Legújabb történetek

• Kertész Máriusz: Kagylót gyűjtő lányok
• Sújtólég
• Bence
• Hétfő reggel
• Délután
• Este
• Kedd, hajnalban
• Délután
• Este
• Szerda délután
• Csütörtök, hajnalban
• Este hét előtt
• Péntek, hajnalban
• Az irodalom apostolai
• E. A. Szandra: Kiscica és aranyhal
• Cserni András: Kékbe öltözött a világ...
• Fanni Sacerdoss: Búcsút fröccsent, nem utolsót
• Cserni András: Limonádé
• Fanni Sacerdoss: Félreértett
• Fanni Sacerdoss: Hozzád, aki voltál
• Bolond Theo és a galambember
• Bolond Theo
• A galambember
• A hercegnő
• Theophilus testvér
• S. Varga Zoltán: Jégszív
• Tyll Forest: Addig nyújtózkodj...
• Kertész Máriusz: Megálló a japánkertben
• Nem zavartatom magam
• Egy megtört átok súlya
• Krystohans: Farkastestvérek
• Copyright
• Sírfelirat
• 1.
• 2.
• 3.
• 4.
• 5.
• 6.
• 7.
• 8.
• 9.
• 10.
• 11.
• 12.
• 13.
• 14.
• 000-Felhívás
• 15.
• 16.
• 17.
• 18.
• 20.
• 21.
• 000-Felhívás
• 22.
• 23.
• 24.
• 26.
• 27.
• 28.
• 29.
• 30.
• 31.
• Hetty: Luca széke
• Perszeidák
• 1
• 2
• 3
• 4
• 5
• Sic transit
• Béke
• Háború
• Béke
• Háború
• Béke
• A látható tesóm története
• 1.
• 2.
• 3.
• Sheila Martens: Szerelem cseresznyevirágzás idején
• Jobb kapni, mint adni?
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• 000-Felhívás
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• 000-Játssz velünk!
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• *
• 000-Felhívás
• Nestor Fairlane: Az abó szeme
• Jobb kapni, mint adni?
• 1.
• 2.
• 3.
• 4.
• 5.
• 6.
• 7.
• 8.
• 9.
• 10.
• 11.
• 12.
• 13.
• 000-Felhívás
• 14.
• 15.
• 16.
• 17.
• 18.
• 19.
• 20.
• 21.
• 22.
• 23.
• 24.
• 25.
• 26.
• 27.
• 28.
• 29.
• 30.
• 31.
• 32.
• 33.
• 34.
• 35.
• 36.
• 000-Felhívás
• 37.
• 38.
• 39.
• 40.
• 41.
• 000-Felhívás
• Nyögés a nem akarás végén
• Az a rohadt sárkány…
• Menjek vagy maradjak?
• Szerető – barát – enyhülés – végzet
• S. Varga Zoltán: Kávé
• E.A. Szandra: Sárkányos

Kertész Máriusz: Kagylót gyűjtő lányok

Tenger kivetett ékköveit
Bársonyos kezeikbe rejtik
Szívükben az aranyásók szenvedélye
Lelkükben a tenger morajlása.

Vonzza őket a vad természet
Tekintetük szelidíti a tengert,
Előbb még szilaj hullámokat vetett
Most pajkos játszótárs.

Hűsít és ontja a kincseket
Körülfolyja sellő testüket
Csillapítja lelki szomjukat,
Sóhajtásukat egy kagylóba zárja.

Sújtólég

„Itt kellett balra fordulni” – gondoltam. Halványak voltak az emlékeim, és sűrűn nőtte be a gaz a tájékozódási pontokat. Az iparvágányt csak a döccenésnél vettem észre, ahogy áthajtottam rajta. Kis bolyongás után találtam meg a bányaüzem készenléti lakásait.
Gondoltam, hogy a régi lakók már nem lesznek itt. 30 év hosszú idő, az emberek elköltöznek, sokan meg is halnak, de valahol el kell kezdeni a nyomozást a gyökereim után.

A derékig érő gazból a járda betonlapjai nem látszottak már, de a játszótéri mászóka csúcsa ismerősen rozsdásodott fölötte, mint valami emlékmű.

– Lámpás! – hallatszott egy férfihang kiáltása.

Közelebb mentem, addigra már csak magában dörmögött ugyanaz a férfihang.

– Bele ne essen, hé! – hallottam váratlanul lentről, mintha a föld alól mondaná a hang.

Igen, valahol itt volt a kis medence. Nyaranta jókat fürödtünk itt a srácokkal a készenlétiből. Néha a szomszéd faluból is hívtunk haverokat. Annak a lépcsőjére ült le az ipse, aki megmentett a nyaktöréstől.

Lementem hozzá beszélgetni, mert más élővel itt úgysem találkozom. A férfi a szemembe nézett, valami elkóborolt kutyát keresett, de a tekintete… A tekintete miatt nem is hallottam, milyen foltjai vannak. Nem fontos, semmiféle kutyát nem láttam erre csámborogni. Olyan vájár tekintete volt. Talán ismertem is gyerekkoromban. Azon töprengtem, ha most erősen elgondolkodom, akkor vajon kitalálhatom-e, ki ő.

Elbeszélgettem vele. Bányabalesetről beszélt. Ronda nagyról.

– Szellőzőrendszer hibája. Meg a sújtólég, az sem javított a helyzeten – magyarázta.

Furcsán ismerős volt a helyzet. Lejöttem a napszint alá. Így mondták apámék. Napszint. Mint valami csehszlovák szeszesital, úgy hangzik. Előttem egy vájárarc, mintha a munkatársammal társalognék, amint az a vágatban leül egy darab gerendára ebédelni. Elő is vesz valamit a zsebéből, de nem párizsis kenyeret Népszavába csomagolva, hanem egy doboz cigarettát meg öngyújtót.

– Hülye vagy? – ordítok rá. Kikapom a kezéből az öngyújtót.

Bence

Hétfő reggel

„Veletek leszek, csak maradj, aki vagy" – ez volt az utolsó előtti mondatod. Próbálok visszaemlékezni a folytatásra, de a köd ráül az agyamra. Bárcsak találkozhatnánk! Hiszem, hogy fogunk, de nekem még dolgom van, fontos dolgom ezen a világon. El kell mesélnem Zalánnak, amikor a kecskebékát kapta. Mert megkért rá, talán épp ma századszor. Nem bírom, elfordulok a kérlelő nézése elől. A frissen lefőtt reggeli kávém gőzébe bámulok, egy sóhajjal beszippantom a fanyar illatot.

– Anyukád még jól volt, te épp kórházban feküdtél. Ajándékba hozta neked a békát. Azt mondta, segít, ha unatkozol, talán meg is gyógyít. A békától vagy sem, de te meggyógyultál.

– De ő nem.

– De ő nem.

Zalán talán meglátta a nedvesedő szememet, jön, hogy az ölembe feküdjön, kicsit vigasztaljon. Arra gondolok, mégiscsak egy család vagyunk.

– Most már indulunk! Cipő, kabát! – mondom.

– Jó, de ovi után legózunk – emeli a mutatóujját. Vidám hangja kicsit engem is helyreránt.

– Megígértem, be is tartom.

Az óvoda felé félúton, mint mindig, megállunk a tehetséggondozó iskola elé ültetett lila őszirózsák mellett, és minden alkalommal elmondjuk:

– Anyu azt mondta, hogy ide fogok járni.

– Ha minden jól megy.

Délután

– Tartsuk meg gyorsan a napi meetinget, fiúk, lányok! Elmúlt négy óra, előrevesszük Bencét, aztán elengedjük.

Hálás vagyok a főnöknek. Amióta kikérdezett az otthoni helyzetünkről, jobban odafigyel az időbeosztásomra, mint én magam. A többiek irigykedve néznek utánam, ahogy faképnél hagyom őket. Ők nem tudják, hogy nekem a nap java még hátravan.

Este

Szegény Zalán, már két hete mindennap ő marad utolsónak az oviban. Utálom, hogy mindenkinek csak a nyűg vagyok. Az óvodában fizethetem a felárat a munkaidő utáni felügyeletért. A kisfiam unatkozik a csoportszobában. A kollégák meg kénytelenek befejezni az én munkámat is.

Nehezen ébredek a gondolataimból, amikor a busszal megérkezem az óvodához.

Zalánnal minden rendben volt, mindent megevett, aludt körülbelül fél órát – fogja mondani Miss Lucy, mint mindennap. Már kívülről tudom. Vajon el tudná mondani, ha valamelyik gyerek véletlenül aludna egy egész órát? Sosem tudom meg. Ő alig tud magyarul, én annyit sem tudok angolul. Remélem, a gyereket legalább megtanítják. Ha már kénytelen vagyok magánovit fizetni a túlórák miatt, legyen valami hozadéka!

Zalán. Sokkal több törődésre lenne szüksége. Még mindig hiányzol neki. Csak két éve, hogy elvitt a Covid. A gyerek hol vidámabb, hol megzuhan. Néha megijeszt, mintha éveket fejlődött volna vissza. A szobatisztasággal vannak gondjai, ötévesen.

Ma például azért megyünk kerülőúton hazafelé, mert nem akarunk találkozni senkivel. Az összepiszkított nadrágja a táska mélyén bűzölög, rá csak egy régi pelenkát adtam, amiről nem is tudom, minek vagy mióta volt nálam. Mindenesetre szerencse, hogy megtaláltam, így mégsem meztelen deréktól lefelé Zalán.

Rendben lesz, a gyerekek sok mindent elviselnek. De ma este már igazán nem feszítem tovább a húrt. Kell neki egy este, amin tényleg csak az övé vagyok. Játszunk, mint régen. Úgy, ahogy ő szeretné, addig, ameddig ő szeretné.

Megtorpanok, eszembe jut valami a semmiből:

– A kecskebéka! Bent felejtettük az oviban. – Nem kell ijedtet játszanom, a vér is meghűlt bennem, bár őszintén nem a kecskebéka ijesztett meg, hanem hogy Zalán ki fog akadni miatta. A cipőjét nézi, úgy válaszol.

– Nem baj.

Nem baj. Csak ennyi? Egyre kevésbé ismerem ki magamat Zalánon. A legkedvesebb játéka. Olcsó szilikonfigura, nyomkodásra rikító zöld hólyagok ugranak elő belőle. Őt nem ez érdekli, hanem hogy tőled kapta.

Míg azon tűnődöm, mitől változhatott meg Zalán, repül az idő. Közben hazaérünk, és egy nagy halom játék között ülve térek magamhoz.

– Még pirosat! – követeli.

Szabadulni akarok. A harmadszor kitolt határidőn vagyunk túl, a megrendelő a főnök fején ugrál, én meg itt keresgélem a piros darabokat a legóból. A kollégák otthonról is túlóráznak, talán épp helyettem.

– Nincs több piros, Zalán, nem találok.

– Ott van! Ott van! Ott van! – üvölti a gyerek. Nincs benne kímélet. Végső kétségbeesésemben az őszinteséggel próbálkozom:

– Ne haragudj, nem tudok odafigyelni, a munkán jár az eszem.

– De játssz!

A fáradtságtól úgy érzem, nem ülök, lebegek a szőnyegen. Megígértem Zalánnak, hogy ma játszunk. Ahol van harmadik határidő, ott lesz negyedik is, nemde? Bár ha mégis kirúgnának... az azért rosszabb, mintha megszegném a szavamat. Járkálok egy kicsit tenyerembe temetett arccal, azt remélem, attól lehiggadok, utána vissza tudok ülni legózni. A telefonom csengőhangja állít meg ebben.

Genius Intézet – jelenik meg a képernyőn. Most igazán friss hangon kell hallóznom! Az ösztöndíjért! Megrázom magamat, mielőtt fogadnám a hívást.

– Elnézést a késői zavarásért, a felvételi bizottság ülése jócskán elhúzódott. De talán örül, ha nem várok holnapig a jó hírrel.

Amikor adatfelvételnél a „csöpp tehetség" anyjáról kezdenek faggatni, kapaszkodót keresek. Ebben a stresszes állapotban még nehezebben küzdök meg az előtörő emlékekkel, fájdalommal. Az anyja? Csak ketten vagyunk. És ezt még értelmesen is kell megfogalmaznom. Nagy nehezen túljutok a híváson, aztán az ajtófélfának támaszkodva a legkedvesebb hangomon szólok be az egyedül játszó kisfiamnak:

– Ügyes voltál múlt héten. Még egy teszt, aztán nem kínoznak tovább. Mehetsz a lila virágos iskolába.

Zalán az álmosságtól támolyogva közelebb jön, átöleli a lábamat, halovány hangon szól:

– Apu, oda akarok járni. Mindig csúfolnak. Odajárhatok?

– Előbb fürdés.

Megfürdetem, pár perc múlva úgy alszik, mint egy kődarab. Bárcsak én is mehetnék most aludni! Talán ha hajnalban felkelnék. De hánykor? Nem is tudom, pontosan mennyi munkám van reggelig. Négy tervrajz kijavítgatása? Vagy tíz? Muszáj lesz nekiállni.

Arra gondolok, reggel Zalán majd megpillantja a nyúzott arcomat, és egy kedves szóval új erőt ad. Ahogy már sokszor. „Veletek leszek..." – ígérted, de ezt most egyedül kell megoldanom.

Maradt reggelről egy adag kávém, azt undorral megiszom a kotyogósból. Matt seszínű, túl keserű, hideg lötty, csészéből sem lett volna nagy élvezet. Hajrá!

Kedd, hajnalban

Hajnali akárhány óra van, végre rá tudnám fogni, hogy a rajzokon javítgattam valamit. Van még pár órám aludni. Zalánnak elég lesz hét harminckor felkelni, gondolom. Öt előtt ébred fel, sikítva:

– Nem király! Nem király! Lánybéka.

Kérdezném, mi a baj, sietnék hozzá megölelni, de csak nyögök, még a szemhéjam sem akar mozdulni. Nyolckor aztán én kiáltok fel:

– Ébredj, Zalán! Elkésünk az oviból.

– Nem megyek oviba. Csúfolnak!

Belegyömöszölöm a hiába tiltakozó Zalánt a ruháiba, úton az ovi felé, a lila virágoknál vált szipogásba az addig szakadatlan visítás. Talán most már alkalmas az időpont feltenni a kérdést:

– Elmeséled, hogy ki csúfol téged?

– Matyi.

– De mit mond?

Zalán ezzel makacsul csendbe burkolózik. Hiába faggatom, egy szóval sem hajlandó többet elmondani az esetről.

Az óvodaigazgatónál érdeklődöm Matyiról. Állítólag Matyi az ovisok vezérfigurája. Mindenki követi, és nem tanácsos szembeszállni vele, mert aki próbálkozik, annak az egész csoport ellene fordul. Talán kapott egy figyelmeztetést Zalán is. Igazságtalan, de ez a csoportdinamika, meg bla-bla. Rákérdezek a csúfolásra is.

– Matyi azt mondta Zalánnak a játékára, hogy békakirály, csókolja meg. Ebben a korban jelentéktelen dolgokkal bosszantják egymást. De azért minden kollégát meg fogok kérni, figyeljenek oda, mert nem szeretném, hogy Zalán emiatt rosszul érezze magát nálunk.

– Odafigyelnek, sokra megyek vele... – motyogom kifelé menet. Egy anyuka jön velem szembe, remélem, nem hallotta. Miközben fürkészem, bolondnak néz-e, rám ripakodik:

– Maga a Zalán apukája? El kéne beszélgetnie a gyerekével. Minden fürdésnél új karcolást találok a Matyin. Ha megkérdezem, ki bántotta, a Zalánra panaszkodik. Fel kéne keresnie valami gyermekpszichológust. Indulatkezelés, vagy mit tudom én.

Délután

Délután újra összetalálkozom az anyukával az óvoda előtt, ahogy Matyit beülteti a kocsiba. Én odamegyek elnézést kérni a fiam nevében, és felírom egy cetlire a telefonszámomat. A nő, akit még mindig nem ismerek másként, mint Matyi anyukája, elővenné a mobilját, hogy megcsörgessen, de a férje dudálással jelzi, hogy menne már.

– Ne hülyéskedj, majdnem bepisiltem, közvetlen közelről rám dudálni?

A férj nem rá figyel, hanem rám, mégpedig szúrós tekintettel.

– Az enyém – tátogja felém, csak azután kezd hahotázni a saját viccén:

– Ugyan már, mit hisztizel egy poén miatt? Semmi humorérzéked nincsen. – Újabb ordenáré röhögés tör ki belőle. – Látnod kellett volna az arcotokat!

Elrobognak, én egy percig bámulok magam elé, aztán megrázom magam. Vicces ember, biztos vicces, általában nyilván nem is viselkedik ilyen... furán, gondolom. Remélem, felhívnak, és végre tisztázhatjuk az ellentétet a fiúk között. Egy gonddal kevesebb lenne, de Zalánnal a sötétben tapogatózom.

Este

– Zalán, ma este játsszuk azt, hogy felnőttesen beszélünk! Mint férfi a férfival, oké?

– Rendicsek, barátom!

– Na, ez a beszéd! Figyelj! Matyi csúfol még?

– Igen, mindig. – Zalán eddig tudta játszani a játékot, visszatért a panaszos kisfiúhangja. – Apu, én nem akarok az iskolában lakni. Én veled akarok aludni.

– Az iskolában lakni? A lila virágosba fogsz járni. Nem bentlakásos, mindennap hazajössz velem, mint most. Mondd csak, Matyi beszélt neked ilyenekről?

A semmibe bámul, közben bólint egy alig észrevehetőt.

– És te mit csináltál, amikor mondta?

Megvonja a vállát. Aztán mégis eszébe jut valami, mert feltartja a mutatóujját:

– A harag rossz tanácsadó.

– És ezt ki tanította?

– Ibolya néni, de szólíthatom Ibinek.

Kicsit gondolkodom, hol hallottam ezt a nevet. Egy ajtón álló felirat ugrik be: Dr. Pálinger Ibolya – iskolapszichológus. Meglepett hangon kérdezem:

– Beszélt veled Ibolya néni?

– Vagy Ibi.

A helyzet komolyabb, mint gondoltam. Hátradőlök, nehezen kapok levegőt, de muszáj higgadtan válaszolnom.

– Figyelj, nem szabad verekedni. Baj lehet belőle. Érted?

– Nem verekszem!

Torkaszakadtából ordítva csapkodni kezd engem.

– A békát akarom, anyut akarom! Nem akarlak! Ne vigyél aludni! Vigyél oviba! Miért, miért hagytam az oviban? Miért gyógyított meg? Menj el! Nem alszom! Az ovi, az anyu! Beteg a béka, megfázott! Nem reggel, most vigyél, most! Matyi csúfol, de akkor is beszélni akarok vele! A kecskebékával!

Egy ideig hallgatom a dühkitörését, tűröm, hogy ütlegel, ahol ér, nem tehetek mást. Nyomaszt, hogy összefüggéstelenül beszél, és hogy ma még dolgoznom is kéne.

Szerda délután

Mindjárt vége a munkaidőnek, de ma még semmit nem csináltam. Egész nap a kecskebékán járt az eszem. Hol van? Miért nem hiányzott Zalánnak aznap, amikor elvesztette? Most miről jutott eszébe? És főleg, mi köze Matyinak Zalán halott anyjához? Talán téged is gúnyolt a kis komisz? Remélem, a pszichológus tudja a dolgát, egyre kevésbé tudom kezelni Zalánt.

Egy vezetékes számról hívnak. A telefon jelzi, hogy tegnap este volt nem fogadott hívásom. A lefektetés egész emberes meló volt, nem csodálkozom, hogy nem vettem észre. Felveszem.

– Gyámhivatal, Kalmár Dezsőné.

Nem hangzik jól, levegőért kapkodok. Tovább mondja.

– Én hívtam tegnap is. Azért keresem, mert családlátogatás van betervezve önöknél. Meg szoktam kérdezni, hogy otthon lesznek-e. Már akit megtalálok, de szerencsére önök nem titkosították az óvodai nyilvántartásban a telefonszámukat.

Csak annyit tudok kinyögni, mikor. Alig hallok a fülemben zúgó vértől.

– Holnap este hétkor. A nem fogadott hívásokat is jegyzőkönyvbe vesszük, de egy még belefér. Ha nem alkalmas az időpont, inkább most szóljon; rosszul veszi ki magát, ha többször kell házhoz mennünk.

Egy percre ledermedek, csak azután csöndesedik el a szívverésem. Igen, ez az a hivatal, aki elveheti tőlem a gyereket. Nem adtam rá okot, de valaki rám uszította őket. Ki az? Csak rámijeszt, vagy elszánt, hogy bosszút álljon rajtunk? Vajon befolyásos ember? Megint a te utolsó előtti mondatodat hallom: „Veletek leszek, csak maradj, aki vagy". Velünk? Lesz-e egyáltalán velünk, vagy csak én és Zalán? Aztán csak arra tudok gondolni, pihennem kell. Reggelig csak egy rajzot kell letisztáznom, ráérek a hajnali órákban megcsinálni. Este hamar lefekszünk.

Csütörtök, hajnalban

Csörren a telefon, ismeretlen számot jelez. Hajnalban csak téves lehet, de azért felveszem.

– A Matyi anyukája vagyok. Bocsi, ha felébresztettem, de a férjem már ébredezik. Tudja, egy kicsit féltékeny típus. Na, mindegy. Basszus, nem tudom, mit mondjak. Szóval azt hiszem, én szabadítottam magukra a pszichológust, de nem tudtam, hogy ilyen durva lesz. Nem akartam, hogy intézetbe zárják, vagy ilyesmi. És nem tudtam, hogy a gyereknek meghalt az anyja, és attól ilyen. Csak tegnap mondta az óvónő. Hát szóval már nem csinálnám. – Közben férfihang morgása hallatszik a háttérből. – Most le kell tennem, ne haragudjon!

„Ne haragudjak? Elveszik a gyerekemet miattad, és még ne is haragudjak? Nem rád haragszom, hanem anyádra, hogy nem szakadt belé a fejed, degenerált ribanc! Még a telefont is rámkúrtad, de ha odatolod a képedet reggel az oviba, megmondom neked!"

Befejezem az otthoni munkát, keltem Zalánt. Mindjárt kérdezget, mi a baj. Ha nyugtatni akar, piszok rosszul csinálja. Többször vissza kell fognom magamat, nehogy elmondjam neki úgy, ahogy kikívánkozik. Mit mondanék el? Hogy mennyire félek, és mitől. Elveszítelek, ha nem segítesz, csak el kell mondanod a titkot Matyiról, és én mindent elrendezek, ordítom az arcába képzeletben, és tudom, semmi értelme. Nem tudhatja meg, mi jár a fejemben, most nem.

Feltűnik, hogy Matyiék ma autóval érkeztek az óvodába. A szúrós nézésű apuka vár a vezetőülésben. Megpillantom az anyukát, de a napszemüveges arcán úgy meghökkenek, hogy a haragomat, meg a kigondolt szövegemet mindjárt elfelejtem.

– Szemműtétem volt hétfőn, nem vehetem le – magyarázza, mintha megkérdeztem volna.

– Kedden nem ebben láttam, talán elfelejtette föltenni?

Válaszul ötször megigazgatja a napszemüveget, ami már előtte is tökéletesen állt rajta.

Este hét előtt

Idegesen pakolom az otthagyott poharakat az asztalról. A szétszórt játékokból hagyok egypárat, az talán jó benyomást tesz a hivatalnokra. Hogy is hívták? Mondta a telefonban, de mindegy, talán mást küldenek házhoz. Még van öt perc a megbeszélt időpontig. Öt hosszú percig fogom itt enni a kefét. Úton hazafelé még örültem, hogy lesz időm felkészülni, munka után minden olyan gyorsan ment. Ez azért lehet, mert nem találkoztunk egy beszédes kedvű szülővel sem az óvodában. Zalán szerint Matyit ma korábban vitték haza, így az ő anyukáját sem láttam. Nem is tudom, mit mondtam volna neki. Még mindig napszemüvegben jár? Sajnáltam volna, vagy a pokolba kívánom?

Csöngetnek. Zúg a fejem. Eszembe jut a ma esti alakításom tétje. Elveszíthetem őt. Az egyetlent, aki maradt nekem. Nem várathatom őket az ajtó előtt. Mély levegőt veszek, barátságos mosolyt erőltetek az arcomra, ajtót nyitok. Két hölgy áll a lábtörlőmön, beszélgetnek.

– Már a hangján hallottam, ez egy barom, ezt élvezi, hogy följelentgeti a másikat.

Ekkor vesznek észre. Ők is fölveszik a barátságos mosolyt, beengedem őket.

– Nyugodjon meg, nem időzünk. Már megírtam a jegyzőkönyvet, hogy mindent rendben találtunk. Gondolom, a gyermek a szobájában van. Hogy is hívják?

– Zalán.

– Helyes válasz! Hoztam egy kis ajándékot, kívánjon neki boldog névnapot! Egy csomó ilyen lufit szereztem a továbbképzésen. Örülni szoktak neki a kölykök. És itt írja alá, hogy nem járul hozzá, hogy négyszemközt kérdezzük ki a gyermeket! Ne aggódjon, tudja, nekünk hivatalból ki kell jönnünk minden bejelentésre. Az EU-s jogharmonizáció óta három napon belül. – Cinkos mosollyal mondja tovább: – Őrültek háza, komolyan mondom magának!

– Nem tudom, Piroskám – kezd vitába a társa a papírokat pakolgatva. – Bárcsak jött volna a hivatal, amikor én gyerek voltam. Az én vadállat apámat elvitték volna, mint a huzat. Továbbtanulhattam volna. Nem itt tartanék.

– Te lennél a polgármester – röhögcsél Piroska. Aztán sóhajt. – Bárcsak te lennél! Maga meg igyon egy felest az ijedtségre, de csak ha elmentünk! – kacsint felém.

– Szabad tudni, hogy ki tett bejelentést? – próbálkozom bátortalanul.

– Nem adhatom ki az adatait. – Megint előveszi a cinkos mosolyát: – Bár megérdemelné! Gondolhatja, én is szívesebben lennék már otthon. A többit már intézzük. Vigyázzanak magukra!

Péntek, hajnalban

Pörög az agyam, pedig dolgoznom kéne. Vajon tegnap este jó benyomást tettem a gyámosokra? Bevillan, ahogy egymás között beszélgettek, hogy a bejelentő egy barom. Remélem, ez nem része a protokollnak. Elképzelem, hogy a bejelentőt is azzal nyugtatta, hogy ennek a gyereknek a kiemelése sima ügy, mert én egy barom vagyok.

Pocsék idő van mostanában, biztos attól vannak negatív gondolataim.

Percre pontosan egy napja hívott először Matyi mamája. A telefon most is hívást jelez, fölveszem, mielőtt fölveri a kicsit.

– Erika vagyok, a Matyi anyukája. Bocsi, de fontos. Nem tudom, hol laksz, remélem, közel. Az ovinál várok Matyival, jó lenne, ha tudnál jönni. Kábé most. Tényleg sajnálom, és légyszi, segíts!

Megint ordítanak az ösztöneim: ez nem vicc!

A telefont tartó karom elveszti erejét, az asztalra dől. Belebámulok a kijelző fényébe, és rám törnek az emlékek:

– Veletek leszek, csak maradj, aki vagy!

– Aki vagyok? Hogyhogy? Ki vagyok?

– Jó ember.

Ez volt az utolsó mondatod. Igen, most kellett eszembe jutnia, és már tudom, mit kell tennem. Fölkapom az alvó Zalánt, ráterítek egy nagykabátot, és sietek az óvoda felé. Kint szitál a köd, de az agyamból már fölszállt.

– Miért keltünk fel, apu? Még sötét van.

– Megmentünk valakit. Akarsz Superman lenni?

– Batman jobb. De hogyan mentjük meg?

– Jó kérdés, azt majd útközben találom ki...

Azt sem tudom, mit keresek itt, miért segítek, miért én, és egyáltalán ki ez, akin segítek. Ezek a kérdések zaklatnak, pedig Zalán kérdése fontosabb: hogyan?

Itt az ovi. Matyi a ködtől átnedvesedő pillangós pizsamájában didereg, egyáltalán nem tűnik kegyetlen csúfolódó vezérfigurának, ahogy az anyukáján csimpaszkodik. A napszemüveg mögött pityergő nő majd összeroskad a súlya alatt. Lábra teszem Zalánt, hogy átvegyem Matyit.

– Hogyhogy engem hívtál? Azt hittem, nem vagyunk jóban.

– Csak pár napról lenne szó! – vágja rá ijedten.

– Nem azért kérdezem, szívesen látlak benneteket.

Oldalra fordítja a fejét, nyeldesve mondja:

– Muszáj volt.

Keserűen elnevetem magam:

– Már azt hittem, bízol bennem valamiért. Nem vagy túl romantikus alkat, mi?

– Az voltam, ez lett belőle. – Fölszisszen a napszemüvege mögé nyúlva.

– De nincs rokonod, akihez mehetnétek?

– Szerinted? Tegnap ovi után költöztünk Matyival anyámhoz. Estére megtalált a drágám. Te vagy az egyetlen, akinek nem tudja a címét.

Bólintok. Közben egyre jobban reszket Matyi a karomban. Legjobb lesz indulni, mielőtt mind megfagyunk.

– Minden rendben lesz. Gyertek, csak húsz perc gyalog. Erre.

De látom, hogy Erika ahelyett, hogy fordulna a mutatott irányba, Zalánt keresi. Eltűnt.

– Nézd meg az ovi udvarán, a fa mellett lyukas a kerítés. Én körbemegyek az utcákon, nem lehet még messze.

– Anyu! Anyu! – hasít a hajnali csendbe Zalán sikolya. Ugyanaz a hang, mint amikor számonkértem a verekedésért. Most is téged szólít. Jaj, mi ütött belé? Ennyire türelmetlen vagyok vele? A sötét oviudvar felé meresztem az utcalámpák fényéhez szokott szememet. Zalán a favonat alatt turkál a kezével, Erika ér oda először.

– Mit keresel? – kérdezi.

Zalán tudomást sem vesz róla, tovább sikoltozik:

– Anyu!

– Hé, Zalán! Zazika, nézz rám! Nincs anyukád a vonat alatt, hallod? Mennünk kell – kiabál rá.

– Én tudom, hol van – érkezik meg Matyi is egy lépéssel előttem. – Én dugtam el. De csak viccből. Ne sírj!

Mi, szülők értetlenül nézünk. Csak az világos, hogy Zalán nem hallgat Matyira, tovább óbégat. Aztán Matyi előveszi a másik titkos helyről a kecskebéka figurát. Kicsit megnyomkodja, és átnyújtja.

– Itt van, látod? Már értem, hogy nem békakirály. Legyen királynő, jó? Te meg leszel a békaherceg. Ne sírj!

Zalán elcsöndesedve zokog tovább, magához szorítva, becézgetve a békát:

– Anyu, Anyu!

Az irodalom apostolai

Hol vannak a meg nem élt vágyaink?

Hol vannak az el nem ért álmaink?

Igazság és Becsület rázzák acélketreceiket,

Sebzett kezeikről vércseppek szállnak szomorú arcainkra.

Düh, harag és fájdalom hódítja az embereket,

A béke illúzióját már régen nem keresed.

Szorongásaink mocsarában születik újjá a gonosz,

Emberségünk romjain táncol a jövőnk.

Nagyjaink elbeszéltek már úgyis minden történetet,

Őseink szívében halkan dalolt, mit ember érezhetett.

Nem is tudod, mi az, ami hiányzik, de keresed,

Lehajtott fejjel tükröződik szemedben mobilod magányossága.

Ne figyelj hát Ádám, ezredszer is pusztulásba rohanj,

Diktátorok büszke dühe miatt aknatűzben foganj,

Ki egykor fügefalevél nélkül álltál Isten előtt.

Már magadnak sem vagy őrzője, szétszakadt emberiség.

Irodalom, bölcs és hatalmas fátyol, takarj be minket!

Félelmeink és reményeink, mint egy gyönyörű inget,

Magunkra vesszük és abban merülünk le hozzád,

A mélybe, ahol Téged csak szívünkkel tapintunk.

Alakíts, rajzolj és formázz szüntelen minket,

Hisz ezt a csalódást okozó elpazarolt kincset,

Csak szavaid súlya és kezed érintése

Mentheti meg önmagától!

Szíveddel hallgasd, lelkeddel öleld gondolatainkat,

Csendesítsd le végtelen panaszainkat!

Mutass utat, taníts, ragadd meg kezünk,

Prófétáid, apostolaid boldogan leszünk!

A te Bibliád mutatja meg Mihály bölcsességét,

József fájdalmát, Áron ízes nyelvét, János műveltségét.

Legyen újra divatja híres példáidnak, Irodalom!

Életük árán adták át nekünk szavakra szaggatott lelkük.

Látjuk szép alakod, te gyönyörű Múzsa?

Száll-e még illatod, ha nyílik a rózsa?

Hallja-e fülünk a víz csobogását?

Érzi-e bőrünk a nap ragyogását?

Irodalom! Költőid, íróid szavaira szomjazunk!

Attila! Hangodra és haragodra még ma is hallgatunk!

Ugye mindig elpusztul az, aki miatt élhetünk?

Fájdalomból emelt oltárodnál szelíden térdelünk.

E. A. Szandra: Kiscica és aranyhal

Verőfényes, napsütéses nyári napon egy izzadt férfi hiányos fogsorral vigyorgott, húsos ujjaival a fekete-fehér foltos kiscica felé nyúlt.

– Gyere, he! Cicc, te kis foltos. Aranyos vagy, kiscicám, hadd dögönyözzelek.

A kiscica háta ívbe feszült a negédes hívogatásra, orrát felhúzta az alkoholos bűztől, a szőre felfelé meredezett az undortól, mert egy ilyen ocsmány férfi próbálja magához csábítgatni. Hangosan fújni kezdett, de a férfi ettől csak még szélesebb vigyorra húzta a száját, és egy lépéssel közelebb araszolt hozzá.

Kiscica figyelemmel tartotta a szürkés-sárgás ujjakat, közben karmait a földbe vájta, ha kellene, egy csapással élénkpirosra színezze a férfi kezét. Azonban ahogy eljött ez a pillanat, inkább hátraugrott, és amilyen gyorsan csak bírt, elszaladt.

– Te rühes macska! Kerülj csak még egyszer a szemem elé… – szitkozódott utána a férfi, de Kiscicát végképp nem érdekelte, milyen szavakat vet utána.

Nem ő volt az első ilyen alak, akivel találkozott, de még sosem érzett ekkora rémületet. El akart menekülni az érzés elől is, csak futott, rohant, elhagyta az ismerős fákat és padokat, a festett utat, és csak akkor kezdett megnyugodni, amikor elhagyta az utolsó tömbházat is.

Ahányszor az erdő felé vitte az útja, mindig késztetést érzett rá, hogy beljebb haladjon, végül mégis visszafordult a már ismerős betonrengeteg és a szeméttel telített kukák felé, amikben mindig talált pár falatot. Ezúttal azonban nem akart visszatérni. Ahhoz az alakhoz meg biztosan nem!

Mielőtt újból meggondolhatta volna magát, kettőt szökkent, és ha már átlépte a képzeletbeli határvonalat, akár tovább is mehet.

Beleszagolt a levegőbe, és valami finomat érzett. De ettől nem a gyomra kordult meg, hanem valami ismeretlen üresség jelzett. Abba az irányba ment tovább, nagyon kíváncsi volt, mi vár rá.

Egy kis tavacskához ért, csillogó vizén át megpillanthatta a barnás-szürkés, simára csiszolt köveket. Az illat itt már annyira az orrába szállt, hogy mit sem törődve a víztől való viszolygással, legszívesebben beleugrott volna a tóba. Ekkor azonban felbukkant előtte egy aranyhal.

– Ne gyere ide, kiscica! – figyelmeztette a hal.

Kiscica úgy megijedt a váratlan szempártól, hogy máris hátra ugrott.

– Én… én csak… – dadogta, majd megérezte azt az isteni illatot. A hal volt az!

Kiscica megnyalta a szája szélét, majd visszalépdelt a parthoz.

– Csak szomjas vagyok – mondta végül, éppen szemben a hallal.

– Ne igyál bele – javasolta a hal, aztán elúszott egy kicsit, majd visszatért, körbe-körbe úszkált nyugodtan, gondtalanul.

Kiscica nem volt hozzászokva a jótevőkhöz, ezért ismét megállt. Ahogy ott lubickolt előtte az aranyhal, éledezni kezdett benne a békesség, és kezdte kitölteni az űrt, ami egészen eddig olyan természetes volt neki. Leült a partra, és csak bámulta a halacskát, gyönyörködött a narancsos-sárga pikkelyében, ahogy megcsillant rajta a nap, a kecses uszonyokban, amikkel olyan könnyedén csapkodott, mégis szépen siklott a vízben.

– Tudod… – szólalt meg újra a hal –, ez egy varázstó. Amíg nem érinti más élőlény, az erejével megadhatok neked bármit.

– Bármit? – húzta fel a kiscica a szemöldökét, füleit hegyesen tartotta, farkával izgatottan csapkodott.

– Igen. De csak háromszor. Jól fontold meg, mit kívánsz. És tudnod kell azt is, hogy nem biztos, hogy jobb lesz utána.

– Miért? – faggatta tovább Kiscica a halat, mert tetszett neki, amikor a hal kibukott a vízből, fekete szemével csak őt nézte, és kedvesen beszélt hozzá. 

– Mit miért? – értetlenkedett ezúttal az aranyhal.

Kiscica egyre biztosabban érezte azt a valamit, ami nem is a tóhoz, hanem a halhoz húzta. Mert bár megfogalmazni nem tudta volna, miért, abban biztos volt, hogy a hal megérti őt. Talán jobban, mint ő saját magát.

– Miért nem érintheti más a tó vizét? – Kiscica a víz felszíne felett meglegyintette a mancsát, karmait is előhúzta, de nagyon vigyázott, nehogy hozzáérjen.

Az aranyhal alig láthatóan hátrébb evickélt, de nem merült a víz alá, és még mindig nem menekült el a kiscicától.

– Ez az én átkom – mondta végül. – Teljesíteni az idetévedők kívánságát, de az enyém sosem teljesülhet.

Kiscica nem kérdezett rá, mit szeretne a halacska. Elég volt ránézni, egyedül rá, egy ekkora tóban, amit más élőlény nem érinthet.

Az aranyhal ezután már nem szólalt meg, csak türelmesen várta, hogy megszülessen az elhatározás a cicában. Nyugodtan úszkált fel-alá.

– Azt szeretném… – kezdett bele Kiscica –, ha biztonságban élhetnék!

*

Kiscica megébredt a valóságosnak hitt álmából. Túl sokáig aludt, úgy érezte. Lassan kinyújtotta lábait, mind a négyet, még a karmait is kieresztette. De azok beleakadtak a cicaágy szélébe. Igaz, erről mostanság meg szokott feledkezni. Míg ő egyre nagyobb, és egyre több mindenre képes, az ágyikója megy össze, a világa pedig egyre kisebb lesz. Mindaz, ami eddig a biztonságot jelentette, egyre nyomasztóbbá válik.

Párszor még belekapott az ágy szélébe, mert az egész testén átcikázó borsódzás mindig jó érzéssel töltötte el.

– Cica, hagyd abba! – szólt rá erélyesen egy fekete hajú, gyönyörű nő.

Olyan szépen omlott a haja a vállára, olyan szépen csillogott a sötét szeme, és olyan finom sütis illata volt. Ismerte, tudta, hogy ő jó hozzá, de most valahogy nem érezte azt a békét, amit kellett volna. És rossz érzés fogta el attól, ahogy a nő rászólt.

Inkább hátat fordított neki, és kinézett az ablakon. Hívogatóan bólogattak a fák ágai, integettek a harsányzöld levelek. Mancsát az ablakra tapasztotta. Az álmában az erdőben futott. Nem szerette ezt a hideg, kemény burkot, hiányzott neki a puha fű érintése.

Hogyan hiányozhat valami, amit még sosem tapasztalt?

A párkányon összegömbölyödve figyelte a kint szaladgáló lényeket, gépeket. Ő miért nem lehet szabad? Csak egy napra!

Behunyta a szemét, hogy felidézze az álmát, közben élvezte a napsütést. Finom meleg volt, de nem az igazi. És pihenni sem sikerült, mert a zörgés és a csörgés folyton megzavarta a nyugalmát. Fél szemével felfigyelt a gazdája pörgésére, ahogyan készülődik, cicomázza magát, erős-fűszeres lét permetez magára, amitől rögtön tüsszentenie kellett. Nagyon nem tetszett neki, ahogyan az sem, hogy ő ennyire egyedül maradt. A szobák egyre szűkebbnek tűntek, a színek elhalványodtak, az illatok összekeveredtek és eggyé váltak a portalanító-kendővel. Kiscica nem szerette a bútorokból áradó keserű-citrom kipárolgását.

Kis idő múlva, főleg unalmában megindult a konyha felé. A terülj-terülj asztalkán annyi ínycsiklandozó finomság sokasodott, hogy gondolkozás nélkül ugrott fel megszemlélni mindet. Tudta, hogy nem nyúlhat ahhoz, ami idefönt van, mégsem bírta elvonni a töltött csirkéről, a fasírtgolyókról, a szalonnazsírtól csillogó krumpliról a tekintetét.

– Sicc onnan! – kiáltott rá a nő olyan hévvel, hogy Kiscica ijedten ráugrott a tálakra, azok hatalmas zörejjel értek földet. Átszaladt a szétszóródott ételeken, cuppanós és tocsogós nyomokat hagyott maga után.

– Mit csináltál, te kis dög? – sivította a gazdasszony.

Kiscica a kanapé alatt talált magának búvóhelyet, orrát csiklandozta a por, szőrére is ráragadt a kosz, de nem mert kikukkantani, amíg a gazdája fel nem veszi újra a kedves arcát. Vajon ezúttal meddig fog tartani?

Hosszú óráknak tűnt, mire meglátta a kopogós cipő magas sarkát, de feltűnt mellette valami más is. Egy seprű nyele. Kiscica nem értette, miért van még nála, hiszen a pihe-puha szőnyegen nem szokott söprögetni a nő, és ahogy őt szólítgatta, az sem az a kellemes hangzású.

– Gyere már ki onnan! – fújtatott a nő, a seprű nyelét pedig bekotorta a cica mellé.

Kiscica próbált eloldalazni a nyéltől, de az mindig megtalálta a farát. És fájt!

A könnyek szúrták a szemét, amikor megszólalt a csengő.

Erre megfeszült a nő egész teste, és bár otthagyta őt is, a seprűt is, Kiscica biztos volt benne, hogy még nem ért véget a megpróbáltatás.

Óvatosan, puha léptekkel kisomfordált az előtérbe, és amikor a bejárati ajtón belépett egy fekete-fehér ruhába öltözött, erős-fűszeres illatot párolgó férfi azzal a piros-tüskés virággal, amit a nő annyira szeretett, ő gyorsan kiszaladt mellette.

Még mindig fájt a hátsója, de nem bírt megállni. Nem akart többé abban a szűkös lakásban élni!

Az utcára kiérve megérezte az álmából ismerős, különösen finom illatot, és már hezitálás nélkül arra rohant. Az erdő láthatatlan határvonalánál már biztosan tudta, hogy ezúttal is megtalálja a varázstavat.

Valóban közeledett felé, már látta a különösen tiszta víz csillogását, és el is kiáltotta magát!

– Halacska! Kérlek, aranyhal! Gyere hozzám!

Mire a parthoz ért, az aranyhal békésen, nyugodtan úszkált előtte körbe-körbe.

– Ne félj, kiscica, itt nem eshet bántódásod, amíg nem érsz hozzá a tó vizéhez! – nyugtatgatta az aranyhal, mire Kiscicából feltört a zokogás.

– Én nem ezt akartam! Nem így! Bárcsak szabad lehetnék!

– Figyelj rám, Kiscica! – Az aranyhal felbukkant a vízből, és újra a kiscicára figyelt. Csak rá, semmi másra.

Erre Kiscica úgy érezte, végre képes újra levegőt venni. Éhezett-szomjazott arra az illatra, amit a halacska árasztott magából, közben már az is teljesen biztossá vált benne, hogy képtelen lenne bántani.

– Ha kívánsz, nem biztos, hogy jobb lesz neked! – mondta a halacska.

Kiscica a tiszta kék égre emelte a tekintetét, könnyei felszáradtak. Az aranyhal valóban jót akar neki. Úgy tűnik, ő az egyetlen.

Mégis meg kell próbálnia, hátha…

– Azt szeretném, hogy szabadon élhessek!

*

Bár a nyár derekán mindig a tomboló hőség az úr, ez a mostani vihar reszketésre bírta Kiscica egész testét. A doboz mélyére húzta be magát, de az esőcseppek egyre szaporábban csaptak rá, akár a jégcsapok. Nem jó, sehogy se jó!

Kiscica könnyei úgy folytak, akár az eső a szomszédos csatornából, hiába zárta össze szorosan a szemét.

A váratlan viharok amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan szoktak elmúlni, de ez valamiért nem akarta abbahagyni. Pedig ha elállna végre, akkor talán…

Talán ez egy másik városrész, talán barátokat szerezhet, talán találkozik olyan kedves emberekkel, akik szívesen etetgetik, de nem akarják megsimogatni. Olyanokkal szeretne találkozni, akik kivárják, hogy ő közeledjen feléjük. Talán ez lesz az a hely.

Csak múlna már el a vihar, csak bújhatna már ki az ázott dobozból, csak nézhetne már körül!

Villámlott és dörgött egyszerre. Kiscica halk nyávogásba kezdett. A dörgés megismétlődött, hangosabban csattant a hófehér villám. Kiscica is hangosabban panaszolta a félelmét. Lassan-lassan újra belémart a vágy, hogy visszaszaladjon a halhoz. Egyetlen remény tartotta vissza, hogy még senki nem üvöltött rá a hangos nyávogás miatt.

A hideg, a fájdalom, a rettegés kiszívta a maradék erejét, és mire a vihar végre elvonult, Kiscica rút álomba merült. Álmodott a fogatlan vigyorról, a sárga ujjak hálójáról, az ínycsiklandó ételek aszteroida-erejű becsapódásairól, a seprűnyelek ütéseiről.

Mire ismét kinyitotta a szemét, új nap virradt a városra. Kiscica kidugta az üdénél is frissebb levegőre az orrát, óvatosan kilépett a betonszürke tócsába, és csak azután nézett körbe. Ismerős volt a környék, a padok, a kukák, a toronymagas épületek. A napsugarak azonban olyan finoman cirógatták-melegítették, ahogy még soha.

Kiengedtek az izmai, ő pedig minden porcikáját megmozgatta a párnás kis lábujjaitól a homorított hátán át a füle hegyéig. Óriásira nyitotta a száját, hogy kiférjen az a hosszú-hosszú ásítás, amivel kiszakad a tegnap fogságából.

Lehet, tényleg csak álom volt az egész?

Beleszagolt a levegőbe, mire megérezte az aranyhal csábító illatát. Hiányzott neki! Látni akarta, ott ülni mellette és csak nézni. Hallani akarta a hangját. És kívánni még egy utolsót.

Mégis inkább felpattant az egyik padra, mert azon már felszáradt a víz, és ott keresett kényelmes fekvőhelyet. Nem mehet vissza, mert az utolsó kívánságával túl sokat kérne. És lehet, nem lesz jobb.

Épphogy lehunyta a szemét, máris megérezte az undorító alkoholos illatot. Az utolsó pillanatban sikerült kiugrania a sárgás-szürkés ujjak közül.

– Aranyos kiscica, há’ gyere mán’ ide! – hívta vissza vigyorogva a hiányos fogú férfi.

Kiscica azon nyomban elszaladt, az erdővel átellenben, be a paneltömbök sűrűjébe. Addig rohant, míg maga mögött tudhatta az ijedelmét. Ám ekkor egy újabb ismerős hang csendült fel a közelből.

– Cicuskám, végre megtaláltalak! Gyere haza hozzám!

Kiscicát elárasztotta a félsz, menekülni akart, hátra hagyni mindent.

Már nem is figyelte, merre fut.

Belerohant egy pórázas kutyába. Ugatás helyett az majdnem leharapta a fejét. Ha nem lett volna kikötve, nem lett volna esélye ellene.

Tovább futott, ki az útra. Egy autó élesen nyikorgó hangjára megdermedtek a tagjai. Már csak annyira volt képes, hogy a földre hasaljon. A kocsi orra éppen nem érte el.

Kiscica nem foglalkozott többé semmi mással, csak a vágyával. Ezek után az utolsó kívánsága csak jobbá teheti az életét. Ha itt marad, abba bele fog halni!

– Mi történt, kiscica? – érkezett az aranyhal aggódó kérdése már messziről. – Hogyan segíthetnék?

Kiscica nem lepődött meg, hogy a hal már várta. Az a fura érzés, ami hozzá húzta, megsúgta neki, hogy a hal is érzi a különös köteléket.

– Veled akarok lenni! – kiáltotta Kiscica.

– Velem? – Az aranyhal egy pillanatra evickélni is elfelejtett. – Biztosan ezt akarod? Nem biztos, hogy jobb lesz…

– Melletted lenni mindennél jobb. Az egyetlen, ami megnyugtat, ahol biztonságban és szabadon élhetek, az itt van, veled.

– Én is szeretem, amikor itt vagy, olyankor nem érzem magam magányosnak. Tudom, hogy sosem bántanál, ezért szívesen úszok a közeledben. Jó érzés veled lenni!

Kiscica annyira közel merészkedett a parthoz, amennyire csak lehetett. Az aranyhal annyira úszott közel a parthoz, amennyire csak lehetett.

– Azt szeretném… – vágott bele utoljára Kiscica, miközben a tekintete összeakadt Aranyhal tekintetével –, hogy veled élhessek!

*

Verőfényes, napsütéses nyári napon egy hal úszott egy kicsiny tóban az erdő közepén. Fekete-fehér foltos pikkelyein megcsillantak a napsugarak. Mélyre úszott a barnás-szürkés, simára csiszolt kövek felé, aztán vissza a felszínre. Néha felpillantott, és figyelte, hogyan közelednek az erdő állatai az otthonához, és milyen élvezettel lefetyelik az éltető vizet. Békességben és boldogságban teltek a napjai, biztonságban érezte magát, és mindennap azt tehette, amit szeretett. Élvezte a természet csodáit, a félelem pedig lassan ismeretlen fogalommá vált előtte.

Éppen ezért nem vette észre, hogy a tavacska, mivel már nem viselte varázslatos képességét, egyre kisebbé válik, a víz lassacskán elfogy belőle.

Cserni András: Kékbe öltözött a világ...

Kékbe öltözött a világ. Borongós, bús illatú kékbe.
Távozott és itt hagyott jeges, azúr tűzben égve…
Északról tengerszín, tiszta az égbolt,
oly sima, mint egy békésen fekvő holt;
keleten királykék rettentő vászna,
melyen gonosz sziluett a fák görcsös váza;
dél felől acélkék, szürkés felleghad
kavar tomboló vihart, amerre halad;
s nyugatról mély, alkonyszínű bársony
hull alá – halk illatú mákony.
Nincs összhang.
Fújó paripa szívem, e megveszett harang
csapdos, ugrál, verdes hol erre, hol arra
kétségből talányba rendre elzavarva…
Félek ismét. Úgy, de másként, mint régen:
kíméletlen suttogás, túl időn és téren,
mely nem csitul, nem vár, nem hallgat, csak néha,
és szavak bilincsében kéklő lelkem béna;
s Prométheuszba maró saskarom,
hajót hívogató, csábos sziklahalom,
tiszta vizű patak, mi fojtogat mégis,
csillagtalan éjjel, mikor megvakul az ég is.
Félek, hogy elveszthetem a remény zafírját,
és mázas csempe ölel körül, kékvirágos gát;
félek, hogy megfakul életem sok színe,
s égszín köpeny könyvembe végítéletet ír be;
félek, hogy elrepül és nem jön vissza már,
ezúttal tényleg itt hagy a kedves kékmadár.
Szemem kökény. Kökény még egy kicsit,
de jéggé fakul lassan, amikor nincs itt,
mikor nem érzem, mikor nem felel,
mikor mozdulatlan, némán alszom el.
„Az elméd szülte kínképzet csak a valóság árnya,
láss tisztán: kék ég vár, nem sötét, baljós bánya!”
– így int egy halkuló hang a tudat mélyén bölcsen.
Halkul, mert fogy karjcárom, hogy jó tanácsra költsem…
Hamarabb jár körbe egy megtorpant óra
(felelek némán a jószándékú szóra),
mint bárki győzhessen elméjén és szívén…
Hát e súlyos harcban hogy győzhetnék pont én?

***

Mert kék a félelem
– míg bennem él, vagyok fél elem…

Fanni Sacerdoss: Búcsút fröccsent, nem utolsót

Azt. Azt hagytál.

Hogy erény-e, mert nem ölt meg,

vagy átok, mert veled megtette,

tudni nem merem.

Kár is azon rágódni, ki lehettem volna nélküled,

hiába erős a fogam, ha gyenge szívem

kikezdi az emléked.

Mosdatlan aurád beszívta a

cigifüstöt, meg a szellemeket a házban,

rohadt minden a hógömb kristályfalában,

hiába ráztam

addig, míg a sírástól már

a vécéd vízkőfekélyes csészéjén hánytam

ki a reményt.

De magad mellé fektettél, babáztál velem,

valami régi filmről magyaráztál,

úgy néztük a tévét. A képernyőn szárítottad

sárguló szemgolyód, meg ne lássam,

hogy szeretettől nedvesedik, ám

halálvágy erezi.

Ez sosem fog elmúlni, ugye?

