkapta a táskáját, a kabátját, a nyaka köré tekert egy könnyű, cseresznyevirág-mintás sálat, és az ajtóhoz lépett.
Derek a kocsinál kinyitotta az ajtót a lánynak. Emikót meglepte a gesztus, és nem tudta, hogy megköszönje-e. Végül a gyors meghajlás mellett döntött, amivel viszont láthatóan a férfit hozta zavarba. Ezen megkönnyebbülten elmosolyodott.
Az út alatt nem beszélgettek. A nyomozó a gondolataiba merült, a lány pedig nem akarta megzavarni, de végig fájdalmasan tudatában volt a férfi közelségének. Ahogy teltek a percek, különös érzés kerítette hatalmába: szerette volna megérinteni Dereket, akár csak egy pillanatra. Képek villantak át a fantáziáján arról, hogy a nyomozó megállítja a kocsit, hozzáhajol és megcsókolja. A gondolattól zavarba jött, elpirult, forróság kúszott végig a gerincén, ami lassan elborította az egész testét. Kapkodva kioldotta a kendőt a nyakán, kigombolta könnyű kis szövetkabátját, és kétségbeesetten kibámult az ablakon. Egyszerre kívánta és utálta, hogy hamarosan véget ér a közös utazásuk.
A mélygarázs üresen ásított, amikor begördültek. Emiko ezúttal nem várta meg, hogy a férfi kinyissa neki az ajtót, hanem a leparkolás után kipattant, és a lifthez sietett. Derek hosszú léptekkel követte.
A lány a felvonóban sem mert ránézni. Belepillantott a tükörbe, megállapította, hogy a magasságkülönbségük dacára nagyon jól mutatnak együtt. Ettől a gondolattól ismét elvörösödött.
– Úgy tűnik, Morales igazgató nincs bent az irodában. Meg tudja adni az otthoni címét, Kajó-szan?
 A férfi mély hangja áramütésként hatott rá, elsőre fel sem fogta a szavak értelmét. Automatikusan bólintott, de még ekkor sem nézett a nyomozóra. Lehajtott fejjel próbálta a haja mögé rejteni égő arcát.
A harmadik szinten léptek ki a felvonóból, és Emiko mélyet szippantott az otthonos, enyhén gyümölcsillatú levegőből. Morales igazgató nagy hangsúlyt fektetett a falakba épített illatosítókra.
Végigsétáltak az átlátszatlan, füstüveg fal mellett, és a lány benyitott az irodájukba. Belépve először megkönnyebbült, de amikor Naemu-szan asztalára esett a pillantása, megdermedt. Sokáig csak állt mozdulatlanul, és nem bírt közelebb lépni. Most kezdte csak felfogni a történteket, az üres széket, a rendezett irattartókat, a monitor alatt pirosló manekinekót látva. Naemu elment.
– Ha gondolja, visszajöhetünk később is – rezzent fel a nyomozó hangjára.
Némán megrázta a fejét, de mégse bírt beljebb lépni. Derek megérintette a vállát, finoman maga felé fordította, és félresimította a haját az arcából.
– Ne szégyellje! Tudom, mit érez, én is veszítettem már el kollégát.
Emiko nem bírt megszólalni. Torkát elszorította a fájdalom, és a szeméből kigördült egy könnycsepp.
A férfi magához húzta, megsimogatta a hátát, és a lányból kiszakadt a zokogás. Arcát Derek mellkasához simította, és elveszett a nyomozó ölelésében. Még sose érezte magát ilyen biztonságban.
Amikor elapadtak a könnyei, lassan kibontakozott a nyomozó karjai közül.
– Köszönöm, Shaliman-szan – suttogta.
A nyomozó gyorsan ellépett mellőle, és átnyújtott egy csomag zsebkendőt.
A lány hálásan bólintott, de mielőtt megszólalhatott volna, felsivított a férfi telefonja. A nyomozó bocsánatkérő mosollyal intett, és kilépett a folyosóra.
Emiko mély sóhajjal az iratszekrényhez lépett, és próbált a feladatra koncentrálni.
Mire az amerikai visszatért, már a kezében tartotta a mappát, amibe a lakossági leveleket fűzték le.
– Kucumi-szan tájékoztatott – mondta Derek –, hogy megkaptuk az engedély Nodera-szan gépének átnézésére. Azt ide tudja nekem adni?
– Természetesen – nézett fel rá Emiko. – Szeretne mást is átvizsgálni, nyomozó?
– Nem hiszem. Hacsak… A halottkém növényi maradványokat említett, amiket Mrs. Nodera a halála előtt fogyasztott. Van ötlete, mi lehetett?
A lány elgondolkozott.
– Naemu-szan nagyon odafigyelt az étkezésére. Ebédre, ha jól emlékszem, avokádós futomakit hozott salátával. És a nap során megivott legalább húsz csésze teát.
Derek felélénkült.
– Közös teát ittak?
Emiko meglepetten rázta a fejét.
– Nem, mindkettőnknek van sajátja a konyhában. Morales igazgató pedig filtereset iszik. Már amikor teázik.
A nyomozó felnevetett.
– A hangsúlyából ítélve, Miss Kajó, ez felér egy bűncselekménnyel.
– Ez is olyasmi volt, amit sose tudtam megszokni az Államokban – mosolygott halványan a lány. – Idehozzam?
– Inkább azt kérném, hogy mutassa meg nekem az irodát.
– Az egészet? – hökkent meg a lány.
– Dehogy! Csak erre a szintre gondoltam. A bemutatótermet már láttam, a bolt meg nem hiszem, hogy túl érdekes lenne.
– Rendben, úgyse tart sokáig. Ez az iroda hármunké; Naemu-szannal meg Csú-szannal osztozunk, vagyis osztoztunk rajta. Csú-szan a gyakornokunk. Jöjjön, mutatom a többit.
Kiléptek a nagyon modern érzetet keltő folyosóra, és a lány a következő, hullámvonalakkal díszített ajtóra mutatott. – Az ott a férfi kollégák mosdója. Mivel lányok csak hárman vagyunk, a miénk a saját irodánkból nyílik. Mellette a teakonyha található, és ide most be is megyünk.
Derek odabent körbepillantott a barna bútorokon.
– Milyen fából készült? – kérdezte.
– Ez műanyag, nyomozó – nevetett a lány. – Az irodában minden újrahasznosított anyagból készült.
– Morales bútorai is? – csodálkozott a férfi. – Azt hittem, hogy az bőr.
– Azt is mi gyártottuk – rázta meg a fejét Emiko, miközben kinyitotta ez egyik szerényt, és elővett egy gömbölyded, bronzszínű dobozkát, amit apró virágos, japán minta díszített.
– Ez volt Naemu-szan teája. Még két helyiségünk van, az informatikusoké meg az értékesítőké. Akarja látni?
– Mindenképpen.
A következő irodában a hátsó falon boxok helyezkedtek el egymás mellett, mindegyikben falra szerelt monitorral. A szoba közepén egy méretes asztal állt, körülötte kényelmesnek tűnő, kagylószerű támlás székek.
Derek elismerően füttyentett.
– Nagyon innovatív, az egyszer biztos.
– És kényelmes. Az igazgató ragaszkodott hozzá, hogy a kollégák maguk találják ki a dizájnt. Az értékesítők irodáját nem mutatom meg, ha nem bánja, mert az pont olyan, mint a miénk. Csak világosabb.
Derek az órájára pillantott.
– Nem is baj, mert nagyon elment az idő.
Összepakolták a szükséges dolgokat, és pár perc múlva már a lift felé tartottak.
– Ön szerint mikor folytathatjuk a munkát, nyomozó? – kérdezte a lány már a liftben.
– Remélem, hogy a hét végéig tisztázni tudjuk a céget – vonta meg a vállát a férfi. – Persze, ez nagy valószínűséggel az én szerepem végét is jelenti.
– Hogyhogy?
– Nos, tudja Miss Kajó, én csak az amerikai érintettség miatt veszek részt a nyomozásban. Ha ezt a részét lezárjuk, akkor nekem nincs több dolgom.
– És akkor hazautazik?
– Igen, jövő csütörtökön.
Közben leértek a garázsba, ahol már legalább hat rendőr serénykedett.
Emiko meglepetten nézett rájuk.
– Azt hittem, hogy az éjjel befejeződött a helyszínelés…
Derek kinyitotta neki a kocsi ajtaját.
– Igen, de, mint említettem, felmerült egy újabb körülmény.
– A levélíró?
– Gyors következtetés, kisasszony. – A nyomozó kifelé menet felvillantotta a jelvényét a sorompónál strázsáló rendőr előtt. – Azonban igaza van. Úgy gondoljuk, hogy járt itt egy idegen Mrs. Nodera halála idején.
Emikónak elakadt a lélegzete.
– Megtámadták? – kérdezte rekedten.
– Ezt még nem tudjuk. – A férfi aggódva pillantott rá. – Minden rendben, Kajó-szan? Egészen elsápadt.
– Igen, Shaliman nyomozó, csak, tudja, a levelek között találtam olyat, amit nekem címeztek.
Derek elgondolkozott.
– Azt hiszem, ez kicsit más megvilágításba helyezi a dolgokat – mondta végül lassan, a szavait gondosan megválogatva.
Emiko lakása előtt, miután leparkoltak, a férfi a lány felé fordult.
– Miss Kajó, én most fel fogom kísérni, és átvizsgálom a lakást, ha megengedi. Aztán intézkedek a védőőrizetről. Megtenné, hogy nem hagyja el a lakást addig, amíg ki nem derítjük a fenyegető kilétét?
Emikót megijesztette a férfi aggodalma.
– Gondolja, nyomozó, hogy veszélyben vagyok?
– Nem tudom, Kajó-szan. De mindent meg fogok tenni azért, hogy biztonságban legyen, ezt megígérem.
A lány megnyugodva bólintott. Fogalma sem volt, miért bízik meg ebben a férfiben ennyire, de neki el tudta hinni, hogy minden rendben lesz.

*

Derek percekig ült a kocsiban a rendőrőrs előtt, és bámult ki az ablakon. Nem tudta eldönteni, hogy mit is érez valójában. Egyfelől, mint mindig, most is izgalommal töltötte el a nyomozás. Különleges kegynek találta a sorstól, hogy ezúttal idegen környezetben nyílt lehetősége rá – ez sokkal jobb, mint a száraz tanulmány írása a japán rendőri módszerekről –, másfelől viszont ez a lány összezavarta. Hiromotót kezdte komolyan megkedvelni, Emiko pedig a japánhoz tartozott, viszont... na, igen, azt a szikrázást, ami szinte tapinthatóan ott vibrált, valahányszor a lány közelébe került, nem tudta figyelmen kívül hagyni. Persze, nézhetné onnan is, hogy ez is csak egy nő a sok közül. Az ügy egyik szereplője. Akkor viszont miért fogta el az aggodalom attól a gondolattól, hogy a lány veszélyben lehet?
Sóhajtva nyúlt a kabátjáért, amit a hátsó ülésre dobott korábban, és akkor meglátta a lány kendőjét lecsúszva az utasülés mellett.
Amikor felemelte a könnyű, fehér, apró virágokkal díszített selymet, megérezte Emiko parfümjének illatát. Megszédült. Nem, ez nem egyszerűen csak vonzalom. Ő akarja ezt a lányt!
– Ostobaság! – sóhajtott fel, és kikászálódott a járműből, a kendőt pedig zsebre gyűrte.
Az irodában Hiromotót a monitora előtt találta.
Derek letette az asztalra az áldozat laptopját, odahúzott egy széket a szomszéd asztaltól, és várakozóan a japánra nézett. Beletelt egy kis időbe, mire a másik férfi felfogta a jelenlétét, és ránézett.
– Mire jutottál, Derek-szan? – kérdezte, és láthatólag fel sem tűnt neki, hogy japánul szólalt meg.
– Elhoztam néhány fenyegető levelet, amit Mrs. Nodera kapott. Főleg csak szidalmazás, semmi konkrét fenyegetést nem olvastam bennük, de a rossz hír, hogy Kajó-szannak is küldtek ilyeneket. Úgyhogy javasolnék számára egy védőőrizetet.
Hiromoto megdermedt.
– Gondolod, hogy veszélyben lehet?
– Nem zárnám ki a lehetőségét. Emellett elhoztam az áldozat laptopját, ahogy kérted. Morales igazgatóval még nem sikerült beszélni, viszont megtudtam, hogy Mrs. Nodera utoljára salátát és... izé... avokádós futomakit evett, ami igencsak növényi eredetű. Ez magyarázhatja a gyomrában talált maradványokat, de elhoztam a teakeverékét is, hogy a laborosok megvizsgálhassák. Te mire jutottál, Hiromoto-szan?
A japán az ajkába harapott.
– Mit szólnál egy ebédhez, Derek-szan? Utána elmehetnénk együtt az igazgatóhoz is.
Az amerikai mosolyogva felpattant.
– Tudsz valami jó helyet a közelben?

*

Hiromoto kirendelt egy járőrt Emiko lakásához, aztán leadták a laptopot meg a teásdobozt, és elsétáltak a Hiromoto által választott gyorsétteremig. Derek érdeklődve pillantott körbe; az egyszerű, zöld terítős asztalok meg a vaskos, barna, műbőr huzatú fotelekkel berendezett, világos helyiség egyfajta otthonos érzéssel töltötte el.
Miután leültek az egyik szabad, kétszemélyes asztalhoz, és odébb tolták a vizeskancsót. Kucumi nyomozó kitette a telefonját, és kikapcsolta.
– Amit most mondok, kettőnk között kell, hogy maradjon. Értesz engem, Derek-szan? – kérdezte angolul.
Az amerikai némán bólintott, de felemelte a kezét.
– Mielőtt bármit is mondanál, rendeljünk! Éhen halok.
Hiromoto kisfiús mosolyt villantott rá.
– Mit szoktál enni általában?
– Otthon hamburgert vagy gyrost. Amióta Japánban vagyok, azt, ami megtetszik – vont vállat az amerikai. – Tudsz esetleg javasolni olyat, amit érdemes kipróbálni?
– Azt tudom, hogy a rámen itt nagyon finom, de gyere, nézzünk szét!
A pulton kihelyezett műanyag ételeket nézegetve Hiromoto Derekhez fordult.
– Azt hiszem, a kettest javasolnám. Próbáltad már?
– Nem igazán szoktam levest enni – vonta meg a vállát a kérdezett. – De, gondolom, ez kicsit több annál. Egyszer, még otthon kipróbáltam a mizót, de bevallom, nem nagyon ízlett. Azért, rád való tekintettel ennek most adok egy esélyt. Viszont kétlem, hogy csak egy rámennel jól laknék.
Hiromoto mosolyogva ingatta a fejét, miközben Derek a pult melletti automatán megnyomott egymás után három gombot.  
– Te melyiket szeretnéd? – fordult az amerikai a japán nyomozóhoz. – A vendégem vagy.
– Ez igazán nagylelkű tőled – hajolt meg Hiromoto. – Az egyest szeretném.
Derek fizetett, aztán a jeggyel a kezükben visszaültek az asztalukhoz.
– Amíg várunk, gyorsan elmondom, amit megtudtam – mosolygott Hiromoto, miután a pincér magukra hagyta őket. – Utánakérdeztem az emberünknek. Nodera-szant mindenki kemény zsarunak tartotta. Kérlelhetetlennek. Bárkivel képes volt szembeszállni az igazáért, gyűlölte a korrupciót. Egyszer még a tulajdon társát is őrizetbe vette, amikor az gyanúba keveredett. Több panasz is érkezett ellene a letartóztatottaktól, de a vádakat sosem sikerült bizonyítani. Viszont nagyon eredményes volt a bűnöltözésben, ezért legalább annyiszor kapott kitűntetést, mint megrovást. Egyszer még a rendőrfőnök életét is megmentette sok más rendőrével egyetemben. Aztán az utolsó nyomozása alkalmával a gyanúsítottat egy háztetőig üldözte, ahol a férfi levetette magát. A társa késve ért a helyszínre, nem tudta érdemben igazolni, hogy baleset történt, csak Nodera-szant találta a helyszínen, akinek meglőtték a térdét. Az esetnek több furcsa aspektusa is akadt, de végül lezárták a nyomozást, Nodera-szant pedig nyugdíjazták. A gyógyulása után állítólag az alkoholhoz nyúlt. Ezekben a hónapokban a felesége többször feljelentést tett ellene bántalmazásért, de a helyszínre kiérkező járőrök előtt mindig visszavonta a vádakat. A feletteseim és a társam is nyomatékosan figyelmeztettek, hogy ne kérdezősködjek. Bárhogy is történt, zárjam le a nyomozást balesetként, mivel nem kellene egy többszörösen kitüntetett, nyugdíjas rendőrt besározni. – Elhallgatott, amikor a pincér az alaposan megrakott tálcával egyensúlyozva megállt mellettük.
Derek éhesen pillantott végig az elé varázsolt lakomán, de uralkodott magán, és nem nyúlt az evőpálcikáért.
– Értem. Tehát ez a rendőrfőnök részéről egyfajta hála? – vette fel a társalgás fonalát, miután a felszolgáló magukra hagyta őket.
Hiromoto elvigyorodott.
– Láss hozzá nyugodtan, közben is tudunk beszélgetni.
Derek hálásan pislogott, és az ételre vetette magát.
A társa is felvette a saját evőpálcikáit, és összeesküvő stílusban közelebb hajolt.
– Olyasmi. Úgy hiszem, Nodera-szan többet tud, mint egyesek szeretnék.
– De, ha olyan kérlelhetetlen volt, akkor miért lenne benne az eltusolásban?
– Megváltozott a sérülése óta. Mocskos ügyekbe keveredett, és nem vagyok biztos abban, hogy még mindig tudja, melyik a jó oldal.
– És te mit gondolsz, Hiromoto-szan? Engedelmeskedjünk?
– Nem. Most is az a véleményem, mint a kocsiban: ha ő bántotta a feleségét, netalán köze volt a halálához, azt ki kell nyomoznunk. De, ha te ki akarsz…
Derek közbevágott:
– Én is így gondolom. Az a nő megérdemli az igazságot. Ha baleset volt, akkor pedig még jól is elsülhet a dolog, hiszen egyúttal a férjet is tisztázhatjuk a volt kollégák előtt.
– Akkor ezt megbeszéltük. És mit súg az ösztönöd? Morales igazgatónak lehetett köze a dologhoz?
– Legfeljebb nagyon közvetetten. Az a kivett pénz nem hagy nyugodni, de a zaklatót komolyabb nyomnak érzem.
– Szóval mégse a férj tette? – mosolygott csúfondárosan a japán.
– Azt nem mondom, hogy nem verte az asszonyt, és, ha igazam van, azért bűnhődnie kell. De nem hinném, hogy köze lenne a halálához.
– Rendben. Akkor előbb az igazgató, aztán Nodera-szan. Remélem, hogy a technikusok is jutnak valamire.
Derek nagyvonalúan kifizette mindkettejük ebédjét, aztán a kocsiban ülve a társához fordult.
– Hiromoto-szan, ami Kajó-szant illeti… – Megakadt.
– Igen?
– Csak aggódom a biztonsága miatt. Gondolod, hogy elég az őrizet?
– A legmegbízhatóbb járőrünket állítottam az ajtajához. Nem hiszem, hogy gond lenne. Emiatt ne csinálj magadnak problémát, Derek-szan!
Az amerikai meglepetten nézett. Ha az ő barátnőjéről lenne szó, biztosan jobban aggódna, mint a japán, de ahány ház…
Közben leparkoltak meglehetősen réginek tűnő, kicsi ház előtt. Derek megnézte a jegyzetét, amibe az igazgató címét írta fel, de tényleg jó helyen jártak.
– Azt gondoltam volna – szólt Hiromoto meglepett hangon –, hogy egy modern lakást bérel valahol a belvárosban.
– Vagy egy drága szállodai szobát – bólintott az amerikai. – Persze lehet, hogy nem is ő választotta.
– Az ő pozíciójában biztosan volt beleszólása. Ez, mondjuk árnyalja a róla kialakult első benyomásomat.
– Az enyhén alkoholista barbárét? – nevetett fel Derek önkéntelenül. – Szerintem pont rossz passzban kaptuk el. De mindjárt kiderül.
A szokatlanul magas, kovácsoltvas kerítésbe ágyazott kapuhoz lépve a japán nyomta meg a csengőt. Derek közben elgondolkodva szemlélte a bejárati ajtó melletti lépcsőkre helyezett kő virágtartókat. Az egész valahogy nem stimmelt.
Morales igazgató személyesen nyitotta ki nekik a kaput. A férfi ezúttal sötétszürke melegítőt viselt, fehér pólót meg egy strandpapucsot. Derek csaknem felnevetett a látványtól.
– Nyomozók! Sikerült megoldani az ügyet? Folytathatjuk a munkát?
– Nem azért jöttünk, uram. Feltennénk még néhány kérdést, ha nem bánja.
– Mint már mondtam, szívesen együttműködök a hatóságokkal. Jöjjenek be!
A ház belülről egészen másképp festett. Nemrég újíthatták fel, mégpedig pazarul, a japán minimalista elveket teljesen figyelmen kívül hagyva. A hatalmas, bőrborítású ülőgarnitúra meg a méretes komód is jobban illett volna egy amerikai nappaliba, mint ebbe a környezetbe. A két zsaru összenézett, és Derek mosolyogva megvonta a vállát.
A házigazda hellyel és itallal kínálta őket, aztán elhelyezkedett velük szemben az egyik fotelben.
– Kérdezzenek nyugodtan, uraim!
Hiromoto elővette a jegyzetfüzetét.
– Morales igazgató, úgy tudjuk, hogy ön nemrég nagyobb összegű készpénzt vett ki a cég számlájáról. Megkérdezhetem, hogy miért?   
 A hatalmas férfi kedélyesen elvigyorodott.
– Erre igen egyszerű a válasz, nyomozó. A cégünk roppant sikeres, és ezért új telephelyen kell építenünk egy másik üzemet. Viszont az önök bájos országában az emberek valamiért nem bíznak a külföldiek banki tranzakcióiban, ezért a telek eladójának készpénzben kell fizetnem a foglalót.
– Ezt ellenőrizhetjük?
– Természetesen. Rögtön megadom a partner elérhetőségét. Van más kérdésük is?
Hiromoto határozottan bólintott.
– Szeretnénk megnézni az üzemet, és beszélni a szomszédokkal, ha lehet.
– Bármit, amit szeretnének. Mikor akarnak kimenni?
– Most.
– Rendben. Felhívom az üzemvezetőt, hogy vezesse körbe magukat. Azt megkérdezhetem, hogy miért van erre szükség?
– Okunk van feltételezni, hogy valakinek nem tetszett az önök tevékenysége. Vagyis inkább az amerikai kötődés.
– Ó. És miért gondolják ezt?
– Főként a levelek miatt.
– Milyen levelek? – hajolt előre döbbenten az igazgató.
– Nodera-szan és Kajó-szan is kapott korábban néhány szidalmazó levelet. Nem említették önnek?
Morales megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem szóltak róla. Valakinek baja volt a céggel?
– Inkább úgy mondanám, hogy az nem tetszett a küldőnek, hogy japánként egy amerikai cégnek dolgoznak.
– De a cég nem is amerikai!
– Mi tudjuk, de a levélíró, ezek szerint nem.
Morales elgondolkozott.
– És lehetett ennek az alaknak köze Naemu halálához?
– Még nem tudjuk. Viszont egy ismeretlen behatolt a mélygarázsba nem sokkal Nodera-szan halála előtt.
– Azt meg hogy…?
– Mivel a területet nincs elzárva, még egy sorompó sincs, nem igazán volt nehéz dolga.
– Ó, istenem! De feljebb nem jutott, ugye? És azok a levelek… fenyegetőek?
Derek megnyugtató hangon átvette a szót.
– Még tart a vizsgálat, viszont tudnunk kell, hogy akarhatott-e valaki ártani a cégnek, ezért fogunk most kimenni a telepre.
– Persze! Rögtön telefonálok.
Az igazgató gyorsan feljegyzett néhány sort egy jegyzetlapra, és átnyújtotta Hiromotónak.
– A telek eladójának az elérhetőségei. Nyomozók, megtennék, hogy értesítenek, ha újabb információhoz jutnak?
Kucumi nyomozó szertartásosan meghajolt.
– Haladéktalanul, Morales igazgató, amennyiben érinti a céget.
Az amerikai óriás összetörten bólintott.
– Köszönöm, nyomozó. Kikísérem magukat.
Már az ajtónál jártak, amikor Derek megtorpant.
– Mr. Morales, még egy kérdés. Tudott ön arról, hogy Mrs. Nodera teljesítményfokozót szedett?
A kérdezett az ajkába harapott, és lassan bólintott.
– Igen. Adderallt, ha jól emlékszem.
– És ezt honnan tudja?
– Három hónapja, a legutóbbi hazautazásom előtt megkért, hogy vegyek neki.
– És ön teljesítette a kérését? – Kucumi nyomozó hangja rettentően szigorúan csendült.
– Természetesen nem – pillantott az igazgató a kérdezőre. – Ismerem a vonatkozó japán törvényeket. Sose hoznék be illegálisan amfetamint. De később azt mondta, hogy már nincs is rá szüksége.
– Ez mikor történt?
– Nagyjából két hete. Miért fontos?
Hiromoto ismét mereven meghajolt.
– A nyomozás része. Köszönjük az együttműködést!
A kocsiban Derek nem állta meg.
– Ezt miért mondod neki mindig?
Hiromoto meglepetten nézett vissza.
– Nem így szokás nálatok?
– Szerintem te túl sok amcsi filmet nézel – nevetett Derek. – Elég színpadiasnak hat.
– Szerintem meg tök menő.
– Ha te mondod… Hova megyünk először?
– Az üzembe, amíg még világos van. Holnap pedig kikérdezzük a telek eladóját. Egyetértesz?
– Teljesen. Bár most öt óra harminc van – pillantott a csiklóján hordott időmérőre. – Nem hiszem, hogy naplemente előtt odaérnénk.

*

Hiromoto leállította a motort a gyártelepnél. Az automata kapu előtt megálltak, de mielőtt bármit is tehettek volna, felvillant a kerítés feletti lámpa, és az ormótlan szerkezet lassan oldalra csúszott.
Egészen az épület főbejáratáig gurultak, kiszálltak a Nissanból aztán csak nézték a lemenő nap fényében fürdő, hatalmas fémkígyóként kanyargó épületet. A bejárat előtt mély keréknyomok szántották a puha földet, és Dereknek eszébe jutott, hogy reggel még félcipőt akart venni, de aztán visszament az óráért. A társa roppant divatos, ám kevéssé praktikus lábbelijére nézve elvigyorodott.
– Ha gondolod, bemegyek egyedül – ajánlotta.
– Köszönöm, Derek-szan, de megoldom. Remélem, hogy odabent már jobb a helyzet.
Elindultak az átlátszatlan automata ajtó felé, de csak pár lépést tettek meg, amikor az kinyílt, és egy fiatal, kedvesen mosolygó, szemüveges férfi sietett eléjük.
– Biztosan önök a nyomozók. Kérem, jöjjenek be! – Meghajolt külön mindkettejük felé, és széles gesztusokkal invitálta őket befelé. – Imada Giicsi üzemvezető vagyok. Kérem, bocsássanak meg a sárért és a rendezetlen körülményekért! 
Hiromoto összeszorított szájjal bólintott.
– Körbevezetem magukat, ha kívánják, de az irányítóterem monitorain is elég jól lehet látni az üzemet, ha nincs kedvük bejárni az egész komplexumot.
– Elég lesz a monitoron megnéznünk – vonta meg a vállát a japán nyomozó. – Egyébként is csak pár rutinkérdést szeretnénk önnek feltenni.
Az üzemvezető előresietett, és kitárta előttük a vezérlő ajtaját.
Odabent, mint egy űrközpont irányítótermében, számtalan monitor közvetítette a képeket, berendezések pittyegtek és villogtak mindenütt.
A szemüveges férfi eléjük gördített két széket, és ő maga is lehuppant egy harmadikra.
Hiromoto beletörődve sóhajtott, leült, elővette a jegyzetfüzetét, viszont Derek nem bírt a kíváncsiságával, és felfedező útra indult a monitorok között. A kihallgatást csak fél füllel halotta.
Ami elsőként szemet szúrt neki, az a hihetetlen tisztaság volt, aztán az ügyes tervezés. A kijelzők, és a falra rögzített folyamatábra alapján végigkövette a folyamatot, és elámult a zseniális, időtakarékos tervezésen.
Mire visszaért a társához, Hiromoto és az üzemvezető sűrűn hajlongva búcsúzkodtak.
Imada-szan a kocsiig kísérte őket, és többször meghajolva jó utat kívánt.
Amint kigördültek a kapun, Hiromoto Derekre pillantott.
– Ettől nem jutottunk előrébb. Imada-szan rendkívül lelkes, boldog, hogy itt dolgozhat, remek a fizetése, imádja a munkáját, a technológia csúcs szuper, a szomszédok szeretik őket, ide hordják a szemetüket, szóval igazán minden rózsaszín. Te találtál valamit?
– Még egy porszemet sem. Leginkább úgy mondanám, hogy ez az üzem minden értelemben tiszta.
– Akkor csak azt nem értem, hogy ha ez a feldolgozó ennyire remek, akkor kinek csípte a szemét?
– Hiromoto-szan, amennyire tudom, a levelek Nodera-szant azért szapulták, mert japán létére amerikaiaknak dolgozott. Szóval, lehet, hogy a telepnek tényleg semmi köze sincs az ügyhöz.
– Igen, én is így érzem. Visszaviszlek az őrsre, holnap pedig folytatjuk.
Derek hátrahajtotta a fejét az ülésen, próbált ébren maradni, aztán arra eszmélt, hogy a Nissan enyhe döccenéssel lehajt a Takasakin átívelő hídról. Innen már csak pár perc az őrs.
Feljebb tornázta magát az ülésen.
– Mindjárt mehetsz aludni, Derek-szan – nézett rá a társa.
Az amerikai bizonytalanul bólintott, és még akkor is álmosan pislogott, amikor átült a szörnyszülött Hondába. Legszívesebben tényleg a szállására hajtott volna, viszont a zsebében lapuló cseresznyevirágos, illatos kendő nem engedte.
A lány háza előtt percekig bámult ki az ablakon. Mi a vihart keres itt? Persze túlságosan is jól tudta a választ, de azért próbált értelmes magyarázatot találni a saját viselkedésére.
Végül mély sóhajjal kikászálódott a kocsiból, és az utca túloldalán parkoló rendőrautóhoz sétált, messziről felmutatta a jelvényét, és a legördülő ablaktól tisztes távolságban meghajolt.
– Shaliman nyomozó vagyok. Minden rendben volt eddig… – a járőr névtáblájára pillantott – Nisi járőr?
A japán rendőr figyelmesen nézte az arcát, aztán megfontoltan bólintott.
– Igen, nyomozó. Nem történt semmilyen incidens, vagy bármilyen mozgás. Senki sem érkezett és nem is távozott Kajó-szantól.
– Csodálatos. Nisi járőr, innentől átveszem. Nyugodtan hazamehet.
A japán összeszűkült szemmel méregette egy darabig, majd ültében meghajolt.
– Igenis, nyomozó. Viszontlátásra!
– Jó éjt! – intett Derek, és a ház felé indult.
Amikor meghallotta a motor hangját, valamiért megkönnyebbült.

*

A lány meglepett arccal nyitott ajtót.
– Történt valami, Shaliman-szan?
Derek végignézett Emikón, és megdörgölte halántékát. A lány mindössze egy hosszú, fehér inget viselt, ami ugyan mindent takart, de sokat sejtetett.
– Nem, Miss Kajó, csak aggódtam a biztonságáért. Minden rendben?
– Igen, nyomozó. Bejön?
– Csak, ha van kávéja – mosolyodott el fáradtan az amerikai.
Emiko mosolyogva bólintott, és ellépett az ajtótól.
Derek az előszobában levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, aztán az egyik vendégpapucsba lépve követte a lányt az apró konyhába. Fáradtan lehuppant az egyik székre a kihajtható asztal mellett, és kábultan figyelte a lányt, aki gyakorlottan bűvészkedett a kicsi, kotyogós kávéfőzővel.
– Nincs már késő az ilyesmihez? – intett Emiko megfordulva a tűzhely felé.
– A kávéhoz sosincs késő – vonta meg a vállát a nyomozó. – De ma különösen. Ez egy ritka nehéz nap volt.
– Elhiszem. – Emiko leült vele szemben. – Gondolom, otthon zűrösebb esetei is vannak ennél.
– Előfordul. Viszont itt teljesen idegen a környezet, nehezen követem a motivációkat és a nonverbális jeleket.
– Nem vagyunk mi annyira mások, Shaliman-szan, higgye el! Csak kövesse az ösztöneit, és nem lesz baj.
Derek csodálkozva, és teljesen elbűvölten bámulta a lányt.
– Miss Kajó, elképesztő, mennyire bízik bennem, pedig még csak… te jó ég, még csak ma délelőtt találkoztunk!
Emiko oldalra hajtotta a fejét, és káprázatos mosollyal ajándékozta meg.
– Nem gondolom, hogy az ilyesmi idő függvénye lenne. Ön meg egyébként is rendőr, Hiromoto-szan társa, és jelenleg a védelmezőm. Butaság lenne, ha nem bíznék meg önben.
Egymás szemébe néztek, és Derek tagjaiból kiszaladt az erő. Nem bírta elszakítani a pillantását, vagy bármi másra gondolni, csak hogy megérintse a fényes, fekete tincseket, ajkával végigsimítsa a lány hófehér nyakát.
Kábulatából különös hörgés rántotta ki. Az évtizedes rutin, és a fáradtság megtette a magáét: felpattanva pisztolyt rántott, és kis híján lelőtte – a kávéfőzőt. Amikor felfogta a helyzetet, lassan leengedte a fegyvert, és megfordult. Zavart pillantása találkozott Emiko döbbent tekintetével. Egy pillanatnyi csend után Derek szégyenlősen elmosolyodott, és megvonta a vállát. A lány kedvesen elmosolyodott, gyengéden kivette a férfi kezéből a 38-ast, letette az asztalra, és a tűzhelyhez lépett.
– Szerintem annyira nem lesz rossz, hogy szét kelljen lőnie – pillantott vissza a válla fölött.
Derek lerogyott a székre, és kirobbant belőle a megkönnyebbült nevetés. Mire csillapodott a roham, Emiko már elé rakta a gőzölgő csészét.
– Nem tudom, hogy issza. Van itthon cukor, méz, talán tej is…
– Ne fáradjon, Miss Kajó, feketén szoktam. – Belekortyolt a forró, fekete italba, aztán elfintorodott. – Lehet, hogy mégis le kellett volna lőnöm – sóhajtotta.
– Ennyire rémes? – ijedt meg a lány.
Derek megrázta a fejét.
– Tudja, kisasszony, a bizalma őszinteséget követel. Szerintem egész életemben nem ittam még ilyen borzalmat.
– Sajnálom, nyomozó! Én nem szoktam kávézni. Ez is csak azért van itt, hogy amikor édesanyám meglátogat, akkor meg tudjam kínálni.
– És a kedves mama meg szokta inni? – szörnyedt el a férfi.
– Most, hogy így kérdi… Esetleg főzhetek egy teát…
– Maradnék a víznél, ha nem bánja. Tényleg, nem éhes?
– Te jó ég, nyomozó, nem akarhatja, hogy főzzek magának!
– Nem akartam, de miért is…?
– Nos, a kávémból talán már sejtheti, hogy nem vagyok egy Jamie Oliver. Nem venném a lelkemre, ha enne a főzömből.
Derek elvigyorodott.
– Értékelem az őszinteségét, kisasszony. Arra gondoltam, hogy rendelhetnénk valamit.
– Nem igazán van étvágyam, de persze, tudok egy jó éttermet a közelben.
A férfi elcsodálkozott.
– Nem éhes?
– Nem, tényleg.
– Miss Kajó, ha nem eszik, legyengül, azzal pedig az én dolgomat nehezíti meg. Evett ma már?
– Természetesen. Nem emlékszik, nyomozó, hogy együtt reggeliztünk?
Derek a fejét ingatta.
– Láttam, hogy mit evett ma reggel, Kajó-szan. Az egy beteg macskának sem lenne elég. Később az alvásából ébresztettem, amióta hazajött meg nem érkezett önhöz senki. Itt sem látom nyomát ételhordó doboznak, vagy főtt ételnek.
A lány az ajkába harapott.
– A francba, lebuktam. Igaza van, nyomozó. Mit enne?
– Nekem mindegy, csak legyen benne hús.
– A szusit szereti?
– Persze, ha gyorsan kiszállítják.
– Azzal nem lesz gond, itt van az utcában az étterem, a konyhájuk meg hajnal egyig üzemel. Akár el is szaladhatnánk érte.
– Nem biztos, hogy ez jó ötlet...
– Ó, tényleg, itt kell maradnom. Akkor várjon egy percet, megrendelem telefonon. 
Miután a lány letette a telefont, Derek kiiöblítette a csészéjét, és a lányhoz fordult.
– Mihez lenne kedve, amíg várunk?
– Nem is tudom. Mielőtt megérkezett, egy filmet néztem. Valami romantikus amerikai darab, de nem figyeltem a cselekményre.
– Csatlakozhatok?
– Éppen kérni akartam rá. De csak akkor, ha szívesen néz ilyeneket.
– Nem szoktam. Mondjuk, filmeket alapból nem nézek.
– Akkor hogyan szokott kikapcsolódni?
– A szabadnapjaimat a barátaimmal vagy a kollégáimmal szoktam tölteni, munkanapokon meg örülök, ha ágyba jutok.
Emiko sajnálkozó fintorral bólintott.
– Hát akkor most itt a remek alkalom. – Elindult a szoba felé, Derek meg kedvtelve figyelte táncos lépteit.
Elhelyezkedtek egymás mellett a heverőn, a lány visszalépetett a főmenübe, majd elindította élőről a filmet.
Tíz perccel később a férfinek már fogalma sem volt, hogy milyen rendezvényen van. Belesüppedt a kanapéba, a szemhéja kezdett leragadni, tagjait ólmos fáradtság öntötte el. Már éppen elmerült volna az álomban, amikor csöngettek.
Derek mély sóhajjal feltápászkodott, és kiment ajtót nyitni.
A futár arcán nem látszott meglepődés, udvarias hajlongások közepette nyújtotta át a dobozokat.
Mire visszaért a szobába, Emiko már előkészítette az asztalt. Csendes egyetértésben, némán láttak neki az ételnek, de Derek ráébredt, hogy neki sincs étvágya.
– Nem ízlik, nyomozó? – csodálkozott rá a lány.
– Nagyon finom – vonta meg a vállát a férfi –, csak lehet, hogy túl fáradt vagyok már hozzá.
– Hazamegy?
– Dehogy! Már, persze, ha nem bánja, hogy maradok.
– A legkevésbé sem. Viszont akkor főzök egy teát. Ezt most nem ússza meg, nyomozó!
Mikor a bögrét a vendége kezébe nyomta, a lány félrehajtott fejjel a szemébe nézett.
– Folytatjuk a filmet?
Derek beleszimatolt a gőzölgő italba, és egész tűrhetőnek találta.
– Hogyne – bólintott.
Ismét elhelyezkedtek a kanapén, de Dereket nem ragadta magával a cselekmény.
Lassan lecsatolta az óráját, letette a heverő melletti kisasztalra, kigombolta az ingét, és hátrahajtotta a fejét.
– Nagyon szép az órája – intett a lány a lerakott darab felé. – Családi örökség?
– Úgy valahogy. Még a dédnagyapámé volt. Tudja, Miss Kajó, ez az egyik családi hagyományunk. Az elsőszülött fiú megkapja az órát, mert szerencsét hoz.
Emiko leállította a filmet, és teljes figyelmével felé fordult.
– Van több hagyományuk is?
Derek elmosolyodott.
– Igen. Például a japán nyelvtudás.
Emiko döbbenten nézett rá.
– Ezt hogy érti?
– Tudja, erről nem igazán szoktam beszélni.
– Ne haragudjon, nyomozó, nem akartam faggatni.
– Nem vettem annak, Kajó-szan. Nem titok, csak egyszerűen eddig még sosem kérdezett rá senki. Azt tudják a főnökeim, hogy beszélek japánul, ezért is küldtek ide engem. Csak azt nem kérdezték, hogy miért tanultam meg a nyelvet.
– Akkor én most megkérdezem: miért?
A férfi egy pillanatig kutatón nézett a lány szemébe.
– Lehet, hogy nem fog tetszeni a válasz.
– Lehet. De attól még elmondhatja.
– Tudja, Kajó-szan, a dédnagyapám vadászpilóta volt. Ezt az órát akkor kapta a dédnagyanyámtól, amikor elment a háborúba a japán frontra, mert szerencsét hoz. És tényleg így történt: az öreg még a harcok elején fogságba esett, aztán az órája megtetszett az egyik őrnek. Ételt kínált érte, de a dédnagyapó inkább azt kérte, hogy tanítsa meg japánul. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult, mert ő lett a többi rab tolmácsa. Túlélte a fogságot, és még az őrrel is annyira összebarátkozott, hogy hazatérésekor visszakapta az óráját. Úgy gondolta, hogy az életét ennek a két dolognak, az órának meg a japán nyelvtudásnak köszönheti, ezért megtanította a fiát a nyelvre. A nagyapám felnőttként nyitott egy boltot, ahol kezdetben japán ajándéktárgyakat árultak. Később apám vette át az üzletet, és megváltoztatta a profilt is: elektronikai berendezéseket importáltak innen. Apám remek üzleteket kötött, főleg a nyelvtudása miatt.
– És az óra tényleg szerencsét hozott később is?
– Nos, ez nézőpont kérdése – nevetett Derek. – Nagyapó állítólag az óra miatt ismerkedett meg a nagyival, aki éppen egy állásinterjúra sietett, amikor elkezdett zuhogni az eső. Az óráját elhagyta, csak azt tudta, hogy késésben van. Teljesen véletlenül nagyapótól kérdezte meg a pontos időt, aki nemcsak azt mondta meg neki, hanem odaadta az esernyőjét is. A nagyi megkapta az állást, és később, amikor véletlenül megint találkoztak, egymásba szerettek.
– Ó, de romantikus!
– Az lenne?
– Határozottan. És az édesapja…?
– Ő javíttatni vitte az órát, de a mester éppen beteg volt, és a lánya vezette átmenetileg a boltot.
Emiko bájosan felnevetett.
– Várjon, kitalálom! Ő lett az édesanyja?
– Majdnem. A húga. De ez az óra indította el az eseményeket.
– Ez tényleg hihetetlen! És önnek hozott már szerencsét?
– Többször is, egyszer még az életemet is megmentette.
– Hogy érti?
– Az első munkanapom volt a rendőrségnél. Egész éjjel rettenetesen izgultam, nem bírtam aludni, aztán hajnalban kidőltem, és nem ébredtem fel az ébresztőre. Teljesen véletlenül a lakótársam ébresztett, aki éjszakai műszakban dolgozott egy bárban. Siettem, kapkodtam, és már csak az ajtó előtt vettem észre, hogy bent hagytam az órát. Mivel megesküdtem apámnak, hogy mindig nálam lesz, ezért visszamentem, így lekéstem a metrót. Mint később kiderült, az a szerelvény balesetet szenvedett és kigyulladt. Huszonketten haltak meg.
– Ez döbbenetes! Akkor megértem, hogy nem cserélte le valami modern darabra.
– Már teljesen megszoktam, bár az akadémián sokat ugrattak miatta. – A lányra pillantott. – Most maradinak tart, igaz?
– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Emiko. Felvette a földről a nyomozó érkezésekor földre szórt bolyhos plédet, és magára terítette. – Gondolom észrevette, Shaliman-szan, hogy nekünk mennyire fontosak a tradíciók.
– Valami feltűnt. De, felteszem, ez az önök családjában még érdekesebben alakul.
– Mire gondol?
– Nos, az, hogy az édesanyja amerikai, gondolom, fura helyzeteket szül.
Emiko elgondolkozott, aztán halkan felnevetett.
– Na, igen. Amikor a szüleim egymásba szerettek voltak zűrös szituációk, a nagyszüleim nem is nagyon örültek a dolognak, egyik részről sem. Aztán anyu ide költözött, és próbált megfelelni az elvárásoknak, de néha nem lehetett egyszerű a dolga. Emlékszem, például, amikor úgy hat éves lehettem, kitette a babákat a lányok ünnepén, de akkor kezdődött a betegsége, és, szóval elfelejtette eltenni őket az ünnep végén.
Derek pislogás nélkül nézett rá, aztán megszólalt:
– Tudom, hogy most barbárnak fog tartani, de halvány fogalmam sincs, hogy ez miért gond.
Emiko kuncogott.
– Hát, neki sem volt. Röviden a lényeg: a babákat azért teszik ki, mert, ha nem, akkor a lány nehezen fog férjet találni, ha pedig nem kerülnek vissza március harmadikán a dobozba, akkor minden egyes nap egy évet jelent pluszban, amivel csúszik a lány házassága.
A nyomozó elgondolkozott.
– Mihez képest?
– Fogalmam sincs. De akkor anyu nagyon rosszul volt, és elfelejtette eltenni.
– És az édesapja?
– Ő éppen akkor az Államokba dolgozott. Két hónapig ott, két hónapig itthon.
– Akkor ön egyedül maradt a problémával?
Emiko belekortyolt a bögréjébe.
– Nem teljesen – mondta végül lassan. – Valójában ennek az esetnek köszönhetem a Hiromoto-szannal való barátságomat.
– Barátság?
– Talán több annál. Tudja, nyomozó, olyan régen ismerjük egymást, hogy soha fel sem merült, hogy mással házasodjunk össze. Ez valahogy… magától értetődőnek tűnt.
– Értem. Szóval, hogyan barátkoztak össze?
– Hiromoto-szan a szomszédban lakott a családjával. Reggel még átmentünk hozzájuk, beszélgettünk, anyu utána lett rosszul. Belázasodott, nem volt magánál, ebédet sem tudott főzni. Már esteledett, amikor Hiromoto-szan a papírsárkányát keresve átjött a mi kertünkbe. Látta, hogy sírok, megkérdezte, hogy mi történt, aztán, amikor elmondtam, hogy anyu annyira rosszul van, hogy kint hagyta a babákat, és ezért én sosem fogok férjhez menni, akkor hazaszaladt az anyukájáért. Miruna-szan átjött, és mindent elrendezett, felhívta apámat is, és persze elpakolta a babákat.
Derek nem bírta megállni, hogy feltegye az őt foglalkoztató kérdést:
– Akkor nincs is szó szerelemről önök között?
A lány vállat vont, és letette a bögrét az ágy mellé.
– Valójában azt sem tudom, hogy az mi. Mindig is egymásnak voltunk ígérve, még akkor is, amikor anyut Steve bácsi kórházában kezelték, és mi is odaköltöztünk.
– És ön nem is vágyott más életre?
– Ezen eddig még nem gondolkoztam – vonta meg a vállát Emiko. – Akarja folytatni a filmet, Shaliman-szan?
– Persze. Nagyon érdekes tapasztalat – mosolygott Derek.
A továbbiakban próbált a képernyőn futó eseményekre koncentrálni, és végre kezdte megérteni a történéseket, amikor súlyt érzett a vállára nehezedni. Csak a fejét mozdítva oldalra sandított: Emiko feje a vállán pihent, a lány pedig édesen aludt.
Egy percig gondolkozott, hogy mit tehetne. Óvatosan megmozdította az alvót, hátha fel bírja emelni, hogy a hálóba vigye, de csak annyit ért el, hogy a lány lejjebb csúszott, feje Derek combjára került. A férfi érezte, hogy nincs esélye, de aztán rájött, hogy mennyire élvezi a helyzetet. A távirányítóval lekapcsolta a világítást, lehalkította a tévét, a helyzethez képest kényelmesen elhelyezkedett. Keze önkéntelenül a lány hajára tévedt, és azon kapta magát, hogy gyengéden simogatja a sima, fekete tincseket. Hátrahajtotta a fejét a támlára, és eltűnődött. Bár nagyon vonzódott Emikóhoz, de a lánynak már van választottja, aki ráadásul jó ember és, ami még ennél is fontosabb: remek zsaru. Úgyhogy neki be kell érnie ennyivel: őrizheti Emiko álmát. És megmarad neki az éjszaka emléke elgémberedett tagok képében.