Örökség a sötétség, a trauma meg ereklye,

testálnám ószeresre, cserélném sosemvolt valutára,

de hogy, ha rám forrt? A bőrömet le nem téphetem.

Vagy ne adjam mégsem, akkor se, ha nyúzná egy új élet?

Az Isten lám mazochistát teremtett.

Azt. Azt hagytál.

Nyomot hagytál bennem.

Cserni András: Limonádé

A kora júniusi napsütés kellemesen felmelegítette a levegőt. A Holdsugár Hotel illatozó virágokkal teli kertje egyik legszebb arcát mutatta. Minden adott volt a pihentető kikapcsolódáshoz.

Kővágó Szilárd elégedetten szívta be a természet illatát, s egy pillanatra lehunyta a szemét. Csend! Áldott csend! Pár napra elszakadhatott a város benzinszagától és állandó zajától. Itt a madárcsiripelésen és az esti tücsökmuzsikán túl csak a vendégtársaival folytatott beszélgetések törték meg a csendet – s ezek egyikét se bánta. A pár napi ismeretség alatt összeszokott, szórakoztató asztaltársaság jó órája gyűlt össze a teraszon: a Szeghő házaspár és egy idősebb úr, Bokor Zoltán kártyáztak, a dohányzó sarokban pöfékelt két jóbarát, Zay Huba és Keszeg Endre, Szilárd mellett pedig az örökké csacsogó Halász Csilla és Gross Tamás ültek. Élénk eszmecsere folyt.

– Az emberek szerintem még ma is túl komolyan veszik a monogámiát – jegyezte meg Tamás. – Miért kéne egész életünkre elköteleződni egy ember mellett?

– Több jó ok is akad – mondta két slukk között Huba. – Például az egészségügyi kockázat. Aki, már bocsánat a szóhasználatért, de fűvel-fával összefekszik, ne lepődjön meg, ha vérbajt vagy HPV-t kap.

– Azok ellen lehet védekezni – replikázott Tamás. Most Szeghő Kornél szólt közbe:

– Voltál már szerelmes, Tamás? Úgy értem, nagyon? Mert ha az ember egyszer megtapasztalja, milyen valakit teljes szívvel szeretni, utána nem kíván mással lenni, mert megtalálta a tökéletes párt. Minden más test ugyanolyan lesz, s minden lélekben látni valami zavarót. Higgye el, tizenöt éve vagyunk együtt, s ebből kilencet házasságban töltöttünk. És soha, senki mást nem kívántunk, csak egymást. Igaz, drágám? – lehelt könnyű csókot felesége nyakára. A nő elmosolyodott.

– Hát persze.

– Meg egyébként is, olyan etikátlan a másik háta mögött kufircolni – csatlakozott a disputához Csilla. – Ha valaki társat választ, tisztelje annyira, hogy hűséges hozzá. Különösen, ha oltár előtt fogadja meg.

– Nyitott kapcsolatról nem hallottál még? – kérdezte Tamás. Csilla grimaszolt.

– Nem hiszek az ilyesmiben. Az úgynevezett nyitott kapcsolat a megcsalás rivaldafényben. Aki igazán szereti a párját, nem akar mással lenni úgy. Jól mondom, Kornél?

– Pontosan – biccentett nagy mosollyal a férfi. – El nem tudnám képzelni magam más nő oldalán, mint Klárién.

– Pedig a vágy és a szerelem nem ugyanaz – szólt közbe először Endre. – Szerethetsz valakit teljes szívvel, de ha meglátsz egy vonzó nőt az utcán, csak rádtör a vágy. És ha volna esélyetek egy vagy akár több szenvedélyes éjszakára, nem éreznéd magad börtönben a szigorú elveid miatt? A vágy elfojtása sose vezet jóra. És valakit erre kérni hatalmas önzés.

– Önzés az, ha belerondítasz mások jól működő kapcsolatába – jegyezte meg enyhe éllel Csilla. – Megjelenik egy nagy hódító, elcsavarja valamelyiküket egy görbe estére, majd lelép, de a következmények a párra szakadnak. Tönkremegy az egész életük.

– Milyen harapós vagy ma – kacagott fel Tamás. Csilla vállat vont.

– Tegnap este sokáig voltam fenn, jártam egyet. Valószínűleg ti fizetitek meg az árát.

Lassan másfelé terelődött a szó, s támadt egy kis jövés-menés. Huba és Endre befejezték a cigarettázást, előbbi felment a szobájába Scrabble-ért. Jött egy pincér is, kérdezte, kérnek-e valamit inni. Kornél whiskyt rendelt, az öregúr és Tamás fröccsöt, Szilárd bodzás, Csilla klasszikus limonádét, Endre pedig barna sört magának és Hubának, majd mosdóba ment. Kisvártatva Tamás is felkelt, hogy járjon egyet, míg megjönnek az italok. Azok igen lassan készületek, Endre és Huba rég visszaértek, de még nem érkeztek meg. Klára úgy döntött, megsürgeti.

Hamarosan megérkezett a pincér, lepakolta az italokat. Tamás is nagyjából ekkorra ért vissza. Koccintottak, s ittak. Szilárd csatlakozott a kártyázókhoz, a többiek pedig Scrabble-özni kezdtek. A játékok izgalma azonban nem tartott sokáig, ugyanis Csilla szeme le-lecsukódott és szédülésre panaszkodott.

– Nem érzem jól magam – sóhajtotta erőtlenül. Huba aggódva kérdezte:

– Nem kaptál napszúrást?

– Nincs elég meleg ahhoz…

Alighogy kimondta, ájultan borult az asztalra. Huba ugrott, hogy segítsen, Kornél gyógyszerért szaladt. De hiába volt minden próbálkozás. Halász Csilla perceken belül halott volt.

***

A teljes döbbeneten Szilárd lett úrrá. Magánnyomozóként többször látta már a halált, nem sokkolta le. A megérzése viszont azt súgta, valami nincs rendben. Talán egyszerű szívroham vagy stroke végzett Csillával, de meglehet, hogy többről van szó. Egyik szemét gondosan a limonádé maradékán tartotta, miközben tárcsázta Gyöpös Gergelyt, legközelebbi ismerősét a rendőrségen. Röviden elmondta, mi történt, a férfi pedig biztosította, hamarosan odaérnek. Addig Szilárd tartsa a frontot.

Fél órán belül valóban felbukkantak a szirénázó rendőrautók. A helyszínelők és technikusok munkához láttak. Szilárd kérésére a limonádé megvizsgálásával kezdték, míg ő az asztaltársaságot igyekezett megnyugtatni.

– Ez szükségszerű ilyenkor – mondta. – Néhány kérdést kell majd intéznünk hozzátok, de ha úgy könnyebb nektek, beszélhettek velem.

– Törvényes ez így? – vonta fel a szemöldökét Endre.

– Van engedélyem rá.

Gergely diszkrét köhintése vette elejét a további kérdéseknek. Komor arccal szólt hozzájuk:

– Bíztam benne, hogy a mi munkánk véget ér azzal, hogy felteszünk pár rutinkérdést, de attól tartok, komoly nyomozást kell folytatnunk. A limonádéban altató maradványát találtuk meg. Annyi altatót, amennyi egy lovat is a másvilágra küldene. Halász Csillát megölték.

***

Újabb döbbenethullám söpört végig rajtuk. Kornél idegesen nyelt egyet.

– De hát… ki tehette? Mindvégig ott ültünk az asztalnál, láttuk egymást! És elénk tették le az italokat. Csak a pincér lehetett…

– Nem egészen – emelte fel ujját Szilárd. – Közülünk többen is elhagyták a teraszt hosszabb-rövidebb időre. Huba, Endre, Tamás és Klára is. Attól tartok, nincs mindnyájunknak alibije.

– Na ne szórakozz! – förmedt rá Huba. – Minket gyanúsítasz? Miért akarnánk megölni egy nőt, akit alig négy napja ismerünk? S ha már itt tartunk: te mitől állsz olyan marhára gyanún felül?

– Leginkább amiatt, hogy egész idő alatt nem hagytam el a teraszt. Esélyem se lett volna megmérgezni az italt.

– Na és nekem talán okom volt rá? – kérdezte fagyosan Huba. – Vagy akármelyikünknek?

– Épp ezt akarom kideríteni.

A tanúvallomások felvétele inkább csak formaság volt; mind látták egymást a tragédiát megelőző másfél-két órában, s tetszett, vagy sem, jól tudták azt is, Szilárdnak igaza van: négyüknek volt lehetősége altatót tenni Csilla limonádéjába, ha nem számítjuk a szálloda alkalmazottait. A magánnyomozó arra kérte őket, maradjanak a teraszon, míg ő körbenéz kicsit. Gergely és néhány rendőr velük maradt, hogy addig pontosítsák az adatokat, vallomásokat.

A kerten vágott át, megkerülte az épületet. A főbejáraton akart bemenni, ám kerítés állta útját. Eddig ez fel se tűnt – gondolta. A kétméteres fémlécek a hotel falától indultak, s messze nyúltak el addig, ahol a hatalmas kert véget ért. Kapu nem volt rajta sehol.

Végül csak a teraszon át tudott bejutni az épületbe. Elmélyülten vizsgálta a folyosót. Aki végigmegy rajta egyenesen, a bárba jut, ott keverték az italokat; balra lépcsősor visz a szobákhoz, jobbra a recepció és a földszinti mosdó. Rövid gondolkodás után belépett a bárba. Nem volt bent senki, csak egy alkalmazott állt a pult mögött – az, aki az italokat hozta nekik. Odalépett hozzá.

– Egyedül van? – kérdezte.

– Ilyenkor igen – felelte. – Nincs sok vendég, látja maga is.

– Az italokat ön állította akkor össze, gondolom.

– Igen, ezért tartott olyan sokáig. Mondtam a hölgynek is, mikor érdeklődött.

– Más nem jött be rajta kívül?

– De, többen. A két fiatalember, akik a teraszon dohányoztak, biztosan. Lehet, hogy mások is, de nem nagyon figyeltem, el voltam foglalva.

– Ők ketten miért ragadtak meg ennyire?

– Az egyikük megkérdezte: „Ezt nekünk készíti?” Mondtam, hogy igen, nagyon megörült. Nem volt ott, mikor felvettem a rendelést. Kérdezte, kivigye-e, de leintettem.

– És a másik?

– Szalvétát kért, azt mondta, a mosdóban elfogyott a kéztörlő, s vizes a keze. Kerítettem neki, megköszönte, majd kiment.

– S ez idő alatt hol álltak az italok?

– A pulton. Onnan a legkönnyebb felkapnom.

– Emlékszik, milyen sorrendben készítette elő őket?

– Azt hiszem, a limonádékkal kezdtem, az a legmacerásabb. Utána a két fröccs, a whisky és a sörök.

– Rendben. Köszönöm.

A szenvtelen logika kezdte kirajzolni Szilárd előtt, mi történt és hogyan. Ám a legfontosabb kérdésre, a miértre egyelőre nem tudta a választ.

***

– Halló? – hallatszott a telefonból Károlyi-Nagy Róza, a híres írónő hangja. Szilárd gyorsan belekezdett:

– Szia! Fontos kérdésem van. Adott egy asztaltársaság, zömében harmincas-negyvenes nők és férfiak. Beszélgetés folyik, amolyan disputa, többek közt szerelemről, megcsalásról. Páran elhagyják az asztalt, mielőtt és miután italrendelést vesz fel a pincér, majd drámai módon az egyik hölgy meghal a limonádéjába tett rengeteg altatótól. Mi lehet az indíték?

– Ezt nem a te feladatod volna kitalálni?

– Ha tudnám, nem hívnálak téged. Emlékezz, az egyetemi gyilkosság ügyét se bogozom ki soha, ha nem adod azt az ötletet…

– Nem kell hízelegned… Azt meg nem is kérdezem, mibe keveredtél megint. Te szabályosan vonzod a bűntényeket, mint mágnes a vasat.

– Elvégre magánnyomozó vagyok…

– Igen, persze… Szóval indíték. Ismerik egymást ezek az emberek?

– Alig négy napja. Elvileg. Egy házaspár van, de nem a feleség halt meg.

– Hm… Tehát jó eséllyel nincs kapcsolat a gyilkos és az áldozat között. Akkor utóbbi nyilvánvalóan látott valamit, amit nem kellett volna. Erre nem gondoltál?

Szilárd kezéből majd’ kiesett a telefon. Egy pillanat alatt megvilágosodott.

– Hát persze! – kiáltott fel. – Csak így történhetet! Köszönöm, Róza! Ismét hatalmas segítséget nyújtottál.

Letette a telefont, és kiviharzott a teraszra. Eljött a finálé ideje – gondolta.

***

Huba, Endre, Tamás, Bokor Zoltán, a Szeghő házaspár és a rendőrség képviselői az egyik asztalnál ültek, Szilárd pedig velük szemben állt. Demonstrációhoz készült.

– Alig másfél órája tragikus események szemtanúi voltunk. Halász Csilla a szemünk láttára halt meg, s mint kiderült, megmérgezték nagy adag altatóval. Nem tehette bele saját maga, hisz végig itt ült, láttuk volna. Van azonban köztünk négy személy, aki hosszabb-rövidebb időre elhagyta az asztalt, míg az italok készültek, s közülük az egyik beletette azokat a tablettákat a limonádéba, míg a bártender nem figyelt oda. Egyelőre hagyjuk az indítékot, nézzük a lehetőséget. Tamás a kertbe ment. Gondoltam rá, hogy az épületet megkerülve útba ejthette-e a bárt, ám ez lehetetlen: kétméteres kerítés állja útját a merész próbálkozónak. Csak itt, a teraszajtón lehet ki-be járni. Klára tudjuk, hogy a bárba ment, megkérdezni, hogy állnak az italok. Ha azonban babrált volna velük (ami megoldható, elvégre a pulton álltak egy tálcán), a bártender észreveszi, hisz addigra jóformán elkészült már. Más a helyzet Hubával és Endrével. Ők is jártak odabent, emlékezett rájuk az alkalmazott. Ám egy-egy pillanatra elfordult, tette a dolgát; nem ördöngösség belepottyantani valamit a limonádéba ezalatt. Na de annyi tablettát, hogy biztos halálos legyen? Az már keményebb dió. Ehhez szükség van arra, hogy a bártender hosszabb ideig ne figyeljen oda, legalább tíz-húsz másodpercig. Mondjuk amíg… szalvétát keres. S te pont ezt kértél tőle, Endre, igaz?

– Valóban – bólintott a férfi. – De tudtommal az nem bűn.

– Nem, de embert ölni igen. És ha a logika útját követjük, rendre ugyanaz az eredmény jön ki: neked volt csak alkalmad.

– Mert a pincérnek nem? Ha meg ilyen szépen gyanúsítgatsz, áruld már el, mi az indítékom?

– Emlékeztek, miről beszélgettünk, vitáztunk? Szerelem, monogámia, kapcsolatok… Talán nem véletlen került szóba. Csilla tegnap este sétát tett, mondta. Az az érzésem, látott valamit, amit nem az ő szemének szántak. Dühíti az eset, de nem tudja, mit tehetne, így hát burkolt célzásokat tesz, mikor arra terelődik a beszélgetés. Te persze rögtön rájöttél, merről fúj a szél, s megijedtél, hogy fény derül a titokra. Gyors lépésre szántad el magad: magadhoz vetted az altatót, beadtad az elfogyott kéztörlőről szóló mesét a bártendernek, s amíg ő nem figyelt, egy mozdulat, és kész!

– Ez most komoly? – horkant megvetően a férfi.

– Na de Szilárd… Mégis mit gondolsz, mit látott? – vetette közbe Kornél. A magánnyomozó elkomorodott.

– Úgy vélem, erre Klára tudja a választ, jól sejtem?

Kornél értetlen pillantást vetett feleségére, aki jeges szemmel nézte Szilárdot. Hosszas hallgatás után szólalt csak meg:

– Nem tudom, hogy egy égi hang súgta, vagy valóban piszkosul okos vagy, de nem tévedsz. Viszonyom van Endrével. Tegnap este a kertben találkoztunk. Hallottam, hogy valaki jár a kertben, de nem gondoltam volna… Azt meg végkép nem, hogy ennyire vadállat vagy – fordult Endréhez. Az pulykavörös volt a méregtől.

– Hálátlan szuka! – sziszegte. – Fedezlek a férjed előtt, erre te bemártasz?

– Gyilkosokkal nem akarok kapcsolatban lenni. Ők az emberiség legkegyetlenebb férgei.

– Akkor ne is kezdj már senkivel…

Klárára akart rontani, de két rendőr közbelépett és lefogták. Miközben elvezették, Gergely feltartott hüvelykujjával jelezte Szilárdnak elismerését, majd ment a dolgára.

Kornél teljesen összeomlott. Úgy nézett a feleségére, mint egy idegenre. Remegő hangon kérdezte:

– Ez… igaz? Tényleg viszonyod volt vele?

– Hetek óta. Miatta jöttem el ide is – hangzott a szenvtelen felelet. – És nem ő az első. A kapcsolatunk kezdete óta nyolc-tíz szeretőm volt.

– De hát miért? Azt hittem, szeretsz…

– Vak vagy és bolond! Azt hiszed, azért, mert neked én vagyok az egyetlen nő, nekem nem kell a kaland, az izgalom… Endre jól mondta: börtönben éreztem volna magam, ha nincsenek ezek a kalandjaim. A vágy ellen harcolni nem lehet. De látom, sose fogsz megérteni.

– Én ezt… nem hiszem el… – motyogta Kornél, majd zihálva elviharzott. Szilárd Klárához lépett, s mélyen a szemébe nézve mondta:

– Tudod, nem a gyilkosok a legkegyetlenebbek, hanem a hűtlenek. Ők ugyanis élethosszú szenvedésre kárhoztatják áldozataikat, azon ejtenek sebet, aki bízik bennük, szereti őket. Ennél pedig nem ismerek nagyobb aljasságot.

Megemelte poharát, s lehúzta megmaradt limonádéját, majd visszament a szobájába.

Fanni Sacerdoss: Félreértett

Első pozíció. Térd kifordít, sarkat érint, lábfej ki. Ez nem nehéz, annyit gyakoroltam már, egészen kényelmes. Csak hideg van itt, fázom. Harmadik pozíció. Jobb láb a bal elé, lábfejek ellentétes irányba. Szintén jól megy, ha odafigyelek. Plié. Ennél már húzódnak az izmaim, minden csontom és inam próbál ellenszegülni a térdhajlításnak, de nagyot fújok, kitartok. Pedig fázom, nagyon fázom. Relevé. Spicc, nyújt a térd, emel, vádliból tart. Olyan keményen összpontosítok, hogy közben elfeledkezem magamról, kidugom a nyelvem, de rögtön megbánom. Ahogy az állkapcsom ellazul, a szám sarkán kibuggyan a vér; megcsap a rothadó hús bűze, fémízű sav marja a nyelvem hegyét, fáj és lángol, de a testem többi része vacog, annyira hideg van itt.

Ő nem didereg, a szemközti kislány. Az oldalt bizonyára alaposabban befűtöttek. Szoros, magas kontyából kibúvó, piheként szálló babahaja a homlokára tapad, nem verítékbe, csak finom párába. Nem izzad, hisz nem erőlködik, légies könnyedséggel táncol, mint egy pehelycsontú kismadár. Púderrózsaszín tüllben ragyog, a mennyezetbe zárt fény megvilágítja a csillámokat a fűzőjén. Kivételes szabó készíthette részére a ruhát; úgy simul karcsú derekára, akár egy második bőr, átsejlenek rajta tónusai, festeni se lehetne szebbet. Enyhe, hetyke mosollyal hajlong és szökell az óriási teremben, élvezi, ahogy engedelmeskednek neki az izmai. Mellette van a kis varázsdoboza, amibe valamiféle mágiával egy egész zenekart préselt, meg egy szigorú hölgyet, aki időnként kiszól, hogy új tánclépést mondjon be.

Egy lapos, fényes, hűvös kapu választ el minket egymástól, ha nem gondolnám őrültségnek, tükörhöz hasonlítanám. Sosem léptem még át rajta. Sosem hívott még senki át a másik oldalra.

Nem látnak, csak én látom őket. A kislány sem lát, mégis ugyanúgy mozgunk, teljesen egyszerre. Ha emelem a kezem, emeli ő is, éppolyan magasra, éppolyan lassan; ha lendíti a lábát, lendítem én is, éppolyan ívben, éppolyan gyorsan. Egy tökéletes összhang, két döbbenetesen különböző világ. Az övé cukormázas nemesi desszert, langyos, tele tündérek édeni kacajával. Az enyém foszló, jajveszékelő szürkeség, nyirkos, rémfarkasok vonyítanak benne.

Egyidősnek tűnünk, de én öregebb vagyok, nem tudom, csak érzem, a korom súlya ólmosan nyomja az elmém egy rejtett zugát.

De igazából nem emlékszem, mikor születtem, sem arra, mikor zártak be ebbe a hidegbe. La Madame majd elmondja, mikor értem jön. Biztosan értem jön. Talán elnáspángol, amiért elkódorogtam, de akkor is elvisz innét, nem maradhat szégyenben miattam, az ő felügyelete alatt lesz jelenésem őfelsége Lajos király előtt, neki fogok táncolni. Ha elégedett lesz velem, talán megengedi, hogy megnézzem A fösvény előadását, a minap kezdték játszani a vándorszínészek. Ügyesnek kell lennem, a legkiválóbb balerinának, jobb is, ha folytatom a gyakorlást.

Grand rond. Előre dől, súlyláb tart, emel, kilencven fok. Erősen próbálkozom, de hallom a szakadást, ezt a mozdulatot már nem bírja a testem. A csípőm köré tekert, málló, bűzös gyolcsszalagok lehullnak, a hasfalam reccsen, szétnyílik, undorkeltő toccsanással ömlik valami a földre, leve a bokámig csap. Nem tudom, melyik belső szervem, már megszoktam, inkább oda sem nézek. Gyakorlok tovább, csak ez a szag ne lenne, meg a vérveszteség, mert még jobban fázom. Reszketve nehezebb tartani magam, de ez nem kifogás, őfelsége előtt kizárólag kifogástalan formában mutatkozhatok.

A szemközti kislány makulátlan, tartása elsőosztályú, nem inog; hófehér bőrén se folt, se karcolás. Talán maga is az uralkodója elkápráztatására készül; egyszer hallottam, amint azt mondja az édesanyjának, „csúcsszuper és atomkirály” lesz. Fouettét hajt végre, álomszép, ahogy súlytalanul perdül, és bájos, filigrán végtagjaival, mint kis csillag az ágaival követi, irányítja, élesíti mozdulatait. Ugyanígy teszek én is, de szanaszét fröcsög a vér, csomókban száll vékony, őszesszürke hajam, fáj már minden sejtem. Elkap egy köhögőroham, hörgök, ugatok, még több vért köpök. Szégyellem, hogy nem tudok zsebkendőt tenni a szám elé, de nincs nálam tiszta.

A rózsaszín kislány gyorsít, lélegzetelállítóan pörög. Én szintúgy, a sebességtől összemosódik a kép, először csíkokká, majd foltokká válnak a színek. Elfog az émelygés, nyálka kotyog a koponyámban, perzselnek az ereim, lázban égek, de még így is fázom, a menetszél átfúj a testemet csúfító, elsorvadt lyukakon.

A tempó tarthatatlan, a baj megtörténik. A kislány elveszti az egyensúlyát, megbillen. Próbál megkapaszkodni a táncrúdban, de megcsúszik a parkettán, beveri fejét a minket elválasztó fényes, hideg, sík kapuba. Az bereped, szilánkosra törik, közben a kislány összecsuklik, a bokájára esik. Hallom a roppanást, gyenge csontja eltörik, ő pedig keservesen felzokog. A sérült testrészt tapogatja, közben hüppög, feltápászkodna, de sehogy sem sikerül, még erősebben rázza a zokogás.

Megsajnálom. Segíteni akarok, segítenem kell.

Összeszedem minden bátorságom, megtörténik, hát tényleg megtörténik, átnyúlok egy repedésen. Először csontos mutatóujjamat préselem át, ujjpercről ujjpercre, aztán a csuklóm, végül a karom. Nem törődöm vele, hogy vág a törött kapu, hogy még jobban vérzek, úgyis csak lassan vánszorog a fekete folyadék, sűrű, szinte szilárddá alvadt. Térdre ereszkedem, egész testemet odanyomom a hideg kapunak, hogy elérjem a kislányt. Nyújtózkodom, és ez kínzóbb, mint bármelyik táncmozdulat, de muszáj, egyszerűen muszáj segítenem.

Végre megragadom a vállát. Ő megriad, felvisít. Velőtrázó hang, de nem adom fel, segítenem kell. Húzni kezdem felfelé, támogatom, nem foglalkozom a saját fájdalmammal, pedig a karom már majdnem leszakad, a vállízület szétroncsolódott, nagyon kevés tartja már a törzsemhez. Gyerünk, így tovább, vonszolom a kislányt, talpra kell állnia, hogy segítséget tudjon kérni.

Váratlan melegséget érzek az ujjbegyem alatt, kellemes, mint egy falatnyi paplan, de a kislány úgy üvölt, mintha nyúznák, és ez ráébreszt, mi történt. Vastag, hegyessé szarusodott körmeim a húsába szaladtak, pedig nagyon vigyázok, de hát egyfolytában vergődik a kezem alatt. Nem tudja, nem érti, hogy nem akarom bántani, de akkor is ki kell tartanom, fel kell őt segítenem.

Semerre nem haladunk, törékeny kis teste veszettül hánykolódik, bőre a parkettán csikordul, ép keze és lába rúgkapál. Az életéért küzd, az életéért küzdök, de nem tudunk együtt dolgozni, újra elterül a földön. Nincs választásom, a másik kezemet is átpasszírozom a szilánkos, éles kapun, a mellkasánál kapom el. A sikolyától szinte megsüketülök, kis szíve őrülten verdes a tenyeremben, és ahogy forgatom a csuklóm a jobb fogásért, a bordái sorban pattannak el.

Így nem fog sikerülni, valahogy meg kell nyugtatnom. Dúdolni kezdek, azt az altatódalt éneklem, amivel édesanyám csitított kisgyermekkoromban. A kislány lassan kezd békére lelni, nem dobálja már magát, szíve szépen lassul. Kicsiny teste teljesen elernyed, nem is sír már, a levegőt halkan, egyenletesen szedi.

Ez az, szép munka, most már csak fel kell állnunk, segítek!

De nem mozdul. És a szíve sem dobban többé. Elcsüggedek, hiába volt hát minden. Visszahúzom a karom, vissza a nyomorúságos árnyvilágomba, sírni nem tudok, túlságosan fáj mindenem, túlságosan fázom. Nagyon fázom itt.

– Pedig úgy megkedveltem – motyogom magam elé szomorúan. – De nagy kár, hogy félreértett!

Brisé. Kar feszesen tart, térd hajlít, elrugaszkodik...

Fanni Sacerdoss: Hozzád, aki voltál

…vagy, és leszel

gyakrabban kéne tömjénezzelek

legalábbis szorosan odasúgnom

mennyire szeretlek:

nap (édensugár)

a lelkesedésed

hogy kilencévesen

pirult-szenvedélyesen

úgy örültél az új csizmádnak

dalt költöttél róla boltba menet

csüngve anyádon meg a háládon

szökelltél nyírrel hárssal alánőtt

gyökér-gubancos sózott járdákon

hajtott a lábadon alakot öltött vágyálom

luxus tobzódott mellkasod mélyén

ahová kispolgári tüdőd

mámorosan szívta a butikos bőr

meg a szűz hó illatát

te játszin részegülő

semmindenségbe szétrepülő

kis kincs

éj (démonhuszár)

a bátorságod

azt úgy csodálom

hogy voltál vagy tizenvalahány

de szembeszálltál apáddal

könyörögve véres szárnnyal

hagyja már a kommerszt

a maradék fénye helyett

a kocsma fapadlójába ivódni

mert ha nem hát szakad a siló ki

elviszi mielőtt fátyol kerülne

a fejedre. hidegen elfeledve.

és akkor nem sikerült

és meghasadtál

és a vécé fölé görnyedve

magadon kívül zokogtál

ő meg vállat rántott:

„valami vírus ártott.”

...de legalább megpróbáltad

sőt azóta is a homlokát törölgeted

minden keresztre feszítettnek

egyik kezedben madzagra kötött

veszett ügyek lebegnek

másik csuklódra meg

magát a szentlelket tekerted

te káoszból kiemelkedett

neaddfel ars poeticája

nap éj nap éj nap éj

az is irodalom, aki most

ebben a nagy egészből roppantott

létvillanásban vagy

fény, sötét, fénysötét, sötétfény

huszonhét

már lakbérre meg áramra

költöd azt a pár fillért

amiért gerincferdülésig dolgozol

és bár a nappali nem a tiéd

a pók a sarokban igen

hiszen elnevezted

dajkáltad és megetetted

ha ezentúl felületes cirógatás

helyett akupunktúrával

vagy a körmöm mértani közepébe vájásával

ingerlem az önbecsülésed

hiszed-e, hogy fognak még rólad

mások is áriázni?

hogy lesz, amit kiérdemelsz

nem csak úgy kiharcolsz?

napéjegyenlőség

mert te vagy én

és mi leszünk ő

belőlünk öregszik pipaccsá

lassú utolérhetetlen fortéllyal

az, aki az út végén

a föld alá

az ég fölé

kuncogva viszi

az imát meg ezt az ódát

mert az övé és mert jól áll

mert mindenben jót lát és jót állt

amit más vaksüketen jaj nehogy

ő kitárt őrülettel persze hogy

nap,

éj.

na,

élj.

Bolond Theo és a galambember

Bolond Theo

– Átkozott masina! – üvöltött Theo, hogy erőt adjon az utolsó, reménytelen kalapácsütésének az öntöttvas tartóelemen. Saját maga készítette a rudat, gondos munkáját dicsérte, hogy ilyen szívós. Az ablaktalan, zárt pajtában a fémek összetalálkozásakor felröppenő apró szikra adta a megvilágítást. A gép ismeretlen részei, amiken Theo eddig nem mert változtatni, szemébe tükrözték a villanást, nehogy megfeledkezzen róluk; vagy arról, hogy bármikor tönkretehet valamit tudtán kívül. Theo – a kétségbeesett csapkodás után zihálva – felforrósodott fém füstös szagát szívta be. A bántalmazott vasdarab egy keserveset nyikordult, majd csörömpölve esett az imént elátkozott masina rozsdás padlójára. Theo csak egy pillanatig élvezte a sikert, aztán egy sóhajjal kísérve megrángatta a merevítőjétől megfosztott oldalfalat. Nem fogja bírni a repülést – állapította meg, majd egy tenyerén nőtt vízhólyagot kezdett harapdálni.

Három év – lamentált Theo. – Holnap lesz három éve, hogy ebben az istentelen mesterségben vállaltam inasságot. Rendes kovácsként már szabad ember lennék. De a galambember nem a mesterem: a hóhérom. Sohasem fog elengedni. Ahhoz túl súlyos titkokat tudok.

Lépteket hallott kintről. A galambember. Kár volt rá gondolni – korholta magát Theo, és aggódott, hogy ezúttal mivel fogja megfenyegetni gazdája, amennyiben nem készül el az átalakítással estére. Minden lábdobbanástól egy fokkal szorosabbnak érezte a gyomrát kínzó görcsöt.

Mikor az ajtó zörögve kinyílt, a szemet bántó világosság egy a galambemberénél jóval vékonyabb, nemesebb, egy gyermeknél is alig magasabb test sziluettjét rajzolta ki. Az árnyalak egy másiknak intett, átvett tőle egy égő szeszlámpást, amit aztán az arcához emelt. A hercegnő – ismerte fel Theo, és kikászálódott a gépmadárból. A hercegnő mogorván nézett, mint mindig. Talán nem érezte elég tiszteletet parancsolónak a termetét, ezért nem bánta, ha hideg kegyetlenségéről lesz híres, s valóban nem fukarkodott a sértésekkel, saját alattvalóival szemben testi fenyítésekkel sem. De Theo idegen országból érkezett.

Meggyőződve, hogy a galambember nem jött vele, Theo először megkönnyebbülésében esett térdre, aztán a látogató tekintélye miatt borult arccal a földig.

– Bolond Theo, ugyebár – kezdte beszédét föl-alá járkálva a hercegnő. – Megengedem, hogy felkelj. Nem hallak jól, ha odalentről motyogsz.

Theo felállt, de nem tudott mit motyogni, csak zavartan várta, hogy kiderüljön, minek köszönheti a látogatást. A látogató megvetőn végigmérte, és az ajtóhoz sétált, hogy a kísérőjének kiadja az utasítást: nem engedhet be senkit.

– Tartok tőle, királyi felség, hogy a pajta gazdája esetleg követeli, hogy bemehessen.

– Ebben az esetben megengedem, hogy elijeszd őt. Találj ki valamit, Bergamot. Mondd neki azt, hogy huncutkodni óhajtottam a segédjével.

Ahogy Bergamot becsukta az ajtót, a sötétség még sötétebbnek hatott, mint azelőtt, és a közepén egy gyér lámpafénybe tartott mogorva arc kezdett magyarázni:

– Okom van feltételezni, hogy valamit titkolsz a gazdád elől. Négy napja rostokolok egyetlen kísérővel egy elhagyatott tanyán, és amikor mesteredet kérdőre vonom a küldetés késlekedéséért, ő arra hivatkozik, hogy a segédjének előbb a repülő szerkezet teherbírásán kell javítania. Amint látod, a testem alig nyom száz fontot, és kész vagyok minden ingóságomat hátrahagyni. Felelj hát úgy, ahogyan egy hercegnőnek tartozol felelni, őszintén – lépett egészen közel Theóhoz. – Miért nem indulhatunk azonnal, ahogyan apám parancsolta? Miben mesterkedsz?

Theo lehajtotta volna a fejét, de a hercegnő közel tolta az arcához a lámpás lángját, nehogy megpróbálja. Akadozva árulta el a hercegnőnek tervét, hogy el akarja vinni az útra azt a kisebb, csomagba zárt repülő szerkezetet, amit maga épített a galambember tudtán kívül azért, hogy érkezésük előtt azzal szökjön meg.

– Királyi felség, könyörgöm, ne árulj el a gazdámnak, és a csomagomat se engedd neki kinyitni! Talán ha úgy őriznéd, mint a sajátodat.

– Szívességet kérsz tőlem, jobbágy? Mondd, mivel szolgáltál rá?

– Nem cserét ajánlok, királyi felség, hanem szíved jóságában bízom.

A hercegnő ezt hallva felhorkant.

– Szívjóság? Nem arról vagyok ismert. Szeretem a gúnyos humort, és értékelem a merészséget, még ha arcátlan is. Fontolgatom, hogy megtegyem, amire kérsz. Egy feltételt azért szabok: meséld el, miért kell ettől a derék szélhámostól olyan sürgősen elszöknöd? Hiszen ha minden megbízójának azt hazudja, amit apámnak, akkor varázslónak való mesés fizetségből tart téged is.

A hercegnő nem mondott semmi újat Theónak. Vele, a gépmadárral és azzal a kitalált történettel vándorolt országról országra a galambember, hogy varázshatalommal bír, és királyok, császárok hittek neki. Mégis olyan nyersen mondta ki a szót: szélhámos, hogy Theo maga is elszégyellte magát.

– Jól látod, királyi felség, a gazdámmal bőségben élünk – bólogatott, és erőt gyűjtött, hogy tovább beszéljen. – A Bolond Theo nevet gyerekkoromban kaptam, ám igazán bolond csak akkor voltam, mikor hittem a galambember hízelgő szavának, s elszegődtem hozzá. Kíváncsi természetemet felismerte és kihasználta. Azzal kecsegtetett, hogy csak nekem mutatja meg a gépet, amit senki sem látott, mert nem ezen a világon készült. Íme, itt állok mellette, magam javítottam meg, hogy repüljön, s mindenféle gazemberek szolgálatába álljon.

– Gazemberek? Mint királyi apám? – tette fel a csapdának szánt kérdést nagy élvezettel az arcán a hercegnő.

– Az ő céljait még nem ismerhetem. Más megbízókra gondolok.

A hercegnő csendben várta, hogy Theo folytassa mondandóját. Fejdíszén egy hegyes fog csillant meg a szeszlámpás fényében.

– Azok a lények nemrég még éltek – mutatott Theo a fog felé. Ahogy szóba kerültek azok a lények, a hercegnő vonásai meglágyultak, valami szomorkás mélázás futott át arcán, és mindjárt mesélni kezdett róluk:

– Királyságunk patrónusai voltak, míg ősi ellenségeink, a Harmadik Császárság katonái ki nem pusztították őket. Orx serege két esztendeje érte el határainkat a sárkányok földjén átgázolva. Azóta gyilkolják népemet a császáriak szüntelen háborúban.

– Orx császár nem sajnál sem embert, sem pénzt áldozni az öldöklésre – jelezte Theo, hogy ismeri a történetet, aztán hirtelen másról kezdett beszélni. – Tudjuk, hogy a sárkányoknak mindig egyetlen utódja van. Aki azt az egyet túszul ejti, annak kezében mindannyiuk végzete van. Ezzel a sárkányok is tisztában vannak. Persze nem adják magukat olcsón: tojásukat olyan helyen őrzik, ahol senki nem férhet hozzá. Magas hegyek közé rakják, amik fölött még a madarak sem repülhetnek át. – Itt Theo hatásszünetet tartott. – Hacsak nem gépmadarak.

– Férgek! – fakadt ki a hercegnő, mert azonnal rájött, mire céloz a „varázslóinas". – Tudod te, hogy mit tettetek?

– Tudom. Meg kellett volna szöknöm. Ez lett volna a helyes. Akkor nem sikerült, most sikerülni fog. Bocsásd meg gyengeségemet, királyi felség.

A hercegnő egy ideig vizsgálgatta Theo szemében a könnyeket, talán hogy valódiak-e. Arckifejezése egyszerre undorba fordult. Nagyon kimérten, szinte szótagolva mondta:

– Miután megszöksz, visszatérsz a királyságba, elmondod apámnak ezt a történetet. Ha ezt megteszed, és gazdád megkapja méltó büntetését, megbocsátok neked. Addig pedig nem állok az utadba.

Ezzel a hercegnő távozott, Theo pedig egyedül maradt, lámpafény nélkül, a kongó sötét pajtában.

A galambember

Mikor kitárta a pajta hatalmas ajtaját, kint szikrázó reggeli napsütés fogadta Theót. Fájdalmasan hunyorgott. Egész éjjel dolgozott, egész valója könyörgött egy órácska alvásért, de úgy nem tudta volna kipróbálni az átalakított gépmadarat, mielőtt a galambember felkel.

Eltakarította a göröngyöket és a földön hagyott szerszámokat az útból, kirángatta a gépet a szabad levegőre, és egy palackból spirituszt töltött az üzemenyagtartályába.

– Induljon a varázslat – mondta magának, és megrántotta a légcsavart. Fülrepesztő recsegéssel indult be a motor, a tanyán biztosan mindenki felébredt tőle. A pajtát teljesen eltakarta a felkavarodott por, a gép teste pedig türelmetlenül pattogni kezdett.

– Jövök már – nyugtatta Theo, és gyorsan beugrott. A felszállás nem ment könnyen. Két homokzsák modellezte a hercegnő és a galambember testét, a titkos csomagot viszont valóságos mivoltában vitte magával, nehogy a gazdája rátaláljon, amíg ő repül. A nagy teher felszálláskor csökkentette a zavaró rezgéseket, ereszkedés közben azonban nagyon hiányzott az öntöttvas tartó, a gép oldalfala kígyózó mozgásba és fenyegető zúgásba kezdett, majd néhány lábbal a föld fölé érve kiszakadt. A csomag kiesett a gépből, Theo pedig épp a szétguruló alkatrészek után nézett, mikor a kerék kőre futott, és a zöttyenésben Theo beverte a fejét. Apró koppanásnak érezte, de a következő pillanatban elmosódtak a kontúrok, és lelkét feltartóztathatatlan erő ragadta el, el az éber valóságból.

* * *

Theo a házban ébredt, a hasogató fájdalom miatt a homlokához kapott, ahol egy átvérzett kötést tapogatott ki. A padon feküdt a házban. Egy elmosódott emberalakot látott, aki az ébredésére várt, és a hercegnő kísérője hangján kezdett kiabálni a másik szoba felé:

– Uram! – Aztán a megszólítás miatt bizonytalan hangon: – hehe, galambember úr!

Theo felnyögött, de mozdulni még nem volt ereje. Képtelen volt elkerülni, hogy a galambember valóban odajöjjön hozzá. Bergamot hajlongva kérte meg a ház urát, hogy tartsa szóval a beteget, amíg elszalad a hercegnőhöz. Ő ugyanis megparancsolta neki, hogy azonnal értesítse, ha Theo magához tér.

Amikor kettesben maradtak, a galambember csalódottságot mímelő, de a felszín alatt gúnyos hangján szólalt meg:

– Theo fiam! A te neved a bolond, mégis engem nézel annak.

Kezében egy leszakadt vászondarabbal integetett. A titkos repülő szerkezet része volt. Vagyis már nem volt titkos. A galambember az ablakpárkánynak támaszkodva beszélt tovább.

– Értem én a helyzetedet, fiú, ne hidd, hogy nem. A munka nehéz és sok, a nyomás óriási. Hiszen én is ugyanazt a nyomást érzem, amit te. Én mégsem menekülök el a problémák elől. – Azzal a megjátszott mézesmázos mosollyal fordult a tehetetlenül fetrengő segédje felé, amit az szívből utált. – Még fiatal vagy, és én megbocsátom a botlásodat. De holnapig fel kell készítened a gépet. – Itt váltott a szokásos szigorú nézésére. – Nem mindenféle teher, csak a hercegnő szállítására.

Theónak hirtelen elmúlt a hasogató fejfájása, helyette a térdében érzett egy szorítást. Azt a bizonyos szorítást, amit a galambemberrel beszélgetve szokott érezni, mielőtt rátér a lényegre. A lényeg az ő esetében valahogy sohasem jelentett kellemes dolgot. A galambember várt, amíg Theo felküzdte magát ülő helyzetbe. Theo igyekezett minél hamarabb túljutni a műveleten, mert a csend úgy feszítette belül, mint forró gőz a lezárt üstöt.

– Ha bármivel próbálkozol, gondom lesz rá, hogy kitudódjon a kis pásztorórád a hercegnővel. Mellettem maradsz, és nem árulsz el semmit senkinek. Ez a diszkrécióm ára.

– Nem történt semmi erkölcstelen, ez az igazság – kapkodott levegőért Theo.

– Nem számít. Nekem azt a mesét hiszik el, amire tanúm van.

A galambember megint az ablakon bámult ki, mintha semmi érdekeset nem mondott volna.

– Nem értem, mesterem. Úgy tudom, az egész világ előtt titkos, hogy mi egyáltalán itt vagyunk. A megbízóinknak azt kell hinnie, hogy varázslat történik. Ennek a királynak és a többinek, akiket talán később kell szolgálnunk.

– De nézd csak, ott jön a tanú, aki a hercegnőjét hű kutyusként kíséri, vau-vau Bergamot.

És valóban, abban a percben nyílt a ház ajtaja. Theo visszaszédült a padra, és Bergamot bátortalan pofozgatására ébredt. Ő folyamatosan bocsánatot kérve kilépett a látómezejéből, s átadta helyét a hercegnő mogorva arcának. Az ablakon beáramló napfényben mégsem volt annyira nyugtalanító ez az arckifejezés, mint a szeszlámpa előtt a sötét pajtában.

– Bántott téged a gazdád, Bolond Theo? Felelj nekem! – szólt.

Bolond Theo ingatta a fejét.

– Jól van. Megtiltottam neki, hogy megbüntessen. Bolond Theo, tudnod kell, hogy most nagy szükség van rád. A tudásodra és az erődre. Bergamot készít neked egy frissítő főzetet, a országom legjobb orvosainak receptje szerint. – Rábólintott Bergamotra, hogy csinálja. – Mekkora lehet a kár a gépmadárban? Elindulhatunk holnap?

– Már átnéztem, királyi felség – vette át a szót a galambember. – Nem zuhant sokat, szinte a földön szakadt szét. A fiú kikalapálja, repülni fog.

A galambember vizsgálgatni kezdte Theót, aki minden érintésére összerándult az undortól.

– Nagy ég, fiú! Neked aztán sok főzetet kell meginnod. Na, ne ijedezz tőlem, hiszen én vagyok az, a jó öreg galambember. – Mély levegőt vett, elővéve legbársonyosabb hangját. – Gondolj a régi időkre! Emlékszel? Hogy hogyan kezdődött ez a kalandos élet: a mi életünk? Égen-földön kerestem egy embert, aki segítene rajtam. Aki tudja, amit te tudsz. Aki nem olyan földhözragadt, mint akármelyik mesterember. Tanácstalan voltam, bolyongtam városról városra, de a te nevedet a harmadik faluban is ismerték, Bolond Theo. Azt rebesgették, hogy van egy kovács, akinek a fia rég letűnt őseink módszereit kutatja. Olyan kemencéket épít, amilyeneket évszázadokkal előttünk használtak. Senki nem értette, hogy mi értelme, csak te és én. Ezért neveztek bolondnak. Én tudtam, hogy veled megcsinálom a szerencsémet. Tudtam, hogy ha valaki megértheti egy jövőből jött szerkezet működését, akkor te vagy az a valaki.

– Jövőből jött szerkezet? – hüledezett Bergamot, mert épp megérkezett az erősítő főzettel.

– Nem tudjuk, pontosan honnan származik, de számunkra ismeretlen módszerekkel készült. Nem ebből a világból való – magyarázott Theo, majd szürcsölni kezdte az italt. Mindenki csodálkozva nézte, hogy hogy megjavult a kedélye most, hogy tudományról volt szó. Sokat azért nem szívesen beszélt, át is vette a szót gazdája újra:

– Egy másik elhagyott tanyán találtam meg a gépmadarat. Biztosan az égből zuhant a földre, mert az erős fémszerkezet úgy össze volt gyűrődve, mint egy nádszál a sárkány lába alatt. Az ember pedig, aki fél mérfölddel odébb hevert... különös volt. A sérülései szörnyűbbek voltak a kerékbe tört emberénél, a ruhája ismeretlen kelméből készült. Csuklóján furcsa amulettet viselt, bíbor színű, csonthoz hasonló anyagból készült, alakja olyan volt, mint egy félbe tört szív bal oldala. Tisztességgel eltemettem a szerencsétlent, de aztán nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy azt a masinát meg lehetne javítani.

A nosztalgiázás lassan felolvasztotta a korábbi jeges hangulatot. Theo azon kezdett töprengeni, hogy hogyan lehet megállapítani, melyik egy szív bal oldala, és melyik a jobb. Végül összemosolyogtak, és ebből már lehetett tudni, hogy Theo készen áll. Másnapra helyrehozza a gépet. A hercegnő elégedetten távozott, nyomában Bergamottal. A galambember is elindult a másik szoba felé, hogy magára hagyja Theót. Az ajtóból még visszafordult:

– Nézegettem a gépmadár fiókáját, amit készítettél. Érdekes ötlet. Holnap indulás előtt még szeretném kipróbálni. Javítsd meg rajta a szakadásokat! Jó munkát! És ne feledd az egyezségünket!

Theo mereven nézett az ajtó felé, ami mögött a galambember eltűnt. Térdei mintha béklyó szorításából szabadultak volna; de felnyögött, mert a feje újra hasogatni kezdett.

A hercegnő

Eljött a reggel, és Theo érezte, hogy az előző nap ájultan töltött órái nem számítottak pihentető alvásnak. A kimerültségtől szédelegve jelentette a galambembernek, hogy a gépmadár, fiókájával együtt, készen vár a repülésre. A gép felé sétálva magyarázta el, hogyan kell a fiókát irányítani, mire kell leereszkedés közben vigyázni. Theo nem várt választ. Tudta, hogy mesterének büszkesége nem engedi, hogy érdeklődés jelét mutassa még akkor sem, ha az életéért aggódott.

– A többit pedig majd kitalálod, miközben történik, mesterem.

Erre is csak bólintott. Felszálltak. Theo szokatlanul magasra emelkedett, ott intett a galambembernek, hogy kiugorhat. Még látta, ahogyan a fióka rendben szállni kezd gazdájával, ő pedig egyedül letette a nagy madarat. Több óra keresés után találta meg a helyet, ahol a fióka földet ért. Az utasa ettől száz lábnyi távolságban, összetört csontokkal hevert és nyöszörgött:

– Vigyél haza, fiú!

Theo csak most döbbent rá, micsoda ostobaságot műveltek. Le kellett volna beszélnie a galambembert, hogy ilyen veszélyes kísérletbe menjen bele. A mester megbízott benne, és ő nem tudott biztonságos gépmadarat készíteni. Neki kellett volna leesnie, és összetörnie magát, ezt a büntetést a hibás tervekért ő érdemelte. Hiszen a mesterem azt hitte, ez csak egy reggeli kis kaland lesz. – Így emésztette magát, míg gazdáját a hátán cipelte a házba. A hercegnő ott várta őket, mert időközben felkelt, de hiába várta az indulást. Theo a padra fektette a galambembert, úgy mesélte el, mi történt reggel.

– Gyerekek, úgy játszotok, mint a gyerekek – hadonászott a hercegnő. Aztán el-elcsukló hangon folytatta. – Hát nem értitek, hogy a küldetéseteken mi múlik?

Kezét remegve emelte torkához, úgy vett nagy levegőt, hogy hosszabban tudjon beszélni.

– Tudnotok kell, hogy én a hazámból nem azért távozom, hogy a háború fenyegetése elől meneküljek. Ez az utazás az én életemnél nagyobb jelentőségű.

Theót és a galambembert is meglepte, hogy a hercegnő bármit nagyobb jelentőségűnek tart a saját életénél. Egymásra pillantottak, bár a sérült csak a szemével, a feje forgatása ugyanis túl nagy fájdalommal járt volna.

– A Nap-sziget uralkodójával apám tizenöt éve kötött örök időre szóló szövetséget. Országaink barátságának zálogául kezemet Eilífr hercegnek, a Nap-sziget trónörökösének ígérte. A sárkányok leigázása után a Harmadik Császárságnak seregeink kitartása meglepetést okozott, és legyőzésünkhöz szövetségest keres. Országunk a tenger felől csak a Nap-sziget által ellenőrzött vizeken át közelíthető meg. Érthető, hogy a császáriak megpróbálják ellenünk hangolni őket. Kémeink szerint azt a hírt terjesztik a szigetlakók között a császár megbízásából, hogy szeretett trónörökösük jegyes párját, engem, rangon alul férjhez adtak. A hiszékenyebbeknél azt is terjesztik, hogy egy sárkány vett engem feleségül, és fel is falt. Népem pedig örömmel nézte végig végzetem beteljesedését, s ünnepelte elvesztésemet. Nekem tehát azért kell a Nap-szigetre varázslatos gyorsasággal eljutnom, hogy bizonyítsam, élek és virulok, és hogy a herceggel mihamarabb szent házasságot kössek. Csak így menthetjük meg országaink örök szövetségét, s kerülhetjük el a biztos pusztulást.

– Nagyon fennkölt – nyögte erre a galambember. – Csakhogy a fiú átkozott madárfiókája rendesen elbánt velem.

– Az efféle sérülésekből a felépülés hónapokig tart, és sohasem teljes – okoskodott Bergamot.

– Attól tartok, nem lesz alkalmam királyi felségedet elröptetni a szigetre.

– Majd én elröptetem – szólt Theo. A galambember fájdalmasan felszisszent, amikor felé akarta fordítani meglepetésében a fejét. A többi jelenlévőnek sikerült. A hercegnő tudott először megszólalni:

– Gazdád ápolásra szorul. Felajánlom neki Bergamot szolgálatait, amíg távol vagy tőle, ha a galambembernek így megfelel.

Theo biztos volt benne, hogy ez az út lesz számára a vég. A gazdájának minden oka megvan, hogy bosszút álljon rajta. A csontjaiért, amik az ő hibájából törtek össze. És azért, mert mindjárt egyezségük másnapján megszegi adott szavát: nem marad mellette. A galambembernek nemcsak okot ad most a megtorlásra, a lehetőséget is a kezébe adja. Tudta, mi vár rá: a galambember Bergamotot felhasználja ellene, ahogy előre megmondta. Mégsem volt számára kétséges: a hercegnőt el kell vinnie a Nap-szigetre, mert így helyes.

– A gép útra kész. Indulhatunk, királyi felség – mondta Theo, és hátrálva hagyta el a házat: nem tudta elfordítani tekintetét a galambember megfejthetetlen nézéséről.

* * *

– Szabad vagy, Theo – szólt a hercegnő úton a gépmadár felé.

– Halott vagyok, királyi felség. A galambember nem kaphatja meg a büntetését, ahogyan kívántad. Megszegtem a szavamat.

– A galambember már megkapta büntetését, Bolond Theo. Sem varázsolni, sem repülni, sem járni nem tud többé. Apám sem tudta volna példásabban megbüntetni. Megmásítom kérésemet. Nem kell visszatérned apám országába. Helyette azt parancsolom, ne menj vissza a gazdádhoz. Se a galambemberhez, se más gazdához, aki a tudásodat aljasságokra használja.

Theo emlékezett a hercegnő dermesztő nézésére, ahogyan a sötét pajtában nézett rá. Akkor megijedt tőle. Most döbbent rá, hogy ez a mogorva arc volt az egyetlen fénypont sötét életében. Ugyanaz az arc, hidegség és mogorvaság nézett most is a szemébe. De Theo már nem a félelmet érezte, csak az erőt, a saját erejét a szigorú szemek tükrében. A hercegnő folytatta:

– Ne hidd, hogy könnyű lesz. A sárkányok pusztulása súlyos bűn, de nem a tiéd. Ezentúl minden jó és rossz, amit elkövetsz, csak a tiéd lesz. Majd a szíved irányít, hogy elkerüld a hibás döntéseket. Ő legyen a gazdád, úgy az életed ország lesz, s te a királya!

– Nagyon fennkölt – mondta Theo a galambember hangját utánozva, miközben beindította a motort. Mindketten beszálltak be a gépmadárba. Theo nevetve, a hercegnő egy elnéző mosollyal az arcán.

* * *

Bergamot futva közeledett hozzájuk. Egy bíbor színű, félbe tört szív formájú amulettet hozott Theónak.

– A gazdád azt üzeni – üvöltötte a motor recsegésétől alig hallhatóan –, hogy ezt vidd el, biztosan értékes, és addig ne lásson újra, amíg meg nem találod a szív jobb felét. Már Theo is látta, hogy ez a szív bal oldala, mikor megpillantotta rajta a titokzatos monogramot: LO.

Theophilus testvér

– Meddig tart még? – suttogta az anyjának a fiú. Unott képpel a karkötőjén fityegő rózsaszín műanyag szívet pöckölgette. Pontosabban fél szívet, rajta VE felirattal. Nem szerette a színét, de képtelen volt akár egy percre is megválni tőle, mert az apjától kapta, aki műrepülőként gyakran volt a világ távoli nagyvárosaiban légibemutatók sztárvendége. Hogy az apától megfosztott szabadidejüket valamivel eltöltsék, az anya utazgatott, és múzeumokat látogatott fiával. Most épp egy kolostorban voltak. Az idegenvezető a kolostor alapítójáról mesélt. A történet nagyon is érdekes volt, de a fiú ezt semmiképp nem mutathatta anyja előtt, aki akarata ellenére rángatta el otthonról. Ahogy belegondolt, hogy barátai most épp nélküle játsszák az új időutazós szerepjátékot, elöntötte a düh.

Theophilus testvér csodatételeiről hívei, e kolostor szerzetesei őrizték a legendákat. Az első néhány évszázadban még szájhagyomány útján terjedtek a történetek generációról generációra, de boldoggá avatása után kódexekben is rögzítették cselekedeteit.

Az egyik Theophilus testvér nevéhez fűződő csoda, ahogyan a hajdani Verdana hercegnő későbbi férjével találkozhatott. Egy háborúban álló országból kellett kimenekíteni őt a frontvonalon keresztül, amivel Theophilus testvért bízta meg a király, és a többszáz mérföldnyi távolságot Verdana úgy tudta megtenni, hogy az ellenség nem kaszabolta fel, ráadásul egy héten belül megérkezett, ami olyan sebességet jelent, amit az akkoriban elérhető leggyorsabb módon, váltott lovakkal sem lehetett volna elérni.

Teofil napján a szerelmesek zarándoklatával erről a történetről emlékezünk meg.

Alternatív történészek körében az is felmerült, hogy valamiféle kezdetleges repülőgépet építtethetett neki a király, ám ennek az elméletnek szépséghibája, hogy korának technológiai fejlettsége ilyen precíz szerkezetek építését egyáltalán nem tette lehetővé, a szükséges aerodinamikai ismeretek hiányáról nem is beszélve. Sok ateista tudós viccelődik azzal, hogy a repülő Verdana hipotézisnél még az isteni csoda is hihetőbb magyarázat arra az egyébként dokumentált történelmi tényre, hogy Verdana jóval a háború vége előtt férjhez ment.

A házasság mellesleg olyan jól sikerült, hogy a hercegnő új hazájának hajóflottája hamarosan végzetes csapást mért apja országának ellenségeire.

Valószínűleg későbbre datálható egy másik, nagyobb szabású, bár kevésbé romantikus eset.

Csak hatodik osztályban tanítják, de aki már elég idős közülünk, annak hallania kellett a kutyafejű horda pusztító hadjáratairól. Nyolc birodalmat foglaltak el a sötétség korában, az ott lakók talán felét kegyetlenül lemészárolva. Számos csatáról, hős hadvezérről van már pontos adatunk, ám egy dolgot nem értenek korunk történészei. A kutyafejű seregek ugyanis egy napon visszatértek eredeti hazájukba, félbeszakítva minden hadműveletet, feladva megszerzett területeiket. Ennek oka a történelem egyik legvitatottabb kérdése.

Akármi volt is a háttérben, nagy szerencse, hogy végül nem foglalták el az egész kontinenst a hordák. Arról a népről beszélünk, amelynek leszármazottai ma keleti szomszédaink, és iskoláikban máig történelmi tényként tanítják Orx császár legendáját, aki szerintük sárkányháton lovagolva hódította meg a világot. Tanítják, mármint annak, aki iskolában tanulhat náluk, mivel ezt ott csak a legfelső körökben engedhetik meg maguknak a családok. Ilyen vezetés alatt aligha fejlődhetett volna a mai szintre a civilizáció. Nem lenne jogegyenlőség, kórházak, elektronika, kocsijainkat lovak húznák.

A nagy visszavonulás okára számos elmélet született, köztük az egyiket írásos dokumentumok támasztják alá. Az írás pedig éppen Theophilus testvér egyik legendája, és itt őrizzük ebben a kolostorban.

E kódex tanúsága szerint a kutyafejű hadvezérek a visszavonulásuk előtti hónapokban különös üzeneteket kaptak. Olyan információk voltak a Védszövetség futárainak birtokában, amiket csak messze a frontvonal mögött lehetett kikémkedni. A levelek végén pedig sosem maradt el a fenyegető mondat: a mi istenünk erősebb a tiednél, a te istened titkait is tudja.

Az általunk preferált elmélet szerint ez a pszichológiai hadviselés vezetett végül a kutyafejűek visszavonulásához.

Kérdés, hogy hogyan sikerülhetett ezeket a titkokat kikémkedni, és megint képbe kerül az isteni csoda lehetősége, a csodatevő személyt pedig ismét Theophilus testvér személyében jelöli meg a sötétség korából ránk maradt könyv.

Sajnos az ilyen régi történeteknek a hitelessége mindig kétséges.

* * *

A fiú édesapja soha nem tért haza arról a repülőútról, amire a kolostorlátogatás ideje alatt ment el. A fiú barátai a tőle kölcsönkapott időutazásos játék szabálykönyvét nem adták vissza, és az akkor játszott partiról sosem voltak hajlandók beszámolni, mintha valami súlyos bűnt akarnának eltitkolni, amit akkor követtek el.

S. Varga Zoltán: Jégszív

A novella megnyerte a péceli könyvtár 500 szavas novellapályázatát. Februári kulcsszó: HIDEG.

Bence tekintete olyan követelőzően sütött Vica arcába, hogy a lánynak a térde is elgyengült. A mélybarna szemekben szomorúság bujkált, mintha a fiú már sejtette volna a választ. Vica nem is bírta a látványt, lesütötte a szemét, a fiú átizzadt pólóját nézte inkább.

– Én… nem szeretlek, Bence – vallotta be. – Ne haragudj. Magam sem tudom, hogy miért, nagyon kedves vagy hozzám. Biztos velem van a baj.

A fiú sóhajtott. Fájdalmában oldalra nézett, a villamosmegálló üvegfalára, majd vissza.

– Szerintem is – mondta. – Nem tudok mást mondani, Vica. Én mindent megtettem, a tenyeremen hordozlak, nem tudom, mi mást csináljak még. Neked jégből van a szíved. Ezen én sem segíthetek. Szia.

Megfordult, és elsietett. Vica a fiú hátizsákos alakját nézte, ahogy belevész az utca forgatagába, és nagyot sóhajtott. Fájt a szíve. Lehet, hogy tényleg jégből van.

Újabb villamos közeledett a megállóhoz, ezért Vica is megfordult, és elment onnan. Közben megpillantott az út túloldalán egy oszlopon álló digitális órát, amely éppen átváltott a hőmérsékletre: 36°C. Vica maga elé nézett, és ment, épp csak annyira figyelve a külvilágra, hogy kikerülje az előtte totyogó embereket. Gyomrát összeszorította a tudat, hogy mindjárt nyári szünet, neki meg véget ért a barátsága Bencével, csak mert nem képes szeretni őt. Ezután talán egymáshoz sem fognak szólni, elkerülik egymást a gimiben, pedig mekkorákat beszélgettek és nevettek minden szünetben. Ezt elrontotta.

Könnyei elhomályosították a látását, de nem törődött vele, csak ment. Szembeszél lobogtatta meg a haját, és felborzolta csupasz karján a pihéket, de ezzel sem törődött, mert a bensőjében nagyobb hideget érzett, szétterjedt benne, mint egy vértócsa a padlón, a szívéből indult és megfagyasztotta a gyomrát, a derekát, a karjait is. Vica átölelte magát, és csak ment, leszegett fejjel. Bence mindennap nápolyit vett neki a büfében, a mai adag még itt van a táskájában, de mostantól ennek is vége. Az imént csak Vicának szólította őt, hidegen, hivatalosan, nem Vica-cicának, ahogy mindig, hiszen a barátságuknak vége: már nem érdemel kedvességet. Gyönyörű mély hangját sem fogja hallani többé, semmilyen szót sem fog hallani tőle, mert elrontotta, mert nem tudja viszontszeretni őt. Már az egész teste lúdbőrzött, fogai egymásnak koccantak, karjai reszkettek törzse körül. Hunyorogva nekifeküdt a szélnek, és csak ment, ujjai helyén jégcsapokat érzett, szűk farmernadrágja is megmerevedett a lába körül, lépni alig bírt benne, de megerőltette magát, kikerült egy félmeztelenül gördeszkázó fiút, és csak ment tovább, nyöszörögve, dacolva a jeges széllel. Fogai vacogtak, arca merev maszkká fagyott, erővel lehunyta a szemét, és könnyei apró jégdarabok formájában potyogtak le a ruháján. Már nem érezte a karjait, törzse teljesen átfagyott, bordái reszkettek, lábait csak gépiesen emelgette egymás elé jéghideg farmerjében, füleibe fájdalmasan mart az orkán süvöltése. A szél késpengeként vágta az arcát, a fülét, de ő csak Bencére gondolt, szomorú, mélybarna szemeire.

Nem bírta tovább, lekuporodott egy padra és összehúzta magát, kontrollálatlanul didergett, lehelete felhőkben pufogott belőle. Sírt, szeméből jégdarabok potyogtak a járdára, és ő Bence nevét zokogta a fagyos szélviharba.

Éjjel a rendőrség lezárta az egész teret, mert egy fiatal lány holttestét találták egy padon. A halál okát senki sem tudta megállapítani.

Tyll Forest: Addig nyújtózkodj...

Már negyedik napja nem jött álom a szemére. Kezdett aggódni, mert egész életében remek alvó volt. Olyannyira jó alvó volt, hogy bárhol, bármikor képes volt akár egy percen belül elaludni.

Először azt gondolta, az étkezésével van a gond, ugyanis az emésztés kihatással van az alvás minőségére. Esetleg a nőket időszakosan gyötrő valamilyen hormonális dolog. De valójában ugyanúgy étkezett, ahogy mindig. Ebben semmit sem változott. Az úgynevezett változó kortól meg még kissé messze volt. Általában tizenegy előtt ágyba került. Nem nézett idegesítő műsorokat, nem hallgatott vad zenét, nem evett fűszereset, nem tett szert semmilyen új szokásra. Ugyanúgy élt, ahogy mindig is élt. Tudomása szerint a legjobb egészségnek örvendett.

Esetleg az élelmiszerek minőségében történt valami olyan változás, ami ilyen módon kihathat az idegrendszerére?

Feküdt az ágyában, ami nagyon kényelmes ágy volt, az egyik legdrágább, gyógyászatilag is tesztelt matrac, amit a kereskedelemben kapni lehetett. Feküdt és járt az elméje, azon gondolkodott, vajon mi okozhatja nála ezt az álmatlanságot, de nem tudott rájönni. Végül arra a döntésre jutott, hogy ha néhány napon belül nem javul a helyzet, szakemberhez fordul segítségért. Tavaly azzal a színes szemüvegű csajjal is ez volt az irodában, aztán kiderült, hogy agyrák. Januárban még majd’ kicsattant az élettől, tavaszra meg már lehúzta a rolót. De nem, vele ilyesmi nem eshet meg, pozitívan áll a dolgokhoz, elvégre ez csak egy kis álmatlanság. Inszomnia, abból is az enyhébb fajta, hiszen még csak pár napja tart. Kivár, és ha a dolog nem javul, haladéktalanul szakemberhez fordul.

Amint ezt eldöntötte, kissé nyugodtabb lett, s mint ha valami álmosság-féle kezdett volna az agyára telepedni, amit ő boldogan üdvözölt, hiszen az elmúlt napok kialvatlansága már a munkájára is kezdte rányomni a bélyegét. Életében először figyelmetlen volt, hibázott is. Ez nem mehet így tovább!

Befordult a fal felé, felvette a lehető legkényelmesebb pózt, s a lassú légzést gyakorolva nyugtatta zaklatott idegrendszerét. Lassan számolt közben. Egy, kettő, három, négy, belégzés. Kicsit benntart, majd szintén négyig számolva kienged. Egy, kettő, három…

Valami megérintette a lábát. Riadtan rántotta be a takaró alá. Lassacskán rátelepedő nyugalma most hirtelen elillant, a helyét rémület és heves szívdobogás vette át. Egyedül élt, egyedül lakott ebben a lakásban, még csak háziállata sem volt. Márpedig az érintést határozottan érezte. Nem olyan volt, amit egy macska produkál, vagy amikor egy éjjeli lepke meglibbenti a szárnyával. Határozottan emberi kéz érintését érezte.

Lehet, hogy nekem is agydaganatom van? Álmatlanság, idegi zavarok, hallucináció… Hülyeség! Egészséges vagyok, csak túlspirázom a dolgot. Egyedül fekszem a szobámban és mindjárt elalszom.

Lábát kissé feljebb húzta és magzatpózban ismét elkezdte a lassú légzést. A tizedik be- és kilégzésre kezdtek elernyedni az izmai, jóleső nyugalom kezdett szétáradni a testében. Vigyázott, nehogy több oxigént vigyen be a szervezetébe, mint amennyit muszáj, mert akkor a dolog éppen fordítva sül el, akár hiperventiláláskor: éber lesz, felpörög, mint ha két kávét ivott volna meg. A lassú, kontrollált, egyenletes légzéssel már többször sikerrel járt, amikor kissé zaklatott volt. Most is egyre jobban, egyre nyugodtabbnak érezte magát, a néhány perccel ezelőtti dolgot – az érintést – már el is felejtette, s kezdte érezni a szemhéjára nehezedő jótékony erőt.

Az érintés most erősebb volt. Sokkal erősebb. Erősebb és a takaró alatt.

Felsikoltott, de lábát már nem tudta feljebb húzni, így is magzat pózba volt kuporodva. Inkább a fejére húzta a takarót, mint kislány korában. Iménti, éppen hogy elkezdődő nyugalma úgy röppent el, mint riadt madárcsapat a háztetőről. Azon kapta magát, hogy a fogai összekoccannak a rémülettől.

De ilyen nincs! Képzelődőm!

Mintegy a gondolatára érkező kihívó válaszként valami megfogta a nagylábujját. A valami érdes volt és hideg. Határozottan emberi kézre emlékeztetett, egy érdes és hideg emberi kézre.

Egy hulla keze. Az ilyen hideg és… nyirkos!

Felvonyított, mint egy kiskutya. Kiáltani akart, de bárhogy igyekezett, nem jött ki hang a torkán. A kéz – már ha kéz volt egyáltalán – elengedte az ujjat. Bár eddig nem kellett vizelnie, most úgy feszült a hólyagja, mint egy túlfújt lufi, úgy érezte, bármikor szétdurranhat. Az előbb még a lassú légzést gyakorolta, de most lihegve hiperventilált. Izzadt a takaró alatt, moccanni sem mert. Nem volt vallásos, sőt, újabban kimondottan ateista nézeteket vallott, most mégis imádkozni kezdett. Mivel saját gondolatai leblokkoltak, csak a Miatyánkot kezdte el nyüszítve kántálni. Amikor odaért, hogy „szabadíts meg a gonosztól”, akkor érezte meg a szagot.

Penetráns, édeskés, gyomorforgató. A bomlás félreismerhetetlen szaga. Dögszag. Hullaszag.

Elakadt az imában és elengedett a hólyagja. A meleg vizeletet mohón szívta magába a lepedő és a matrac, a vizelet szaga a dögszaggal elegyedett.

A combja hátsó felén végigfolyó vizelet egy pillanatra kizökkentette jeges rémületéből. Elhatározta, hogy történjék bármi, felkapcsolja az ágy melletti lámpát, lerúgja a takarót és felkel.

Háromra. Igen, háromra elfordulok a faltól, felkapcsolom a lámpát és véget vetek ennek a szarságnak! Akkor… egy… kettő… három!

A takaró alatt maradva villámgyorsan fordult és nyúlt a kapcsoló felé. Ám a kapcsoló ismerős tapintása helyett keze valami mást tapintott. A valami nyirkosat, hideget és keményet. Tisztán érezte ujjbegyeivel rajta a körmöket is. Jó nagy körmöket…

Vissza akarta rántani a kezét, de a kéz megragadta. Olyan erősen tartotta, mint egy satu. Nedvességet érzett a keze fején, mint ha valaki végig nyalná. Torkaszakadtából sikítani akart, de csak nyöszörgés jött belőle. Mint ha valami letekerte volna a hangerőt benne. A kéz elengedte, ő pedig visszarántotta a kezét a takaró alá. A rátapadt nyál hatványozottan árasztotta magából a dögszagot.

– Menj innen! Hagyj békén! – hörögte rekedten a bűzös sötétségbe, egyre elfúló, fakó hangján. Válaszul a takaró sarka elkezdett emelkedni a lábánál…

xxx

– Nem tudod, mi lehet a Magdival? Hetek óta nem láttam.

A magas nő szorgalmasan pakolta a kockacukrokat a kávéjába. A mellette álló kopasz férfi keserűen itta. Nagyot kortyolt a sötétbarna italból. Kortyát fintor kísérte.

– Nekem is hiányzik. Ugyanis ez a kávé vacak. A Magdi legalább jó kávét főzött. Mióta is..?

– Egészen pontosan három hete és négy napja. El sem érem, pedig próbáltam hívni. A mobilja ki van kapcsolva.

A kávézókhoz egy alacsony, tömzsi férfi csatlakozott.

– Marad nekem is ebből a löttyből? Jól hallottam, Magdiról beszéltetek? Ezek szerint ti nem is tudjátok?

– Mit? Ne idegesíts, csak nem..?

– Én is a Zsófitól tudom. Tegnapelőtt találtak rá szegényre a saját lakásában. Az ágyában feküdt, már jócskán oszlásnak indult. A szomszédjai hívták ki a rendőröket a szag miatt. Állítólag úgy hemzsegtek a lakásban a legyek, hogy vágni lehetett őket.

A magas nő és a kopasz férfi keze megállt a levegőben a kávéspohárral. A nő a szája elé tette a kezét, arca elsápadt.

– Uramisten! Ez borzalmas!

– Rettenetes, igen. Azt mondják, össze volt kuporodva, mint egy magzat. A szája nyitva volt, mint aki sikoltozás közben halt meg.

– Mikor lesz a temetés? – kérdezte a kopasz férfi.

– Nem tudom, talán a Zsófi többet tud ez ügyben. Megkérdezem. Ez a kávé pocsék. Miből van ez, kazánsalakból?

 – Lehet, hogy nem is kellene kávét innod – mondta a kopasz. –  Lehet, hogy ez a bajod!

A magas nő meglepetten nézett a tömzsi férfira.

– Csak nem a szíved? Valami baj van?

– Nem, dehogy. Csak egy kis álmatlanság. De semmi komoly.

A kopasz férfi a fejét ingatta.

– Harmadik napja nem alszik. Ez már aggodalomra adhat okot. Nézd, a szeme is milyen karikás! Így meg fog betegedni.

A tömzsi felnevetett.

– Dehogy is! Tudod, hogy vasból vagyok. Ezer éve nem voltam beteg és mindig jó alvó voltam. Biztos kicsit több stressz ért. Ha még pár napig ez lesz, ígérem, orvoshoz megyek. De addig minek az ördögöt a falra festeni?

Kertész Máriusz: Megálló a japánkertben

A fél hetes busz szélsebesen vágott át a japánkerten és tűnt el Ivan látómezőjéből. Ivant ez most egy cseppet sem zavarta. Ma végre kiegyensúlyozottnak érezte magát, gyönyörködni akart picit a japánkertben, mely különleges bonsai fákkal bővült. Kétszer megkocogtatta a szemüvege jobb oldalát, mire a japánkert előterében megjelent egy menürendszer. A megfelelő applikációt megnyitva megtudta, hogy a következő járat tíz perc múlva érkezik. Majd a szemüvege jobb oldalát megérintve a menürendszer eltűnt, és végre zavartalanul merülhetett alá a japánkert nyújtotta látványba.    

Két kölyökmacska játékos harcát figyelte egy virágzó cseresznyefa alatt, mikor valaki megkocogtatta a vállát. Összerezzent a váratlan interakciótól. Megszokta, hogy az utcán a szemüveg applikációján keresztül lépnek kapcsolatba vele az ismeretlen emberek. Oldalra fordította a fejét és egy lányt pillantott meg, aki úgy volt felöltözve, mint régen a punkok.

– Ne haragudj, meg tudnád mondani, mikor érkezik a következő busz? – kérdezte a lány.

– Körülbelül nyolc perc múlva, az imént néztem meg az applikációban. De hogyhogy rajtad nincs szemüveg? – kérdezte meglepődve Ivan.

– Elromlott, szervizben van – válaszolta zavartan a lány.

– Nem adtak egy idegleneset, míg a régit meg nem javítják? – kérdezte csodálkozva Ivan.

A lány nem válaszolt, Ivan pedig újra a hancúrozó macskákat figyelte.

– Elza a nevem – mutatkozott be hirtelen a lány Ivan felé fordulva.

A lány üdvözlésre nyújtott keze kitakarta a macskákat. Ivan elsőre nem tudta, mi történik, aztán kapcsolt, a lány felé fordult, és megrázta a kezét. A lágy női tenyér érintése furcsa, de kellemes érzéseket keltett Ivanban. A természetesnél nincs jobb, futott át az elcsépelt igazság Ivan agyán.

– Te sose szoktál szemüveg nélkül utazni? – kérdezte Elza.

– Nem jellemző. De így is észrevettem, hogy a megálló bal oldalánál szelektív hulladékgyűjtőket helyeztek el. Ez a japánkertemben is jól mutat.

– Ó, szóval japánkertet vetítesz ki magadnak. Én is szeretem a japán kultúrát. Otthon van egy bonsai fám. Igazi, nem virtuális – mondta vidáman Elza.

– Én már megszoktam a virtuális valóságot. Önkéntes katona voltam a válság idején, láttam eleget a valóságból.

 

Mindketten hallgattak. Nem nagyon volt erre mit mondani, ráadásul Ivan elszokott már az ilyen hosszas csevegésektől. Ismét Elza törte meg a csendet.

– És engem milyennek látsz a virtuális világodban?

– A hajad szőke, a szemed kék – mondta kissé zavartan Ivan.

– A hajam nem szőke, hanem barna, a szemem pedig zöld – válaszolta Elza.

– Ha kikapcsolnád a filtert a szemüvegeden, olyannak láthatnál, amilyen valójában vagyok.

 

Ivan egy ideig hallgatott. A barátnőjére gondolt, aki a válság elől Amerikába szökött, és akiről azóta se hallott semmit. Meg a buszmegállóval szemközti rokokó stílusú épületre, ahol a gyerekkorát töltötte, és amely most már csak egy kiégett romhalmaz volt.

– Egész nyugodt reggelem volt, míg meg nem jelentél a japánkertemben – szólalt meg végül Ivan, de hangja inkább kedves volt, mint szemrehányó.   

– Szemüveg nélküli meglátásom szerint csak akkor tudunk a mostani helyzeten változtatni, ha szembenézünk a valósággal – mondta némi humorral Elza.

– Nem tudom, hogy van-e elég erőm hozzá – válaszolta Ivan, miközben levette a szemüvegét.

A napsütés váratlanul érte, sokáig hunyorgott. A szeme lassan szokott hozzá a fényhez. Elzát nézte, a barna haját, ahogy bele-belekap a szél, és a lány mögött elterülő parkot a haldokló bokrokkal. Közben megérkezett a busz. Ivan egy pillanatig habozott, a kitárt buszajtó a biztonság érzésével kecsegtette. A buszon, mint a heringek, szorongtak a virtuális szemüveget viselő utasok. Végül intett a sofőrnek, hogy továbbmehet. 

– És most merre induljunk? – kérdezte Ivan.

– Lefelé a belvárosba. Meg fogsz lepődni, mi minden épült újjá, míg te a japánkertedben próbáltad elfeledni a múltat. 

Azzal elindultak Elzával a bombatölcséreket kerülgetve, a hajdan volt színpompás sugárúton. 

Nem zavartatom magam

Hát ez lenne számomra a béke szigete. Két négyzetméternyi loggia a panelház negyedik emeletén. Kiültem ide, ez a félóra nekem jár. Vagy ha egy egész óra, hát annyi. Nem fogom nézni az időt. Távolinak tűnik, ahogy dörömbölnek az ajtón, de az sem mozdíthat ki ebből a kényelmes kerti székből. Majd a gyerek kinyitja, vagy ha nem, az sem érdekel. Most csak a pillanatban élek.

Mit élek meg a pillanatban? A szomszédaim zajongásának monotonitását. Megnyugtat, hogy tudomást sem vesznek rólam. Szokatlan, hogy nem kérik a tanácsomat, a segítségemet, ahogy a munkatársaim szokták, mégis elcsevegnek, nyüzsögnek, tesznek-vesznek, jól érzik magukat. A világ eldöcög nélkülem is. Olyan megkönnyebbülést érzek, mintha most vettem volna le a vállamról a világot, pedig csak ráébredtem, hogy eddig sem én vittem.

Az alattunk lakó fiút ismerem, zeneiskolába jár. Most is hallom, ahogy gyakorol. Egy hangot eltéveszt. Máskor bosszantana, hogy ezt a gyatra játékot kell hallgatnom naphosszat újra és újra. Most semmi sem bosszant. Átérzem a fiú elhivatottságát, a munkával járó szenvedését. Egy rövid dallamfoszlány most jól sikerült. A fiú játéka kissé felgyorsul, hangosabb, magabiztosabb, valódi muzsika adta öröm sugárzik át belém. Aztán megint ront, de hallom, hogy nagyobb lelkesedéssel kezdi újra.

Benzinmotor zúgása nyomja el a zenét. A mi házunkkal szemben kertes házak vannak, azok egyikében vette elő a fűnyírót egy lakó. Van, aki ilyenkor ideges lesz, hogy nem hallja a tévét. Én oda sem fordítom a fejem, halvány mosollyal az arcomon szippantok egy mélyet a levegőből. Távol van az a szomszéd, talán nem is a szippantásom hozta ide a hangulatot tőle, valahogy mégis sikerült ráhangolódnom. Átérzem, hogy egy stresszes munkanap vagy egy kiadós családi vita után milyen frissítő tud lenni egy kis kerti munka. Az idegei minden fordulattal egy fokkal nyugodtabbak, a gondolatai tisztábbak, derültebbek. Én is derültebb lettem.

Az utcán egy macska kódorog. Talán épp az a macska, amelyik hajnalban felébresztett hangos nyávogásával. Biztos voltam benne, hogy gyereksírást hallok, kinéztem az ablakon is, hogy mi a fene történt. Persze a sötétben semmit sem láttam. Még mindig kicsit álmos vagyok, nem tudtam visszaaludni. Furcsállom, hogy egyik szomszéd sem dobja meg most papuccsal a macskazenés ébresztő miatt. Az állatka már kialudta magát azóta, és csak kódorog ott szerelmes szívvel, boldogan. Azt hiszem, én is boldog vagyok.

Viszont ez a visítás már több a soknál. Én igazán sok mindent elviselek, de ez mégiscsak a szülő hibája, ha a gyerek a lépcsőházban sem tud ember módjára viselkedni! Az én kicsi Pannikám sosem csinálna ilyet. Az a neveletlen hisztis kölök vele egykorú lehet, egészen hasonlít a hangja, épp csak egy kicsit rekedtebb.

Most, hogy kizökkentem a nyugalmamból, ideje visszatérnem a kötelességeimhez.

– Panni! – szólok. Aztán újra. Bemegyek a lakásba. A bejárati ajtón át hallom a sírást. Gyanakodva fordítom el a zárban hagyott kulcsot, résen át nézek ki a homályos lépcsőházba. Lassan felismerem a most már zokogó gyereket:

– Panni!

Egy megtört átok súlya

– Minden tiszteletem – próbálta tompítani illetlen megjegyzése élét a Szabi –, de maga negyvenéves, és hatvan kiló. Bírni fogja?

Zommer Endréről sok városbeli hitte, hogy Szabolcsnak hívják, de aki közelebbről ismerte, tudta, hogy a téeszes időkben ő intézte a szabadnapokat, akkor ragadt rá ez a név. Nem csak simán Szabi, hanem a Szabi. A rendszerváltás óta idénymunkásokat szervezett a földekre.

A valóban törékeny alkatú nőt látványosan hidegen hagyta, hogy hölgyek kora, súlya tiltott beszédtéma-e, és meglepően határozott hangon válaszolt:

– Nálam alkalmasabb embert gereblyézésre nem talál.

A férfi maga elé mosolyogva szólalt meg:

– Ugye nem a képességeimben kételkedik... – közben belepillantott az előtte fekvő önéletrajzba –, kedves Tamara?

Tamara sötétlila kosztümben állt a konténeriroda közepén, mintha valami értelmiségi állásinterjún lenne, görcsösen szorított melléhez egy nagyobb paksamétát, azzal közelített a Szabi íróasztalához.

– Inkább a saját képességemben bízom – Elővette legtitokzatosabb hangját, és valami ijesztően átszellemült nézést. – Én ugyanis... – és letette a papírokat az íróasztalra – nem tudok nyomot hagyni.

A Szabi fintorgott.

– Önéletrajz? Referenciák? Nálam erre semmi szükség. Egyszerű melósokat közvetítek ki – Belenézett a még mindig furcsán csillogó szemekbe, ami kicsit kényelmetlen érzés volt számára, de aztán eszébe jutott valami, amitől egy előtörő nevetést kellett elfojtania: – Magánál zakkantabbakat is. Öltözzön át valami kevésbé hivatalosba, mielőtt kimegy a földekre!

Tamara arca visszarendeződött, még mosolyra is görbült a szája vége a sikerélménytől, majd sietősen kifelé vette az irányt. A vállalkozó eddig nem is nézte meg jobban magának a jelentkezőt, de ahogy távozóban megvillant előtte a hölgy zöld divatbakancsa, hirtelen késztetést érzett, hogy utánaszóljon.

– Mióta van ez a... képessége?

– 2006. június 30-a óta.

A Szabi testét megint egy szusszanásnyi nevetésféle rándította meg.

– Honnan tudja ilyen pontosan?

– Apám születésnapja – vont vállat Tamara még mindig háttal. – Akkor történt.

„2006. június 30-a" – tűnődött a Szabi. „Újjászületésem napja, micsoda egybeesés!" És dolgára engedte a nőt.

* * *

A Szabi kicsit bolyongott a földeken, mire megtalálta a különös gereblyés nőt. Ahogy közelebb ért, feltűnt neki, hogy az a zöld női bakancs ugyanolyan rosszul illik most a rongyos kantáros nadrághoz, mint azelőtt a sötétlila kosztümhöz. Egy vízzel töltött üdítős palackot nyújtott felé, hogy valami ürügye legyen megszólítani.

– Rohadtul tűz ma a nap. Gondoltam, megnézem, hogy viseli.

Tamara nem válaszolt, egy reményvesztett sóhajjal nekilátott a csavaros kupakkal megküzdeni.

– Rájöttem, hogy ki maga.

Tamara lesütötte a szemét, kapkodva zsebre tette a vizet, és vadul gereblyézni kezdett.

– Először a cipője volt ismerős, de most már az arca is. Tényleg maga az.

Tamara kicsit lassabb mozdulatokkal folytatta a munkát, félig elfordított arccal fülelt.

– 2006 tavaszán kórházba kerültem. Bőrrákkal. Öt százalékot adott a doktor a túlélésre. A főorvos bemutatott egy fiatal doktornőt, vagyis inkább még csak hallgató volt, aki egy kísérleti gyógyszerről beszélt, amit az egyetemi kutatócsoportja fejlesztett ki. Aláírtam egy papírt, hogy minden kockázatot én vállalok. Miért is ne vállaltam volna, mit veszíthettem? 2006. június 30-án. Most itt vagyok. Maga is itt van. Olvastam az önéletrajzában, hogy hogyan került ide. Sosem lett orvos. Tizenegy munkahelye volt, egyre távolabb került a jól fizető állásoktól, meg a nagyvárosoktól. Mi történt?

Tamara leejtette a gereblye nyelét, sóhajtott, de megvárta, hogy a Szabi újra szóljon.

– Miért gondolja, hogy nem tud nyomot hagyni?

– Beadtam a szert a betegnek. Nagyon izgatott voltam. El akartam mondani valakinek, hogy én leszek az új rákgyógyszer feltalálója. Felhívtam apámat. Aznap volt a születésnapja. Nagyon mérges volt, hogy nem őt köszöntöttem fel először. Ő mondta nekem... Hogy nem... Hogy nem hagyhatok nyomot a világban. Azóta nem tudtam megtörni azt az átkot. Nézze! Lépek, és nincs. Nincs nyom.

A Szabi nem nézett a földre. Tamara arcát nézte, hogy levegőért kapkod, izzad, rázkódik, ahogy a földet tapossa. Amint felfogta, mi történik, megszólította:

– Nyugodjon meg, kérem! – De Tamara nem vette észre, csak taposott kétségbeesetten. – Tamara! – kiabált rá a Szabi. Tamara abbahagyta, a lábát nézve zihált. – Új életet adott nekem. Mindig emlékezni fogok magára. Bennem nyomot tudott hagyni.

A Szabi zavarba jött. Nem bírta tétlenül nézni, hogy az a nő kínlódik. A nő, aki az ő kínjait azon a napon nem nézte tétlenül. Kereste a tekintetét, hiába. Jó lett volna tudni, hogy elvárja a közeledését, vagy tolakodásnak venné. Oda-vissza toporgott, aztán fél karral mégis átölelte.

Tamara nem tiltakozott. Elcsendesedve összébb húzta magát, mint egy sérült veréb.

Egy ideig így is maradt, aztán ijedten pillantott maga elé. Egy női divatbakancs nyomára szegeződött a tekintete. Fölkapta a gereblyét, hogy eltüntesse. Közben újra észrevett néhány bakancsnyomot. Zavartan kapkodott, hogy melyiket gereblyézze el először. Újabb és újabb nyomokat vett észre, és gereblyézett, gereblyézett, a szeme könnyezett, sietve letörölte, hogy mehessen a következő nyomot elkaparni, de a könnyek csak jöttek, jöttek, míg már semmit sem látott, és akkor térdre esett, és már csak zokogott.

– Mára hazamehet – akarta mondani neki a Szabi, de elcsuklott a hangja.

Krystohans: Farkastestvérek

Copyright

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Jobb kapni, mint adni?

Kérlek, oszd meg ezt a könyvet minél több ismerősöddel! Mi ingyen adjuk, ám hogy ez továbbra is így maradhasson, hatalmas olvasottságot kell felmutatnunk a reménybeli mecénásainknak. Ennek az alapja, hogy függetlenül attól, hogy neked mennyire tetszett a könyv, mindenképpen küldd tovább másoknak is! A Creative Commons teljes jogot biztosít neked ehhez. Akár magát az e-könyvet, akár a letöltő linket osztod, a HEBOK nagyon hálás lesz neked érte!

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Sírfelirat

„Itt nyugszik Dúmadock bősz hadinépe, kik forgatva fegyvert, Quetterek vesztét okozván hulltak el sorra, mint hősök.”

Ősi sírfelirat Maldiberan keleti partvidékéről

1.

A táj olybá tűnt, mint amin egy sárkány tombolta ki a dühét – fekete sziklák és kövek borították az egyébként csupasz földet, komor hangulatba vonva a háttérben magasodó hósipkás hegycsúcsokat. Hideg szél kergette zabolátlanul a leszakadt felhőfoszlányokat, amiket vérszínűre festett az ereszkedő Magnius gyengülő fénye.
Mejime elkeseredetten nézett szét ma estére szánt szálláshelyükön. A törzsfő a környék egyetlen magasabb sziklájának tövébe vezette őket, abban a reményben, hogy itt talán védve lesznek az észak felől fújó széltől. Tévedett. A szél gonosz örvényekkel ide is benyúlt, minduntalan kifújva ruháik alól az ott őrzött kevéske meleget. Ahogy látta, nem csak neki esett nehezére elvackolnia magát. Míg a legtöbben már kisebb-nagyobb csoportokba verődve készülődtek az alváshoz, Marduh, hűséges társa szintén idegenkedve forgatta a füleit, mindegyre a ma mögöttük maradt útra visszatekingetve morgott, nyüszített, mint aki nem érti, miért is kell nekik itt lenniük egyáltalán. Majd Mejimére nézett, mint aki teljes tanácstalanságában már csak tőle remél valami ésszerű megoldást. Szemeiben a reggeli elválás fájdalma tükröződött vissza. Mejime elkapta a tekintetét – nem akart gyengének látszani. Minden elvesztett társuk a saját gyengeségének lett az áldozata. Feladták, vagy fellázadtak sorsuk ellen. Ő most kezdte úgy érezni, nincs tovább.
Összeszorított fogakkal, sírással küszködve kezdett felfelé kapaszkodni a szikla oldalán. Magányra vágyott, és tudta, ezt a szikla tetején meg fogja kapni. Egy ilyen fárasztó nap után senki sem fog utána mászni. Senki, kivéve Marduhot.
A szikla tetején arcába csapott a hirtelen erős szél. Ehhez képest a szikla tövében tényleg szélcsend honolt. Bár a foga vacogott, mégis kiült a szikla legtetejére, ahonnan messze elláthatott vissza, dél felé.
Mejime ujjai szórakozottan túrtak a mellé kuporodó farkas fülei közé. Fázósan húzódott közelebb hozzá, némi meleget remélve a reszkető állattól. Válla mögé söpörte arcába fújt haját. Erőlködve fúrta szemeit a távolban alig kivehető fekete sávba, amit épphogy csak még megvilágított a Magnius alábukó vörös korongja. Az erdőség. Tegnap még otthonuk volt, ma már csak testvéreik hona, miből kiűzettek ők, ide, erre a koromszín kövekkel, komorló hegyekkel borított tájra.
Ahogy a sötétség kezdte átvenni a világ feletti uralmat, elcsomagolva fekete leplébe a távoli erdősáv képét, úgy váltak Mejime felelevenedő emlékei egyre élesebbekké, fájdalmasabbakká. Megjelent a Tavaspagony, ahol egész gyermekkorát töltötte, a Szikláserdő, ahol a farkastestvérekkel tanulták érteni a vadon nyelvét, a Nagytisztás, az első közös cserkesz helye, amikor az elejtett mún fölött állva legalább akkora büszkeség feszítette az ő mellkasát is, mint Marduhét, öreg barátjáét.
Marduh, a hűséges testvér. Otthagyta övéit az erdő szélénél, mert Mejimének mennie kellett tovább – ő nem választhatott – és ezért neki sem volt maradása. Pedig komoly vadásznak számított a falkában, sok kölyök viseli a vonásait az ifjak között, és nem egyszer verekedett a vezéri címért is. Mindez semmit sem számít már. Ott maradtak, ahol a falka: a távoli erdő sötétjében, s Mejime arra gondolt, hogy most valószínűleg a farkas torkát is ugyanaz a keserűség fojtogatja, mint a sajátját.
A Magnius utolsó fénye is elenyészett, helyét átvette a pimaszul vigyorgó félhold, és gyémántfénnyel szikráztak fel az egésznapos álmukból ébredező csillagok.
Mejime és Marduh egyszerre néztek fel a sápadt égi lámpásra, aminek fénye csak arra volt elegendő, hogy megélesítse a körülöttük szanaszét heverő kövek árnyékát az éjszakában, arra már nem, hogy bevilágítsa a szívüknek oly kedves, távoli vidéket.
Marduh légzése egyre zihálóbbá lett, mígnem halk nyüszítéssel végre ég felé eresztette a bensőjét feszítő érzéseit. Mejime inkább maga elé meredt, hagyta, hadd folyjanak végig arcán a könnyei. Ő nem adott hangot fájdalmának. Csak akkor tett ilyet, ha rokont, testvért gyászolt, most viszont figyelmeztette magát: azok otthon maradtak, és élnek – egyedül magukat sirathatná.
– Mejime! – szállt a törzsfő kiáltása a szikla aljából. – Gyere vackolni, mert ha holnapra megcsap a hideg szél, hátrahagyunk Ashkatonnak!
A szólított és a farkas egyszerre zökkentek vissza a valóságba, álltak fel és indultak lefelé a meredek sziklaoldalon. Nem a törzsfő iránti feltétlen engedelmesség szorította őket erre, hanem a szavakban rejlő igazság: a hideg éjszakát valóban nem lett volna tanácsos a többiektől külön tölteni. Ha valamelyikük lebetegszik, és nem bírja az erőltetett menetelést, a többiek kénytelenek lennének hátrahagyni, ami viszont egyenlő a biztos halállal. Ashkaton ritkán kivételezik bármelyikükkel is. És még ott a Zrogdavar is…
Mejime elnézte, ahogy az öreg farkas villámgyors szökkenésekkel aláereszkedik a kiugrókkal tarkított sziklafalon, majd, amikor már biztonságossá vált a kettejük közti távolság, ő is utána ugrott. Egyetlen kövecske sem fordult ki a talpa alól, ahogy szinte ugyanazon az útvonalon követni kezdte, ám mégsem kockáztatott. Tudta, sohasem bocsátaná meg magának, ha pont ő okozna valami sérülést testvérének. Most, amikor nemcsak gyógyulni és pihenni, de még enni és aludni sincs elég idő.
Hamar leértek.
A szikla aljában mindenfelé hevertek a kisebb-nagyobb csoportok, a szorosan egymás mellé feküdt társai. Szomorú látványt nyújtottak a szélen fekvő didergők; a farkastestvérek hiányát most ők szenvedték leginkább.
Igaz, közel félezren húzódtak meg itt, mégsem volt nehéz megtalálni a barátaikat. Az egyetlen olyan csoport volt, akiket farkasok melengettek. Marduh néhány morranással helyet parancsolt magának, majd várakozóan nézett fel Mejimére. Ő mosolyogva csóválta meg a fejét, látva, hogy öreg barátja még most is a régi – az egyetlen velük tartó nőstényfarkashoz bújt hozzá. Befészkelődött hát ő is, megnedvesedett orrát annak a fiúnak a hónaljába fúrva, aki a nősténnyel aludt. Azonnal megérezte combján a kutatón simogató kezet. Határozott mozdulattal hárította el a további közeledést, majd még szorosabban bújt a fiú oldalához. A következő percben már aludt is.
 