*

A reggel nem okozott csalódást: úgy ébredt, hogy mindene zsibbadt. Emiko már nem feküdt az ölében, a fürdőszoba felől vízcsobogást hallott. Sziszegve feltápászkodott, és megmozgatta a tagjait. A kiképzés és a rutin percek alatt megtette a magáét; a konyhába lépve már úgy érezte, mintha egy pihentető alváson lenne túl. Körbenézett, hogy miből tudna reggelit varázsolni.
Mire Emiko egy puha, rózsaszín köntösben belépett a helyiségbe, már sülő tojás és friss kávé illata fogadta.
– Jó reggelt! – pillantott rá Derek mosolyogva.
A lány leült, és nagyra nyílt, forró csoki színű szemével követte a nyomozó tevékenységét.
A férfi pár perccel később tányért helyezett elé, majd egy bögrét, teáskannát, evőpálcikát és szalvétát. Emiko hökkenten meredt az asztalra.
– Van itthon paradicsom?
– Hát, találtam párat a hűtőben. Remélem, nem baj, hogy feltaláltam magam.
– Dehogy! Mindig ilyen testőrre vágytam!
Derek egy pillanatra elgyönyörködött a lány mosolyában, aztán inkább elfordította a tekintetét, és ő is leült reggelizni.
Az első korty kávénál lehunyta a szemét, de nem tudott belemerülni az élvezetbe, mert megérezte a bőrén a lány tekintetét. Felpillantott.
– Derek-szan, szeretném megköszönni, hogy vigyáztál rám!
A férfi nem tudta, mit mondhatna, ezért csak némán bólintott.
– Tudod, nagyon sokat jelentett, hogy nem kellett egyedül lennem.
– Emiko-szan… – kezdte Derek, de egy pillanatra elbizonytalanodott. – Ugye szólíthatlak így?
– Persze. A múlt éjszaka után simán.
– Köszönöm! Szóval szerintem bárki megtette volna a helyemben.
– De nem tette, még Hiromoto-szan sem. Te viszont tudtad, hogy nem csak a fizikai védelmem a fontos, és ezért nem tudok elég hálás lenni.
A nyomozó letette az evőpálcikát, és nagyon komolyan ránézett a lányra.
– Ami a testi biztonságodat illeti… Emiko-szan, arra akarlak kérni, hogy legalább egy-két napra hagyd el a várost! Csak addig, amíg kiderítjük, hogy ki volt a levélíró.
A lány félmosolyra húzta gyönyörű száját, és félrehajtott nézett a férfire.
– Nem akarsz tovább a testőröm lenni?
A zsaru a fejét rázta.
– Dehogy! Mindössze…
– Derek-szan, csak vicceltem! Teljesen igazad van. Nekem is eszembe jutott, hogy nem kellene az én védőőrizetemre pazarolni a rendőrség erőforrásait, neked meg van épp elég bajod a nyomozással. Úgyhogy megnéztem a menetrendet: egy óra múlva indul a vonatom. Hazamegyek a szüleimhez. És remélem, hogy tényleg hamar megoldódik ez az ügy!
– Huh, már egy pillanatra azt hittem, hogy megbántottalak!
– Már hogyan tudnál megbántani? Én komolyan nagyon hálás vagyok neked. – A lány könnyedén végigsimította Derek kezét, és a férfi gerincén áramütésként futott végig a vágy.
– Igazán nincs miért. – A nyomozó erősen uralkodott a vonásain, de a hangján nem tudott. Kicsit megköszörülte a torkát. – Viszont, ha így van, szeretném kihasználni.
Emiko szemöldöke felszaladt.
– Engem, a helyzetet, vagy a hálámat?
A férfi egy pillanatig rámered, aztán elmosolyodott.
– Egyelőre a háládat. Használnám a fürdőszobát, ha nem bánod.
A lány eltúlzott, csalódott grimaszt vágott, aztán oldalra hajtott fejjel Derekre mosolygott.
– Amit csak szeretnél, nyomozó. Tudok adni törölközőt, egyszer használatos borotvát, fogkefét, de csak vaníliás tusfürdőm van. Viszont felajánlhatok egy nagyméretű pólót, ha gondolod.
– Ez több mint elég. Köszönöm!
Közben befejezték a reggelit, a lány elismerően bólintott.
– Azt hiszem, tényleg remek testőr lennél, Derek-szan. Adom a tisztasági felszerelésedet.
A férfi elvonult a fürdőbe. Kicsit nehezen találta fel magát a számtalan tégely, üvegcse meg flakon között, eltartott egy ideig, mire mindet végigszagolta. Az egyik krémet még meg is kóstolta, és hümmögve megállapította, hogy éhhalál ellen nem is lenne rossz.
Zuhanyzás után a bőréből párolgó vanília és csokoládé illata különös érzéseket ébresztett benne, mintha magára borított volna egy vödör fagyit. De aztán egy legyintéssel túljutott a problémán. Talált borotvahabot, igaz, jázmin illatút, és miután lehúzta a borostáját, megkönnyebbülten felsóhajtott.
A nappaliban a heverő háttámlájára ki volt készítve egy fekete póló, egy bontatlan csomagolású, mangafigurákkal díszített férfi bokszer meg egy pár tabi zokni. A nyomozó megnézte a ruhadarabokat, aztán a hajába túrt.
– Emiko-szan, ezeket mind nekem szántad? – kérdezte hangosan, hogy a lány is hallja.
A következő pillanatban megszűnt a neszezés a háló felől, majd tisztán hallotta Emiko kuncogását.
– A tabira gondolsz?
– Meg a bokszerre – morogta a férfi.
– Azokat a nagybátyámnak vettem, mert úgy volt, hogy karácsonykor meglátogat, de aztán mégse tudott jönni. Remélem, jó a méret; Steve bácsi pár centivel lehet alacsonyabb nálad.
A nyomozó vállat vont. Az elmúlt években sok hülye helyzetben volt már része, remélte, hogy ezúttal nem kell majd levennie a nadrágját meló közben, akkor meg mindegy. Na, igen, az tényleg egy mulatságos eset volt. Vicces, de rendkívül szerencsétlen.
– Köszönöm! – mondta hangosan, miután felöltözött. A tabi szokatlan érzést keltett a lábujjai között, a póló meg feszült kicsit a vállán, de a bokszer mérete tökéletes volt.
– Jó lesz? – lépett be a szobába Emiko egy sporttáskával a vállán.
– Tökéletesen. – A telefonjára pillantott. – Indulnunk kell, ha el akarod érni a vonatot.
– Én készen vagyok.
Az előszobában Derek még egyszer végigpillantott magán: pénz, kulcs, papírok, telefon, pisztoly… Minden megvolt, mégis különös hiányérzet futott rajta végig. Megrántotta a vállát, és de elhessegette a problémát: erre most nincs idő.

*

Emiko a kocsiban még mindig az éjszaka hatása alatt állt. Egyszerre érezte magát zavarban, de közben különös igalom is eltöltötte. Ez a férfi különleges. Az, hogy ennyire törődik vele, hogy szikrázik közöttük a levegő, de emellett az a meghittség… Még sose érzett ilyet. Hiromoto-szannal teljesen más a kapcsolata. Persze valószínűleg soha többet nem találkoznak, és ez szomorúsággal töltötte el. De, ha még lenne is belőle valami, a nyomozó akkor is hazautazik a következő héten, a távkapcsolatok meg… Te jó ég! Mégis, miért járnak ilyen gondolatok a fejében?
– A szüleid tudják, hogy hazamész? – rezzent fel a nyomozó hangjára.
– Igen, de csak ennyit mondtam a telefonban. Nem részleteztem az okokat.
– Gondolom, megijednének. A halálesetről sem beszéltél nekik?
– Még nem volt erőm hozzá. De majd mindent elmesélek személyesen.
– Mindent?
– Na, jó, a bokszert talán kihagyom.
– Pont azt? Az a legjobb része! – évődött a férfi.
– Azért a kávé sem volt semmi.
– Igen, maradandó élmény, az biztos.
Közben megérkeztek.
A vasútállomáson az amerikai kiemelte a táskáját a csomagtartóból, és egészen a peronig kísérte.
Némán várakoztak, amikor aztán befutott a szerelvény, a lány szomorú mosollyal kezet nyújtott.
– Viszontlátásra, Derek-szan. Köszönöm a tegnap estét! A körülmények dacára nagyon jól éreztem magam.
A férfi úgy tartotta hatalmas markában a kezét, mint valami verébfiókát.
– Én is köszönöm, Emiko-szan. Kérlek, vigyázz magadra!
A lány felszállt a vonatra, és végig a nyomozóra mosolygott, amíg a férfi el nem tűnt a szeme elől.
Eszébe jutottak Derek-szan szavai. Tényleg, mit fog mondani otthon? Egyáltalán hogyan lehet ezt elmesélni úgy, hogy nem hozza rájuk a frászt? Végül is nem mindennapos, hogy az ember lánya belekeveredik egy rendőrségi nyomozásba.
A vonat enyhe ringatása megnyugtatta. Bár nagyon kellemes volt az éjszaka, de most érezte a tagjaiban, hogy nem ágyban aludt, hanem a kanapén, egy férfi ölében. Lassan elnyomta az álom.
Arra riadt, hogy valaki sűrű elnézéseket kér a közelében. Amikor felnézett, a kalauzt látta, aki gyors hajlongások közben szólongatta.
– Ne haragudjon, de a jegye szerint a következő állomáson kell leszállnia.
A lány köszönömöt rebegett, feljebb tornázta magát az ülésen, és próbált magához térni.
Mindjárt megérkezik. Karácsony óta nem járt a szülői házban, és nem tudta volna megmondani miért, hiszen otthon mindig szeretettel fogadták, kellemes volt a hangulat és remek az étel. Az édesanyja zseniálisan vegyítette az amerikai és a japán konyhaművészetet. Az állomáson az édesapja a kishúgával együtt várta. Emiko boldogan integetett feléjük. A húgocskája, tizennyolc éves nagylány, felé szaladt, és boldogan átölelte.
– Oné-csan, de jó, hogy hazajöttél! Nem is számítottunk rád!
A lány eltolta magától, és kedvtelve nézte a kishúgát.
– Miri-csan, jól áll neked ez a frizura – mosolygott.
Az édesapja közelebb lépett. Emiko meghajolt.
– Köszönöm, csicsi, hogy kijöttetek értem.
Kajó Takumu megölelte, átvette a csomagját, és a kocsi felé terelte a lányait.
Emiko hátraült Mirivel együtt, és a kishúgához fordult.
– Na, mesélj, mi van veled?
– Én meséljek? Te nem írtál az utóbbi időben! Na, mondd csak el, hogy mi történt! Tudom, hogy van oka, hogy ilyen váratlanul hazajöttél.
Emiko arca elkomorodott. Miri-csan azonnal észrevette a hangulatváltozását, és megijedt.
– Jaj, oné-csan, mond, hogy nincs baj! Hiromoto-szan jól van?
A lány meglepődött.
– Hiromoto-szan? Persze. Nagyon felelősségteljesen végzi a munkáját, és pont most bízták meg egy nyomozás vezetésével.
– Huh, akkor jó. És a te munkád?
– Ott is minden rendben – bólintott Emiko, aztán gyorsan kiigazította magát: – Majdnem.
– Ó-ó, ez nem hangzik jól. Remélem, elmeséled!
– Persze, ebédnél mindent meg fogsz tudni. De mi újság nálad? Fiúk?
Miri gyorsan az édesapjukra pillantott, és erőltetetten felnevetett.
– Ugyan, hova gondolsz! Én és a fiúk!
Takumu-szan a tükörbe pillantva elmosolyodott.
– Miri-csan, mintha nem tudnám, hogy hányan legyeskednek körülötted!
– De mindegyik kisfiú – öltött nyelvet Miri. – Egyik sem érdekel.
– És van olyan, aki igen? – firtatta Emiko.
A húga különös pillantást vetett rá, aztán megrázta a fejét.
– Nincs ilyesmire időm – dőlt hátra duzzogva.
– Az elfoglalt kisasszony – nevetett a nővére, és beleborzolt Miri rövid fürtjeibe.
– Naa, ezt ne csináld! Tudod, hogy utálom! – lökte el a kezét a fiatal lány, de a hangjában nevetés bujkált.
– Lányok! – szólt rájuk az édesapjuk, mire mind a két lány megdermedt. – Megérkeztünk.
Emiko kinézett az ablakon, és megdobbant a szíve.
A családi házat még az édesapja tervezte az édesanyjuk különleges kívánságainak megfelelően, így aztán egy nagyon szokatlan épület lett belőle, ami ötvözte mindkét világ jellegzetességeit.
Az ablakai az egész falat betöltötték, de a belátást bambuszredőnyök akadályozták. Jobbra, szorosan a ház mellett magas garázs terpeszkedett, és a tetejére, pont, mint az Államokban, egy kis szobát építettek.
A nagy terasz és a kerti ösvény, a kerítést szegélyező cseresznyefák viszont a japán hatást erősítették.
Kajó Janice kezét a kötényébe törölgetve várta őket a bejárati ajtóban.
Amikor Emiko kiszállt, karját ölelésre tárva sietett felé.
– Kicsim, de örülök! Jól utaztál, minden rendben? Ugye nem vagy beteg? Eszel rendesen?
A lány a szemét forgatva átölelte az édesanyját, arcát az asszony meleg, süti illatú bőréhez szorította. Kedve lett volna egyszerre sírni és nevetni.
– Mindenre válaszolok, anyu, de előbb adj ennem! Éhen halok.
A hatalmas, fényes, amerikai konyhás étkezőben már terített asztal várta őket, középen szeletekre vágott töltött hús illatozott. Körbeülték az asztalt, mint régen, és Emikónak ünnepi hangulata támadt.
Egy darabig csak némán evett, élvezte édesanyja különleges fűszerezését, közben hallgatta a többiek beszámolóját az aznap történtekről. Egy pillanatra elfogta a rettenetes hiányérzet, amikor rádöbbent, hogy mennyire régen nem kérdezte meg tőle senki, hogy milyen volt a napja. Tényleg, hiszen ez egy átlagos péntek a családjának, csak neki zökkent ki az idő a normális kerékvágásból.
A lány érezte a ki nem mondott kérdést a levegőben vibrálni, amit mindenki túl udvarias volt feltenni, ezért inkább elébe ment a dolgoknak. Mikor Janice letette középre a tiramisuval teli tálat, megköszörülte a torkát, és megszólalt.
– Gondolom, meg akarjátok kérdezni, hogy miért jöttem haza ilyen hirtelen. Mondhatnám, hogy azért, mert nagyon hiányoztatok, ami egyébként igaz, de az egyik kollégám balesetet szenvedett, és, amíg az esetet ki nem vizsgálják, addig szabadságot kaptam. Sajnos, ez tényleg csak egy, legfeljebb két nap lesz, mivel Hiromot-szan vezeti a nyomozást, úgyhogy biztosan hamar lezárja az ügyet.
– Hiromoto-szan önálló ügyet kapott? – csapta össze a kezét Miri.  – Ez nagyon komoly dolog!
Emiko a kishúgára pillantott. Miri-csan boldogan mosolygott, de a nővére észrevett rajta valami mást is.
– Te ezt már tudtad, igaz? – kérdezte.
Miri szempillája megrebbent.
– Ami azt illeti, igen. Tegnap chateltünk Hiromorto-szannal, akkor említette.
– Mondott mást is? – firtatta Emiko.
– Nem igazán, mert még folyik a nyomozás. De azt tudom, hogy téged is kihallgattak tanúként. Tényleg? Milyen volt?
Az édesanyjuk éppen felállt, hogy szedjen a desszertből, de most lassan visszaereszkedett a székre, és döbbenten nézett a lányára.
– Kicsim, ha baleset volt, téged miért hallgattak ki?
Emiko megrázta a fejét.
– Pontosan még nem lehet tudni, hogy mi történt, de ígérem, hogy mindent el fogok mesélni, ha véget ér a nyomozás.

*

Derek hosszan bámult a vonat után. Fájt elválnia a lánytól, és tudta, hogy nem kellene ezt éreznie.
Mély sóhajjal elnapolta a problémát: jó eséllyel úgyse látja többet Emikót.
A zsebébe nyúlt a kocsi kulcsért, és a keze hozzáért valami puhához. Amikor kihúzta a fehér kendőt, megdobbant a szíve. Ezt elfelejtette visszaadni. Tényleg véletlenül? Arcához szorította a lágy selymet, és teljesen tudatában volt annak, hogy milyen nevetségesen viselkedik. Az órájára pillantott, és megdermedt: az ormótlan szerkezet hiányzott a csuklójáról. Sebesen gondolkozott, aztán eszébe jutott: a lány lakásán hagyta. Véletlenül. Megkönnyebbülten elmosolyodott. Most már biztos, hogy fognak még találkozni. Fütyörészve indult vissza a Hondához, és a telefonos navigáció segítségével a rendőrőrsig autózott.
 – Derek-szan, már azt hittem, hogy elutaztál – fogadta Hiromoto, amikor a szőke férfi belépett az irodába.
– Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem – nevetett az amerikai. – Történt fejlemény?
– Nem sok, egyedül a halottkém üzent. Azt mondja, hogy a genetikai vizsgálat egyértelműen igazolta a gyanúnkat: az apa száz százalék, hogy Nodera-szan.
– A kérdés csak az, hogy tudott-e róla.
– Kérdezzük meg! – A japán nyomozó a hóna alá csapott egy mappát, és elindult a parkoló felé.
A kocsiban Dereket megkísértette az enyhe bűntudat. El akarta mesélni az éjszakát, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.
– Ja, még egy információm van – pillantott rá a japán. – Kajó-szan elutazott pár napra a szüleihez, úgyhogy az ő biztonsága miatt egyelőre nem kell aggódnunk.
– Beszéltetek?
– Nem, a húga, Miri-szan üzent, hogy rendben megérkezett. Gondolom, hirtelen ötlet volt a részéről, szerintem ez a legjobb megoldás.
Derek csak hümmögött. Tudta, hogy ez lenne a megfelelő pillanat. Szóra nyitotta a száját, de Hiromoto leparkolta a Nissant.
– Megérkeztünk.
Az amerikai hajnalban egy percre elgyönyörködött a ház előtt bimbózó cseresznyefában, aztán sóhajtva követte a társát. 
A csengő megnyomása után pár perccel a volt zsaru mogorva arccal kilépett az ajtón.
– Már megint maguk azok? – dörmögte köszönés helyett.
Hiromoto meghajolt.
– Bocsásson meg, Nodera-szan, lenne néhány kérdésünk. Bemehetünk?
A férj pislogás nélkül nézett rájuk, aztán nagyon lassan bólintott.
– Nyitva van a kapu – mordult, majd sarkon fordulva visszatért az épületbe.
A két nyomozó egymásra nézett.
– A tied – intett nagyvonalúan Derek, és előreengedte a társát.
Az előszobában egy pillanatig tétovázott, aztán, Hiromoto példáját követve lehúzta a cipőjét.
A japán nyomozó elismerően bólintott, de amikor a pillantása Derek lábára siklott, felcsúszott a szemöldöke.
– Mindig meg tudsz lepni, Derek-szan – mosolygott.
Az amerikai csak megvonta a vállát, de nem kezdett magyarázkodni.
A ház ura a nagyon minimalista nappaliban várta őket, kezében egy pohár itallal. Beléptükkor feléjük fordult, de nem kínálta meg őket semmivel.
– Kérdezzenek, nyomozók!
– Nodera-szan – kezdte Hiromoto –, előre is elnézését kell kérnem a kérdésekért.
– Ugyan, hagyja ezt! Voltam zsaru, nem gondolom, hogy meg tudna lepni.
– Rendben van. Nodera-szan, meg tudja mondani nekünk, hogy a felesége testén miért vannak bántalmazásra utaló nyomok?
A volt zsaru arca, ha lehet, még jobban megfeszült.
– Mi köze van ennek az ügyhöz? Abba halt bele?
– Nodera-szan, kérem, válaszoljon!
– Ügyetlen volt – válaszolt lassan a férj. – Mindig beütötte magát valamibe.
Hiromoto pislogás nélkül meredt rá, aztán kitette a férfi elé a kezében szorongatott dossziét. Némán kiteregette a holttestről készült képeket.
– Uram, ezeket a sérüléseket nem magának okozta. Tisztán látszanak az ujjak lenyomatai.
Az idősebb férfi, bár előbb nem tűnt úgy, hogy oda akarna nézni, de aztán mégis rápillantott a fényképekre.
– Ez nem bizonyít semmit – lökte félre indulatosan a képeket.
– Csak azt – szólt halkan Kucumi nyomozó –, hogy ön rendszeresen bántalmazta.
– Mit számít az most már?
– A felesége többször is feljelentést tett ön ellen…
– Amit mindig visszavont! Gyenge volt, még ebben sem tudott kitartani!
– Nodera-szan, a felesége várandós volt. Erről tudott?
A volt zsaru összeszorította a száját, és nem válaszolt.
– Tehát igen. És azt vajon tudja, hogy kié volt a gyerek?
– Meghalt. Ne bolygassuk!
A két fiatalabb férfi egymásra pillantott. Végül Derek hajolt előre.
– Uram, a felesége minden kétséget kizáróan az ön gyermekét hordta a szíve alatt.
A férfi rámeredt, aztán, a két nyomozó legnagyobb meglepetésére, több érzelem is végigfutott az arcán: düh, döbbenet, felismerés.
Derek kivárt, aztán lassan bólintott.
– Igen, úgy látom, hogy érti. Meglehetősen biztosak vagyunk abban, hogy Mrs. Noderának nem volt kapcsolata Morales igazgatóval, és ön azt a nőt verte rendszeresen, aki az ön gyermekét várta. De úgy látom, hogy ön ezt másképp gondolta.
A férfi felmordult, indulatosan felpattant, és fel-alá járkálni kezdett a szobában.
– Akkor most engem gyanúsítanak a megölésével? – dörrent rájuk végül.
Hiromoto intett Dereknek, és átvette a szót.
– Nodera-szan, a felesége abba halt bele, hogy hirtelen felment a vérnyomása, amit okozhatott az is akár, hogy megijedt. Jelen pillanatban önnek nincs alibije, úgyhogy ezt ön is kiválthatta.
A férfi lehiggadva feléjük fordult.
– Letartóztatnak?
Kucumi nyomozó megrázta a fejét.
– Egyelőre nem. Viszont akárhogy is történt, a bántalmazás miatt feljelentést fogunk tenni. De, a helyzetre való tekintettel, majd csak a temetés után.
– Értem – ült le hirtelen a férj. – Köszönöm.
Hiromoto felállt, és udvariasan meghajolt.
– Köszönjük, Nodera-szan, az együttműködést! Gondolom, a halottkém már értesítette róla, hogy átveheti az elhunyt testét.
– Igen – szűrte a fogai között a választ a férfi. – Már megszerveztem a ma esti virrasztást, holnap lesz a temetés.
– Értem. Akkor találkozunk a szertartáson. Viszontlátásra! – Hiromoto kifelé indult, és Derek követte.
Már a kapu felé tartottak, amikor utolérte őket az idősebb férfi hangja.
– Nyomozók! Biztosak benne?
Derek megfordult.
– Az apaságban? – firtatta.
– Igen.
– Teljesen, Nodera-szan.
Válaszától a férfi válla megereszkedett, fejét lehajtotta, és nem szólt többet.
A kocsiból Derek még egyszer visszapillantott: a volt zsaru még mindig a ház ajtajában állt, mint egy összetört szobor, és rezzenéstelen tekintettel meredt utánuk. 
 – Huh, ez kemény volt – szólalt meg Hiromoto pár perc hallgatás után.
– Igen. Az már biztos, hogy ő bántotta az asszonyt, és tudott a terhességről.
– Valóban, de azt hitte, hogy Morales igazgatóé. A féltékenység elég indíték lehet a szándékosságra is, de akár véletlenül is megijeszthette.
– Nem hiszem, hogy ő tette – rázta meg a fejét az amerikai
– És mi van a hatvan százalékkal? – kacsintott rá a japán.
– A maradék negyven. Most mi következik?
– Felkeressük a telek tulajdonosát, akitől Morales igazgató készpénzzel akart vásárolni.
– Van ennek még értelme? Úgy értem, a céget tisztáztuk.
– Nincs sok nyomunk a levélíróhoz, és szeretném kizárni ezt a szálat is.
– Jogos.
– Derek-szan, nem bánod, ha útközben megállunk valahol? Meglehetősen korán indult a napom, és még nem reggeliztem. Neked sikerült?
Az amerikai elmosolyodott, bár a szívébe beleszúrt egy aprót a bűntudat.
– Igen, ami azt illeti, kivételesen hozzájutottam egy kiadós reggelihez meg egy jó kávéhoz.
– Ezt örömmel hallom. Tényleg, egyszer majd megmutathatnád, hogy mit tartasz te jó kávénak! Azt hittem, hogy ti azt az ízetlen, híg löttyöt isszátok, ami kábé annyira erős, mint egy gyenge tea.
Derek felnevetett.
– Igen, általában tényleg olyat lehet kapni az Államokban, de az anyai nagyapám Olaszországból vándorolt ki sok évvel ezelőtt. Na, ő nem ismert tréfát kávé ügyben.
– Akkor te részben olasz vagy?
– Az is, meg viking, indián, lengyel…
– Kész csoda, hogy japán vér nem csörgedezik benned.
– Hát, kevésen múlt – vont vállat Derek. Kinézett az ablakon. – Megérkeztünk?
Egy fényűző, kétszintes épület előtt álltak. Az amerikai próbált felülemelkedni az előítéletein, kevés sikerrel.
– Hiromoto-szan, mit kell tudnunk erről az emberről?
– Mizumaki Dzsundzsiról? Ő a környék egyik legnagyobb telektulajdonosa. Nagykutya, vannak sötét ügyletei, de eddig még semmit sem sikerült rábizonyítanunk.
– Szóval érinthetetlen.
– Igen, és, mivel róla van szó, gondolom azt az ügyletet pénzmosásra akarja felhasználni.
– Hiromoto-szan, mi ez a spekuláció már megint? Egy tisztes üzletembert fogunk megkérdezni arról, hogy miért nem bízik a külföldi bank átutalásában.
A japán ránézett, aztán elvigyorodott.
– Természetesen, Derek-szan. Akarod ezúttal te csinálni?
– Örömmel.
Csengetésükre egy inas nyitott ajtót.
Miután bemutatkoztak, és elmondták jövetelük okát a kimért férfi utasította őket, hogy várjanak, amíg bejelenti őket.
Amikor magukra maradtak, Derek halkan füttyentett.
– Tudnak élni, az egyszer szent.
A falakat kávébarna, bársony drapéria borította, a folyosót pedig vastag, süppedős szőnyeg. A mennyezeti világítást aranyozott díszítésű stukkók mögé rejttették. Tükröt vagy fogast sehol sem látott.
– Van pénzük – nézett körbe Hiromoto enyhe ellenszenvvel az arcán.
Az inas visszatért, és bevezette őket a fogadóterembe, ahol két, középkorú férfi várt rájuk.
Derek először a környezetet mérte fel.
A falakat itt is bársonydrapéria borította, csak ez az előszobaival ellentétben ez krémszínű volt.
A bejárattal szemközti falon egy japán katonatiszt egész alakos festménye függött, előtte egy antik, faragott asztalkán második világháborús relikviákat látott kipakolva: fegyvereket, fényképeket, kitüntetéseket.
A házigazdák a panorámaablaknak háttal ültek, egy hatalmas, bőr kanapén.
– Nyomozók! – köszöntötte őket az idősebbik, egy enyhén pocakos, joviális üzletember, de nem állt fel az üdvözlésükre, csak ültében meghajolt. – Megtiszteltetés, hogy meglátogatnak. Én Mizumaki Daigo vagyok, ő meg itt az öcsém – intett a másik férfi felé –, Dzsundzsi. Mit tehetünk a köz bátor őreiért?
Intésére az inas két szerény külsejű széket helyezett el a házigazdával szemben, a díszesen faragott dohányzóasztal mellé, de, mint a nyomozó magában megjegyezte, gondosan az ablakkal szemben. Ügyes.
Derek fesztelenül helyet foglalt, a székét egy kicsit oldalt fordítva, hogy jobban lássa a szemben ülők arcát. Hiromoto, némi késéssel követte példáját.
Az amerikai rámosolygott a vendéglátójukra.
– A Zerowaste-tel történt adás-vétellel kapcsolatban lenne néhány kérdésünk önhöz.
– Mindenre válaszolok, legjobb tudásom szerint – bólogatott idősebbik Mizumaki kedélyesen.
– Köszönjük! Információink szerint ön nemrégiben nagyobb összegű készpénzért eladott egy földterületet Morales igazgatónak. Így történt?
– Igen, habár egyelőre még csak szóbeli megállapodás történt, a pénz átadására és a szerződés aláírására nem került sor.
– Megkérdezhetem, hogy miért nem átutalással intézték az ügyletet? – firtatta Derek.
– Ez igen egyszerű – vont vállat a férfi. – Nem bízom a bankokban, legyen szó akár japánról, akár külföldiről.
– Értem. Honnan ismeri az igazgatót?
– Egy közös ismerősünk tájékoztatott, hogy Morales-szan eladó ingatlant keres, nekem meg történetesen volt egy megfelelő földdarabom.
– Találkoztak már korábban is?
Mr. Mizumaki ismét elmosolyodott. Dereknek valamiért egy meglehetősen jól táplált hiéna jutott róla az eszébe.
– Természetesen. Több társasági összejövetelen is összefutottunk. Még a bolt megnyitóján is részt vettünk. Meglehetősen innovatív kezdeményezés.
– Szemét – morogta halkan a testvére, mire a házigazda szúrósan rápillantott.
Derek úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbeszólást.
– Világos. Egyébként ismeri ön a céget?
– Hogyne. Biztos pénzügyi háttérrel rendelkező, amerikai vállalat.
– Ami azt illeti, nem amerikai – javította ki fesztelenül a nyomozó.
– Megbocsásson? – Mr. Mizumaki arcán megkövült a mosoly.
– A tulajdonosok egy japán testvérpár. Az igaz, hogy jelenleg az Államokban élnek, de, amennyire tudom, eddig még nem folyamodtak állampolgárságért.
– Akkor miért amcsi a cégvezető? – hördült fel Mizumaki Dzsundzsi. – Japánt nem találtak?
– Ennek biztosan szakmai okai vannak – vont vállat Derek, és felállt. – Uraim, nagyon köszönjük az idejüket… és az együttműködést! További szép napot!
– És miért egy jenki vezeti a nyomozást? A rendőrségen is elfogytak a honfitársaink? – szólt utána a fiatalabb Mizumaki.
Derek lassan visszafordult.
– Én csak az amerikai érintettség okán veszek részt az ügyben. A nyomozást Kucumi Hiromoto nyomozó vezeti.
A fiatalabb férfi ellenségesen meredt rájuk. A két rendőr meghajolt, és kifelé indult. Amikor kiléptek az ajtón, Derek meghallott egy japán szót, amit az egyik bent maradt mormogott. Hiromoto megdermedt lépés közben, de aztán továbbhaladt az ajtó felé.
Már a kocsiban ültek, amikor Derek a társához fordult.
– Úgy emlékszem, hogy ez elég gyakran szerepelt a levelekben, amit Naemu-szan és Kajó-szan kapott.
– Az áruló?
– Igen. Utána tudunk nézni Mizumaki Dzsundzsi internetes tevékenységének?
Hiromoto elgondolkodva bólintott.
– Nem sok, de ha ő írta a leveleket, akkor van mivel bíróság elé állítanunk.
– Azt nem mondom, hogy ő volt, de akár lehetett is. Ellenőriztesd, kérlek!
– Mindjárt visszaérünk az őrsre, akkor tudunk személyesen beszélni a technikusokkal.

*

Útközben megálltak egy gyorsétteremnél. Derek nem ment be, a kocsiban várta a társát, és közben sebesen gondolkozott.

Úgy érezte, hogy lassan a végére érnek az ügynek, de valami még mindig nem hagyta nyugodni, mégpedig Naemu fejfájása. Lehet, hogy nincs köze a dologhoz, de valamiért mégis fontosnak érezte.

Hiromoto hamar visszatért, és Derek kezébe nyomott egy Starbuck-os papírpoharat.

– Ezt meg hol szerezted?

A fiatal nyomozó ránevetett.

– Van egy üzletük a szomszéd utcában. Szándékosan nem szóltam, meg akartalak lepni.

Az amerikai nem is palástolta a döbbenetét.

– Nagyon köszönöm! De régen ittam ilyet…– sóhajtott az első korty után.

– Szereted?

– Ez legalább igazi. Erről én hogy nem tudtam?

– Nem csaptak nagy hírverést. De most már tudod, és így nem kell magadnak főzni a kávét.

– Valóban. Hiromoto-szan… kérdezhetek valami személyeset?

– Ha az a kérdés, akkor a válaszom, hogy nem, sosem kávézok – vigyorgott a japán.

– Azt már tudom. Azt… szóval, te megkérted már E… Kajó-szan kezét?

Hiromoto meglepetten nézett rá.

– Miből gondolod, hogy olyan kapcsolatban vagyunk?

– Hallottam, amikor Emiko-csannak szólítottad, és ő is célzott rá, hogy van köztetek valami.

– Mit mondott pontosan? – firtatta Hiromoto.

– Valójában nem sokat. Csak, hogy gyerekkori barátok vagytok, de azt te is említetted, hogy nagyon régóta ismeritek egymást.

– Nahát, tényleg! Hogy válaszoljak: nem kértem meg, de egymásnak vagyunk ígérve. Miért kérdezed?

– Azt hiszem, szakmai kíváncsiság.

A japán egy pillanatig kutatón nézett rá, de aztán elmosolyodott.

– Akkor ezt tisztáztuk. Koncentráljunk az ügyre!

*

Az őrsre visszaérve első útjuk az IT-szobába vezetett.
Sűrű hajlongások után a két nyomozó helyet foglalt az ablaktalan helyiségben, és várakozóan nézett a vékony, meglepően magas, enyhén keselyűre emlékeztető, szemüveges technikusra.
–  Mit találtak, Onoda-szan? – kérdezte végül Hiromoto.
– Ahogy kérték, ellenőriztük a környéken található kamerák felvételeit. – Tolta fel az orrán a szemüvegét a férfi. – A Zerowaste-é, sajnos, rossz szögben áll, de két házzal odébb van egy közlekedési kamera. Ezt találtuk.
Megnyitott egy pillanatfelvételt, és kinagyította. A képen elsötétített ablakú, fekete Mazda mellett egy férfi állt, aki éppen lehúzott a fejéről egy símaszkot. Az arcát csak oldalról lehetett látni, de határozottan hasonlított Mizumaki Dzsundzsira.
Hiromoto hosszan nézte a monitort.
– És ez, ha jól látom, huszonhárom-negyvennyolckor készült.
– Igen. És egyértelműen ugyanaz a ruha.
Derek a társára pillantott.
– Ez elég közvetett, de ha rávesszük, hogy beismerje…
– Derek-szan, te szeretsz veszélyesen élni – vigyorgott a japán nyomozó. – Onada-szan, rá tudsz nagyítani a rendszámra?
– Megpróbálom, bár nem túl jó a szög. Pillanat.
Derek elgondolkozva nézte a monitort.
– Amikor náluk jártunk, volt egy olyan érzésem, hogy nem kedveli az amerikaiakat.
– Hát, az lehet – bólintott Hiromoto. – Amennyire tudom, eléggé második világháború fanok, több rokonuk is meghalt Ivo Dzsimán.
– Huh. Hát, az sem most volt. Ezért tette?
– Vigyázat, még nem tudjuk, hogy mit tett! De vélhetően ott járt, és ez kezdetnek nem rossz.
– Nos, uraim, csak ennyit tudtam összegereblyézni – szólalt meg a technikus.
A képen egy rendszám alsó fele látszott.
– Kilencvenkilenc-hetvennyolc. Onada-szan, le tudsz futtatni egy keresést erre a töredék rendszámra? Vagyis, még inkább az érdekelne, hogy a Mizumaki család bármelyik tagjának van-e a nevén ilyen autó – hajolt meg Derek a technikus felé.
– Nincs akadálya. Éééés, már meg is van. Mizumaki Dzsundzsi nevén találtam a kritériumoknak megfelelő járművet.
Hiromoto Derekre pillantott.
– Velem tartasz?
– Ki nem hagynám! Onoda-szan, esetleg utána tudna nézni, hogy posztolt-e bármit Mizumaki Dzsundzsi a Zerowaste honlapjára? Vagy a boltéra?
– Az sem tart sokáig. Habár, ha névtelenül írt, akkor az IP-címet még azonosítanom kell.
– Megvárjuk.
Újabb egy óra feszült, néma várakozás után a technikus rájuk pillantott.
– Találtam néhány hozzászólást – igazította meg a szemüvegét. – Ezek mind ugyanarról az IP-címről érkeztek.
Hiromoto közelebb hajolt a monitorhoz, és hangosan olvasni kezdte:
„Miért kell nekünk az amerikaiak szemetéből készült tárgyakat venni? Ennyire elszegényedett az ország?”
„Hová lettek a japán hazafiak? Ma már az a normális, ha szolgaként hajbókolunk a jenki cégvezetők előtt?”
„Tisztes japán családanyáknak nincs rendes munkájuk, mindenképpen az amcsiknak kell dolgozniuk éhbérért?”
– Úgy érzem, megtaláltuk az emberünket. Onoda-szan, elismerésem az alapos munkájáért! Nagyon köszönjük!
A technikus meghajolt.
– Ha bármit tehetek még önökért…
Nem fejezhette be, mert megcsörrent Hiromoto telefonja. A fiatal nyomozó bocsánatkérően intett, és kisietett a folyosóra.
Derek a technikushoz fordult.
– Onoda-szan, megkérhetem, hogy nyomtassa ki nekem a képet? A lehető legjobb minőségben. És ezeket a posztokat is.
– Persze, nyomozó.
Az amerikai elégedetten figyelte a nyomtatóból előkúszó képet, és felmutatta a visszatérő Hiromoto felé.
Kucumi szórakozottan bólintott, és a technikushoz fordult.
– Még egyszer köszönjük, Onoda-szan.
Intett Dereknek, hogy kövesse. Pár lépést tettek csak a folyosón, amikor megtorpant.
– A halottkém hívott – fordult az amerikai felé. – Azt mondta, hogy a labor szerint Nodera Naemu-szan vérében jelentős mennyiségű amfetamint találtak, ami okozhatott gyors vérnyomás-növekedést.
– Adderall? Az illegális, nem? Honnan szerezhette?
– Fogalmam sincs, de ki fogjuk deríteni. – Gyors léptekkel indult az iroda felé, amikor Derek utána szólt:
– Hiromoto-szan! Lehet, hogy van egy ötletem.
A japán visszalépett elé, és várakozóan a szemébe nézett.
–  Hallgatlak, Derek-szan.
– Azon tűnődök, hogy vajon hogyan kerülhet be az országba egyáltalán ilyen szer, ha tiltólistás.
– Csak a kereskedelme az; saját célra, recept mellett behozható.
– És erről van nyilvántartás?
– Biztosan. Mire gondolsz?
– Gyere!
Derek visszasietett a technikusi szobába. Gyorsan meghajolt, és rámosolygott a meglepődött informatikusra.
– Onoda-szan, lehetne még egy hatalmas kérésünk?

*

Negyedórával később döbbenten meredtek a monitorra.
– Bevallom, nem gondoltam, hogy lesz egyezés – ingatta a fejét Hiromoto.
– Hát, erre én sem számítottam. Melyikkel akarsz beszélni?
– Azt hiszem, ez elég nyilvánvaló. Vállalod a másik kettőt?
– Őt biztosan – mutatott Derek az egyik névre –, de ő… róla tudjuk, hogy hol van most?
– Fogalmam sincs. Onoda-szan?
– Már keresem – pillantott fel a technikus. – Meg is van. Jelenleg nincs az országban, de holnapra van egy repülőjegy foglalása. Reggel tíz-harminckor fog landolni a gépe.
– Akkor biztosan a gyászszertartásra jön. Ha annak vége, beszélhetünk vele – vonta meg a vállát az amerikai.
Hiromoto elfintorodott.
– Igen, a férjnek amúgy is tettünk egy ígéretet. De most előbb intézzük el a símaszkost! Utána beszélhetünk ezekkel – intett a monitor felé – az Adderall ügyében.
– Hát akkor induljunk! – sóhajtott Derek. Elgondolkodva meghajolt a technikus felé. – Onoda-szan, elismerésem.
Amikor kiléptek az ajtón, pillantása Hiromoto sápadt arcára tévedt.
– Nagyon sajnálom! De biztosan van rá magyarázat.
– Biztosan. Hamarosan megtudjuk.
– Felhívsz… utána?
– Persze. Bármi is lesz.
– Bármi is lesz – visszhangozta szomorúan Derek. Némán indultak a parkoló felé.

*

Emiko felajánlotta, hogy segít elmosogatni, de mind az édesanyja, mind Miri elhárította, ezért inkább a régi szobájába ment kipakolni. Tudta, hogy mindent változatlanul fog találni, ezért is nem vitt magával túl sok holmit az utazásra.
A táskáját az íróasztal melletti forgószékre dobta, ő meg lehuppant az ágyra. Önkéntelen mozdulattal húzta ölébe az unikornis alakú, rózsaszín plüsspárnát, és elmélázott. Ideje kibogozni az összezavarodott érzéseit.
Körbenézett a gyermekkori emlékein, és meglátta a komódon a fényképet, amin ők hárman – Hiromotóval és Mirivel – egymást átölelve mosolyogtak. A kép meghitt hangulata egy régi, még ártatlan világ hangulatát árasztotta, amikor még minden egyszerű volt. Hirtelen úgy érezte, hogy nem kap levegőt, ezért felpattant, és kiszaladt a szobából.
Az édesanyja a parton érte utol.
– Hoztam neked egy kendőt – szólt halkan az asszony –, hűvösek még a napok.
Az óceán felől tényleg metsző szél fújt, a lány hálásan borította a vállára a vastag szövetet.
Janice mellé lépett, tekintetét ő is a horizontra függesztette.
– Elmeséled, hogy mi bánt?
Emiko bólintott, de aztán mégsem tudott megszólalni.
Az édesanyja türelmesen várt, aztán halkan beszélni kezdett.
– Amikor ideköltöztünk, rendszeresen lejártam ide. A víz mindig segített, hogy ne legyen olyan szörnyű honvágyam. Aztán, amikor veled voltam várandós, akkor is sokat jártam ide. Elképzeltem, hogy milyen leszel, és én hogyan tudlak majd a két világ között felnevelni.
– Jó munkát végeztél – mosolygott rá a lány.
– Akkor mi a baj? Magányos vagy?
– Nem. Csak… jaj, anyu! Én találtam meg Naemu-szan testét. El tudod ezt képzelni? Ott feküdt, véresen, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen dühös lenne, hogy véres lett a ruhája.
Janice szó nélkül átölelte, és a karjában ringatta. Pár perc után gyengéden eltolta magától a lányát, és kutatón a szemébe nézett.
– Rettenetes lehetett. De történt más is, ugye?
Emiko lehajtotta a fejét.
– Hiromotóval kapcsolatos, igaz? – faggatta tovább az asszony.
– Igen… és nem. Most ő vezeti ezt a nyomozást, és van egy új társa. Egy amerikai.
– Jóképű?
– Nagyon. És kedves, figyelmes és remek szakács.
Az asszony szemöldöke felszaladt.
– Akkor közel kerültetek egymáshoz.
– Igen, mert ő vigyázott rám múlt éjjel. Tudod, kiderült, hogy Naemu-szant valaki megijeszthette, és a rendőrség azt gondolja, hogy egy olyan ember volt, aki korábban már írt fenyegető leveleket. Mindkettőnknek.
– Kicsim, veszélyben vagy?
– Nem… nem hiszem, de itt biztosan nem eshet bajom.
– Szóval ezért jöttél ilyen hirtelen.
– Ezért is. De most, hogy itt vagyok, tudom, hogy így kellett történnie.
Janice ismét az óceán felé fordul.
– Szereted?
– Kit?
– Azt a másik férfit. Az amerikait.
– Derek-szant? Fogalmam sincs. Még csak egy napja ismerem.
– Nekem anno elég volt egy fél óra apád társaságában, és már tudtam, hogy vele akarok élni.
– De Hiromoto…
– Azt felejtsd el! Tudom, hogy közel álltok egymáshoz, de mindig is úgy éreztem, hogy inkább vagytok ti testvérek, mint szerelmesek. Egyáltalán lefeküdtél már vele?
– Hiromoto-szannal? De anyu!
– Figyelj, szívem, ha ez még csak fel sem merült köztetek, akkor lehet, hogy nem kellene erőltetni a dolgot.
– De mit fog szólni apu?
Az asszony felnevetett.
– Apádat bízd rám! Biztosan duzzogni fog egy kicsit, de idővel majd megérti.
– És ha én nem kellek Derek-szannak? Csak éppen kedves akart lenni?
– Drágám, nincs olyan férfi, akinek nem kellenél. Jegyezd meg, mindig a nő dönt!
– Én ebben nem vagyok túl jó.
– Csak viselkedj vele őszintén: semmi játszadozás, semmi tettetés, és akkor majd kialakul. Ha viszont mégsem működik, ne bánkódj, majd megtalálod az igazit! Most viszont menjünk vissza, fel kell készülnünk az estére!
– Miért, mi lesz ma este?
– Az meglepetés – mosolygott titokzatosan Janice.

*

– Nyomozók, bevallom, nem számítottam önökre ilyen gyorsan – lépett eléjük Mizumaki Daigo, miután az inas bevezette őket a fogadóterembe. – Most miről kívánnak kérdezni?
– Mizumaki-szan, ezúttal nem önhöz jöttünk, hanem az öccséhez. Itthon van?
A negédes mosoly lefagyott a pocakos üzletember pufók arcáról.
– Érte küldetek. Mit követett el?
Hiromoto elhárító mozdulatot tett.
– Nyugodjon meg, uram, egyelőre csak néhány kérdést szeretnénk feltenni neki.
– Rendben, itt várjanak! – Mizumaki úr kisietett, majd pár perc múlva kisimult arccal visszatért. – Mindjárt itt lesz. Megkínálhatom önöket addig valamivel?
– Köszönjük, nem kérünk semmit.
A percek lassan teltek a néma várakozásban. Derek unalmában a berendezést kezdte szemlélni, de megint elborzadt a temérdek aranyozástól, drágának tűnő, de rettenetes festményektől és a kézi szőttes perzsaszőnyegtől.
Nagyjából tíz perccel később meghallották Mizumaki Dzsundzsi hangját a lépcső felől.
– Mi a francot akarnak tőlem?
Házigazdájuk bocsánatkérő mosolyt villantott a két nyomozó felé, és a szobába lépő testvérére förmedt.
– Dzsundzsi-kun, mondtam már, hogy legyél udvarias a biztos urakkal!
A fiatalabb testvér megvetően fújt egyet, aztán hanyagul meghajolt a látogatók felé.
– Na, most mit találtak? – kérdezte felszegett fejjel.
Hiromoto Derekre pillantott, aztán meghajolt Dzsundzsi felé
– Köszönjük, Mizumaki-szan, hogy időt szakít ránk! Nem tudom, hogy értesült-e már róla, hogy tegnapelőtt éjjel a Zerowaste egyik alkalmazottját holtan találták.
A férfi egy pillanatra megdermedt, de a tartásán nem változtatott.
– És nekem ehhez mi közöm? Legalább eggyel kevesebb jenki seggnyaló maradt a városban.
– Dzsundzsi! – csattant Daigo hangja szokatlan eréllyel.
– Uram, megkérdezhetem, hogy hol tartózkodott ön március huszonhetedikén éjjel tizenegy-harminc és tizenegy-ötven között?
– Hol lettem volna? Itthon aludtam az ágyamban – vágta rá szinte gondolkodás nélkül a kérdezett.
– Értem – bólintott a japán nyomozó. – És ezt meg tudja erősíteni valaki?
– Már hogy tudná? Egyedül alszom.
Hiromoto Derek felé bólintott, aki nyugodt mozdulattal a kettejük közötti asztalra helyezte a dossziét, amit a technikustól kapott, és kinyitva a férfi felé fordította.
– Akkor ezt hogyan magyarázza? – firtatta Hiromoto.
Mizumaki Dzsundzsi a képre pillantott, és megrázta a fejét.
– Ezen szinte semmi sem látszik.
– Nézze meg jobban, uram. A képen ön látható, amit megerősít, hogy az ön nevén van bejegyezve egy ilyen rendszámú, fekete Mazda.
– És akkor mi van? Biztosan leszaladtam a boltba valamiért, csak elfelejtettem.
– A város másik végére szaladgál éjjel a boltba? – húzta fel a szemöldökét a japán nyomozó.
– És ha igen?!
– Uram, járt ön akkor éjjel a Zerowaste székházban?
Dzsundzsi türelmetlenül felpattant.
– Jó, rendben, maguk nyertek: ott voltam akkor éjjel. De nem öltem meg senkit!
Az idősebb Mizumaki döbbenten meredt az öccsére.
– Dzsundzsi, mit tettél?!
– Semmit! Pont, mint te!
– Uram, elmondaná, hogy pontosan mi történt akkor éjjel? – Kucumi nyomozó hangja nyugodt volt ugyan, de szokatlanul kemény.
– Elmentem, hogy vigyek egy kis ajándékot annak a nőnek, aki folyton annak az ízléstelen boltnak csinálta a reklámot, meg mindenütt nyomatta, hogy ez mennyire környezettudatos meg ilyenek…
– De…?
– De a lift meg a lépcsőház ajtaja is csak kártyával működik, ezért nem tudtam bejutni az épületbe. Láttam a kocsiját, gondoltam, megvárom.
– És aztán…?
– Megérkezett a férje, és rettenetesen összevesztek. Megjegyzem, igazam volt, az a ribanc tényleg hetyegett a jenki igazgatóval, úgyhogy a férje teljesen jogosan berágott. Haza akarta vinni az asszonyt, de az nem akart menni.
– Dulakodtak?
– Nem nevezném annak. A csaj kapott egy pofont, kitépte a csuklóját a pasi kezéből, körömmel is nekiesett volna, ha az nem hajol el. Aztán a férj bepattant a kocsijába, és elhajtott.
– És maga?
– Én?
– Igen. Mit csinált ön ezután?
– A nő után indultam, hogy elmondjam, mennyire igaza van az urának, és hogy sokkal tisztelettudóbban kellene viselkednie, de megijedt, és elkezdett futni.
– Követte?
– Igen, de nem fogtam rá fegyvert, vagy ilyesmi.
– Utána mi történt?
– Semmi! Nem tudom!
– Dzsundzsi! – Mizumaki Daigo hangja szinte csattant, a szeme szikrázott, ahogy az öccsére nézett. – Mit tettél?
– Nem tettem semmit! Baleset volt! Megbotlott a liftajtóban, elesett, és betörte a fejét a tükörben. Én hozzá sem értem!
– És miért nem hívott segítséget? – dőlt előre Hiromoto.
– Minek? Már meghalt addigra.
Hiromoto lassan felállt.
– Mizumaki Dzsundzsi, letartóztatom halált okozó veszélyeztetés és fenyegető tartalmú levelek írása miatt. Kérem, jöjjön velünk!
Dzsundzsi a testvérére nézett segélykérően, de az idősebb testvér csak a fejét ingatta.
– Most velük kell menned, Dzsundzsi, de hamarosan meglátogatlak, és együtt kitalálunk valamit.
A fiatalabb fivér sápadtan bólintott, és ellenkezés nélkül a nyomozókkal tartott.
Amikor beültek, Derek Hiromotóhoz fordult.
– Én a helyedben különleges felügyelet kérnék neki – intett a hátsó ülés felé.
– Mert gondolod, hogy…
– Simán. Bár úgysem sokáig fog bent maradni. Vagy így, vagy úgy, de hamar kijut.
– Pesszimista vagy. Ez itt Japán…
– Az lehet, de a maffiózó mindenütt maffiózó. Csak árnyalatok vannak a módszerek között.
Miután rabosították a letartóztatottat, Hiromoto Derekhez fordult.
– Akkor én most indulok. Holnap találkozunk. Megírod a jelentésedet?
– Persze. Az Adderall részét még lezárjuk, aztán, szerintem végeztünk is.
– Igen, de hátra van még a temetés. Holnap hívlak. Aludd ki magad, Derek-szan!
Az amerikai csak egy fintorral válaszolt. Búcsút intett a társának, akinek ekkor megszólalt a mobilja.
Hirormoto pár másodperces beszélgetést folytatott csupán, aztán az indulófélben levő Derekhez fordult.
– Azt hiszem, változott a helyzet: a nagyfőnök vár minket az irodájában. Most.

*

A rendőrfőnök egy, japán mércével hatalmasnak számító, idősebb férfi volt. Dereknek már az első találkozásukkor is egy szumó birkózó jutott róla eszébe, pedig akkor Kitamura rendőrfőnök még mosolygott. Most viszont nem.
– Shaiman nyomozó, Kucumi nyomozó, kérem, tájékoztassanak az ügy állásáról!
Hiromoto meghajolt.
– Kitamura-szama, a jelentésemben mindent részletesen leírtam. Jelen pillanatban egy letartóztatást foganatosítottunk, egy folyamatban van, és további kihallgatásokat tervezünk.
– Akkor nem baleset volt?
– A bizonyítékok alapján az áldozat halálát hirtelen megemelkedő vérnyomás-változás miatti szívinfarktus okozta, amihez az vezetett, hogy megijesztették.
– Ez nem gyilkosság, legfeljebb gondatlan veszélyeztetés.
– Az a vád, uram.
– De, ha megvan az elkövető, miért van szükség további letartóztatásra illetve kihallgatásra?
– Az ügynek vannak egyéb aspektusai is, Kitamura-szama, amelyeket mindenképpen tisztáznunk kell az ügy lezárása előtt.
– És ezen aspektusok bármelyike kapcsolatban van a Zerowaste-tel, vagy Morales igazgatóval?
– Nem tartjuk kizártnak.
– És ezek kapcsolódnak a halálesethez?
– Nem közvetlenül, Kitamura-szama, de...
– Akkor Shaliman nyomozó közreműködésére a továbbiakban nincs szükség.
– De...
– Shaliman nyomozó, nagyon köszönjük az együttműködését! Kérem, írja meg a jelentését még a mai napon, és juttassa el hozzám!
A két nyomozó egymásra nézett. Hiromoto szóra nyitotta a száját, de Derek legyintett. A rendőrfőnökhöz fordult, tiszteletteljesen meghajolt.
– Kitamura-szama, megengedi, hogy távozzak?
– Igen, nyomozó. Remek munkát végzett!
Derek még egyszer meghajolt, kilépett a folyosóra és nekitámaszkodott a falnak. Megkísértette némi bűntudat, amiért a társát a medve elé vetette, de, remélte, hogy nem ismerte félre Hiromotót.
Lassan teltek a percek, a hangszigetelt ajtón egy hang sem szűrődött ki. Az amerikai épp arra gondolt, hogy ezt a gyakorlatot odahaza is be kellene vezetni: mennyivel jobb lenne, ha a lecseszéseket nem hallaná az egész őrs...
Csaknem negyedóra telt el, mire Hiromoto kilépett az irodából, és gyors léptekkel a parkoló felé indult.
Derek mellészegődött, de a japán egészen a Nissanig egy szót sem szólt. A kocsi mellett megtorpant, és halvány mosollyal az amerikaira nézett.
– Visszarakott az ügyre, Derek-szan. Együtt lezárhatjuk az esetet, és teljesen szabad kezet kaptunk.
– Mivel tudtad meggyőzni?
– Teljes őszinteséggel. Vázoltam, hogy sokkal jobban járunk, ha a titkolózás és sunnyogás helyett feljelentést teszünk Nodera-szan ellen családon belüli erőszakért, de tisztázzuk a többi vád alól, emellett a kábítószer-ellenesek helyett mi járunk a végére az Adderallnak, mivel ott még elképzelhető az amerikai érintettség.
– És mit kaptál Mizumaki Dzsundzsi letartóztatása miatt?
– Még semmit. Azt mondta, hogy ha vallomásra bírjuk a bátyja illegális ügyeiben, akkor jól csináltuk, ha nem, akkor meg komoly seggberúgásnak nézek elébe, mert a névtelen levelek meg az ijesztgetés legfeljebb megrovást fog eredményezni, de az ügyvédek úgyis kimossák.
– Még így is, hogy bevallotta?
– Még így is. Mivel csak közvetetten okozta Nodera Naemu-szan halálát, ez édeskevés a börtönhöz.
– Akkor vele lesz még egy komoly meneted.
– Én is attól tartok. De most vár rám egy másik súlyos beszélgetés.
– Igen, és sajnálom. Én meg megyek Moraleshez.
– Szívesen cserélnék veled – sóhajtott Hiromoto, majd meghajolt, és beült az autóba.
Derek hosszan nézett utána. Egy része nagyon irigyelte a társát, de egy másik része meg valahol örült, hogy ő kimarad ebből a kínos beszélgetésből.
Elment ebédelni, de fizetéskor a telefonjára pillantva kénytelen volt megállapítani, hogy nem húzhatja tovább az időt.
Útvonaltervre már nem volt szüksége, de azért bekapcsolta a bérelt autó navigációját, csak hogy gyakorolja kicsit a japánt. És különben sincs jobb feszültséglevezető, mint egy idegen nyelven beszélő GPS-szel veszekedni.
Leparkolt a már ismert ház előtt, és sóhajtva kikászálódott a kocsiból.
Csengetésére az igazgató szinte azonnal ajtót nyitott, mintha csak várta volna.
– Mr. Shaliman! Hírekkel jött, vagy további kérdésekkel?
Derek elmosolyodott.
– Bizonyos értelemben mind a kettővel. Bemehetek, uram?
– Jöjjön, jöjjön, nyitva van a kapu! Hol hagyta a társát?
A nyomozó belépett az udvarba, és követte a házigazdát, be a házba.
Morales kérdés nélkül töltött neki almalevet, ő maga egy pohár whiskey-vel a kezében ült le az egyik fotelbe.
– És jó hír, vagy rossz hír? – emelte az italát a nyomozó felé.
– Tulajdonképpen jó. Megtaláltuk a levélírót. Kiderült, hogy az illető járt az irodaházban, és ő ijesztette meg annyira Mrs. Noderát, hogy szívrohamot kapott.
– Ó. Mondanám, hogy ez remek, de a körülmények miatt... Gondolom, ez azt is jelenti, hogy a cég folytathatja a működését.
– Majdnem, viszont van itt még valami.
– Hallgatom.
– Tegnap a kérdésünkre ön azt felelte, hogy tudott róla, hogy Mrs. Nodera szedett Adderallt. Most a laborvizsgálat nagy mennyiségű amfetamint talált a vérében, ami szintén hozzájárulhatott a halálához. Vizsgáljuk, hogy honnan szerezte az ön titkárnője ezt a tiltólistás gyógyszert, és azt találtuk, hogy ön, a legutóbbi hazautazásáról visszatérve hozott be ilyen szert az országba. Meg tudja ezt erősíteni?
Morales egy pillanatnyi gondolkodás után bólintott.
– Igen. Felírattam otthon magamnak, és elhoztam egy dobozzal.
– Megkérdezhetem, hogy miért?
– Nem egyértelmű? Naemu megkért, hogy szerezzek neki. Először nemet mondtam, de aztán láttam, hogy mennyire küzd a határidőkkel, én meg amúgy is mentem haza, ezért azt gondoltam... De végül nem kellett neki.
– Ezt tudja valahogy igazolni?
Az igazgató halkan, örömtelenül felnevetett.
– Képzelje, igen. – Nehézkesen feltápászkodott, és az italosszekrényhez lépve elővett egy gyógyszeres dobozt. Megnézte a címkéjét, aztán bólogatva Derek kezébe nyomta.
– Itt van az egész bontatlanul. Én nem élek ilyen szarokkal.
A nyomozó a dobozra meredt. Ha nem Morales, akkor ki lehetett? Nagyon remélte, hogy a harmadik versenyző a nyerő.
– Mr. Morales, nagyon köszönöm a segítségét! Holnap megküldjük a hivatalos határozatot is, hogy a céget semmilyen felelősség nem terheli ebben a sajnálatos halálesetben.
– Köszönöm, nyomozó! Elárulna nekem még valamit?
– Igen?
– A férje... bántotta őt?
Derek elkomorodva bólintott.
– Sajnos igen. És holnap emiatt feljelentést fogunk tenni ellene. Viszont a halálához nincs köze. Ön elmegy a szertartásra?
Az igazgató megvonta a vállát.
– Igazából, nem tudom. Mindig is utáltam a temetéseket, és szerintem ezek a japók sem csinálják jobban, mint mi. De fogok inni egyet az egészségére.
– Teljesen megértem, uram. Nagyon köszönöm az együttműködését!
– Ugyan már! Ezt hagyja nyugodtan arra a nyalka fiúra!
Derek elvigyorodott.
– Igenis, uram! És higgye el, őszintén örülök, hogy megismerhettem.
Az igazgató a kapuig kísérte, és mosolyogva búcsút intett, amikor beszállt a kocsiba.
A nyomozó nagyot fújt, és gázt adott. Ez jobban ment, mint gondolta.