Csontig hatoló hideggel érkezett a hajnal. Mejime remegve, elgyötörve ébredt. A csupasz szikla nélkülözött mindent, amit az avar megadott; kemény volt és hideg. Úgy érezte, elfagyott, összetört minden porcikája, és ha aludt is, rosszabb állapotban van, mint mielőtt lefeküdt. Körülötte ébredeztek már a többiek is, a farkasok pedig már régen valami ehető után kutattak valahol előttük. Mostanság az egész napjuk ezzel telt, de vajmi kevés sikerrel jártak. Idegen szagok birodalma volt ez nekik is.
Nyögve, sziszegve nyújtózó társai szeméből rögtön kiolvasta, azok sem élték meg jobban az éjszakát, mint ő.
– Jaj, mindjárt összepisilem magam! – nyögte mellette Olmud, a fiú, akihez odabújt az éjjel. Sietősen tápászkodott fel, és eltűnt a szikla aljában.
Olmud. Az idegen. Szülei a legöregebb elfek a kolóniában. És a legszívósabbak is. Jobban bírják a mostani menetelést sok felnőttnél.
Mejime tekintete megkereste az öreg párt, akik szintén felébredtek már. Elkülönülve, magukban aludtak, pedig az ő farkastestvéreik is elmaradtak tegnap reggel. Mégsem tűnnek törődöttebbnek, mint máskor. Pokrócukat magukra tekerve, kis csomaggal a kezükben várják az indulást. Mint két szikkadt bükkfa, egykedvűen nézték az előttük álló utat. Talán már ők se tudják, hány esztendeje, hogy csatlakoztak a törzshöz, egyetlen túlélőkként egykori szabad családjuk lemészárlása után. Farkastestvérek voltak ők is, de – ahogy ezt Mejime a ritkán mesélt legendáikból ismerte – mégis nagyon másként. Egyetlen fiuk, Olmud már akkor anyja hasában volt, ám csak hosszú évek múlva született meg. És azóta is hasonló lassúsággal fejlődik. Gyermek volt, amikor felnőttek mellőle az első játszópajtásai, és már azok is vének, akik utána születtek. Ha igaz, amit az öregek beszélnek, közel százötven esztendős, de még mintha az első ötvenet sem élte volna meg. Sajnos nem csak külsejében ilyen. A körülötte létező világra is egy ifjú rácsodálkozásával tekint. Hiába van mögötte a számtalan év tapasztalata, ezek valahogy mintha nem maradtak volna meg benne soha. Őszi szelek fújják ki belőle a nyár emlékeit, a tavasz feledteti vele a tél megpróbáltatásait. Ahogy Mejime az öregektől hallotta, még a lányok is csak mostanában kezdték el érdekelni. És úgy tűnik, ő az első, akit komolyabban vesz futó játszótársnál.
Igazából nem tudta, örüljön-e ennek. Olmud, bár messze nem volt első az ifjak közt, korát belengő legendás hírének köszönhetően könnyedén sajátította ki magának. A többiek valahogy őrá is egészen más szemmel néznek azóta, hogy Olmud udvarol neki. Távolságtartóbbak. A lányok meg…
Mejime zavartan kapta el a tekintetét, amikor Olmud anyja észrevette, hogy már percek óta bámulja őket, és barátságos biccentéssel jelezte, hogy beszélhet, ha kérdése van. Nem volt baja velük, csak annyira idegenek! Nem szeretett beszélgetni velük. Csupán a meséiket hallgatta szívesen, ha nagynéha, nyári estéken elkezdték mondani régből felmerült emlékeiket. Olyankor többtucat másik fiatallal és felnőttel elvegyülve, behunyt szemmel élvezte azt a borzongatóan más világot, amit az Erdei Népek szabad élete jelentett. Jelentett egykoron. Hiszen azóta már biztosan alig tucatnyi maradék tengődik, elrejtett völgyek mélyén, örökösen bujdosva.
Hogy biztosan elkerülje az öregekkel való beszélgetést, inkább Viepát szólította meg, kedves barátnőjét, aki éppen fájdalmas nyöszörgéssel tornáztatta elgémberedett vállait:
– Talán felfáztál az éjjel?
– Nem csodálnám. A hátam nagyon fáj. Segítesz? – fordította hátát Mejime felé. Ő megadóan kezdte masszírozni.
Viepa is megváltozott, mióta Olmud körülötte legyeskedik. Régen mindent meg tudtak beszélni, mostanában meg mintha Viepa inkább a lánya lenne. Tanácsokat kér. A segítségére van. Ha valamin vitatkozni kezdenek, egyre gyakoribb, hogy Viepa végül ráhagyja, mintha nem kérdőjelezhetné meg az ő igazát. Attól a naptól kezdve pedig, amióta a Zrogdavar dühe elragadta a szüleiket, ha csak teheti, vele alszik, mint az elmúlt éjszaka is.
Mejime eleinte arra gyanakodott, talán bántja barátnőjét, hogy Olmud nem őt választotta. Aztán gyorsan tisztázódott, Viepát a legkevésbé sem foglalkoztatja Olmud. Meg úgy általában a fiúk. Az egyetlen hím az életében eddig Horag volt, a farkas, aki Marduhhoz hasonlóan szintén követte őket erre a zordonat vidékre. Igazi farkastestvérek voltak Viepával, és olyan vadászpárost alkottak, amit még Mejime is csak csodálni tudott. Viepa a hathetes nyomokat is frissként követte, saját bevallása szerint úgy, hogy ahol nem látta, ott odagondolta őket. Sosem tévedett. Horag nyúlánk volt és iszonyúan gyors: ha nagyobb termet és testi erő is párosult volna hozzá, régóta vezér lenne a falkában. Így viszont csak jó vadász volt, értékes tag a vadászfalkában, és az apróvadak rettegett réme. Mejime többször megcsodálta már, amint a felrepülő fajdot egyetlen hatalmas, halálpontos vetődéssel leszedte a levegőből.
Kicsit aggódott a farkasokért. Nemcsak mert ezen a kopár vidéken szinte lehetetlennek tűnt, hogy bármilyen zsákmányt találjanak, hanem mert csak egyetlen nőstény jött velük.
Karah Olmuddal nevelkedett, ki tudja hanyadik farkasként a fiú életében. Tegnapelőttig a vezérhím nősténye volt, de választásával függetlenné lett. Ahogy Marduhot ismerte, ő biztos küzdeni fog érte. A másik négy hím pedig nem volt gyenge ellenfél. Horag talán eláll a küzdelemtől. Viszont ott van a mindig vidám elf lány, Noyake testvére, Mauh, aki fiatal és heves vérű. A másik kettő már idősebb, de Mauh kemény ellenfele lesz Marduhnak.
Miután befejezte a masszírozást, Mejime sietve kezdett összepakolni. Viepa hálásan segített neki, így hamar készen lettek.
A hideg reggelben eddigre már útra készen állt az elf kolónia. Iszákjukba csomagolták kevéske holmijukat – akinek takarója volt, azok magukra tekerték –, majd várakozóan tekintgettek a törzsfő családja felé.
A törzsfő farkastestvérei is az erdőt választották, így most megfogyatkozott családja körében, komor tekintettel nézett végig a törzsön, majd egyetlen intéssel a hegyek felé, útjára indította őket. Nem kellett szavakat pazarolnia rájuk; a reggel a megszokott rend szerint zajlott. Ideje volt indulni, ha nem akarták, hogy terelőjük, a Zrogdavar beérje őket. Mejime egy gyors pillantással nyugtázta, hogy Olmud szintén visszatért kisebb-nagyobb dolgáról. A fiú szülei mellé sorolt, úgy tűnt, a fázós reggel őt is visszahúzódóbbá tette. Mejime nem bánta különösebben, hogy nem kell hallgatnia bugyuta áradozásait, kétértelmű tréfáit. Jobb is így, hogy a szüleinek segít, hiszen a Zrogdavar már napok óta nem jött…
Ha a hatalmas quetter feltűnt a fejük felett, az nem sok jót ígért. Olyankor jobb esetben csak egyvalakit ragadott ki közülük, hogy éhét csillapítsa, de ha rossz hangulatban érte be őket, ha feldühítette a csapat lassú haladása vagy a sok lemaradozó, tucatjával tépte szét a közelébe kerülő szerencsétleneket. Legalább százan estek már áldozatául hosszú hetek óta tartó útjuk alatt. Elfek és farkastestvérek vegyesen. Főként a fáradtabb lábú, beteges öregek.
Mostanra a maradék is a teljes kimerülés szélén állt. A farkasok ugyan nem – nekik csak az egyre ápolatlanabb külsejük mutatta, hogy nincs túl sok idejük magukra –, ámde az elfek szinte csontig fogytak valamennyien. Akkor sem volt idejük enni, ha valami dúsan burjánzó erdőrészen haladtak át, a sietve bekapott bogyók, férgek, elrágcsált levelek pedig csak arra voltak elegendőek, hogy éhen ne haljanak. Most meg…
– A mai menetelés nehezebbnek ígérkezik a tegnapinál – jegyezte meg csöndesen Viepa. – Ez után a hideg éjszaka után nem hiszem, hogy meleg napunk lenne.
Mejimének nem volt kedve beszélgetni. Csak egy bólintással nyugtázta barátnője megjegyzését, aki nem is erőltette tovább a témát.
Egyébként igaza volt. A táj is egyre meredekebb, egyre sziklásabb lett, minden lépésükre figyelni kellett. Mejime már most érezte tagjaiban a fáradtságot, a tegnap esti késői fekvés bosszúját. Rosszkedvűen pöccintett messzire egy karjáról levadászott tetűt. Máskor talán elroppantotta volna a fogai közt, de most nem akart vérízt a szájában. Kósza gondolatként átfutott a fején, hogy alkalomadtán szól Olmudnak; jó lenne, ha átfésülné Karahhot. Nincs sok ideje az egésznapos vadászat mellett tisztán tartania a szőrét.
Az elfek alig egy óra menetelés után beérték a farkasokat. Azoknak szerencsét hozott a hajnali ébredés: egy hegyi kecske maradványain torzsalkodtak egymással. Csak az tette kissé visszássá a dolgot, hogy a kecske már láthatóan napok óta itt hevert. A farkasok feje felett magasan néhány fekete madár körözött, és amikor a közelükbe értek, megcsapta orrukat az elmúlás kénes bűze. Legalább néhány órára feledtette velük az evés gondolatát.
Testvéreik nem várták be őket, hanem sietve loholtak megint eléjük, hátha akad még valami zsákmány a kanyargó ösvény mentén. Attól nem kellett tartaniuk, hogy elveszítik egymás nyomát. Nem csak az útirány volt hetek óta ugyanaz, de ezen a kietlen vidéken ez az egyetlen ösvény vezetett keresztül, amin haladtak épp.
A távoli, hósipkás hegycsúcsok továbbra is takarták tőlük a Magniust, pedig lassan már a dél közeledett. Túljutottak a sziklákkal felszórt lapályoson, dombok és meredek falú völgyek kezdték terelgetni a csapatot, majd feltűntek az első komolyabb hegyoldalak. Minthogy úgysem volt mit enniük, a déli pihenő is elmaradt. Kora délután, amikor az első kósza fénysugarak előbukkantak a csúcsok mögül, megérkeztek a kaptatóhoz.
Mejime kimerülten, elcsigázottan és elkeseredve nézett fel. Meredek útszakasz következett. Egy palatörmelékes hegyoldalt kellett megmászniuk, amin csak a keskeny ösvény jelezte, hogy néha mások is járnak erre. Valószínűleg patás hegyi állatok. Libasorban tudtak csak nekiindulni.
Minthogy a farkasokat követve Mejiméék érkeztek elsőként, nem várták be a törzsfőt, hanem hogy elkerüljék a tolongást, nekiveselkedtek a meredek kaptatónak. A járás nehezebb volt, mint gondolták. Talpuk alatt minden lépésnél megindult a törmelékes pala, s azzal fenyegetett, hogy velük együtt csúszik a mélybe. Még a farkasok is csak óvatosan haladtak felfelé, messze előttük járva már a csupasz hegyoldalon.
Az elfek fáradt lábai alatt hangosan csörögve, ezerszám indult meg az apró palatörmelék. A mögöttük haladók újabb adagokat indítottak útnak, így a hegyoldal hamarosan csilingeléstől lett hangos.
Még alig értek a kaptató feléig, amikor megtörtént a tragédia. Az utánuk jövők közül valaki élesen felkiáltott, amit a következő pillanatban hangos robajlás nyomott el. Az ijedten hátraforduló Mejime csak annyit látott, hogy hatalmas porfelhőt verve töménytelen mennyiségű pala ömlik alá a mélységbe, űzve, kergetve egy tehetetlenül pörgő, pattogó testet maga előtt. Az elfek dermedten álltak, míg elcsöndesedett a hegyoldal. Amikor a szél elfújta a port, láthatóvá vált: nincs értelme a szerencsétlen után ereszkedni. Több méter vastag törmelék fedhette be a holttestet, ki tudja hol. Idejük sem volt rá, hogy megkeressék, előássák.
Minek bőszítenék ezzel a Zrogdavart?
Mejime keserűen vette tudomásul a hírt, hogy Maran volt az áldozat. Már csak pár hete volt hátra a szülésig. Hogy az éhség vagy a fáradtság szédítette-e meg, már lényegtelen. Mejime a párját, Hulest sajnálta inkább. Neki kell megbirkóznia a veszteség fájdalmával.
– Remélem, nem itt döglünk meg mind! – A mindig vidám Noyakének most aggasztóan remegett a hangja. – Szerinted, ha mindannyian egyszerre adjuk fel, a Zrogdavar mindenkit széttépne?
– Biztos lehetsz benne! – szólt hátra lihegve Viepa. – Olmud szülei tudnának mesélni! Úgyhogy gyere, mássz tovább, ne siránkozz!
Mejime, aki Noyake után lépdelt, fenekénél kezdte tolni a szédelgő lányt, aki bár kissé jobb húsban volt a többieknél, most teljesen elgyengítették a látottak.
Ez egyébként jellemző volt rá. Ha a Zrogdavar lecsapott rájuk, ő rendszeresen el is ájult. Érthetetlen volt, hogy a szilaj Mauh miért tartott ki mellette. Mindenesetre Mejime nem engedhette, hogy miatta esetleg itt kelljen éjszakázniuk a hegyoldalban, így ahogy csak az erejéből futotta, segített neki a gyorsabb kapaszkodásban.
Mire felértek, mindketten erejük végére jutottak. De nem voltak különbül az utánuk érkezők sem.
Odafent egy kisebb fennsík fogadta őket – vagy inkább egy jókora sziklaterasz –, amin túl még szinte semmivel sem tűntek közelebbinek a hósipkás hegycsúcsok, mint kora reggel, induláskor.
A fennsík nyüzsgött az élettől a korábbiakhoz képest. Törpe fenyők gyér erdeje fogadta az elfeket, s a távolból egy folyó zúgását hozta feléjük a didergető szél. A fenyőcskék között jól kivehetően kanyargott tovább az eddig követett ösvény.
– Jól van, tőlem jöhet a Zrogdavar, de én most enni fogok! – élénkült fel Noyake a fenyőcskék tobozait látván, és máris kézbe fogott egy még fel sem nyílt, de már barna darabot. Varázslatos fürgeséggel kezdte feltépkedni a pikkelyeit, és szemmel követhetetlen gyorsasággal kapdosta befelé az előkerült magokat. Csakhamar félezer másik elf is hasonló módon szorgoskodott körülötte. Az éhesebbek nem vetették meg a már régen elnyílt tobozok mélyén rejlő korhadt magokat, sőt még a következő tavaszra várakozó gyantás rügyeket sem. Miközben Mejime szintén az éhét próbálta elverni, a fenyők között véres tollak kupacára bukkant. Jókora madár lehetett, de hogy milyen, azt már nem tudta eldönteni. A farkastestvérek az utolsó csontig eltüntették. Viepa is csak hümmögve vonogatta a vállát, amikor megmutatta neki.
– Ennek is a fajdhoz hasonló, kaparászó lába volt, de sokkal nagyobb – tette még hozzá később, amikor meglelte a madár nyomát a tűlevelek között.
Fél óra múlva, mikor a törzsfő újra elindította a csapatot, egy lecsupaszítva szomorkodó törpefenyvest hagytak csak maguk után.
Valamivel fürgébben keltek útra ismét. A szomjúság és a közelgő éjszaka hajtotta őket a folyó felé. A fenyvesből kiérve azonban a farkastestvérek jöttek szembe velük. Zavart, ideges viselkedésük azonnal elárulta – baj van. Az elfek megtorpantak.
– Talán jobb lenne, ha az éjszakát mégis a fenyvesben töltenénk? – kérdezte Mejime szinte csak magától, miközben Marduhhoz guggolt, hogy átkarolja a zaklatott állat nyakát.
– Nem! – A törzsfő hangja zordan csendült a tanácstalan némaságban. – Előre megyek, azt hiszem, a Zrogdavar szólni kíván hozzánk.
Ijedt pusmogás kélt az elfek között, de ellenvetése senkinek sem volt. Mindannyian tudták, hogy a törzsfő bölcsessége vetekedett a szellemjáróéval, akit sajnos még az út elején elvesztettek. Most sem kételkedtek szavai igazában.
Mejiméék hátrébb maradtak hát tisztes távolságból követték a törzsfőt, a többi elf közé vegyülve. Közben nyugtatónak szánt simításokkal próbálták lecsendesíteni az egyre idegesebben nyüszítő farkastestvéreket, habár a feszültség az elfek között is ott vibrált a levegőben. A Zrogdavar egyszer szólt eddig hozzájuk – induláskor. Kijelölte az útirányt és a családokat, majd terelni kezdte őket. A legtöbben akkor hullottak el közülük. Azok, akik nem vették eléggé komolyan a Zrogdavar utasítását. Most mindannyian aggódva néztek a törzsfő szikár, lesoványodott alakja után. Bele se mertek gondolni, mi lenne, ha a szellemjáró után őt is elveszítenék.
Még sötétedés előtt elérték a folyót. Az út itt kicsit kiszélesedett, és a vadul zuborgó víz partját követve egyenesen egy emberek építette faluba vezetett. Mindannyian kíváncsian szemlélték az eddig csak legendákból ismert ősi nép lakhelyét. Ám embert nem láttak. A kőből rakott házak között sötétség és némaság honolt. Az első ház oldalának dőlve pedig ott várakozott a Zrogdavar.
Az elfek önkéntelenül is megálltak, amint megpillantották. A szörny feje nagyjából a ház tetejének magasságában volt, egyik karját hanyagul a zsúptetőre támasztotta, másikat a csípőjén pihentette. Hatalmas, bőrlebernyeges szárnyait most a hátán összecsukva viselte, de bozontos szőrrel borított teste még így is óriásinak tetszett. Szánalmasan törékeny kis lénynek tűnt előtte a törzsfő, aki, amint a megfelelő távolságba ért, térdre vetette magát, fejét lehajtotta, kezeit maga elé a földre tette, így jelezve, hogy hallgatja a Zrogdavar utasításait. Ő, mielőtt megszólalt volna, vérvörös szemeivel végignézett a hátul ácsorgó elfek sokaságán. A vad tekintetben mintha némi elégedettség bujkált volna.
– Elfizingek! – hangja csikorgott, mint öreg tölgy a szélviharban, iszonyú tépőfogai pedig akadályozták benne, hogy tisztán ejtse az elfek szavait, mégis minden hallgatója értette, mit beszél. Most, hogy mindannyiukhoz szólt, olyan erővel tört fel belőle a hang, ahogyan még mészárlásai közben sem hallották eddig soha. Már az üvöltése is megfagyasztotta bennük a vért. – Ezentúl itt laktok! Két holdváltás múlva eljön a jó idő a tájra, akkor magot vettek a folyón túli földekbe, és eszitek, amit terem! Addig ellát benneteket a hegy és a folyó! Aki engedetlen, elkóborol, azt Zrogdavar magába fogadja, jó sok szenvedést okozva neki!
Döngve a mellkasára csapott, hogy ezzel is egyértelműsítse, hogy kire gondolt, aki szenvedéssel jutalmazza majd a meggondolatlan elfeket, aztán hatalmas ugrással a levegőbe vetette magát. Szárnyai robbanásszerűen csaptak a levegőbe, a felkavarodott port egészen Mejiméékig sodorta a szél.
A félelmetes quetter rég eltűnt már a sötétedő égbolton, mire az elfek ocsúdni kezdtek döbbenetükből. A még mindig a földön térdeplő törzsfőhöz családja sietett oda elsőként, őket Mejiméék és a farkasok követték.
– A Zrogdavar azt akarja, hogy műveljük a földet?! – tette föl Mejime a hitetlenkedő kérdést, amint a feltápászkodó törzsfőhöz ért.
– Hallhattad. – A törzsfő elfogadta a segítő kezeket. Asszonya és lányai támogatásával indult a házak közé. Szemmel láthatóan még nem tette túl magát az előbbi élményen, talán még most sem hitte igazán, hogy életben van. Nem csak a hangja, egész teste reszketett.
Mejime nem hagyta magát ennyivel lerázni.
– De mégis hogyan?! Te talán tudod, miként csinálják ezt az emberek? Hiszen csak az öregek meséi beszélnek ilyesmiről!
– Ugyan, hagyd már! – A törzsfő asszonya, Lemmi haragvó tekintettel nézett vissza Mejimére. – Majd holnap megbeszéljük. Most talán a legfontosabb az, hogy vége van a menetelésnek, és kipihenhetjük magunkat. Nem gondolod?
– Itt?
– Itt. Igyatok, aztán válasszatok magatoknak házat, amiben elalusztok. – Lemmi utasításait a törzsfő csak egy bólintással hagyta jóvá.
Mejime leforrázva ment vissza társaihoz.
– Nos, akkor itt éjszakázunk? – fogadta őt Viepa.
– Igyunk, aztán keressünk magunknak egy emberszállást éjszakára! Ez a főnök feleségének parancsa.
– Juj, de izgalmas! – vidult fel Noyake a hír hallatán. – Sohase gondoltam volna, hogy még emberbolhám is lesz egyszer!
Mire mindannyian elintézték a legszükségesebb dolgaikat, sötét este borult a falura. A folyó vize dermesztően hideg volt, ezért csak felületes mosakodást végeztek, majd még a fáradtságtól kevésbé elcsigázottak gyors felfedező körutat tettek a faluban. Mejime is a felfedezők között volt. Olmud csatlakozott hozzá. Nem tiltakozott, amikor karját karjába fonta, mintegy segítségként.
– Ez az utolsó nap nehéz volt. Ha nem segítek a szüleimnek, talán nem csak Maran marad ott.
– Tudom, Olmud, ne mentegetőzz. Csak azt nem tudom, ezután jobb lesz-e.
Olmud csak sóhajtott válaszként. Fáradt szótlansággal nézelődtek tovább az idegen építmények között.
Alig pár száz házból állt a falu. Miután meggyőződtek róla, hogy teljesen lakatlan, a felfedezők visszamentek a többiekhez, és végre nekiláthattak éji szállást keríteni maguknak.
Majd mindegyik ház kőből épült, és palából zsúpolt tetőt hordott. Hamar felfedezték, hogy némelyik építmény nem az embereknek, hanem állatoknak, növényeknek épült. Állatot ugyan nem találtak, de a hátra hagyott ürülékük jól mutatta, hogy kutyákkal, macskákkal, kecskékkel és szárnyasokkal éltek együtt. Az is feltűnt, hogy nem olyan nagyon régen hagyhatták el a falut az emberek, hiszen orrfacsaró, szúrós szaguk még alig tisztult ki a házaikból. Az elfek legtöbbje éppen ezért is választotta éjszakára az istállókat, magtárakat. A legjobban azok jártak, akiknek valami kis szénaszállás-féleség jutott, mert ezekben még kevéske alomszalma is akadt. A magtárakban szinte mindenütt került egy kevés gabona, amit azon nyomban szétosztottak egymás között. Fejedelmi lakoma volt ez a hosszú nélkülözések után. Némelyik házból előkerült valamiféle romlott, rohadt tej is, ezeket a farkasoknak adták, akik szempillantás alatt eltüntették a förtelmes szagú maradékokat.
Végül majdnem éjfél felé járt az idő, mire mindannyian elcsendesedtek.
Mejiméék egy tágas istállóban kucorodtak össze.
– Különös egy hely – jegyezte meg csöndes álmélkodással Noyake, miközben szórakozottan vakargatta a mellé telepedett Mauh hasát. Szeme hitetlenkedve járt a tetőt tartó gerendákon. – Ahogy ezek az emberek egymásra pakolják a köveket, és holt fákkal támasztják alá a tetejét…
– Fáradt vagyok én most ehhez, Noyake – ásított Mejime. – Majd holnap kicsodálkozzuk magunkat. Most inkább aludjunk.
Hamar elaludtak. Széltől védett helyen, puha szalmán, teli hassal – ez maga volt a tökély viszontagságos menetelésük után.
Másnap lassan ébredezett a kolónia. A legtöbben még azután is sokáig heverésztek, hogy elillant szemükből az álom. Most ütközött ki rajtuk a hosszú menetelés fáradtsága, és még megmozdulniuk is fájt.
Már jócskán fent járt a nap, mire Toton, Olmud vénséges apja rányitott Mejiméékre, hogy meghozza a törzsfő utasítását: mindannyian gyűljenek a falu közepén álló nagy ház köré, mert beszélni akar.
– Remélem, ma este már nem utasítasz vissza – hajolt Mejime füléhez Olmud, amikor Toton kifordult az épületből, hogy értesítse a többieket is. Mejime gyors mozdulattal végigsimított az arcán, futó csókot lehelt rá, miközben visszasúgta:
– Nekem is hiányzol.
Majd fürgén felpattant, hogy némileg rendbe szedje ruházatát, mielőtt kilép a többiek közé. Olmud követte példáját; buzgón borzolta üstökét, hogy megszabaduljon a hajába akadt szalmatörektől.
Miután a többiek is hasonló mód helyrehozták magukat, elindultak a falu közepe felé.
Nem ők voltak az elsők. Több tucat nyúzott arcú társuk ácsorgott már a központi épület előtti kis terecskén, mire ők is odaértek. Fázósan húzódtak össze, minden lélegzetük kis párafelhőként tört elő orrukból, szájukból. A törzsfő már a ház bejárata előtti emelvényen várt, a tőle megszokott türelemmel.
Jobbról is, balról is csoportok közeledtek, hangos beszélgetésbe feledkezve. Ahogy Mejime kivette szavaikból, szinte mind az emberek furcsa lakóhelyéről vitáztak. Sejthették, hogy a törzsfő is erről akar majd beszélni, ezért aztán alig palástolt izgatottsággal siettek a térre. Mikor látszott, hogy nincs több hiányzó, a törzsfő felemelte a kezét. Azonnal csend lett. Mejimének úgy tetszett, bizonytalanság rezdült a hangjában, amikor megszólalt:
– Mind hallottátok, mit mondott tegnap a Zrogdavar. Örökül kaptuk az ősnép lakhelyét, hogy mi folytassuk azt, amit ők csináltak eddig. Nem tudom, miért, és nem tudom, hogyan. Az biztos, hogy mostantól itt kell élnünk. Ehhez meg kell tudnunk, miként juthatunk élelemhez. A magokat nem ehetjük meg, mert a meleg eljövetelekor abból kell növényeket nevelnünk. – Elégedetlen mormogás hallatszott. A magok jelentették az egyetlen jó dolgot eddig. Azonban a törzsfő zavartalanul folytatta: – Néhányan még ma elindulnak, hogy felfedezzék, mi van a folyón lefelé és felfelé. Ha át lehet kelni a vízen, akkor odaát is. Mindenekelőtt azonban meggyújtjuk az ősök tüzét, hogy emlékezzünk mindazokra, akik nem értek el idáig velünk. Utána indulhatnak. Akik maradnak, behordják ebbe a házba a magokat, utána pedig nekilátnak elvackolni a faluban. Megpróbáljuk kitalálni, hogyan élt itt az ősi nép, mit mire használt. – Kis szünetet tartott. Láthatóan valami olyat készült még mondani, ami neki is nehezére esett. – Az ősök tüzét nem oltjuk el… az emlékezés után, hanem széthordjuk.
Döbbent csend fogadta a hírt.
– Hacsak a felfedezők nem találnak bőséges élelmet és fát, szükségünk lesz minden melegre, hogy kibírjuk azt a két holdváltás időt, amíg megjön az enyhülés – tette hozzá magyarázatképpen.
A vacogó elfek tudták, hogy igaza van a törzsfőnek, mégis döbbent sutyorgás hullámzott végig a tömegen.
– Az ősök tüzénél melegedni? – jegyezte meg Mejime is csendesen. Talán csak Viepa és Olmud hallhatták, akik kétoldalról bújtak hozzá. – Mintha már mi is halottak lennénk…
A törzsfő intett, jelezve, vége a beszédének. Visszament a házba. A kolónia az öregek vezetésével nekilátott előkészíteni az emlékezés szertartását.
Hamar be kellett látniuk, a törzsfőnek mennyire igaza volt.
Az ősök tüzét szertartásosan egy elfmagas máglya alá gyújtotta a szellemjáró. Minthogy őt már szintén elvesztették, Olmud apja vállalta el a tisztséget. A szokás úgy kívánta volna, hogy minden halottat külön máglyára tegyenek, és a legtöbbet élt halottjuk máglyájából hordják szét a tüzet a többi alá. Azokban a ritka esetekben, ha nem volt meg a test – sodró folyam ragadott el valakit, vagy fenevad hurcolta el, esetleg Ashkaton vagy Zrogdavar áldozatai lettek –, hozzátartozóik őrizte hajfonatuk került csupán a lángok martalékának, hogy így biztosítsák az útjukat vissza Aslantassba, az elsők földjére.
Mejime négy hajfonatot őrzött. Olmuddal már az út elején kicserélték egymásét, Viepa a quetter első nagy mészárlása után adta oda a sajátját. Ezeknek a fonatoknak szerencsére még nem kellett máglyát rakniuk.
A másik kettő azonban a szüleié volt. Még születésekor csomózták fel csuklójára, majd kis zacskóban a nyakába került. Kései gyümölcs volt Mejime, szürke és töredezős volt a két tincs már akkor is, amikor szülei boldogságtól csillogó szemmel lemetszették azokat fejükről.
Ők ott maradtak a Zrogdavar első mészárlásában.
Viepa is hasonló két fonatot tett Olmud apja elé, majd még egy rakás további ifjú követte őket. Hules is csak ennyit adhatott Maranból, hiszen hiába volt alig félnapi járóföldre a holttest, lehetetlenség lett volna felkutatnia.
És csak jöttek az elfek, és csak hordták az öreg lábai elé a hajfonatokat, míg az utolsók már arcukon zavarral keresték a szabad helyet a földön, ahová még elférhetett a saját halottuk utolsó emléke. Végül több mint száz hajfonat kígyózott a földön. És inkább bele se gondoltak, hányan maradtak el úgy, hogy még az emlékezésnek sem hagyhattak maguk után semmit.
Volt baj elég nagy így is.
– Még tán egy tucat máglyát se rakhatunk össze abból, ami itt van – foglalta össze tömören Toton, látva a hajból álló szőnyeget.
– Talán… – szólt bátortalanul az egyik öreg – előbb hordjuk össze, ami fa van, és azt osszuk szét… hiszen úgyse számít már…
Ebben a lemondó tanácsban minden benne volt. Mejime szemét elfutotta a könny, torkát ugyanaz a száraz érzés szorította össze, mint két napja alkonyatkor, a szikla tetején. Ahogy elpárásodott tekintetét körbehordozta a körülötte állókon, látta, hogy legtöbben elgondolkoznak a tanácson.
– Nem, Huiava! – Hangjában indulat vibrált, miközben lehajolt, hogy remegő kézzel visszavegye és ismét zacskójába gyömöszölje a két drága tincset. – Nem. Az én szüleim kivárnak egy tisztességes emlékezést. Ha kell, makkot ültetek, felnevelem, megvárom, míg elszárad és kidől, de ezt nem!
Az öreg összeszorított szájjal hunyorgott fel rá. Mejime tudta, hogy meggondolatlannak tűnik hirtelen döntésével, tudta, hogy már azzal is megbántotta az öreget, hogy nevén szólította – a Huiava sast jelentett, de amióta megromlott a szeme, gúnyolta a név –, de most érezte, hogy ezer év után sem döntene másként.
Viepa hajolt le következőként. Majd még néhányan, jóval bizonytalanabbul. Huiava továbbra is csak Mejimét nézte merőn, vaksi szemeivel.
– A döntés a tiéd – hagyta végül helyben Toton. Furcsa mód az ő hangjában nyoma sem volt neheztelésnek. Ez nem csak Mejimét, Huiavát is meglepte. Egy pillanat alatt eloszlatta köztük a feszültséget. Újabb néhány elf vette vissza a tincseit, majd végre ez is elrendeződött. A földön így is közel száz maradt.
Toton ezek után megmutatta a helyet a folyóparton, ahol az emlékezést akarta tartani. Ide kezdték hordani a házaknál fellelt összevágott fát. Majd a házakból is kicipeltek minden fából készült holmit, amit láthatóan nélkülözni tudtak majd. Asztalok, székek, ágyak, szekrények és ládák halmozódtak fel egyre magasabb kupacba a folyóparton. Mejime némi bizakodással szívében nézte. Kora délután, mikor végeztek a gyűjtéssel, már szinte kezdte elhinni, hogy tévedtek, és mégis lesz elegendő fa a máglyákhoz. Ámde reménye csalókának bizonyult.
Ahogy elkezdték különrakni, máris látszott, micsoda szánalmas kis kupacokra futja. Hiába hoztak egyre újabb és újabb fából készült dolgokat, ezen mit sem segíthetett egy-egy leszerelt ajtószárny, mennyezetből kilazított zsindely. A legtöbb ilyesmit vissza is küldte Toton, mondván, szükség lesz arra még.
Amint elkészültek, kezdetét vette a szertartás. Nehezen gyulladt föl a tűz az öreg gyakorlatlan keze alatt. Majd egy órát küszködött a két fadarabbal, mire sikerült két tenyere közt forgatva izzásig hevítenie a pálcika alakút. Kiszáradt mohacsomót tett a körömaljnyi parázsra, és azt fújogatva szított apró lángocskát. Néhány marék szalmával aztán gallyak alá való tűzzé növesztette, majd az első máglya alá tette. Csípős füst kanyargott sokáig, úgy tűnt, nem is kap erőre. Aztán egyszer csak, szinte egy pillanat alatt felcsaptak a lángok, recsegve kezdték falni a sivító, durrogó fát. Toton fürge mozdulatokkal kezdte széthordani a tüzet, miközben hangosan énekelte a búcsúztató dalt, mindig annak a nevét fűzve a dallamba, akinek a hajfonata alá vitte épp tovább. Hosszú volt a dal, végtelennek tűnt a nevek sora.
Félezer emlékezésbe merült elf hallgatta lehajtott fejjel.
A fonatok sorra lobbantak el, még szinte pernyét sem hagyva maguk után. Az utolsó tüzek már az éjszakai ég alatt gyúltak, vöröslő fényük vérré varázsolta a folyó vizét. Szél se mozdult, és a lángok elől meghátrált a hideg. Az első máglya már nem volt más, mint egy hamukupac alól pislogó, halódó zsarátnok.
Elhalt az ének, csak a tűz dalolt tovább.
Nem tudni, ki kezdte, kinek az érzései csordultak ki először. Nem tudni, kiből tört ki először az ősi kínt, az elmúlással szembeni tehetetlenség érzését kifejező hang, kinek az arca fordult először az ég felé, hogy minél messzebb, minél magasabbra, egyenesen a csillagok közé voníthassa fájdalmát.
Félezer torok vádolta a halált.
A hang kupolaként borult rájuk, önmagában zengett, de mégis messzire vitte a folyó vize, és többszörösen visszaverték a házak falai, a messzi hegyoldalak.
Csak lassan csillapodott, és amikor elhalt, akkor is ott maradt, mint fájó üresség.
Szótlanul mentek vissza a házak közé, és oszlottak szét hálóhelyeikre. Senkinek még csak eszébe se jutott, hogy akár egy parazsat is vigyen az emlékezés tüzéből saját melegedésére.
 
A reggel ordítva tört a falura. Kegyetlen vihar szakadt le a hegyekből. Vad szél tépte, nyiszorgatta a tetőket, és olyan hideget hozott, hogy keményre fagyasztotta a levegőt. Sűrű, fehér förgeteggel érkezett, és vadul csapkodta belőle a hópelyheket mindenfelé.
Mejime már a vihar első hangjára felriadt, akár a többiek. Kint még éjszaka volt, és ahogy múltak az órák, úgy tűnt, el is marad a virradat. Fázva, remegve bújt Olmudhoz. Az fogvacogva ölelte át.
Egészen más volt ez az ölelés, mint az éjszaka. Akkor neki is egészen másért volt szüksége a fiú biztonságot adó karjaira, erős szorítására. Fájdalmát sírta ki a gyönyörben ott, és megkönnyebbülve aludt el. Most testük melegével védekeztek a megfagyástól.
Egyre szűkebb kupacba szorította őket a hideg. Farkasok és elfek füleltek kifelé, miközben oly elhagyatottnak érezték magukat, mintha nem lett volna körülöttük még tucatnyi ház, hasonló sorsú elfekkel rejtekükben.
Szó sem lehetett róla, hogy a magot a törzsfő házába vigyék. Marékszám ették, hogy meg ne fagyjanak. A vihar tombolása alatt ez volt az egyetlen, amit cselekedtek. Beszédre senki nem pazarolta az erejét.
Ahogy csillapodott azonban odakint a szél zúgása, Mejime felállt.
– Megtudom, mi van a többiekkel – válaszolta a kérdő tekinteteknek, és az ajtó felé indult. Marduhot egy intéssel visszaküldte a többiekhez. A farkas nem kérette magát.
Mejime nekifeszült az ajtónak, és néhány lökéssel elég szélesre tárta, hogy kiférjen. Kint derékig ért a hó. A fehér pelyhek még mindig őrülten kavarogva hullottak alá a táncoló szélben, de már nem a húst akarták leszedni a csontjairól. Mejime az egyik faluszéli ház irányába indult, ahol emlékezete szerint az öreg Toton és asszonya szállt meg néhány másik kisebb családdal. Küszködve törte a havat, fagytól elgémberedett kezeivel is segítve magát.
Még feleúton se volt, amikor ropogó lépteket hallott maga mögül. Megfordulva látta, hogy Olmud az, képén fülig érő vigyorral jön a kitaposott nyomain. Kezében egy…
A következő pillanatban már csattant is a vállán a hógolyó. Szétrobbanó darabjai a nyakába hullottak. Feltörő, bosszús kiáltását csengő kacagás jutalmazta.
– Ne legyél már ennyire kölyök! – fakadt ki Mejime.
– Visszaadhatod, ha akarod – ért mellé a fiú, és szó nélkül kezdte törni tovább a nyomot. Mejime lemaradt, amíg kirázta ruhája alól a havat, de esze ágában se volt elfagyott ujjaival hógolyót gyúrni. Inkább lehelgette azokat, miközben Olmud után indult.
Az egyik ház mögül ekkor Hules tűnt elő, hasonló küszködések közepette. Amikor észrevette őket, intett, majd feléjük törtetett tovább.
– A vihar Ashkaton elé küldte Airolgot – jelentette be, amint egymáshoz érkeztek. Airolg Hules bátyja volt, annak idején elsőnek tekintették az ifjak között. – Forró a teste, és nincs magánál. Szerintetek a törzsfőnek vagy az öreg Totonnak vigyem meg a hírt?
– Gyere velünk. Mi is Totonhoz igyekszünk.
– Igen? – fordult vissza csodálkozva Olmud. – Miért?
Mejime mérgesen harapott a szája szélébe. Néha kifejezetten idegesítette a fiú.
– Tüzet kérek tőle.
– Jó ötlet. Apám tud tüzet gyújtani, te is láthattad tegnap.
A lány el nem tudta képzelni, a másiknak honnan van ennyi energiája a fecsegéshez. Neki már annyi se volt, hogy ezt szóvá tegye. Kegyetlenül fázott. Remélte, ahová mennek, ott melegebb lesz, mint náluk.
Nem kellett csalódnia. Amint a házhoz értek, megérezték a füst szagát. A tetőn át, kis kürtőn keresztül jött kifelé. Az ajtótól már vezettek el nyomok a hóban. Kormos szélű lyukak mutatták, hogy a tűz már más házakba is elindult. Benyitottak.
Odabent kellemes volt az idő. Legalább harminc elf zsúfolódott egy kőből rakott tűzhely előtt. Nagyrészt gyerekek és a maradék öregek. Mejime a köszönés jelét mutatta, míg mellette Olmud a szüleit üdvözölte külön.
– Ha tűzért jöttetek, hozzatok fát, amin elviszitek – fogadta őket Toton. Mejime már fordult volna ki, de Olmud megfogta a kezét.
– Maradj, és majd segíts vinni. Addigra kienged a kezed.
Azzal már ott sem volt. Mejime jóleső érzéssel nézett utána. Közben Hules is elmondta, miért jött. Neki Toton azonnal kivett a tűzből egy lángoló végű fadarabot. Miközben átadta, asszonya, Jamaj csöndes szavakkal utasította, hogyan, miként kezdjék ápolni a beteget.
Mejime ezalatt csöndesen kínlódva rázogatta kezeit, amiből fájdalmas hasogatással távozott a fagy. Egészen meglepődött, amikor Toton hirtelen felé fordult, és megszólította:
– Miért jöttél Olmuddal?
– Ő jött utánam. Én tűzért jöttem.
Toton sokáig hallgatott. Közben újabb elfek érkeztek, fával a kezükben. Ezek legtöbbje az emberek eszközeiből tört, hasított fadarabok voltak. Valószínűleg mindent felhasználtak most a házakban, amivel táplálni lehetett a lángokat.
– Azért ne csinálj túl hamar felnőttet a fiúból, mert utána már hiába sírsz! – mondta végül az öreg, egyenesen Mejime szemébe nézve. Mély volt a pillantása, de nem éles. Nem várt választ a lánytól, sietve az újonnan érkezettekkel kezdett foglalkozni.
Mejime zavartan hallgatott. Nem volt biztos benne, mire gondolt az öreg. Talán nem helyesli a fiával való kapcsolatát? Még mindig éretlennek tartja rá? Vagy csak visszafogottságra int? Esetleg már tud az elmúlt éjszakáról?
Ez utóbbit elképzelhetetlennek tartotta. Közben megérkezett Olmud is, kezében ölnyi lécet hozva.
– Elbontjuk a rekeszeket, amikben az állatokat tartották odabent. Sok fa lesz belőle, gondoltam hozok ide is, hiszen itt sokkal többen vagytok – szórta le a terhét a kandallónál ácsorgók elé.
– Jól gondoltad, fiam. Tessék – nyújtott át egy égő ágat Toton –, vigyázzatok rá.
Mejime és Olmud testükkel óvták a lángot a visszaúton. Félpercenként adták egymás kezébe a füstölgő fadarabot, s míg az egyik fogát csikorgatva tartotta, a másik a hóban hűtötte a tenyerét. Amikor megérkeztek, már készen állt a kis farakás. Minthogy ebben az épületben nem volt tűzhely, a csupasz padozatot takarították fel egy részen erre a célra. Hamarosan mind a hat elf ott ült a kicsike tűz körül, csupán a farkasok húzódtak odébb. Ők nem kedvelték a tűz közelségét, valahogy mélyebben gyökerezett bennük a lángoktól való ősi rettegés.
– Airolgra Ashkaton vadászik – szólalt meg nagysokára Olmud. Mindig is nehezen bírta, ha csönd telepedett rá. – Pedig jó felfedező lett volna. Nem tudom, a törzsfő kiket küld majd. Én szívesen mennék.
– És ha elkap egy ilyen vihar? – nézett fel rá Noyake. Szemenként rágcsált egy marék magot. Nem bírta abbahagyni az evést, pedig már többen is szóltak neki, hogy fogja vissza magát. Hasztalan. Nem evett sokkal többet, mint a többiek, de azt olyan lassan majszolgatta, mintha attól félne, ez az utolsó étkezése, és ha abbahagyja, nincs tovább. Most úgy tűnt, megtalálta az egyetlen dolgot, amiért abbahagyja az evést; mielőtt megszólalt, letette kezéből a magokat. – Belegondoltál, mi lett volna mindannyiunkkal, ha ez a vihar két nappal korábban jön?
– Most valószínűleg nem gondolnék bele. De tűzrevaló és ennivaló se lesz, ha nem megyünk el keresni. Gondolom, te sem akarsz éhezni és fázni.
Noyake csak bólintott, miközben a lángokba bámult. Helyette Lozon vette át a szót, a legifjabb elf közülük:
– Rég volt már… emlékeztek, mikor gyújtottunk utoljára tüzet? Talán tíz esztendős se voltam még.
– Akkor nem is volt az olyan régen! – Olmud kaján vigyorral nézett az alig negyven nyarat látott Lozonra, aki erre rántott egyet a vállán, és arcán kis félmosollyal jegyezte meg:
– No, igen. Te tudod. De én csak arról tudok, amikor a farkasokat követtük a hegyekbe, és ott fent olyan hideg volt, hogy tűz nélkül megfagytunk volna.
– Én emlékszem rá, amikor a Tavaspagonyba jött egy idegen kolónia. Elfek voltak, de víztestvérek. – Olmud tekintete is a lángokba feledkezett, mintha ott látná régről felelevenedő emlékeit. – A Zrogdavar terelte őket új földek felé. Éhesek voltak, és kérték az akkori törzsfőt, hogy halászhassanak. Hálóik voltak. Ők mutatták meg, miként lehet fatörzsből a tűz segítségével csónakot csinálni. Kettőt készítettek. Hatalmas tüzet raktak, és az élő parázzsal etették ki a törzs belsejét. Iszappal irányították az útját. Aztán a csónakokkal kivitték a hálókat a tóra, leeresztették, és rengeteg halat fogtak. Tűz fölött megfüstölték, és nekünk is sokat hagytak hátra belőle. Nem maradtak sokáig, mert a Zrogdavar tovább hajtotta őket.
– Mi nem is tűzzel csináljuk a csónakot! – tiltakozott felháborodva Zova. Az idősödő elf nő mindenki másnál kevesebbet beszélt. Ha valamit akart, azt legtöbbször néhány morranással és mozdulattal jelezte. Évekkel ezelőtt vesztette el párját és fiát, és ezután nem is választott magának másik társat. Senkije nem volt Nelejgen, a fiatal farkashímen kívül, aki olyan fiatalon került mellé, hogy inkább anyjának, mint farkastestvérének tekintette Zovát.
Zova volt az egyetlen, aki csakis a farkasok miatt volt velük. Ha Nelejg a falkával marad, valószínűleg erővel sem hozhatják magukkal, s őt sem érdekelte volna, ha ezért a Zrogdavar széttépi. Az, hogy most megszólalt, ráadásul ilyen zaklatott hangon, több mint különös volt.
– Igen, mi nem tűzzel – mosolygott bele a lángokba Olmud, aki mintha valami tréfásat látott volna ott. – Egykori párod sok csónakot készített nekünk, de ő nem akarta kivágni az élő fát. Inkább kikorhadt belsejű törzseket foltozott meg úgy, hogy ne folyjon beléjük a víz…
– Vagy kérget kötözött össze, és lépből napon kiolvasztott viasszal tömítette el a réseket! – kotyogta közbe Lozon vidáman. – Erre már én is emlékszem!
– Igen – bólintott elkomorodva Zova. – Egy ilyennel vitte el őket a folyó.
Noyake vigasztalóan tette kezét a vállára.
– Eszedbe jutottak a tegnap esti emlékezésnél?
– Igen. Ugyanilyen volt.
Megint hallgattak egy ideig, majd Noyake szólalt meg ismét:
– A magokat… ideje lenne elvinni a törzsfőnek. – Nyomatékosításként hangosat kordult hozzá a gyomra.
Meglepetten néztek fel rá, aztán mindannyiukból kitört a nevetés.
– Igazad van! – szólt végül Mejime, és talpra kecmergett. – Nem ülhetünk itt két holdváltásig, amíg eljön a jó idő.
Mintha csak erre vártak volna, a farkasok is felpattantak, és türelmetlenül sorakoztak az ajtó elé. Nekik is indulniuk kellett, ha nem akartak kiéhezve vadászni. Az elfek gyorsan hamuba takarták a tüzet, és kiléptek az épületből.
Fejük felett szikrázott a délutáni ég, a hideg havon kívül semmi nyoma nem volt már a reggeli viharnak. A házak között társaik hurcolkodtak: házról házra járva pakolták kifelé az éghető dolgokat. Legtöbbjük valami nehéz szövetbe csavarta a testét a hideg ellen. Akinek nem volt saját takarója, az az emberek házaiból szerzett magának hasonló holmit.
– Ez nem egy buta ötlet! – jegyezte meg Lozon, miközben sűrűn paskolgatta magát, egyik lábáról a másikra állva. – Nekünk is kéne valami.
Mejime gondolatban igazat adott neki. Fűből szőtt ruháikban, szétrongyolódott gyékénycipellőikben bőrüket marta a fagy.
– Nézzünk szét. A falu túloldalán, a törzsfő házán túl maradt néhány ház üresen.
Természetesen már ezeket a házakat is elkezdték felprédálni a többiek, de legalább a havat nem nekik kellett törniük odáig. Akadt számukra ruhának való; az egyik házban minden ablak előtt lógott egy-egy pár vászontakaró. A padlón kiváló, vastag szövetet találtak, amit ügyesen széthasogatva a lábfejükre tudtak felcsavarni. Így már egészen védve voltak a széltől, hótól.
– Olyan esetlenül mozgok benne, mint egy mocsári bivaly – dohogott Viepa, amikor ismét kinn voltak. Háta mögé tekintve még hozzátette: – És olyan nyomokat is hagyok.
– Nem gond – vigasztalta Mejime –, a szagunk is van olyan.
– Rettentő büdösek ezek az emberek!
– Mejime! – Olmud lépett eléjük, szemében izgatott csillogással. – Megyek a törzsfőhöz, megmondom neki, hogy felderítem a folyópartot lejjebb, a falu után. Velem tartasz?
A lány gondolkozott egy kicsit, aztán megingatta a fejét.
– Menj csak. Én itt segítek inkább. Sok fát kell még összehordani, hogy kitartson egy újabb viharnál.
– Van fánk elég, minek vinnél még?
– Huleséknek gondoltam.
– Ja, persze. – Olmud kissé elkedvetlenedve vakarta meg az orrát. – Rendben, akkor egyedül megyek.
Azzal hosszú szökkenésekkel máris a törzsfő háza felé indult. Viepa hosszan nézett utána, amíg be nem fordult az egyik épület mögé.
– Ez mindig fut?
– Ilyen. Gyere, Viepa, nézzük meg, hogy van Airolg. Nem szeretném, ha Ashkaton őt is elvinné. Rabolt mostanában eleget.
– Sajnálnám Hulest. Kár lenne, ha olyanná válna, mint Zova.
– Neki még a farkastestvére is elmaradt.
Egymásba kapaszkodva indultak meg Hulesék háza felé, vigyázva, nehogy az eljegesedett lábbelijük kicsusszanjon alóluk a letaposott havon.

2.

Trritokk fáradtan huppant a sziklateraszra. Miután szárnyait elrendezte a hátán, még egy szusszanásnyi időt engedélyezett magának, mielőtt a kísérőkért kiáltott volna. Lenézett a messze alatta elterülő fenyvesre. A látóhatár széléig húzódott a rengeteg. Jó érzés volt belegondolni, hogy azon túlról érkezett, percnyi megállás nélkül végigrepülve a távot. Tudta, ezzel a teljesítményével bőven megállná a helyét a katonák között is. Talán még a tengert is át tudná repülni, ha arra kerülne sor. Remélte, nemsokára eljön az ideje, hogy a seregben is bizonyíthasson. 
Tisztában volt vele, hogy többre hivatott, mint hogy pásztorként, közönséges zrogdavarként tengődjön itt, a hátországban. Ráadásul ilyen meddő megbízásokat teljesítve.
Hangos kiáltással hívta a kísérőket. Hangjával még eljátszadoztak a hegyoldal sziklái, amikor feltűnt a két szárnyas alak. Zuhanórepülésben közeledtek, nyaktörő manőverekkel kerülgetve a kiugrókat, majd szétcsapott szárnyakkal fékeztek le, alig tíz méterrel Trritokk felett.
– Hová? – rikkantott le neki az egyik, a kissé vörhenyesebb bundájú.
– Jelentés a királynak, Trritokktól!
– Kövess!
Trritokk fáradt mozdulattal rugaszkodott ismét a levegőbe. Az előtte szárnyaló vörös is tudhatta, mekkora út van mögötte, mivel jóval lassabban repült, mint ahogy képes lett volna rá. A másik kísérő mögéjük lavírozott, és az előírt távolságból követte őket.
Párszáz méter emelkedés után feltűnt a barlangpalota bejárata. Az őrgyűrűk üresen lógtak a kapu felett két oldalt. Tág sziklafolyosón suhantak át, majd egy barlangteremből az alsóbb járaton szárnyaltak tovább. Ezen keresztül jutottak a trónterembe. Az első kísérő egy gyűrűre mutatott, ami a barlangterem mennyezetének szélénél csüngött alá:
– Oda lógasd magad! Korr’hoakk király mindjárt megérkezik.
Trritokk engedelmesen átbucskázott a gyűrű előtt, sarkkarmát ügyesen beakasztotta, majd amíg kihintázta magát, elrendezte szárnyait is. 
Ha nem lett volna nagyfokú illetlenség, szívesen megkérdezte volna, mit csinál most a király. Ha hosszabb várakozásra van kilátása, szívesen szundított volna egy kicsinyt – szörnyen kimerült volt.
Ám balszerencséjére, még el sem lazulhatott, máris hallotta a közeledő szárnysuhogást a barlangterem szemközti bejárata felől. Tucatnyi quetter tűnt fel, élükön Korr’hoakk királlyal. Ő azonnal elfoglalta a mennyezet közepén lógó legnagyobb gyűrűt – elegáns átbucskázásától alig billent ki a trónusa –, majd sorra elfoglalták helyüket a főrendiek is. Tanácsadók és vezírek mind. Trritokk legtöbbjüket látta már, mégis így együtt igazán megillették. Büszke volt, hogy népe elsői előtt beszélhet.
Korr’hoakk nem csak a tróngyűrűn lógva látszott királynak. Hatalmas, erőtől duzzadó testét sötétvörös, egyenes szálú bunda fedte, tépőagyarai jó hüvelyknyivel lógtak becsukott álla alá. Illetve most fölé. Öblös, mély hangon szólalt meg, amiben nyoma sem volt annak a karcosságnak, ami a legtöbb quetterét jellemezte:
– Számolj be sikereidről!
Trritokk mély levegőt vett. Egész úton erre a felszólításra készült válaszával. Százszor, ezerszer végiggondolta, mit mond majd, sorra elhagyva belőle a sallangokat, lényegtelennek ítélt apróságokat. Remélte, a hosszú út elegendő időt adott számára, hogy tökéletesen, katonásan tudjon felelni.
– Négyszázkilencvenöt jószág élve megérkezett. Ebből huszonhat öreg, a többi szaporodóképes. A hím-nőstény arány kedvező.
Büszkén nézett királya szemébe. Az bólintott.
– Kérdezhettek.
Először egy idősebb tanácsnok szólalt meg. Szórakozottan vakargatta szürkébe hajló bundáján keresztül a hasát, miközben elgondolkodó hangon kérdezte:
– Milyen az állomány jelenlegi állapota?
– Kielégítő. – Kis gondolkodás után Trritokk még hozzátette: – Feltéve, hogy tudnak maguknak élelmet szerezni.
– Annyira kies a vidék?
– Arra most tél van. Az elhajtott emberizingek elhozták magukkal a felhalmozott élelmüket.
– Elhullási arány? – Ezt már egy másik tanácsnok kérdezte.
– Egyhatod, uram.
– Még mennyi várható?
Ez a kérdés megfogta Trritokkot. Már honnan a fenéből tudhatná ő azt?! A feladatot teljesítette; félezer elfizinget elhajtott a Fekete-havasokra, és kijelölte nekik az emberizingek volt lakhelyét. Azt, hogy mindezzel mit kezdenek a jószágok, már nem őrá tartozott. Most mégis válaszolnia kell, hiszen kérdezték.
– Erről csak saját véleményem van. Szerintem mind el fog pusztulni.
Kijelentésével nem várt izgalmat okozott a tanácstagok közt. Pusmogásukból csupán annyit vett ki, hogy néhányan egymást vádolják valamivel. Végül megint a szürkülő bundájú öreg fordult felé.
– Véleményedet mire alapozod, zrogdavar?
A címzetes megszólítás óvatosságra intette Trritokkot. Azt jelezte, hogy mostantól már nem szigorú kihallgatása folyik, hanem kikérik a szakmai véleményét is. Mostantól felelősséggel tartozott minden szaváért. Ha a tanácstagok az ő szavai nyomán rossz döntést hoznak, annak következményei őt is sújtják majd. 
De jó lett volna most katonának lenni! Azok csak harcolnak és teljesítik a parancsot!
– Az az elképzelésem, hogy az olyan izingek, mint ezek, akik eddig sosem ismerték a fagyos időt, és tüzet sem gyújtanak, nagyon megsínylik majd az elkövetkező két holdváltásnyi kemény telet. És mert magokat, zöldeket és férgeket esznek, azon a sziklás vidéken nem fognak találni maguknak ennivalót.
– Micsoda? – nyikorogta az öreg tanácsnok. – Miket esznek ezek?
– Férgeket, mint csigát, kéreg alól kivadászott pajort és hangyabábot; zöldeket, mint hajtásokat, rügyeket és terméseket… – magyarázta türelmesen Trritokk, ám a másik közbevágott:
– De én azt hallottam, hogy ezek farkasokkal élnek együtt, és azokkal vadásznak! Te nem azok közül hajtottál el egy nyájnyit?
– De igen. Ha ez is fontos; hat farkas érkezett meg velük a havasokba. A többi nem követte őket.
– Hiba! Hat farkas nem tud vadászni annyi elfizingnek! Négyszázkilencvenötnek, vagy mennyit mondtál!
Trritokk kínosan érezte magát. Bár tudta, hogy a tanácsnok tévedésben él, mégsem gondolta, hogy képes lenne elmagyarázni neki az igazságot. Azért megpróbálkozott vele.
– Az elfizingek csak olyanok, mint a hegyi zergék. Nem élnek hússal.
– Hazudsz! – süvöltötte az öreg. Láthatóan teljesen kijött a sodrából. Trritokk csak sejtette, hogy ennek oka inkább az ellenlábas tanácsnok, akivel már az előbb is összepusmogott a király mögött, mintsem az ő előbbi szavai. – És a tavi jószágok? Halat esznek! És a farkasok? Minek tartják őket, ha nem vadászatra?
Trritokk jobbnak látta, ha meghátrál.
– Igazad van, uram, ezek a jószágok együtt vadásznak a farkasokkal. Ám a farkasok nem hagyták el az erdőt, mivel a sziklák között nem tudnak vadászni. Az a hat is hamarosan elmegy, vagy elpusztul.
– Tehát továbbra is azt mondod, hogy a nyáj pusztulni fog?
– Igen. Amíg tereltem őket, tüzet egyszer sem gyújtottak, talán nem is tudnak. A halakat nem ették ott sem, ahol laktak, pedig sok kicsi tó van ott. A folyó, ami mellett most letelepítettem őket, be fog fagyni, és utána is sokáig jégtáblákat hoz majd a hegyekből. Arrafelé csak nyár végén van egy nagy halvonulás, az emberizingek ezeket halászták ott régen. Egyébként kecskéket tartottak és vadásztak. A folyóból sárga fémet mostak ki, ezzel kereskedtek a folyóvölgyi falvakkal, ahonnan a magvakat kapták érte cserébe és a fát, amivel építkeztek és tüzeltek télen. Az elfizingek nem tudnak vadászni, nem értenek a sárga fém kimosásához, és most már nincsenek folyóvölgyi emberizingek sem, akik fát vágtak és művelték az erdők helyét.
Kifulladva hallgatott el. Legrosszabb álmában sem gondolta volna, hogy ennyit kell majd beszélnie. Ráadásul úgy tűnik, nem túl jó hírek, amit mondani kénytelen. Egyre inkább sajnálta, hogy nem katona.
A tanácsnokok egymás közt pusmogva tárgyalták az elhangzottakat. Végül megint kérdéssel fordultak hozzá:
– Lehetséges, hogy még azelőtt elmennek onnan, hogy elpusztulnának?
– Lehet – válaszolta óvatosan.
– Miképpen?
Trritokk mélyet sóhajtott, majd megpróbálta tömören elmagyarázni a helyzetet. Bosszantotta, hogy a tanácsnokoknak ennyire ismeretlen a zrogdavar munkája.
– Szokás szerint hagytam ott egy pásztorszolgát, de annak a quetternek is el kell szállnia délre néhány naponként enni valamit. Az odaterelt jószágok soványak, és kevesen is vannak hozzá, hogy belőlük tartsa el magát. Van tehát lehetőségük elkószálni.
Ezt is megtárgyalták a főrendiek. Mivel több kérdés nem hangzott el, Korr’hoakk zárta le a kihallgatást:
– Nem terelünk több elfizinget a hegyekbe. Amíg béke van a Szőröskarúakkal, a Hosszúfülűeknek elég lesz, ha csak ott helyettesítik ezek a jószágok az erősebb fajokat, ahol meleg van. Ha újabb telepesekre lesz szükség a hátországból a háborús övezetbe, majd akkor tanácskozunk. Addigra kiderül, lehet-e elfizingekkel hegyi munkát végeztetni. Ha megmaradnak, elkezdhetjük a bányászjószágokat is lecserélni rájuk.
Trritokkhoz fordult.
– Új feladatot kapsz…

3.