*

Emiko éppen a nappali hatalmas kanapéján ülve a céges email-jeit böngészte a tableten, amikor megszólalt a csengő.
– Anyu, várunk valakit? – nézett fel csodálkozva a konyhában szorgoskodó édesanyjára.
– Igen, Szívem, áthívtam vacsorára Miruna-szanékat. Kinyitnád az ajtót?
A lány felkászálódott, és a bejárati ajtóhoz sietett.
– Emiko-csan! – tárta ölelésre karját az ajtóban álló középkorú, de kortalan arcú szomszédasszony. – De régen láttalak!
Az asszony belépett, és Emiko elveszett az ölelésben. Aztán felpillantva meglátta a többi érkezőt.
– Tomomasza-szan, kérlek, kerülj beljebb! – köszöntötte meghajlással az idős, testes, szemüveges férfit, aztán megdermedt.
Neki háttal egy karcsú alakot vett észre. A harmadik érkező lassan megfordult.
– Hiromoto-szan – hebegte a lány döbbenten –, te mit keresel itt?
– Neked is szép estét, Emiko-csan! – mosolygott rá kedvesen, bár kissé feszülten a férfi.
Emiko elhátrált az ajtótól, de a szemét képtelen volt levenni a nyomozóról.
A vendégek otthonosan levették a kabátjukat, cipőjüket, és bevonultak a nappaliba.
– Ma este mivel lepsz meg minket, Janice-szan? – kérdezte kedélyesen Miruna-szan. Erős hangja betöltötte a teret.
– Jól hallom? – kiáltott Miri fentről. – Csak nem a szomszédok érkeztek meg?
A nagylány a következő percben hangos dobogással leszaladt, és Miruna-szan karjába vetette magát.
– Te lány, te lány, napról-napra egyre szebb vagy – tolta el magától az asszony kedves mosollyal, és Miri elpirult a dicsérettől.
Emiko még mindig döbbenten állt az előtérben, de úgy tűnt, ő az egyetlen, akit meglepett Hiromoto érkezése: láthatóan mindenki más teljesen szokványosnak vette a dolgot.
Miután körbeülték a megterített asztalt, Janice Hiromotóhoz fordult.
– Úgy örülök, Hiromoto-szan, hogy végül mégis el tudtál szabadulni! Azt hittem, hogy ezt a hétvégét kihagyod.
Emiko felkapta a fejét.
– Hogy érted, hogy kihagyja?
Az édesanyja a lányára pillantott.
– Hiromoto-szan általában kéthetenként nálunk vacsorázik. Azt hittem, tudod.
Emiko nagyot nyelt.
– Hiromoto-szan, nem is említetted.
– Nem kérdezted – válaszolt szórakozottan a férfi, de a beszélgetésnél láthatóan sokkal jobban lekötötte az, amit Miri mutatott neki a telefonján.
– Fel sem merült bennem – ráncolta a szemöldökét Emiko.
– Nagyon lefoglalt a munkád – nézett most már rá a nyomozó enyhe nehezteléssel a hangjában. – Nem úgy tűnt, hogy szívesen jönnél velem.
– Azért még megkérdezhetted volna – füstölgött a lány. – Ezek szerint az ilyen vacsorák – intett körbe – rendszeresek?
– Persze, szívem – válaszolt kedvesen Janice. – De mindannyian megértettük, hogy milyen fontos neked a karriered.
Emiko a tányérjába meredt. Felidézte azt a számtalan hétvégét, amit inkább munkával töltött ki, hogy ne érezze annyira a magányt. Eszébe sem jutott hazautazni. Miért terhelte volna ezzel a családját? De úgy látszik, ezzel az állásponttal teljesen egyedül maradt.
Miruna-szan Emiko felé fordult.
– Ha már karrier, Emiko-csan, eldöntötted már, hogy mikor lesz az eljegyzés?
A lány levegő után kapott. Segélykérően pillantott Hiromotóra, de a nyomozó kerülte a tekintetét.
– Nem, Miruna-szan, eddig még nem beszéltünk róla – válaszolta végül szemlesütve, de hirtelen elöntötte az indulat. Miért is kéne neki döntenie ebben? Meg különben is, Hiromoto úgy látszik, nem akarja bevonni az életébe. Dacosan felszegte a fejét.
– Amúgy meg, Hiromoto-szan még meg sem kérte a kezem, úgyhogy lehet, hogy erre a kérdésre neki kellene válaszolni.
Miri felnevetett.
– Biztosan nem adtál még megfelelő alkalmat rá, hogy megtegye.
Emiko szúrósan nézett a kishúgára. Itt mindenki ellene van?
Édesanyja érintését érezte a kezén. Az asszony megnyugtatóan mosolygott rá.
– Tudjuk, hogy mennyire nehéz fiatal nőként bizonyítani egy munkahelyen. Ne vedd magadra.
Takumu-szan, aki eddig némán figyelte a beszélgetést, most szigorúan a kisebbik lányára pillantott.
– Miri-csan, szerintem ebben ne foglalj állást, mert ez csak kettejükre tartozik. Ami a másik részét illeti – fordult a nyomozóhoz –, Hiromoto-kun, remélem, elfogadsz egy jó tanácsot: a lánykérésre soha nincs megfelelő alkalom.
A nagylány kíváncsian nézett az édesapjára.
– Csicsi, ezt tapasztalatból tudod?
Takumu-szan Janice-ra pillantott, és összemosolygott a nővel.
– Igen, Miri-csan, de szerintem ezt a legtöbb férfi meg tudja erősíteni, nem igaz, Tomomasza-szan?
Hiromoto apja széles mosollyal bólintott.
– Bizony így van, gyerekek. Akármilyen gondos is a tervezés, semmi sem fog úgy alakulni, ahogy elgondoltad.
– Nálatok hogy történt? – érdeklődött kedvesen Janice.
– Nos, mivel a miénk elrendezett házasság volt, tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell tennem. Az anyám összehívott egy nagy családi vacsorát, minden rokonnal, a kezembe adta a nagyanyám gyűrűjét, és felszólított, hogy aznap este kérjem meg Miruna-csant. Be kell valljam, teljesen berezeltem. Mondjuk az is igaz, hogy pár hónappal korábban töltöttem be a tizennyolcat, és Miruna-csannal addig összesen háromszor találkoztam, de akkor este mellém ültették. Mit ne mondjak, az sem segített. Na, eljött a vacsora, tényleg ott volt mindenki, még olyan rokonok is, akiket egy évben egyszer láttam. Izzadtam, mint a ló, nem mertem senkire nézni, aztán a vacsora végén anyám figyelmet kért, és jó hangosan azt mondta, hogy van egy fontos bejelenteni valóm. Felálltam, kezemben a gyűrűvel, de meg sem bírtam szólalni. Szóval csak álltam ott remegve, miközben mindenki engem bámult, és akkor Miruna-csan megfogta a kezemet, és megszorította. Abban a pillanatban rájöttem, hogy el akarom venni, de arra is, hogy biztosan nem akkor és ott fogom megkérni a kezét. Úgyhogy azt mondtam, jó hangosan, hogy „Köszönöm, hogy rám figyeltek! Be szeretném jelenteni nektek, hogy jelentkezek az egyetemre, építészmérnök szakra.”
Takumu-szan kedélyesen felnevetett.
– És mit szóltak hozzá?
– Először néma csend lett, de aztán mindenki gratulált, Egyedül anyám nem, ő később félrehívott, és nagyon leszidott. Kénytelen voltam megmondani neki, hogy ezt a saját módomon akarom intézni.
– Belenyugodott?
– Nem tehetett mást.
– De, Tomomasza-szan, te tanár vagy... – nézett rá hökkenten Janice.
– Na, igen, de akkor gyorsan kellett kitalálnom valamit – kacsintott a férfi.
– És végül hogyan kérted meg kászan kezét? – kérdezte Hiromoto.
– Valójában egy hónappal később, amikor elé mentem az iskolához.
– Miruna-szan, te még tanuló voltál? – csodálkozott Janice.
– Igen – nevetett a kérdezett. – Abban az évben érettségiztem. Azon a bizonyos napon Tomomasza-szan elém jött, én pedig adtam neki egy új szemüvegtörlőt, mert valahányszor találkoztunk, mindig a pólójába törölte a lencséit, amivel teljesen az őrületbe kergetett.
– Komolyan azért adtad? – csúszott fel Tomomasza-szan szemöldöke. – Én meg azt hittem, hogy csak egyszerűen figyelmes vagy.
– Jó, de hogy történt a kézkérés? – firtatta előrehajolva, enyhén türelmetlenül Miri.
A kérdezett megvonta a vállát.
– Hát, Miruna-csan ideadta a kis csomagot, kibontottam, nagyon megörültem neki, és azt mondtam: „De jó! Nagyon köszönöm! Szeretlek. Akarsz a feleségem lenni?” Hát így.
– Hát, ha tudom, hogy ez lesz, inkább egy csokit vettem volna neki – mosolygott Miruna-szan, de a terítő felett megszorította a férje kezét.
– Nagyon romantikus – fújt csalódottan Miri-szan, mire a többiek hangosan felnevettek.
Emiko az édesapjára nézett.
– És te hogyan csináltad, csicsi?
A férfi rámosolygott.
– Egy metrólejáró előtt, zuhogó esőben.
– Ez is jól hangzik – vigyorgott Tomomasza-szan. – Na, halljuk!
– Nem volt nagy ügy. A hazautazásom előtti este randiztunk, nekem hajnalban indult a gépem, és tudtam, hogy már sose látom többet, úgyhogy nem igazán maradt más választásom.
– És azonnal összeházasodtatok? – sóhajtott elbűvölten Miri.
Janice felnevetett, de Takumu-szan válaszolt a kérdésre.
– Ami azt illeti, nem. Sőt, akkor és ott azt mondta, hogy bocs, de lekési a metrót, és otthagyott.
– De hát akkor mégis hogyan...?
– Tudom, hogy hihetetlen, de hónapokig leveleztünk, aztán megint kiutaztam, de már turistaként. És vele jöttem vissza.
– Ami nekem nem világos – hajolt előre Hiromoto –, hogy egyáltalán hogyan találkoztatok?
– A mérnöki iroda engem küldött ki San-Franciscóba egy hónapra, mert az egyik amerikai partner egy japán stílusú fürdőházat akart terveztetni. A harmadik nap este eggyel korábban szálltam le a metróról, gyalog indultam a szállásra. Addigra besötétedett, fáradt is voltam, el is tévedtem... A lényeg, hogy későn vettem észre egy száguldó biciklist, aki elütött. Csak egy ficam lett belőle, de a fiú ragaszkodott hozzá, hogy bevigyen a legközelebbi kórházba, Janice meg ott volt ápolónő. Utána napokig próbáltam az esti műszak végén elcsípni, de nem sikerült. Végül egy étteremben futottunk megint össze, és ott már nem hagytam meglógni.
– Na, ez már tényleg romantikus – hunyta le a szemét Miri. – És te, kászan, otthagytad a munkádat, hogy Japánba jöhess?
Janice mosolyogva nézett a lányára.
– Egyébként is költözni akartam, mert összevesztem a nagybátyátokkal, aki akkor már orvos volt ugyanabban a kórházban. De a munka különben sem számított abban a pillanatban.
A felnőttek egyetértően bólogattak, csak Tomomasza-szan várt ki pár szívdobbanást, épp csak annyit, hogy a felesége bosszúsan oldalba lökje, amin megint csak jót nevettek.
Mikor felnézett, Miruna-szan tekintete Emikón állapodott meg.
– De azért a karrier is fontos. Emiko-szan, mesélj nekünk a munkádról! Milyen egy jenkinek dolgozni... már megbocsáss, Janice-szan!
A ház asszonya felnevetett.
– Miruna-csan, ez egy remek kérdés. Engem is érdekel, mert én magam sosem dolgoztam jenkiknek.
A kérdezett megvonta a vállát. Mégis, mit mondhatna?
– Nagyon jó, és igazán szeretem a munkámat – válaszolta végül kitérően.
– Ó, azt sejtettem, de mégis, milyen? Hangos? Maximalista? Szokott inni? – firtatta a szomszédasszony.
Emiko lelki szemei előtt megjelent Morales igazgató, és csaknem felnevetett.
– Igen, Miruna-szan. Nagyon erős a hangja, de ez nem is csoda, mert majd’ két méter magas, olyan, mint egy medve. És igen, sokat követel, de nem csak minket hajt, ő többször marad bent az irodában túlórázni, mint mi, többiek, és neki még csak ki sem fizetik. Inni is szokott, van egy üveg whisky az irodájában. Amikor mindenki elköszön, és ő még dolgozik, olyankor szokta elővenni, és tölt magának egy pohárral. De részegnek még sose láttam. Igazából kapatosnak sem.
– Úgy veszem ki a szavaidból, hogy kedveled – csodálkozott rá az asszony.
A lány elgondolkozott egy pillanatra, aztán mosolyogva bólintott.
– Ami azt illeti, igen. Jó főnök, megértő és figyelmes. Mindig meghallgatja az ötleteinket, és nem fukarkodik a dicsérettel. Azt hiszem, tényleg szerencsés vagyok.
– És milyen a cég?
– Azt mondanám, hogy nagyon innovatív.
– Mivel is foglalkoztok?
– Hulladékfeldolgozással. De teljesen tiszta – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta a többiek arckifejezését. – Minden munkafolyamatot gépek végeznek, és nincs keletkező hulladék.
– Fúj, szemét! – vágott Miri undorodó arcot, mint minden alkalommal, amikor Emiko munkahelye szóba került, mire Hiromoto játékosan oldalba lökte.
– A nővérednek igaza van, Miri-csan. Tényleg remek hely, én nem hallottam semmi zajt, és nem éreztem büdösnek sem, amikor ott jártam.
– Te jártál az üzemben? – Emiko nem bírta elleplezni a meglepetését.
– Igen, a nyomozás része volt.
– Várj, Hiromoto-kun, te Emiko-szanék cége után nyomozol? – kérdezte Tomomasza-szan.
– Folyamatban levő nyomozásról nem beszélhetek, de igen, sajnos, Emiko-szan is érintett az ügyben.
Ezt az információt mindenki emésztette egy kicsit, de a továbbiakban nem feszegették a kérdést. Amikor leszedték az asztalt, Emiko a konyhában az édesanyjához fordult:
– Kimegyek egy kicsit a kertbe, ha nem bánod – mondta halkan. – Ments ki, kérlek a vendégek előtt!
Kisietett az előszobába, és már éppen a kabátját vette, amikor meghallotta Miri nevetését. A húga Hiromoto társaságában a felfelé vezető lépcső felé tartott, és Emiko már nem tudta elkerülni, hogy meglássák.
– Itt hagysz minket? – nézett rá csodálkozva Miri.
– Csak kimegyek levegőzni egyet – vonta meg a vállát Emiko, de nem nézett a lány szemébe.
– Veled tartok – szólt Hiromoto, és a cipőjéért nyúlt.
– Nem szükséges, látom, jól elvagytok – fújt nagyot az idősebbik testvér, és kimenekült a kertbe. Hiromoto a kapunál érte utol.
– Emiko-csan, mi a baj? – nézett a nyomozó fürkészően a szemébe.
A lány dacosan összeszorította a száját, és a bimbózó cseresznyefák szegélyezte ösvény felé indult, ami levezetett a partra.
A férfit azonban nem lehetett lerázni, tartotta vele a lépést. Már majdnem az óceánnál jártak, amikor Emiko megtorpant, és dühösen Hiromoto felé fordult.
– Figyelj, nem tudom, mi ez a hülye játék a részedről, de jó lenne, ha engem kihagynál belőle!
A nyomozó értetlenül rázta a fejét.
– Nem tudom, mire gondolsz, Emiko-csan.
– A hazautazásaid, hogy nem szóltál, hogy ilyen jól elvagy Mirivel, és... és hogy egy járőrt küldtél az őrzésemre, te oda sem toltad a képedet!
Hiromoto dermedten állt, aztán mélyet sóhajtott.
– Tudom, Emiko-csan, hogy ez az egész ügy Nodera-szan halálával mennyire megviselt. Ha ez segít, nyugodtan kiabálj velem, aztán, ha lehiggadtál, megbeszéljük.
– Ennek semmi köze a... á, nem értesz te semmit! – A lány sarkon fordult, és a part felé szaladt.
A férfi nyugodt léptekkel követte, majd megállt mellette, közvetlenül a víznél.
– Nézd, tényleg úgy tűnt, hogy téged lefoglal a munkád meg a karriered, ezért nem akartalak olyan helyzetbe hozni, hogy esetleg itthon várnak, és te mégsem tudsz jönni. Nekem fontos, hogy lássam a családomat, de tőled nem várom el ugyanezt.
– De...
– Kérlek, hadd folytassam! Mirinek nagyon hiányzol, főként rólad szokott érdeklődni, amikor beszélünk, és, mint kiderült, ő is nyomozó akar lenni, úgyhogy mostanában mesélek neki a szakmai dolgokról is, hogy felkészülhessen. Mi volt még? Ja, a járőr. Emiko-csan, életem első nyomozását vezetem, és tényleg nem lenne jó, ha engedném, hogy elvond a figyelmemet. A főnökeim, a társam, és minden kollégám azt figyeli, hogy mennyire jól végzem a munkámat, úgyhogy tényleg mindent bele kell adnom. Már így is túl sok személyes kötődésem van az ügyhöz, és nagyon szerencsétlen helyzet, hogy éppen te vagy az egyik tanú.
Emiko dacosan hallgatott. Mindig ez van. Ha hagyja beszélni Hiromotót, a férfi úgyis kidumálja magát, és a végén megint ő lesz a hülye meg a hisztis, akit kölyökként kell kezelni. Viszont ahogy nézte a hullámzó, hatalmas víztömeget, a haragja lassan elpárolgott.
– Tulajdonképpen miért vagy itt, Hiromoto-kun? – kérdezte fáradtan.
– Mármint itt nálatok? Vagy a városban?
– Nem. Itt és most. Miért jöttél utánam?
– Mert fel kell tennem egy nagyon fontos kérdést.
Emiko szíve hangosat dobbant. Egek, ez most meg akarja kérni a kezét?
A férfi felé fordult. A szája kiszáradt, és a fülében doboló vér elnyomta az óceán zúgását.
Hiromoto nagyon komolyan nézett rá, és teljesen a lány felé fordult.
– Emiko-csan, mondd meg nekem, de nagyon őszintén, hogy szereztél Adderallt Nodera-szannak?
A lány megdermedt. Az első pillanatokban fel sem fogta a kérdést, de, amikor megértette, a megkönnyebbülés hulláma elöntötte a lelkét. Felnézett a holdfényben kirajzolódó, bimbózó cseresznyefákra, mélyen beszívta az óceán tiszta, sós illatát, és legszívesebben futásnak eredt volna.
Ehelyett bátran a nyomozó szemébe nézett, megrázta a fejét, és halkan megszólalt.
– Nem, Hiromoto-kun. De ezt egyszer már elmondtam neked.
– Ez igaz. De azóta lefuttattuk a te nevedet is az adatbázisban, és a rendszer szerint, amikor egy évvel ezelőtt visszatértél az Egyesült Államokból, saját célra hoztál magaddal a gyógyszerből.
– Ez így van.
– Azt honnan szerezted?
– A nagybátyámtól.
– De mégis, miért?
Emiko megvonta a vállát.
– Nagyon leterhelt voltam, nem bírtam a stresszt, és rettenetesen bizonyítani akartam. Steve bácsi adott egy doboz ilyet, de figyelmeztetett a veszélyekre, és a lelkemre kötötte, hogy tényleg csak akkor éljek vele, ha már semmi más nem segít.
– És te odaadtad Nodera-szannak?
– Nem így történt.
– Akkor hogy?
– Nagyon panaszkodott, hogy rengeteg a munkája bent az irodában, és még egy képzésre is jár, emellett a férje elvárja, hogy otthon maradéktalanul ellássa a házimunkát… szóval segítséget kért, én meg adtam neki egy szemet, nem többet.
– A doboz még megvan?
– Ellenőrizni akarod? – mosolyodott el örömtelenül a lány. – A szakurai lakásban van. Holnap odaadom, ha akarod.
– Igen, mindenképpen. Majd reggel együtt hazautazunk, és elkísérlek a lakásodra érte. Még egy kérdés: a szavadat adod, hogy később sem küldettél a nagybátyáddal?
Emiko a szemét forgatta.
– Ezt most tényleg komolyan kérdezed? Szerinted, inkább rávettem volna Steve bácsit, hogy szegje meg a japán törvényeket, és juttasson nekem titokban Adderallt, amit aztán eladtam volna a legkedvesebb kolléganőmnek, minthogy odaadtam volna Naemu-szannak az egész dobozzal?
A nyomozó elgondolkozott, aztán lassan bólintott.
– Igen, ez így tényleg nem logikus. Viszont értsd meg, teljes körűen ellenőriznem kell téged is. Sőt, téged különösen.
– Miért is? Mert a barátnőd vagyok?
Hiromoto megdermedt.
– Ezt most nem értem, hogy hogyan jött elő, de a válasz: nem. Azért kell ellenőriznünk, mert diplomáciai bonyodalom lehet belőle, ha neked egy orvos külföldről tiltott szert küldött.
– De nem küldött! Kérdezd meg őt is, ha nem hiszel nekem.
– Úgy lesz. Amit most mondtál, elfogadom vallomásnak – váltott át a férfi hivatalos hangnemre. –  Holnap ellenőrizzük az általad elmondottakat, és, ha minden jól megy, akkor ezzel tisztáztad is magad.
A lány meghökkent.
– Mégis mi alól? Fel akartál jelenteni?
– Pont azt akartam elkerülni. – Ezúttal Hiromoto vonta meg a vállát. – De ez a része rendben van, úgyhogy ne beszéljünk róla többet.
A lány dühösen fújt egyet.
– Remek. Lassan listát írhatunk azokról a dolgokról, amikről nem beszélünk.
– Mégis, mit akarsz ezzel mondani?
– Jaj, ne már! A cseresznyefákkal is hamarabb szót lehet érteni, mint veled!
– Emiko-csan, ésszerűtlenül viselkedsz!
A lány döbbenten, pislogás nélkül meredt a férfi arcába, aztán indulatosan megrázta a fejét.
– Ennek nincs értelme. Jó éjt, Hiromoto-kun! – Meghajolt, és a nyomozó válaszát meg sem várva elszaladt a ház irányába.
Amikor belépett a házba, az étkező irányából nevetést hallott. Na, pont erre nincs most szüksége. Anélkül, hogy elköszönt volna a vendégektől, felszaladt a szobájába, és magára zárta az ajtót.
Hanyatt vetette magát az ágyon, és addig fortyogott a dühtől, amíg végül álomba merült.

*

Álmában egy sziklán állt, alatta haragosan kavargott az óceán, ami egy hatalmasabb tajtékos hullámokat vetett. Az eget sötét felhők borították egészen a szemhatárig. Érezte bőrén a süvöltő szelet. Fázott. Reszketve húzta össze testén az édesanyja kendőjét, de az sem segített. Aztán megérezte, hogy valaki áll a háta mögött: meleg test simult az övéhez, két, erős kar ölelte át. Hirtelen átjárta a nyugalom és a határtalan biztonság.
– Nyugodj meg, itt vagyok veled – hallott egy mély hangot.
Mosolyogva bólintott, és a férfi mellkasára hajtotta a fejét. Percekig ringatózott ebben a megnyugtató ölelésben, aztán a férfi ellépett mögüle, ő meg felsóhajtott, és elindult a szikla pereme felé. Lenézett a haragvó vízre, aztán elrugaszkodott, és levetette magát. Zuhanás közben szél süvített a fülében, a mélység magába szippantotta. Pillanatra megérintette a pánik, de aztán kitárta a szárnyát, és a rémítő hullámok felett siklani kezdett. A szabadság, a repülés mámorítóan hatott rá, boldogan felrikoltott.
Az egyik hullám túl közel futott el alatta, jegesen szúró vízcseppek szurkálták a bőrét, ezért feljebb emelkedett, és visszafordult a part felé.
A sziklán, ahonnan indult, két alakot látott: egy alacsony karcsút és egy magas, széles vállút. Tudta, hogy ismeri őket, de a nevük nem jutott az eszébe. Távolabb a parton végig virágba borult cseresznyefák sorakoztak, a heves szélben hóesésként kavarogtak a fehér szirmok. A fák tömegén túl a szülei házát látta, a családja előtte állt. Az édesanyja felé intett, ő pedig hangos vijjogással válaszolt.
Ekkor megdördült az ég, a föld megrázkódott, a viharfellegek között villám cikázott végig. Jeges szél söpört végig a vidéken, a szirmokat mind magával ragadta a förgeteg és a következő pillanatban már csak csupasz torzók meredeztek a dús lombok helyén, Fel akart feküdni a következő szélrohamra, de az elkapta, megpörgette, és a föld felé taszította. Kétségbeesetten csapkodott a szárnyaival, de ez csak arra volt elég, hogy lassítsa a becsapódást. A földet érésbe belenyekkent, szörnyű fájdalom söpört végig a testén. Feltápászkodott, és akkor látta meg a repedéseket, amik lassan, ám feltartozhatatlanul keresztülfutottak a sziklán. Megrémült. A következő széllökés mellbe taszította, kis híján hanyatt esett, de aztán sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A szárnyaival ismét vad csapkodásba kezdett, de nem volt elég lendülete. Rohanni kezdett az óceán felé, közben látta a két alakot. Mindketten továbbra is a vizet bámulták, anélkül, hogy sejtelmük lett volna a hátuk mögött folyó eseményekről.
Elrohant mellettük, és a mélység fölött végre bevált a számítása: az egyik léglöket a szárnya alá kapott. A magasba lendült, aztán egy gyors irányváltással visszafordult a part felé. A két férfi ekkor vette észre a közelgő veszélyt. Egyszerre fordultak sarkon, és rohanni kezdtek a biztonságot jelentő cseresznyefák felé, ám a lány látta, hogy elkéstek: a szikladarab hamarabb fog leszakadni, mintsem elérhetnék a csupasz torzókat.
Emiko az utolsó pillanatban jött rá a megoldásra. Lejjebb ereszkedett, és kezét előrenyújtva elkapta a kisebbik alak kapucniját, majd a másik pulcsiját. A hatalmas súlytöbblet majdnem lerántotta. Annyi energiája maradt, hogy pár méterrel odébb hajította mind a kettőt. Viszont a szikla repedése szélesedni kezdett, és az orom lassan, de megállíthatatlanul kezdett leszakadni, magával rántva mindkét férfit.
A lány utánuk kapott, de egyiket sem érhette el. Tudta, ha alájuk repül, az egyikük zuhanását megállíthatja. De mindkettőt nem mentheti meg. Kétségbeesetten felrikoltott, és harmadjára is levetette magát.
Felriadt. Egész teste izzadtságban fürdött, és úgy reszketett, hogy összekoccantak a fogai. Magára húzta a puha takarót, arcát befúrta a párnába, és zokogni kezdett. Az álom annyira nyomasztó és egyben szörnyen valóságos volt, hogy csaknem megszakadt a szíve. Amikor kicsit megnyugodott, megtörölte az arcát, és a holdfény festette fénylő sávokat kezdte bámulni a padlón. Felidézte az este elhangzottakat, a dühét, a magányát, a bizonytalanságát… és azt a határtalan megkönnyebbülést, ami az el nem hangzott lánykérés miatt öntötte el. Egészen addig a pillanatig nem volt tudatában, hogy mit akar, de amit igazán szörnyűnek talált, az, hogy még most sem tudta. Csak annyit, hogy mit nem akar. És az a Hiromotóval kötendő házasság volt leginkább.

*

Mivel az este ruhában aludt el, a reggel gyűrötten találta. Félálomban kóvályogva a fürdőszobába ment, hátha segít az állapotán egy forró zuhany. Sminkelés közben döbbenten bámulta a tükörképét: úgy nézett ki, mint akit megrágott egy szörny, aztán kiköpte. És úgy is érezte magát.
Vigyázva, nehogy megreccsenjen a talpa alatt valamelyik deszka, leóvakodott a konyhába. A kávégép előtt az édesanyja szorgoskodott, és Emiko megérezte a sülő palacsinta illatát. Lehunyta a szemét, és egy percig élvezte a gyermekkor felködlő emlékképeit. Elmosolyodott, a szíve megkönnyebbült. A pult mögé lépett, és halkan megszólalt.
– Jó reggelt, kászan!
Janice felragyogó arccal pillantott rá.
– Jobban vagy, szívem?
– Igen, azt hiszem… de te honnan tudod?
– Hogy rosszul lettél az este, és inkább lepihentél? Hiromoto mondta.
– Hiromoto-szan még visszajött?
– Persze. Még maradtak vagy félórát, de viszonylag gyorsan elköszöntek. – A falon függő órára nézett. – És mivel Hiromoto nemsokára itt lesz érted, alig maradt időd reggelizni. Ülj le, kérlek!
Emiko meghajolt.
– Előbb a bocsánatodat kell kérnem, kászan. Rémesen viselkedtem tegnap.
– Igazán? Nekem nem tűnt fel.
– Kélek…! Így is szörnyen érzem magam, ne ironizálj!
Az asszony komolyan megrázta a fejét.
– Szívem, félreértesz. Én tényleg nem vettem észre, hogy „rémesen viselkedtél”, inkább csak azt, hogy nincsenek rendben a dolgaid, és nem segített, hogy Miruna provokált, vagy, hogy Hiromoto látványosan semmibe vett téged.
– Ugye…? Akkor nem csak képzelődtem.
– Nézd, lehet, hogy tévedek, de nemsokára egy komoly beszélgetésnek néztek elébe.
A lány maga elé meredt.
– Anyu, félek.
Janice megkerülte a pultot, és gyengéden átölelte a lányát.
– Az nem baj, ha félsz, mert akkor tudod, hogy mit veszíthetsz, ha rosszul döntesz.
– De hogyan kéne döntenem?
– Fogalmam sincs. Ez olyasmi, amit mindenkinek magának kell megtenni. Sajnálom. – Kicsit ringatta még a lányát a karjában, aztán eltolta magától, és komolyan a szemébe nézett. – Most viszont egyél, mert az éhség, akárcsak a harag, rossz tanácsadó.
Elfordult, majd Emiko elé tette a lány kedvenc bögréjét és egy tányért.
Emiko a palacsintára bámult, és ráébredt, hogy farkaséhes. Gyorsan belapátolta az ételt, majd két kézre fogta a bögrét, és belekortyolt.
– Ez tejeskávé? – nézett fel csodálkozva.
– Igen. Tudom, hogy nem szoktál, de talán most jót fog tenni.
Éppen csak lenyelte az utolsó kortyot, amikor kopogtak.
– Megjött a kocsid. Szívem, menned kell. Ugye, szólsz, ha baj van?
– Igen, anyu. Hívlak majd.
Janice kikísérte a lányát a kocsihoz. Emiko bedobta a táskáját a csomagtartóba, és meghajolt a kocsiban helyet foglaló szomszédok felé.
– Jó reggelt! – hajolt meg udvariasan. – Tomomasza-szan, kérlek, bocsáss meg, hogy tegnap este nem köszöntem el tőled!
A férfi bólintott.
– Remélem, Emiko-csan, hogy jobban vagy!
A lány ismét meghajolt, de nem válaszolt.
– Puszilom a többieket – fordult az édesanyjához.
– Átadom. És, ha tudsz, gyere gyakrabban!
– Mindenképpen jövök majd.
Megölelték egymást. Emiko beült az autóba, és még amikor elindultak, még egyszer kipillantott az ablakon. Tekintete találkozott Janice-ével; az édesanyja rámosolygott, de a lány szomorúságot látott a szemében.

*

Az állomásig egyetlen szó sem hangzott el a kocsiban, de a lány nem nagyon bánta; még mindig az álma járt a fejében. Sejtette, hogy mit akar üzenni a tudatalattija, de nem nagyon volt kedve szembenézni a problémával. Az állomáson elköszöntek Tomomasza-szantól, és, még mindig némán felszálltak a vonatra.
Egymással szemben ültek le, és a lány rögtön lehunyta a szemét, hogy ne kelljen beszélgetnie a nyomozóval. Mielőtt zaklatott álomba merült, még átfutott a fején, hogy ezt sem gondolta volna akárcsak egy héttel korábban se, hogy szinte idegenként viselkednek majd egymással.
A félig-meddig éber alvását nyugtalanító, sötét képek kísértették. Csaknem egy órás kínlódásából telefoncsörgés rántotta vissza a valóságba. Kótyagosan nyúlt a zsebébe, de nem az ő készüléke jelzett. A következő pillanatban meghallotta Hiromoto fojtott hangját, és egy név megütötte a fülét.
Amikor a férfi elköszönt, a lány kinyitotta a szemét.
– Shaliman nyomozóval beszéltél? – kérdezte álmos hangon.
 Hiromoto szórakozottan bólintott.
– Amikor visszaérünk a városba, kocsival hazaviszlek – közölte. – Később majd találkozunk a temetésen.
– Te is jössz? – csodálkozott Emiko.
– Kénytelen vagyok. Nem csak azért, mert én vezetem a nyomozást, hanem más ügyem is lesz ott – fintorgott a férfi. – De ez a része téged már nem érint, hiszen a te szereped véget ért az ügyben.
A lány bólintott, de közben a torkát keserűség szorongatta. Tényleg csak ennyi lenne a szerepe Hiromoto szemében? Vagy az egész életében? Kibámult az ablakon. Fent, a felhőtlen égen egy madár körözött, szárnyát alig mozdítva, szabadon. Emiko ebben a percben szívesen cserélt volna vele.

*

Nem sokkal később a vonat besiklott a szakurai állomásra. A peronon állva Emiko a gondolataiba merülten figyelte, ahogy a férfi elegánsan, könnyedén kilép a szerelvényből. Sokan szálltak le ebben a megállóban, az emberek sietve kerülték ki az elmélázva álldogáló lányt, aki rémítően elveszettnek érezte magát a tömeg örvénylésében. A szívébe fájdalom markolt: abban halálosan biztos volt, hogy nem akarja elveszíteni Hiromotót, de azt is tudta, hogy nem akar a felesége lenni. Akkor meg hogyan maradhatna meg a kapcsolatuk egyáltalán?
A férfi némán hozzálépett, szó nélkül kivette a kezéből a sporttáskát, és a parkoló felé indult. Emiko egy pillanatnyi késéssel követte.
A kocsiban Hiromoto a lány felé fordult.
– Nem tudom, Emiko-csan, hogy mi történt veled. Azt érzem, hogy neheztelsz rám, de komolyan mondom, fogalmam sincs, hogy miért. Remélem, hogy legalább te tudod.
Emiko szemébe könny szökött. Sietve megrázta a fejét, és inkább kibámult az ablakon. Szavait is az üvegnek intézte.
– Sajnálom, Hiromoto-kun. Ha ennek az egésznek vége lesz, majd megbeszéljük, de most még képtelen vagyok rá.
A nyomozó bólintott, és elindította az autót. A motor mélyen felzúgott, aztán a hangja élessé vált. Hiromoto összeráncolta a szemöldökét, és elfordította a kulcsot. Emiko nem merte megtörni a hirtelen beálló csöndet, csak figyelte, hogy mi tesz a férfi.
Vártak vagy egy percet, aztán Hiromoto újra elindította a motort, ami ezúttal a megszokott hangon duruzsolt.
A lány lakásánál együtt szálltak ki, de nyomozó csak az ajtóig ment vele, ott lecövekelt.
– Kérlek, hozd ki a gyógyszert, itt megvárlak.
Emiko a cipőjét le sem véve szaladt a fürdőszobába. A kis tükrös szekrényben, hátul, minden más doboz, tégely és fiola mögött megtalálta a narancssárga üvegcsét. Visszasietett a nyomozóhoz, és a kezébe nyomta.
– Remélem, ezzel tényleg lezárhatjuk! – sóhajtotta, aztán gyorsan becsukta az ajtót. Megfordult, hátát a sima, barna fának támasztotta, és lassan lecsúszott a földre. Felhúzta a térdét, átölelte, és próbálta rendbe tenni kusza gondolatait. Még sokáig ült ott ugyanabban a helyzetben, cipőben, kabátban, zavartan.

000-Játssz velünk!

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

EZEN a linken keressztül egy kvízjátékra invitálunk, ahol valódi jutalmak várnak rád, ha sikeresen végigmész a kérdéseinken! Vigyázat! A kérdéseink megválaszolásához alaposan ismerned kell a történetet, tehát további jó olvasást! 

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

*

Derek végre kipihenten ébredt. Azonnal a telefonjáért nyúlt; a kijelzőn értesítések villogtak. Nem emlékezett rá, hogy az este lenémította volna a készüléket, de mégis volt egy nem fogadott hívása Hiromotótól, és egy sms is tőle.
A szöveges üzenetben a társa értesítette, hogy reggel kilenc óra harminckét perckor fog visszaérni a városba vonattal.
Derek az éjjeliszekrényen álló órára nézett: alig múlt nyolc óra.
Mezítláb, a konyhafülkébe slattyogott, és szétnézett az apró hűtőben. Egy megkezdett doboz narancsleven és két sörön kívül semmi használhatót nem talált. Nos, talán itt az ideje meglátogatni azt a bizonyos új kávézót.
Félórával később frissen, simára borotvált arccal, a saját, tiszta ruhájába öltözve lépett az éjjeliszekrényhez az órájáért, és akkor jutott eszébe, hogy ezzel kapcsolatban lesz még egy kis elintéznivalója. Elmosolyodott. Legalább láthatja, hogy Emiko jól van-e.
A kávézót viszonylag könnyen megtalálta, Az üzlethelység kicsi volt, de a franchise-nek köszönhetően éppen olyan, mintha otthon, a lakása mellettibe ült volna be. A kedvenc lattéját kortyolgatva a mobiljára nézett. Ideje felhívni Hiromotót, már biztosan a vonaton ül.
A japán már az első kicsengés után felvette.
– Jó reggelt, nyomozó! – köszöntötte Derek vidáman. – Úton vagy már?
– Igen, nemsokára megérkezünk. Tehát olvastad az üzenetem.
– Igen. Minden rendben ment? Kajó-szan tisztázta magát?
– Igen. Te mire jutottál?
– Nem Morales a ludas. Ideadta a bontatlan doboz Adderallt. Már csak a harmadik jelölt maradt.
– Igen, tudom. A temetés után beszélünk vele.
– Nekem is mennem kell?
– A szertartásra nem. Még az én jelenlétem is súrolja az illendőség határát. Viszont utána együtt lezárhatjuk ezt az ügyet.
– Rendben. Hol találkozzunk?
– Tízkor az őrsön, ha neked is megfelel. Egy dolgot majd még neked kell elintézned.
– Rendben, majd személyesen elmondod. Viszlát!
Bontotta a vonalat. Bár még csak pár napja ismerte a társát, a férfi fojtott hangjából és rövid válaszaiból két dolog jött le neki: Hiromoto nincs egyedül, és rendkívül feszült. Nos, ez végül is érthető; ő is csöppet ideges lenne, ha meg kellene kérdeznie a saját barátnőjétől, hogy foglalkozik-e gyógyszercsempészettel.
Lehörpintette a maradék kávét, és ráébredt, hogy mennyire éhes. A pult felé pillantott, és megkönnyebbülten elmosolyodott. Ó, igen, árulnak normális szendvicseket, sőt, még tortaszeleteket is. Ez egy igazán remek reggelnek ígérkezett.
Miután beért az irodába, otthonosan leült a Hiromoto asztala melletti székre, hátrahajtotta a fejét, és élvezte a jól végzett munka utáni nyugalmat. Bár hallotta a társa lépteit, csak akkor nézett fel a fiatal japán nyomozóra, amikor az megszólította:
– Derek-szan, nem aludtad ki magad?
– De igen – nézett fel mosolyogva a kérdezett –, és te?
Hiromoto beletúrt a gondosan fésült, zselézett, rövid tincseibe.
– Fogjuk rá.
– És mi lenne az a dolog, amit meg kell tennem?
– Felhívnád Dr. Steven Moore-t, Emiko-szan nagybátyját? Meg kell róla bizonyosodnunk, hogy tényleg nem küldött több gyógyszert. És ezt ellenőrizhetnéd az amerikai adatbázisban is, ha van olyanotok.
– Természetesen. Amúgy nekem is lenne egy kérésem. Tegnap megírtam a jelentésemet, elhoztam pendrive-on. Kinyomtatod nekem?
– Hogyne, add ide!
Derek egy apró, lövedék formájú adathordozót vett elő a zsebéből, és átnyújtotta.
– Azt hiszem, akkor végeztünk is.
– Még nem teljesen. A temetésre ugyan nem kell, hogy elgyere, de megtennéd, hogy értem jössz kocsival és elviszel a szertartásra?
– Hogyne. De mi történt a kocsiddal?
– Fogalmam sincs. Amikor vittem haza Emiko-szant az állomásról, fura volt a motorhang, úgyhogy beadtam szervizbe, de csak holnap kapok másikat. Addig gyalogos lettem.
Az amerikai elmosolyodott.
– Mondd a címet! Mikorra menjek?
– Kettőkor kezdődik. Gondolom, ha félre érkezel, akkor gond nélkül odaérünk.
– Rendben. Akkor addig elintézem a telefonokat, és megebédelek.
Hiromoto bólintott, és bedugta a számítógépébe a pendrive-ot Amíg a nyomtatásra vártak, Derek elgondolkodva nézte a társa feszült arcát.
– Hiromoto-szan, minden rendben ment tegnap?
– Igen, bár azt hiszem, Emiko-szant jobban megviselte ez az egész, mint gondoltam.
– Indulatosan reagált?
– Az nem kifejezés.
– Hát, ha én az exemtől ilyet kérdeztem volna, biztos kapok az arcomra.
– Az exedtől?
– Igen. Pár hónapja szakítottunk. Ő is zsaru, és úgy gondolta, hogy nem tudja kezelni, hogy munkatársak vagyunk.
– Ez valahol érthető. De Emiko-szan normális körülmények között nem szokott veszekedni velem. Mindegy, majd megnyugszik.
Derek, amennyire a nőket ismerte, ezt ugyan erősen kétségbe vonta, de azért megnyugtatóan bólintott.
A nyomtató által kiköpött, még meleg papírokat gyorsan aláírta, aztán felállt.
– Küldd át a címedet sms-ben – fordult a társához. – Fél kettőre ott leszek.
– Derek-szan, még egy pillanat! – Hiromoto egy vékony dossziét nyújtott az amerikai felé. – Ezt nézd majd meg! Mindent megtalálsz benne a harmadik jelöltünkről.
A nyomozó bólintva vette át a mappát, és a hóna alá csapta.
Kifelé menet már körvonalazódott a fejében a kapott feladatok megoldásának módja. Diplomatikusan kell eljárnia, az egyszer biztos. Ideje behajtani néhány szívességet.

*

Emiko riadtan bámulta magát a tükörben. Hiába az órák alatt felrakott, gondos smink, a szemében honoló szomorúságot nem tudja semmilyen krémmel elleplezni. Eligazgatta egyenes szabású, egyszerű, fekete ruháját, és rémülten látta, mennyire feszül a hasán az anyag. Úgy látszik, felszedett pár kilót az elmúlt hetekben. Már nem maradt ideje átöltözni, ezért megrántotta a vállát; úgysem lesz ott senki, akit érdekelne az ő kinézete. Lesimította a haját, ami a friss mosástól szerteszét szálldosott, de nem érezte jobban magát a bőrében. Próbált arra koncentrálni, hogy a szertartással végre lezárhatja a saját nyomorúságos állapotát is, de tudta, hogy ez csak önáltatás: jelen lelkiállapotának vajmi kevés köze van Naemu-szan halálához.
Ráadásul, hétfőn vissza kell mennie az irodába, és majd bámulhatja a szemközti, üres asztalt. Viszont így mindkettejük munkáját neki kell elvégeznie, ami talán segít elterelni a figyelmét.
Még egyszer a tükörképére pillantott, és megrázta a fejét. Lehet, hogy valami teljesen másba kellene kezdenie. Vagy elutazni messze, messze. Beszélnie kell az édesanyjával; Janice biztosan tudja, hogy mi lenne a jó megoldás. Majd a szertarás után.
Éppen sóhajtva a táskájáért, és az előkészített fehér krizantémért nyúlt, amikor megszólalt a csengő.

*

Derek még a rendőrségi parkolóban állt a kocsival, amikor elindította az első hívást.
– Szia, Lopez – szólt bele a készülékbe. – Shaliman vagyok. Igen, még Japánban… Hát, azt nem hiszem, hogy vihetek, de nem is biztos, hogy szeretnéd. Nem, szakét se! Figyelj, kérhetek egy szívességet?
Amikor visszaért a panzióba, a telefonja két sms-t jelzett. Az egyikben Hiromoto címe szerepelt, a másikban Dr. Steven Moore telefonszáma.
A nyomozó kijelölte a számot, és elindította a hívást.
– Moore – hallott szinte azonnal a vonal túlsó végéről egy kellemes férfihangot.
– Jó napot, doktor úr! Derek Shaliman nyomozó vagyok, és egy Japánban történt haláleset ügyében nyomozok.
– Jóságos ég! Janice-szel történt valami?
– Nem, doktor úr, nyugodjon meg! A húga és az egész családja jól van. Viszont az ügyben felmerült egy tisztázatlan kérdés.
– Hallgatom, nyomozó – sóhajtott doktor Moore kicsit nyugodtabb hangon.
– Az elhunyt az ön unokahúgának a munkatársa. A nő vérében amfetamint találtak. Meg kell önt kérdeznem, hogy küldött-e Miss Kajónak bármikor ilyen hatóanyagú gyógyszert?
A doktor, a vonal végéről egy pillanatnyi szünet után, határozottan válaszolt:
 – Nem, nyomozó. Nem írtam fel neki ilyesmit, és nem is küldtem. Tavaly, mielőtt hazautazott, adtam neki egy dobozzal, de szerintem nem szedte be. Legalábbis, amikor kérdeztem tőle, azt mondta, hogy nincs rá szüksége.
– Nagyon köszönöm, doktor úr! Csak ennyi lett volna.
– Várjon, nyomozó! Ön találkozott Emikóval?
– Igen, uram. Kihallgattuk.
– És jól van?
– A körülményekhez képest igen. Végül is, az egyik kollégáját veszítette el.
– Gyilkosság történt?
– Nem gondoljuk, de tudja, hogy megy ez.
– Hogyne. És, bocsásson meg, nyomozó a személyes kérdésért, de ön hogy nyomozhat egy japán bűnügyben? Ez roppant érdekes történet lehet.
– Tulajdonképpen véletlenül keveredtem ebbe az egészbe – nevetett Derek. – Ha tényleg érdekli, a hazatérésem után beugrom majd önhöz, és elmesélem.
– Tudja, hol van a kórházam?
– Igen, én is SF-ben élek. Viszlát, doktor úr!
– Viszlát, nyomozó! És, ha beszél Emikóval, kérem, adja át üdvözletemet!
–  Mindenképpen.
Miután letette a telefont, Derek az ébresztőórára pillantott, ami éppen delet mutatott. Remek, még lesz ideje ebédelni, és időben odaérhet Hiromotóért. Sőt, előtte még akár egy rövid kitérő is belefér. Ez viszont az jelenti, hogy már nem tud hazajönni átöltözni.
Végignézett magán. Fekete ing, alatta fekete póló, sötét farmer. Hát, nem éppen egy temetésre való elegancia, de neki nem is kell részt vennie a ceremónián.
Az előszobában automatikusan a télikabátért nyúlt, de mozdulat közben megdermedt. A hirtelen beköszöntött tavasz ragyogó napsütése betöltötte még az előszobát is. Hát, ha nem kell hosszú sétákat tennie, akkor elég lesz a szövetkabát is. És a félcipő. A bakancsát még úgyis ki kell takarítania a legutóbbi kirándulás miatt.
Amikor bekanyarodott Emiko szállásának épülete mellé, és megállt a bolt parkolójá¬ban, egy pillanatra bűntudata támadt, de a vásárlóknak fenntartott helyek mindegyike üres volt. Azzal a pár perccel nem lehet gond, amíg felszalad a harmadikra.
Felérve mélyet sóhajtott, és megnyomta a csengőt, aztán az ajtót nyitó Emiko láttán elakadt a lélegzete.
A lány hihetetlenül gyönyörű volt testhezálló, rövid, elegáns, fekete ruhájában, selymesen fénylő hajával, sminkeletlen arcával – mindössze egy vékony réteg szájfény csillogott szép ívű ajkán.
– Derek-szan, rád nem számítottam! – csodálkozott rá Emiko.
– Bocsáss meg, hogy hívatlanul rád törtem! Látom, indulóban vagy… Csak egy pillanatig zavarlak.
– Te sose zavarsz, Derek-szan – mosolygott kedvesen a lány. – Miben segíthetek?
– Múltkor itt felejtettem az órámat. Nem láttad véletlenül?
– De igen, elő is készítettem, hogy valahogy visszajuttassam hozzád. Rögtön hozom. – Emiko megfordult, és kecsesen a szoba felé lépett.
A nyomozó önkéntelenül követte a tekintetével. A ringó csípő meg a hosszú combok látványa mágikus erővel vonzotta a pillantását. Még fel sem ocsúdott, és a lány már vissza is tért, kezében a súlyos, ronda, de mégis oly kedves órával.
A férfi örömmel nyúlt érte, keze véletlenül hozzáért a lány ujjához. Elektromosság sistergett fel a bőrük között, mire Emiko felszisszent, aztán zavartan felnevetett.
– Bocsáss meg, Derek-szan, biztos, a ruha miatt van.
– Biztosan – bólogatott lelkesen a férfi, és erősen koncentrált, hogy ne bámulja meg a lány dekoltázsát. – Tényleg, Emiko-szan, a temetésre készülsz?
– Igen, és ne haragudj, de muszáj indulnom, különben lekésem a buszt.
– Ugyan már! Én szívesen elviszlek! – buktak ki a szavak, gyakorlatilag gondolkodás nélkül a férfi száján.
– Ó, ez igazán nagyon kedves tőled, de nem szükséges! Miattam ne tegyél kitérőt, gondolom, van ennél jobb dolgod is!
– Nem, dehogy! Én is oda indultam.
Ezúttal a lány nézett rajta végig, kétkedően felhúzott szemöldökkel.
– Már úgy értem, hogy nem megyek be, természetesen, de a szertartás után lesz ott egy kis dolgunk.
– Már értem. Ebben az esetben elfogadom az ajánlatodat.
Derek szíve hevesen meglódult, és a szapora szívverés egészen addig tartott, amíg be nem ültek az autóba. Kikereste a jegyzetfüzetéből a Nodera ház címét, beütötte a telefon GPS-ébe, majd a homokára csapott. Az anyósülésen Emiko aggodalmasan megszólalt:
– Minden rendben, nyomozó?
– Ó, igen, csak még el kell mennünk előbb valahova, ugye nem bánod?
– Nem, dehogy, ha időben odaérünk.
Derek, némi aggodalommal a szívében gázt adott. Tán csak nem lesz baj.

*

Amikor megálltak a Hiromotótól kapott címen, Emiko csodálkozva felnézett az alacsony, fehér kerítés mögött álló karamellbarna, kétszintes, keskeny épületre. Szóra nyitotta a száját, de ekkor nyílt a kazettás, fa ajtó, és kilépett rajta az elegáns, fekete öltönyben feszítő, szédítően jóképű japán nyomozó. A férfi azonnal észrevette a lányt, és felhúzott szemöldökkel a társára pillantott. Derek megvonta a vállát, és ezzel láthatólag el is intézte a magyarázkodást. Hiromoto beült hátulra, és elmosolyodott. Feszültségéről csak a megfeszülő álla tanúskodott.
– Szia, Emiko-csan. Káprázatosan nézel ki!
– Köszönöm – nyelt nagyot a lány. – Te is egész jól festesz.
Derekre pillantott, de az amerikait éppen lefoglalta, hogy beállítsa a telefonján az új úti célt.
– Szerintem arra nem lesz szükség – hajolt előre a két ülés között Hiromoto. – Majd én mondom, hogy merre menj.
Derek elmosolyodott.
– Remek ötlet! Ez a vacak úgysem akarja az igazat. Szóval?
Hiromoto körbepillantott.
– Indulj el előre, aztán a kereszteződésnél balra. Tudok egy elég gyors utat, negyedóra alatt odaérünk.
Majdnem eltalálta: tizennyolc perccel később már Emiko is meglátta a Nodera ház előtt magasló cseresznyefát.
A szűk utcában az egyik oldalon végig autók álltak, egészen az utca végéig kellett gurulniuk, mire találtak egy szabad helyet.
– Megvárlak benneteket – sóhajtott Derek.
– Ha vége, akkor még ki kell mennünk a krematóriumhoz, és csak a hamvasztás után lesz vége, azt ugye tudod? – hajtotta oldalra a fejét Hiromoto.
A szőke férfi bólintott.
– Nem nagyon vagyok képben a szokásaitokkal kapcsolatban, de igyekszem. Tehát most a búcsúztatás, aztán a hamvasztás… van még valami?
Ezúttal Emiko válaszolt.
– Általában szokott lenni halotti tor, de amennyire tudom, Naemu-szan kifejezetten megtiltotta, hogy ennyire hagyományos legyen a temetése. Szerintem a férj a temetés után csak hazahozza a hamvakat.
– Akkor ez még eltart egy darabig. – Az amerikai nyújtózott egyet, és látványosan elhelyezkedett az ülésen. Már csak egy kalap hiányzott, amit a szemébe húzhatott volna.
Emiko megrázta a fejét, kiszállt a kocsiból, és a szürkésbarna, bambusz-redőnyös ház felé indult. Hiromoto csendben mellészegődött, és gyengéden megérintette a csuklóját. A lány felpillantott, aztán a férfi óvatos mosolya láttán lélekben vállat vont, és nem húzta el a kezét. Kézen fogva sétáltak tovább.
A tágas nappaliban már rengetegen gyűltek össze. Emiko meghajlással köszöntötte a ház urát, és a mellette helyet foglaló idős nőt, akit Naemu-szan leírásából azonnal felismert: Nodera Kirara, az anyós, jóindulatúan rámosolygott. A koporsó mellett Kagedzsiro állt, Naemu sógora; Emiko őt is látta már képen, hiszen nagyon közel álltak egymáshoz az elhunyttal. Mindhárman tradicionális fehérbe öltöztek.
A lány leült a harmadik sorban, egy egyik, még szabad székre, Hiromoto pedig mellé telepedett. Emiko szíve elnehezült, és, hogy leplezze a hirtelen feltörő könnyeit, a szobát kezdte vizsgálni. A helyiségből minden bútort eltávolítottak, szabályos sorokban székeket helyzetek el a hatalmas, kertre néző ablak elé állított koporsóval szemben. Bár fehér lepel borította, a lány mégis felismerte: ezt még éppen ő tervezte pár hónappal korábban – újrahasznosított, égethető, valójában egy különleges papírdoboz. Mellette egy kis asztalt virágokkal, füstölőkkel és gyertyákkal díszítettek. Végignézett a vendégeken, és egyáltalán nem lepődött meg, hogy többségüket felismerte.
A szertartás akkor vette kezdetét, amikor egy narancssárga ruhás, kopaszra borotvált szerzetes lépett a terembe, és csengettyűket rázva imádkozni kezdett.
Emiko elmélázva hallgatta a kínai szavakat, aztán felkapta a fejét. A szerzetes által Naemu-szannak adott név meglepően hosszú és bonyolult volt. A lány elismerően bólintott, úgy tűnik, Nodera-szan nem fukarkodott az adománnyal. Kicsit rosszmájúan végigfutott a fején, hogy a férj láthatóan nagyon nem akarja, hogy a neje visszatérjen, ha a nevén szólítják.
A ceremónia végén a vendégek felálltak, és egyenként Nodera-szanhoz léptek. Emiko is követte a többieket, közben izzadó kezében szorongatta a szépséges, különleges borítékot, amibe a tömjénfelajánlást tette. Amikor a férfi elé ért, udvariasan meghajolt, átnyújtotta a kódenbukorót, és szertartásosan elmondta azt a mondatot, amit előtte mindenki:
– Végtelenül szomorú vagyok a feleséged korai halála miatt.
Nodera-szan szó nélkül meghajolt, és átnyújtott neki egy művészien csomagolt, tenyérnyi ajándékot, amit a lány újabb meghajlással köszönt meg. Nagyon ügyelt, hogy az arcáról semmilyen érzelmet ne lehessen leolvasni. Az eszével tudta, hogy a férfinek nem volt köze Naemu-szan halálához, de nem bírta kiverni a fejéből a képet, amikor a kolléganője szégyenkezve takargatta a sérüléseit.
Némán odébb lépett, helyet adva a mögötte várakozó Hiromotónak, és a koporsóhoz lépett. Gyengéden a halott fejéhez helyezte a kezében szorongatott csodaszép, virágot. Naemu-szan arca békés volt és gyönyörű, és a lány ekkor értette meg, hogy végérvényesen meghalt, hiszen életében sosem látta ennyire nyugodtnak.
A ház előtt már ott állt a díszes halottaskocsi, ami majd a krematóriumba viszi a testet. A lány Hiromotóra nézett, de a férfi arca kifürkészhetetlennek látszott. Lassú léptekkel elsétáltak a Hondáig. Emiko bekopogott a Derek melletti ablakon, és a nyomozó mosolyogva felült. Ezek szerint csak tettette az alvást.
Hiromoto kérdés nélkül beült hátra, majd Derekhez hajolt.
– Kérem, kövesse azt a gépjárművet! – mondta faarccal, és az előttük meginduló kocsira mutatott. Az amerikai komolyan bólintott, de a szemében nevetés bujkált.
A temető bejáratánál Derek megállította az autót.
– Keresek parkolót – szólt, és amikor ők ketten Hiromotóval kiszálltak, már el is hajtott.
A gyászolók egymás után érkeztek, ők pedig lassan megindultak a pattanásig feszült bimbókkal borított cseresznyefák között, amik a hamvasztóba vezető, széles ösvényt szegélyezték.
Emiko érezte a mindent betöltő virágillatot, a tavaszi nap langymelegét, és arra gondolt, hogy milyen igazságtalanság, hogy ezt Naemu-szan már nem láthatja.
A krematóriumban Emiko meglepetten nézett szét. Elvben tudta, hogy mi következik, mégis meglepte, hogy az összegyűltek előtt, minden teketória nélkül egyszerűen csak betolták a koporsót a hamvasztóba. Némi elégtételt érzett, hogy jó munkát végzett: a doboz pillanatok alatt semmivé lett. Utána átsétáltak a szomszédos terembe. Hiromoto eltűnt mellőle, és amikor keresni kezdte, azt látta, hogy a testes rendőrfőnökkel beszélget fojtott hangon. Az idősebb férfi elkapta a lány pillantását, és udvarias meghajlással üdvözölte. Emiko viszonozta a gesztust, közben már alig várta, hogy túl legyen ezen az egészen. Eddig mindössze egyetlen temetésen vett részt; még gyerekként a nagymamája halála után, de az emlék meglehetősen ködös volt.
A család hamarosan csatlakozott hozzájuk, ezután a temető alkalmazottai áthozták a hamvakat. Emiko pislogás nélkül nézte végig, ahogy a kolléganője hamvait átrakják az urnába. Arra rezzent fel, hogy Hiromoto gyengéden megszorította a kezét.
– Mehetünk – súgta a férfi, és kifelé vezette.
Odakint a lány mélyet sóhajtott, és az arcát a nap felé fordította. Élvezte a melegséget, és kizárt minden mást a fejéből.
Lassú léptekkel kisétáltak a temetőből. A lány a kapuból még egyszer visszanézett. Milyen különös, és egyben gyönyörű, hogy a végső megsemmisüléshez egy ennyire szépséges ösvény vezet!
Odakint pár percet várniuk kellett, mire Derek-szan Hondája eléjük gördült.
– Ezzel tényleg vége, ugye? – kérdezte az amerikai, mire a két japán némán bólintott.
Gyorsan beültek, és Hiromoto a lányhoz fordult.
– Emiko-csan, téged most hazaviszünk... ugye, Derek-szan?
A társa megrántotta a vállát.
– Te vagy a főnök, én csak sofőrködök. Azért nem bánom, ha valamelyikőtök mutatja az utat.
A lány egyikről a másikra nézett.
– Ti aztán jól összebarátkoztatok – jegyezte meg végül.
A két nyomozó összenézett.
– Jó kis ügy volt – vonta meg a vállát Derek.
– Igen, egész érdekes volt a közös munka – bólintott Hiromoto is.
Emiko megrázta a fejét. Férfiak!
Miután a háza előtt kiszállt, még sokáig állt a tavaszi szélben kicsit reszketve, és hosszan nézett a különleges formájú Honda után. A bánat még mindig sajgott benne, mint egy nehezen gyógyuló seb, de legalább már tudta, hogy mi a helyes döntés. Meg kell tennie, bármekkora fájdalmat is okoz ezzel. És valószínűleg nem csak magának.

*

Derek kérdőn pillantott a mellé huppanó Hiromotóra.
– Akkor most visszamegyünk Nodera-szanhoz?
– Attól tartok, ez a következő lépés.
– Igen. Tudom, hogy ezt kell tennünk, de még csak most temette el a feleségét.
– Nem szabad, hogy ez befolyásoljon minket.
– Igaz – morogta az amerikai. – Csak valahogy túl korainak érzem.
– Sejtem, mire gondolsz. Majd tapintatosak leszünk.
 A Nodera ház előtti utca furcsán üresnek tűnt a korábban ott parkoló autók nélkül.
– Azt hiszem, ezt most rád hagyom – sóhajtott Derek. – Félek, én nem lennék eléggé… tapintatos.
– Rendben.
Hiromoto csengetett, és meghajolt az eléjük siető Kagijiro felé.
– Bocsásson meg, Nodera-szan az alkalmatlan időpontért, de beszélnünk kell önökkel.
– Üdvözlöm önöket! A bátyám említette, hogy jönni fognak. Fáradjanak be!
Derek figyelmesen nézte a sógort. A férfi alacsonyabb volt még Hiromotónál is, ritkás körszakállt viselt, és láthatólag feszengett a fehér öltönyben. A nyomozó felidézte a férfiről olvasottakat: zenész, egy népszerű fiúbanda frontembere, a tinilányok bálványa. Sokat utazik, de amikor Japánban jár, mindig találkozik a sógornőjével, akivel nagyon közel állnak egymáshoz. Viszont nincs semmi a rovásán, még egy adóhátralék sem.
Gondolataiba merülten követte a két férfit a nappaliba, ami a korábbi emlékeihez képest meglepően üresen ásított. Mindössze négy széket helyeztek a kertre nyíló nagy ablak elé.
Odabent az idősebb Nodera fivér várt rájuk.
– Nyomozók, már vártam önöket – hajolt meg feléjük komor arccal.
– Tulajdonképpen miről van szó? – kérdezte az öccse. – Azt hittem, már lezárult a nyomozás.
Hiromoto egyikről a másikra pillantott, majd intett Dereknek.
Leültek, és a japán nyomozó a fivérekhez fordult.
– Igaza van, Nodera-szan, az ügyet megoldottuk, viszont van itt még egy nyitott kérdés, aminek a tisztázásához az ön segítségét akarjuk kérni.
– Parancsoljanak velem!
– Nodera-szan, az ön sógornőjének halálát részben a vérében található amfetamin okozta. Meg kell kérdeznem: adott-e, vagy szerzett-e ön Nodera Naemunak bármilyen amfetamin hatóanyagú szert vagy gyógyszert?
Kagedzsiro mereven nézett a nyomozóra.
– Nem, nyomozó. Nem is tudtam, hogy szed ilyesmit – válaszolta lassan. – Miből gondolják egyáltalán, hogy tőlem kapta?
– Azért, mert a nyilvántartás szerint önnek a birtokában volt ilyen anyag, egész pontosan Adderall, amikor egy hónappal ezelőtt hazatért az amerikai turnéjáról.
– Ó, szóval nyomoztak utánam – fintorodott el a férfi. – Nos, uraim, az a tabletta nekem kell. Nem magyarázom, hogy miért, legyen elég annyi, hogy egy külföldi fellépéssorozat meglehetősen sok stresszel és nagyon kevés alvással jár.
– Kérem, uram, válaszoljon egyenesen: nem ön adta az elhunytnak a tablettákat?
– Nem.
– És erre a szavát adja?
A zenész mélyen beszívta a levegőt, és a bátyjára pillantott, de a volt zsaru nem nézett rá, hanem kibámult valahová messze a kertbe.
– Nézzék, nyomozók, én tisztességes ember vagyok. Nem szegem meg a törvényeket, és ezt nyugodtan ellenőrizhetik is.
– Értem. Ebben az esetben nem is tartjuk fel tovább – bólintott a japán nyomozó. – Nodera nyomozó, ami az ön ügyét illeti…
A szólított lassan ráemelte zavaros tekintetét.
– Nodera-szan, jól érzi magát? – hajolt előre Hiromoto.
– Igen – felelte az ex zsaru kásás hangon. – Miért ne lennék jól?
– Mert… – Megakadt, és Derekre pillantott.
Az amerikai értette a néma jelzést.
– Nodera-szan, kérem, engedje meg, hogy tájékoztassuk az ügy állásáról!
A hivatalos hangnem és az angol szavak láthatóan felrázták a férjet a kábultságából.
– Hallgatom, nyomozó.
– A hivatalos álláspont szerint az ön felesége egy olyan balestben hunyt el, amelyben külső tényezők is szerepet játszottak. Egy letartóztatást már eszközöltünk, és még a mai napon lezárjuk a nyomozást. Ami a bántalmazás gyanúját illeti: feljelentést tettünk ön ellen, de nem vesszük önt őrizetbe. Megértette az elhangzottakat?
A férfi pár szívdobbanásig pislogás nélkül meredt rá, aztán bólintott.
– Igen, nyomozó, megértettem. És köszönöm a tájékoztatást – tette hozzá rekedten.
Az öccse rámeredt.
– Miféle bántalmazás? – firtatta, és mivel a kérdezett hallgatásba burkolózott, megismételte a kérdést Hiromotóhoz fordulva: – Milyen bántalmazásról beszélnek?
A japán nyomozó megrázta a fejét.
– Attól tartok, uram, hogy erről nem adhatunk önnek információt. – Derekre nézett. – A mi dolgunk itt véget ért. Nodera-szan, Nodera-szan – hajolt meg minkét fivér felé külön-külön –, köszönjük a ránk szánt idejüket, és, kérem, fogadják őszinte részvétünket az önöket ért veszteség miatt!
Még egyszer meghajolt, és a társa követte a példáját.
Derek kifelé menet még hallotta, ahogy a fiatalabb Nodera egyre emeltebb hangon faggatja a bátyját.
Milyen szép is, amikor végre együtt lehetnek a fivérek!

*

Már a kocsiban ülve Hiromotóra nézett.
– Szerintem ő tette. Úgy értem, ő szerezte az Adderallt.
– Igen, én is így gondolom, viszont nincs semmilyen bizonyíték a kezünkben.
– Akkor futni hagyjuk?
– Azt nem mondtam. Átadjuk az ügyet a kábítószer-elleneseknek, a többi már az ő dolguk.
Derek bólintott.
– Tudom, hogy igazad van, de kicsit zavar, hogy ezt a szálat nem tudtuk felgöngyölíteni.
– Érthető, de mi megtettük, amit lehetett.
– Akkor most az őrsre megyünk?
– Igen. Leadjuk a jelentést, beszélünk a nagyfőnökkel, aztán, ha van kedved, elmehetünk sörözni.
Derek döbbenten meredt rá.
– Azt hittem, hogy te nem szoktál ilyesmit csinálni.
– Valóban nem – vigyorgott Hiromoto. – Viszont végre lezártam az első önálló ügyemet. Ha ez nem, hát nem tudom, mi lenne méltó az ünneplésre?

*

Kitamura rendőrfőnök széles mosollyal fogadta őket az irodájában, és hellyel kínálta mindkettejüket.
Mivel Hiromoto merev tartásban állva maradt, Derek, rövid tűnődés után követte a példáját.
– Nyomozók, gratulálok! Nagyszerű munkát végeztek, és igazán rövid idő alatt. Shaliman nyomozó, önnek meg külön köszönettel tartozunk, amiért ránk szánta az értékes idejét.
– Nagyon szívesen tettem, uram – bólintott az amerikai. – Ez egy különlegesen értékes tapasztalat volt a számomra. És meg kell mondjam, uram, hogy Kucumi-szan kiváló nyomozó. A mellette tapasztaltakat majd bele fogom írni a tanulmányomba.
– Ezt örömmel hallom, Shaliman nyomozó. Ezek szerint azt még nem fejezte be?
– Nem, uram, de legkésőbb csütörtökig elkészülök.
– Remek. Ezek szerint itt marad a fesztiválra?
– A kezdetére mindenképpen, uram. Végül is az ember nem mindennap láthat cseresznyevirágzást.
– Valóban. És teljesen megértem. Hát akkor, jó mulatást! Majd köszönjön be hozzám, mielőtt elutazik!
– Igen, uram. 
– Ja, és nyomozó, tájékoztatni fogom a főnökét a nagyszerű munkáról, amit itt végzett.
– Igen, uram. Köszönöm, uram!
– Leléphet.
Derek tisztelgett, majd meghajolt, aztán egy gyors pillantást vetett Hiromotóra. A fiatal nyomozó alig észrevehetően bólintott.
Amikor kilépett az ajtón, Derek szinte már otthonos mozdulattal nekitámaszkodott a folyosó falának. Nem szerette, ha a főnökök dicsérték, annak eddig mindig rossz vége lett.
Hiromoto néhány perccel utána érkezett, és úgy nézett, ki, mint akit leforráztak.
– Úgy látom, nem léptetett elő – húzta fel a szemöldökét Derek.
– Hát nem. A főnök kifejtette, hogy bár ebből most jól jöttünk ki, és diplomáciailag is remekül mutat a dolog, de ez csak a szerencsén múlott, és lám, ő megmondta, hogy baleset történt. Most nem kapok megrovást, mert végül tisztáztam egy kitüntetett nyomozó nevét, de legközelebb nem lesz ilyen elnéző, ha nem követem az utasításait.
– Hát, akkor ez pont úgy működik, mint nálunk.
– Hogyhogy? – csodálkozott a japán. – Azt hittem, nálatok díjazzák a kezdeményezőkészséget.
– Na persze – nevetett keserűen Derek. – De ezért én is kapok majd hideget is, meleget is a főnökömtől.
– Miért?
– Dicsérni fog a plénum előtt, hogy emeltem a San Franciscó-i rendőrség nemzetközi hírnevét, négyszemközt meg lecsesz, mert nem kértem tőle már az első percben engedélyt, és nem tájékoztattam folyamatosan az ügyről.
– Szuper – sóhajtott Hiromoto. – Menjünk sörözni!
– Meg enni. Cseszett hosszú volt ez a nap.
– Az.
Hiromoto felvetette, hogy sétáljanak el a Sokudoszacsiba, ami alapvetően a zsaruk törzshelyének számított, pont az őrshöz való közelsége miatt.
Amikor odaértek az alacsony, fehér falapokkal burkolt épülethez, Derek felvonta a szemöldökét. A kerítés előtt kiszedett gyeptéglák csúnyállottak, a falak festése kopott volt, és az egész hely szörnyen lepusztult hatást keltett.
Viszont az amerikai már régen megtanulta, hogy ne ítéljen elsőre, pláne, ha csehóról, vagy étteremről van szó. Beléptek, de a hely belseje sem tett rá jobb benyomást: a falak piszkos barnák, a pult felett tábla, rajta krétával apró, japán betűs felirat, alacsony, hagyományos asztalok, amik mellé a földre kell ülni. A nyomozó kíváncsian várta, hogy mi következik.
– Mit ennél, Derek-szan?
– Szinte mindegy, csak ne akadjon meg a torkomon – vont vállat a kérdezett.
– Akkor majd én rendelek neked is, ha nem bánod.
Letelepedtek az egyik asztal mellé, és a szőke nyomozó akkor kezdett kicsit felengedni, amikor körbenézett a vendégeken. Melósokat látott, teherautó sofőröket meg néhány rendőrt. Az egyiküket, Nisi járőrt felismerte. Ültében meghajolt a kolléga felé, de nem érzett késztetést, hogy fel is álljon. A járőr viszonozta a gesztust, és folytatta az étkezést.  Nem sokkal később Hiromoto is leült mellé, a kezében tartott, nagyjából tízunciás söröspoharak egyikét Derek elé helyezte.
– Hát akkor igyunk az ügy lezárására! – emelte fel a saját italát.
– Igyunk! – emelte a szájához Derek a korsót, hosszasan kortyolt, majd elégedetten csettintett. – Ez egy igazán remek sör.
– Ugye?
– De mintha a nyomozás végét egyszer már megünnepeltük volna…
– De ezt most a végső – nevetett a japán.
– Gyakran jársz ide? – intett körbe Derek újabb pár korty után.
– Amikor csak tehetem. Tudod, egyedül élek, nincs, aki főzzön rám, magamnak meg… Tudod, hogy van ez. Itt meg jól főznek, kiadósak az adagok, és nem kell sokáig várni.
Az amerikai ebben ugyan kételkedett, de végül kellemes csalódás érte: még nem végeztek az első sörrel, amikor megjelent mellettük a vendéglő tulajdonosa, és sűrű hajlongások közepette nagy, fehér tányérokon bőséges adag ételekkel rakta tele az asztalt.
– Két menüt rendeltem, de ne aggódj – vigyorgott Hiromoto a tekintete láttán –, amit nem bírsz megenni, azt ingyen elcsomagolják neked.
– Huh, azt hittem, hogy viccelsz a kiadós adagokkal.
A japán lehörpintette a maradék italát, aztán kissé bizonytalan pillantással ránézett a társára.
– Én sose viccelek kajával – jelentette ki határozottan, és maga elé húzta az egyik tányért.
Derek kicsit gyanakodva követte a példáját. Előtte zöldség- és rizságyon két darab, egyenként olyan négyinches, panírozott dolog feküdt, amiből kiállt valami kemény. Az egyiket óvatosan megfogta, és beleharapott. Puha, omlós, izgalmasan fűszerezett halféle foszlott szét a szájában.
– Mi az isten ez? – kérdezte, amikor letette az elsőből maradt pálcikát.
– Ízlik? Garnéla. Itt valami eszméletlen a fűszerezése.
Az amerikai helyeslően bólogatott, miközben rávetette magát a másodikra. Az első tányér kivégzése után körbepillantott.
– Rendelni kéne még sört!
– Nyugi, a tulaj már hozza is a következőt. Hallod, neked aztán van étvágyad!
– Egy ekkora testet táplálni kell.
Még be sem fejezte, és már kapta is a következő poharat.
– Derek-szan, feltehetek egy kérdést?
– Csak egyet?
– Igazad van – nevetett a japán –, elég sok kérdésem lenne. Tulajdonképpen hogy keveredtél ide?
– Mármint Japánba? Vagy ide Szakurába?
– Is-is.
– Az úgy volt, hogy a rendőrfőnök tavaly részt vett egy nemzetközi rendőr-konferencián, amiről roppant lelkesen érkezett vissza. Kitalálta, hogy minden tisztnek választania kell egy országot, aminek a rendőri módszereiről tanulmányt akar írni. Be kellett adnunk egy projekt-tervet neki, hogy mit vizsgálnánk.
– Ez nem hangzik rosszul.
– Ja, az ötlet az teljesen rendben volt, csak plusz szabadnapot nem kaptunk hozzá. Én például a határidő előtti napon dobtam össze ebéd közben a sajátomat.
– És mit kezdett a tervekkel a főnököd?
– Mindet elolvasta, aztán egyenként kiértékelte. Mondom, nagyon belelkesedett. Aztán a legjobbakat megmutatta valami fejesnek, aki szintén ráizgult a dologra, de annyira, hogy szerzett pénzt, hogy a legjobb öt pályamunka írója kiutazhasson a célországába, és tényleg megírhassa a tanulmányt.
– És a tiéd volt az egyik.
– Most gondolhatod, hogy milyen lehetett a többieké…
– Miért pont Japánról akartál írni?
– Ez igazából adta magát. Gyerekkorom óta tanulom a nyelvet, apám üzlettársai között is sok a japán. Aztán meg éppen ez jutott először az eszembe, mert a társammal a Szusi-boxban kajáltunk aznap.
– A társad… Ő milyen?
– Lopez? Jó arc, remek zsaru, csak vannak kötődési problémái.
– Hogy érted?
– Nem bír megmaradni egy csaj mellett sem. Felszedi őket, pár hónapig együtt vannak, aztán mindegyiket dobja valami idióta ürüggyel.
– Milyenekkel?
– A legutóbbival, azt hiszem azért szakított, mert a nő rendszeresen behúzva hagyta a sötétítőfüggönyöket, amikor elment a lakásból. Szóval, Joe kicsit mániás.
– De jó zsaru.
– Bizony. És mindig megcsinálja a papírmunkát. Sokszor még az enyémet is. – Eltolta maga elől a második kiürült tányért is.
Hiromoto elismerően füttyentett.
– Na, ezt nevezem! – böffentett diszkréten. – Veled érdemes menüt rendelni. Kérsz még valamit?
– Hát, ez a sör nem rossz, de nincs valami erősebb?
A japán elgondolkozott.
– Ittál már nihonsút?
– Az mi?
– Amit ti szakénak hívtok.
– Nem, de sokszor ki akartam próbálni. Lehet itt kapni?
Hiromoto értetlenül nézett rá.
– Úgy érted, hogy Japánban, egy japán étteremben lehet-e kapni szakét? Hát, nem is tudom…
– Oké, ne szívd a vérem!
Hiromoto elvigyorodott.
– Megyek, intézkedek.
Amikor visszaült az asztalhoz, az amerikaira pillantott.
– És mi a helyzet veled? Azt mondtad, hogy az ex barátnőd, akivel pár hónapja szakítottál, zsaru, de azóta biztosan volt más is az életedben, nem?
– Hiromoto-szan, én is kábé ugyanazt csinálom, amit te: sokszor riasztanak éjszaka, nem tudom, mikor érek haza, folyton a megoldandó ügyeken jár az eszem, és jó, ha összejön heti egy szabadnap, amikor senki sem hív telefonon. Nincs az a nő, aki ezt hosszútávon elviselné.
– Szerintem tévedsz. Elég sok jól működő kapcsolatot láttam a kollégáimnál.
Derek kétkedőn nézett.
– Ha ez így van, akkor kéne róla egy kézikönyv, hogy ti hogyan csináljátok. Ó, a francba, erről kellett volna írnom a tanulmányt!
– Még nem késő… A leadásig biztosan lesz még néhány ebédszüneted – kacsintott a japán. – Nézd, megjött a nihonsú.
A tulaj érkezett az asztalukhoz egy nagy tálcával a kezében. Kimért mozdulatokkal eléjük pakolta a kellékeket: két, hengeres kerámiacsészét, egy öblös hasú, egyenes nyakú kancsót meg egy edényt.
Hiromoto meghajlással köszönte meg a felszolgálást, és a társához fordult.
– Na, Derek-szan, akkor most megmutatom, hogyan isszuk a nihonsút. Zárójelben megjegyezném, hogy a szaké az mindenféle szeszesitalra használatos, de a rizspálinkának nihonsú a neve. Ez itt az ocsokoro – emelte fel a csészét –, ez pedig a tokkuri – mutatta be a kancsót. Az edényben forró víz van, ebbe most bele fogom meríteni a tokkurit, mert az italnak olyan negyven fokosnak kell lennie. Most fogd, kérlek a kezedbe az ochokorót, a másik kezedet tedd a csésze alá… igen, így jó. Érzed, milyen meleg? Most szívd be az aromáját, és igyál egy kortyot. Szuper, most már leteheted az ochokorót. Hogy ízlik?
Derek megvonta a vállát.
– Ez a legerősebb italotok?
Hiromoto kuncogott.
– Csak várd ki! Ravasz dolog ez, hidd el! És most te töltesz nekem.
Az amerikai óvatosan kézbe vette a kancsót, és töltött a társa csészéjébe.
– Jól csináltam?
– Remekül. Arra kell figyelnünk, hogy amikor kiürül a csészénk, azt a másiknak újra kell tölteni.
– Azt hiszem, ez menni fog – bólintott Derek, és a negyedik csészénél kezdte úgy érezni, hogy nem is olyan rossz ez az ital, mint ahogy az első korty után gondolta.
– Amit még nem értek – ráncolta a szemöldökét a japán –, hogy miért pont Szakurába jöttél?
– Lövésem sincs. A fönci felvette a kapcsolatot veletek, és valamiért ezt az őrsöt jelölték ki. 
– Gondolom azért, mert egy tavalyi felmérés szerint a mi őrsünkön beszélnek a legtöbben angolul. A nagyfőnöknél ez valami becsípődés, minden évben szervez egy nyelvtanfolyamot.
– Akkor ezért – bólogatott Derek. –  Szóval, ide küldtek, nekem csak az időpontba volt némi beleszólásom. Én meg látni akartam a fesztivált.
– Ah, értem! Szóval te valójában turista vagy, akit a cseresznyevirágzás érdekel, és a főnököd fizeti az utadat. Ügyes!
– Rátapintottál a lényegre – vigyorgott Derek. Önteni akart Hiromotónak, de a tokkuri időközben kiürült.
– Rendelek még – állt fel ismét a japán, de ezúttal már kicsit bizonytalanul.
Az amerikai magában jót mosolygott: a japánok tényleg nem bírják az alkoholt.
Miután megkapták a következő kancsó szakét, Derek tűnődőn megvakarta az állát.
– Hiromoto-szan, most én kérdeznék valamit.
– Kérdezz bátran, barátom!
– Min vesztetek össze tegnap Emiko-szannal?
– Ja, hogy az! Tudod, Derek-szan, ötletem sincs. Én csak meg akartam tudni, hogy kapott-e csomagban Adderallt, ő meg felhúzta magát azon, hogy… várj csak, mi is volt a baja…? Ja, megvan! Hogy én rendszeresen hazalátogatok, őt meg nem viszem.
– És ez tényleg így van?
– Hát, ha a tények felől nézzük, akkor, ja. De hogy a csudába hívjam magammal, ha egyszer örökké dolgozik? Még hétvégén is!
– Aham, azt hiszem, értem. Vagyis nem értem – rázta meg a fejét kicsit kótyagosan Derek.
– Na, látod, ezzel pont így vagyok én is… Na, ez megint kiürült – nézett bele a tokkuriba. – Még egy kört?
– Legyen! Tudod, nem is olyan rossz ez a cucc. Sőt, egész kellemes. De most én megyek rendelni.
Derek felemelkedett, de közben a vérnyomása odalent maradt. Olyan érzése támadt, mintha arcon csapták volna egy puha párnával.
– Huh – nyögte. – azt hiszem, teszek egy kitérőt is.
A pultnál rendelt még nihonsút, és közben úgy érezte, hogy még sosem beszélt ilyen folyékonyan japánul, aztán hunyorogva megkereste a mosdót. Amikor végzett, lemosta az arcát, hátha kicsit felélénkül, de a fárasztó nap kezdte éreztetni a hatását.
Visszaült az asztalhoz, és töltött Hiromotónak az időközben érkezett újabb kancsóból. Megvárta, hogy az ő csészéje is tele legyen, aztán megpróbálta felvenni a beszélgetés fonalát.
– Miről is beszéltünk az előbb? Ja, megvan. Tudod, én azt hittem, hogy meg akarod kérni a kezét, azért mész utána. Mármint Emikóét.
Hiromoto pislogás nélkül meredt rá, aztán vártalanul a levegőbe bokszolt.
– Akkor ez volt az!
Derek értetlenül nézett rá.
– Mi volt micsoda?
– A veszekedés. Amikor szóba került az a tetves gyógyszer, mondtam, hogy kérdezni akarok tőle valami nagyon fontosat. Biztosan azt hitte, hogy meg akarom kérni.
– De te nem tetted – bólogatott Derek, és újra töltött a japánnak.
– Nem. Ő meg dühös lett.
– Ennek van értelme. És most mit fogsz tenni?
Hiromoto a hajába túrt, aztán elgondolkozva teletöltötte Derek csészéjét.
– Azt hiszem, valahogy ki kell engesztelnem. Majd kitalálom.
Derek két nagy korttyal kiitta a szakéját, majd belebámult az üres ochokoróba.
– Szereted? – tette fel végül a szerinte legfontosabb kérdést.
 A japán megvonta a vállát.
– Erre nehéz válaszolni, Derek-szan. Kicsi korom óta ismerem. Ő a legjobb barátom, persze, hogy szeretem. De, hogy szerelmes vagyok-e belé? Nem hiszem.
– Akkor miért akarod elvenni?
– Miért, van más választásom? – húzta el a száját Hiromoto, és töltött Dereknek.
– Már hogy a viharba ne lenne! A te életedről van szó!
– Hát, ja. De mindenki ezt várja tőlem.
– És mégis, ki nem szarja le az elvárásokat? – Derek indulatosan letette az italát. – Hiromoto-szan, beszélj vele! Tudd meg, hogy ő mit akar, csak aztán dönts!
– Gondolod, hogy ő a feleségem akar lenni?
– Honnan tudhatnám? De, ha nem kérdezed meg, te sem fogod.
– Ez igaz. – Hiromoto szomorúan végignézett a vacsora romjain meg az üres tokkurin. – Derek-szan, én most hazamegyek. Bizonytalanul lábra állt, és enyhén imbolyogva az amerikaira nézett.
– Te is jössz?
Derek bólintott. Nehéznek érezte a tagjait, de klasszisokkal józanabbnak gondolta magát a japánnál.
– Hazakísérlek.
Egymásba kapaszkodva sétáltak el Hiromoto házáig. A szőke nyomozó végig az utat figyelte, hogy hazataláljon, de szerencsére nem kellett messzire menniük.
– Na, ez egy jó buli volt – motyogta Hiromoto, amikor Derek nekitámasztotta a kerítésnek, hogy előkeresse a társa kulcsait. – Meg kell ismételnünk!
A zár folyton elugrált a kulcs elől, de az amerikai végül csak beletalált.
– Majd eljössz SF-be, és akkor én viszlek el a kedvenc helyemre – vigyorgott, miközben betámogatta a japánt a házba. Hiromoto kábultan hagyta, hogy Derek levegye a kabátját meg a cipőjét, és becipelje a hálóba. A futonra, amit reggel szerncsére kint hagyott, úgy dőlt el, mint egy zsák.
– Jó társ vagy, Derek-szan – motyogta, majd álomba zuhant.
Az amerikai egy darabig még nézte. Küzdött a késztetéssel, hogy mellé boruljon, de aztán erőt vett magán és a kijárat felé dülöngélt. Elsőre a nappaliba fordult be, de a hatalmas tévé meg a földre szórt párnák láttán ráébredt a tévedésére.
Végül fogalma sem volt, hogyan keveredett el a vendégházig, de egyszer csak előtte magasodott a kétszintes, fehér kőépület. Az éjszakai portás rápillantott, meghajolt, de egyetlen szót sem szólt, és Derek kimondottan hálás volt ezért. Nagy nehezen megtalálta a szobáját, csodával határos módon egyből betalált a zárba a kulccsal, majd megkönnyebbülten leroskadt az előszoba folyosójára. Innen már közel az ágy, gondolta, és elaludt.

*

Emiko ébredés után rögtön a telefonjáért nyúlt. Nyolc óra, Hiromoto már biztosan bent van az őrsön. A lány elindította a hívást, aztán döbbenten meredt a készülékre: a nyomozó nem vette fel. Ilyenre még nem volt példa. Emiko elgondolkozott, hogy érdemes-e aggódnia, de aztán megvonta a vállát. Biztosan dolga van, majd visszahívja, ha ráér.
Zuhanyzáshoz magával vitte a telefont, hogy mindenképpen meghallja, ha csörög, de az még csak meg sem rezzent.
Szétnézett a konyhában, hogy mit tudna reggelizni, de nem talált semmi ehetőt. Nem baj, majd eszik valahol útközben az irodába menet. Felöltözött, és már éppen a kabátját vette, amikor hívást jelzett a telefon.
– Jó reggelt, Emiko-szan! – hallotta Morales igazgató hangját. – Jókor hívom?
– Hogyne, igazgató. Hallgatom.
– Emiko kedves, most kaptam meg a hivatalos értesítést a hatóságoktól, hogy folytathatjuk a munkát. Be tudna menni az irodába?
– Épp oda készültem, Kevin-szan. Mikorra érjek oda?
– Én úgy egy óra múlva fogok érkezni. Ha gondolja, ott találkozhatunk.
– Az tökéletes – pillantott a lány a karórájára. – Akkor, viszlát odabent!
– Várni fogom! – ígérte a férfi, és bontotta a vonalat.
Emiko az ajkába harapott. Hiromoto már negyven perce nem hívja vissza. Lehet, hogy baja esett.
Aggodalmasan tárcsázta újra a férfi számát.
Már éppen le akarta tenni, de a nyomozó a hatodik kicsengés után mégis felvette.
– Mi az? – A férfi hangja kásás volt, és nagyon távoli.
– Hiromoto-szan, Emiko vagyok. Felébresztettelek?
– A’sszem.
– Ó, kérlek, bocsáss meg! Azt gondoltam, hogy már dolgozol. Később visszahívlak.
– Mennyi az idő? – morogta a nyomozó alig kivehetően.
– Kilenc-tizenöt.
– Azt a rohadt… – Ez már tisztábbnak tűnt. – Visszahívlak! – Hiromoto bontotta a vonalat.
A lány értetlenül meredt a telefonra. Na, ilyen sem volt még!
Neki viszont indulnia kell, ha még enni is akar valamit. Zsebre vágta a készüléket, és kisietett a lakásból.
Hiromoto nagyjából húsz perccel később teljesítette az ígéretét. Emiko éppen a kávézóban fizetett, amikor rezegni kezdett a telefonja; majdnem elejtette miatta a tálcát. Gyorsan lerakott mindent a legközelebbi üres asztalra, és felvette a készüléket.
– Jó reggel, Emiko-szan! Bocsáss meg az előbbiért! Miért hívtál?
– Jól vagy? – firtatta a lány.
– Most már igen. Miről van szó?
– Találkozni akartam veled ma reggel, de már nem lesz rá időm. Ebédelhetünk együtt?
– Erre most még hadd ne válaszoljak. Ha beértem az őrsre, jobban fogom látni. Visszahívhatlak egy óra… vagyis inkább másfél múlva?
– Persze. Várni fogom!
Ha már így alakult, letelepedett az asztalhoz, amire az imént lepakolt, és fejét ingatva nekilátott az ételnek. Biztosan sokáig dolgoztak még az este a nyomozók a papírmunkával.