A tengerpartot kísérő sziklás dombok egyikén magasra rakott tábortűz égett. Körülötte már elcsendesedett a mozgás, a legtöbben rég elpihentek az enyhe éjszakában. A domb tetejét borító olajfaligetet jó embermagas sziklák koronája óvta az alant járók kíváncsi tekintete elől. A fehér kövek egyetlen szélesebb, szekérrel is járható utat hagytak csupán a dombról lefelé. Ezt azonban éjjel-nappal őrizték. 
Ugyancsak elkélt az óvatosság, hiszen mostanában olyan ellenséggel kerültek szembe, amik ellen nem sokat segített a sziklafal védelme. Az olajfaliget a környék hírhedt rablóbandájának, a matrózból rablóvezérré vedlett Szakállas Baldi Hiénáinak adott otthont.
A medvetermetű, kötésig meztelen rablóvezér összehúzott szemmel nézte azt az inas, karcsú fickót, akit két embere kísért elé. Ruháiról lerítt, hogy valami szolgaféle lehet.
– Ki fia vagy te?
– Draudan a nevem. – A szólított megtört tekintettel nézett fel Baldi arcába. – A quetter urak elől menekültem el a faluból, abból, amit négy nappal ezelőtt látogattatok meg az éjjel. 
Baldi képe megrándult. Rablóvezérként sok sikeres akciót vezetett már a környékbeli falvak ellen. Az imént említett nem tartozott ezek közé. Tíz embere hagyta ott a fogát, amikor a felriadt halászok nekik estek hálószárító dorongjaikkal, szigonyaikkal. Pedig csak egy kis eleséget akartak szerezni. 
Amióta az átkozott szárnyas dögök elkezdték kitelepíteni a part menti településeket, egyre kevesebb lehetőségük maradt gazdag prédát ejteni. Lassan már a mindennapi betevőért viszik vásárra a bőrüket. Az egyre zaklatottabb falusiak mind nekikeseredettebben védik biztonságukat, mintha ez bármiféle haladékot adhatna nekik.
– Szóval a ti falutokból is elhajtották az embereket?
– Mindenkit, még az állatainkat is. 
– Láttam már ilyet. Elég alapos munkát végeznek. Még a padlásokat is átnézik, nehéz elbújni előlük. Neked hogy sikerült?
– A kocsmában szolgáltam Juhas gazdánál. A pincéjében egy hordóba bújva úsztam meg. A quetter urak nem szeretik a bort…
– Ne urazd itt nekem azokat az átkozottakat!
– Igen, uram – húzta be a nyakát a fickó.
– Hogy találtál ide?
Draudan erre még idegesebben túrt fekete üstökébe. Megszeppent hangon felelte:
– Az embereid, uram, mielőtt felakasztottuk őket, elmondták, hol van a tanyátok.
– Az átkozottak! Meg is érdemelték a kötelet! – Baldi egy pillanatnyi gondolkodás után mérgesen rikkantott: – A keserves mindenit! Akkor a tieid meg a quetter kutyáknak fogják elköpni! Emberek! – ordította – Pakoljatok! Még hajnal előtt visszahúzódunk az erdőségig!
A fehér sziklákkal teleszórt olajfaliget egy pillanat alatt megélénkült. Álmukból riadó férfiak rohantak azonnal a fák szélénél álló szekerekhez, rántották le róluk a levelekkel álcázott hálókat, és kezdtek sietve felpakolni rájuk. A bozontos szakállú, busa szemöldökű rablóvezér elnézte őket egypár pillanatig, majd elégedett morranással fordult vissza.
– Ezt szeretem bennük! Senki nem fecseg, kérdezősködik, okoskodik! Csinálják, amit mondok. Maradni akarsz?
– Szeretnék, uram.
– Akkor ezt kell megtanulnod mindenekelőtt: itt én vagyok Mark’yhennon! Mihez értesz?
– Hát… ismerek néhány csibészfogást a késsel, és... – Itt Draudan megengedett magának egy cinkos mosolyt. – Két évig a városban szolgáltam, mint lakatossegéd.
– Nna, az már valami. Morek! – bődült bele ismét a sötétbe. Egy pillanattal később sörtehajú, nyurga fickó lépett Baldi elé.
– ‘Tvagyok, Baldi!
– Ez a Draudan nevű alak azt állítja, bárkit képes kihirigelni a halpucolójával. Gondoltam, megmutathatnád neki, nálunk mi a módi!
– De én… – kezdett volna riadt szabadkozásba Draudan, de a rablóvezér emelt hangon közbevágott:
– Előbb kellett volna meggondolnod, kik előtt legénykedsz! Na, kapd elő a bicskádat!
A nyurga fickó kezében már ott is volt a hosszúpengéjű gyilok. Laza ugrással termett két olajfa között, ahol elég nagy tér kínálkozott a küzdelemhez. A tábortűz rávetülő fényében félelmetesre torzult gonosz vigyora. Feketére szuvasodott fogai, ferdén forrt orra még tovább csúfították a látványt.
Draudan még mindig idegesen hebegett:
– Nincs is késem! Épp csak, hogy meg bírtam lépni a quetter u… szóval a kutyák elől!
– Romhed! – szólt erre Baldi az egyik kísérőhöz. – Add oda neki a gyíklesődet! 
A szólított kelletlen arccal adta át neki a kését. Draudan remegő kézzel vette magához, megnézegette a tűz fényében, majd nagyot sóhajtva előrelépett. Próbaképpen átdobta néhányszor egyik kezéből a másikba, majd bólintott. 
Lassan körözve indult a küzdelem. Baldi vigyorogva nézte őket.
– Ha csak egy vágást is ejtesz Moreken, maradhatsz. De ahogy én Moreket ismerem, nem nagyon hibázhatsz!
Az első összeugrásnál Draudan rögtön bekapott egy lendületes hasba rúgást, amitől hanyatt terült ki a földön. Nyögve gurult át a vállán és termett talpon. Felkarjával akasztotta meg a már felé lendülő kezet, amiben egyenesen a bordái közé mutatott a kés hegye. Alig egy hajszállal állt meg előtte. Kifordult, és közben megpróbálta kirúgni a másik lábát. Ám Morek a magasba ugorva pördült egyet, miközben valahogy fegyvere is a másik kezébe került. Draudan kis híján orra bukott, ahogy előre hajolva hagyta elsuhanni maga fölött ellenfele támadását. Erőtlen kaszabolással ment az oldalának, mire Morek szabad kezével elkapta a csuklóját. A következő pillanatban maga felé rántotta, majd, amikor elég mélyre került a feje, térdével zúzta állon. Draudan félájultan védte a nyakához irányzott vágást, majd a kést markoló kezén átfordulva kiszabadította azt a szorításból. Rövid rúgást indított a másik veséjének, de rosszul mérte fel a távolságot, és csak egy seggberúgás sikeredett belőle. 
Az időközben felgyűlt bámészkodók között kitört a röhögés.
– Morek, téged aláznak! – nevetett Baldi is, rendkívül jót szórakozva a látványon.
A nyurga rabló maga is meglepetten vigyorgott, amikor néhány kényszerű lépés után visszaperdült Draudan felé. Ő ezalatt kirázta fejéből az állon rúgás okozta szédelgést. Másik kezébe dobta át a kést, majd amikor látta, hogy ellenfele is ezt teszi, gyorsan visszaváltott. Közben nekirugaszkodott, és egy ugrással Morek feje fölé lendült. Elképedt hördülések jutalmazták a mutatványt. Átbucskázva a levegőben, a másik mögött, talpon ért földet. Azonnal pördült, kése vállmagasságban szelte a levegőt. 
De csak a levegőt. Morek ugyanis lábait szétdobva, szinte spárgába ejtette le magát a penge elől, és egy egyenes szúrással készült megakasztani Draudan lendületes mozdulatát. Annak éppen, hogy csak sikerült elkapnia a csuklóját. A következő pillanatban viszont úgy rúgta tökön a mély terpeszben álló ellenfelét, hogy az megemelkedett tőle.
Véget ért a küzdelem. Draudan ugyan nem eresztette el a másik kést markoló kezét, de az nem is erőlködött a kiszabadításán. Szabad kezével golyóit markolászva, magzati pózba görnyedve, kifordult szemmel hörgött, nyüszített. Draudan könnyű vágást ejtett a felkarján.
– Így. Most már maradhatok, igaz? – nézett fel Baldira. Az elégedett vigyorral bólintott.
– Ha a zárakhoz is értesz annyit, mint a késhez, lesz helyed a csapatban. Add vissza Romhednek a gyíklesőjét, aztán tedd magad hasznossá a pakolásnál! Hé, szarháziak! – bődült most az összeverődött bámészkodókra – Takarodjatok pakolni! Azt akarjátok, hogy itt érjenek bennünket azok a szárnyas ördögök?
– Már kész vagyunk, Baldi! – szólt vissza az egyikük. – Nem sok minden volt, amit a szekerekre rakhattunk.
A rablóvezér értette a célzást. Elgondolkozva kezdte vakargatni a szakállát.
– Hé, Draudan! Ugye azt mondtad, maradt még valami bor ott a kocsmátokban?
– Maradt hát – bólogatott az szaporán. – Meg krumpli, répa, meg minden olyan, amit nem vesz be a gyomruk azoknak. Csak az állatainkat vitték magukkal, no és a többi húsféleséget.
– Aha. Akkor egy szekérrel lenézhetnétek oda. Ez lesz az első feladatod. Majd néhány emberem elkísér.
Draudan elhúzta a száját.
– Nem hiszem, hogy őrizetlenül hagyták a falut.
– Azt majd kipuhatolod. Kaja nélkül mégse mehetünk az erdőbe. Nehéz hurokba csalni az ottani vadakat. Meg az a bor jól jön majd az őzpecsenyéhez! De még a krumplileveshez is, ha nem is kerül bele semmi, hahaha!
– Megteszem, ami tőlem telik, de ha a bor is kell, akkor két szekér jöjjön. Sok teli hordó akad Juhas gazda pincéjében. Azt is tudom, kinek az udvarában áll a legnagyobb krumplisverem. Akad ott majd más is.
– Jól hangzik. Legyen. Vigyetek két szekeret!


– Ez érthetetlen! – mászott ki Draudan fejét csóválva a szűk lejáróból. – Itt sincs semmi!
Már a hetedik házat kutatták át valami ennivaló után. Draudan egyedül annak köszönhette, hogy még nem verték agyon Baldi emberei, hogy az első útjuk a kocsmába sikeres volt. Tizenegy hordót gördítettek fel a szekerekre. A zöldség azonban eltűnt a házaktól.
– Mi a fenének vihették magukkal? – köpött ki az egyik mérgelődve. – Ugye tudod, hogy Baldi lehúzza a bőrödet, ha csak piát viszünk?
– Ja. Te leszel a reggelije! – kontrázott rá a másik. Draudan a megjegyzéseik nélkül is elég jól el tudta képzelni, milyen fogadtatása lesz, ha kiderül, hogy csupán a szája járt. Igyekezett hát kitalálni valamit.
– Megvan! A zsugori Kehem háza! Ő még akkor sem adta volna elő a pincekulcsát, ha elevenen megsütik! Gyertek, menjünk oda!
– Mert te talán tudod, hol a pincekulcs?
Draudan fölényes mosollyal fordult vissza.
– Nem, de van nálam egy lakatnyitó varázsszerszám – húzott elő a zsebéből egy sűrűn fogazott fűrészlapot. – Gondoltam, nem hagyom ott a bognárnál, ha már ennivalót nem találtunk nála!
– Látom, nem a gólya költött! Na, gyerünk, mert ha délig nem leszünk a megbeszélt helyen, Baldi mindannyiunkat kiköttet!
– Ja. Vagy fel – tette hozzá a másik.
A szekerek nagy zörgéssel indultak útnak. A zsugori Kehem háza a falu másik végében állt, nógatták hát a lovakat rendesen. 
– Gondolom, a városban már elég sokan lehetnek, zabálni meg ott is kell valamit. Csak azt nem tudom, minek kell mindenkit oda terelniük – gondolkozott hangosan a kocsit hajtó rabló.
Draudan készséggel válaszolt:
– Behajózzák őket. Állítólag a quetterek nagy területeket foglaltak a tenger túlsó felén.
– És akkor ide már nem is kellenek az emberek?
– Igazából ezt nem tudom. Biztosan megvannak a saját terveik.
– Talán… remélem, elmennek innen a jó büdös fenébe! Nem is lenne rossz, gondolj bele! Mindőnknek saját faluja lehetne!
– Álmodj csak! – taszította hátba egy hordón ülő társa a kocsihajtó rablót. – Ezek a szarok mindig is itt voltak. Mindig is itt lesznek. Vagy te hiszel még a mesékben? Egyébként is, mire mennél egy töküres faluval? Asszony, gyerek nélkül?
A másik erre csak sóhajtott.
Megérkezésük után Draudan végre megint bizonyíthatott. A pincét hamar meglelték, de a vasalt ajtót nemcsak lakat, zár is védte. Míg a többiek egymást váltva buzgón fűrészeltek, Draudan drótot kerített a házból, majd ügyesen meghajlítva piszkálni kezdte vele a zárat. Mire lehullt a lakat, ő is elkészült. Szerencsére nem volt bonyolult szerkezet, a többiek mégis elismerő vállveregetésekkel jutalmazták. 
A pince csupán egy nagyobb kamrának tűnt, de annál bőségesebb kínálattal szolgált. Legkevésbé annak a köcsögnyi fémpénznek örvendeztek, amit az egyik lisztesláda mélyén találtak. Sokkal nagyobb becse volt a zsákokban álló krumplinak, lisztnek és a polcokon sorakozó befőtteknek. Néhány oldal szalonna és füstölt kolbász tette teljessé a zsákmányt. 
Igaz, a szekérre még bőven fért volna, azért nem kockáztatták további keresgéléssel a késést. A tenger felől már így is erősen ritkult a sötétség. Hosszú út várt rájuk a találkozóhelyig az erdőségek felé.
Mire a hajnal első fényei sziporkázó aranyhidat varázsoltak a végeláthatatlan víztükörre, már rég nem az úton zötykölődtek. Egy keskeny csapást követve az olajfák borította dombok között kanyarogtak. Draudan vidáman fütyörészett az első szekér bakján, késének lapját ütemre csapkodta tenyerébe.
A kést a kocsma pultja alól szedte elő, ahol Juhas gazda rejtegette az izgágább vendégei számára. Egy jól megpakolt zsák is hevert a lábai alatt. 
Tele csupa olyan aprósággal, aminek hasznát láthatja még.

4.

A hideg egy időre kiszorult az istállóból. Bár a sorra érkező és távozó elfek szinte folyamatosan ki-be csukogatták az ajtót, a benti sokadalom mégis hamar langyosra lehelte a levegőt. A tűz is nagyobb volt a szokásosnál, s széles körbe szétkotorva forró füstöt lökött fel magából. Miközben Mejime a füst fölött puhította az aznapi fogást, Olmud egyre-másra elevenítette fel a régi történeteket. Tűzbe révedő tekintettel a gyerekkorukból, aztán már apáik, anyáik gyermekkorából mesélte az izgalmas vadászatokat, a nagy viharokat, a ritkán érkező havazások emlékét. Közben egyre többen gyűltek köréjük; nem csak a néhány falatka halért, amit Mejime porciózott szét közöttük, de sokan a történeteket hallgatva ott is maradtak a füstös tűz fénykörébe telepedve. A lány is kedvtelve hallgatta múltjába feledkező kedvesét:
– Egy évre rá, hogy hó esett, és sokáig megmaradt, a törzs lehúzódott a hegyekből, vissza a tavak vidékére, ahol addigra felszikkadt a sok összegyűlt víz. A felnőttek azonnal szorgos munkához láttak, mert az áradás sok mindent tönkretett Tavaspagonyban. Főleg csónakokat kellett újakat készíteni, de sok fa is eldűlt, kikorhadt a víztől, és így néhány család ház nélkül maradt. Csak én, meg néhány másik velem tartó ifjú barangoltunk ezalatt a farkastestvérekkel, mert még nem voltunk munkára foghatók, és jobban jártak velünk, ha elküldtek, semmint, hogy láb alatt legyünk… – Itt néhány megjegyzés biztosította Olmudot afelől, hogy ez még manapság is így van, ám az ifjú csak egy megbocsátó mosolyt küldött válaszul, majd zavartalanul folytatta: – Így vettük észre, hogy kicsit korán jöttünk; a múnok nyájai, hogy miért, nem tudom, de még nem jöttek le a hegyi legelőkről. A falka egy ideig próbált szarvasra, őzre, disznóra cserkeszni, de ezek is nagyon gyéren fordultak elő. Néhány nap múltával aztán, mint a nyúl, dzsúúú! – csapott fel hirtelen a karjával. – Megindultak fel, vissza ők is a hegyre! Persze akkoriban még én is, mint minden más gyerek, teljesen beleéltem magam, hogy a falka tagja vagyok, igazi farkas. Még véletlenül sem akartam elmaradni tőlük. Csak akkor szeppentem meg, amikor úgy a harmadik nap tájékán már nemcsak a többi kölyök, de néhány farkas is kezdett lemaradozni. Akkoriban Ehrest, a sörényest tudtam magam mellett testvéremül, de még az ő inas, kitartó teste is kezdett kimerülni! Már attól féltem, kénytelen leszek mégis elszakadni a falkától, merthogy Ehrest semmiképpen sem hagytam volna magára…
– No igen, de te még akkor el se fáradtál, igaz? – kérdezett közbe Airolg, valahonnan a füst mögül. Évődő hangja nevetős volt, és bár nem látszott, el lehetett képzelni, ahogy a szokott testtartásában, kis terpeszben, széles mellkasán összefont kézzel, kajánul vigyorog.
– Ugyan, dehogynem! Akkor már bizsergett a lábam nekem is – vallotta be Olmud szaporán bólogatva –, de még bírtam volna. Végül Ehres is összeszedte magát, és sikerült feljutnunk a havasok alá. Az első utunkba akadó csordát üldözőbe vettük, és sokáig hajszoltuk a megriasztott múnokat. Csakhogy ezek itt pihentek és jó erőben lévők voltak, mi meg már elcsigázottak a nagy úttól. Hamar láttam, hogy, ha csak nem segít valami szakadék vagy völgykatlan, itt a farkasok bizony ma is éhen maradnak. Ezért aztán, szinte nem is gondolkozva, hogy lehet-e ilyet, minden erőmet összeszedve kirontottam a falkából, és az utolsó múnokat beérve, gáncsot vetettem nekik. Két öreg, csavarodott szarvú patást sikerült felbuktatnom, és azokat le is terítették a farkastestvérek. – Csodálkozó hangok kéltek a tűz körül. – Néhány napig még hasonló módon segítettem a vadászatukat, azonban utána úgy megfájdult a lábam, hogy alig bírtam egyáltalán a nyomukban maradni. Mégis; a legcsodálatosabb pár nap volt ez az ifjú koromból! Nem csak Ehresnek lettem a testvérévé, hanem az egész falka befogadott, és igazi vadászukként néztek rám.
– És aztán? – kérdezte valaki – Meddig maradtál falkatag?
– Bizony nem sokáig. Mondtam; lesántultam alig pár nap alatt. Utána a múncsordák is leindultak a hegyről, én pedig el is maradtam a falkától. Amikor beértem őket Tavaspagonyban, már megint ide, az elfekhez számítottak engem is. Ez eléggé kiábrándított. Azt hiszem, ekkor tanultam meg, hogy én soha nem lehetek más, csak akinek születtem. Többé már nem akartam farkas lenni a falkában. Túl rossz, amikor megtagadnak.
Erre mindenki hallgatott egy sort. Nagyon is közeli volt még az emlék, amikor az erdőségek végéhez érve, a kősivatag szélénél a legtöbb farkas úgy döntött, eddig és nem tovább. 
Nem volt idő a győzködésükre, a megoldáskeresésre; a Zrogdavar kíméletlenül hajtotta őket tovább. Nem merték megkockáztatni, hogy esetleg beérje őket. A búcsú így kegyetlenül gyorsra és fájdalmasra sikeredett, és Olmud története, utolsó szavai sokukban szakítottak fel még friss, fájó sebet. Őket is megtagadta akkor a falka.
Végül a vén Huiava szólalt meg reszketős hangján, míg hályogos szeme üresen meredt a tűzbe:
– Én még az apám öregjeitől, egész kicsi koromban hallottam a következő történetet:
Talán azok az öregek sem éltek még, amikor törzsünket – amit akkor már megérintett a nagy farkasszellem, és testvérséget kovácsolt a farkasok és az elfek közé – a Zrogdavar átterelte a tóvidék mocsaras oldaláról a Tavaspagony területére. Ekkor esett meg, hogy a hosszú úton a farkastestvéreknek nem volt mit vadászniuk, mert egy olyan kies, fortyogó lápos vidéken vitt az út. Vissza akartak fordulni. Az elfek hiába sírtak, könyörögtek, az éhes testvéreik már nem akartak továbbmenni velük. Ekkor a Zrogdavar, aki szintén nem akarta, hogy az elfek a testvéreik nélkül érkezzenek az új erdejükbe, óriási bivalyt hozott, s az éhes farkasok közé dobta. Azok jóllaktak a bivalyból, és folytatták az utat a törzzsel. Néhány nap múltával ismét egy nagy bivallyal… nem, rosszul mondom: akkor egy nagy szarvastehénnel tért meg a Zrogdavar, és a farkasok ismét húst ehettek. Utána már kiértek az ingoványos mocsárvidékről, és ismét tudtak vadászni maguknak, mígnem elérték velünk a Tavaspagonyt.
A csönd felelt erre a történetre is. Máskor, régebben, az ilyen mesélős estéken egymással versengve igyekeztek az előző meséhez illeszkedő újabb történettel előrukkolni, s csak a tisztelet vitte rá őket, hogy mégis az öregebbet engedjék végül szóhoz jutni. Most szó sem volt erről. Senki sem azon gondolkozott, milyen régi legendával tudná tovább fűzni az előbbi mesét. Mindenkiben ugyanaz a kérdés mocorgott:
Most miért nem tett a Zrogdavar semmit, hogy a testvéreik velük maradjanak?
Az öreg Toton tápászkodott fel az istálló fala mellől. Arcáról messzire sütött a rosszkedv.
– Kár, hogy a mi unokáink már majd egy egészen másmilyen Zrogdavarról mesélhetnek csak. Ha lesz kedvük mesélni egyáltalán.
Választ sem várva lépett ki az ajtón. 
Mintha csak jelt adott volna ezzel, a többiek is tápászkodni kezdtek. A kevéske hal már régen elfogyott az utolsó szálkáig, és most még nyomottabb hangulatban kezdtek kifelé sorjázni, mint amikor még Olmudot hallgatva letelepedtek az istálló szalmájára.
A fiú is savanyú képpel nézett utánuk. Mejime tudta, kedvese egyáltalán nem ezt akarta elérni azzal, hogy a farkasokról mesélt. Bizonyára egyszerűen csak neki is hiányoznak. Hiszen régen úgy vették körbe őket, mint puha fészek a fiókákat. A kölykes anyák, a kiöregedett vadászok állandóan velük voltak, és a nagyobb vadászatok után, ha a falka többi tagja is elvegyült közöttük, már szinte többnek tűntek, mint az elfek.
Ez a hideg emberfalu még kiesebb volt nélkülük.
Mejime kicsit összekaparta a tüzet, hogy felszítsa a lángokat, s a tető alá űzze a bennrekedt füstöt, majd vigasztaló cirógatással Olmudhoz bújt.
– Na, ne búsulj már! Nem te tehetsz róla, hogy ilyen morcak! Majd ha kienged a fagy, felengednek ők is, meglásd!
– Nem hiszem, hogy a meleg elűzheti a rossz emlékeket – dünnyögte Olmud, miközben hagyta, hogy a lány ráterítse a takaróját, s mellé heveredjen. – Nem hiszem, hogy bármi is pótolhatja majd nekünk a falkát. – Körülöttük a többiek is elvackoltak már, a farkasok pedig ott szuszogtak a tűztől legtávolabbi sarokban. Olmud is Mejime hajába fúrta az arcát, mint mostanában mindig elalvás előtt. Félálomban még annyit dünnyögött a lány fülébe: – Csak azt nem tudom, ha már mesélni se lesz kedvünk, mi jó marad itt?
Mejime válasz helyett szorosan magához ölelte. Remélte, Olmud ennyiből is kitalálja.


Másnap dél körül Mejime riadtan szaladt ki a házból, pikkelyes kezét ruhájába törölgetve. Az undorító szagú nyálkától ugyan nem szabadulhatott, de legalább ennyivel is kevesebb fagyott a bőréhez. Rögtön rájött, hogy a riadt kiáltások a folyópart felől jönnek. Aggódva kezdett szaladni arrafelé.
Csak nem Olmuddal történt valami?!
Mióta párja felfedezte azt a kis öblöcskét, benne az emberek készítette csónakokkal, naphosszat kint lapátolt velük a vízen. Hulest, majd a felépülő Ariolgot is megtanította, miként kell a hálókat a vízbe tenni, hogyan kell keríteni, majd kihúzni, a halakat kiszedni. 
A háló Hulesék házából került elő. A három férfi napról napra egyre nagyobb veszélyt vállalt ezzel a munkával. A folyó széle egyre mélyebben fagyott befelé, és néha hatalmas, leszakadt jégtáblákat sodort lefelé a víz. Mégis csinálniuk kellett, hiszen amióta a törzsfő begyűjtötte a magot, más ennivalójuk alig volt. 
A folyón túli gyér erdőkből minden nap hoztak ugyan némi tűzrevalót és tobozt a csónakon átkelők, de ez sohasem volt valami sok, és napról-napra egyre messzebb kellett érte elmenniük. A folyó mentén elküldött felfedezők meg még nem tértek vissza.
Végre kiért a házak közül. Az elfek csoportja körbeállt valamit a parton, és amint észrevették a közeledő Mejimét, kiabálva integettek, hogy jöjjön gyorsan. A lány újra futásnak eredt. Amint odaért azonban, földbe gyökerezett lábbal megtorpant. 
Amit maga előtt a földön látott, az Gumah volt egykor, az első az ifjak közt. Olmud helyett ment felfedezni a folyó alsóbb szakaszát, minthogy Olmudnak maradnia kellett halászni, hiszen egyedül ő emlékezett már csak tisztán, miként is használták az egykori víztestvérek a hálót.
Csakis ezért nem Olmud volt az, aki most a vérmaszatos hóban feküdt, megcsonkított testtel, feltépett hasából kilógó belekkel. 
Mejime érezte, nem helyes, hogy ezek a gondolatok merülnek fel benne most, ezért gyorsan azt kérdezte inkább:
– A Zrogdavar hozta?
– Persze! Ha elnézel a folyón felfelé, még láthatod is!
Mejime felkapta a tekintetét a holttestről, és a levegőben távolodó quettert kereste meg vele. A hegyek felé repült, a folyót követve.
– Jopüjéért megy. 
Nem kérdezte, kijelentette. Valami különös, fájó érzés gyűlt a szíve, a gyomra körül. Úgy érezte, ha lehetne, ha lenne akkora hangja, a Zrogdavar után kiáltana, hogy ne tegye. Hogy Jopüje csak élelmet és fát keresni ment, nem szökni akar. Hová is szökhetne?!
Aztán az érzés szétfolyt benne, elgyengítette a tagjait, és elfutotta szemét a könny. Annyira kegyetlen volt ez a valóság, annyira más, mint amiről az előző este a tűznél beszélgettek!
– A törzsfő már tudja?
– Ott jön – felelték neki egyszerre többen is.
Nem sok minden történt. A törzsfő mostanában nem csak szótlanná, de egyre zárkózottabbá is vált. Ritkán jelent meg a törzs előtt, és mint máskor, most sem mutatkozott sokáig. Megnézte, ami Gumahból maradt, meghallgatta a híreket, majd visszafordult a falu felé.
– Szóljatok Totonnak. – Csak ezt vetette vissza a háta mögé.
Mejimének összecsikordultak a fogai. Tegnap este kivételesen a törzsfő is ott ült a tüzük körül, amikor újra megpróbáltak mesélni egymásnak. 
– Hé, törzsfő! – kiáltott utána. – A Zrogdavar a folyón fölfelé ment tovább!
A férfi egy pillanatra megtorpant. Néhány pillanatig csak állt, kezei ökölbe szorultak a combja mellett, majd kiengedtek ismét. Nem fordult, nem szólalt meg. Továbbindult, bár még az előbbinél is roskatagabban.
Jopüje az idősebbik lánya volt.


Ő két nappal később puffant a folyóparton. Lerágott lábcsonkjaiból, arcából ömlött a vér. Végső agonizálása szerencsére nem tartott soká, mire apja kiért hozzá, már kiszenvedett. Mejime minderről csak a halotti máglyáknál értesült, amik alá Toton még az est beállta előtt készült tüzet izzítani. Rongyaikba csavart elfek komor arcú, szótlan gyűrűjében álltak a máglyák. 
Nem mindenki jelent meg a folyóparton. Sokan voltak, akik úgy érezték, fásult tekintetük, amivel a lángokat bámulnák, inkább csak sértené az eltávozottak emlékét. Azért összejöttek vagy kétszázan.
Mejime csupán a gyülekezés alatt váltott néhány szót egyik-másikukkal, majd maga is hallgatásba burkolózott. A lányt nem izgatták fel a hallottak, hiszen lélekben erre készült. Az ő szívét most Olmud utáni aggodalma töltötte ki. A fiú ugyanis még a Zrogdavar feltűnésének estéjén Jopüje felkeresésére indult, és még most sem ért haza.
Nagy szüksége lett volna rá.
Felcsaptak a lángok, s Toton fájdalmas hangja. A dal most rövid volt, de amint a végére ért, furcsa dolog történt.
Toton a máglyák elé állt és a tűzbe meredt. A fojtogató füst körbefogta, eltakarta néhány pillanatra. Amikor felszállt, az öreg széttárta karjait, majd mélyen zengő, erős hangon beszélni kezdett:
– Nem azért vagyok veletek, hogy sorba mind az elsők földjére küldjelek benneteket. Száz éve is van már, hogy közétek jöttem, az utolsó farkastestvérek közé. Nem akarom végignézni, ahogy az utolsók is elpusztulnak. Az enyéim… azok, akik az enyéim voltak egykoron, szabad életet éltek és bátor halált választottak. Ti nem ismeritek a szabad életet, de ez nem jelentheti azt, hogy csakis a gyáva pusztulás lehet az egyetlen, amit választhattok! – Hirtelen megfordult, és az elfek szemébe nézett. Tekintete lángolt, akár a tűz a háta mögött. – Azt kérdem tőletek; helyes az, ha minden szabadon hozott döntésetek Zrogdavart és pusztulást hoz rátok? Szerintetek nincs értelme választani halál és halál között?! 
Még egy pillanatig úgy állt ott, széttárt karokkal, szétterpesztett ujjakkal, mint aki választ vár, majd összekapta magán rongyos takaróját, és elsietett a háza felé. 
A döbbent elfek némán néztek utána. Az öreg Toton kitörése torkukra fagyasztotta a feltörni készülő vonításukat. Tanácstalanul, egymást kérdezgetve állták végig, míg a halotti máglyák megroskadtak, végleg magukba temetve Gumah és Jopüje maradványait. Végül zavarodottan szétszéledtek. 
– Mit akart? – suttogta Viepa is Mejime fülébe visszafelé menet. Hangja ijedt volt, szeme idegesen kutatta a tekintetét.
– Nem tudom, habár azt hiszem, érzem. – Cinkos kis mosolyt villantott barátnője felé. – Gyere, kérdezzük meg tőle!
Leszakadtak a falu felé tartóktól, és Toton háza felé indultak tovább. A háztól nem messze Viepa megtorpant, és Mejimét is visszafogta.
– Nézd csak! – mutatott maga mellé a letaposott hóba. – Olmud megérkezett!
Mejime is megnézte az alig kivehető nyomot, de ő még véletlenül sem tudta volna megmondani, ki hagyta maga után. Ettől függetlenül egy percig sem kételkedett Viepa igazában.
– Akkor gyere – indult neki, ha lehet, még fürgébben. Már éppen bezörgetni készültek, amikor egy halk pisszenés vonta magára a figyelmüket. A ház sarka mögül Olmud arca bukkant elő, s egy biccentéssel jelezte, jöjjenek közelebb. A két nő azonnal megértette az utasítást, hang nélkül osontak a fiúhoz.
A háznak ezen a falán ablak volt, amit a hideg szelek elől már régebben bedeszkáztak. A fa mögül feldúlt beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Az öreg Toton és a törzsfő vitatkoztak.
– …a te gyávaságod is! Nézd csak meg, mi maradt a családodból!
– Ha! Te beszélsz családról? Te?!
– Ugyan! Tudod jól, hogy ebben nagyon különbözünk. A fiam farkastestvére viszont itt van. Hol vannak a ti farkastestvéreitek? 
– Már megint nem tudom, merre beszélsz! Az előbb még azt mondtad, hiba volt idejönnünk…
– Azt mondtam, ha itt maradunk, az a végzetünket jelenti!
– …most meg azzal kérkedsz, hogy a fiad farkastestvére különb, mint a mieink, akik maradtak!
– Nem ezt akarom mondani! Ez csupán azt mutatja, hogy egyedül mi maradtunk olyan családként, akik farkastestvéreknek mondhatja magát. Ezt is csak azért, mert Olmud még velünk van. Mejime, Viepa, Noyake, Lozon és Zova nem család, senkijük sem maradt. Ha Olmud és Mejime összeállnak, akkor ők lesznek az utolsók, de kérdezem: meddig? A farkasok koncon tengődnek, halfejeken, beleken és pikkelyeken. Ha kimennek, napokig portyáznak préda nélkül…
– Na és? Mi sem élünk könnyebben!
– De ők csak hatan vannak! A folyó befagyott, két napja már halászni sem lehet! Hat farkast még egy sánta hegyi kecske is ott hagy! Hidd el Sorong, nemsokára választaniuk kell a pusztulás és a visszatérés között, és egy percig se hidd, hogy a természetük ellenében döntenek majd! Másodszor már nem teszik meg!
– Tiszteletben fogom tartani a döntésüket!
– Akkor majd Zova is velük fog tartani.
– Ő nem fog! Zova nem farkas, hanem elf, aki még sok gyerekkel gyarapíthatja a törzset!
– Egy farkastestvér nem beszél így! – csattant fel Toton hangja. Aztán sokáig csend volt. A három hallgatózó aggódva nézett össze az ablak alatt. 
– Sorongnak hívta a törzsfőt – suttogta alig hallhatóan, elszörnyedt arccal Viepa. – A kapott nevén!
– Nem ő az egyetlen, aki már nem tekinti igazán törzsfőnek – húzta fel a vállát Mejime, de a kérdő tekintetre nem adott választ. Olmud csak az orrát vakargatta, és a havat vizsgálta a lába előtt.
– Szikkadt, vén fa vagy te, Toton – hallották ismét a törzsfő gúnyos hangját. – Olyan, amit kidönt az első szél, ha nem onnan fúj, ahonnan megszokta. De mondok én neked valamit, öreg! Menj el te is, az asszonyod is, ha akarsz! Vigyétek Olmudot és Karahot is, ha tetszik! Sohasem tartoztatok a törzshöz, és a ma esti szavaid, az emlékezés megzavarása fényesen bizonyították ezt. Vannak még öregjeink, nem fogtok hiányozni! Sőt, mondok mást is! Ha még egyszer a Zrogdavar parancsa ellen szítasz, a törzs fog kitagadni! Teszek róla!
Hallották a súlyosan csukódó ajtót, majd a törzsfő távolodó lépteit. Egy pillanatra megtorpant, nagyot fújt, majd sietve tovább indult. A három hallgatózó hosszú pillanatokig döbbenten meredt egymásra. A házban is csend volt, Toton és Jamaj sem szóltak egymáshoz odabent.
Viepa ocsúdott elsőként.
– Menjünk. Én majd eltüntetem a nyomainkat.
Úgy mentek az istállójukig, mint akiket megbüntettek. Bent már aludtak a többiek. A halódó parázs köré kucorodva, takaróikba gubózva, meg-megremegve álmukban. 
– A farkasok? – nézett szét Olmud.
– Még azóta sem tértek vissza a portyáról. Vagy… lehet, hogy már az erdőben vannak a többieknél.
– Mejime! Szerinted csak úgy itthagynának minket?
– Az éhség nagy úr.
Nem kellett megbeszélniük, szó nélkül telepedtek az alvóktól legtávolabbi sarokba. A majdnem tökéletes sötétségben alig derengő foltként látták egymás arcát.
– Szóval szerinted is apámnak van igaza?
Mejime nem válaszolt. Az utóbbi napokban benne kavargó érzései, zavaros gondolatai és az imént hallottak csak nehezen ülepedtek le a lelkében határozott véleménnyé.
– Tényleg nem tekinted már törzsfőnek a törzsfőt? – kérdezte Viepa is. – Úgy gondolod, tényleg elhagynak majd a farkastestvéreink?
– Én… azt hiszem, Toton sok mindenben igazat szólt, de kicsit én másképp látom.
– Hogyan?
– Szerintem mi már rég nem vagyunk farkastestvérek. – Mejime érezte magán a másik kettő kérdő tekintetét. – Amióta elhagytuk az erdőt… és a falkát. 
– Úgy érted, mi is?
– Úgy. Vagy ti talán a farkasokkal maradtatok volna, ha azok az erdőt választják? Lehet, hogy nem fognak elmenni, lehet, hogy túlélik velünk ezt a hideget, és Toton ebben tévedett, de abban biztosan igazat szólt, hogy itt már csak egyetlen család maradt. Csak Karah kölykezhet, és ha kiöregszik, nem lesz tovább. Még őket sem tartja el ez a hely, és a természetük nem engedi, hogy felszaporodjanak, ha egyszer nincs préda. Értitek, nem? Féltestvérek nem állnak össze a farkasok között sem, inkább elvándorolnak új falkába…
– Ugyan már! Ha majd már magot nevelünk, én csak a farkasoknak fogom a halakat, és nem kell éhezniük!
Mejime enyhén gunyoros mosollyal nézett fel Olmudra:
– És akkor magtestvérek leszünk, akikkel együtt él néhány farkas, mint valami kutyák?
Olmudot láthatóan mellbe vágta Mejime kérdése. Az elfek szemében kevés olyan alantas lény élt, mint az emberek mellett elpuhult távoli farkasleszármazottak. Hármójuk közül még semelyikük sem találkozott ilyen állattal, de a mendemondák mind lesújtó véleménnyel szóltak ezekről a természettől eltávolodott lényekről.
– Ezt te sem mondtad komolyan! – szólt végül élesen a fiú.
– Mint ahogy te sem gondoltad komolyan, hogy majd abból a pár maréknyi magból, amink van, majd itt a sziklák között fogunk mindnyájunknak ennivalót nevelni! – vágott vissza Mejime. – Hány olyan szerszámot találtál, amit az emberek erre használtak? Elvitték őket? Hány olyan mező van itt a hó alatt, amibe ültethetünk? Én csak sziklákat meg satnya fenyveseket látok itt mindenütt! De szólj bátran; láttál egyetlen mezőt is, amíg odavoltál?!
– Én fölfelé mentem a folyó mentén!
– Vagyis nem. Lefelé a folyó mentén? Menj el, és a Zrogdavar hoz vissza! Előttünk hegyek, mögöttünk kőpusztaság, amin még egy fűszálat se láttam, amikor átjöttünk rajta! Szóval?
Olmud a fejét vakarta, de nem válaszolt semmit. Helyette Viepa szólalt meg:
– A folyón túl állítólag van még néhány tisztás a hegyekig, és azért azok az emberek csak megéltek itt valahogy…
– De hogyan? – kérdezte most már hangosan Mejime. – Ha vadásztak, és halat fogtak, még megértem. De én is egyek állatokat? Már a haltól is hánynom kell, pedig azt még eszik más testvéreink is. És honnan van a fa, amivel tele a házuk, tartja a tetőt, honnan a fű, amiből a takaróikat szőtték, honnan a fű, amivel az állatokat etették?
– Talán hozták valahonnan…
– Vagy hozták nekik, igen – értett egyet Mejime. – De minekünk ki hoz? El se mehetünk innen! Szót sem értenénk az ősi néppel! És mit adnánk érte cserébe? Halakat? Az van a folyóban lejjebb is!
– Eh, ennek így semmi értelme – csapott a combjára Olmud, most már kissé mérgesen. – Két napja nem aludtam és te meg ezekkel a megfejthetetlen kérdésekkel fárasztasz! Várjuk meg a meleg időt, és akkor majd megtudjuk a válaszokat. A Zrogdavar biztos nem elpusztulni hozott ide minket!
– Biztos?!
– Te kételkedsz a Zrogdavar parancsában? – suttogta ijedten Viepa. – És azok a mondák, amikben a Zrogdavar ennivalót hozott az éhező törzseknek?
– Ha ez az egyetlen reményünk, akkor visszamegyek az emlékezés tüzéhez, és beugrom inkább a parázsba. Akkor még talán egy füst alatt Jopüjével eljutok Aslantassba.
– Ebből elég! – állt fel Olmud. – Bolondokat beszélsz, és én ezt nem hallgatom tovább. Olyan vagy, mint az apám, nem tudod elfogadni, hogy most már másképp kell élnünk!
– Menjél, talán őt meggyőzöd a csodálatos érveiddel!
– Aludni fogok, és majd holnap beszélek vele. Most alig állok a lábamon. Mindenesetre nem hiszem, hogy van más választásunk. Én láttam, amikor a Zrogdavar elérte Jopüjét. Órákig követte a magasból, és csak akkor csapott le, amikor elért egy vízeséshez, és elkezdett felmászni mellette a hegyoldalon. Szinte biztos, hogy a folyón lefelé is van egy ilyen határ, és Gumah is túlment azon. 
– Akkor az jóval közelebb van. Két nappal hamarabb hozta.
– Talán nem. A Zrogdavar miattam késlekedett. Én alaposan szétnéztem a határon belül, és a Zrogdavar csak akkor repült el, amikor látta, hogy visszafordulok.
– Aha. És találtál valamit?
– Majd holnap – ásította Olmud, és a tűz körül alvókhoz botorkált. Szórt néhány fadarabot a parázsra, azután mint egy zsák, eldőlt két alvó közé. Mejime ráhúzkodta a takaróját a fiúra, majd Viepával együtt ők is elvackolták magukat.
A lányt még sokáig kerülgette az álom. Keserű szívvel gondolt bele, mennyire másképp alakult a találkozása visszatérő kedvesével, mint ahogy azt elképzelte. Az öreg Toton jól elszúrta. 


Másnap reggel Hules zörgette fel őket. Mejime álmából félig kiszakadva hallgatta, amint az magából kikelve előadta, hogy az öreg Toton és asszonya elmentek az éjjel, a törzsfő pedig Olmuddal akar beszélni.
A fiú sietve kapta össze magát, majd szó nélkül kilépett Hulessel.
Mejime és Viepa tanácstalanul néztek össze.
– Talán meglátott minket az éjjel.
– Miből gondolod?
– Honnan tudja, hogy Olmud megérkezett?
– Talán csak remélte. – Mejime idegesen simított végig a haján. – Szerintem most fogja elküldeni.
– Ugyan már! Olmudra számít.
A többi elf értetlenül nézte őket.
– Miről beszéltek ti? – ült hozzájuk Lozon. Arcán zavart mosoly játszott, szemében izgatottság csillogott. – Mi történt tegnap éjjel?
– A törzsfő és Toton veszekedtek. Az emlékezés tüzénél történtek miatt – sóhajtott nagyot Mejime. Úgy érezte, mindjárt elsírja magát. – Azt mondta Totonnak, kitagadtatja a törzzsel, ha még egyszer a Zrogdavar ellen uszít!
– Uszít?! – nevetett fel Noyake. – Én csak egy beijedt öreget láttam, aki kimondta azt, ami mindannyiunkban benne van, mióta itt kell éheznünk, ezen a fagyos fennsíkon.
– Nem egészen – vetette ellen Lozon. – Szerintem tényleg azt mondta, hogy menjünk innen vissza a mieink közé.
– Ezt csak te képzelted hozzá!
Viepa felemelt kézzel intette csendre őket.
– Jó, jó. Elmondom, mit hallottunk tegnap. 
Azzal mit sem törődve Mejime rosszalló arckifejezésével, röviden előadta, mit is hallottak az előző este onnantól, hogy összefutottak Olmuddal. A történet végén Lozon felpattant.
– Megyek, beszélek a törzsfővel! Megmondom neki, hogy Olmud már közénk született, és…nem mehet el!
Noyake is feltápászkodott, de mielőtt Lozon után indult, még visszafordult.
– Ti nem jöttök?
– Mi már megbeszéltük ezt tegnap este.
– És?
– Nem a mi döntésünk – zárta le a témát Mejime, és egy mozdulattal jelezte Noyakének, hogy menjen. A következő pillanatban feltört belőle a zokogás. Viepa vigasztalóan kezdte simogatni az arcát, de még így is percekbe tellett, míg összeszedte magát. Aztán csak hallgattak.
– Hallottam, miket beszéltetek az éjjel – szólalt meg egy hosszú idő múltán Zova. – Nelejg nélkülem nem megy, ezért visszajönnek. Én pedig nem leszek magtestvér, ahogy tegnap nevezted a törzset, Mejime. Ezért inkább te se sírjál, hanem döntsd el, hogy mi akarsz lenni; magtestvér vagy farkastestvér.
Mejime könnyes szemmel nézett fel rá.
– Mintha ez olyan könnyű lenne! Nekem még előttem van mindaz, ami neked már a múltad. 
– Pedig egyszerű. Marduh és Olmud között kell választanod. Ha Olmud a szülei után indul, akkor ez eldöntött kérdés.
– Végül igaza van, Mejime. És hidd el, ha menni akarsz, én is veletek tartok!
– Jaj, hát nem értitek? Nekem már…
Ekkor nyílt az istálló ajtaja, és Olmud lépett be rajta. Arca zárkózott volt, tekintete komor. Nem úgy a mögötte besorjázó másik kettőnek. Széles vigyorral jöttek, Lozon még meg is veregette Olmud vállát.
– Nem is hagytuk volna, hogy másképp legyen! Képzeljétek, a törzsfő azt akarta, hogy vagy fordítsa vissza az öregjeit, vagy menjen velük! Olmud persze nem hagyta magát, kijelentette, hogy…
– Csönd! – Olmud pillantásától Lozon zavartan sunyta le a fejét. Aztán Olmud a többiek felé fordult. – Nem adtam meg azt az elégtételt a törzsfőnek, hogy elküldjön, ez igaz. Karah nélkül egyébként sem indulnék el. De szerintem az apámék így is hamarosan visszatérnek.
– Miből gondolod? – kérdezte Mejime.
– Ez a törzs az otthonuk. És ha erre nem jönnek rá, a Zrogdavar nagyon hamar tudatosítani fogja bennük. Azt pedig nem akarom végignézni.
– Félsz?
– Nem féltem Jopüje után menni. De fölösleges lenne megint megtennem.
– Tehát magtestvér leszel?
– A vízesés körül, a sziklafal védelmében egy nagy fenyves van. Sok öreg fával. Lesz mivel tüzelnünk tavaszig. Aztán majd eldől, hogy a folyón túli tisztások elég nagyok-e a magok felneveléséhez. Ha nem, még akkor is ráérünk megbeszélni, ki marad, és ki megy el. A törzsfő is másként fog dönteni akkor, mint tenné most. Tiszteletben tartom szüleim elhatározását, de én nem fogom elhamarkodni a sajátomat.
Mejime egy szomorkás félmosollyal Olmudhoz lépett, és átölelte.
– Örülök, hogy velem maradtál.
– Tegnap még úgy beszéltél, mint aki szívesen apámmal tartana. Én örülök, hogy te maradsz. – Olmud felemelte a lány fejét, és a szemébe nézett. – Én nem félek a változástól.
Mejime egy kis fintorral az arcán lépett el Olmudtól, és telepedett vissza Viepa mellé a földre.
– Jó. És addig? Havat eszünk?
– Tobozok is vannak. Pár hétig elég lesz. A folyón lefelé sem tudjuk, mi van. Én majd elmegyek, és megnézem. A törzs pedig elindul felfelé, mert jó pár nap, amíg eléritek a vízesést.
– Várjál csak! – lépett Olmud elé Noyake. – Te hogy jártad meg két nap alatt?
– Futottam.
– Te… két napig… folyamatosan futottál?! – hebegte Lozon elkerekedett szemekkel. Ő még túl fiatal volt hozzá, semhogy túlzó meséknél többnek vélje a törzsben keringő történeteket.
– Nem. Megálltam szétnézni a környéken, mielőtt visszafordultam – felelte Olmud kis huncutsággal a hangjában. Az arca azért komoly maradt, így Lozon egyre nagyobb zavarodottsággal figyelte a döbbenetén mosolygó társait. Nekik már nem volt ennyire újdonság a fiú különleges képessége.
– Akkor két nap alatt megjárod lefelé is – vetette fel Viepa.
– Nem fog menni – csóválta meg a fejét fancsalivá váló arccal Olmud. – Ebben az ormótlan lábbeliben nem tudtam futni, inkább levettem. Anyám főzetei nélkül legalább két hét, mire megint lesz a talpamon annyi bőr, hogy neki merjek vágni.
– Ez az! – nevetett fel Noyake. – Ez volt furcsa benned ma reggel! Hogy nem futottál a törzsfőtől visszafelé! Csak jöttél, mint mi.
– Hát nem vagyok valami szaladgálós kedvemben, igaz – mosolyodott el Olmud, először reggel óta.


Délután megérkeztek a farkasok. A fél falu kiszaladt a fogadásukra. Ha nem is voltak úgy kigömbölyödve, mint régen, azért látszott a horpaszukon, hogy akadt zsákmány. És volt más változás is. Míg hordaként mentek el, kis falkaként értek vissza. Elöl Marduh haladt, mellette Karah lépkedett. Bár Marduhnak vérzett a füle, és a pofáján is loncsosan, csapzottan lógott a szőr, egy falkavezér méltóságával viselte sérüléseit. Mögötte sorban Mauh, Horag, Rorros és legvégül Nelejg. Ő fájdalmasan húzta a bal hátsó lábát.
– Nna, ez is megvolt, és legalább mind túlélte – sóhajtott fel Noyake, amikor végre megint Mauh fülei közé fúrhatta ujjait.
Mejime aggódó pillantást vetett Zova felé, de az nem figyelt rá. Komor arccal, gyakorlott kezekkel tapogatta végig Nelejg csontjait, majd egyetlen morrantással hagyta helyben az eredményt. Mejime megkönnyebbült. Ennyiből is értette; Nelejg sérülései nem súlyosak, még ha fájnak is. Neki is óvatosan kellett Marduhhoz nyúlnia. A szőr ugyan elfedte a harapásokat, de azért a küzdelmekben csúnyán kicakkozták testvére fülét, pofáját. Megvakargatta a hasát, aztán inkább hagyta pihenni. Mauh viselt még egy mély harapást a nyakán, a többi farkas komolyabb sebek nélkül úszta meg a rivalizálást.
– Régen mindig táncoltunk és énekeltünk, amikor megérkeztek a testvéreink – sóhajtott fel Olmud, aki most a változatosság kedvéért Karah orrát vakargatta. – Utána az öregek meséltek a régi portyákról, hehe, olyanokat tódítva, hogy néha alig álltam meg nevetés nélkül! Ti persze, meg még az apáitok, anyáitok is azért tátott szájjal füleltétek… Azt hiszem, ez hiányozni fog.
– Mi még csak mesélhetünk a gyerekeinknek, de azoknak már más történeteik lesznek az övéiknek – bújt a fiúhoz Mejime. – A szüleink és az életük mondákká lesznek, mint az öreg Toton meséi az Erdei Népekről.
– Úgy beszéltek, mintha az emlékezés tüzénél állnátok! – méltatlankodott Noyake. Mint mindig, most sem tűrhette, hogy szomorkodjanak körülötte. – Gondoljatok bele, hogy ti aztán tényleg azt tódíthattok majd a meséitekben, amit csak akartok! Senki nem fog közbeköhécselni, hogy az nem úgy volt!
Szomorkás mosollyal nyugtázták a megállapítást. Kevéske vigasznak tűnt ez szüleik, eddigi életük elvesztéséért cserébe.
Beszélgettek még egy keveset a tűz körül, majd amikor parázsba holtak a lángok, az elfek is aludni tértek. Mejime szorosan simult Olmudhoz, s hagyta, hogy elömöljön rajta az a jóleső érzés, amit már napok óta hiányolt. Jó volt maga mellett tudnia őt, átkarolni, nyakában érezni meleg szuszogását. Arcát arcához szorította, ajka lassan a fiú szájához ért. Boldogság gyengítette el, amikor a másik ráhajolt, hogy viszonozza csókját, majd valami őrült öröm szédítette meg, amikor rájött, hogy ő is legalább annyira hiányozhatott már Olmudnak, mint a fiú neki. Még egy kósza próbálkozással megpróbálta ugyan befészkelni magát a kellemetlen gondolat, hogy helyes-e, amit tesz, mi van, ha valamelyik társuk még nem alszik, és egyáltalán, képes lesz-e fáradt párjának megfelelni, azonban mindez csak egy pillanatig tartott. Aztán mindent elsöpört egy forró hullám, és a természet ősritmusát kezdte dübörögni fülében a felzuborgó vér.
Nem tudta, miként kerültek ki a ruháikból, teste mikor kezdte nem érezni a hideg levegőt maguk körül, hogy csakis a mindent betöltő örömnek élhessen. Viszont mindez egy csapásra megszűnt, amikor tudatába betört a rémült sikoly.
Valahonnan a faluból jött, és recsegés, mély bömbölés adott rá választ. Majd mind több megrettent üvöltés kapcsolódott az egyre lármásabb hangzavarhoz. A farkasok ínyüket villantó hörrenéssel termettek talpon.
Mejime teljesen ledermedve nézett fel Olmudra, aki szintén megrettenve fülelt kifelé. Az elf lány csak a többiek felriadásakor ébredt rá, hogy még mindig félreérthetetlen helyzetben van. Megkésve csusszant Olmud mellé, s rántotta magukra takaróját. Újabb bömbölés reszkette meg a levegőt.
– A Zrogdavar? – sikoltotta rémülten Noyake.
– Nem… – vágta rá azonnal Olmud, és a takaró alól kihengeredve távolabb került ruhái után kapott. – Ez egy medve! Ereszd ki a farkasokat!
Ekkor már Mejime is, túltéve magát szégyenlős érzésein, sietve kapkodta magára elszórt rongyait. Hideg szél vágott be, amint a farkasok előtt feltárult az ajtó. Egymást taposva tódultak ki rajta, nyomukban szorosan az elfekkel.
– Affene! – sziszegte Olmud, miközben sebekkel tarkított lábára erőltette bocskorát. – Pont most…!
– Gyerünk!
Mejime kezénél fogva húzta a fiút, aki fájdalmas bicegéssel szaladt mellette. A rémült üvöltések közé ekkor már kaffogó acsarkodás, fájdalmas vonítások is keveredtek. 
Az egyik faluszéli háznál látták meg a többieket. Tehetetlenül nézték a farkasok és medvék küzdelmét.
Négy farkas azt a visszamaradt medvét próbálta kijátszani, ami első pillantásra jóval hatalmasabbnak tűnt, mint amivel Mejime egész eddigi életében találkozott. A betört ajtajú házból kivetülő fényben az is feltűnt, hogy nem is barna, hanem szürke bundát visel. Láthatóan azért maradt vissza társától, hogy feltartóztassa a farkasokat, amíg az biztonságos távolságba kerül a prédájukkal. Azt már nem tudta kivenni Mejime, hogy melyik társukat ragadta el. 
Két farkas is feküdt már a hóban kiterülve, a küzdőktől jó öt-hatlépésnyire. Egyetlen elf sem mert olyan közel menni a medvéhez, hogy megnézze, mi van a sebesültekkel. Mind a környező házak takarásából lesték, mi folyik, egyedül Zova állt tipródva a küzdő és a sebesült farkasok között. Arcát félelmetes grimaszba torzította a gyűlölet és az irtózat keveréke.
Mejime ebből rögtön rájött, hogy az egyik hóban fekvő farkas Nelejg. Újra futásnak lendült, hátha közelebb érve meglátja, melyik testvérük a másik, közben elképedve figyelte a maradék négy újabb támadását. 
Marduhot látta, amint a két hátulsó lábára emelkedő állat lágyéka felé harap, miközben Karah a lesújtani készülő mancsot kapja állkapcsa közé. A másik kettő közben oldalt került, hogy a következő pillanatban hátulról vetődjenek a medvére.
Oldalt pillantva azt látta, hogy Olmud fájdalmas üvöltéssel elrugaszkodik, a legközelebbi tető aljából kikap egy méretes palát, majd földet érve egyetlen átfordulás után útjára küldi a levegőbe. A pala surrogva, pörögve szelte át a jó húszméternyi távolságot, majd egy éktelen csattanással találta szemközt a már megfordulni készülő medvét. Egyetlen hang nélkül dőlt el. A farkasok azonnal feltépték a torkát, így csakhamar széles vértócsa vette körbe a tetemét.
Elsőnek Lozon rohant ki az egyik ház mögül, és vetette térdre magát a hóban fekvő Rorros előtt. Az halk nyüszítéssel jelezte, hogy életben van még. Zova ekkor már Nelejg súlya alatt szédelegve botladozott visszafelé. Mejime azonnal hozzá lépett, hogy segítsen. Karját Zováéval összefonta, és ezen a rögtönzött hordágyon vitték tovább az alélt farkast.
– Minek… segítesz? – lihegte Zova. – A testvéred… vezér a… falkában!
– Én elf vagyok, Zova… nem falkatag.
Az istállóba érve szalmára fektették a több sebből vérző Nelejget, Zova pedig azonnal nekilátott, hogy komolyabban megvizsgálja.
– Csak leütötte a medve – jelentette ki végül. – A tarkóján felhasították a bőrt a karmai, meg rosszul is eshetett. Ahogy a légzését nézem, lehet, már reggelre magánál lesz. Akkor majd többet is megtudok. 
– Csontja nem törött?
– Koponya nem, borda nem, láb nem. Ha felébredt, megtudom, a nyaka rendben van-e. Azt most nem merem megvizsgálni. Egyébként – nézett fel –, ha Marduh visszajön, őt is szívesen átnézem.
Mejime mosolyogva bólintott. Tudta, Zovánál ez a felajánlás több mint egy köszönöm.
Hamarosan meghozták Rorrost is. Viepa és Lozon cipelte, Noyake kíséretében. Zova hamar megállapította, hogy a medve ütésétől három bordája eltört, de a tüdőt nem sértették fel. Azon kívül az esésnél a farkcsigolyája is kificamodott, de ezt Zova ott helyben visszaigazította. Rorros egy erőtlen vuffanással jelezte csupán, hogy ezt azért megérezte.
– Jó jel! – hagyta helyben az elf nő. – Ha érzi, talán még mozgatni is tudni fogja.
– Olmud hol maradt? – nézett fel Mejime Viepára.
– Viseli a törzsfő vállveregetéseit, meg a többiekét.
– Ezért maradt ott? – vonta fel a szemöldökét Mejime. Nem olyannak ismerte a fiút, aki szeretné az ilyesmit. 
– Ó, dehogy! Csúnyán vérzett a talpa. Gondolom, attól a szédületes ugrástól, amit megcsinált. Alig jöttél el, összeesett, és úgy sziszegett, mint egy kígyó, aminek a farkára léptek. – Viepa szeme körbe villant. – De ugye ezt még véletlenül se mondjátok vissza neki?!
Mielőtt mindannyian biztosíthatták volna halálig tartó titoktartásukról, nyílt az ajtó, és Hules vállára támaszkodva bebicegett a hős. Jobb lábát vastag kötés díszítette, s erre alig-alig támaszkodott. Összeszorított szájjal ereszkedett a földre, és ahogy Mejime átölelte, érezte, hogy meg-megremeg a fájdalomtól. Aggódva fordult a többiekhez:
– Szerintem aludjunk. Majd reggel még beszélünk. Azt hiszem, mindannyiunkra ráfér a pihenő, a farkastestvéreket meg feltüzelte annyira a vér, hogy reggelig nem jönnek be. A másik medve is idegesítheti őket. – Hulesre nézett, aki még mindig ott álldogált Olmud felett. – Köszönöm a segítségedet.
Hules biccentett, és már fordult is volna kifelé, amikor Viepa hangja megállította.
– Kit vitt el?
– Az öreg Huiavát. Örülök, hogy valakit ez is érdekelt.
Azzal kilépett az ajtón.


Másnap megint gyűlést hívott össze a törzsfő. Az éhes, kialvatlan elfek egyértelműen arra vártak, hogy végre kiosztja köztük a beszedett magokat. A legtöbben már második napja nem ettek semmit. A törzsfő is beesett arccal, karikás szemekkel lépett ki a házból. Most a kezét sem kellett felemelnie, feltűnésekor azonnal várakozásteli csend ülte meg a tömeget.
– Gondolom, mindnyájan tisztában vagytok vele, hogy Toton, Jamaj és Huiava távozásával micsoda veszteség érte törzsünket – kezdett a beszédébe. Mejimének összecsikordultak a fogai, s lopva Olmudra sandított, aki viszont továbbra is a fájdalmait leplező némasággal meredt maga elé. A törzsfő sem nézett feléjük, hanem folytatta: – Az is nyilvánvaló, hogy nincs mit ennünk, fánk pedig annyi sincs, hogy a három eltávozottnak meggyújthassuk az emlékezés tüzét. Mégsincs okunk a kétségbeesésre, mivel Olmud, akit legutóbbi cselekedetei után sokan tekintenek elsőnek az ifjak között, tegnap örvendetes hírekkel tért haza. Azt a hírt hozta meg, amit Jopüje… idősebbik lányom… már nem mondhatott el nekünk. – Itt a törzsfő kis szünetet tartott, míg leküzdötte feltörő fájdalmát. Néhány mély lélegzet után tudta csak folytatni: – A folyó felső folyásánál egy nagyobb fenyves terül el, alig pár napnyi járásra innen. Ha még ma nekiindul egy csapat, hamarosan tűzifával és élelemmel felrakodva térhet meg. Ezért szeretném, ha még most jelentkeznének azok, akik nekivágnak az útnak.
Szinte egyszerre lendült a magasba valamennyi elf keze. A törzsfő gondterhelten simított végig az állán.
– Vagyis mindenki. Van közöttetek, aki maradna?
– Hogy itt haljunk éhen?
– A szürke medvéknek vacsorára?
– Megvárni, amíg hoz valaki egy kis maradékot? – szálltak fel rögtön a méltatlankodó kérdések. Egyedül Zova emelte fel a kezét, majd mikor már többen is csodálkozva fordultak felé, Lozon is észbe kapott, és sietve maga is jelentkezett.
– Én és Zova a farkasaink mellett maradnánk. Még nem bírnának egy hosszú menetet.
– Minek őriznétek őket? – szólt valaki a tömegből. – Maguktól is felépülnek, ha meg a többi nem hoz nekik valamit, így is, úgy is elpusztulnak.
– A farkasaink ölték meg a medvét tegnap! – vágott vissza élesen Mejime. – Több megértéssel is lehetnétek a testvéreink felé!
– Azt inkább Olmud tette meg! – mondta ugyanaz a hang. Mejime most már felismerte ki az; Húhóz, az öreg Huiava lányunokája feleselt. – A farkasok csak bőszítették, és lehet, miután szétszórja őket, még ő is elvisz valakit!
– Igaz! – kiáltott közbe más is. – Ez a hat farkas már nem tud megvédeni minket, főleg így, lesoványodva, meg hogy napokig odavannak!
– Jobb is lett volna, ha a falkában maradnak! – rikácsolta sírósan Huiava vénséges özvegye. – Akkor talán mi is óvatosabbak vagyunk, meg talán ti se különcködnétek itt nekünk!
Ez annyira igazságtalan volt, hogy Mejime szó nélkül megfordult, és elsietett. Még hallotta maga mögött a felzúduló elfeket, a törzsfőt, ahogy emelt hangon utána szólt, majd egy rekedt, szinte állati hangú üvöltést. Zováét.
– Márpedig én nem hagyom magára Nelejget!
Mejime berontott az istállójukba, lehuppant az álmából felriadó Marduh mellé, majd sörényébe temetve arcát zokogni kezdett. Újból nyílt és csukódott az ajtó. A torokmély morgásból rögtön tudta, hogy Zova érkezett. Ő Nelejg mellé telepedett, és csak morgott, morgott. Rossz volt hallgatni. Mejime összeszedte magát.
– Én se megyek velük, Zova. Egyék nélkülem azokat a rohadt tobozokat! Meg… gondolom, itt is elkél majd egy kis segítség.
A morgás elhalkult, majd megszűnt. Mejime felnézett.
Zova a térdeit átkulcsolva hintáztatta magát, szemei mereven a semmibe néztek. Most sem könnyezett. Mellette Nelejg feküdt. Reggelre sem tért magához, és ami a legrosszabb: néhány órája a légzése is kapkodóbb, zihálóbb lett. A farkasokat ritkán önti el a láz, de olyankor nagyon hevesen. Nelejgre ez most különösen nagy veszélyt jelenthetett, ebben a hidegben, ennyi sebtől legyengülve. Érthető volt, hogy Zovát szinte az őrületbe kergette az aggodalom. Mejime szívesen vigasztalta volna valamivel, de ahogy belegondolt, nem talált szavakat. Most érezte csak át igazán, mennyire bánthatják Zovát az imént kapott vádaskodások. Az egyetlen, az utolsó hozzátartozójának önfeláldozását silányították le vele.
Önkéntelenül is saját helyzetét kezdte Zováéhoz hasonlítani. Sok tekintetben jobbnak találta. De nem sokkal. És minden gondolata végén megválaszolhatatlan kérdésekbe ütközött. Mit jelent neki Viepa? Mi lesz vele és Olmuddal? Meddig maradhat még vele Marduh? A farkasoknak szánalmasan rövid az élete az elfekéhez képest. És most úgy tűnt, ez az idő tovább kurtul.
Újra Marduh sörényébe temetkezett, és úgy szívta be az állat szagát, mintha egy életre meg akarta volna őrizni magának. Szemébe újabb könnyeket csalt a keserűség. Farkastestvére is megérezhetett valamit belőle, mert halk nyüszögéssel kezdte bökdösni orrával az oldalát. Habár lehet, hogy csak a sebeit fájlalta, amiket a lány ölelő karja szorított.
Megint nyílt az ajtó. Megérkeztek a többiek. Komorak voltak, egyikük sem szólt.
– Nos? A törzsfő minket is kitagadott? – nézett fel végül Mejime.
– Nem egészen – válaszolt Viepa. – Viszont nélkülünk indultak el.
– Máris?
– Te mondtad: az éhség nagy úr!
– És te, Olmud?
A fiú kedvetlenül vakarta meg az orrát, mielőtt válaszolt.
– Semmi kedvem cipeltetni magam odáig. Meg aztán… – Nem fejezte be a mondatot, hanem inkább egy fintorral elnézett a Noyake keze alatt lassan feléledő tűzbe.
– Őt is kiosztották – morogta Lozon.
– Téged? Miért?
Olmud továbbra sem válaszolt. Helyette Lozon folytatta:
– Hogy különc, akár az egész családja, meg hogy biztosan az ő hatása, hogy ilyen vagy.
– Különc? Azután, amit tegnap tett?
– Bizony! Pont azért. Merthogy elfeknek nem szokása medvét ölni, és farkasok vadászatában segédkezni! Ez is csak azt mutatja, mennyire idegen vérű! – Lozon a végén már szinte kiabálta a szavakat.
– Olmud! Tényleg ezt mondták? És te mit feleltél erre?
– Azt, hogy most már nagyon fáj a lábam, és mindjárt összeesem – sóhajtotta a fiú, továbbra sem nézve Mejimére. – Azzal eljöttünk.
Mejime dühödten harapott saját öklébe. Valami olyasmit érzett, amit eddig talán még sohasem. Gyűlölte az egész törzset, gyűlölte magukat, amiért nem tudtak elégtételt venni az őket ért sérelmekért, sőt még ezt a nyámnyila Olmudot is gyűlölte.
– Mit képzelnek ezek?! – szakadt ki belőle végül. – Mennek, mint egy múncsorda ez után az ütődött Sorong után, akit szégyellem, hogy bármeddig is törzsfőnek tekintettem! Aki még köhögni sem mer a Zrogdavar utasítása nélkül, és természetesnek veszi, ha az éhenhalásunk ellen küzdő lányát széttépi, csak mert az túllép valami általa megszabott határt! Miért kell mindig azt bántaniuk, aki valami mást tud vagy merészel, mint ők?! Ha nekünk nincs farkastestvérünk, neked se legyen! Ha mi nem tudunk halat fogni, két napig futni, te se tudjál! Ha mi nem merünk kavicsot dobni a medve pofájába, te se merd megtenni! Miért?!
Kicsit lehiggadva észrevette, hogy mindannyian – még Zova és a farkasok is – úgy bámulnak rá, mintha most pottyant volna közéjük. Viepa volt az, aki végül lassan hozzá merészkedett. Óvatosan, mint aki attól fél, hogy megharapja, végigsimított az arcán, és szinte suttogva azt válaszolta:
– Mert ez a természet törvénye, szívem. A csorda mindig kiveti magából a másmilyeneket. Most mi vagyunk másmilyenek a farkastestvérekkel.
– Majd megszokod – csúszott oda hozzá Olmud is, és átkarolta a vállát. – Hidd el, én tudom. Én mindig csodabogár voltam a törzsben, nekem ez nem új érzés. Néha, mint most is, kellemetlen, de ha tudod, hogy a törzs mit akar, és segíted, nem fog kitagadni. Ennyit meg igazán vállalhatsz Marduhért. Hidd el, lesz még szükség a farkasokra, lesznek még hálásak azért, hogy velünk vannak. Tegnap is azok voltak… de éhesen, rosszkedvűen ez hamar elmúlik. Ma már az volt a baj, hogy a farkasok miatt veszélybe került az azonnali indulás a fa és az élelem felé. Azt is rosszallották, hogy most nem én vezetem őket, hanem maguknak kell elindulni az ismeretlen felé. De ezeket a dolgokat nem így érzik át, és ezért nem is így mondják ki. Ezért van az, hogy most igazságtalannak érzed azt, amit kaptál.
– De hát az is! – méltatlankodott tovább Mejime, közben azért közelebb bújt Olmudhoz, s Viepát is maga mellé ültette a másik oldalról.
– Nem biztos. Még te bizonygattad két éjszakával ezelőtt, hogy a farkasoknak itt nincs jövője. Most azért hibáztatsz másokat, mert ők is így látják?
Mejime rosszkedvűen bólintott. El kellett ismernie, hogy a fiú tényleg igazat mondott. 
– Ezek szerint – szólalt meg most Zova –, egyedül a farkastestvéreink döntése, hogy mennek vagy maradnak.
– Igen. Úgy valahogy.
– És ha maradnak, a nélkülözéseken túl még azt is vállalniuk kell, hogy folyamatosan bizonyítsák ittlétük jogosságát?
Olmud megint az orrát vakargatta egy ideig, mielőtt válaszolt volna:
– A szüleim… hasonló helyzetben voltak itt a törzsben, mint most a farkastestvéreink. Ők sohasem voltak rászorítva arra, hogy bizonygassák ittlétük jogosságát. De valahogy mindig számon tartották őket. Én, amíg a gyereket játszottam, nagyrészt elkerültem ezt.
– Miért – nézett rá csodálkozva Mejime –, te direkt nem akartál felnőni százötven évig?
– Nem egészen. Tényleg furcsa, hogy mi ilyen hosszú életűek vagyunk, de hamar rájöttem, hogy ha kilépek az ifjak közül, nekem is csak az a sors jut, mint a szüleimnek. Én is megszenvedtem azokat a kérdéseket, amiket te tettél fel az előbb. Nekem szüleim tanácsolták, hogy amíg nem érzem meg a pontos helyemet a törzsben, ne siessek a párválasztással. 
Mejime egy pillanatra elmerengett a válaszon. Most értette meg, mit is akart mondani neki Toton ideérkezésük harmadnapján; miért is óvta őt attól, hogy felnőttet csináljon a fiából. Zova hangja zökkentette vissza ismét:
– Lehet, hogy a szüleid mindezt felvállalták azért, hogy egy kicsit másmilyen farkastestvér törzs tagjai lehessenek, de a magtestvér törzsből nem kértek. A farkastestvérek is vállalják most még a nélkülözést, hogy velünk lehessenek. De nem hiszem, hogy vállalnák, hogy kutyákká váljanak egy emberfaluban.
Olmud hökkenten kapta fel a fejét.
– Te hallottad, amit beszéltünk akkor éjjel?
– Hallottam. És ha igaz, amit mondasz, Nelejg felépülése… vagy pusztulása után én leszek az első, aki csatlakozik a farkasokhoz, amikor elmennek.
Ehhez már senki nem fűzött semmit.
Üldögéltek még egy darabig, aztán Noyake, nem bírván tovább a légkört, kiment. Nemsokára Lozon követte, majd mind szétszéledtek valami ennivaló után. Elrágcsált szalmaszálakkal, hó alól előkapart fagyos növénymaradványokkal próbálták elverni az éhüket. Lozon húst vitt Rorrosnak a medve szétmarcangolt teteméből. Zova hóval dörzsölgette a forró testű Nelejget. A többi farkas céltalanul lődörgött a falu kiürült házai közt, majd jóval az est beállta előtt elvackoltak. Nekik a medvehús még több napra kitartott.
Mejime elnézte őket, és mindegyre a Zova tanácsolta döntésen töprengett: Marduh vagy Olmud? Nem mert dönteni.
Olmud estefelé elkezdte behordani az istállóba a környező házakban talált tüzelőt. Csöndesen hullani kezdett a hó, előrébb hozva a sötétedést. 
Mejime még ezután is sokáig kint maradt, céltalanul járkálva az üres házak között. Lement a folyópartra, és elnézett a túlpart felé. Arra, amerre a szürke medve hurcolta el az öreg Huiavát. Mikor aztán teljesen átfagyva az istállóba lépett, már csak Noyakét találta ébren, aki éppen a tüzet élesztgette. Szó nélkül feküdt Marduh mellé, elgémberedett ujjait az állat meleg bundájába fúrta. Nemsokára érezte, hogy Olmud a hátához simul.
– Jó, hogy esik a hó – suttogta. – Ez talán eltakarja a Zrogdavar szeme elől a szüleimet.
Erre sem válaszolt.


A hófödte síkság felett fehéren örvénylett a sivító szél. Alig néhány lépésre lehetett csupán belelátni a hóförgetegbe, ám az öreg Toton nem is a tájat fürkészte előre meredő tekintetével. Derékig állt a hóban egy nála alig magasabb szikla tövében. A csupasz kődarab szinte semmi védelmet nem nyújtott a tomboló idővel szemben. Karjai közt Jamajt tartotta, kinek előrebicsaklott feje a vállán pihent.
Már nem gondolkozott azon, mekkora hiba volt élelem nélkül nekivágniuk a köves, havas pusztaságnak. Gondolkodott rajta eleget, amíg elkékült, fagytól felrepedezett ujjaival kotorta a havat maguk előtt.
Jamaj kora délután adhatta fel. 
Már az is hatalmas hátrányt jelentett, hogy a szűz hótakaró semmi támpontot nem nyújtott, merre is fut az ideúton követett ösvény. Egy ideig vezették őket az ismerősként felbukkanó hegyoldalak és dombhátak, de a síkságra érve már csak az irányt tudták meghatározni. A méteres hó alatt meghúzódó kövek tovább lehetetlenítették a haladást. Egy percnyi alvás nélkül telt el a második éjszakájuk is. Erőlködésüknek nem volt eredménye: hajnalban még mindig a végeláthatatlan fehér síkság fogta őket körbe. Alig-alig vánszorogva, kimerültségtől remegve, álmosságtól szédelegve törtettek tovább, dél felé. Aztán Toton meglátott néhány csupasz ágacskát előmeredni a hó alól. Ez már a síkság szélét jelezte. Fáradt örömmel fordult meg, hogy megossza asszonyával felfedezését. Ekkor döbbent rá, hogy Jamaj rég nincs mögötte. A visszaúthoz, amíg megtalálta, a keserű önvád adott erőt. Jó pár óra keresés után, a hóban fekve talált rá. Ekkor már nem volt eszméleténél.
Ami ezután jött, az maga volt a kín és a szenvedés. A hirtelen felerősödő jeges szél pillanatok alatt befújta hóval az eddig tört ösvényt. Toton, hátán asszonyával, az ereje legvégén járt. Ekkor még nem esett, de a szél maró jégszilánkok ezreit sodorta arcába. Lábait már rég nem érezte. Azt, hogy az eddigi iránytól is eltért, akkor vette észre, amikor orra előtt feltűnt a szikla. Amit nem látott napközben. A tövébe vonszolta magukat, aztán átölelte asszonyát, kinek fagyos testéből eddigre rég elillant az élet, és elmeredt maga elé, messze, mintha még így megláthatná az elérhetetlen messzeségben magasodó fákat.
Reggelre az ő csontjain is keményre fagyott a hús.


Mejime sugárzó arccal lépett elő az egyik házból, és két kezével magasba emelte szerzeményét.
– Idenézzetek, mit találtam! – kiáltotta bele a néma faluba.
Hogy pontosan mit is talált, azt maga sem tudta, de ehetőnek tűnt. Nagy, kerek alakja felül gömbölyödött, alul lapos volt. Külsejét barna, cserepes kéreg borította, s ahol kikezdte fogaival, fehér, kemény, lyukacsos belsőt talált. Ízre kicsit sós volt, de fenséges.
Kiáltása után hamar felbukkantak kíváncsi arcú társai.
– Mi az, mutasd! – ért oda elsőként Noyake. Ha ennivalóról volt szó, egészen megfürgült.
– Annak a búbos hátú tűzhelynek az ajtaja mögött találtam. Nagyon jó íze van, csak kicsit nehéz megrágni. Nézd; ez a fele egy kicsit kormos is.
Noyake olyan szemeket meresztett a hatalmas darab ennivalóra, mint aki csodát lát. Közben befutottak a többiek is.
Viepa kissé gyanakodva szagolta meg közelebbről.
– Biztos, hogy ehető?
– Ízre egy kicsit emlékeztet a maghoz.
– Úgy néz ki, mint valami fagomba – jegyezte meg Lozon. – Mindenesetre nem hiszem, hogy mérgező. Minek tartották volna akkor maguknál az emberek?
– Ez nagyon jó! – találta meg végre a hangját Noyake. – Ha belegondolok, hogy ha ebbe a házba is beköltözik valaki, már rég megettük volna…
– Azért ne éld bele magad! – intette Mejime. – Lehet, hogy tényleg tüzeltek vele. Mondtam, hogy az egyik tűzhelyben találtam.
– Mi viszont most megesszük! Inkább halok meg teli hassal, mint éhen!
Minthogy ezzel a vita eldőlt, az istállóba vitték a kincset, majd kerítettek egy követ, amivel ehető darabokra törték. Csakhamar rájöttek, hogy a szájukban egész gyorsan megpuhulnak a morzsák. Ezután tálat kerítettek, havat olvasztottak, és beáztattak annyit, amennyi csak a tálba fért. Miután elmajszolták a kenőcsössé lágyult masszát, mindannyian úgy érezték, rögvest szétpukkadnak.
– Ilyen jót már tudom is én, mikor ettünk utoljára – nyögte hanyatt dűlve Lozon. Mellettük még ott hevert az ismeretlen étel nagyobbik fele.
– Azért Olmudnak is hagyjunk belőle. Ki tudja, talál-e ennivalót arrafelé.
Mejime aggodalma Olmud után nem volt alaptalan. Közel egy hete indult neki, hogy felfedezze a folyó lentebbi szakaszát. Igaz, most nem futva, hisz még nem volt abban az állapotban, hogy bátran nekivághatott volna. A tehetetlen éhezés azonban nem hagyta nyugodni, így már a törzs távozása után két nappal útnak eredt. Még Karahot sem vitte magával.
A farkasok egyébként sem szívesen mozdultak ki a faluból mindaddig, amíg egyetlen kiszopogatni való csont is maradt a medvéből. Ez azóta már elmúlt, és két napja nekik is el kellett indulniuk újabb zsákmány után. Csak négyen mentek, a két sebesült testvér az elfekkel maradt. Azok azonban hiába kutatták át az egész falut, semmi ehetőt nem találtak a farkasok számára. Ebből a furcsa masszából fellefetyeltek ugyan egy keveset, de láthatóan csak az éhüket verték el vele.
Nelejg négy napig feküdt lázasan és magatehetetlenül. Az ötödik napon csontsoványan ébredt, szédelegve állt fel, de egészségesen. Zova megetette a számára eldugott medvehússal, amitől némileg erőre kapott. Most viszont már ő is csak a szétszórt csontokat nyalogathatta. 
Rorros lassabban gyógyult. Törött bordái felett megduzzadt az oldala, és kegyetlenül fájt. Halk nyüszítéssel sírta végig az éjszakákat. Kínjában odáig merészkedett, hogy még a tűzhöz is odafeküdt. A meleg enyhítette valamelyest a fájdalmait. Most is ott kucorgott Lozon mellett, aki óvatos simogatásoknál többet nem tehetett érte.
– Szerintem a maradékot vissza kéne vinni oda, ahol találtad – vetette fel az ötletet Noyake. – Ha ott eddig nem romlott meg, ezután se fog. 
– Igazad van – könyökölt fel Mejime. – Nem kéne, hogy a penész egye meg előlünk.
Nagyot nyögve tápászkodott fel, még egyszer végigsimított teli hasán, aztán lehajolt a maradékért, és kisietett vele.
A ház, amiben a különös alakú tűzhely volt, a falu magasabbik végében állt. Ezért is nem költöztek bele, hiszen minden irányból érték a szelek. Ablakait sem deszka fedte, hanem valami jégszerű anyag, ami vékony volt és átlátszó, és úgy engedhette kifelé a meleget, mint egy nyitott ajtó. Mejiméék innen szerezték a ruháiknak való anyagot és a lábbelijüket megérkezésük után, ám azóta nem szívesen jártak felé, akárcsak a többiek. A tűzrevaló, fából készült holmikat természetesen kihordták belőle, de egyébként magányosan emelkedett a ház a falu fölé.
Mejime, miután visszatette a tűzhelybe a maradékot, kifelé jövet megállt egy pillanatra a bejáratában, s elnézett messze, a falu fölött, ki egészen a folyópartig. 
Ekkor látta meg a sietve közeledő alakot.
Futva indult lefelé, át a házak között, a még le sem taposott, lucskos havon keresztül. Nevetve vetette magát a fiú nyakába, hatalmas megkönnyebbüléssel szívében. Olmud is örömmel viszonozta az ölelést, csókkal a lány csókját. Miután szétváltak sem eresztették el egymás kezét. Így indultak vissza, be a faluba.
– Nehéz utad volt?
– Nem annyira. Ez a jó idő megroskasztotta a havat. Könnyebb benne a járás, de sokkal vizesebb is.
Bizonyítandó, Olmud fél kezével vizet facsart a magára tekert szövetből.
– Van benn tűz. Ott majd hamar megszáradsz. Vagy kerítek valami szárazat.
– Azt köszönöm. Már azt hittem, futnom kell, hogy ki ne fázzak.
– Lábad hogy bírta?
– Javul. Azért még nem futok, ha nem muszáj.
– Volt mit enned?
– Háát… volt.
A bizonytalan hangú válaszra Mejime megtorpant, és a fiúra nézett megjátszott szigorúsággal.
– Nekem te ne udvaroljál ezzel! Van ennivalónk, és mindjárt kapsz is belőle.
– Nocsak. Csigát találtatok a hó alatt?
– Valami jobbat. És te? Találtál valamit?
– Azt majd a tűznél elmesélem.
Az istállóban a többiek is kitörő örömmel fogadták a visszatérőt. Mejime azonnal szaladt is, hogy hozzon az ennivalóból, és kerítsen egy szárazabb takarót. Amikor visszatért, Olmud már ruha nélkül melegedett a magasra rakott tűznél, és épp arról mesélt, milyen sok medvenyomot látott a folyón lejjebb.
– Sokkal nagyobbak, mint akár azé, amelyiket elintéztünk a farkasokkal. Lejjebb nem tudott befagyni a folyó, annyira sebes. Gondolom, halat fogni járnak ki a sziklákra.
– Te aztán jól megvártál a meséddel! – korholta le Mejime, amikor mellé ért. – Beáztatom neked ezt az izét, aztán közben kezdheted elölről.
– Direkt nem mondtam még el semmi fontosat – kezdett mentegetőzni Olmud. Magára terítette a hozott takarót, majd elfintorodott. – Pfuj, ez nagyon büdös!
– Más nem volt. Szóval a medvéknél tartottál!
– Igen. Szerencsére nem találkoztam eggyel sem. Ráakadtam viszont egy halra. Valami állat hurcolhatta ki a partra, aminek kicsi, hártyás ujjú lábai vannak, meg hosszú, csupasz farka. A halból csak a szemét és a hasa alját ette ki, a többit meghagyta nekem. Ezen voltam el mostanáig.
– Akkor tessék, egyél! – nyújtotta át a tálat Mejime.
Olmud gyanakodva szagolta meg a bizonytalan színű pürét, majd óvatosan kimert az ujjával egy kicsit, és megkóstolta. A következő pillanatban eltűntek arcáról a gyanakvó ráncok, és marékkal kezdte falni. Egy perc alatt eltüntette, még a tálat is kinyalta.
– Amilyen csúnyán néz ki, olyan finom. Mi ez?
Mejime röviden elmesélte, miként akadt rá az étekre, és nagyjából hogy nézett ki eredetileg. A pontos leírás dacára Olmud is csak tanácstalanul ingatta a fejét.
– Ha tényleg nem fagomba, akkor talán az ősi nép valami különlegessége. Tudjátok, hogy azok szinte semmit sem esznek meg úgy, ahogy azt a természettől kapják… Na, de ott tartottam, hogy volt az a hal, és utána semmi. Így jutottam el egy jó háromnapnyira fekvő helyre, ahol a fennsík véget ér, és egy mélységes zuhatagon túl ugyanaz a kőpusztaság folytatódik, amin keresztül jöttünk. Ameddig elláttam, a folyó mentén itt-ott nő néhány csenevész fenyő, de más semmi. Nagyjából eddig juthatott el Gumah is, ezért gondolom, ez lehet a másik határ.
– A Zrogdavart láttad?
– Nem. De nyugodtan figyelhetett valami szikla mögül.
– Inkább valószínű, hogy a törzsre felügyel a másik oldalon – vetette fel Viepa.
– Tényleg! – fordult felé Olmud. – Tőlük még senki nem jött vissza?
– Senki. Gondolom arra várnak, hogy mi menjünk.
– Igen, hogy cserébe egy kis maradékért segítsünk felcipelni ide a tüzelőfát! – tette hozzá Lozon indulatosan. – Hát azt leshetik!
Olmud csodálkozva nézett rá.
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nincs okunk haragudni rájuk, amiért nehezen viselik a farkastestvéreinket.
– Az lehet, de akkor így arra sincs okunk, hogy vállaljunk egy többnapos menetelést, amikor még van ételünk és tüzelőnk bőven – feleselt tovább Lozon. – Ők tegyék csak a rosszmájú megjegyzéseket, de nekem ne legyen már muszáj csak azért odamennem, hogy hallgassam!
– Azért kell mennünk, mert számítanak a segítségünkre! – válaszolt most már egy kissé ingerültebb hangon Olmud. – Nem tudom, milyen szóval kérsz majd a fából, ha csak itt ülsz és várod, hogy elhozzák? Miért adnának az ételből?
Lozon erre már nem válaszolt, csak összehúzott szemmel nézte a másikat. Helyette Viepa vette át a szót:
– Furcsa szavakat használsz. Mikor volt az, hogy csak az ehetett, aki kiásta, összeszedte az ennivalót? Már az is furcsa, hogy a többiek nem hoztak eddig semmit, pedig ha jól emlékszem, azt mondtad, alig egy-két hétre való élelem van ott. Ha ma megérkeznek, már akkor se sok maradhatott belőle, nem gondolod?
Olmud lehajtotta a fejét.
– De, gondolom. 
– Azért maradtunk, mert a farkastestvéreinknek szükségük volt ránk. Ezzel vállaltuk, hogy még több napig éhezünk, mint ők. Szerintem ezt ők is látják, és egyáltalán nem várják, hogy még emellett elmenjünk fát cipelni.
– Szóval mégsem értitek. – Olmud bánatos tekintettel nézett fel a többiekre. – A farkastestvéreink… a többiek számára… feleslegesek. Amit értük tesztek, az is. A törzsnek most az a fontos, hogy legyen tűzrevaló tavaszig, és elkerüljék az éhenhalást. Ha ti ebben nem segítetek, hanem csak kéritek a részeteket az ennivalóból, olyan különcökké váltok, akikre nagyon rossz sors vár.
– És Karah? – szólt megremegő hangon Mejime. – Már te sem úgy beszélsz, mint egy farkastestvér.
– Karah elmegy majd a többiekkel. Már Marduhhoz tartozik, nem hozzám.
– Én úgy gondoltam, Olmud, hogy mi leszünk az utolsó farkastestvér család a törzsben. Hogy majd a mi életünk… a mi meséink adják tovább a törzsünk múltját a gyermekeinknek…Hiszen azt mondtad, majd fogsz nekik halakat! – Mejime ezeket a szavakat már sírva mondta. Olmud most mégsem ölelte át, Viepa pedig szintén ledermedve hallgatott.
– Hamarabb mennek el, minthogy én kimehetnék a folyóra halat fogni. 
– Ha a folyón lefelé sincs semmi – morogta közbe ritka rosszkedvűen Noyake –, mi is hamarabb megyünk el, mint hogy halakat foghatnál. Ha igazat szólt a Zrogdavar, még a felénél sem tartunk ennek a hideg időnek.
– És?! – egyenesedett fel Olmud a tűz mellől. – Van ötleted? Mert nekem nincs. Megvannak a határaink, és itt kell valahogy túlélnünk. Vagy te majd elmondod a Zrogdavarnak, hogy engedjen vissza minket, mert különben éhen halunk?
– A szüleid nem jöttek vissza. A Zrogdavar sem hozta őket – jegyezte meg Lozon.
– Apám bizonyára tudta, miként kerülheti el. De egy egész törzs...? Neked van ötleted?
– Nem ötlet kell ide, hanem döntés – mondta Mejime valami egészen más, távoli hangon. – A múltkor azt mondtad, miattam döntöttél úgy, hogy kilépsz az ifjak közül. Ha én most úgy döntenék, hogy elmegyek… velem jönnél?
Olmud idegesen dörgölte meg az orrát. A kínos csendben mindenki a válaszára várt. Öltözködni kezdett.
– Én már most megyek – nyögte végül. – A törzsnek megyek segíteni, elhozni a fát. És aki egy kicsit is a törzsbe tartozónak érzi magát, az velem tart.
– Nem válaszoltál!
Olmud összeszorította a száját. Végül csak annyit mondott:
– Ha így döntesz, tévedtem.
Azzal kimenekült az istállóból.


Mejime sokáig sétálgatott a lucskos folyóparton. Néha megállt, elnézett a parton fölfelé, amerre Olmud távozott. Igazából viszont nem a folyót látta. Lelki szemei előtt az utolsó jelenet játszódott le újra és újra.
Olmud kilépett az ajtón. Bent senki se szólt, senki se mozdult hosszú percekig. Kint elhaltak a távolodó lépések. Zova szólalt meg végül csendesen:
– Mégsem Marduh hagyott el hamarabb.
Mejime érezte, most nem tud sírni. Túl sokat sírt mostanáig. Csak két keserű ránc jelent meg a szája sarkában, mielőtt válaszolt:
– Te inkább hallgass!
Felállt, és ő is kilépett az ajtón. Lassan sétált a folyópartig, és azóta is csak téblábol fel s alá. Szépen letisztult gondolatok jöttek elé sorban. A megszületett döntés gyümölcsei. Még sötétedés előtt visszatért társaihoz.
– Örülök, hogy nem mentél utána – fogadta őt Viepa. – Most azt hiszi, nagyon okos. Majd megnézem, mindezt miként magyarázza el Karahnak!
– Nos, Karah talán nem olyan bolond, mint én, és megérti magától is – telepedett a tűz elé Mejime. – De most már én is látom, mit kell tennem. Nem várom meg, amíg a testvéreink teljesen kiéheztetik magukat mellettünk. Addig kell indulniuk, amíg még van erejük az úthoz.
– És mégis, hogy akarod elküldeni őket? – húzta el a száját Viepa. – Vagy azt hiszed, mert Marduh a vezér, majd Horag szó nélkül követi, és engem itt hagy?
Mejime kedves-szomorkás mosollyal cirógatta meg barátnője felzaklatott arcát.
– Nem gondoltam ilyesmire. Nekünk is most kell indulnunk velük, amíg kitart ez az ennivaló. Ezt, ha elosztjuk egymás közt, vihetjük magunkkal.
Viepa Mejime nyakába vetette magát.
– Végre! – sikkantotta boldogan. – Már azt hittem… teljesen odavagy Olmudtól! – Aztán gyorsan eleresztette a másik nyakát, visszahuppant elé, és mélyen a szemébe nézett: – Azért ugye nem haragszol, hogy ezt mondtam?
Mejime szájzugában megint megjelent a két keserű ránc.
– Nem haragszom. Tényleg úgy élt bennem a jövő, hogy én és Olmud együtt leszünk. Viszont szeretném, ha ezután nem emlegetnéd folyton.
Viepa egy gyors mozdulattal összecsippentette az ajkait, jelezve, hogy mostantól Olmudról egy szót se ejt. Aztán megint csak elömlött arcán a boldog mosoly.
– Egész eddig azon ettem magam, hogy mi lesz, ha majd választanom kell közted és Horag között. Úgy éreztem, szétszakadok! Mert ugye, ha maradok Horag nélkül, akkor egy ideig még elvagyunk, de aztán neked családod lesz, meg talán nekem is, és már nem úgy leszünk, mint régen. Ha meg Horaggal megyek, akkor meg nincs törzs, és talán többet se látlak viszont.
– Mind így vagyunk, Viepa – vágott közbe Noyake. – Hiszen ha megyünk, akkor nem egy hideg holdváltást, hanem akár éveket is nélkülözhetünk. Ne feledjétek: soha többé nem mehetünk vissza oda, ahol a Zrogdavar megtalálhat minket! Ha felismer, biztosan megbüntet. Ha egyáltalán most majd el bírjuk kerülni a figyelmét.
– Ez most menni fog – legyintett Mejime. – Amíg a törzs fent van, biztos, hogy őket figyeli.
– És mi van, ha már ma hazajönnek? – vetette fel Lozon. – A törzsfő biztos nem engedi meg, hogy elmenjünk.
– Nem hiszem, hogy megakadályozhatná. Ő a magtestvérek feje, mi viszont nem vagyunk magtestvérek. Még az ételünket sem kell megosztanunk velük; tartsák meg azt, amit nekünk hoztak! Egyedül a Zrogdavart lesz úgy nehezebb elkerülnünk.
– Erre van valami ötleted?
– Éjszaka megyünk. Lehetőleg úgy, mint az öreg Toton csinálta; váratlanul és hóesésben, ami eltakar minket és a nyomainkat is.
– Ez jó ötletnek tűnik.


Még sokáig beszélgettek. Sorra vetették fel a várható problémákat, és kerestek rájuk jó előre megoldást. Azt már a legelején elhatározták, hogy tűzifát nem cipelnek magukkal. Sem idejük nem lesz tüzet csiholni, sem a Zrogdavarnak nem kéne nyílt útmutatást adniuk, ha mégis a keresésükre indulna. Helyette visznek majd egy-egy tartalék takarót, amivel esetleg lecserélhetik a régit, ha az hasonlóképpen elázik, mint Olmudé. Az erdőségekig nem alszanak, csak esznek, azt is menet közben lehetőleg. Nem az ösvényt követik, hanem a farkasok ösztöneire bízzák magukat. Viepa azt is vállalta, hogy ha a törzs érkezése előtt indulnak, megpróbálja eltüntetni a nyomaikat, nehogy azonnal utánuk induljon valaki – és itt természetesen Olmudra gondolhatott –, aki nyakukra hozza a Zrogdavart. Azt is ajánlotta, hogy úgy menjenek, mint a farkasok cserkesz közben: egymás nyomaiba lépve.
Az izgalom feledtette velük az álmosságot, így aztán hajnal közeledtével még ébren találták őket a hazatérő farkasok.
Loholva érkeztek, és nyüszítve kaparták az ajtót. Mejime ugrott a leghamarabb, hogy kinyissa nekik. A berontó állatok majd ledöntötték a lábáról. Csak egy pillanatig volt nyitva az ajtó, de amit odakint látott, elég volt hozzá, hogy azonnal bevágja a farkasok után, majd falfehérré váló arccal a hátát vesse neki.
A következő pillanatban hatalmas csapás érte, és bár kifelé nyílt, ha Mejime nem támaszt ellen, valószínűleg azonnal beszakad. A többiek ijedten ugrottak a lány segítségére. A következő csapásokat már a jól ismert mélyhangú bömbölés kísérte. 
Szerencsére a medve hamar feladta. Az elfek kimerülten roskadtak a megrepedezett ajtó tövébe.
Viepa lihegve mondta ki a nyilvánvaló tényt:
– Ez… vadászik ránk! Dühös… amiért… megöltük a párját!
Mejime is kapkodta a levegőt. Neki az első ütés olyan volt, mintha a tüdejét szakította volna szét. 
– Rendben – nyögte. – Pirkadatkor összeszedjük a takarókat, elosztjuk az ennivalót, és indulunk.
– Aludnunk kéne előtte.
– Ez visszajön. Mernél aludni így?
– A farkastestvéreknek is pihenni kellene – akadékoskodott tovább Viepa.
– Pihenniük? – emelte fel a hangját Zova. – Nézz rájuk! Szerinted ettek valamit az elmúlt három nap alatt?
A négy farkas még mindig felborzolt szőrrel, kifelé hegyezett füllel állt előttük. Lógó nyelvvel lihegtek, jelezve, hogy kimerítő futásban volt részük. Inuk remegett, horpaszuk a gyomrukig beesett, a bordáik pedig a szőrükön át is megszámolható volt.
Viepa rosszkedvűen csóválta meg a fejét, miközben kinyúlt, hogy magához hívja Horagot. Az szinte beleesett az ölébe.
– Adnunk kell nekik is abból az ennivalóból.
– Fog jutni. Rakjuk meg a tüzet, hogy legalább melegedjenek, ameddig lehet.


A hajnal első fényeinél osontak elő. Dermesztően hideg lett tegnap óta. Az ismét északira forduló szél jeges késsel vágta el a tél közepébe osonó rövidke tavaszt. Jónéhány házba betértek, mire összeszedték a szükséges takarókat. Ezután a fenti házba vonultak. A farkasok hálás tekintettel fogadták a kevéske és számukra silány étket, majd a maradék szétosztása után nekiindultak.
Mejime Olmud félig száradt takaróját csavarta magára, saját szárazát pedig a hátán vitte kis batyuba kötve. Egyetlen futó pillantást pazarolt csupán rá, hogy elbúcsúzzon ettől az emberek építette lakhelytől, aztán határozottan hátat fordított neki örökre.

5.

A folyó befagyott hátán több tucat elf közeledett, hatalmas farakásokat tolva maguk előtt. A parton haladók, akik most bevárták őket, lelkendezve kiabáltak feléjük:
– Már látni a házakat! Mindjárt megérkezünk!
Örömujjongás szakadt fel az elfek torkából. Olmud is nekibuzdulva kezdte tolni a farakását. A falu alá érve aztán mindet felfuttatták a partra. Száz meg száz kéz kezdte el pakolni, mindenki, aki csak hozzáfért. Hamarosan minden elf kisebb-nagyobb faköteg alatt görnyedve indult a házak felé. Mind tudták, hogy ideje begyújtani a tűzhelyekbe; az éjszaka rohamosan közeledett.
Olmud is nagy adag fával egyensúlyozott az istálló felé.
– Nyissátok ki, megjöttünk! – kiáltott be, nem is látva a kallantyút a kezében tartott terhétől. A válaszként érkező néma csend rossz érzésekkel töltötte el. Az ajtó mellé borította a fát, és a kallantyú után nyúlt. Keze megállt a levegőben. A megrepedezett deszkákat mély karomnyomok csíkozták mindenfelé. 
Feltépte az ajtót, és berontott. Odabent nem várta sem elf, sem farkas. Sietve eltaposott tűz kihűlt nyomát találta, és egy cseréptálat, aminek belsejébe odaszáradt a múltkor befalt étel maradéka. Dúlásra utaló jeleket, vért nem látott benn. Szédülten fordult ki, majd megtorpant az istálló előtt. Hirtelen azt sem tudta, kihez is induljon a hírrel. Máskor talán az apjához ment volna elsőnek. Hules jutott eszébe következőnek. Aztán futva indult a törzsfő háza felé. 
Közben neki is feltűnt az, ami sok másik elfet is megállásra, tanakodásra késztetett. Régebbi és frissebb medvenyomok tarkították a havat mindenfelé. Aggódó arcok fordultak a folyó felé, ahonnan és ahová vezettek a hatalmas mancslenyomatok. 
A törzsfő a háza előtt állt, körülötte már egy kisebb gyűlés verődött össze. Arról vitatkoztak, miként védekezhetnének a medvék ellen, ha azok megint felbukkannak.
– Hé, törzsfő! – rikkantotta Olmud már messziről – Mejiméék eltűntek! Be akartak törni hozzájuk a medvék, ez látszik az ajtón. Gondolom, elmenekültek előlük. Vér nincs! – ért oda lélekszakadva.
A törzsfő egy percig sem tétovázott.
– Szaladj, szólj Hulesnek! Állítson maga mellé néhány ifjút, és nézzetek körbe a falu körül, hogy máshol sincs-e vérnyom! Sötétedés előtt gyertek vissza, mert a medvék ma is jöhetnek! Ha nem találtok semmit, holnap reggel nagyobb csapattal szétnézünk mindenfelé. Valamit csak találunk.
Olmud rohant. Közben felváltva szidta hol az eltűnteket, hol saját magát. Persze csak magában. 
Hulest munka közben találta. Az elf bátyjával együtt igyekezett néhány sietve összeszedett deszkával megerősíteni az ajtajukat. Mikor azonban végighallgatták Olmud kapkodva előadott híreit, azonnal otthagyták a munkát. Hules még a házak között maga mellé szólított néhány ifjút, és rövid utasításokkal eligazította őket, merre menjenek, mit keressenek. Végül a falu aljához érve Olmudhoz fordult:
– Én a bátyámmal elmegyek a törpefenyves felé, és átkutatjuk azt. Te nézd végig lefelé a folyópartot. 
– Arra van a legkisebb esély, hogy menekültek volna!
– Igen, de ha valakit is elkaptak, szinte biztos, hogy arra vitték el. Mint Huiavát, emlékszel?
– Emlékszem.
– Másrészt te elég gyors vagy hozzá, hogy elfuss egy medve elől, ha most felbukkanna.
– Értem. Indulok. 
Olmud egészen sokáig követte a partvonalat lefelé, csak a csónakokat rejtő öblöcskénél fordult vissza. Ekkor már erősen sötétedett.
Még azt is megkockáztatta, hogy a túlsó parton jöjjön vissza, de medvenyomokon s néhány kisebb vadnyomon túl semmit nem lelt. Ettől még nem lett nyugodtabb. Tudta a medvékről, hogy szívesen rejtik el az áldozatukat valahol helyben, és csak ritkán cipelik azt a barlangjuk, tanyájuk közelébe. Visszatértekor rohant Hulesékhez. Airolg asszonya ekkorra már tüzet gyújtott, a testvérpár pedig gondterhelt arccal ült a meleg közelében.
– Találtatok valamit?
– Talán – mordult Hules. – Már sötétedett, úgyhogy nem biztos. A törpefenyvesen túl, ahol a kaptató felér a fennsíkra. Nem tudtunk lemenni, mert tiszta jeges ott a hó, nem tudtunk volna visszamászni, ha megcsúszunk. Odáig semmi nyom, de a kaptatón mintha néhány helyen beszakadt volna a hópáncél. Tudod mit jelent ez?
Olmudnak semmi kedve nem volt kitalálósdit játszani. Airolg és Hules egyébként is mesze jobb nyomolvasók voltak, mint ő.
– Mit jelent?
– Majd gondolkozz rajta az éjjel – állt fel Hules. – És hozd ide a fát, amit az istállóba vittél. Holnap még pirkadat előtt indulunk. Én most – nyúlt a takarója után –, megyek, beszélek a törzsfővel, meg még egy-két elffel.
Olmud vele együtt lépett ki a házból.
– Mégis, mit jelent? – követelte továbbra is a választ.
– Mit gondolsz, hogy lehet, hogy a napokban alig szemetelt a hó, de csak medvenyomokat találunk a falu körül? Szárnyakat növesztve menekültek? Aztán azok a nyomok a kaptatón…
Olmud végre megértette. 
– Viepa! Már láttam, milyen ügyesen tünteti el a nyomokat a hóban! De akkor… – Döbbenten megállt. Mintha forró vizet zúdítottak volna rá.
– Akkor ők nem menekültek! Akkor most elmondod a törzsfőnek?
Hules fáradt sóhajjal állt meg. Erős kezeit Olmud vállára tette.
– Semmit, amíg nem vagyunk biztosak benne. Amúgy is szálka a szemében az összes farkasos. Menj a fáért. Holnap megkeressük őket, vagy ami maradt belőlük, és visszahozzuk. De ha igaz, amit gondolok, lehet, hogy több napig is eltart. Ezért beszélek most a törzsfővel. Kell az engedélye. 
– Igazad van. Kell vinnünk ezt-azt. Főleg ennivalót.
– Ami nincs, azt nehezen!
Olmud homloka ráncba szaladt. Azt, hogy a többiek mogorva hallgatással tüntettek ellene, betudta annak, hogy neheztelnek rá. Végül is alig kétnapi járásra a falutól csatlakozott hozzájuk, és egyedül. Ez a hír azonban más megvilágításba helyezte az elfek rosszkedvét. 
– Nincsen? Az baj. A folyón lefelé sincs semmi.
– Már mondtad. Mit gondolsz, miért volt olyan sűrű a váltás? Van, aki már napok óta nem evett.
– De hát…
– A fákon alig akadt toboz. Talán a szélvihar rázta le őket. A legtöbbet a hó alól ástuk ki. Amikor a fát gyűjtöttük. Rengeteget dolgoztunk ott, amíg ti itt gyógyultatok. Ti nyeltétek az éhkoppot, mi viszont bőven ledolgoztuk azt, amit ettünk. Most meg semmi sincs.
Olmud lesütötte a szemét. Természetesen eldicsekedett a hallal, amit talált. Most örült csak neki igazán, hogy a Mejime találta ételt nem említette. Gondolta, hogy mire visszatérnek, úgysem marad már belőle egy falás se.
– Szóval – zárta le a témát Hules – ezért kell behoznod a fát. A kéreg alatt, a korhadtabb részekben talán akad valami ehető. Valamit ennünk kell, különben szemernyi esélyünk sem lesz, hogy a Zrogdavar előtt érjük utol őket. Na, menj!
Olmud szédelegve indult a leszórt fáért. Fejében egymást kergették a kérdések és gondolatok.
Miért nem várták meg? 
Persze! Hiszen Mejimének pontosan ez volt az utolsó kérdése! Ő volt a vak, hogy nem látta rajtuk már akkor az elhatározást! Már csak a farkasokra vártak!
És Hules? Miért viseli ennyire szívén a sorsukat? Miért akarja, hogy visszajöjjenek? Talán kinézte valamelyik lányt magának? Igaz, a gyászba sem merült bele úgy, mint várható lenne. És vajon melyiket? Viepa? Noyake? Zova? 
Zovát nem, ő már Huleshez is túl öreg. Habár… Vagy talán… 
Nem, Mejimét sem! Azt azért érezné.
És a törzsfő? Neki miért fontosak? A múltkor még nem úgy beszélt, mintha azok lennének. Mintha csak csupa éhes szájat látna minden elfben. Vagy talán csak az emlékezés tüzét akarja megtakarítani rajtuk? Végül még ez is lehet…
Gondolatai megint Mejimére kanyarodtak vissza. Elveszítette az utolsó elfet, akihez még valamennyire tartozott egyáltalán. Elment velük az utolsó farkastestvére, Karah is. 
Rettentő nehéz volt az az egy öl fa, amit olyan örömmel hozott az előbb idáig. Már nem egy büszke és céltudatos ifjú, hanem egy magányos, árva elf cipelte. Hulesék tűzhelyében fog elégni, miután kipiszkálták belőle a férgeket, bogarakat. 
Valahogy nem sok reményt látott rá, hogy utolérjék Mejimééket.
Miután lerakta a fát, maga is a tűzhöz telepedett, és csak bámulta a lángokat. Nem szólt sem Airolghoz, sem az asszonyához. Nem tartott velük a kérgek lehántásában, a férgek kipiszkálásában sem. Minden étvágya odalett. Hulest várta, hogy megtudjon tőle ezt-azt. Hogy megtudja, mehetnek-e egyáltalán?
A lángok tánca mögött újra megelevenedtek az elválás utolsó képei. Mejime kétségbeesett próbálkozása, hogy legalább egy kicsit maga mellé állítsa őt. Ő pedig ostoba módon megbántotta és otthagyta. Mérgében még meg sem pihent, csak amikor másnap este összetalálkozott a hallgatag törzzsel. Csupán Hulessel váltott pár szót, amikor Airolg asszonyát leváltva mellé került a jégen. Még a törzsfő sem méltatta figyelemre, így egyelőre kizárólag Hules tudott arról, micsoda veszélyes, kietlen vidék a fennsík lentebbi része.
Mindezekről aztán az is eszébe jutott, hogy a több mint négynapos virrasztás után ideje lenne aludnia végre.
A következő pillanatban már a tűzhelynél eldőlve hortyogott.