*

Derek arra ébredt, hogy elzsibbadt a fél arca. Felemelte a fejét, ami mintha ólomból lett volna, és hunyorogva körbenézett. Elsőre nem értette, hogy mit keres cipőben, kabátban az előszoba padlóján, feje alatt a bakancsával, aztán lassan kezdtek visszakúszni elméjébe az éjszaka képei. Feltápászkodott, és levetkőzött. Majdnem rosszul lett a saját szagától, ezért bevánszorgott a fürdőbe, ott dobálta le a ruháit. A tükörben meglátta a cipőfűző-lenyomatos arcát, és elfintorodott. A nihonsú tényleg aljas egy ital. 
Félórán át folyatta testére a forró vizet a zuhanyzóban, mire úgy-ahogy kezdte magát embernek érezni.
A konyhafülkében főzött egy kávét, és automatikusan kinyitotta a hűtőt. Elborzadt. A reggeli gondolata nagyon távolinak tűnt.
A szokásosnál lassabban készült el, és már a kocsiban ült, amikor eszébe jutott, hogy nincs is miért rohannia. Az ügyet lezárták. De még hogy!
Aztán úgy döntött, hogy mégis bemegy az őrsre, mert a tanulmányt még be kell fejeznie.
Hiromotót az asztalánál ülve találta. A japán sem volt jobb állapotban, mint ő.
– Jó reggelt, Derek-szan! – köszöntötte a társa. – Jól aludtál?
Derek fújt egyet válaszul, és inkább leült egy szabad székre.
Hiromoto fáradtan rámosolygott.
– Szívesen mondanám, hogy menj haza pihenni, de most hívtak a laborból. Megvan az eredmény.
Az amerikai értetlenül nézett.
– Milyen vizsgálatra vártunk még?
– A teafűére, amit a Zerowaste irodából hoztál el.
– Ó, tényleg! Találtak valamit?
– Ami azt illeti, igen. Borókát, aloét, cickafarkat meg orbáncfüvet.
– Gyógynövények. És?
 – Megkérdeztem a kórboncnokot. Tudod, mire valók? Elősegítik a vetélést.
Derek felhúzta a szemöldökét.
– Nem akarta a gyereket?
– Lehetséges. Kértem időpontot a nőgyógyászától. Most rögtön tud fogadni. Velem tartasz?
– Menjünk – állt fel sóhajtva az amerikai. – Ott még úgyse voltam.

*

A váróteremben kicsit furcsán érezte magát. Rajtuk kívül három nő tartózkodott a helyiségben meg egy fiatal pár. A páciensek udvariasan kerülték, hogy rájuk nézzenek, de Derek érezte a ki nem mondott kérdést.
A doktornő, egy idős, pufók, kedves arcú hölgy soron kívül fogadta őket.
– Nyomozók – tért rögtön a lényegre a bemutatkozás után. Gondolom, tudják, hogy a betegeimre vonatkozó információkat nem adhatok ki.
– Megértjük – bólintott Hiromoto –, csak pár dolgot kérdeznénk. Mint arról, feltételezem, ön is értesült, Nodera Naemu, az ön egyik páciense, a múlt héten elhalálozott. Az ügy alapvetően baleset, de találtunk néhány érdekes körülményt.
– Milyen körülményt?
– Azt tudjuk, hogy terhes volt, de a labor szerint olyan teakeveréket fogyasztott rendszeresen, ami borókát, aloét, cickafarkat meg orbáncfüvet tartalmazott. Jól tudom, hogy ezek elősegítik a vetélést?
A doktornő elgondolkozott.
– Kis mennyiségben biztosan nem ártanak a magzatnak – válaszolta végül megfontoltan. – Persze, ha rendszeresen, nagy mennyiségben fogyasztják…
– Úgy tudjuk, hogy Nodera-szan ezt tette. Doktornő, elképzelhetőnek tartja ön, hogy Nodera-szan meg akarta szakítani a terhességét?
A kérdezett megrázta a fejét.
– Az teljesen kizárt. Néhány nappal a halála előtt járt nálam, és láthatóan nagyon várta a babát. Rendszeresen szedte a magzatvédő vitamint, és járt ellenőrzésre. El sem tudom képzelni, hogy szándékosan ilyet tett volna.
– Értem – bólintott Hiromoto. – És az lehetséges, hogy nem tudta, hogy mi ezeknek a hatása?
– Alapvetően nem kizárt. Tudtommal ő nem nagyon érdeklődött a gyógynövények iránt, inkább hitt az orvostudományban. Ezek a szerek külön-külön egyáltalán nem veszélyesek, de az elég szokatlan, hogy egy teakeverékben csupa olyasmi legyen, aminek van ilyen hatása.
– Köszönjük, doktornő, ennyi lenne – állt fel a japán nyomozó, és a kijárat felé indult. Derek követte, de az ajtóból visszafordult.
– Bocsásson meg doktornő, de ezek valamelyike okozhat fejfájást?
– Azt nem hiszem – vonta meg a vállát az idős asszony. – Habár az aloé okozhat vérnyomás-emelkedést, annak pedig lehet tünete a fejfájás.
– Mennyi teát kellene meginnia egy várandós nőnek ahhoz, hogy ezek a tünetek jelentkezzenek nála?
– Naponta legalább két litert.
A két nyomozó összenézett, aztán mindketten meghajoltak az orvos felé.
– Köszönjük az idejét, doktornő – mondta Derek –, nagyon sokat segített.
Miután beültek Hiromoto új Nissanjába, a japán a szőke férfihez fordult.
– Összegezzük. Abortív gyógynövényekből készült teát ivott nagy mennyiségben, de valószínűleg nem tudott róla, mert egyébként várta a gyereket.
– Igen. Ki tudhatott még a terhességéről? Az már biztos, hogy a férje igen.
Hiromoto mélyet sóhajtott.
– Meg kell tőle kérdeznünk.
– Nem lesz belőle bajod? Úgy értem, már lezártuk a nyomozást.
– Nézd, Derek-szan, még nem adtam le a jelentésemet, és ez egy elég fontos körülmény.
– Igen, engem is az ügy kezdete óta nem hagyott nyugodni Nodera-szan fejfájása. Rendben, menjünk el a férjhez!
Mielőtt beindíthatta volna a motort, megcsörrent Hiromoto telefonja.
– Onada-szan az – nézett a japán a kijelzőre. – Vajon mit találtak?
Percekig tartó hümmögés után elköszönt, és Derekhez fordult.
– Nodera-szan laptopján találtak egy kémszoftvert, ami továbbította a levelezését egy távoli gépre.
– Várj, kitalálom! A férje volt.
– Remek következtetés. De így legalább már értem, hogy honnan tudott a gyerekről. Lesz miről beszélgetnünk vele.

*

Az ex zsaru véreres szemekkel, nyúzott arccal nyitott nekik kaput.
– Már megint maguk? Most éppen mit akarnak? – kérdezte ellenségesen.
– Bocsásson meg, Nodera-szan – hajolt meg Hiromoto –, de lenne még egy kérdésünk. Bemehetünk?
– Tőlem…
Követék a férfit a házba, és a nappaliban ott találtak egy egyenes tartású, idős, szigorú pillantású nőt.
– Az édesanyámat már ismerik. Nos, nyomozók, mit akarnak tudni?
Hiromoto elővett a zsebéből egy fotót a teásdobozról.
– Nodera-szan, felismeri ön ezt a tárgyat?
– Persze. Ez egy teásdoboz.
– Pontosabban az ön felesége egyik teásdoboza.
A férj megrántotta a vállát.
– Lehet.
– Uram, tudja ön, hogy hol vette, vagy kitől kapta Nodera Naemu az ebben lévő keveréket?
– Sose kérdeztem. Miért fontos?
Derek a beszélgetés közben az idős nőt figyelte, aki az utolsó kérdés hallatán elsápadt.
– A nyomozás lezárása szempontjából ez egy elég lényeges kérdés. Ha esetleg eszébe jut valami…
Derek meglökte a társa karját. Hiromoto rápillantott, és elértve a néma kérdést, bólintott.
Az amerikai nyomozó az eddig szótlan asszonyhoz fordult.
– Bocsásson meg, Nodera-szan, de szerintem ön ismeri ezt a tárgyat. Igazam van?
Az ex zsaru felkapta a fejét, és meglepetten nézett az anyjára.
– Igen, már láttam a menyemnél – bólintott a kérdezett.
– És tudja, hogy mi van benne?
– Gyógynövények, azt hiszem.
– És ön nem tudja véletlenül, hogy honnan szerezte?
– Nyomozók! Árulják már el végre, hogy ez miért ennyire fontos!
– Azért uram – fordult hozzá Hiromoto –, mert az ebből készült teának nagy mennyiségben magzatelhajtó hatása van.
A férfi döbbenten meredt rá, aztán lassan az édesanyja felé fordult.
– Kászan, te…
– Igen, Osata-kun, tudom. Nyomozók, a menyem tőlem kapta a szereket – emelte fel mereven a fejét a nő.
– Ezek szerint ön tudta, hogy mit okoznak?
– Évtizedeken át bába voltam, persze, hogy tudtam!
A férj összezavarodottan nézett az anyjára.
– De miért…?
– Miért, miért? Mert, amikor elmondtad, hogy gyereket vár, és nem szólt róla neked, rögtön tudtam, hogy az egy fattyú. Meg akartalak kímélni a szégyentől, hogy egy kakukkfiókát kelljen felnevelned.
Nodera-szan döbbenten meredt a nőre.
– Kászan, az a fattyú az én gyerekem volt. Te a saját unokádat akartad megölni.
A nő összeszorította a száját, majd megrázta a fejét.
– De nem öltem meg. Semmi közöm a halálához.
– Asszonyom – szólt közbe Hiromoto –, ami azt illeti, ez nem teljesen igaz. A menye halálához több dolog is vezetett, és ezek egyike volt az, hogy a teakeveréktől felment a vérnyomása, és amikor megijesztették, szívrohamot kapott.
– Tehát nem én okoztam a balesetet, hanem, hogy szívrohamot kapott.
– Viszont szándékosan adta a gyógynövényeket, hogy elvetéljen.
– Mióta bűn teát adni valakinek?
A két nyomozó összenézett.
– Asszonyom, ez szándékos veszélyeztetés – sóhajtott végül Hiromoto.
– Letartóztatnak?
– Nem – rázta meg a fejét a nyomozó. – De feljelentést teszünk ön ellen.
A férj ekkorra ocsúdott fel a sokkból.
– Kászan, te tényleg azt akartad…?
– Fiam, ezt majd megbeszéljük. Nyomozók, kitalálnak?
A két férfi szó nélkül felállt, meghajolt, és az ajtó felé indult.
Odakint Derek megborzongott.
– Lesz miről beszélgetniük – sóhajtott. – Menjünk, írjuk meg a jelentést!
– Igen, ezzel minden szálat elvarrtunk – bólintott Hiromoto.
– Akkor vége van?
– Igen. És most már végleg.

*

Emiko, miután megreggelizett a sarki gyorsétteremben, sietség nélkül elsétált az irodaházig.
A bolt már kinyitott, és a lány a kirakaton át látta, ahogy Akemi-szan, a boltvezető odabent rendezkedik. Úgy tűnt, minden visszaállt a rendes kerékvágásba. A hátsó lépcső felé vette az irányt, de aztán csak állt az üvegajtó előtt, és nem bírta kinyitni. Egyszerűen nem akart itt lenni. Viszont a munka temérdek lesz, és a kollégái számítanak rá. Mielőtt a kártyaolvasóhoz érintette a belépőjét, még egyszer a telefonjára pillantott. Tíz-harminckettő. Hiromoto-szan a legutóbbi két percben sem hívta, és nem is küldött üzenetet. Mindegy, biztosan dolga van. A lány lenyomta a kilincset.
A lift előtt megborzongott. A legutóbb könnyebb volt a dolga, mert Derek-szan elvonta a figyelmét, de most egyedül kell felmennie. Megrázta a fejét. Nem, ez nem megy. Inkább a lépcsőház. Mire felért a második szintre, kicsit kifulladt. Ideje elkezdeni valamilyen edzést, mert teljesen elpuhult.
Végignézett a folyosón: a tetőablakokon beáradó napfényben porszemcsék kavarogtak, az átlátszatlan, füstüveg falakon különös mintákat rajzoltak az árnyékok. Otthon volt, de mégsem. Valami végleg elveszett.
Benyitott az irodájába, a hiány ismét belesajdult a szívébe. Levette a kabátját, a mosdó melletti szekrénybe akasztotta, bekapcsolta a laptopot, és amíg felállt a rendszer, kiment a konyhába, hogy készítsen egy teát. Ez a megszokott, apró szertartás furcsamód megnyugtatta.
Az asztalához visszaérve mély sóhajjal megnyitotta a vállalati levelezést, aztán a százhuszonhárom olvasatlan levél láttán elmosolyodott. Legalább lesz mivel elfoglalnia magát.
Annyira belemerült a munkába, hogy a külvilágot teljesen ki is kapcsolta. Talán ezért történhetett meg, hogy nem vette észre a benyitó férfit, csak amikor az megállt az asztala mellett.
Felpillantott, és levegő után kapott.
– Bocsáss meg, Emiko-szan – mosolygott rá Morales igazgató –, nem akartalak megijeszteni.
– Semmi baj, Kevin-szan. Nem hallottalak bejönni.
– Pedig kétszer is kopogtam.
Az igazgató ezúttal makulátlan, frissen vasalt fekete inget és szövetnadrágot viselt, és látszott, hogy nemrég borotválkozott. A kollégáktól kapott, „Nincsenek problémák, csak megoldásra váró feladatok” feliratú kávésbögrét két kézre fogva, félrehajtott fejjel nézte a lányt.
– Ne haragudj, nem hallottam. Mit tehetek érted?
– Emiko-szan, rám tudsz szánni egy kis időt? Fontos dologról kell beszélnem veled.
– Természetesen – állt fel a lány, és lelockolta a laptopot. – Menjünk le a tárgyalóba?
– Vagy még inkább az én irodámba, ha nem bánod. Nem akarsz készíteni egy teát előtte? Úgy látom, az előző teljesen kihűlt – intett az asztal szélén álló, érintetlen kanna irányába.
Emiko bólintott. Tényleg, arról teljesen megfeledkezett.
A főnökére pillantott.
– Igazad van, Kevin-szan, de inkább az automatából veszek egy kávét.
Az igazgató csodálkozva nézett rá, de aztán csak bólintott.
Együtt elsétáltak a liftig, és Emiko ezúttal nem érezte azt a borzongást, mint amit a mai megérkezésekor. A bemutatóterem szintjén megállt a kávégépnél.
– Ha elfogadsz egy tanácsot – hallotta az igazgató hangját a háta mögött –, a latte egész jó, de az americano rettenetes.
A lány bólintott, és véletlenszerűen megnyomta az egyik gombot. Elmélyülten figyelte, ahogy a gép lassan leemeli az egyik dobozt, begördíti a kidobó nyílásba, aztán a halk csilingelésre összerezzent.
Morales igazgató előreengedte az ajtóban, és hellyel kínálta az ülőgarnitúra felé intve. Tényleg bőrnek néz ki, konstatálta a lány, mielőtt leült az egyik fotelbe.
– Köszönöm, hogy időt szakítasz rám – hajolt meg felé a főnöke, és behajtogatta tekintélyes termetét a másik fotelbe. – Gondolom, felgyűlt a munka.
– Igen, de nem lesz gond. A többieket értesítetted már, hogy folytathatjuk?
– Persze. Szerda délután háromra összehívtam egy értekezletet a tetőre, de előtte veled akartam négyszemközt beszélni.
Emiko várakozóan pillantott a férfira, aki lassan letette a bögréjét a köztük álló kisasztalra, és összefűzte a kezét maga előtt.
– Emiko-szan, azt akartam, hogy te tudd meg elsőként: a múlt heti, sajnálatos események miatt a tulajdonosok visszarendeltek Amerikába.
A lány csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
– De miért? Neked nem volt közöd hozzá!
– Közvetlenül nem, ez igaz, de az én jelenlétem mégis félreértésekre adhatott okot. A tulajdonosok úgy ítélik meg, hogy egy felkészült japán cégvezető talán javíthatja a cég helyi megítélését is.
– Ó, értem. És te meddig maradsz?
– Április közepéig. Ha addig nem találnak senkit a helyemre, akkor Imada-szan veszi át ideiglenesen a feladataimat.
Emiko maga elé meredt, és nem tudta, mit mondhatna.
– Ez a te munkádra egyelőre nem lesz hatással – sietett megnyugtatni a lányt az igazgató. – De, persze az új vezető biztosan be fog vezetni pár változtatást.
– Igen, gondolom nem lesz több tetőtéri buli.
– Ezt nem tudhatjuk. De, gondolom, a tulajdonosok jól fognak választani.
Emiko felpillantott, és mosolyt erőltetett az arcára,
– És te, Kevin-szan, mihez kezdesz?
– Látod, Emiko-szan, ez egy remek kérdés, és valójában éppen emiatt akartam veled beszélni.
– Velem?
– Igen. A helyzet az, hogy bár a tulajdonosok felmentettek a pozíciómból, ha szépen akarok fogalmazni, de emellett elismerték az eredményeket. Felajánlottak nekem egy izgalmas lehetőséget, és én hajlok rá, hogy elfogadjam. Arról van szó, hogy alapítani akarnak az Államokban egy ehhez hasonló céget, és engem kértek fel társtulajdonostársnak és egyben cégvezetőnek. El tudod képzelni, Emiko-szan, mekkora lehetőség rejlik ebben a dologban?
– Igen – bólintott tűnődve a lány. – Mostanában amúgy is divatos ez az üzletág, és a tengerentúlon szinte kiapadhatatlan mennyiségű alapanyag állna a rendelkezésedre.
– Mármint sok ott a szemét – nevetett a férfi. – Szóval, van benne potenciál. És itt jössz te a képbe.
Emiko pislogás nélkül meredt rá.
– Hogy érted ezt, Kevin-szan?
– Amikor megalapítom az új céget az Államokban, szeretném, ha eljönnél hozzám projektvezetőnek.
A lány meghökkent.
– És ez mégis mit jelentene pontosan? – kérdezte végül.
– Szabad kezet kapnál a cég arculatának a megtervezésében, a rendszer felépítésében. A stratégiai és a személyi kérdésekben együtt döntenénk, a tárgyalásokat és az üzleti részét én intézném, de minden más a te feladatod lenne.
– Tehát egyfajta cégvezetőnek szánsz?
– Igen, erről lenne szó.
– Miért engem?
– Nézd, Emiko-szan, ennek a cégnek itt te vagy a lelke. A te ötleteid, terveid miatt tartunk most itt, ahol. És ezt a tulajdonosoknak is megmondtam.
– Nem gondoltam, hogy ilyen nagyra értékelsz. Azt hittem, hogy Naemu-szant tartod a „cég lelkének”.
– Naemu-szan remekül értett a szervezéshez, nagyon jó barát volt, és remek kávét főzött. Viszont a te ötleteid vitték előre a céget.
Emiko a homlokát ráncolta.
– Ti barátok voltatok?
Az igazgató elmosolyodott.
– Igen, már amennyire egy bunkó amerikai és egy finom japán hölgy az lehet.
– De nem történt köztetek semmi, ugye?
Morales nevetve megrázta a fejét.
– Dehogy! Naemu rengeteget segített, amikor tavaly szakítottunk a barátommal.
– Tessék?
– Na, igen, erről nem nagyon szoktam beszélni. Öt évig éltünk együtt, de a távolság kikezdte a kapcsolatunkat. Neki lett valaki más, úgyhogy pont karácsony előtt vége lett. És Naemu tartotta bennem a lelket.
– Te egy férfivel éltél együtt?
– Igen. Elítélsz ezért?
A lány elgondolkozott, aztán megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem, de ez sok mindent más megvilágításba helyez.
– Például? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Például az ajánlatodat. Elsőre azt hittem, hogy a szeretődnek akarsz, azért ajánlod fel a pozíciót.
Az igazgató elkerekedett szemmel nézett rá, aztán hangosan nevetni kezdett.
– Értékelem az őszinteségedet, Emiko-szan – mondta végül, amikor végre levegőhöz jutott. – És, most, hogy már tudod az igazat rólam?
– Így az a kérdés merült fel bennem, Kevin-szan, hogy miért nem engem javasoltál az utódodnak?
Az igazgató előrehajolt.
– Emiko-szan, én is őszinte leszek veled, de lehet, hogy ez fájni fog. Engem azért nem fogadtak itt el, mert amerikai vagyok, téged meg azért utasítanának el, mert fiatal vagy és nő. Ráadásul te nem mozogtál még az üzleti életben, nem tudnál tárgyalni, vagy asszertívan érvényesíteni a cég érdekeit.
– És ez az Államokban nem így lenne?
– Nem, mégpedig azért, mert ott állnék mögötted, hogy az ilyen helyzeteket megoldjam. Emellett nálunk kicsit rugalmasabban viszonyulnak az emberek a női vezetőkhöz. Tudom, hogy ez most elég hirtelen jött, de van még időd átgondolni. Ami az anyagi részét illeti: a próbaidő alatt nagyjából a duplája lenne a fizetésed a mostanidnak, és a cég bérelne neked lakást.
A lány tűnődve nézte a főnökét, aztán lassan felállt, és meghajolt.
– Nagyon megtisztelő az ajánlatod, Kevin-szan. Kérlek, adj pár napot, hogy megvizsgáljam minden aspektusból!
Az igazgató is felállt.
– Nagyjából két heted van választ adni, Emiko-szan. Ha addig is bármilyen kérdés felmerül benned, nyugodtan keress meg!
– Köszönöm, Morales igazgató!
Még egyszer meghajolt, és kisietett az irodából. Miközben felfelé sétált a lépcsőn, megcsörrent a telefonja. A hívó neve láttán a lány egy pillanatig tétovázott, aztán végül az elutasításra nyomott. Erre a beszélgetésre most még nincs felkészülve.
Visszaült a gépéhez, de aztán csak bámulta üres tekintettel a monitort. Egyre a felkínált lehetőség járt a fejében.
Az ajánlat több mint csábító, de túl sok a kockázatos része. Nem, ebben egyedül nem tud dönteni.
Ismét kézbe vette a telefont, és elindított egy hívást.
– Kászan – szólt bele a készülékbe, amikor meghallotta az édesanyja hangját. – A segítségedre van szükségem.
– Mit a baj, kicsim?
– Nincs baj, csak kérdeznék valamit. Te miért döntöttél úgy, hogy eljössz Japánba apuval? A szerelem miatt?
Az asszony felnevetett.
– Az is benne volt, persze, de legalább annyira vonzott a kaland része is. Miért kérdezed?
– Mert… – Emiko megakadt, aztán nagy sóhajjal belevágott. – A főnököm felvetette, hogy menjek vele Amerikába. Alapít egy új céget, ehhez hasonlót, és felkért projektvezetőnek. Nagy felelősség, sok munka, és költöznöm kéne, viszont azt csinálhatnám, amit szeretek.
– Kicsim, szerintem meg is válaszoltad a saját kérdésedet.
– Szerinted fogadjam el?
– Ezt én nem mondhatom meg neked. De ha szeretnéd, akkor mi tart vissza?
– Az, hogy itt kellene hagynom benneteket, és utána tényleg csak az ünnepekkor találkoznánk. Anyu, én szeretem ezt a várost, ezt ismerem, és… szerinted nem vagyok túl fiatal egy ilyen pozícióhoz?
– Emiko, huszonhét évesen mindenki fiatal. Az, hogy itt kell hagynod minket, ne legyen visszahúzó erő! Nem a távolság határozza meg, hogy mennyire tartjuk a kapcsolatot. Félre ne érts, nagyon hiányoznál, de ez a te életed. Talpraesett, okos nő vagy, és én nem gondolom, hogy lenne olyan probléma, amit ne tudnál megoldani. Ha pedig mégis segítségre lenne szükséged, a főnököd biztosan ott állna melletted, mert, ha jól értem, a munkatársaként hívott magával.
– Igen, persze, de… huh, nagyon félek! – vallotta be a lány,
– Bolond lennél, ha nem félnél: ismeretlen hely, új feladatok és egy csomó barbár amerikai.
– És szerinted nőként, külföldiként hogyan boldogulnék ott?
– Nem vagy külföldi, megvan az amerikai állampolgárságod is. Nőként meg… Kicsim, gondolod, hogy itt könnyebb lenne a dolgod?
– Tehát azt javaslod, hogy menjek?
– Nem. Azt mondom, hogy nézz utána a cégnek, írd össze a fenntartásaidat, beszélj a főnököddel arról, hogy pontosan mit vár tőled, mi az, amiben támogat a cég… lakhatás, autó, ügyintézés… és mik a feltételek, amiket szabnak, kikkel kell együtt dolgoznod, ki lesz ott a főnököd… De szerintem nem kell sorolnom. Ha túl leszel az első ijedtségen, gondold végig józanul a kérdéseket, és, amint megkapod a válaszokat, magadtól is tudsz majd dönteni.
– Ez jó ötlet, de még akkor is van egy sor olyasmi, amire nem fog nekem senki válaszolni.
– Mire gondolsz?
– Nem tudom. Amikor Steve bácsinál dolgoztam, elég védett helyzetben voltam, mert ő mindig ott volt nekem, hogy tanácsot adjon, vagy kiálljon mellettem, most viszont egyedül lennék.
– Nem leszel egyedül, a nagybátyád most is ott lesz – mutatott rá az édesanyja. – Egyébként én elég régen eljöttem az Államokból, fogalmam sincs, milyen most ott élni, vagy dolgozni. De miért nem kérdezed meg Steve-et?
– Kászan, ez remek ötlet! Mindjárt felhívom. 
– Igen, most még biztosan ébren van.
– Nagyon köszönöm a segítségedet, anyu. Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
– Erre vannak az anyák – nevetett az asszony. – Kicsim, ne feledd, mi mindig a családod leszünk, bárhogy is döntesz.
– Tudom, anyu. Szeretlek.
– Én is szeretlek, Emiko. Majd hívj, ha döntöttél.
– Mindenképpen.
A lány bontotta a hívást, aztán a falon függő órára pillantott. Fél egy, akkor San-Franciscóban tizenkilenc-harminc. Még belefér.
– Szia Emiko – szólt bele a telefonba a nagybátyja. – Rég hallottam felőled.
– Steve bácsi, tudom, hogy egy ideje nem beszéltünk, de a tanácsodra van szükségem.
– Nocsak. Éppen az enyémre? Ez megtisztelő.
– Steve bácsi, kérlek, ne ironizálj! Tényleg komoly dologról akarok veled beszélni.
– Rendben, hallgatlak. De annyit azért árulj el, hogy a kérdésednek van-e valami köze a kolléganőd halálához vagy Shaliman nyomozóhoz?
Emiko levegő után kapott.
– Te honnan tudsz erről?
– Mondanám, hogy én mindenről tudok, de az igazság az, hogy felhívott a nyomozó a minap.
– Mégis, miért?
– Tudni akarta, hogy csempészünk-e együtt Japánba Adderallt. Megnyugtattam, hogy ez még nem jutott az eszünkbe, de remek ötletnek tartom.
– Steve bácsi!
– Jól van, jól van, komoly leszek. Mi a problémád?
– Felajánlottak egy projektvezetői pozíciót Amerikában. Szerinted elfogadjam?  
A doktor a vonal túlsó végén felnevetett.
– Gyermekem, én erre hogy a csudába válaszoljak neked?! Te vagy a közgazdász. De, ha tényleg egy ilyen vénembertől akarsz tanácsot kérni, szerintem tedd fel a megfelelő kérdéseket!
– És mik lennének azok?
– Például, hogy miért kaptad az ajánlatot?
– Hogy érted?
– Oké, pontosítok. Ki ajánlotta fel a pozíciót?
– A mostani főnököm, Kevin Morales.
– Amerikai?
– Igen.
– Kell fizetned ezért?
– Hogy mi?
– Úgy értem, kerül ez neked bármennyi pénzbe? Üzlettársnak akar, befektetőt keres?
– Nem, sőt kábé kétszeres bért kínált.
– Az remek. A szeretőd?
– Tessék?!
– Nem kell kiabálni. Tehát nem kerül pénzedbe, és szexszel sem kell fizetned érte. Akkor valószínűleg bízik a képességeidben. Eddig jó főnök volt? Vagy rabszolgahajcsár?
– Egyáltalán nem…
– Akkor tényleg nem értem a problémádat. Vagy te érzed magadat kevésnek a feladathoz?
– Igen, mert nagyon fiatal vagyok és…
– Ez baromság. Mi van még?
– Nő vagyok.
– Tényleg?!
– Steve bá…
– Jó, abbahagyom. Nő vagy. És ez kit zavar?
– Itt biztosan nem fogadnának el ilyen szintű vezetőnek, de nem tudom, hogy az Államokban ez hogy megy.
– Ja, hogy az! Hát, mostanában nagyon divatos az esélyegyenlőség hangoztatása, és egy kemény, tökös csaj nagy karriert futhat be.
– Te ezt ellenzed?
– A női vezetőket? Dehogy. Én az esélyegyenlőségben nem hiszek.
– Nem hiszel abban, hogy mindenkit megilletnek ugyanazok az esélyek? – döbbent meg a lány.
– Nem. Én ebben a divatos szarságban nem hiszek. Tudod, az egyértelmű, hogy, mint a te esetedben is egy félvér, sárga nőnek nem könnyű érvényesülni, de nálam ez sosem volt szempont. Ha jó szakember, kit érdekel, hogy milyen a színe, a neme, vagy, hogy vak-e vagy béna? Még soha senkit nem utasítottam el csak ilyen okból.
– Na látod…
– Viszont soha nem is vettem fel csak ezért valakit. Pedig hidd el, jöttek már nekem ilyen vádakkal. Nézd, ha szívvel-lélekkel fogod végezni a munkádat, és tényleg szeretni fogod, akkor a többi, az elismerés, elfogadás, tisztelet jön magától. Úgyhogy szerintem az egyetlen valódi kérdés, hogy mi az igazi ok, amiért el akarsz jönni Japánból? Minden más csak kifogás.
Emiko elgondolkozott.
– Nézd, Steve bácsi, mi vár itt rám? Hozzámegyek Hiromotóhoz, gyerekeket szülök és életem végéig üzleti elemző leszek.
– Nem akarsz hozzámenni?
– Azt hiszem, nem.
– Akkor ne tedd. De emiatt még nem kell elköltöznöd. A másik meg: karriert akarsz?
– Nem tudom. Talán.
– Figyelj, gyerek! Úgy érzem, hogy megakadtál. Azt javasolnám, hogy elemezd üzletileg az ajánlatot, az előnyöket, hátrányokat, kockázatokat. A saját félelmeidet tedd félre, azok csak benned vannak! Ha Amerika mellett döntesz, én itt leszek, hogy segítsek, ha viszont otthon maradnál, arra is van ötletem.
– Éspedig?
– Mivel nem tudtam, hogy váltani akarsz, eddig nem szóltam, de lenne egy ajánlatom a számodra. A klinikánk most fog belekezdeni egy közös programba egy japán kórházzal. Az az ötlet, hogy hosszabb-rövidebb időre kicserélnénk az orvosainkat, hogy megismerhessünk egymás technológiáját meg módszereit, és ehhez kellene nekem japán oldalról egy koordinátor. Érdekelne?
– Te jó ég! Erre nem számítottam.
– Nézd, így maradhatnál otthon, és ez egy teljesen új kihívás lenne a számodra.
– De én nem értek az egészségügyhöz.
– Bullshit. Megtanulod.
– Steve bácsi, én szeretem a mostani munkámat, és tényleg hiszek az újrahasznosításban.
– Értem. Akkor szerintem te is tudod a választ. Azért gondold át a javaslatomat, és szólj vissza!
– Jó. És nagyon köszönöm! Sokat segítettél.
– Bármikor. Ja, és add át üdvözletemet a nyomozónak. Szimpatikusnak tűnt a telefonban.
– Sajnos, nem hiszem, hogy találkozok még vele. A nyomozást lezárták, ő pedig hamarosan hazautazik.
– Szerintem ebben tévedsz – kuncogott a doktor. – A hangjából én arra következtettem, hogy komolyan érdeklődik irántad. És, ha egy férfi így érez, akkor megtalálja a módját, hogy kapcsolatban maradjatok. Légy jó!
Steve bácsi bontotta a vonalat, Emiko pedig zavaradottan meredt a készülékre. Emésztette a hallottakat, de most még kevésbé látott tisztán, mint a beszélgetés előtt.
Kiment a konyhába, hogy főzzön egy teát, hátha az segít. Amikor kinyitotta a szekrényt, szemébe ötlött egy felirat: „Minden mindennel összefügg”. Ez volt Naemu kedvenc mondata, és éppen ezért kapta a kollégáktól ajándékba ezt a bögrét. Emiko lassan letette a teásdobozt, és a telefonja után nyúlt.
– Hiromoto-szan, találkozhatnánk egy óra múlva a Taróban? Fontos dologról akarok veled beszélni.

*

Amikor megérkezett a kávézóba, Hiromoto már várt rá. Az épület kívülről eléggé jellegtelennek tűnt: fehér falú, kétszintes, keskeny házikó, ami megbújik az utca többi háza között, de az otthonos, rusztikus berendezés, a megmunkálatlan fa oszlopok, hatalmas, puha párnákkal kényelmessé tett fotelek mindig megnyugtatták a lányt. Arról nem is beszélve, hogy a banános palacsintájuk valami egészen rendkívüli volt.
Mosolyogva lépett a férfihez, aki éppen a telefonján olvasott valamit, és megérintette a nyomozó vállát.
– Rendeltél már, Hiromoto-szan?
– Emiko-csan! – pattant fel a férfi. – De jó, hogy itt vagy! Nem, meg akartalak várni vele. Minden rendben? – nézett aggodalmasan a lány szemébe.
– Igen, azt hiszem. Egy banános palacsintát kérek meg egy lattét – pillantott az asztalukhoz lépő pincérre. A fiatal, rövid szoknyás nő bólintva feljegyezte a rendelését, és várakozóan a nyomozóra nézett.
– Nekem csak egy narancslé lesz – vont vállat a férfi, és ismét Emikóhoz fordult.
– Miről van szó voltaképpen? Nagyon feszült volt a hangod a telefonban.
Emiko mélyet sóhajtott.
– Nézd, Hiromoto-kun, szeretném rendbe tenni a dolgokat kettőnk között. Én nagyon szeretlek, ezt gondolom, tudod.
– De?
– Tessék?
– Mindig ilyenkor jön a de – mosolygott a férfi.
– Tényleg – bólintott a lány. – Szóval, szeretlek, de nem akarok a feleséged lenni.
Ezúttal Hiromotón volt a meglepődés sora.
– Tényleg? Pedig én azt hittem, hogy azért lettél rám dühös a múltkor, mert azt vártad, hogy megkérem a kezed.
– Valóban azt vártam. És tudod, mi a furcsa? Megkönnyebbültem, hogy nem tetted. Figyelj, te vagy a legjobb barátom, szinte már a testvérem, de ez nem szerelem. Tudom, hogy mindenki azt várja, hogy összeházasodjunk, de nem hiszem, hogy bármelyikünk ezt akarná. Tévedek?
Hiromoto lassan ingatta a fejét.
– Nem tévedsz, Emiko-csan. Én is nagyon szeretlek, de mellettem nem lennél boldog. Viszont nem akarlak elveszíteni.
– Nem fogsz. Mindig barátok maradunk, bárhogy alakuljanak is a dolgaink.
– Igen, én is ezt szeretném. De akkor megegyeztünk? Szakítunk?
– Ezt így elég fájdalmas kimondani, nem igaz?
– Igen, de mindig is őszinték voltunk egymáshoz, még akkor is, ha fájt. Emlékszel?
– Igen. És igen, Hiromoto-kun, szakítunk.
A lány fújt egyet, hátradőlt.
– Nem is hittem, hogy ilyen könnyű lesz – mondta tűnődve.
– Nem tudom, hogy neked mennyire volt könnyű – vigyorgott a férfi. – Ami azt illeti, én eléggé megszenvedtem a döntést.
– Ezt hogy érted?
– Derek-szannal sokáig beszélgettünk az éjjel. Nagyon sokat segített, de ittunk egy keveset, és te is tudod, hogy mennyire nem bírom az alkoholt.
– Ó, egek! Akkor már értem a ma reggeli beszélgetésünket, már ha lehet annak nevezni. De várj, te beszélgettél rólam Derek-szannal?
– Igen. Érdekes meglátásai vannak, és én nagyon megkedveltem. Igazán kár, hogy nemsokára elutazik.
– Valóban – vont vállat a lány.
Hiromoto elgondolkodva nézett rá.
– Tetszik neked?
– Fogalmam sincs. Érdekes ember, nagyon figyelmes, és remekül főz.
– Ez meg honnan tudod?
Emiko kapott egy perc haladékot a válaszra, mert megérkezett a rendelésük.
– Emlékszel arra az éjszakára, amikor kirendeltél egy járőrt az őrzésemre? – kérdezte végül a tányérjába meredve. – Na, akkor Derek-szan eljött hozzám, és végig vigyázott rám.
– Együtt töltöttétek az éjszakát?
– Nem így fogalmaznék – rázta meg a fejét Emiko. – Mellettem volt, de nem udvarolt, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak ott ült mellettem, és filmet néztünk. Másnap pedig készített reggelit.
– Nem is mesélte,
– Biztosan azért, mert veled jártam. Nem akart kínos helyzetbe hozni egyikünket se.
– Igen, ez valószínű. És most mihez kezdesz?
– Derek-szannal? Semmit. Ahogy te is mondtad, nemsokára elutazik, és jó eséllyel soha többet nem találkozunk.
– Aham. És te ezt bánnád?
– Ugyan, mit számít az már?
– Elég sokat, mert ha te is érdeklődsz iránta, akkor akár fel is hívhatnád.
– Na, azt biztosan nem! Ez a hajó már elment – zárta le a témát a lány. – Inkább az érdekel, hogy te mit tervezel?
– Mivel kapcsolatban?
– Hiromoto-kun, túl régóta ismerlek. Tudom, hogy van köztetek valami Miri-csannal.
A férfi szeme elkerekedett.
– Van? Tényleg? Miről maradtam le?
Emiko felnevetett.
– Remélem, hogy még semmiről. De azért gondold végig a kapcsolatotokat.
– Emiko-csan, azt hiszem, valamit félreértettél. Miri-csan egy édes, aranyos kislány, aki nőként is nagyon vonzó, de nem hiszem…
– Mit? Hogy vonzódik hozzád? Hogy felnéz rád? Hogy szívesen venné a közeledésedet?
– Gondolod, hogy nem csak egy idősebb fivérként tekint rám?
– Hát nem. De, persze, ha te nem akarod, akkor felejtsd el, amit mondtam.
A nyomozó a fejét ingatta.
– Nem hiszem, hogy erre képes lennék. És, most, hogy belegondolok, lehet, hogy igazad van. Beszélek vele.
– Csak ne bántsd meg, kérlek!
– Nem áll szándékomban.
– Ajánlom is, mert különben utolér a bosszúm.
Hiromoto nevetve emelte fel a kezét.
– Oké, ne fokozd! Így is halálra rémítettél.
– Akkor jó. Most visszamegyek dolgozni. Te lezártad az ügyet?
– Igen. Képzeld, Nodera Naemu-szan anyósa tudott a babáról, és azt hitte, hogy Morales igazgató az apa, ezért adott egy teakeveréket a menyének, hogy az elvetéljen.
Emiko szája elnyílt a döbbenettől.
– Letartóztattátok?
– Nem, de feljelentést teszünk ellene. Csak azt nem tudom, hogy miért hitte ennyire erősen, hogy nem a férjétől van a gyerek?
– Talán mert nem ismerte személyesen az igazgatót.
– Te teljesen biztos vagy benne, hogy nem volt köztük semmi?
Emiko mosolyogva bólogatott.
– Mérget vehetsz rá. – Az órájára pillantott. – De tényleg mennem kell. Elviszel?
– Ez természetes.