– Hé, Olmud, ébresztő!
Hules morgós hangulatban rázta a vállát. Olmud úgy érezte, alig pihent valamit.
– Már meg is pirkadt? – nyögte félálomban. 
– Nem, de ha pirkadatra oda akarunk érni, most kell indulnunk. 
– És a medvék? – kezdett feléledni a fiú. Bőszen dörzsölte az arcát, hátha úgy hamarabb magához tér.
– Elfelé megyünk tőlük. Ha meg beléjük botlunk… még mindig jobb, mintha a Zrogdavarba botlanánk, nem? – tette Hules Olmud vállára a kezét. – Aztán… mi már úgyis el vagyunk égetve a törzsfő szemében!
– Igen?
Olmud kínlódva tápászkodott fel, irigy pillantásokat vetve az alvó Airolgék felé. Minthogy Hules nem szolgált további magyarázattal a törzsfő felől, Olmud az alvó pár felé bökött az állával. 
– Ők maradnak?
– Vagyunk elegen nélkülük is. Aztán meg csupa olyanok megyünk, akikért nem kár. Legalább is a törzsfő szemében. A párnélküliek csapata!
– Micsoda?! – hűlt meg a vér Olmudban. Ez a hír végre teljesen felébresztette. Ám egy pillanatnyi gondolkodás után csupán legyintett. – Igaza van. Airolg az egyetlen rajtunk kívül, aki ért a hálóhoz. Asszonya is van. Maradnia kell.
Hules bólintott, majd az asztalra tett csuporra mutatott:
– Annak az aljában találsz nyolc pajort. A részed. Edd meg, aztán induljunk, mert a többiek már szerintem útra készen várnak ránk. 
Olmud magára kerítette a takaróját, amúgy futtában bekapta az alig falásnyi étket, és már léptek is ki a dermesztő hidegbe. Olmudnak összeragadt az orra az első légvételnél, szemébe könnylábasztóan szúrt a fagy. Csak akkor vette észre, hová is tartanak, amikor már majdnem odaértek. Az istállóhoz.
Odabent újabb meglepetés fogadta. Arra számított, hogy négyen-öten indulnak majd Mejiméék után, a leggyorsabb, legkitartóbb ifjak közül. Ehelyett jó kéttucatnyi elfet látott maga körül. Döbbenten fedezte fel közöttük Húhózt, az egykori Huiava cserfes unokáját. Odalépett hozzá.
– Te?
A kérdezett felhúzott orral válaszolt:
– Nem mintha közöd lenne hozzá, de elnézést akarok kérni tőlük. 
– Vagy úgy! – bólintott nagyot Olmud. – És nekem semmi közöm hozzá! – Elfordult, hogy sorra vegye a többieket. 
Nem csak ifjak sorakoztak az induláshoz. Jónéhány, még Hulesnél is idősebb elf akadt köztük, és egy-két egészen fiatal. Egy közös volt bennük: nem volt senkijük. Vagyis elvesztésük nem okoz majd mély gyászt a törzsben. Ahogy nézte őket, valami nagyon különös, szomorú érzés szállt a szívére. Kissé gyanakodva fordult vissza Huleshez. 
– Mégis, mondd el, mivel győzted meg a törzsfőt?
Az csak a száját húzta el, majd kitérően válaszolt:
– Csakis a tényeket mondtam. A legfontosabbakat. Most inkább induljunk. Majd útközben mesélek. – Azzal a többiekre nézett, és megismételte: – Induljunk!
A faluból kiérve a csikorgó havon követték Hulesék tegnap esti nyomait. Alig hogy csak szürkülni kezdett az éjszaka, mikorra elérték a törpefenyvest. Az apró fácskák még most is nyújtottak némi táplálékot, de mégsem széledtek szét éhüket csillapítani. Arra elment volna az egész nap. A hágó tetejénél álltak meg végül. Hules maga mellé intette Olmudot. Lemutatott:
– Ott! Látod? Két helyen is.
Olmudnak beletellett néhány pillanatba, mire a fehér havon ki bírta venni a beszakadt részeket. Húsz-harminc méternyire voltak tőle, de majdnem ennyivel magasabban is. A meredeken leszakadó hágón az előző héten megolvadt hófelszín sima jéggé fagyott vissza. Az azóta esett havat a szél lefújta róla a mélybe. Lehetetlenségnek tűnt rámerészkedni. Hulesnek azonban volt ötlete:
– Kötelünk nincs, ezért élőláncot formálunk. Én leszek legalul, és ha elértem a nyomokat, megkapaszkodom. Amíg megvizsgálom őket, a többiek visszahúzódnak ide, aztán ha végeztem, visszahúztok. 
A terv jónak tűnt, és mivel senkinek sem volt jobb, ebben maradtak. Egymás után kapaszkodtak a soron következő bokájába, miközben a fentiek, amennyire lehetett, kitámasztották magukat, nehogy az egyre súlyosabb elflánc őket is a mélybe rántsa. A tizenegyedik elf után hangzott fel a kiáltás. Hules megérkezett. Hamarosan jelezték azt is, hogy talált némi kapaszkodót, így a többieket vissza lehet húzni.
Igen ám, csakhogy ez visszafelé sehogy sem akart olyan olajozottan működni, mint lefelé.
Olmud, aki fent maradt, a többiekkel együtt küzdött, csúszkált és szitkozódott, ám az élőláncot képtelenek voltak elindítani. Végre aztán a legalul lógónak eszébe jutott a megoldás. Társait használva fogódzónak, felmászott rajtuk. Mire felért, és indulhatott volna a következő, újra meghallották Hulest:
– Ezek az ő nyomaik! Farkasok is voltak velük! Most mi legyen? Felmenjek, vagy lejöttök?
Mielőtt azonban válasz érkezhetett volna, eldőlt a kérdés. A fenti elfek közül valaki nem bírta tovább tartani magát, és az elflánc megszakadt. Tíz visító elf indult meg lefelé a meredélyen. Pillanatok alatt elsodorták Hulest is, majd egyre gyorsulva száguldottak tovább. A fent maradtak számára villámgyorsan tűntek el szem elől, hogy aztán aprócska ponttá zsugorodva bukkanjanak fel megint, jóval lejjebb a hegyoldalon. Ekkor a visításukat és ordításukat már nem hallhatták, ámde egy jóval mélyebb, fenyegetőbb morgást, dübörgést igen.
Az egész hegyoldal hótömege megroskadt, és a legmeredekebb részen megindult. Pillanat alatt változott át pusztító lavinává. Egyre újabb és újabb hótáblák lazultak le a helyükről, a felszálló porhó pedig sűrű felhőbe rejtette a látványt.
Miután elhaltak a dübörgés visszhangjai, még majd egy órán keresztül ácsorogtak tehetetlenül a fennrekedt elfek, mire a porhó megritkult annyira, hogy belássák a hegyoldalt. 
Csak a legfelső szakaszon maradt meg a jég, a többiről lekopott. Jórészt magával a kaptatóval együtt.
– Le kell mennünk, mese nincs – szólt az egyik idősebb elf. – Hátha túlélte valamelyik!
– Az lehet. Amilyen őrült száguldással csúsztak ezen a jeges havon, még ezt a csúfságot is megelőzhették – helyeselt egy másik. – Ha nem mentek neki valaminek, még túl is élhették.
Olmud az orrát vakargatva lépett elő. 
– Ha indulunk, én majd előre megyek kipuhatolni, nincs-e még valahol veszélyes szakasz.
– Én megyek előre – lépett elő Talarn, akinek kicsúszott a lánc a kezéből. – Te csak utánam. 
Annyira határozott volt a hangja, hogy Olmudnak eszébe sem jutott vitába szállni vele.
Óvatosan, egymásba kapaszkodva kezdték a leereszkedést. A jeges szakaszon túljutva kicsit bátrabban folytathatták az utat, ámbár a lecsiszolt hegyoldal szinte járhatatlanná vált. Minduntalan meg-megcsúszott valamelyikük, és ha nem fogództak volna össze, már a legelején a mélybe zuhannak. 
Már közel jártak a kaptató aljához, amikor a hegy ismét ellenük fordult. Először gyenge csilingeléssel elindult a magasból egy kis törmelékes pala, majd néhány pillanattal később egy egész kőfolyó követte.
Az elfek megrettenve néztek fel. A kőfolyam egyenesen feléjük zúdult, magával hozva a maradék ráfagyott jeget. Néhány éles pendüléssel aztán hatalmas, egybefagyott koloncok is leváltak, és ezek már olyan lavinát indítottak meg, amitől az egész hegyoldal megmozdult.
– Futás! – ordították egyszerre, és mit sem törődve vele, hová lépnek, nyakukba szedték a lábukat.
Olmud elkapta a mögötte bukdácsoló kezét, és szédítő ugrásokkal kezdett rohanni. Amint beérte az előtte haladót, az ő kezét is megragadta, és a két elfet maga után húzva száguldott tovább. Néha érezte, hogy valamelyikük egyensúlyát veszti – ilyenkor mintha tőből akart volna kiszakadni a keze –, de most nem ezzel törődött. A lavina eleje csakhamar beérte őket, innentől Olmud már csak arra ügyelt, hogy lábával mindig valami olyan nagyobb kődarabra érkezzen, amiről újra elugorhat. Most már repült. Nem is volt igazán tudatában annak, mit tesz, ideje sem volt rá, hogy gondolkodjon, mielőtt cselekszik. Akkor vette észre magát, amikor ismét szilárd talajon állt.
Teljesen kifulladva esett térdre. Gyomrából keserű nyál tört fel, amit kényszeredetten öklendezett maga elé. Undorodva fordult el, s ekkor látta meg, kiket is ráncigált magával. 
Egyik oldalán Húhóz térdelt, arca jobb oldalán erősen vérző, szakadt sebbel. Takarója egy darabját rászorítva igyekezett csillapítani a vérzést.
Másik oldalán Talarn masszírozta a térdét, fájdalmas képpel. Minthogy vérző sebe nem volt, Olmud remélhette, hogy nincs túl nagy baja.
Lassan fejükre úszott a lavina felverte porfelhő. Köpködve, köhögve tápászkodtak fel, és a rohamosan sűrűsödő homályban botladozva próbáltak kikerülni belőle. Olmud az orra elé kapott takaróján keresztül lélegezve, sűrű pislogások közepette csak arra ügyelt, nehogy elkeveredjen a társaitól. Talarn szinte négykézláb kúszott előtte, hogy valamit lásson a lábuk előtti hóból. Csakhamar felkiáltott, bár hangját reszelőssé tette a torkára került por:
– Megvan a nyom! Hulesék erre mentek! 
A porfelhő sűrűje hamar leülepedett, és ahogy ritkult a homály, rögtön meglátták a társaikat. Egy szikla tövében kucorogva ők is a porfelhő elültére vártak. Amint észrevették azonban Olmudékat, lelkendezve futottak eléjük:
– A többiek? – torpant meg előttük Hules, rosszat sejtve. Olmudék arcát látva azonban sejtése bizonyossággá lett. Elkeseredve hajtotta le a fejét. – Nem kellett volna! – suttogta.
– Menjünk vissza, hátha… – károgta Talarn, de nem túl sok meggyőződéssel.
Azért csak visszamentek mindannyian.
Egyetlen társukra bukkantak csak rá. Segíteni azon se tudtak. A sok vért vesztett Húhóz el is ájult, amikor kihúzták a törmelék alól a szétroncsolt testet. Hules lehajolt, és egy éles peremű kaviccsal levágott egy véres tincset a bezúzott koponyáról.
– Ennyit tehetünk érted, Verent fia, Jilak – nyögte könnyes szemmel, miközben nyakában lógó iszákjába rejtette. – Tested az enyészeté. – Felnézett. – Kik is maradtak még ott?
– Raduz, Verent, Kalomas és az unokatestvére… – kezdte sorolni Olmud, de elakadt, nem bírván felidézni a nevet.
– Húlome – segítette ki Talarn. – És még Fóguna és Semires.
Hules megsemmisülten roskadt a véres tetem mellé. Külön-külön és együttesen is felelősnek érezhette magát a halálukért. Még akkor is, ha jól tudhatták, hogy ezt kockáztatják, amikor vállalták az utat. A többiek sem mondhattak neki semmi vigasztalót. A gyász marta valamennyiüket.
Vert hadként indultak tovább. Ahogy azt Olmud Hules elejtett szavaiból megtudta, különösebb baj nélkül értek le a jég hátán a völgybe, ahol lefékezte őket a hegyekről ide gyűlt porhó. Az első lavina elől elfutottak, de az utószele beérte őket, és a sűrű hókavargásban elveszítették egymást. Meg kellett várniuk, amíg leülepszik a fergeteg, hogy újra összeállva visszamerészkedjenek ide. Ekkor fogadta őket a második lavina, de ez elől már csak a szikláig hátráltak.
Kora délután értek ki a síksághoz. Kemény jégpáncél borította, ameddig a szemük ellátott. Valószínűleg az utóbbi napok havazásai itt ónos esőként hullottak le, és ez fagyott a vastag hóréteg tetejére. Simán elbírta az elfek súlyát.
– Ezen aztán kereshetjük a nyomukat! – jegyezte meg Talarn. 
– Minek keresnénk? – kérdezte Húhóz, aki mióta magához tért, folyamatosan reszketett. – Vigyük meg a hírt a törzsfőnek; a farkastestvérek elmentek, kiváltak a törzsből.
Hules felvont szemöldökkel fordult felé:
– Visszamenni? Mégis, hogyan? A kaptató nincs többé, és erőnk se lenne megmászni a hegyet. Arról nem is beszélve, hogy sötétben érnénk vissza az aljához.
– Táborozhatnánk a sziklák alatt, a hegy lábánál – vetette fel Olmud –, aztán reggel megpróbálhatjuk a hegymászást.
– Tűz nélkül, élelem nélkül holnap reggelre már lábra se tudunk állni, nemhogy hegyet mászni!
– Akkor mi legyen? A Zrogdavar biztosan nem veszi jó néven, ha itt talál minket! – Húhóz máris úgy pislogott az égre, mintha a quetter ott lebegne a fejük felett.
Hules az állát dörzsölve nézte a jeges síkságot.
– Talán szóródjunk szét pár lépésnyire egymás mellé, és induljunk délnek. A farkastestvéreink biztosan arra mentek, és csak találunk utánuk valami nyomot! Ha van nyom, akkor már tudjuk, merre kövessük őket.
– Hules! – Húhóz hangjába immár félelem vegyült. – Te nem is akarsz visszafordulni!
– Eltaláltad. 
– És ha nem lett volna ez a két lavina?
– Akkor sem! Mit gondolsz, miért pont azokat hoztam, akiket? Húhóz, kicsi, buta lány, ha nem lettél volna olyan erőszakos, nem is hoztalak volna magammal. Annak a csökönyös természetednek köszönheted, hogy itt vagy, semmi másnak!
Olmud, akit legalább annyira arcul ütött a felismerés, mint a lányt, hitetlenkedve nézett a többiekre. Azok azonban mind Húhózt nézték, ki gúnyosan, ki mérgelődve annak értetlenségén.
– De hát, ti mind…? – hebegte a lány, láthatóan újabb ájulással küszködve. – Bolondok vagytok? Elhagyni a törzset?… Becsapni a törzsfőt?
– Ugyan már! Senki se csapta be a törzsfőt! – emelte fel a hangját most már Hules is, megmérgesedve a lány akadékoskodásain. – Még meg is köszönte, hogy eljövünk. 
– Várjál csak! – lépett elő Olmud. – Azt hiszem, ideje lenne elmondanod, pontosan mit is beszéltél a törzsfővel!
Hules úgy nézett szét a többieken, mint aki tőlük vár tanácsot. Aztán megadóan felsóhajtott, és visszafordult a két másikhoz:
– Legyen. Habár nem értem, hogy nem látjátok magatoktól. – Kis szünet után folytatta: – A törzs nem talált elegendő élelmet a fennsíkon, ez gondolom, világos. A törzsfő feladata a törzs védelme és a bajok orvoslása. Ez is világos. Na, most mit tehet, ha több az elf, mint az élelem? – Úgy nézett rájuk, mint akiknek arra kellene válaszolniuk, hogy hol kel fel a Magnius. – A felesleges elfeket el kell küldenie! Lehetőleg úgy, hogy ne csorbuljon sem a saját büszkesége, se a lelkiismeretét ne kelljen kerülnie! A farkastestvérek a lehető legnagyobb szívességet tették neki, amikor önszántukból elmentek, még mielőtt neki kellett volna elküldenie őket. Mi sem egyszerűbb, mint utánuk küldeni a többi hasonlót is, hogy „keressék meg őket”!
Ezt beszéltem meg vele. Rám elég sokan hallgatnak a törzsből, és sok olyan társamról tudtam, akik különösebb zokszó nélkül választották ezt az utat a lassú éhhalál helyett. Még akkor is, ha valószínű, hogy csak a Zrogdavar gyomráig tart majd. De… – nézett fel az égre –, szerintem már ő is megunta itt a koplalást.
– Rám viszont várnak otthon! – fakadt ki Húhóz. Ahogy szokta, megrendültségét, fájdalmát azonnal a dac álarca mögé rejtette. – A nagyanyám szörnyen dühös lesz, ha megtudja, mit főztetek ki ellenem a törzsfővel! 
– Talán tényleg dühös lesz, de csakis rád. Amiért nem hagytad levakarni magad rólunk. Egyébként ha akarsz, visszafordulhatsz. Te is, Olmud! – fordult az orrát vakargató fiúhoz.
Olmud közel állt hozzá, hogy felnevessen. Vagy hogy elsírja magát. Az utóbbi napok – hetek – szerencsétlen eseményei futottak át az agyán, onnantól, hogy öreg apja összekülönbözött a törzsfővel, egészen Mejimével való veszekedéséig.
– Csak azt tudnám, hogy akkor apámat miért kellett… – Nem fejezte be. Rájött. Akkor még volt remény. És Toton az egész törzset akarta más belátásra bírni. Ezért.
Mély sóhajjal hajtotta le a fejét, majd pattintott az ujjával, és felnézett.
– Ideje indulni. Akár Mejimééket, akár apámékat leljük meg, nekem ott több keresnivalóm lesz, mint a törzsben. 
Húhóz dacosan összeszorított szájjal ugyan, de szintén ment velük.
Alig értek ki a síkságra, s kezdték meg ügyetlen csúszkálásukat a jégen dél felé, Hules megálljt intett. 
– Nézzétek! – mutatott a jégre hosszan előre felé. – A jég alatt itt egy sávban más a hó. Mintha… valaki törte volna. 
Ahogy a többiek is megvizsgálták, kénytelenek voltak elismerni, hogy kicsit tényleg más ott a hó. Igaz, Hulesen kívül senki nem vette volna észre.
– Csakis a szüleim lehettek azok. Követjük? – Olmud repesett az izgalomtól.
– Természetesen. Elég valószínű, hogy a farkastestvérek is ezt tették.
– Feltéve, hogy nekik is feltűnt.
– Tréfálsz? – vonta fel a szemöldökét Hules. – Ha Viepa ezt nem vette észre, akkor már nagyon káprázhatott a szeme az éhségtől. Jobban, mint nekem!
– Igazad van. Legalább jókedvünk legyen, ha egyebünk sincs – mosolyodott el Olmud. 
A tizennégy elf újra nekivágott a síkságnak. Csakhamar kitapasztalták, miféle csúszó-lépő mozgással bírnak a leggyorsabban haladni, ezután pedig gyorsan falták a mérföldeket. Már a délután szürkesége vonta be fejük felett az eget, amikor Hules újfent megtorpant. Minthogy Olmud eddigre megszokta, miféle nyomot is követnek, neki is feltűnt a változás. A nyom lassan kettéágazott.
– Ez tűnik régebbinek – mutatta Hules a jobboldalit, ami majdnem egyenesen délnek vezetett. – Talán ebben az irányban találtak valamit, ami miatt vissza kellett fordulniuk, és erre menniük tovább – mutatta most a délkeleti irányba kanyarodó sávot. – Ez már csak porhóval van feltöltve, tehát lehet, hogy valami erős szél vagy vihar tombolt, és azt kellett elkerülniük.
– Gondolod, hogy apámnak volt ereje csak azért havat törni egy másik irányban, hogy kikerüljön egy vihart?
– Akkor más miatt, de visszafordult, hogy másik irányba menjen tovább. Ezt ebből a gyenge nyomból úgyse tudjuk megállapítani. Szerintem menjünk tovább az új nyomon, még ha kissé keletnek tart is. Semmi kedvem megtudni, őket mi fordította vissza.
– És szerinted Mejiméék is erre mentek tovább?
– Sajnos semmi nyomát nem láttam, hogy erre jöttek volna. Lehet, nekik más volt az útirányuk. Valaki látott karomnyomot a jégen, vagy egyebet? – fordult vissza a kérdéssel a többiekhez. Azok csak a fejüket ingatták. Valójában jobban megbíztak Hulesben, semhogy ilyesmire fecsérelték volna a figyelmüket. 
Olmud kissé elszontyolodva nyugodott bele, hogy azért mégsem megy minden úgy, mint a karikacsapás.
Saját, egyre hosszabb árnyékukat követve mentek tovább. Az ereszkedő Magnius vörös pírt szórt a jégre, csodálatos színekbe varázsolva az ég alját, amikor is feltűnt a hóból kimeredő szikla. Lekopott, öreg farkasagyarként feketéllett a színkavalkád közepében. A nyom egészen a tövéig vezetett.
Olmud először fel sem fogta, mit lát. A megkékült arcú tetemek mellkasig süppedtek a hó alá, és jéggel borított takaró fedte fejük nagy részét. Igazából csak Toton arca látszott, amire ráfagytak utolsó, beletörődő, nyugodt-szomorú vonásai.
Aztán rájött, Hules miért nem szól, a többiek miért álltak meg olyan tisztelettudó távolságban, s Húhózból miért tört fel a fél napja visszafojtott zokogás.
Térdre roskadt. Úgy érezte, mintha a nyakába zuhant volna valami súlyos, hideg teher. Remegő kézzel tapogatta ki a nyakában hordott bőriszákocskát, és úgy szorította meg, mintha ebbe kapaszkodva kerülhetné csak el, hogy le ne zuhanjon valami feneketlen, őrülettől kavargó mélységbe. Másik kezét lassan apja arcához érintette. Ujjai mintha fából faragott szobrot simítanának. Ez az idegen érzés tudatosította végül benne a visszavonhatatlan valóságot. 
Néhány csuklással ugyan megpróbálta elfojtani feltörő fájdalmát, csalódottságát és dühödt keserűégét, de aztán csak utat kellett engednie neki. Érezte, ha ez benne marad, szétszaggatja a józan eszét és mindent, ami eddig ő volt.
Nem sírás vagy zokogás, nem is a törzs szokásos vonítása tört fel belőle, hanem a halálos sebet kapott farkas első és egyben utolsó üvöltése, amit még végső erejével az ég felé küldhet, hogy minden testvére megtudja: nem úgy ment el, ahogy illett volna. Utána összecsuklott.
Homlokát a jéghez nyomva, összeszorított szemmel ismételgette magában: “Ébredjetek! Ébredjetek!”
Végül Hules erős karját érezte a hóna alatt, amint talpra állította, maga felé fordította. Úgy temette arcát a férfi vállába, mintha soha többé nem akarna egyetlen pillantást sem vetni erre a kegyetlen világra. Nagyon sokáig nem indultak meg fejében a gondolatok. A többiek hagytak neki időt, hogy összeszedje magát. Mind tudták, mit él most át. Megvoltak a tapasztalataik.
Végül aztán csak felnézett. Egy fél lépést hátrált Hulestől. Eszébe jutott, ő hogyan viselte a lavinába temetett társaik elvesztését. Vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett:
– Menjünk.
Szótlanul indultak neki ismét. Hules a beállt éjszakában, a csillagok után délnyugatnak vette az irányt. A látottak után nem volt nehéz kitalálniuk, miért is fordult vissza Toton, és hogy keveredett ide. Értelmetlen lett volna tovább követniük az útirányt.
Az éjszakát erőltetett meneteléssel töltötték, így a hajnal első sugarai már a gyéren növő cserjések között érte őket. Lábuk alatt megpuhult a hó, így ismét egymás mögé kényszerültek, és felváltva törték a nyomot. Hiába volt mögöttük a több napnyi éhezés, az átvirrasztott éjszaka, egyre növekvő lelkesedéssel nyomultak délnek. Alig félnapnyira előttük várta őket az erdőség, az igazi otthonuk, ahol végre ehetnek, pihenhetnek, ahol megkereshetik a falkát, az előttük járó farkastestvéreket.
Egyedül Olmud volt szótlan és magába temetkezett. Hiába kereste, nem találta magát. Keserűen ismerte fel, mennyire készületlenül érte szüleinek elvesztése. Soha, még mikor körülötte mindenki a Zrogdavar dühének prédájául hagyta a saját szüleit, még akkor sem vetődött fel benne, milyen lenne, ha ő is árván maradna egyszer. Aggódott persze a szüleiért, de nem úgy. Még amikor elmentek a faluból, és naponta leste az eget, hogy mikor hozza őket a quetter, még akkor sem hitte igazán, hogy ez megtörténhet. Amikor pedig Hules felfedezte a nyomukat, már egészen biztos volt benne, hogy nemsokára viszontlátják egymást. Persze nem így. Azt képzelte, apja tudására támaszkodva saját kis törzsként élnek majd valahol, mint egykor az Erdei Népek körében. 
Most megint nem érezte, hol is van az ő helye. És most már nem teheti meg, hogy szülei mellett, gyerekként élve a mindennapokat várja, hogy megérlelődjön a megoldás. Igazából Mejimén állt minden. 
Igaz, elhagyta őt a lány, de talán így, hogy utána megy, másképp látja majd a helyzetet. Talán folytathatják úgy, mintha a törzsfővel való beszélgetése és az azt követő elvakultsága meg sem történt volna. 
Igen, érezte, ott rontotta el. Amikor a törzsfő intelmeit meghallgatva elhatározta, hogy nem megy a szülei után. Ezután kezdte el hamisan értékelni Mejime aggodalmait. És tessék; mostanra kiderült, mennyire igaza volt a lánynak. 
Nem csak a farkasokra, rájuk sincs semmi szükség. Talán még az emlékezés tüzét sem fogják meggyújtani nekik. Neki biztosan nem. Senki sincs a törzsben, aki őrizné a hajfonatát.
Dél múltával értek az első fák közé. Úgy köszöntötték őket, mint rég látott testvéreket. Bal kezüket támasztották vállmagasságban a törzsnek, és a legbensőbb köszöntéseiket suttogták gyanúsan csillanó szemmel. Az első alkalmasabb tisztáson megálltak enni, pihenni. 
– Elképesztő, mennyivel kevesebbel is jóllaktam, mint hajdanán! – nevetett fel Talarn. – Régen az ilyen fagyott rügyeket csak szórakozásból eszegettem. Ez hozta meg az étvágyamat!
Természetesen nem hagyták ugratás nélkül a megjegyzést:
– Nem is tudtál elbújni egy sudarabb fa mögött, mint most! 
– Kell majd egy kis idő, mire megint úgy kiizmosodom, mint régen!
– Ja, csak most ne a derekad köré növeszd azt a sok „izmot”!
– Hát majd vigyázok!
Hasonló hangulatban telt el az egész délután. Estére fenyőágakból lombvackot készítettek, és Olmud fáradozásának hála, még tűz is volt, ami mellett melegedhettek álmukban. 


Másnap Hules szétküldte őket, hogy keressék meg Mejiméék nyomait. Olmud a keleti erdőszél irányába indult. Alig haladt azonban egy félórát, amikor a táborhely felől meghallotta az éles rikoltást. Ez azt jelentette, hogy találtak valamit. Öt perc alatt ért vissza. 
– Húhóz talált egy ösvényt, rajta a nyomokkal – fogadta a hírrel Hules. Erős kezét most a lány vállán pihentette. – Megvárjuk a többieket, és indulunk.
Olmud hálásan nézett az elf lányra, aki ragyogott a büszkeségtől. Reggel még úgy váltak szét, hogy akár napokig is eltarthat, mire meglelik a nyomot. Ha meglelik egyáltalán.
Így azonban sokkal biztatóbbá vált a helyzet.

6.

Mejime rohant. Előtte Karah és Marduh loholt, a többiekről azt sem tudta, merre vannak. Ez az egész kezdett olyanná válni, mint egy rémálom.
Felette karcos rikoltások olvadtak egybe az égen. Próbált a legsűrűbb részekben utat törni, és ahogy látta, a farkasok is így voltak ezzel. Szabályos fejest ugrott utánuk az egyik bokor alá. 
A sűrű lomb alatt ott lapultak a társai. Viepa két gyors mozdulattal jelezte, hogy négy quettert számolt össze, amik mind egy irányból, az ösvény folytatása felől érkeztek.
Őrület!
Mejime kiskorában csak a mesékből hallott a quetterekről, amikor azzal ijesztgették, hogy, ha beteg lesz, elviszi az Ashkaton, vagy, ha elcsavarog, a Zrogdavar hozza vissza, de jól kicakkozza a fülét. Az első és ez idáig egyetlen, amit látott is, a terelőjük volt. Sosem hallott olyat, hogy egyszerre mindketten megjelentek volna. Itt meg négyesével röpdösnek a fejük felett!
Rögtön aznap, hogy megérkeztek, észrevette őket a Zrogdavar. Vagy mi. Mostanra már nem volt biztos benne. Akkor azonban még egyértelműnek tűnt, hogy ott, az első fák alatt, amikor táncra perdülve az örömtől énekeltek az erdőnek, azért tűnt fel, hogy visszavigye őket. 
Hatalmas futás következett. 
Bár nagyon kimerítő volt tartani az iramot a farkasokkal a jégmezőn át, az ételnek hála akadt még egy kis tartalék erejük. Még azelőtt érték el a sűrűt, hogy a quetter feléjük ért volna. Csak éjszaka mertek előbújni, és akkor indultak el az első adandó ösvényen befelé, az erdő sűrűjébe. Szerencsére fenyvesek váltogatták egymást, így elég sűrű lomb takarta őket ahhoz, hogy ne bukjanak le. A hó is eltűnt, nyomaik árulója. A hideg szintén engedett valamelyest, aminek hála, már elegendőnek bizonyult az a kevés táplálék, amit futtában a szájukba bírtak kapdosni.
A döbbenetük óriási volt, amikor először hallották meg, hogy egyszerre két quetter repül el felettük. Aztán a helyzet egyre rosszabb lett. 
A farkasok sem tudtak vadászni a folyamatos menekülés alatt, sőt amikor egy kisebb erdei tisztáson meghajtottak valami otromba szarvasfélét, a leterített prédát egy quetter ragadta el közülük. Egy másik majd fél napig üldözte őket, míg aztán sikerült lerázniuk a sűrűben.
Most meg négy cirkál a fejük felett, mindegyre a búvóhelyüket keresve. 
Mejime végre kifújta magát, és nekiláthatott elmondani, mit is tudott meg veszélyes felfedezőútja során:
– Ahonnan ezek jöttek, egész seregnyi táborozik lecsupaszított fák ágain lógva! Az ösvényen nem mehetünk tovább, majd éjszaka megpróbáljuk kikerülni őket. 
Noyake és Viepa csak bólintott válaszként. Lozon suttogva kérdezte:
– Mekkora a falujuk?
– Nem falu az, inkább valami táborhely. Vannak vagy… százan!
Komor hallgatásba merülten lapultak tovább. A quetterek kitartóan köröztek a környéket vizslatva. Hosszú órák teltek így el, és amikor végre elhallgattak a rikoltások, akkor sem lehettek biztosak benne, hogy elmentek. Félő volt, hogy csak meglapultak a közelben, várva, hogy előmerészkedjenek. A legnehezebb dolguk a farkasokkal volt. Marduhék éhesek voltak, és egyébként sem azt diktálta a természetük, hogy gyáva nyulakként lapuljanak egy bokor alatt. Az elfek simogató keze azért némi megnyugvást biztosított a számukra.
A lassan öregedő délutánban aztán újabb különös hangra figyeltek fel. Trillázó füttyögések, madárhanghoz hasonlók közeledtek feléjük.
– Ezek… elfek! – suttogta izgatottan Noyake. – A mieink!
– Vinné el őket a… – morrant bosszúsan Viepa. – Ezek utánunk jöttek! 
Mejime idegesen harapta be a száját. Akaratlanul is elsőre az jutott eszébe, hogy Olmud biztosan köztük van. És fütyörészve rohannak a vesztükbe!
– Figyelmeztetnünk kell őket! – suttogta rekedten. 
– Még mit nem! – tiltakozott felháborodva Viepa. – Szerintem pont a Zrogdavar utasítására jöttek! Velük akar megkerestetni minket itt, ahová ő nem tud leszállni!
– Gondolod?
– Szerinted egyébként ilyen nyíltan jönnének?
– Mi van, ha ők eddig még nem is találkoztak velük?
– Nehezen hiszem. Inkább lapuljunk! Ha bármelyikünk kimegy, azzal csak siettetjük a dolgot. Ne feledd, minket figyelnek! Ha nem mozdulunk, talán még őket sem veszik észre… 
Most egészen közel hangzott fel a jól ismert trilla. Karah idegesen kapta fel a fejét és tanácstalanul nézett Marduhra. Mejime szíve összeszorult. Aztán határozottan Karah sörényébe markolt, és visszahúzta a fejét a földre.
Néhány feszült perc múltával a füttyögések ismét távolodni kezdtek. Egyenesen a quetter táborhely felé. Mejime úgy érezte, mindjárt összepisili magát. Viepa a vállára tette a kezét.
– Nem tehetünk semmit. Ha hibázunk, mind pusztulunk.
Tudta jól ő is. Mégis egy feltörni készülő sikoly feszítette belülről. Egész testében összerándult, amikor felharsant az első szörnyű üvöltés. A válasz a mögöttük lévő fáról érkezett rá, olyan erővel, hogy majd belesüketültek. Szárnyak robbantak a levegőbe, és a négy quetter egyenesen a táboruk felé viharzott.
– Nem, nem, nem! – verte öklével az avart Mejime. Aztán letisztult róla a dühödt pánik, végre látta, mit kell tenniük. – Kövessetek! – pattant fel. – Most megléphetünk előlük! Amíg ezekre a bolondokra vadásznak, megkerüljük a tábort. Ha egész éjjel futunk, reggelre már kereshetnek!
Egy szempillantás alatt felmérte a helyzetüket, aztán futva, rohanva indult neki az erdőnek. Most nem óvatoskodott, nem kereste a legsűrűbb részeket. Nyiladékokon, tisztásokon vágott keresztül, ahol lehetett, vadcsapásokat követve igyekezett minél gyorsabb haladásra bírni magukat. Nem tudhatta, milyen gyorsan végeznek a quetterek az utánuk jövőkkel, mennyi idejük van egérutat nyerniük. Abban biztos volt, ha estig nem akadnak a nyomukra, ezt a menetet megnyerték. Próbált nem belegondolni, hogy milyen áron.
– Álljunk meg! – nyögte Noyake órákkal később. Mejime csatakosra izzadva, remegő inakkal teljesítette az óhajt. Noyake erőtlenül rogyott össze.
– Lozon, Zova, gyűjtsetek ennivalót, Viepa, keress vizet – lihegte Mejime –, én addig rendbe hozom Noyakét!
Mire az alélt lány mellé térdelt, a többiek már szétszéledtek. A farkasoknak nem kellett mondani semmit: máris eliszkoltak, hogy ők is ellássák magukat.
Először oldalára fektette Noyakét, majd elrendezte a tagjait. Néhány erőteljes szájbafújással elérte, hogy megint magabiztosabb legyen a légzése, majd határozott mozdulatokkal kezdte simogatni a hátát, hosszan, a gerince mentén. Amikor a légzés teljesen egyenletessé vált, hátára fordította, és felemelte a lábait, miközben egyre erősebben kezdte a combjait paskolni. Amint megrebbentek Noyake pillái, leeresztette a lábait, mellé ült, és a nyakát, arcát masszírozta, paskolgatta tovább. Noyake csakhamar teljesen magához tért. Gyenge hangon szólalt meg:
– Szörnyű vagyok. Hanyadszor csinálod ezt velem végig? Tizedszer? Huszadszor?
– Semmi baj – mosolygott le rá Mejime. – Az elején már akkor összeestél, ha feltűnt a Zrogdavar. Most meg látod: előbb megvártad, amíg biztonságosan messzire futottunk.
– Köszönöm – mosolygott vissza a lány. – Rendes tőled, hogy még meg is dicsérsz, amiért elájultam.
Mejime átkulcsolta felhúzott térdeit, és elnézett a sötét fák közé.
– Mindannyiunkat erősebbé tettek az elmúlt hetek szörnyűségei. Remélem, ez elég lesz hozzá, hogy túléljük. Most már látok rá esélyt – sóhajtott mélyet –, még ha mások vesztével is értük el.
– Szerinted Olmudék ott pusztultak?
– Hacsak nem Viepának van igaza, és a Zrogdavar megbízásából jöttek utánunk.
– Nekem úgy tűnt, a quetterek rájuk támadtak.
– Akkor azt a saját esztelenségüknek köszönhetik! – keményedett meg Mejime hangja.
– Nagyon megváltoztál, mióta Olmud elhagyott.
Mejime szájszegletében elmélyült a már állandósult két ránc.
– Zováék hoznak neked enni, aztán ha Viepa talált vizet, elmegyünk inni. Utána folytatjuk a futást reggelig. Addig pihenj inkább.
Noyake leforrázva hallgatott el. Nem is váltottak több szót, amíg vissza nem értek a többiek. Kurta köszönömmel vették át a nekik hozott hagymagyökereket és kékzuzmót. Mialatt ettek, Viepa is visszatért. 
– Messze van, és disznók járnak rá – ült le közéjük, máris teletömve a száját kékzuzmóval –, de nem dagonyázták össze nagyon. Iható.
– Jó, akkor induljunk – állt fel Mejime. – Enni útközben is tudunk.
Viepa ültében nyúlt fel és fogta meg a karját. Mejimének elég volt csak egy pillantást váltania vele, hogy fáradt bólintással visszaüljön a helyére. Pár perc alatt végeztek az evéssel. Most Noyake állt fel legelőbb. 
– Tőlem mehetünk.
A víz, amit Viepa talált, nem volt több egy mélyedésben összeállt pocsolyánál, ám a disznónyomok, amik körbevették, régiek voltak, a víz pedig leülepedett. Óvatosan nyomták be a tetejére kiült jéghártyát, és lassú kortyokban, hosszan ittak. Annyit, ami még nem akadályozta őket a futásban, de kitartott reggelig.
Utána Mejime felvette azt a tempót, amivel a cserkeszre induló farkasokat szokták követni régen. Most ugyan nem utánuk indultak, de biztosak voltak benne, hogy azok a vadászatuk után rá fognak találni a nyomaikra.
Hamar elnyelte őket a sötét erdő.

7.

Olmud egész testében remegve ült egy fa tövében. Hátát a hideg törzsnek támasztotta, jobbjával óvatosan simogatta sajgó bal vállát. 
Amikor a quetter megragadta, és a levegőbe emelte, egy pillanatra úgy érezte, mindennek vége. Aztán apja keményre fagyott arca jelent meg előtte. Ránézett, és azt mondta: „Ne hagyd magad, fiam!”
A pánik adta erővel nyúlt fel, ragadta meg a hatalmas, szőrös mancsot, és tépte ki magát belőle. Recsegve-ropogva zuhant egy terebélyes fenyő ágai közé. Egy pillanatra az eszméletét is elvesztette, szeme előtt szürke és fekete pontocskák villogtak, amikor a feje is nagyot koppant az egyik ágon. Végül a szúrós tűavarra érkezett. Nem tudott mozdulni, de szerencsére nem érezte meg újra a húsába markoló karmokat. Hallotta, ahogy a quetter még néhány kört ír le felette csalódott rikoltásokkal, majd elmegy. Amikor magához tért, rájött, mi okozta a szerencséjét: Sűrűn nőtt, sudár fenyők aljába zuhant. A hatalmas testű quetter még akkor is bajosan lelt volna rá, ha leszáll, hogy megkeresse. 
A magára tekert takaró megóvta a komolyabb sérülésektől. Nem a húsát vágták szét, csak néhány helyen a bőrét szúrták át a félelmetes karmok. És a kegyetlen erejű mancs úgy összezúzta a vállát, hogy minden mozdulat kín volt vele. 
Miután úgy-ahogy elállt a vérzés, kijjebb kúszott a fenyők alól. A beállt sötétben igazából azt sem tudta eldönteni, hol lehet. Sejtelme sem volt róla, merre fut az az ösvény, amelyiken meglepték őket.
A quetterek feltűnése mindannyiukat ledermesztette. Azok szerencsére nem támadtak rájuk azonnal, hanem néhány félelmetes ordítást hallatva körözni kezdtek a fejük felett. Amikor meghallották a válaszként jövő tucatnyi másik ordítást, még nagyobb döbbenet fagyasztotta ereikbe a vért. 
– Futás – nyögte végre erőtlenül Hules, és ez legtöbbjüket kirántotta a bénultságból. Ahányan ugrottak, annyi felé. Olmud hamar észrevette, hogy senki sem fut vele. Megtorpant, és majdnem ez lett a veszte. A ritkásan álló fák közé villámként csapott le a szárnyas végzet. Olmud hiába mozdult, bal vállán medve állkapcsánál erősebben csattant a mancs. Ahogy a levegőbe rántotta őt, úgy érezte, tőből szakad ki a karja. Talán tényleg nem sok hiányzott hozzá.
Most, hogy próbálta visszaidézni a történteket, be kellett látnia, hogy egyáltalán nem emlékszik, merre kezdett el futni, aztán a quetter milyen irányban szárnyalt vele. Azt tudta, hogy nagyon sebesen haladtak, mert úgy zúgott füle mellett a szél, hogy semmi mást nem hallott közben.
Órákig bolyongott a fák között úgy, hogy Viepa módszerét próbálta használni. Nyomokat képzelt maga elé, és azokat követte. Remélte, hogy beválik. Később a fájdalom elhatalmasodott rajta, és kénytelen volt ennek a fának a tövébe kucorodni. Fél kézzel ügyetlenkedve még kényelmes helyzetbe is tornázta magát. Lassan tudatosult benne, hogy más sérülései is akadnak szép számmal. Egy jókora dudor a tarkója felett, horzsolások a hátán, egészen le az ülepéig. Elhúzott szájjal konstatálta, hogy kisebbik dolgát is elintézte valamelyik kevésbé tudatos pillanatában. Mostanra kihűlt, ami még elviselhetetlenebbé tette a rohamosan fagyosodó éjszakát.
Óvatosan elfütyült egy trillát, hátha a véletlen a közelébe sodorta valamelyik társát, és válaszol. Hiába fülelt. Kénytelen-kelletlen összeszedte magát annyira, hogy ennivaló után nézzen. Tudta, ha ennyit sem tesz meg magáért, később még rosszabb lesz. Mohát rágott a fák kérgéről, elrágcsált néhány megaszalódott bogyót az egyik bokorról, remélve, hogy nem tévedett, és nem tetézik hascsikarással kínjait.
Megint fütyült egyet, és szinte nem is hitte, amikor halk választ kapott. Csak mikor újra felhangzott a jel, indult sietve felé.
Hules várta. Takaró nélkül, négy párhuzamos, véres csíkkal a mellkasán, amik közül kettő az arcára is felfutott. Mégis, sokkal magabiztosabban állt a lábán, mint ahogy Olmud saját magát képzelte el.
– Olmud! – derült fel a férfi képe, amikor észrevette. – Te aztán…! Láttalak a levegőben!
– Kiszabadultam. A többiek?
– Még nem akadtam a nyomukra. Engem is jól megfutattak. – A mellkasára mutatott. – Az egyik kis híján el is kapott. 
– Mire készülsz?
Hules most csak az állával bökött maga mellé a földre. Egy kis rakás száraz ág kuporodott a lábánál.
– Tüzet próbálok gyújtani. Már egy órája. Segíthetnél.
– Nem fog menni – húzta el a száját Olmud. – Alig mozog a bal karom.
Hules erre hozzá lépett, és figyelmesen végig tapogatta. Olmud szeme előtt kék meg vörös karikák ugráltak, de próbálta diszkrét sziszegéssel viselni a vizsgálatot. 
– Csontod nem törött – összegezte végül az eredményt a férfi –, de a bal vállad kétszer akkora, mint a másik. Tormalapu nélkül még hetekig ilyen marad.
– Sejtettem. Nem túl veszélyes most a tűz?
– Takaró és tűz nélkül reggelre Ashkaton előtt leszek. Egyébként pedig jó messzire vagyunk a quetterek táborától. Odáig nem fog ellátszani. A szél is arról fúj.
– Táboruk van itt?
Mielőtt válaszolt volna, Hules visszakuporodott a farakás mellé, és újra kézbe vette a sodrópálcát.
– Miután vége volt a fogócskának, visszalopakodtam. Nem is számítottak rá, hogy lesz, aki meg meri tenni, így jól szétnézhettem. Egy ligetes részen lelombozták a fákat, és az ágakon lógva pihentek. Legfeljebb ötvenen lehetnek. Nem hiszem ugyanis, hogy kettőnél többet elbírnának azok a nagy fák belőlük. A leszaggatott lombok még zöldelltek a fák alatt, úgyhogy nemrég érkezhettek. Ahhoz viszont elég korán, hogy Mejiméék már beléjük futhassanak.
Olmud szíve nagyot dobbant. Ő még nem is gondolt erre.
– Talán a farkasok hamarabb észrevették őket – kapálózott sietve valami bíztató után. – Hiszen mindig előttük járnak…
– Talán. Holnap okosabbak leszünk. A nyomok majd elárulják, merre mentek. Meg talán akad még néhány társ, aki túlélte. De előbb ennek a tűznek kéne meggyulladnia végre!
Olmud óvatosan lehajolt, és felvett egy másik botocskát.
– Ezzel próbáld. Egyenesebb, nem táncol annyit.
Hules csak felpillantott.
– Azzal kezdtem. Túl nedves.
– Az nem baj. Hamar kiszárad a vége, ha felmelegszik. Az a lényeg, hogy egyenes legyen, úgy a vége mindig ugyanott forog. Na, próbáld meg!
Hules morogva dobta félre a kezében tartott fácskát, és folytatta a másikkal monoton munkáját. Míg izzította, Olmud körbejárta a környező fákat, és megpróbált kevésbé nyirkos, elszáradt szakállmohát gyűjteni. Ráakadt egy száraz kéreggombára is. Visszaérve arrébb söpörte lábával az odakészített avart, és ezeket tette a már füstölgő pálcika tövébe.
– Most emeld meg egy kicsit!
A pálcika tövébe hajolva kezdte fújni annak parázsló végét mindaddig, míg a moha is füstölni nem kezdett. Tíz perc múlva már az ágakon ropogott a tűz. Hules elégedetten tartotta fölé csupasz karjait, majdhogy rá nem feküdt. A táncoló lángok félelmetessé festették a sebet a mellkasán. 
Olmud kínlódva próbált elvackolni. Akárhogy feküdt azonban, sebekkel borított teste csak nem hagyta aludni. Végül valami lehetetlen helyzetben nyomta el az álom.


A másnap reggeli zsibbadtság rosszabb volt, mint a keményre dagadt vállának sajgása. Ébredés után egy ideig csak nyögni tudott, és amikor végre elszánta magát az első mozdulatra, kis híján ismét a takaró alatt végezte el a kisebbik dolgát. Nagy nehezen mégis talpra kecmergett valahogy.
Hules még aludt. A kihunyt tűz mellett álmában is vacogott a foga. Minthogy úgysem érezte egyetlen porcikáját sem, Olmud ráterítette a takaróját. Saját magát szökdécseléssel próbálta kitornázni. Ettől a válla kezdett lüktetni, de azért használt. Közben a másik is felébredt. 
Ettek, amit találtak, aztán nekiindultak. Hules könnyedén követte visszafelé a saját nyomait. Olmud hamar rájött, hogy társa jól látható jeleket hagyott maga után tegnap. Bizonyára azért, hogy ennyivel is könnyebben akadjanak rájuk a többiek, ha észreveszik. El kellett ismernie magában, hogy ez neki sosem jutott volna az eszébe. Remélte, a többiek, ha túlélték a tegnapi támadást, voltak olyan ötletesek, mint Hules.
Két óra gyaloglás után azért csak megkérdezte:
– Messze van még az ösvény?
Hules csodálkozva fordult vissza.
– Mondtam, hogy messzire vitt.
Olmud ekkor kezdett ráébredni, micsoda eszeveszett sebességgel is szárnyalhatott tegnap a quetter. Még ha az utána való kóborlása is messzebb vetette az ösvénytől, a nagyja távot a levegőben tette meg.
– Tudod – szólalt meg pár perc hallgatás után –, a Zrogdavar, aki után futottam, hogy Jopüjét utolérjem… nem tűnt ennyire gyorsnak.
– Amilyen iramban futottál, ezen nem is csodálkozom. Meg aztán… a Zrogdavar Jopüjét kereste, nem csak repült. Arról nem is beszélve, hogy fele akkora sem volt, mint ami tegnap téged vitt.
– Azt akarod mondani, hogy a Zrogdavar kisebb, mint más quetterek?
– Az a Zrogdavar nem az volt, amelyik terelt minket. Én már akkor is csodálkoztam ezen, de csak most értettem meg. Sok-sok quetter lehet a világon, nem csak a Zrogdavar, meg az Ashkaton, de egyszerre mindig csak egy foglalkozik velünk.
Olmud sokáig emésztette a hallottakat. Azért annyira nem merült el a gondolatai közé, hogy ne ugorjon azonnal, amint meghallotta a szárnysuhogást. Egy-egy fa törzse mögé húzódva kerülték el a quetter pillantását. Innentől még óvatosabban folytatták az útjukat. Mikor feltűnt az ösvény, a sűrűben maradva kezdték követni. 
Újabb órák óvatos lopakodásai hozták meg az első eredményt. Feldúrt avar jelezte az egyik elf menekülésének útját. Egy sárfolton megtalálták a lába nyomát is. Olmudnak sem volt nehéz kitalálnia, kié lehetett az a kicsi láb. Húhóz nyomában voltak.
Hules egy idő után már nem óvatoskodott annyit, hanem ügetésre váltott a könnyen követhető nyom mentén. Olmud kínlódva követte. Csak órák múlva zsibbadt el zötyögő válla annyira, hogy már ne érdekelje futás közben. Hules késő délután torpant meg.
– Itt megpihent – mutatott egy kifeküdt foltot az avaron. Körbejárta, aztán szétnézett a környékén. Olmud is Húhóz további útját kereste. Minthogy Hules visszafelé és déli irányban keresgélt, ő a másik oldalt kutatta. Így akadt rá a nagyjából eltakart nyomokra.
– Nézd csak! Mintha el akarta volna tüntetni a nyomait! És észak felé ment!
A férfi homlokát ráncolva lépett mellé.
– Talán csak megtévesztés akar lenni.
– És, ha visszaindult?
– Majd megtudjuk tőle. Ezek a nyomok még alig pár órásak, és nem hiszem, hogy még most is futna.
Ő azért újra kocogásba csapott fel. Olmud nyöszörgését elfojtva eredt utána. Nem hibáztatta a másikat, amiért fel sem merül benne, hogy az ő csodálatos futóképessége most igen csak visszafogott. 
A nyomok töretlenül vezettek észak felé, és késő este volt, mire Hules újra megállt.
– Eltűntek!
Olmud nagyot szusszanva ért mellé. Eleresztett egy trillát a fák közé.
Semmi válasz.
– Húhóz, bújj elő, ne bolondozz velünk! – kiáltott a sötétbe.
A következő pillanatban elcsukló zokogást hallottak meg maguk mellett. A lány egy fa mögül lépett elő.
– Hagyjatok! – sírt fel keservesen. – Hadd menjek vissza!
Hules odalépett hozzá és izzadt vállára vonta az összetört teremtést. Csöndes szavakat sutyorgott a fülébe, míg valamennyire meg nem nyugodott. Olmud zavartan téblábolt arrébb, és egy fa tövébe roskadt pihenni. A másik kettő nemsokára mellé lépett. Húhóz alig állt a lábán. A férfi segítette leülni.
– Itt éjszakázunk. Hozok fát. Egyetek valamit.