*

Derek bénultan nézte a laptop képernyőjét. Az elmúlt órákat azzal töltötte, hogy megpróbálta befejezni a tanulmányát, de eddig egy épkézláb mondatot sem sikerült leírnia.
Az órájára pillantott: ideje ebédelni. Nem mintha készetetést érzett volna az evésre, de az legalább jelentene némi haladékot.
Lezárta a gépet, és kilépett a számára kijelölt, apró irodából.
A főbejáratnál az őrséget teljesítő Nisi járőrnek szólt, hogy elment kajálni, aztán elsétált a gyorsétteremig. Talált egy szabad asztalt, és a menü olvasásba fogott. Mivel semmire sem támadt gusztusa, inkább rendelt egy narancslevet, és beletemetkezett a telefonjába.
– Gondoltam, hogy itt talállak, Derek-szan – rezzent fel Hiromoto hangjára. – Leülhetek?
A fiatal rendőrön már nyoma sem látszott a másnaposságnak, és az amerikai roppantul utálta ezért. Hiába, harminc fölött már nem bírja úgy az ember a piát.
Határozatlanul intett, mire a társa letelepedett a szemközti székre.
– Mi történt, Hiromoto-szan? Új fejlemény? – kérdezte Derek fáradtan.
A japán megrázta a fejét.
–  Szerencsére nem. Valójában azért jöttem, mert meg akartam köszönni a tegnap estét.
A szőke nyomozó elvigyorodott.
– Jó buli volt, igaz?
– Igen. És nagyon sokat segítettél.
– Én?
– Igen. Az Emiko-szant illető dilemmámban. Most beszéltem vele.
– Ennek őszintén örülök. Kiengesztelted?
– Szakítottunk.
Derek felélénkült.
– Tényleg? De én nem is ezt tanácsoltam.
– Nem, de elgondolkoztam azon, amit mondtál. Vagyis amire emlékeztem.
– És a szakítás mellett döntöttél?
– Valójában ő mondta ki.
– És most mi lesz?
– Semmi. Szeretem, ő a legjobb barátom, de nem vagyunk egy pár.
– Értem. – Az amerikai beleszagolt a narancslébe, de aztán fintorogva eltolta magától a poharat.
– Derek-szan, Emiko-csan elmondta, hogy nemrég vele töltötted az egyik éjszakát.
A szőke nyomozó felkapta a fejét.
– Remélem, nem gondolod, hogy…
– Nem, dehogy! Inkább köszönöm, hogy vigyáztál rá. Fontos neked, igaz?
Derek mereven nézett a japánra.
– Hiromoto-szan, nem tudom, mire gondolsz.
– Szerintem meg igen.
– És te nem bánnád?
– Én nem, és azt hiszem, hogy ő sem.
– De én nemsokára hazamegyek. Nem lenne tisztességes…
– Az nem lenne tisztességes, ha úgy utaznál el, hogy még csak nem is beszélsz vele.
– Lehet, hogy igazad van.
– Mint mindig – vigyorgott a japán. – De előbb menj haza, és aludj egyet. Cefetül nézel ki.
– „Cefetül”?... Honnan tanulsz te ilyen szavakat?!
– Sok amcsi krimit nézek – vont vállat Hiromoto. – Egyébként a lámpagyújtás este kezdődik. Kár lenne kihagynod.
– Te most el akarsz hívni?
– Nem – nevetett Kucumi nyomozó. – Ami azt illeti, más programom van. Az viszont tény, hogy oda az emberek nem egyedül szoktak elmenni.
Derek pislogás nélkül meredt rá egy pillanatig, aztán megrázta a fejét.
– Nem tudom, Hiromoto-szan, de majd még átgondolom.
– Rendben, csak ne húzd túl sokáig. A csütörtök mindjárt itt lesz, és addig még kell írnod a tanulmányodat is.
– Még van időm. Remélem. De most megfogadom a tanácsodat, és megyek aludni.

*

Emiko, hirtelen ötlettől vezérelve Morales igazgató irodájáig liftezett fel. Finoman kopogott az átlátszatlan üvegajtón, és amikor meghallotta a főnöke hangját, benyitott.
– Emiko-szan – állt fel a férfi az asztal mellől –, valami baj van?
–  Nem, Kevin-szan, csak az ajánlatodon töprengek.
– Az jó, ezek szerint fontolóra vetted – mosolygott a férfi. – Leülsz?
A lány bólintott, és leereszkedett az egyik fotelbe.
– És mire jutottál? – kérdezte az igazgató kíváncsian.
– Támadt egy ötletem, de előtte kérdeznék valamit.
– Csak bátran!
– Hol tervezed megnyitni az irodát? Úgy értem, az Államokon belül.
– Jó a kérdés, de még nem tudom. Neked van javaslatod?
– Igen, de ezzel még várjunk! Viszont, szeretném, ha tudnád, hogy mennyire értékelem az ajánlatodat, ezért megosztom veled az ötletemet, teljesen ingyen.
Morales igazgató meglepetten húzta fel a szemöldökét.
– És mi lenne az?
– Az új cégnek adhatnánk egy új arculatot, mégpedig egyszer használatos egészségügyi termékek feldolgozásával. Természetesen nem a veszélyes hulladékra gondolok, de azért akadt egy kórházban sok olyan dolog, ami szóba jöhetne.
– Hmmm. Ez elég újszerű gondolat... viszont tetszik. Talán még támogatást is tudnánk hozzá szerezni. De az biztos, hogy nagyon jó PR-t lehet neki rittyenteni.
– Ezek szerint tetszik az elgondolás?
– Igen, határozottan. És, hogy viszonozzam a szívességedet, felajánlom, hogy amennyiben elfogadod a pozíciót, te döntheted el, hogy hol legyen az iroda. Ha nem túl észszerűtlen az elképzelés… Vagyis, inkább úgy mondanám, hogy meghallgatom, a javaslatodat, és fontolóra veszem.
A lány elmosolyodott.
– Ezt gyorsan visszaépítetted. Most megyek, és dolgozom még egy kicsit ennek a cégnek is.
– Szuper. És, ha vannak még ilyen ötleteid, nyugodtan oszd meg velem!
– Komolyan mondod, Kevin-szan? Ingyen?
Az igazgató felnevetett.
– Gyorsan tanulsz, annyi szent. Na, nyomás dolgozni!
A lány még akkor is nevetve rázta a fejét, amikor visszaült az asztalához. Pillanatra megkísértette a gondolat, hogy készít egy üzleti modellt az új cégnek, de az elmúlt másfél órában érkezett levelek mennyisége láttán elvetette az ötletet. Majd este. Vagy holnap. Esetleg a hétvégén.

*

Derek felébredt a délutáni szunyókálásból. A másnaposságát mintha elfújták volna, a feje tiszta volt, és könnyű, a teste pedig kipihent. Az apja órájára pillantott, és meglepődött: mindössze két órát aludt. Emiko még biztosan dolgozik, de annál a lánynál sosem lehet tudni, hogy mikor fejezi be. Na, jó, ha igazságos akart lenni, ez a nyomozói munkára is megállja a helyét.
Tétován vette kézbe a telefonját. Hiromoto javaslatán járt az esze, és azon is, amire a társa csak kimondatlanul célzott. Legyen hát! Ennél rázósabb helyzeteket is oldott már meg.
Elindította a hívást.
A lány a harmadik kicsengés után vette csak fel, és elbűvölő, vidám hangon szólt bele a készülékbe:
– Itt Kajó Emiko. Kivel beszélek?
– Emiko-szan, Derek vagyok… Derek Shaliman nyomozó.
– Derek-szan! Nem számítottam rád. Mit tehetek érted?
– Én… nos… Arra gondoltam, hogy talán lenne kedved megnézni velem ma este a cseresznyevirágzást.
Egy pillanatnyi csend után a lány fojtott hangon válaszolt.
– Derek-szan, te most randira hívsz?
– Igen. Nem. Szeretnéd, ha azt tenném? – kérdezte a férfi, és közben kezdett nagyon melege lenni.
Emiko válasza ismét késett pár szívdobbanásnyit.
– Szívesen randizok veled, nyomozó. Találkozzunk az Orido parkban mondjuk fél hatkor!
– Egy parkban? Jó… de én arra gondoltam, hogy elmehetnénk vacsorázni is.
– Az előbb még a cseresznyevirágzásról beszéltél Derek-szan, most meg már vacsorázni is vinnél?
– Bocsáss meg, ha túl…
A lány vidáman felnevetett.
– Nyomozó, csak ugratlak! Elmehetünk vacsorázni is, de előbb mindenképpen a parkban kell találkoznunk.
– Ó, értem. Jó, ott leszek.
– Ja, és Derek-szan, gyere kényelmes ruhában!
A lány bontotta a vonalat, az amerikai pedig még vagy fél percig meredt a lassan elsötétülő kijelzőre.
Úgy viselkedett, mint egy éretlen kamasz. Lehet, várnia kellett volna ezzel a hívással, amíg teljesen felébred. Most már mindegy, és a lényeg: találkozni fognak az este. De vajon mire gondolhatott Emiko a kényelmes ruhával kapcsolatban? Kinyitotta a szekrényt, és életében először gondolkozott el fél percnél hosszabb ideig, hogy mit vegyen fel. Végül megrántotta a vállát: marad a farmer és a fekete póló. Azzal nagyon nem lőhet mellé.

*

Emikót még a akkor is rázta a nevetés, amikor letette a telefont az asztalra. Férfiak! Felpillantott a faliórára. Egek, ha időben el akar készülni, akkor indulnia kell. Gyorsan kikapcsolta a gépet, és a lifthez sietett. Rekordidő alatt ért haza, lezuhanyozott, aztán csak állt a szekrény előtt. Mégis, mit vegyen fel? Elegáns ruha kell, ha étterembe is mennek, de kényelmes is, mert a parkban fognak sétálni, nőies, azonban mégis meleg… Megoldhatatlannak tűnt a feladat. Mire megtalálta a tökéletes, kényelmes, és meleg barna nadrágkosztümöt, már legalább hat ruha feküdt kiterítve a futonágyon. Remek, ez megvan, viszont most aztán tényleg sietnie kell. A taxit már az előszobában állva hívta, ám a cipőnél megakadt. Lapos sarkú lenne a jó a park miatt, de a férfi nagyon magas, abban el fog törpülni mellette. Nagyot fújva előkapott egy magas sarkú, bőr utánzatú bakancsot, és sietve felhúzta. A szíve hevesen vert. Kilépett az ajtón, aztán eszébe jutott, hogy a takarót meg bent felejtette. Átkozódott egy sort, aztán anélkül, hogy levette volna a cipőjét, visszament érte a szobáig, majd leszaladt a lépcsőn, és kifulladtan huppant be a taxiba. Bemondta a címet, aztán hátrahajtotta a fejét. Mégis, mit csinál? Hiromotóval is randizott már többször, amikor elmentek vacsorázni, vagy moziba, de olyankor sosem érezte ezt az izgatottságot. Vagy még inkább pánikot. Ám az is lehet, hogy azok nem voltak igazi randik. Idegesen pillantott az órájára. El fog késni.

*

Derek leállította a kocsit a park mellett, és komótosan kiszállt. A hátát a csúf Hondának támasztotta, és elgyönyörködött a látványban. Virágba borult fák között az útról egy széles sétányt látott padokkal, hátrébb mászókát, lugasokat. A hűvös szél ellenére is sokan voltak, főként családok, de látott idősebb embereket is a padon ülve, vagy lassan sétálgatva. Nagyon szép. Aztán, hogy a várakozás ne teljen olyan lassan, megnyitotta a telefonján az egyik mahjong alkalmazást, és elmélyülten játszani kezdett.
Nem telhetett el túl sok idő, mert éppen csak túljutott az első feladványon, amikor könnyű érintést érzett a karján.
– Bocsáss meg a késésért, Derek-szan – mosolygott rá kicsit bűntudatosan a lány.
A férfi az órájára nézett.
– Ne szabadkozz, Emiko-szan, mindössze két percet késtél
– Az rengeteg – hajtotta meg a fejét Emiko. – Kérlek, ne haragudj!
– Ti japánok, mindig meg tudtok lepni ezzel a pontosság mániátokkal – nevetett a nyomozó – De legyen: megbocsátok. És most áruld el, kérlek, hogy miért jöttünk ide?
– Azért, mert ez egy remek hely megnézni a virágzást. Majd meglátod. Most viszont foglaljunk helyet az éjszakára.
– Hogy érted?
– Egyszerűbb, ha mutatom. – A lány a legnagyobb természetességgel kézen fogta, és bevezette a parkba. Egy darabig a sétányon haladtak, aztán Emiko hirtelen letért az egyik üres, fűvel borított területre, megállt, és lassan körbefordult.
– Igen, itt jó lesz – mondta, és gondos mozdulatokkal leterítette az eddig a hóna alatt tartott, piros polártakarót, és a sarkaiba varrt hurkokon keresztül rögzítette néhány, sátorkaróra emlékeztető kampóval. Miközben hajlongott, Derek kicsit hátralépett, és élvezettel figyelte a lány formás fenekét, amit sajnos nem látott elég jól a félhosszú kabát meg a bő nadrág miatt.
A lány felegyenesedett, és mosolyogva ránézett.
– Így. Ezzel készen is vagyunk, mehetünk enni.
– Emiko-szan, elmondanád, hogy mit is csináltál pontosan?
– Nézd, Derek-szan. Nemsokára meggyújtják a lámpásokban a mécseseket, lesz zene meg rengeteg ember. Én most ideterítettem egy takarót, amire rátűztem a nevemet meg azt, hogy este nyolctól lefoglalom ezt a helyet. Pontosan kell érkeznünk, mert ha késünk, az őrök úgy fogják gondolni, hogy mégsem jövünk.
– És senki sem fog leülni ide, amíg távol vagyunk? – hökkent meg a nyomozó.
– Biztosíthatlak, Derek-szan, hogy üres lesz a takaró, amikor visszajövünk.
– Fura egy nép… Hol akarsz vacsorázni?
– A park túloldalán van egy olasz étterem. Bírod a pizzát? – kérdezte Emiko, miközben elindult a mondott irányba.
– Hát, pizzája válogatja. Ahogy a nagyim csinálta, azt nagyon szerettem, meg a lasagné-jét, a rizottóját és a saltimboccáját.
Emiko szeme elkerekedett.
– Az meg mi?
– A saltimbocca? Alapvetően borjú, sonka meg fehérbor. Egyszerű kaja, de hús.
– A nagyid szakács volt?
– Nem. Olasz.
– Ó! Én azt hittem, hogy tősgyökeres amerikai vagy.
– Létezik olyan egyáltalán?
– Nem tudom... – nevetett a lány. – Talán az indiánok.
– Akkor igazad van, részben az vagyok.
– Érdekes lehet a családod története. Mondjuk, nekem már az órás sztorid is nagyon tetszett, bár nem tudom, mennyi benne az igazság.
– Minden, az elsőtől az utolsó szóig. Lehet, hogy pár ponton kicsit dramatizáltam ugyan...
– Te pályát tévesztettél. Írónak vagy szakácsnak kellett volna menned.
– A vicc az, hogy mind a kettőt próbáltam.
A lány megtorpant és felnézett a férfi arcába.
– Tudod, Derek-szan, miután felhívtál, volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy nem lesz miről beszélgetnünk, hiszen lezártátok az ügyet. De, azt hiszem, tévedtem.
– Te jó ég! Ilyen szörnyen unalmas fickónak látszom, akivel csak a munkáról lehet beszélgetni?
Emiko elmosolyodott, és ismét megindult előre.
– Szerintem te egy figyelmes, jóképű... hogy is?... pasinak látszol, de hosszú még az este.
– Úgy érted, még kiderülhet, hogy egy seggfej vagyok?
– Én ilyet nem mondtam – nevetett a lány.
– Pedig tudok az lenni. Viszont a másik része sokkal érdekesebb: jóképűnek tartasz?
Közben megérkeztek az étteremhez, és Derek meglepetten nézett fel a csupa beton és üveg, szokatlanul nagy épületre.
A hosszú lépcső előtt Emiko ártatlan mosollyal felé fordult.
– Az csak szófordulat volt. Valójában nem tudom, mennyire vagy jóképű, mert annyira fölém magasodsz, hogy nem látom az arcod.
– Igazán? – húzta fel a szemöldökét a nyomozó, majd elkapta Emiko derekát, és könnyedén feltette a második lépcsőfokra.
Közelről nézték egymást, és a nyomozó ismét elgyengült a lány szemében csillogó aranyszín pöttyöktől.
Öntudatlanul előrehajolt, és gyengéden megcsókolta Emiko száját.
Nem volt több egy lepkeszárny-könnyű érintésnél, a férfin mégis mintha elektromos áram futott volna végig. Miután az ajkaik elváltak egymástól, Derek gyengéden elsimított egy kóbor tincset a lány arcából, aki váratlanul megfogta a kezét, és finoman megszorította. Egy pillanatig meghitten álltak egymás közelségében, aztán Emiko csúfondárosan elmosolyodott.
– Így, közelről nézve szerintem kicsit nagy az orrod – törte meg a pillanatot.
Derek felocsúdott a csók hatásából.
– Az a cseroki ősök miatt lehet – bólintott, aztán, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, kézen fogta a lányt, és elindult a lépcsőn felfelé. Emiko pedig nem tiltakozott.
 Az ajtón belépve szembe találták magukat Pókemberrel. Derek hátrahőkölt.
– Mi a vihart keres egy szuperhős figura egy olasz étteremben? – morfondírozott hangosan.
– Fogalmam sincs – vont vállat Emiko. – Talán a tulaj szereti a Marvel filmeket.
Az eléjük lépő pincér egy szabad asztalhoz vezette őket, és miután letelepedtek, Derek a bejáratnál az oszlopon guggoló szuperhős felé intett.
– És te szereted?
– Spidermant? Nem különösebben. Akkor már inkább a Vasember.
– Valahogy sejtettem – vigyorgott Derek. – Tetszik a ruhácskája, igaz?
– Meg az autói. Bár, a házát is elfogadnám.
– Mielőtt vagy miután szétlőtték?
– Hát, utána már nem volt annyira menő.
– Lebuktál – pillantott félrehajtott fejjel a nyomozó Emikóra. – Te szoktál ilyen filmeket nézni.
A lány szégyenlősen lehajtotta a fejét.
– Sajnos, be kell vallanom, hogy képregény függő vagyok.
– Van addikciód? De jó!
– Ennek te örülsz? – kapta fel a fejét Emiko.
– Persze – bólogatott Derek. – Már kezdtem aggódni, hogy tökéletes vagy.
– Ez kedves... hazugság – fintorgott a lány. – Pontosan tudod, hogy milyen hibáim vannak.
– Tudom?
– Igen. Például nem tudok főzni és pocsék a kávém.
– Ó, tényleg, ne haragudj! Akkor én most megyek is – tolta hátra a székét tettetett felháborodással a nyomozó. – Nem randizhatok egy olyan nővel, akinek a kávéja bűntett az emberiség ellen.
– Igazad van – sóhajtott Emiko. – Ennél jobb indokot még sosem hallottam a szakításra.
– Én már igen – legyintett a férfi. – A társam... SF-ben nagymester ebben a kérdésben.
– Tényleg? És te?
– Én sosem tudtam, hogyan kell. Mindig kivártam, hogy a csajok dobjanak ki.
– Sokan voltak?
– Akadt egy pár, de a legutolsó kapcsolatom is véget ért már vagy négy hónapja.
– Miért?
– Mert az exem szerint túl sok időt töltöttünk együtt.
Emiko felhúzta a szemöldökét.
– Na, ez is indulhatna a legrosszabb szakítós dumák versenyén.
– Nem, tényleg igaza volt. Együtt éltünk, ugyanott dolgoztunk, közös volt a baráti társaságunk... hosszú távon ezt nehéz kibírni.
– Tehát kellett neki a tér. Azért tartjátok még a kapcsolatot?
– Persze. Barátok vagyunk, és a többi is megmaradt, csak éppen szakított velem.
– Te szegény!
– Ne sajnálj, annyira nem rossz egyedül.
– Ezt hogy érted?
– Nézd, most senki sem szól bele, hogy hol teszem le a kávéscsészét, vagy, hogy mikor dobom bele a szennyeskosárba a levetett zoknimat.
– És mikor?
– Természetesen, amikor már nem találok tisztát. Olyankor összeszedem a lakás minden pontjáról a szétdobált cuccokat, és papucsban, rövidgatyában leslattyogok a mosókonyhába. Miért, te nem így csinálod?
Emiko felnevetett.
– Tudod, milyen kicsi a lakásom. Hamar tele lenne szétszórt ruhával.
A lány felvette az étlapot, és tanulmányozni kezdte.
– Te mit javasolnál nekem ezek közül? – kérdezte végül Derekre pillantva.
– Mivel félig japán vagy, a rizottót mondanám. Az jobbára rizs. Mennyire vagy oda a húsért?
– Elvagyok nélküle.
– Gondoltam. Akkor a vargányás verzió lesz a nyerő.
– És te mit választasz?
– Bepróbálkozom egy lasagne-val, azt viszonylag nehéz elrontani.
– Miért érzem úgy, Derek-szan, hogy te nem bízol az itteni konyhában? – nevetett Emiko.
– Bízok, én, csak olyan ez, mint mondjuk neked elmenni egy japán étterembe az Államokban.
– Ott a pont. Akkor rizottó.
A nyomozó intett a pincérnek, aki már lesben állt a pult mellett.
– Tudod, Derek-szan – vette fel ismét a társalgás fonalát a lány –, már meg akartam kérdezni, hogy te tulajdonképpen miért jöttél ide Szakurába?
– Mert a főnököm szeretne egy tanulmányt a japán kollégák módszereiről.
– És fog kapni?
– Hát, ez még nem eldöntött. De muszáj lesz, mert különben nem fizeti ki a számláimat.
– Amúgy mi a meglátásod? Nagyon különböznek a módszerek?
– Azok nem, inkább maga a közeg. Japán szerintem egy szégyen alapú társadalom. Ha itt valaki elkövet valamit, akkor saját maga vallja be, még akkor is, ha egyébként jogosnak érzi a tettét, így aztán a nyomozások is teljesen más módon és szellemben folynak. Odahaza mi abból indulunk ki, hogy mindenki hazudik, de itt ez, például egyáltalán nem állja meg a helyét.
– Akkor nem is tudna együttműködni a két testület?
– De igen, viszont ahhoz sajátos körülmények kellenek. Mint például Nodera-szan esete.
– Az mennyiben volt különleges?
– Több szempontból is: találtunk elkövetőket, de senki sem felelős közvetlenül a balesetért. Lehetne úgy is mondani, hogy a körülmények szerencsétlen összejátszása vezetett a tragédiához.
Emiko elkomorult.
– Tudod, én mit érzek a legfőbb oknak? – kérdezte végül sóhajtva. – Azt, hogy Naemu-szan meg akarta változtatni a helyzetét.
– Hogy érted ezt?
– Nézd, Derek-szan, te nem ismerted, de ő egy nagyon vidám, okos teremtés volt. Szeretett nevetni, könnyen tanult, csinosan és igényesen öltözködött, és, hát valljuk be, sokszor megakadt rajta a férfiak szeme. A férje meg csaknem ötvenéves, ráadásul egy konzervatív, agresszív, féltékeny alak. Mivel Naemu-szan szerette ezt az embert, lemondott volna még akár a remek fizetéséről vagy egy szuper hangulatú munkahelyről, ahol megbecsülik, szeretik és elismerik a munkáját. Mert ő jó feleség akart lenni. És ezért elkezdett tanulni, amitől kimerült, és itt jött a képbe az Adderall. Tehát meg akarta változtatni a körülményeit, hogy legalább a házassága rendbe jöjjön. Gondolom, amikor megtudta, hogy gyereket vár, teljesen pánikba esett, hiszen ez újabb változtatást igényelt.
– Azt gondolod, hogy ha mindezt nem akarta volna, még ma is élne?  
– Pontosan. Ez a társadalom nem támogatja az egyéni kezdeményezéseket. Főleg a nőkét nem. És, amennyire látom, ez a rendőri munkára is igaz.
– És mi a helyzet veled?
– Ó, én kiváltságos helyzetben vagyok. A származásom okán már gyerekkorom óta megkaptam minden lehetőséget az ötleteim megvalósítására.
Megérkezett a rendelésük.
Derek kissé gyanakodva piszkálta az elé rakott ételt, aztán megkóstolta, és bólintott.
– Na, milyen? – érdeklődött a lány.
 – Ehető, bár a fűszerezése elég sajátos. A tiéd?
Emiko megvonta vállát.
– Szerintem finom, bár fogalmam sincs, hogy milyennek kellene lennie.
A nyomozó rácsodálkozott a lány tányérjára.
– Az a barna mi ott benne?
– Leginkább darált húsnak tűnik.
– Mi a vihart keres a rizottóban darált hús? – hökkent meg a férfi.
– Nem kellene bele?
– Hát a vargányásba nagyon nem.
– Megkóstolod? Nem rossz, de komolyan. – Emiko felemelte a tányérját, és Derek felé nyújtotta. A férfi indulatosan rázta a fejét.
– Nem, már a szagán is érződik, hogy ez maximum rizses hús. Egyszer majd főzök neked igazit.
– Egyszer?
– Úgy értem, amíg itt vagyok.
– Az már nem tart soká. Mikor is indulsz pontosan?
– Csütörtök este hét-tizenötkor megy a gépem.
– Ma pedig hétfő van. Mit szólnál a holnaphoz?
– Emiko-szan – mosolygott a nyomozó –, még véget sem ért a randink, és te már a következőt tervezed?
– Szoros határidővel dolgozunk, nem igaz?
– És mi van akkor, ha pár óra múlva rádöbbensz, hogy egy büdös bunkó vagyok?
– Akkor nem engedlek be a lakásomba, hogy főzz nekem.
– Ó, szóval, már azt is tudod, hogy nálad kerül erre sor?
– Ez csak egyszerű következtetés, nyomozó: nem hinném, hogy a te szállásod alkalmas az ilyesmire.
– Ott a pont – nevetett a férfi. – Tehát holnap fog megtörténni?
– Igen, én arra szavaznék, de ez attól függ, hogy ma este mennyire érzem jól magam veled.
– Te aztán nem kertelsz…
– Mondtam: határidőhöz vagyunk kötve – vont vállat a lány.
Derek eltolta magától a tányért.
– Jóból is megárt a sok – sóhajtott –, hát még ebből. Neked sem ízlik?
– Most, hogy már rápörögtem az igazira, ez annyira nem vonz. Nézzünk valami édeset?
A nyomozó belepillantott az étlapba.
– Ezek után nem mernék kipróbálni semmi tradicionális olasz desszertet. Vanília shake?
– Ó, azt imádom! – lelkesedett a lány.
A férfi intett a pincérnek, és leadta az újabb rendelést.
– Emiko-szan, említetted a képregény-függőségedet. Van ezen kívül más addikciód is?
– Huh, bele a közepébe – nevetett a kérdezett.
– Te jöttél az előbb a határidőkkel – kacsintott a férfi. – De ne aggódj, nem veszem jegyzőkönyvbe, amit mondasz.
– Nos, sok nincs. Talán csak a munkamánia, de az itt népbetegségnek számít.
– És mi a helyzet a hagyományos japán dolgokkal? Szauna, masszázs, ilyenek…
– A fürdőket szeretem, de a gőztől behullámosodik a hajam, úgyhogy, ha lehet, elkerülöm.
– A te hajad alapból hullámos?
– Most nézd meg! Ilyen az én szerencsém.
– Édesanyádnak is ilyen?
– Nem, neki göndör, mint a dugóhúzó.
A pincér kissé aggodalmas arccal tette eléjük a hosszú poharakat, és a falig hátrált, de nem vette le róluk a szemét.
– Az a fickó nagyon figyel minket – hajolt közelebb a lányhoz –, szerinted tett bele valamit?
– Legfeljebb vaníliát – nevetett Emiko. – Talán az a baja, hogy túl sok ételt hagytunk meg, és most azt hiszi, hogy gasztrovloggerek vagyunk.
– Micsodák?
– Tudod, olyanok, akik járják a világot, bemennek mindenféle étterembe, aztán egy vlogon elmondják a követőiknek, hogy melyik a jó hely, és melyik az, ahova sose tegyék be a lábukat.
– Most komolyan, én egy ilyennek látszom?
– Pont ez a lényeg. Bárki lehet vlogger.
– Ó, és ha most csinálok magunkról egy szelfit?
– Akkor már tényleg biztos lesz benne.
Derek gonoszul elmosolyodott felállt az asztal mellől, és a lány mellé guggolt. Felnézve látta, hogy a pincér aggodalmas képpel ugyan, de látványosan elfordul. Készített legalább öt-hat képet, aztán visszaült a székére, közben lábával meglökte az asztalt, és a pohara megbillent. Egyszerre kaptak utána Emikóval, és a kezük összeütközött, viszont a shake kiömlött, és beterítette a nyomozó nadrágját.
A lány a szája elé kapta a kezét, Derek pedig hökkenten nézett végig magán.
– Hát most úgy nézek ki, mint egy artista, aki lehányta magát – kommentálta.
Emiko gyorsan felkapta a szalvétáját, és odaugrott segíteni, de a látványtól előbb elkerekedett a szeme, aztán megremegett a szája, végül elkezdett hangosan nevetni.
– Én másfajta balesetre tippelnék – nyögte a könnyeit törölgetve.
– Az még nem is lenne baj – vont vállat a nyomozó –, de kezd marha hideg lenni.
Gyorsan kiszámolta az asztalra a fogyasztásuk árát, majd kézen fogta Emikót, és a bejárat felé indult. Az ajtóban megtorpant, és megfenyegette Pókembert.
– Tudom ám, hogy te voltál – hajolt közel a figurához. – Majd legközelebb számolunk.
Szinte futólépésben tették meg az utat a kocsiig.
– Mikortól is foglaltad le a helyet? – pillantott Derek a lányra, amikor beindította a motort.
– Nyolctól.
A nyomozó a műszerfal digitális órájára pillantott.
– Még simán beleférünk. Kapaszkodj!

*

Emiko látványosan kitámasztotta magát, aztán csak nézte mosolyogva, hogy a férfi betart minden közlekedési szabályt és sebességkorlátozást.
A vendégház parkolójában csalódott arccal szállt ki.
– Azt hittem, végre látni fogok egy olyan igazi, amcsi rendőrös száguldást.
Derek felnevetett.
– Olyat még otthon sem szoktam csinálni. Tudod, mennyi papírmunka van azzal, ha megzúzol egy szolgálati autót? Ráadásul, mivel elvileg nekünk jobban kell vezetni, mint az átlagpolgároknak, ha bármi történik az az alapvetés, hogy a zsaru volt a hibás. Az meg minimum megrovással, rosszabb esetben visszaminősítéssel jár.
– Ez a filmekből nem nagyon jött le – rázta a fejét a lány, és belépett az automata ajtón.
A portaszolgálaton a nyomozó felvette a kulcsát és bejelentette a lányt, mint a vendégét. A komoly, középkorú recepciós szemrebbenés nélkül vette tudomásul az információt.
– Na, ezt például nagyon bírom ebben az országban – mondta Derek, amikor a szobájához értek.
– Mit?
– Odahaza egy ilyen helyzetben a portás minimum elismerően végignézett volna rajtad.
– Igen, mi nagyon tiszteletben tartjuk a magánügyeket. Az, persze, más tészta, hogy biztosan megvan rólam a véleménye.
– És ez zavar téged?
– Egyáltalán nem.
A férfi elővett a szekrényből egy tiszta nadrágot meg egy inget, és a fürdő felé indult.
– Helyezd magad kényelembe! – szólt hátra. – Pár perc alatt feldobom a sminket.
– A rúzzsal vigyázz! – nevetett Emiko. – A piros nagyon kurvás lenne a szőke hajadhoz.
A nyomozó a résnyire nyitott ajtón keresztül válaszolt.
– Azt hittem, te nem használsz ilyen szavakat.
– Mit? A rúzst?
A lány várakozás közben körbepillantott. A szobában elképesztő rend honolt, sehol egy levetett ruhadarab, vagy széthagyott papír. Még az ágy alá is benézett, de egy kóbor zoknit sem talált.
A visszatérő férfi a kezét széttárva körbefordult előtte.
– Na, jó leszek így?
Emiko hümmögve bólogatott. A nyomozó pontosan ugyanolyan fekete farmert viselt, mint korábban, mindössze felvett hozzá egy hosszú ujjú, sötétszürke inget, de így is remekül festett. A feszes nadrág kirajzolta az izmait, a világosabb ingtől pedig szélesebbnek látszott a válla. Elképzelte, hogy mi lehet a ruha alatt, és lelki szeme előtt megjelent a férfi kidolgozott mellkasa, feszes bőrű, lapos hasa keskeny csípője. Egy pillanatra elgyengült a fantáziaképtől, de erőt vett magán. 
– Egészen vállalható vagy – lépett Derekhez –, csak félregomboltad ezt itt. – Felnyúlt, és megigazította a kifogásolt ruhadarabot. Megérezte a férfi arcszeszének finom illatát, amitől kellemes borzongás futott végig a bőrén. A következő pillanatban a nyomozó ajkát érezte a száján, de ez már nem csak egy könnyű puszi volt, hanem igazi, szenvedélyes, érzéki csók. Emiko beleszédült a vágyba, ami végigszaladt a gerincén, és szétterjedt az egész testében. Olyan elemi erővel kívánta a férfit, hogy legszívesebben letépte volna róla az imént megigazított inget, hogy repüljenek a gombok, de inkább gyengéden eltolta magától Dereket, és a szemébe nézett.
– Nyomozó, indulnunk kell – mondta komolyan, és a férfi zavarodott, majd csalódott tekintetét látva csaknem felnevetett.
– Tudod, foglalásunk van.
– És nem késhetünk egy kicsit? – nyögte rekedten Derek.
Emiko tettetett megbotránkozással ingatta a fejét.
– El sem tudom képzelni, hogyan jut ilyesmi az eszedbe! Késni Japánban...? Megáll az ész!
A nyomozó elmosolyodott, és gyengéd mozdulattal elsimított egy kóbor hajtincset a lány arcából. Tartásából egyértelműen látszott, hogy mennyire megkívánta a lányt, és ez nem kevés elégtétellel töltötte el Emikót.  
– Igazad van. Menjünk! – sóhajtott végül lemondóan a férfi, és a kijárat felé indult.
A lány kedvtelve nézte a hosszú combokat, és a farmer alatt kirajzolódó feszes fenekét.

*

A parknál Derek aggodalmasan pillantott az órájára.
– Mindössze hat percünk marad. Oda fogunk érni?
– Derek-szan, ne ironizálj! Ez igenis komoly dolog.
– Nem viccelek – fogta meg a nyomozó a lány kezét. – Nagyon tetszik ez a pontosság-mániátok.
– Csak?
– Csak mi?
– Ilyenkor szokott jönni...
Derek felnevetett.
– Nincs „csak”. Tetszik, és pont. Talán majd egyszer én is eljutok erre a szintre.
– Próbálkozol?
– Igen, de a határidőkkel még bajban vagyok.
– Miért?
– Mert lusta vagyok, mint az iszap, és a nemszeretem dolgokat szívesen halogatom – vont vállat a férfi.
– Na, végre, a te rossz tulajdonságod is kiderült – mosolygott Emiko.
– Ugyan, nem is ez az első. Már mondtam, hogy milyen rendetlen vagyok.
– Tényleg, és hazudós is. Ellenőriztem a szobádat, de sehol sem találtam elszórt szennyest.
– Benéztél a szekrény mögé is?
– Látod, az kimaradt.
– Az igazság az, hogy tényleg túloztam egy kicsit. Szeretem a rendet, és nagyon becsülöm a pontosságot, de nekem még van hová fejlődnöm.
Megálltak a leterített pléd mellett, és a férfi hitetlenül rázta a fejét.
– Tudom, hogy nem kellene meglepődnöm, de SF-ben ilyesmi teljesen elképzelhetetlen lenne.
– Ez azért különösen vicces, mert ti vagytok annyira oda a magántulajdon védelméért.
– Szerintem ez valahol összefügg – telepedett le Derek a takaróra, és várakozóan nézett a lányra. – És most mi fog történni?
Emiko mosolyogva mellé huppant.
– Csak várd ki! – Az órájára pillantott. – Fél perc... húsz másodperc... tíz... és most!
A nyomozó szóra nyitotta a száját, aztán szép lassan becsukta.
Körülöttük a virágba borult cseresznyefák ágaira akasztott papírlámpások mécseseit a köztük sétáló emberek egymás után gyújtották meg, és a park pár percen belül tündérkertté változott.
Még Emikót is elvarázsolta a látvány, de amikor Derekre pillantott, elgyengült a nyomozó szemében tükröződő áhítattól. Kedve lett volna megcsókolni a férfit, de nem akarta megzavarni az amerikai első találkozását a cseresznyevirágzással.
Sokáig hallgattak, és csak nézték a rózsaszín szirmokon átderengő fényeket, az éjszakai égbolt csillagait, élvezték a mindent betöltő virágillatot, egymás közelségét.
A lányt eltöltötte a nyugalom és a biztonság. Lassan elhalkultak fejében a zavaró gondolatok, lelkében elcsendesült az aggodalom, a veszteség fájdalma. 
Nem tudta volna megmondani mennyi idő telt el, de egyszer csak arra figyelt fel, hogy fázik. Megborzongott a hűvös levegőtől, és összehúzta magán a kabátot.
A következő pillanatban Derek meleg kezét érezte a sajátján.
– Reszketsz – szólt halkan a nyomozó. – Mehetünk, ha gondolod.
– Szívesen maradnék még egy kicsit – állt fel Emiko. – Mit szólnál egy sétához?
A nyomozó bólintott, de közelebb lépett a lányhoz, és szorosan átölelte.
– Tudom, hogy illetlenül viselkedek – suttogta Emiko hajába –, de nem akarom, hogy megfázz.
– Csakis azért – kuncogott a lány. A férfi testének melege elmulasztotta a reszketését, és már nem vágyott másra, mint feloldódni ebben a varázslatos pillanatban, és még nagyon sokáig élvezni a csodás, lebegő érzést, ami eltöltötte.
– A kabátomat nem adom oda, de van itt számodra valami más – mosolygott a nyomozó, és a zsebéből előhúzott egy fehér kendőt. Emiko örömmel kapott utána.
– Nálad volt? Már azt hittem, hogy elveszett.
– Bevallom, nem szándékoztam visszaadni – vágott bűntudatos arcot az amerikai, és gyengéden a lány nyakára kötötte a könnyű selymet.
– De miért nem?
– Mert akartam rólad valami emléket.
– Amikor elutazol, ígérem, neked adom.
– Csak az a baj, hogy most már nem elégszem meg ennyivel.
– Hogy érted?
A férfi előrelépett párat, és amikor visszafordult, már a kezében tartotta a telefonját.
– Csinálok rólad vagy ezer képet.
– Ne, utálom, ha fényképeznek! – nevetett a lány, és szaladni kezdett.
– Most már a hátadról is lesznek fotóim – kiabálta utána a nyomozó, miközben Emiko már hallotta is a vaku jellegzetes hangját.
Kergetőzni kezdtek, mint a gyerekek, és közben annyira nevettek mind a ketten, hogy kifulladtan meg kellett állniuk a parkon átfutó kis patak mellett.
Derek csibészes mosollyal körbenézett, hogy ki látja őket, aztán gyorsan átölelte a lányt, és megcsókolta. Emiko már éppen kezdte élvezni a férfi közelségét, amikor ismét meghallotta a vaku csattanását.
Felháborodottan taszította mellbe a nyomozót.
– Derek-szan, nem mondod komolyan, hogy ezt is lefényképezted!
– Pedig de – nevetett a férfi. – Átküldjem?
– Nem, dehogy! Add azt ide, kitörlöm!
– Vedd el, ha tudod! – fordult sarkon Derek, és futásnak eredt.
A lány a takarónál érte utol.
– Gonosz vagy, tudod? – biggyesztette le az ajkát duzzogón.
– Nyugodj meg, egy képet sem lőttem rólad – nézett fel rá mosolyogva a férfi, miközben összehajtotta a plédet. – Csak a fákról meg a patakról. Tessék – átnyújtotta a telefonját, de Emiko megrázta a fejét.
– Hiszek neked. Majd küldd át a jobbakat face-en!
Derek csúfondárosan felhúzta a szemöldökét.
– Megengeded, hogy bejelöljelek?
– Igen, de csak a képek miatt.
A nyomozó kézen fogta, és elindultak az utcán parkoló Honda felé. A park bejáratánál megtorpant, visszafordult.
– Ez az emléket biztosan magammal viszem – mondta halkan.
A lány némán bólintott, és megszorította a férfi kezét. Derek lenézett rá, majd elmosolyodott.
– Köszönöm, hogy megmutattad.
– Bármikor – vont vállat Emiko.
– Tényleg? Azt hittem, ez évente csak egyszer van.
– Akkor majd jövőre – nevetett a lány. – Persze, csak ha visszajössz.
– Megígérem – bólintott komolyan a nyomozó, és kinyitotta neki a kocsiajtót. – Most viszont hazaviszlek, mielőtt megfagysz.
Emiko lakásáig csupa semmiségekről beszélgettek, a parkban látott fényekről, a boldog emberekről, akiket láttak. A lány élvezte a meghitt perceket, a férfi közelségét, az éjszakai utcák fényeit.
A lány lakása előtt Derek leparkolt, és Emikóhoz fordult.
– Holnap hányra menjek érted?
– Miért is?
– Tudod, a rizottó.
– Ó, tényleg – kapott a fejéhez a lány. – Mit szólnál a hathoz?
– Nekem jó, ha addig végzel.
– Majd igyekszem.
A nyomozó nézte egy pillanatig, aztán hozzá hajolt, és finoman megcsókolta. Emiko legszívesebben hozzábújt volna, de uralkodott magán.
– Jó éjt, nyomozó! – húzta hátra a fejét, és a kilincs után nyúlt. – Holnap találkozunk.
Hátra sem nézve beszaladt az épületbe, és csak a második szinten torpant meg kifulladtan. Táncolni, ujjongani lett volna kedve, a lelke szárnyalt. Holnap Derek érte megy, és főzni fog a kedvéért! Ez hihetetlen!

*

Emiko másnap reggel mosolyogva ébredt. A tavaszi napfény felmelegítette a szívét, virágoztak a cseresznyefák, és a világ gyönyörűnek látszott.
Könnyű léptekkel sietett be az irodaépületbe, és első útja az igazgatóhoz vezetett.
– Kevin-szan – nyitott be a főnökéhez –, van rám egy perced?
– Persze, Emiko-szan, rád mindig. Döntöttél?
A lány beljebb lépett, és megállt pár lépésnyire a férfi asztalától.
– Igen, azt hiszem. De előbb tudom kell, hogy hova fogok költözni.
– Ez a feltételed? – Morales igazgató szemében huncut fény gyúlt.
Emiko kihúzta magát, és mereven meghajolt.
– Igen, Kevin-szan, ez a feltételem.
A férfi vidáman az asztalra csapott.
– Remek, akkor ezt a kérdést lezártnak tekinthetjük.
– De, igazgató, még nem is mondtam, hogy melyik városra gondoltam!
– Ó, szerintem azt magamtól is kitalálom. Most viszont gyere, beszéljük meg a részleteket!

*

Sokáig tartott a tárgyalás, így Emikónak csak pár órája maradt az összes határidős feladatra. Gyorsan szétválogatta a teendőket, és amit lehetett, átpasszolt Csuo-szannak, a gyakornokának, de még így is túl sok maradt rá. Belevetette magát a munkába, és hamarosan elkapta a flow.
Amikor legközelebb felpillantott az órára, meglepődött: már elmúlt fél hat. Elküldött még két emailt, felkapta a kabátját, és a lift felé indult.
A liftbe lépve megborzongott. Próbálta elhessegetni a hirtelen rátörő rossz emlékeket, de azok egészen a mélygarázsig kísértették. Aztán, amikor leérve kilépett, és meglátta a Hondát, nyugalom szállta meg. Derek itt van, most már nem lehet baj.
– Emiko-szan, jó vagy? – lépett közel hozzá a férfi, és gyengéden megsimította a karját. – Sápadtnak tűnsz.
– Jól vagyok, igen. Csak sokat dolgoztam, és nem tudtam ebédelni sem. Mikor eszünk?
A nyomozó felnevetett.
– Nemsokára. Délután mindent megvettem, ami kellhet, úgyhogy csak a főzés van hátra. Mehetünk?
A lány bólintott, és beült az autóba.
A lakásával szembeni parkolóban Derek ügyesen betolatott egy meglehetősen szűk helyre, majd a csomagtartóból kiemelt egy méretes kartondobozt.
– Hány hétre vásároltál tulajdonképpen? – nézett a lány aggodalmasan a csomagra.
– Ó, ez alig pár cucc. Nyitsz nekem ajtót?
A harmadikon Emiko lopva a nyomozóra pillantott, de a férfin nyoma sem látszott fáradtságnak.
Amíg Derek levette a cipőjét, a lány át akarta venni tőle a dobozt, de a férfi nem engedte.
– Nyugodtan öltözz át – mondta az amerikai –, addig én hozzákezdek.
A lány meg akarta kérdezni, hogy mégis mit tervez, de aztán vállat vonva inkább a hálószoba felé vette az irányt. Ha a nyomozó meglepetést tervez, ő biztosan nem fogja megakadályozni.
Tíz perccel később fekete leggingben és hosszú, fehér, trükkös szabású ingben lépett be a konyhába.
A nyomozó az előkészítő pult mellett állt, és olyan gyorsan dolgozott, mint egy szakács.
– Tudok valamit segíteni? – kérdezte a lány, mire a férfi elismerő pillantással végigmérte, és csettintett a nyelvével.
– Igen. Szórakoztass! – vigyorgott.
– Mégis, hogy gondolod? Táncoljak, vagy elég, ha csak beszélek?
– A tánc jobb lenne, de félek, hogy akkor több hús lenne a vacsorában, mint eredetileg terveztem.
A lány nevetett, leült az asztalhoz, aztán csak nézte némán, kedvtelve a nyomozót.
– Nagyon hallgatsz – pillantott hátra Derek. – Lehet, hogy mégis inkább a táncot kellett volna választanom?
– Olyan ez, mint a pisilés – rántotta meg a vállát Emiko. – Felszólításra nem megy.
– Értem. Akkor én kérdezek. – A férfi edényt tett a tűzhelyre, egy másik mellé, amiben már főtt valami. – Az, hogy Kucumi-szannal egymásnak voltatok ígérve, azt is jelenti egyben, hogy neked soha nem volt más kapcsolatod?
– Huh, ez kemény kérdés, nyomozó! De legyen, végül is nem titok. Kucumi nyomozóval nagyjából egy éve kezdtünk járni, közvetlenül az után, hogy visszajöttem az Államokból. Az igaz, hogy a szülők örültek a dolognak, de mi döntöttünk így. És igen, előtte voltak mások is.
– Mennyi ideig is éltél a tengerentúlon?
– Összesen olyan nyolc évet. Azt már meséltem, hogy egészen kicsi koromban kezdődött édesanyám betegsége. Nos, az rák volt. Itt is kezelték, de Steve bácsi bejuttatta egy kísérleti programba SF-ben. Apám éppen üzleti úton volt, ezért mentem anyuval a nagyiékhoz. Fél évvel később tünetmentes lett, akkor hazaköltöztünk, és pár év múlva megszületett a húgom. De a rák időről-időre megint előjött, olyankor költöznünk kellett. Közben én elvégeztem egy ápolónőképzőt, hogy tudjak segíteni neki otthon is. Legutóbb másfél éve volt kezelésen, és azalatt dolgoztam Steve bácsinál a kórházban.  Dióhéjban ennyi.
– A múltkor azt mondtad, hogy nem volt választásod, haza kellett jönnöd.
– Kicsit talán túloztam – mosolygott a lány. – De miért maradtam volna? A sok költözés miatt csak felszínes barátságaim alakultak ki, a legkomolyabban Hiromoto-szanhoz kötődtem.
– Akkor visszatérve az eredeti kérdéshez: jártál már jenkivel?
– Igen. És ez lehet, hogy erős lesz, de az egyikük rendőr volt.
Derek, fakanállal a kezében, lassan megfordult.
– Te együtt jártál egy SF-i zsaruval?
– Ó, igen, de nem tartott sokáig, és közben nem is tudtam, hogy mivel foglalkozik valójában.
– Ezt hogy érted?
– Nem kellene kavargatnod? – terelte el a lány a témát, de a nyomozót nem lehetett kizökkenteni.
– Szóval?
– Amikor megismerkedtünk, csomagkézbesítő volt. Elkezdődött valami, de mire igazán komolyra fordulhatott volna, anyu állapota javulni kezdett. Mielőtt hazajöttünk, szakítottunk, és akkor árulta el, hogy beépített rendőr.
– Hogy hívták?
– Robert. Egyedül ebben vagyok biztos, mert, gondolom, nem Smith volt a valódi neve.
A nyomozó lecsapta a fakanalat.
– Na, ne, te Robert Smith-szel jártál? Az a pasi egy legenda volt!
– Tényleg? Nem tudtam. De miért csak volt?
– Emiko-szan, nagyon sajnálom. Robb fél éve tűzharcba keveredett, és meghalt.
A lány maga elé meredt.
– Nem tudtam. Nem tartottuk a kapcsolatot.
Derek lekapcsolta a tűzhelyet, félrehúzta azt, amit eddig kavargatott, és lefedte. Utána Emiko elé guggolt.
– Nem tudom, mit mondhatnék. Ez a mi szakmánkban mindennapos. – Megsimogatta a lány haját. – Lehet, hogy nem kellene zsarukkal kezdened.
– Lehet – bólintott a lány, majd előrehajolt, és könnyű csókot lehelt a férfi arcára. – De úgy tűnik, hogy ez a becsípődésem.
A nyomozó felegyenesedett, és megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, elkészültem. Tálalhatok, hölgyem?
Emiko nevetve bólogatott.
Derek szedett mindkettejüknek, majd az asztalra tette a tányérokat, és töltött bort.
– Mit gondolsz, ihatok? – pillantott Emikora a poháron keresztül.
– Már miért ne tehetnéd? – csodálkozott a lány.
– Kocsival vagyok – emlékeztette a nyomozó. – Ha most iszok…
– Derek-szan, te is tudod, milyen kényelmes a kanapém. Emiatt ne aggódj!
– Ó, a kanapé… Akkor egészségedre!
A lány a bort kicsit száraznak, de az ételt mennyeinek találta.
– Fhu, hát, amit az étteremben adtak, annak nem sok köze van ehhez.
– Én mondtam. Ez a nagyi receptje.
– Ő tanított főzni?
– Ő is. Meg a többi családtagom. Ami azt illeti, elég sokan vannak. – Derek elfintorodott. – Emiko-szan, nem tudom mennyire illetlen, de nem megyünk be? Borzasztó kicsi ez az asztal.
– Már azt hittem, sose kérdezed meg! Én mindig bent eszek filmnézés közben.
– Akkor, ha nem bánod…
Beköltöztek a szobába, és mindössze a heverő melletti éjjeli lámpát hagyták felkapcsolva. A meleg fény meghitt hangulatot varázsolt köréjük.  A lány felhúzta a lábát, és magára terített egy puha takarót.
– Mit néztél legutóbb? – kérdezte a nyomozó, miután elhelyezkedtek.
– Az Ébredő erőt.
– És hogy tetszett?
– Fogalmam sincs, tíz perc után elaludtam.
– Megnézhetjük, ha gondolod. Még én sem láttam.
Emiko bólintott, és elindította a DVD-t. Némán nézték a képernyőt, közben lassan elfogyott a rizottó, és az első pohár boruk is. A lány próbált a filmre koncentrálni, de a férfi közelsége elvonta a figyelmét.
Legszívesebben megérintette volna a nyomozó kezét, de mégse tette. Elképzelte, hogy Derek hozzáér, már ebbe beleborzongott, érezni akarta tapintását, csókját, ujjait a teste minden porcikáján. Aztán a szeme sarkából észrevette, hogy Derek őt nézi.
– Nem érdekel a film? – kérdezte aggodalmasan a nyomozóra pillantva.
– Te jobban érdekelsz – válaszolta a férfi rekedten, és megfogta a kezét.
A lány nem tiltakozott, és akkor sem húzódott el, amikor Derek hozzáhajolt és megcsókolta. A következő percben már a férfi ölében találta magát, feszülő melle a nyomozó kemény mellkasához simult. Elborította a vágy, és érezte, hogy a férfi is nehezen tud uralkodni magán.
Kapkodva kezdte kigombolni Derek ingét, közben élvezte a nyakát karcoló borostát, a ruhája alatt kutató, erős kezeket.
A férfiról végre lekerült az ing, majd a póló is, és a lány mozdult, hogy megszabaduljon a saját ruhadarabjaitól is, de a nyomozó gyengéden megfogta a kezét, mélyen a szemébe nézett, aztán felkapta, és a hálószobába vitte, amit a bekapcsolt sólámpa halvány derengésbe vont. Emiko a futonágyon fekve felnézett az amerikaira, és a szemében a saját vágyát látta visszatükröződni. Derek legombolta róla az inget, és a lány élvezettel nézte a férfi szemében csillogó elragadtatást. A nyomozó finoman lehúzta róla a legginget, majd felállt, és kigombolta a saját nadrágját is. Emiko testét forróság öntötte el. Párás szemmel nézte a lapos, kockás hasat, és a keskeny, szőke csíkot, ami lefutott a férfi köldökéig az alsónadrágjába, aztán hirtelen felnevetett.
– Te azóta nem vetted le ezt a bokszert?
Derek lepillantott, majd elvigyorodott.
– Most levehetem, ha akarod.
Emiko megrázta a fejét, feltérdelt, és ő maga húzta le az imént kinevetett alsót.
Amikor már meztelenül állt előtte, a férfi szégyenlősen a szemébe nézett, és letérdelt. Magához húzta a lányt, aki halk sóhajjal simult a nyomozó forró bőréhez. Aztán a férfi megmozdult, lefektette a lányt a futonágyra, és elkezdte simogatni, csókolgatni, finoman harapdálni a nyakát, a mellét, majd a combját. A lány egyszerre érezte mindenütt Derek kezét, száját, és a teste ívbe feszült a kéjtől, amikor a férfi beléhatolt. Olyan érzés volt, mintha mindenestül összekapcsolódtak volna: a lélegzetük, a szívritmusuk, a mozdulataik, a vágyuk. Egyszer csak a férfi abbahagyta a mozgást, és feltérdelt. Emiko után nyúlt, az ölébe ültette a lányt, és szorosan magához ölelte.
– Látni akarom közben a szemed! – súgta.
A tekintetük összekapcsolódott, és a lány egyre csak nézte a nyomozó kitágult pupilláját, amibe mintha belezuhant volna. Érezte, hogy a férfi mindenestül kitölti, de hirtelen elöntötte a szenvedély. Határozottan kibontakozott az ölelésből, hanyatt lökte a férfit, és felé térdelt. Amikor leereszkedett, mindketten felnyögtek a kéjtől. A lány egyre gyorsuló ütemben mozogni kezdett, teste hátrafeszült, és keményen belemarkolt Derek feszes combjába.
A beteljesülés pillanatában egyszerre sóhajtottak fel, a vérük még mindig egy ritmusra lüktetett.
Emiko kimerülten, de nagyon boldogan borult a férfi mellkasára, és élvezte a bensőjében lassan csillapuló lüktetést. Amikor kezdett halkulni a dobogás a fülükben, a lány legördült Derek mellé, és a férfi ujjaival lassan elkezdett köröket rajzolni Emiko verítéktől fényes, borzongó bőrére.
– Fázol? – kérdezte halkan, és amikor Emiko bólintott, magukra húzta a takarót, teljes testében a lányhoz simult, és úgy ölelte, mintha sose akarná elengedni.
A lány megsimogatta a férfi borostás arcát, és elmosolyodott.
– Valld be, csak nem akartál a kanapén aludni.
– Lebuktam – motyogta a nyomozó, és csókot lehelt Emiko vállára.
A lány mélyebbre fészkelődött a meghitt ölelésben, és álomba merült.

*

Hajnalban Derek felriadt. Egy pillanatig nem tudta, hogy hol van, aztán megérezte Emiko hozzásimuló, meleg bőrét, parfümjének könnyű virágillatát. Sokáig nézte a lány kisimult arcát, békés mosolyát, aztán ajkát Emiko vállához simította, és boldogan visszaaludt.
Reggel ő ébredt elsőnek. Óvatosan, nehogy felriassza az alvót, kisiklott a takaró alól, és a konyhába osont. Reggelit készített, és épp azon tűnődött, hogy felkeltse-e a lányt, amikor Emiko ásítozva belépett.
– Jó reggelt! – fordult felé Derek, a lány kezébe nyomott egy bögrét, és lehajolva megcsókolta a száját.
– Ezt meg tudnám szokni – mosolygott Emiko, és beleszimatolt az illatos kávéba.
– Igen, megértem. A harmadik boltban találtam rá.
A lány értetlenül pillantott rá, aztán nevetve legyintett.
– Mit tervezel ma estére? – kérdezte a nyomozó, amikor letette a tányérokat az étkezőasztalra.
– Még nem gondolkoztam rajta. Ez mi?
– Zabkása. – Derek Emiko felé nyújtotta a mézet, és tettetett könnyedséggel folytatta.
– Elmehetük vacsorázni, ha van kedved, vagy szaunázni. Utána akár sétálhatunk is egyet a cseresznyefák alatt.
– Mindegyik program tetszik – mosolygott a lány. – De estig még kiderül, hogy mihez is lesz kedvünk.
– Igazad van. Ha megengeded, most elviszlek az irodába, este pedig érted megyek.
– Jól hangzik. Te mit fogsz ma csinálni?
Derek elgondolkozott.
– Az biztos, hogy be kell mennem az őrsre befejezni a tanulmányomat meg leadni a belépőmet. Gondolom, a kapitány is beszélni akar majd velem. Ha tudok, elköszönök Kucumi-szantól is.
– Tényleg, holnap már indulsz.
A férfi az ajkába harapott.
– De ma este még itt vagyok – mosolygott a lányra erőltetett jókedvvel. – De jó is, hogy eszembe juttattad: vennem kell szuvenírokat az otthoniaknak.
– Még nem intézted el?
– Valahogy nem volt rá időm – nevetett a nyomozó. – De akkor ezt is beiktatom a programba. Mikor menjek érted?
– Hatra mindenképpen végzek, de ha nem, akkor is lelépek.
– Tudod, kezdem azt hinni, hogy rossz hatással vagyok rád.
– Igen, melletted teljesen elzüllök.
Összenevettek, aztán Derek felállt, és összeszedte a mosatlant. Közben persze szerét ejtette, hogy megérintse a lányt.
– Menj nyugodtan zuhanyozni – pillantott Emikóra –, addig én elmosogatok.
– Ó, szerintem nagyon is rád férne egy zuhany – szólt hátra Emiko, miközben kilibegett a konyhából, és a férfinak egy másodpercnyi késéssel esett le, hogy mire céloz. Gyorsan letette a kezében tartott tányért, és a lány után sietett.
A fürdő ajtajánál, odébb rúgta a földre hajított, fehér inget, és félrehúzta a zuhanykabin ajtaját. Egy pillanatig gyönyörködve nézte a lány kemény mellén, lapos, feszes hasán lefutó, csillogó vízcseppeket, és képtelen volt eltitkolni a vágyát.
– Nem kellett volna levetkőznöd előtte? – nevetett rá Emiko, és a férfi bőrére tapadó, nedves ruha alá nyúlt. Türelmetlen mozdulatai Derek vágyát egyre magasabbra korbácsolták. A lány lehúzta róla a bokszert, és finoman megszorította a nyomozó kézzelfogható izgatottságát. A férfi felhördült, felkapta a könnyű testet, Emiko hátát a hűvös csempéhez támasztotta, és keményen behatolt. Az első pár mozdulat után kinyitotta a szemét, és élvezettel nézte a lány arcán tükröződő kéjt. Szívesen elnyújtotta volna a pillanatot, de amikor a lány körme végigszántott a hátán, úgy érezte, mintha milliónyi csillag robbant volna szét a szemhéja mögött, és már egész egyszerűen nem tudott uralkodni magán. A lány teste megfeszült, és Derek távolról hallotta, ahogy halkan a nevét suttogja. A lüktetés csillapultával Emiko vállára hajtotta a fejét, és csendesen ringatta még egy percig a vékony testet.
– Azt hiszem, ez jobb, mint a kávé – hallotta a lány halk hangját. Felemelte a fejét, belenézett a csokibarna szempárba, és elmosolyodott. 
– Azt hiszem, most megyek, és rendbe hozom a konyhát – sóhajtott, és a törülköző után nyúlt.
– A szekrényben van még valahol egy óriás méretű pólóm – szólt utána a lány –, de több alsót már nem tudok adni.
– A vendégházig kibírom – vont vállat Derek, és a törülközőt a derekára csavarva a konyha felé indult.
 Amíg a lány elkészült, addig elmosogatott, közben felöltözött, és végiggondolta a teendőit.
– Megtaláltad a pólót? – lépett ki Emiko a fürdőből egy szál törülközőben. Dereken végigfutott a vágy az izmos combok és a kerek váll látványától.
– Nem kerestem – ingatta a fejét a férfi. – egyelőre jó lesz az ing is magában. Majd a szállásomon átöltözök.
– Oké. Tíz perc, és készen leszek.
– Szuper, akkor még alhatok egy félórát – vigyorgott a nyomozó, és látványosan hátrahajtotta a fejét a támlára. A következő pillanatban egy nedves törülköző landolt az arcán. Nevetve nyúlt érte, és csak némi fáziskéséssel jött rá, hogy ezek szerint a lány immár semmit sem visel.
Felpattant, de addigra Emiko már beszaladt a hálóba.
– Ne segítsek öltözni? – szólt utána reménykedve.
– Erről lemaradtál – hallotta Emiko csúfondáros hangját az ajtó túloldaláról.
Derek csalódottan ült vissza a kanapéra, de tényleg nem kellett sokat várnia; a lány pontosan tíz perccel később elegáns, mélykék kosztümben, simára fésült hajjal perdült elé.
– Mehetünk – közölte királynői fejtartással, és az előszoba felé indult.
– Ilyen könnyen nem szabadulsz – állt fel a nyomozó. Elkapta Emiko derekát, magához húzta a lányt, és ráérősen megcsókolta. Csak akkor engedte el a karcsú testet, amikor megérezte a lányon végigborzongó vágyat.
– Igen, különben el fogsz késni – mosolygott huncutul, látva Emiko kissé ködös tekintetét.
– Gonosz vagy – súgta a lány –, de visszakapod te ezt még!
Derek gyors léptekkel az előszobában termett, és a cipőjéért nyúlt.
– Remélem is! Na, nem jössz? – szólt vissza a szobába. – Mindig rád kell várni.
A lány felnevetett, és belelépett a magas sarkú, csinos, topánjába.
– Bátor ember vagy te, nyomozó! De megbocsátom, mert remek kávét főztél.
– Csak ezért? Más jót nem tettem tegnap este óta?
– Nem is tudom – tűnődött a lány. – Ja, a rántotta is szuper volt.
Derek megtorpant, és elállta a bejáratot.
– A többire meg nem emlékszel – ölelte át újra Emikót, és belecsókolt a nyakába.
A lány élvezettel hátrahajtotta a fejét, nagyot sóhajtott, közben végigsimított a férfi csípőjén, és belemarkolt az izmos fenékbe. Mosolyogva tolta el magától a férfit.
– Miért, történt más is?
– Semmi említésre méltó – vonta meg a vállát a nyomozó. Felsegítette a lányra a kabátot, és kinyitotta előtte az ajtót. – De azt a semmit megismételhetnénk ma este is.
Emiko nem válaszolt, de a pillantásából Derek ígéretet vélt kiolvasni.

*

Kitette a lányt az irodaháznál, aztán a vendégházhoz gurult. Percekig folyatta magára a meleg vizet, és közben hagyta, hogy az éjszaka meg a reggel emlékképei újra átjárják az érzékeit. Elzárta a csapot, fejét a hűvös csempének támasztotta, és várta, hátha lehiggad. Eltelt pár perc, mire elég józannak érezte magát, hogy kiléphessen a fürdőből.
Délelőtt gyorsan letudta az ajándékvásárlást, aztán leparkolt a rendőrségnél.
Az üvegajtón belépve Nisi járőr szólította meg.
– Shaliman nyomozó, Kucumi nyomozó kéri, hogy amikor önnek alkalmas, menjen be az irodájába!
– Gondolom úgy értette, hogy rögtön, amint beérek.
A rendőr finoman elmosolyodott, és meghajolt, de nem mondott semmit.
Derek bólintott, és a nyomozók irodája felé vette az irányt.
Kinyitotta a széles faajtót, aztán hátrahőkölt a bent várakozó kisebb tömeg, és egy hatalmas torta láttán.
Kitamura rendőrfőnök mosolyogva sietett elé.
– Shaliman nyomozó, örülök, hogy megérkezett.
Derek zavarában meghajolt.
– Nyomozó – kezdte hangosan a kapitány, mire mindenki elcsendesedett –, szeretnénk megköszönni a remek munkát, amit nálunk végzett! Kérem, engedje meg, hogy kifejezzük hálánkat érte meg a tanulmányért, amiben remélhetőleg jó színben tüntette fel a testületünket! Ma beszéltem Goldfine kapitánnyal, akivel megvitattuk az ön ötletét, így örömmel jelenthetem be, hogy a jövőben több kolléga is részt fog venni hasonló kiküldetésen, mint most ön. Nagyon gratulálok ehhez a remek kezdeményezéshez! És hálánk jeléül átadnánk önnek ezt a csekélységet. – Azzal átnyújtott Dereknek egy szépen becsomagolt dobozt.
Az amerikai körbenézett a mosolygós arcokon.
– Köszönöm a méltató szavakat, Kitamura-szama, és a lehetőséget, hogy beleláthattam az önök munkájába! – mondta japánul. – Remélem, hogy lesz még lehetőségünk együtt dolgozni! Köszönöm a kemény munkát! – hajolt meg Derek a többiek felé.
Szavait hangos tapsorkán fogadta. A kollégák egymás után léptek oda Derekhez, hogy elköszönjenek tőle, aztán mindenki vett a habos, fehér süteményből.
A nyomozó is épp a torta felé tartott, amikor a rendőrfőnök elállta az útját.
– Shaliman nyomozó, nem is tudtam, hogy beszéli a nyelvünket.
– Igyekszem, Kitamura rendőrfőnök – hajolt meg Derek.
– Ez dicséretes. És az is, hogy ennyire lojális. Az első nyomozó, aki kiutazik önökhöz az... – körbefordult, és a szeme megakadt Hiromotón. – Kucumi-szan, jöjjön csak ide egy pillanatra!
A fiatal japán letette a tányérját, és enyhén aggodalmas arccal feléjük indult.
– Nos, Goldfine kapitány mondta, hogy ön – pillantott Derekre – kimondottan Kucumi nyomozót ajánlotta az első cserére, nekem meg nincs ez ellen kifogásom. Úgyhogy gratulálok, nyomozó – hajolt meg Hiromoto felé –, idén nyáron egy egész hónapot tölthet az Egyesült Államokban.
A fiatal nyomozó megrovóan Derekre pillantott, de az amerikai mosolyogva megrántotta a vállát.
– Köszönöm a bizalmat – hajolt meg Hiromoto külön-külön mindkettejük felé, de amikor a rendőrfőnök kedélyes bólogatással odébb lépett, akkor szemöldökét ráncolva az amerikaihoz fordult.
– Ez a te műved, Derek-szan?
– Dehogy! Én épp csak megemlítettem a nevedet – nevetett a kérdezett. – Nézd, valakit oda kellett dobnom a farkasok elé. De ne aggódj, jó móka lesz!
A japán kétkedve ingatta a fejét, de aztán felderült az arca.
– Így legalább nem megy kárba az a drága ital, amit a kapitánytól kaptál. A szívem szakadt volna meg, ha egyedül kell meginnod – vigyorgott, és Derek vállára csapott.
– Már alig várom – bólintott a szőke nyomozó, és maga is meglepődött, hogy mennyire komolyan gondolja. – Meg amúgy is megígértem, hogy elviszlek a kedvenc helyemre.
– Lehet ott annyira erős italt kapni, mint a szaké?
Derek elvigyorodott.
– Ne aggódj, közel lakom a helyhez. Akár még négykézláb is hazamehetünk.
Mivel az ünnepség elhúzódott, sietve beült a Hondába, és a Zerowaste-hez hajtott. Leparkolt a mélygarázsban, és gondolatban vállon veregette magát: a műszerfal órája tizenhét-ötvenkilencet mutatott.
Kiszállt az autóból, és abban a pillanatban nyílt a lift ajtaja is.
– Kisasszony, elvihetem? – mosolygott Derek a felvonóból kilépő Emikóra.
A lány gondolatban máshol járhatott, mert felrezzent a kérdésre.
– Csak akkor, ha útba ejtünk egy éttermet – bólintott fáradt mosollyal.
– Ma sem ettél? – fürkészte aggódva Derek a lány arcát.
– Sok a munka. De nem érdekes, holnapig minden várhat.
– És mit ennél?
– Szinte bármit... Bírod a japán konyhát?
Derek lelkesen bólintott.
– Eddig csak kellemes élményeim kapcsolódnak hozzá.
– Akkor menjünk a Szoba Genhonkéba, utána pedig megállhatunk a parknál, ha gondolod.
– Ezek szerint nincs kedved szaunázni?
– Azt biztosan passzolom, de a többi semmi esetleg szóba jöhet – mosolygott a lány.
– Remekül hangzik. Mondd a címet!

*

Az étterem belülről sokkal nagyobb volt, mint amilyennek kintről látszott, de ehhez a nyomozó már kezdett hozzászokni. Letelepedek az egyik hatalmas, barna asztal mellé, Derek rutinosan maga alá hajtogatta hosszú lábait, és kíváncsian nézett a lányra. A fáradságon túl mást is látott Emiko arcán, mintha valami komolyan bántotta volna.
– Ha nincs kedved a ma estéhez, csak szólj, és hazaviszlek – mondta halkan.
Emiko megrázta a fejét.
– Nem erről van szó, csak tényleg elfáradtam. De ez az utolsó estéd Japánban, úgyhogy ma este mulatunk!
A nyomozó elhúzta a száját.
– Azt a részét most kihagynám, hacsak nem úgy értetted a mulatságot, hogy nem csinálunk semmit sem.
– Gondoltam megmutatom neked a város éjszakai életét.
– Abból többet láttam, mint szerettem volna.
Megérkezett a pincér, és felvette a rendelésüket.
– Ne haragudj, Derek-szan, most nem vagyok túl jó társaság – próbált mosolyogni Emiko. – Mesélj, milyen volt a napod!
– Nem volt nagy szám, ami azt illeti. Megvettem az ajándékokat az otthoniaknak, leadtam a belépőmet az őrsön, és a kollégák rendeztek egy meglepetés bulit.
– Ez kedves tőlük – bólintott szórakozottan Emiko.
– Igen, én is azt gondolom. Még tortám is volt.
Az ételük meglepően gyorsan megérkezett, és Derek azonnal rávetette magát, de Emiko szinte hozzá sem nyúlt a tányérjához.
A nyomozó egy darabig magában fogalmazta meg a kérdéseit: nem értette a lány furcsa hangulatát, de érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Azon tűnődött, hogy mivel vidíthatná fel, aztán eszébe jutott a park, és a virágzó cseresznyefák. Hirtelen letette az evőpálcikáit.
– Menjünk! – szólt halkan. Felállt, a pulthoz sietett, majd pár perc múlva visszatért a még mindig a tányérját bámuló lányhoz, kézen fogta, és az autóhoz sétáltak. Vezetés közben többször is Emikóra nézett, és, amikor a lány végre viszonozta a pillantását, a férfi bíztatóan elmosolyodott. Finoman végigsimított Emiko combján, és megkönnyebbült, hogy a lány megszorította a kezét. 
A park előtt megállította a motort, és némán kinyitotta az ajtót Emikónak.
A papírlámpások fénye ismét elvarázsolta. Megigézetten nézte a cseresznyefák rózsaszín szirmait átvilágító selymes fényt, majd szembefordult a lánnyal, gyengéden az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét.
– Mondd el, hogy mi bánt! – kérte halkan.
– Nem érdekes, de komolyan – rázta a fejét Emiko, és erőltetetten elmosolyodott.
– Nem hiszek neked. – Derek elsimította a lány hajába hulló hajtincset. – De, ha még így is lenne, akkor is tudni szeretném, hogy mi történt.
– Hát jó. Ma tartottunk egy értekezletet. Korábban ezeket mindig Naemu-szan szervezte, és nélküle valahogy semmi sem volt a helyén. Az egész nem tűnt helyesnek. Ráadásul Morales igazgató bejelentette, hogy visszarendelték az Államokba, úgyhogy ő is elhagyja a céget. Nagyon szomorú lett a hangulat, pedig korábban ezeken a bulikon mindig olyan jól mulattunk.
Derek egy pillanatig nézte Emikót, aztán közelebb lépett, és szótlanul magához szorította. Érezte a lányból áradó szomorúságot, és azon tűnődött, hogyan segíthetne, de semmi értelmes nem jutott az eszébe. Sokáig álltak a tavaszi estét betöltő virágillatban, aztán Emiko lassan kibontakozott a férfi öleléséből, hátralépett, és a nyomozó szemébe nézett.
– Sajnálom, Derek-szan, hogy elrontottam az utolsó estédet. Jobb, ha most hazamegyek.
– Nem rontottál el semmit. Együtt vagyunk, veled vagyok, amíg csak lehet.
– Az már nem tart sokáig – hajtotta le a fejét a lány.
– Tudom, és erről is akartam beszélni veled. – Derek mély levegőt vett, aztán kibökte: – Emiko-szan, eljönnél velem San Franciscóba?
A lány félrehajtott fejjel nézett rá.
– Nincs jegyem holnapra – mosolyodott el végül.
– Nem úgy értem, hogy most rögtön, hanem, amikor tudsz. Egy hónap múlva, vagy kettő…
– Derek-szan, te megtennéd fordított esetben?
– Hogy hátrahagyok mindent? Igen. Még most is, ha a leghalványabb esély lenne rá, hogy egy magamfajta bunkó amerikait felvegyenek az itteni rendőrséghez, habozás nélkül.
– Te bolond vagy – nevetett a lány. – De kedves bolond. Hiszen alig ismersz!
– Azt hiszem, jobban ismerlek, mint sok férj a saját feleségét húsz év házasság után. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy veled akarok lenni. Adni akarok egy esélyt annak, ami most köztünk van.
– Miért, mi van köztünk?
– Én azt meg honnan tudjam? – tárta szét a kezét Derek. – Egyedül abban vagyok biztos, hogy nem akarom, hogy vége legyen.
– De még csak egy hete sincs, hogy találkoztunk!
– És ez szerinted idő függvénye?
A lány elnézett a cseresznyefák felé, majd megrázta a fejét. 
– Nem, tényleg nem az. Ez logikus gondolkodás kérdése.
– Akkor nem akarod folytatni? Itt és most vége van? Vagy eljössz velem, vagyis utánam?
Emiko egy pillanatig a férfi szemébe nézett aztán megrázta a fejét.
– Nem, Derek-szan, nem megyek el veled. Megígértem Kevin-szannak, hogy vele tartok.
A nyomozó levegő után kapott.
– Tessék?
– Április közepén Morales igazgatóval fogok elutazni az Államokba.
– Akkor te inkább őt…?
A lány pár szívdobbanásig nézte a férfi döbbenetét, aztán felnevetett.
– Nem, amire te gondolsz, arról szó sincs! Kevin-szan felajánlott egy pozíciót az új cégében.
– De miért tett ilyet? – kérdezte gyanakodva a nyomozó. – Ti ketten…?
– Mondom, hogy nem! Egyébként, ha már itt tartunk, a te erkölcseid nagyobb veszélyben lennének mellette, mint az enyémek.
Derek értetlenül nézett, aztán lassan ráébredt, mit akart közölni vele Emiko.
– Úgy érted, hogy ő…? Hűha, ezt nem gondoltam volna.
– Mert nem is igazán lényeges, csak szeretném, ha miatta nem izgulnál.
– Értem. – A nyomozó szíve megdermedt a gondolattól, hogy elveszti a lányt, de a világért sem mutatta volna ki. – Tehát nem miattam fogadtad el az állást, de nem is Morales miatt. Azt azért elárulod, hogy hova költözöl? – kérdezte végül szemöldökét ráncolva.
Emiko lassan bólintott, és közelebb lépett a nyomozóhoz.
– Tudod, Derek-szan – felnyúlt, és megsimogatta a férfi arcát –, lehet, hogy nem miattad döntöttem így, de mielőtt igent mondtam az ajánlatra, volt egy kikötésem.
– Milyen kikötés?
– Én akartam eldönteni, hogy hol kelljen majd élnem.
– És hol? – kérdezte feszülten a férfi.
– SF-ben, természetesen. Mert én is adni akarok egy esélyt magunknak.
A nyomozó döbbenten nézett a lányra, aztán végighullámzott bensőjén a megkönnyebbülés. Felkapta a könnyű testet, és nevetve körbefordult.
– Egy percig azt hittem, hogy ez az egész neked semmit sem jelent – sóhajtotta a selymes, sötét tincsekbe, mikor megállt a forgásban.
– Már hogyne jelentene! – mosolygott Emiko. – Majd gondolod, hogy hagyok elsétálni egy ilyen remek szakácsot?
Derek is elmosolyodott, aztán csak nézte elbűvölten, ahogy egy cseresznyevirág-szirom lassan vitorlázva aláereszkedik a lány hajára. A férfi szívét elöntötte a nyugalom, és a boldog bizonyosság, hogy szereti ezt a nőt. És, hogy még lesz elég ideje ezt sokszor kimondani. 

000-Felhívás

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Látogass el Patreon oldalunkra, ahol INGYENES tagsággal is letöltheted az összes megjelenő e-könyvünket!

Kérlek, oszd meg ezt a könyvet minél több ismerősöddel! Mi ingyen adjuk, ám hogy ez  így is maradhasson, hatalmas olvasottságot kell felmutatnunk a reménybeli mecénásainknak. Ennek az alapja, hogy függetlenül attól, hogy neked mennyire tetszett a könyv, mindenképpen küldd tovább másoknak is! A Creativ Commons teljes jogot biztosít neked ehhez. Akár magát az e-könyvet, akár a letöltő linket osztod, a HEBOK nagyon hálás lesz neked ezért!

 

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