Másnap Húhóz útmutatása alapján mentek tovább. Volt némi fogalma afelől, merre futottak a többiek. Mostanra sikerült összeszednie magát annyira, hogy letegyen őrült tervéről. 
Délutánra újabb nyomokat találtak, és Olmud megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy ennek a társuknak több esze volt, mint neki. Letört ágacskák, földbe szúrt botok segítették őket a követésben. 
A válla ugyan még mindig rendkívül érzékeny volt, de már egész jól bírta vele a futást. Húhózra tekintettel Hules is könnyebb iramot diktált.
Még az est leszállta előtt elérték a társaikat. Talarn sietett eléjük, diadalmas vigyorral.
– Ezt nevezem szerencsének! – tette külön-külön mindjük vállára a kezét köszöntésképen. – Ezek szerint csak Zaszont vesztettük el!
– Biztos, hogy meghalt?
– Biztos, Hules. – Talarn fájdalmas grimasszal arcán nézett el oldalt. – Láttam, ahogy az egyik quetter a hasába markolva ragadta fel. Azonnal meghalt. – Nagyot sóhajtva pillantott fel. – Gyertek a táborunkba. Már gyújtottunk tüzet, és éppen azt beszéltük, hogy holnap elindulunk, hátha útközben még belétek is botlunk. Tudod, két napig csak egymást keresgettük.
– Tényleg szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Ha belegondolok, hogy ennyi quetter elől szinte mind meg tudtunk ugrani…
Olmud a tábor felé menet végig az orrát vakargatva gondolkozott valamin. Gondolatait azonban csak az üdvözlések után, a tűznél ülve osztotta meg a többiekkel.
– Az a gyanúm – szólalt meg váratlanul –, hogy ezek a quetterek nem is akartak igazán levadászni minket. Ha akarják, megtehették volna. Csak az egyikünkre volt szükségük. Bármelyikünkre, akivel kijelölhették a déli határt.
– Elég bolondul hangzik – jegyezte meg óvatosan Hules, úgy, mint aki azért nem biztos a kijelentésében.
– Nézd: Gumah a lenti zúgó, Jopüje a fenti vízesés, Zaszont pedig elég ledobniuk a hágó tetejénél, hogy ne legyen többé kérdéses, meddig terjed a törzs területe. Észak felé ki menne a hegyekbe?
– És csak ezért repülné át egy quetter Zaszont cipelve a jeges síkságot?
– Mi az nekik? Engem alig néhány percig vitt, de egy fél napig jöttünk visszafelé utána!
– Téged is felragadott az egyik? – ámultak el többen is. Erről eddig nem esett szó.
Hules azonban még mindig a felvetésen gondolkozott.
– Nem gondolod, hogy ezeket a határokat nyugodtan el is mondhatta volna a Zrogdavar? Miért lenne muszáj széttépett elfekkel kijelölnie?
– Talán… mert így hatásosabb. Vagy… mert ez szokás náluk.
– Csúnyán hangzik. Lehet, hogy igazad van, de én akkor sem kockáztatnám meg még egyszer, hogy összefussak velük. Lehet, hogy vannak más hasonló szokásaik is.
– Én se megyek vissza a fennsíkra megnézni, igazad van-e. De mondd csak – hajolt hozzá Talarn –, hogy szabadultál ki a quetter markából?
Olmud röviden elmesélte a kalandját. Utána még egyszer átvették a terveiket, mielőtt pihenni tértek.
Húhóz Huleshez bújva aludt el. Olmud még sokáig nézte őket. Szívében bánatos szomorúsággal idézte fel Mejime simuló testét. Bele se mert gondolni, milyen könnyen lehet, hogy ez már örökre emlék csupán.

8.

Trritokk a tábor fölé érve elégedetten körözött egyre lejjebb. Biztos volt benne, hogy ezzel az utolsó fegyelmezéssel végleg a helyükön marasztalta ezt az izgága elfnyájat. Azzal, hogy megtizedelte az állományt, nem csak jóllakott, de megnövelte a maradék esélyeit is a túlélésre. A hím-nőstény arányt kedvezőről jóra állította, és még arra is ügyelt, hogy az idősebb példányokkal apassza a számukat. Az öreg vezérhímet természetesen életben hagyta, hiszen régi tapasztalat, mennyire megzavarodnak ezek az izingek, ha elveszítik őt.
Gondolta, jól hangzik majd a jelentésében, ha majd megemlíti, hogy a várakozásokkal ellentétben a tüzet is ismerik. Így még akár fémmegmunkálásra is jók lehetnek majd. Persze ez már nem az ő gondja lesz! Valószínű, hogy a jelentése után egyenes útja nyílik a seregbe. Addig is azt tervezte, hogy alárendeltjei körében növeli a népszerűségét. Először is megszünteti a kötelező járőrszolgálatot az elfnyáj felé. Úgyis szinte büntetésszámba ment odaküldeni valakit arra a hideg, kietlen tájra, ahol még enni sem lehet.
Az üdvözlő rikoltásokat füle mellett eleresztve lógatta fel magát a fájára. Csupán magában mérgelődött.
Hiába szerette volna, ha katonás fegyelem uralkodik körülötte, nem kívánhatott túl sokat. Végtére az alá beosztottak mindegyike pásztorszolga volt csupán. Olyan messze voltak a katonáktól, mint fecske a sastól.
Így is nagyon sokat elért náluk alig pár nap alatt. A csürhe mostanra megtanulta, mi az a fegyelem. Ismerték a vezényszavakat, és jól teljesítették az utasításokat. Az, hogy még mindig zrogdavarok módjára köszöngettek neki, amikor visszajött, belefért.
Alig rendezte el a szárnyait, a kijelölt vezírsegéde lépett a fájához. A megfelelő távolságban megállt, kihúzta magát, és hivatalos hangon jelentkezett:
– Trritokk vezírnek jelenteni szeretnék!
– Szólj!
– Királyi küldött érkezett.
Trritokk majd leszédült az ágról. Erre azért nem számított. Idegesen krákogott egy sort, mielőtt válaszolt:
– Vezess elé.
Lefordult az ágról, majd a katonásan hátraarcot vágó vezírsegéde után indult. Zavartan gondolt bele, mit szólhat majd mindehhez a küldött. Bizonyára feltűnt neki a katonás tábor, a rend és fegyelem. Remélte, nem veszi rossz néven. Az is eszébe jutott, mi lesz, ha a fülébe jut, hogy vezírnek nevezteti magát a pásztorszolgákkal. Egy királyi küldött szemével nézve talán nevetségesnek tűnhet a dolog. Talán sértőnek.
A küldött ismerős volt. Az egyik fáról lógva várta Trritokkot. Pár hete ő vezette be a királyi fogadóterembe. 
– Trritokk vezír? – A kérdésből sütött a gúny. Ő azért állta a pillantását. – Két feladatom van. Először jelentést kell vinnem a tanácsgyűlés elé. Számolj be sikereidről!
Trritokk erre sem volt felkészülve. Bár a múltkori tapasztalatai alapján úgy érezte, jobban tenné, ha a félreértések elkerülése végett kerülné a rövid, katonás jelentést, így a beosztottjai előtt mégsem akart nekilátni fecsegni. Végül is ő az, aki elvárja tőlük a rövid, lényegre törő válaszokat. Azért belekezdett.
– Az elfizingek nyáját állandósítottam a kijelölt helyen. Túlélési esélyeik sokat javultak. Megfigyeléseim szerint használják a tüzet, ami újabb hasznosítási lehetőségeket rejt magában. – Kis gondolkodás után úgy döntött, erről elég ennyit mondania. – Az emberizingek szökevény csordáját sikerült egy büntető expedícióval meglepnünk, de visszaterelésükre nem nyílt módunk a terepviszonyok miatt.
– Terepviszonyok?!
– Az erdőségekbe húzódtak. Helyzetükkel mindazonáltal tisztában vagyunk. Folyamatosan kiküldött őrök figyelik a mozgásukat. Amint lehetőségünk nyílik rá, támad… akarom mondani, elindítom a csapatot, hogy visszatereljük őket a célterületre.
Itt elhallgatott. Mi mást is mondhatott volna? Ennél szebben úgysem tudná megfogalmazni, hogy ötvennégy quetter azért vesztegel itt napok óta, mert képtelen kihajtani a fák közül néhány száz emberizinget. Azért érezte, valamit még illene hozzábiggyesztenie a sikerek sorához. 
– Mindezeken túl az elfizingek másfél tucatnyi szökevényét is sikerült szétzavarnunk, és példát statuálnunk velük a nyájnál. Ezt jelentem.
A küldött hallgatott egy sort. Képe nem árulta el, miként értékeli az elhangzottakat. Hangja sem változott, amikor ismét megszólalt:
– A második feladatom, hogy megbízzalak egy katonadologgal, Trritokk vezír…

9.

Barogh kényelmetlenül fészkelődött az ágon. Idegesen ugráló tekintetét csak néha kapta le az égről. Ilyenkor azt latolgatta, ha feltűnik egy szörny, vajon lesz-e ideje leugrani a fáról? Neki egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, hogy itt őrködjön. Lehet, hogy hamarabb veszik észre a quettereket, de neki akkor már mindegy. Bizonyára csak a halálsikolya fogja figyelmeztetni a többieket. Utálta a balszerencséjét. Miért pont neki kellett a rövidebb fadarabot húzni?
Messzire köpött maga elé. Ezt is utálta. Amióta kénytelenek a szabad ég alatt aludni, folyamatosan taknyos! Még az hiányzik, hogy lebetegedjen! Legalább tüzet gyújthatnának! De ezektől az ocsmány férgektől még azt se lehet! Nem igazán hitt benne, hogy dél felé haladva melegebb lesz. Ezzel csak az a félhülye Rossel biztatja őket, aki néha még a saját nevére sem emlékszik, ugyan mit jön akkor a fiatalkori emlékeivel!? 
Hirtelen két fekete pont zökkentette ki az önsajnálat mélységes gödréből. Sebesen közeledtek a felhők alatt.
Félig zuhanva-esve mászott le az ágról, és már közben ordította:
– Jönnek! Bújjatok el, jönnek!
Mire kiért a tisztásra, már elkezdődött a fejvesztett rohangászás. Sikoltozó asszonyok terelgették bömbölő pulyáikat a fák közé, megrettent tekintetű férfiak kapkodták össze kevéske holmijukat, miközben ordítva utasítgatták egymást és asszonyaikat, merre menjenek, mit tegyenek. Barogh szintén eszelősen ordított:
– Gyorsabban, szerencsétlenek! Mindjárt a nyakunkon vannak!
A káosz nem csillapodott. Asszonyok rohantak vissza a tisztásra, ráébredvén, hogy férjük, apjuk még mindig egyedül szerencsétlenkedik, nem bírván egymaga elcipelni mindenüket. Zokogó gyerekek futottak utánuk, félvén egyedül maradni a fák között. Elég mesét hallottak korábban vérengző farkasokról, kegyetlen medvékről, boszorkányokról…
Barogh a fejét fogta. Éles rikoltás hangzott fel a fák felől. Összeránduló gyomorral nézett fel, s több száz rémült szempár követte tekintetét.
Büszke saspár vitorlázott át a tisztás felett. Kitárt szárnyuk suhanó árnyéka átszaladt a döbbent arcokon.
– Bazzmeg, Barogh! – hallatszott egy karcos, mély hang. – Te mosod ki a gatyám!
A szólított megkönnyebbülten sóhajtott fel. Aztán a további jókívánságok és felcsapó asszonyi kárálások elől sietve visszaindult a fájához. Végül is még csak dél van, neki meg estig kell őrködnie!
– Álljál csak meg, öcsémfi! – Barogh kelletlenül torpant meg. Semmi kedve nem volt Wurroh piszkos gatyáját mosni. A karcos hang mégis elég parancsolóan reccsent hozzá, hogy eszébe se jusson tovább menni. – Ez az összes tudásod, vagy ennél hamarabb is tudnál ugrani, ha jönnek?
– Csak ha szárnyam nő – húzta el a száját. – Így se maradt semmi bőr a hasamon, úgy szánkáztam lefelé!
– Jól van, öcsém.
A nagydarab, szeplős képű, vörös fickó, hasát kidüllesztve fordult a társai felé. 
– Hallottátok! Barogh ennél gyorsabban nem tud jelezni. Mi mégis itt szerencsétlenkedtünk még akkor is, amikor ideértek azok a madarak! Piszok mázlink volt! Ha quetterek jönnek, mostanra ugyanolyan csúful járunk, mint pár napja.
Szavai nyomán elégedetlen mormogás kélt az emberek között. Legtöbben még mindig gyereküket, motyójukat kezükben tartva álltak, csak keveseken vett erőt a megkönnyebbülés. Viszont senkinek sem tetszett ez a feddő hangsúly.
– Ha mindenünket elszórva iszkolnánk, két nap alatt kiéheztetnének minket, aszt’ önként dalolva mehetnénk vissza hozzájuk!
– Ja! Vagy mind megdögölhetnénk éhen itt az erdőben!
– Könnyen jár a szád! – sipákolt egy asszony is – Néked se gyerek, se asszony, te bármikor nekifuthatsz a sűrűnek!
Wurroh sötét pillantást küldött a nő felé.
– Te is elveszítheted őket, ha így folytatjátok! Arról beszélek, hogy jobban fel kéne készülnünk az ilyesmire! Ha tudjuk, merre fussunk, ha nem úgy állunk meg pihenni, hogy mindenkinek ott esik ki a kezéből minden, ahol megállunk, akkor legközelebb talán nem ez a fejvesztett futkosás lenne.
– Merhogy? Hordjunk mindent egy kupacba, hogy aztán még válogatni is kelljék majd?
– Nem! – A nagy vörös fáradt mozdulattal simított végig az arcán. – Ha a dolgainkat a sűrűben hagynánk, az asszonyoknak pedig előre megmondanánk, hogy vész esetén merre fussanak, akkor már ennyivel is gyorsabbak lennénk!
– Úgy beszélsz, mintha az apám lennél! – lépett elő egy hosszú, fekete hajú fiatal. Tekintélyes méretei dacára még serdülőkora legelején járhatott. Izmos felsőtestén csupán egy ujjatlan bőrmellényt viselt. – Ha még élne, nem játszanád itt nekünk a falufőt!
Wurroh szeplős feje egy pillanat alatt kivörösödött.
– Te tejfeles szájú! – üvöltötte ökölbe szorult kezekkel. – Ha fele annyi sütnivalód lenne, mint apádnak volt, nem nekem kellene elmondanom mindezt! Ne most kezdj itt kakaskodni!
– Nekem se tetszik, hogy itt a főnököt játszod! – lépett az ifjú mellé egy meglettebb férfi. Kopasz feje csillogott a fényben. Nem volt annyira termetes, mint a másik kettő, de mokány felépítése nagy erőt sejtetett. – Amíg nálam dolgoztál, örültél, hogy etetem a családodat. Nehogy most meg azt képzeld, hogy te kezdesz majd nekem pofázni!
Wurroh most mintha inkább elsápadt volna. A hangja is fakóbbá lett, amikor végre megszólalt:
– Márpedig most már neked sincs se hústőkéd, se boltod! Ugyanolyan földönfutó bujdosók vagyunk valamennyien. De tessék – találta meg újra a hangját –, válasszanak az emberek! Ők döntsék el, kit akarnak a kovács után falufőnek! – Széles mozdulattal intett a fiú felé: – A kovács fiacskáját? Aki a szoknyapecérkedésen túl esetleg a patkószegkészítéshez ért még? Vagy a hentest? Lehet, hogy neked volt a legtöbb pénzed a faluban, de mind tudjuk, hogyan szerezted! Szerinted ki becsül érte?
– Többen, mint gondolnád! Legyen! Döntsék el a többiek, ki legyen a főnök! – A kopasz a tisztáson állókhoz fordult. – Nos, ki mondja meg ezután, mit csináljunk? Ki akarja, hogy egy vörös pókhas ugráltassa? Fel a kezekkel! Ki szavaz rá?
– Ész kell ide, nem tekintély, vagy ököl! Csak fondorlat útján kerülhetjük el azoknak a férgeknek a karmait – jelentette ki egy öregségtől reszketeg hang. A vén Rossel kampós botjával tört utat magának az emberek közt, és lépett a vitázókhoz. – Ebből a szempontból talán nem is járnánk rosszul Wurrohhal. Viszont senki se hallgatna rá. Te, fiam – bökött botjával a bőrmellényes felé – majd akkor jeleskedjél, ha szőr is lesz a mellkasodon! Addigra talán az eszed is megjön!
– A keserves mindenedet, öreg! – lépett felé a megszólított, kezét máris egy íves pofonra lendítve. 
A legtöbben talán nem is fogták fel, ami a következő pillanatban történt. Az öreg két rövid mozdulatot tett a botjával. Az első után a kovács fia megroggyant, a következő pedig hangosat koppant a feje búbján. A fiú aléltan rogyott a fűre az öreg lábainál.
– Koraz, Koraz! – nyekeregte feddőn. – Mit akar az, aki még az öregek tiszteletét sem tanulta meg? Te meg, Húsos Hereg – nézett fel most a kopaszra –, jobban teszed, ha inkább nem fogod a pártját! Nagyobb megbecsülésnek örvendhetsz, ha inkább kikéred az arra érdemesek tanácsát, minthogy itt mindenféle izomfiúkkal erősíted a véleményedet!
– Majd biztos egy ilyen naplopó senkiházi véleményére leszek én kíváncsi! – bólintott megvetően Wurroh felé a kopasz.
– Majd biztos egy ilyen kopasz seggfejnek adnék tanácsokat! – jött az azonnali riposzt.
Valószínűleg a következő pillanatban már egymásnak is ugranak, ha az öreg Rossel közéjük nem áll.
– Eszetlenek! Nem elég nekünk ez a rakás repülő nyavalya? Amint békén hagynak, máris egymást tépnétek?
– Rendben – emelte fel mindkét kezét a kopasz –, tegyük a motyót biztos helyre, Barogh, te takarodjál vissza őrködni, aztán az asszonyok, gyerkőcök menjenek a tisztás déli felébe, úgyis arra megyünk tovább. Arra futhatnak nyugodtan.
Wurroh megvetően kiköpött.
– Mintha nem pont ezt mondtam volna! Osztogasd csak a parancsaidat, seggfej!
– Ha végeztünk a rendezkedéssel, a tisztás másik végében ezt is megbeszéljük! Teszek róla, hogy itt is ismerd a nevemet!
Az öreg fejét csóválva lépett ki közülük. Látta már, hogy itt többet nem tehet. Vannak pofonok, amiknek el kell csattanni, különben csak rosszabb lesz.
A másik kettő még néhány pillanatig farkasszemet nézett egymással. Utána a lehető legtávolabb egymástól kezdtek segédkezni a többieknek. 
Az embereken nem látszott, hogy különösebben felizgatta volna őket az iménti jelenet. Az utóbbi napok megpróbáltatásai kiégették belőlük a lelkesedést. Fáradt sóhajok közepette cipelték a fák közé az elemózsiás zsákokat, tömlőket, szerszámokat, ruhás batyukat. A gyerkőcök megszeppent ábrázata is szinte már megszokott volt. Amióta látták az égből lecsapó quettereket, akik tucatjával tépték szét felragadott rokonaikat, ismerőseiket, barátaikat, álmuk és ébrenlétük egyetlen szüntelen rettegéssel telt. Nem mintha a felnőttek ezt másként élték volna meg, de azért jobban uralkodtak magukon. 
Kivételek azért akadtak. Az a kettő például, amelyik a cipekedés végeztével máris indult a tisztás északi vége felé. Alig néhányan voltak kíváncsiak a küzdelemre. A legtöbben csak legyintettek rájuk. Oly mindegy volt nekik, ki a vezetőjük! Csak túlélni akarták ezt a kétségbeesés szülte menekülést.
Két hónapja is van már, hogy elhagyták a folyóvölgyi falut, ahol a többi településsel kereskedve, állatokat tartva, földet művelve éldegéltek. Mindig megfizették az adót a quettereknek a békéjükért cserébe. Eleinte nem is hitték igazán a menekültek hozta híreket; hogy a folyó menti falvakat sorra kitelepítik szárnyas uraik. Arra gondoltak, talán felbőszítették valamivel az ottaniak ezeket a könnyen lobbanó lényeket, és ez a büntetésük. 
Aztán a kitelepítések egyre közeledtek, és minden magyarázat értelmét vesztette. 
Szörnyű történetek kaptak szárnyra a quetterek kegyetlen mészárlásairól, táplálkozási szokásaikról. A faluban egyre nőtt a feszültség, a félelem. Végül a kovács, aki a falufő is volt egy személyben, összehívta a családfőket. Döntésük után alig egy héttel már útnak is eredtek. Az első napok az egyre hidegebb éjszakákban a kősíkságon keresztül sokakat visszafordulásra kényszerített, de a nagyja azért ment tovább. Legtöbben a Vén Rosselben hittek, aki még gyerekfejjel került a faluba, és egész életében csak arról a tengerparti városról regélt, ami a messzi délen terül el, kikötőiben tengerjáró hajók pihennek meg, és az ottaniak csak hírből ismerik a kemény telet. Magabiztosan indult a kovács oldalán délnek, váltig hangoztatva, hogy addig már nem hal meg, amíg oda nem vezeti őket. 
Ezt eddig sikerült betartania, habár az üldözésükre induló quetterek szinte minden más öreget elkaptak, amikor néhány napja rajtuk ütöttek, nem sokkal az erdő elérése után. Nem is csoda: sokan próbálták menteni, egyetlen vezetőjük lévén. 
Ottmaradt a kovács, a felesége, Wurroh elhízott családja, és még az öregeken kívül is rengetegen. 
A falufő elvesztése óta leginkább Rosselt tekintették vezetőjüknek a túlélők, éppen ezért érdekelte őket oly kevéssé a két kakaskodó párviadala. Leginkább Koraz, meg néhány cimborája gyűltek köréjük, de nem azért, hogy a kopaszt bíztassák, hanem, hogy röhöghessenek Wurroh bekapott pofonjain.
Eközben a saspár megint feltűnt az égen. Lassan körözve vitorláztak vissza a tisztás fölé. Az öreg Rossel botjára támaszkodva, kitekert nyakkal bámulta őket. Csak akik ismerték, azok tudták róla, milyen éles elmét is takar a vénekre jellemző, üres tekintete. 
Az egyik deresedő szakállú családfő lépett mellé:
– El kéne zavarni ezeket a madarakat. Még a végén ezek hozzák ránk azokat az átkozottakat!
A vénség tekintete mit sem változott, ahogy a családfőre eresztette.
– Kötve hiszem. 
– Mit?
– Semmit. Sem azt, hogy el bírnánk zavarni őket, sem hogy ezek hoznák ide a quettereket. Nem hiszem, hogy megmaradnának a közelükben.
– Akkor mit köröznek itt a fejünk felett?
– Tudjam?! Ha keselyűk lennének, megérteném az aggodalmad. Majd ha Hereg kiosztotta Wurrohot, kérd meg, hogy zavarja el őket. Talán neked is jut néhány pofon.
– Köszönöm, öreg! – A családfő sértetten húzta el a száját, kezét önkéntelenül is végigsimítva a jósolt pofonok helyén. – A tanácsaid néha aranyat érnek!
Ekkor újabb kiáltozás kélt az asszonyok között. Bajt sejtve siettek oda. Szerencsére nem egy újabb szörnyűség várta őket. Csupán egy idegen érkezett.
A férfi első ránézésre egy középkorú csavargónak tűnt. Kopott ruhája az őszi avar színeiben virított. Egyik kezében sűrűn faragott vándorbotot fogott. Durván nyírt haja sötét gesztenyeszínben verdeste a vállát, arcán az idő véste barázdákat nem takarta se szakáll, se borosta. Hatalmas, barna szemei értő mélységgel szemlélték az előtte kalimpáló asszonyokat, ám egy szót sem szólt hozzájuk. Amint meglátta a feléje közeledőket, karját kinyújtva felmutatta a tenyerét. Ősi mozdulat volt ez, minden nyelven csak köszöntést, békés szándékot jelenthetett. 
A vén Rossel érkezése elcsitította az asszonyok, gyerekek hadát. Eddigre odaérkezett a többi férfi is. Csak a tisztás túloldalán lévők nem vettek észre semmit. Az onnan felcsapó üvöltés valószínűleg Wurroh nem várt sikerét jelezte. Most senki sem volt kíváncsi rá, sikerült-e kiütnie a kopasz Hereget, mindenki a jövevényt fürkészte. A beállt csendben halk szárnysuhogás kélt. Egy fülesbagoly ereszkedett óvatosan az idegen vállára.
Az végre megszólalt, igaz, egyetlen szavát sem értették.
– Nem értjük a szavaid, idegen! – Rossel lassan, tagoltan szólt az idegenhez. Az a szemöldökét felvonva hallgatott egy kicsit, majd erősen akadozva és szörnyű akcentussal, de végre érthetően válaszolt.
– Ritkán beszélem namregi nyelvet. Huiskawa vagyok. Sasok mondták, itt van sok ember erdőben. Miért?
– Beszéled a sasok nyelvét? – kérdezett vissza az egyik férfi hüledezve. Ahogy a jövevény ránézett, Rosselnek feltűnt annak haja mögül kibukkanó füle. Kimondottan hegyesedett a vége.
– Beszélem. A nevem emberek nyelvén Madárkirály. Délen ezért nevem Aveslorc.
– Ez tényleg azt jelenti – vágott közbe Rossel –, de te nem közülük való vagy.
– Nem. Az erdőből való vagyok.
– Nem vagy ember sem, igaz?
Az idegen, aki Madárkirályként mutatkozott be, erre a kérdésre nem válaszolt azonnal. Állát simogatva gondolkozott. Láthatóan nehezen fogalmazta meg, amit mondani akart.
– Anyám ember volt. Sokáig nevelt, aztán megöregedett, meghalt. Apám vett törzsbe utána. Törzset pusztította quetter sereg, utána maradtam én. Fél ember, fél elf. Bemutatkoztam. Ti kik vagy?
– Emberek északról. Namregek, a szabad telepesek közül. Quetterekkel a nyomunkban. Délre megyünk, Domadock városba. Ismered a helyet?
– Ismerem Domadock város. Quetterek nem barátok nekedtek?
– Nem. Ellenség. Előlük bujdosunk itt – vette át a szót a deres szakállú családfő Rosseltől.
– Itt? Tisztáson?!
– Általában a fák között, bokrok között, de most meg kellett állnunk pihenni. Kevés a vizünk, fogytán az élelmünk. A napokban sokmindenünket elhagytuk, mert ránk támadtak azok a pokolfajzatok. Ez a hely elég biztonságosnak tűnt hozzá, hogy megálljunk erőt gyűjteni, de most megint itt a baj, mert máris vitatkoznak, ki legyen a vezér…
– Állj, állj, ember! Felét érteni! Tudtok utat erre Domadock bele?
– Ő tud – mutatott az öregre.
Madárkirály ismét Rosselhez fordult.
– Milyen út akar vinni sok hangos ember titkok?
A vénség zavartan sütötte le vizenyős szemeit. Fülét vakarva, kínlódva nyekeregte:
– Én csak az irányt tudom. Gondolom, ha kiérünk a tengerpartra, ott már útba igazítanak minket a városba.
Madárkirály erre megint felvonta a szemöldökét.
– Tenger ide nagyon messze. Nekem… egy teljes holdváltás gyalog, közbe hoz enni nekem sas. Ti tud vadászni?
– Nincsenek fegyvereink.
A másik újra hallgatott egy sort.
– Fegyver nélkül vadászni? Enni gyökér, levél, bogár, ahogy elf?
– Ha muszáj, majd eszünk gyökereket meg férgeket.
– Nekedtek halál lesz erdőben, hiszem. Segíteni?
– Hogy segíthetsz-e? Már hogyne segíthetnél! Te tudsz vadászni?
Madárkirály mosolyogva rázta meg a fejét.
– Nekem sas vadász. Én vezet ti emberek elf testvér barát hozzá. Azok ad segítség. 
– És utána?
– Én tudok út emberváros. 
– Mivel tudjuk ezt meghálálni neked?
– Elmenni erdőből.


A küzdelemből megtérő Hereg igencsak megdöbbent, amikor látta, hogy gyerekei rá se hederítnek a falufőként visszatérő apjukra, hanem egy emberként a többi mihasznával, tátott szájjal egy idegent bámulnak, aki mosolyogva beszél nekik valami alig érthető módon. Igaz, különösen festett a figura, vállán egy jól megtermett fülesbagollyal, mégis ennél többet várt volna el.
– Ki vagy te, baglyos? – kiáltott oda neki. Az idegen erre mosolyogva felnézett. Mégsem ő válaszolt, hanem a vén Rossel igyekezett oda hozzá.
– Az új vezetőnk. Úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét.
– És honnan csöppent ez ide? – köpött egy véreset a kopasz, továbbra is gyanakodón méricskélve az idegent, aki eddigre már megint a gyerekekhez beszélt. Az erdőben élő elfekről mesélt valamit, de nem értette igazán, hogy mit.
– A sasok hozták.
Hereg hülyéknek kijáró pillantással nézett vissza rá.
– És az a bagoly viszi majd el, mi?
Rossel csak egy kis mosollyal nyugtázta a hitetlenkedést, majd botjával a tisztást övező egyik terebélyes fa felé mutatott.
– Szerintem téged is elbírnának.
A kopasznak elállt a lélegzete, amint a bot mutatta irányba nézett. Két hatalmas sas ereszkedett éppen a faóriásra. Karmaik kényelmesen átérték az ülőhelynek kiválasztott derékvastagságú ágakat. Hereg nagyot nyelt. Legutoljára quetterekben látott ekkorát. 

10.

– Nézzétek! – Hules izgatottan mutatott körbe a sáros pocsolyán. – Igaz, a legtöbb nyomot már széttaposták az állatok, de itt meg itt jól látszanak a kezek lenyomatai. Ittak, aztán… – Az elf figyelmesen kezdte körbejárni a zavaros vizet. Néhány lépés után megállt. – …erre mentek tovább. Futva.
– Kövessük a példájukat! – szólt lelkesen Olmud. Amióta megbizonyosodtak róla, hogy a farkastestvérek mégis életben maradtak, sőt a quetter tábort is jó érzékkel elkerülték, az elf fiú szinte ragyogott. Minthogy tormalaput is sikerült kerítenie a vállára, mostanra alig maradt a rövid repülésének emlékéből némi véraláfutásnál több. Ha tudta volna, merre menjen, már rég előre rohan, hogy minél előbb viszontláthassa kedvesét.
– Pfuj! – fintorodott el Húhóz a javaslatra. – Te innál ebből?
– Nem. De futhatnánk. 
Hules szigorúan nézett vissza rá.
– Fogd vissza magad! Nem óvatlankodunk. A quetterek elmentek, és lehet, hogy pont beléjük futnánk, ha csak vaktában követjük Mejimééket. Az is lehet, hogy vannak erre más táboraik is.
– Így viszont soha nem érjük be őket! – csapott ököllel a tenyerébe Olmud. – Ha tovább növelik az előnyüket, a végén még a nyomaikat is elveszítjük!
Hules először mérgesen összevonta a szemöldökét, de aztán csak egy halvány mosollyal nyugtázta a másik izgatottságát. Türelmesen kezdte magyarázni:
– Ezek a nyomok legfeljebb, ha három naposak. Ha futottak, pihenniük is kell majd. Ha a farkasok vadászni mennek, azokat is be kell várniuk. Itt már nem hajtja őket semmi, hacsak a quetterek nem az üldözésükhöz bontottak szárnyakat. De ezt nem hiszem. Tehát be fogjuk érni őket.
– Ezeket én is tudom – legyintett Olmud továbbra sem csillapodva –, de mi van, ha valami folyón, lápon, vagy sziklás hegyen kell átkelniük? Te sem ismered az erdőt errefelé! 
– Bízz bennem, fiú! Délnek mennek, és ha nem lesz rá különösebb okuk, még sokáig tarthatják ezt az irányt. Másrészt, ha csak direkt el nem tüntetik a nyomaikat, nem hiszem, hogy elveszíteném őket.
Olmud végre megadta magát. Elvégre maga is láthatta, milyen kiváló nyomkövető a vezetőjük. Ha pedig ő nem hajlandó futni, akkor nincs más lehetőség. 
Gyalogsebességgel indultak hát tovább. Körülöttük a fenyveseket egyre többször váltották leveles fák. Ezüstszín kérgű bükkösök vastag avarszőnyegén vitt az útjuk, majd egy hosszú lejtő aljában göcsörtös törzsű égerek lápos alján kellett átvágniuk. Kiérve a völgyből ismét öreg fenyves fogadta őket, de a domb tetejétől már tölgyeket is nevelt a déli lejtő. 
Mindenfelé nyüzsgött az élet. Az ágak között, a fák között, az avarban. Szinte bizsergett tőle a bőrük. Menet közben jóllakhattak. Annyiféle gomba, moha, levél és bogyó akadt az útjukba, hogy még válogathattak is. Most nem hajtotta őket egy Zrogdavar, és már nem voltak azok az elpuhult elfek, akik akkor még kétségbeesve vették tudomásul, hogy nincs lehetőségük megállni, leülni, sőt elheveredni az evéshez. Most már sajnálták volna erre az időt. Mindannyian tudták; a pihenés az erőgyűjtéshez szükséges, és bőven elég lesz annyi, amennyit a sötétség amúgy is kikényszerít tőlük. Éjszaka Hules sem merte kockáztatni a nyomok elvesztését. 
Estére még mindig csak az egyenletesen futó elfek nyomait találták.
– Úgy tűnik, egy egész napot futottak – állt meg Hules egy táborozásra alkalmasnak tűnő helyen. – Ha pedig kifutották magukat, lehet, hogy még akkor is pihennek majd, amikor beérjük őket.
Olmud megjegyzés nélkül hagyta a dolgot. Inkább a többiekkel ment tüzelőt gyűjteni. Az éjszakák továbbra is csípősek maradtak, és senki sem akart hajnalban átfagyva ébredni.
Másnap korán folytatták az útjukat. Nehezen oszlott a homály, olyan volt, mintha a lombok alatt rekedt volna. Hamarosan csöndes, hűvös eső kezdett cseperegni. A levelek összegyűjtötték, és súlyos cseppekben hullajtották alá. Csakhamar mindannyian bőrig áztak. 
Az idő rányomta bélyegét a hangulatukra is. Nagyrészt szótlanul gyalogoltak az elcsöndesedett erdőben. Talán már dél is elmúlt, amikor egy meredekebb emelkedő tövében Hules megtorpant.
– Itt… mintha elsöpörték volna az avart – szólt zavartan. – Talán a szél vágott be. 
– Lehet, hogy szándékosan tüntették el? – lépett mellé Talarn.
Olmud és a többiek szintén kíváncsian léptek közelebb. A domb aljában feltorlódott avarban jól kivehetően kellett volna folytatódnia az előttük futók útjának, ehelyett azonban csak a zavartalan erdőalj látszott.
– Sok levél van a penészes felével felfelé – vakarta a fejét Hules. – Ha nem esne az eső, könnyebben boldogulnék. Szerintem szóródjunk szét, és úgy induljunk fel. Úgy talán hamarabb megleljük…
– Szerintem meg maradjatok ott, ahol vagytok! – hallottak hirtelen egy hangot maguk mögül. 
Meglepetten fordultak hátra. Ekkor azonban minden irányból elfek léptek köréjük. Hihetetlen volt, ahogy a fák, bokrok mögül tucatjával megjelentek. Olmud biztosra vette, hogy az előbb még egyetlen fa mögött sem álltak. Főként az tette varázslatossá hirtelen felbukkanásukat, hogy szinte világítóan fehér, szivárványfényekben játszó ruhát viseltek valamennyien. Anyaga még ebben az esőtől, párától terhes levegőben is úgy libbent, mintha nem lenne súlya. Mindegyikük kezében fémből készült éles, hegyes szerszám volt. Olmud még soha nem látott ilyesmit. Mintha hosszú, egyenes karmokat tartottak volna a kezükben. Ez, a szigorú pillantásaik, és az előbbi felszólítás egyáltalán nem tették bizalomgerjesztővé a helyzetet. 
– Mit akartok tőlünk? – találta meg végre Hules a hangját. Óvón karolta át az oldalához bújó Húhózt.
– Ezt én kérdem tőletek – lépett előrébb az egyik. – Ti jöttetek a mi területünkre.
– Erre hozott az utunk. – Hules bátortalanul mutatta az üdvözlés jelét. – A társainkat keressük, akik alig pár napja jöhettek erre. Tudtok róluk valamit?
– Tudunk. A ti farkasaitok hol vannak?
– Valahol az erdőben. Hosszú ideje nem láttuk őket. 
– Úgy. Vagyis ti is farkastestvérek vagytok. Farkasok nélkül. Ez nem is baj. A dombon túl úgysem látnák őket szívesen. Ott a szarvastestvérek területe van, akik nem tűrnek meg semmit, ami veszélyt jelenthet a szarvasokra.
– A testvéreink – szólt közbe izgatottan Olmud –, azt mondtad, itt voltak. Hány napja?
A fehérruhás elf kifejezéstelen arccal fordult felé. A háttérben állók megkeményedő vonásaiból Olmud azonnal kiolvasta; nem volt okos dolog közbekotyognia. Viszont már nem visszakozhatott.
– Két napja – válaszolt a másik végül. – Elvezetünk benneteket a dombon átvezető úthoz.
Szótlanul lépett vissza a társai közé. Néhány alig észrevehető kézjellel útjára indította őket. Olmudékat továbbra is szorosan körbezárva indultak a dombon fölfelé. Libbenő ruháik földet seprő alja csodálatosan eltűntette lábaik nyomát. 
Olmud nem csak ezt vette észre. Ahogy egy ritkásabb részre értek, és a fény szabadabb utat talált a fák aljához, ezek a ruhák egyik pillanatról a másikra elvesztették fényességüket, színük a talajt borító levelekéhez vált hasonlatossá. És nem csak a színük lett más. Olybá tűnt, mintha maguk a viselőik is fokozatosan elhomályosultak, áttetszőbbé váltak volna. Csak a kezükben vitt fémkarmok és a fejük maradt tisztán látható. Olmud már sejtette, miért nem vették észre őket a domb aljában. A ruhákhoz csuklya is tartozott, amit most a hátukra lökve viseltek. Amint látta, a többiek is sokat mondó pillantásokat váltottak egymás közt.
A percek óta húzódó csöndet végül Hules törte meg:
– Ti már tudjátok, kik vagyunk, de mi továbbra sem ismerünk benneteket.
– A pókpásztorok törzse vagyunk. Kicsi nép, mert csak ott élünk meg, ahol a póktestvéreink. 
– Pókok? – mosolyodott el önkéntelenül Hules. – Azt el tudom képzelni, hogy testvéreitekké fogadtátok őket, de ők…?
A vezető anélkül válaszolt, hogy hangjában bármiféle neheztelés csendült volna:
– Védenek minket, és ők szövik ruháink anyagát. Gondolom, észrevettétek már, hogy nem közönséges fűből vagy szőrből van, amit hordunk. Csak annak vagyunk láthatóak, akiknek mutatkozni akarunk. Ezért cserébe vigyázzuk őket, óvjuk tűztől, kártól a telepeiket. És etetjük őket.
– Vadásztok nekik?
– Nem. Mi rendezzük el, hová szőjenek újabb hálókat. Enélkül alig lenne belőlük. Egész erdőségeket kéne átkutatnunk egy ruhának való szövedékért. És nem is óvnának bennünket. Így viszont… – Egy intéssel fejezte be mondandóját. A mutatott irányba nézve az elfeknek elállt a lélegzete.
A domb tetejére értek. Öreg tölgyfák borították, ameddig elláttak. Igaz, ez nem volt túl nagy távolság, ugyanis a fák között mindenütt tejfehér hálók sűrű szövétneke feszült. Áthatolhatatlan falnak tűnt az egész.
Vagyis… ahogy Olmud jobban megnézte, itt is, ott is talált szabadon hagyott bejáratokat a törzsek között, csak éppen azok mögött újabb fehér hálók világítottak elő.
– Itt kell bemennetek – mutatott az egyik ilyen nyílásra a vezető. – A hálókhoz ne érjetek, mert amelyik friss, nagyon ragadós, a póktestvérek pedig gyorsak és kíméletlenek.
– Halálos a csípésük? – kérdezte elbizonytalanodva Hules.
A fehérruhás elf arcán most először derengett fel egy halvány mosoly.
– Nem. Csak zsibbaszt, és megpuhítja a húst a csípés helyén. Viszont annyian vannak, hogy pillanatok alatt csontig csupaszítják, ami a hálójukba kerül. Amíg ezt elkerülitek, nem jelentenek veszélyt. 
Hules továbbra sem nyugodott meg. Láthatóan nem csak ő volt így ezzel.
– Nem kerülhetnénk meg inkább a dombot?
A vezető felvont szemöldökkel hallgatott egy ideig. Elgondolkozva nézte őket.
– Nyugat felől – mondta aztán lassan – egy nagy folyó kanyarodik elő a domb mögül. Széles és elég hideg most még. Arra a partot is belepik a hálók. Nincs átjáró. Kelet felé – intett a másik irányba a kezében tartott fémkarommal – tovább emelkedik a domb egy kopár, kiégett heggyé. Ott nem sok rejteket nyújtanak azok a kormos facsonkok. A hálók oda is felnyúlnak a hóhatárig, de ha gondoljátok, utána átkelhettek a túloldalra.
Hules elgondolkozva kezdte az állát simogatni. 
– Ha belegondolok, a havat már ismerjük. Nem szívesen tapasztalnánk belőle többet. Ez a pókos hely azonban nagyon taszít. – A többiek felé fordult. – Szerintetek, mi legyen?
Olmudék szintén tanácstalanul néztek össze.
– Csodálkozom rajtatok – jegyezte meg a fehér ruhás. – A társaitok nem kérdezősködtek ennyit. Úgy hiszem, azóta már rég át is jutottak.
Olmud számára ez azonnal eldöntötte a kérdést. 
– Én erre megyek. Nem fogom megint napokig keresgélni a nyomaikat!
A többiek sorra rábólintottak Olmud döntésére. Egymás után léptek be a fehér labirintusba.

11.

Mejime fáradt nyögéssel ébredt. Az arcába csöpögő vizet mohón nyalta le ajkáról. Napok óta ez volt az első nedvesség, ami a szájába került.
Kinyitotta a szemét. Ugyanaz a látvány fogadta, ami előző reggel. Szürkésen derengő félhomály, hálóból szőtt, halovány falak. Előtte, mögötte már ébredeztek a többiek is. Hasonlóan búskomor hangulatban.
Felült. Jobbjánál Viepa ásítozott, bal felől Noyake rázogatta sebesült kezét.
Még indulás után nem sokkal kapott bele az egyik hálóba, és azonnal bebizonyosodott, mennyire nem túloztak a fehér ruhás elfek. Noyakénak még arra sem volt ideje, hogy felfogja, miben akadt el a mozdulata, kézfejét máris ellepték a hangyányi kis pókok. Mire visítva lerázta őket, kézhátáról szinte teljesen eltűnt a bőr. Eleinte nem fájt, csak zsibbadt. Estére azonban már sírva kérte, hogy forduljanak vissza. Nem tehették. Addigra ugyanis már egyáltalán nem tudták, merre van a vissza.
Hamar rá kellett jönniük, hogy a hálólabirintuson sokkal nehezebb átkelni, mint ahogy az elsőre látszott. Csak a bejárat körüli hálók voltak ugyanis világító tejfehérek. A bentebbiek ugyanolyan bizonytalanul áttetszőn feszültek a fák között, mint közönségesebb társaik. Nagy néha akadtak további kifehéredett hálókra, és hamarosan rájöttek, mi határozza meg a színét:
Az ilyen hálók tövében gyakran találtak kifehéredett csontokat, csontvázakat. Ezek már elhasználódtak.
Néhány óra botorkálás után Mejime vita nélkül adta át Viepának a vezetőséget. A lány eleinte a sebesült Noyakéval foglalatoskodott, de amint a csapat élére állt, felismerte, hogy már órák óta körbe-körbe járnak. Utána ő lelte meg az első jól álcázott átjárót. Aztán estig még sok ilyenen átmentek, a kijáratot mégsem érték el. Igazából azt sem tudták, jó irányba haladnak-e. Fejük felett az ágakat is ugyanez a szövétnek borította, és szürkés derengéssé varázsolta a nappali fényt. Rengeteg zsákutcából fordultak már vissza, tovább bizonytalanítva a tájékozódást. Annyit tehettek, hogy jól látható jeleket hagytak maguk után mindenfelé, s ezzel legalább a már megismert utakat nem járták végig újra és újra.
Az első éjszaka félelmetes volt. A sötétség megsűrűsödött a hálók alatt, de már az alkonyi szürkeség megállásra kényszerítette őket. A hálók ugyanis láthatatlanná váltak az erősödő félhomályban.
A farkasokkal is másnap kezdődtek a bajok. Nem győzték nyugtatni az egyre kétségbeesettebb és szomjasabb állatokat, nehogy a hálóknak rontsanak elkeseredésükben. Noyake balesete szerencsére elég óvatosságra intette őket ahhoz, hogy ezeddig ne tegyék meg. Míg azonban az elfek elegendő makkot találtak a tölgyek alatt saját éhük elveréséhez, nekik semmit nem nyújtott a kies labirintus.
Ahogy jobban szétnézett, Mejime ráébredt, ez a reggel mégis több reménnyel kecsegtet, mint az előző.
– Nézzétek! – kiáltott örömmel – Az eső, meg a pára kiült a hálókra! Látszanak!
Viepa azonnal abbahagyta az ásítozást, és kinyitotta a szemét. Felült, körülnézett.
– Ez nagyszerű! – örvendezett ő is a látványnak. – Induljunk!
– Előbb talán azért ehetnénk – nyöszörögte Noyake. – Fél kézzel ez nem olyan könnyű!
– Egyél – húzta el a száját Viepa. – Nekem már az összes belemet összehúzta a sok fanyar makk. 
– Én is kihagyom a reggelit – sóhajtotta Lozon bágyatagon. – Egész éjjel csikart a hasam. 
Zova most sem szólt semmit, csupán felállt, és menetirányba fordult.
Erre Noyake is megadóan sóhajtott, és talpra kecmergett.
Jóval kiadósabb tempóban indultak neki, mint tegnap. A harmattól láthatóvá lett hálók sokat könnyítettek a dolgukon. Könnyedén találták meg az átjárókat, igazodtak el a járatok kereszteződéseinél. Ráadásul egyetlen zsákutcába sem futottak bele.
– Nekem úgy tűnik, mintha ezeket a járatokat gyakrabban használnák – jegyezte meg Viepa. A következő pillanatban döbbenten torpant meg. 
Hirtelen kiértek a hálók közül. Azonnal rájöttek, hogy nem a domb túloldalára érkeztek. Nem lejtőn álltak ugyanis, hanem egy sík részen. Egy elf falu szélén. 
Lombokból font kunyhók, fák közt átívelő ághidak, koronákba fészkelt házak fogadták őket, amerre csak elnéztek. És hozzájuk hasonlóan megdöbbent elfek. Ruháik alapján szintén pókpásztorok, de főként nők és gyerekek. 
Mejime gyorsan rájött, leginkább a lábaik mellett felsorakozott farkasok okozhatják néma rémületüket. Előre lépett hát, és az üdvözlés jelét mutatva megszólalt:
– Elkeveredtünk az átjáróban. A túloldalra, délre mennénk. Útbaigazítást kérnénk… meg egy kis vizet!
Szavai nyomán a fehérruhás elfek közül sokan felengedtek. Az egyik nő óvatosan közelebb is lépett karján ülő gyermekével, és mosolyogva válaszolt:
– Ha a testvéreitek megmaradnak nyugalmukban, elvezetlek benneteket törzsünk főnökasszonyához.
– Farkastestvéreink inkább éhen halnának, semhogy bennetek kárt tegyenek – mutatta Mejime a köszönet jelét, majd a sietve meginduló asszony után sorjáztak. 
A falu nem volt túl nagy, hamar elérték a közepét. Méltóságteljes fa magasodott itt, ágai közt jól megépített házzal. Az asszony úgy indult meg a lépőágakon felfelé, hogy még a gyermekét sem vette fél kézre. Mejime azért jóval óvatosabban követte.
Felérve végre tudatosult benne, mi teszi a helyet annyira különössé. A fáról már jól látszott, hogy a falu fölött a lombok közét borítják a már unalomig ismert pókhálók. Valósággal elfedték a falut, erősen megszűrve a betörni akaró fényt. Nem lehetett az a quetter szem, ami fentről lenézve felfedezhette volna az alatta járkáló, élő elfeket. Mejime most már bizonyossá lett afelől, hogy egy Erdei Nép törzsbe botlottak. Magában elismeréssel adózott nekik. Kezdte sejteni, miért van az, hogy még kósza legendákból sem hallott felőlük soha.
A házba lépve orrába mart az erős cserszag. Fakádakat látott egymás mellett sorakozni, bennük, a szagot árasztó lében, fehér szövedék ázott.
– Főnökasszony! – szólt a vezetőjük – Jöjjön, vendégeink érkeztek!
– Vendégeink? – jött a csodálkozó kérdés valahonnan hátulról. Csobbanást, majd sietős, puhán csosszanó lépések közeledtét hallották. A ház közepét elfoglaló fatörzs mögül egy elszürkült hajú, ráncos arcú nő lépett elő. Mejime még életében nem látott ilyen idős elfet. Talán csak Jamajt, de ő sem volt még ennyire elaggott kinézetű. Keze önkéntelenül rajzolta a levegőbe a tisztelet jelét.
– Mejime vagyok. Én és a társaim…
– Tudom, lányom, elég csak rátok nézni. Menjetek, igyatok. – Mosolyogva bólintott Mejime csodálkozó arcát látva, majd így folytatta: – Nemsokára megjön a vendégem. Ő majd segít rajtatok. Addig várakozzatok türelemmel. Farkastestvéreiteknek sajnos még koplalniuk kell egy napot. Talán kettőt.
Noyakéhez lépett. A lány megbabonázva meredt rá. Szó nélkül tűrte, hogy a főnökasszony ráncos kezébe vegye sebesült kezét. Nem történt semmi más, csak végigsimított rajta, Noyake mégis csodálkozva sikkantott fel. A többiek is szájukat eltátva nézték a csodát: a levedző sebet rózsaszín, új bőr fedte.
– Nem is fáj már! – suttogta Noyake elképedve. 
– Azért óvatosan bánj vele, lányom, vékony még és érzékeny. Menjetek!


A következő órák úgy teltek, mintha valami álmot éltek volna meg. Édes forrásvizet ittak, és olyan különlegességeket ehettek hozzá, amikről azt sem tudták eddig, hogy léteznek egyáltalán. Miután a farkasok is eloltották a szomjukat, egészen megbékéltek a helyzettel. Sikeres vadászat után mentek a labirintusba, nem okozott nekik problémát, hogy nyugton maradjanak. Érdeklődve nézelődtek, szimatoltak körbe a faluban, ami már jóval ismerősebb képet nyújtott a számukra, mint a hóborította ember település. Mindnyájukon látszott ugyan az elmúlt hetek nélkülözése, azért már jobb húsban voltak, mint induláskor.
Mejime kedvtelve szemlélte őket, örült, hogy nem kell egyiket sem csitítgatni, sikerült elsőre elfogadniuk a helyet. Utána a forráshoz igyekvő elfeket csodálta meg magának. Azt találgatta, vajon még több hasonló Erdei Nép is lakhatja-e az erdőt, és ha igen, miként lehet, hogy legendáikban szó sem esik róluk? Miért van az, hogy még az öreg Toton meséi is csak mint régmúlt idők legendás alakjait emlegették őket, amikor itt vannak, léteznek ma is?
Minthogy sejtette, hogy a válaszokat sem magától, sem valamelyik társától nem kaphatja meg, az egyik hozzájuk igyekvő fehérruhással próbált szóba elegyedni.
– Mondd, testvér, mióta éltek itt?
A megszólított nő nagy, értetlen szemeket meresztett rá. Mejime zavarba jött. Nem tudta elképzelni, mi érthetetlen van a kérdésében. Újra próbálkozott hát:
– Mikor költöztetek ide? És honnan? Még soha nem hallottam rólatok, pókpásztorokról ezelőtt, pedig sok legenda élt az öregjeink ajkán.
A másik erre is csak a fejét rázta meg, és sietve kezdte összepakolni a kiürült edényeket.
– Küldök hozzátok valakit, aki megfelelhet a kérdéseidre – mondta, még mielőtt felpakolva elsietett. Mejime elgondolkozva bámult utána. Remélte, nem tett semmi olyat, amit ezek az elfek esetleg sértőnek gondolhatnak.
Kételyei szerencsére hamar eloszlattak. Kisvártatva ugyanis egy másik nő lépett hozzá. Arca komoly volt, de tekintete barátságos. Egy mozdulattal helyet kért maga mellett, majd mikor leült, azonnal kérdést intézett a lányhoz:
– Ti, farkastestvérek, honnan valók vagytok?
– Sokkal délebbről, és még nyugati irányba valamelyest – válaszolt Mejime készséggel. 
– Ritkás fájú, tavas vidékről, ahol quetterek őrzik az elfek népeit?
– Igen! Mi Tavaspagonynak hívjuk.
– Gondoltam. A kipusztított goblin települések. – A nő arcán egy gyors, keskeny mosoly villant. – Tehát ti vagytok a legifjabb szabad nép. Legyetek üdvözölve – érintette egy hirtelen mozdulattal bal kezét Mejime jobb vállához. – Meséld el, miként szabadultatok ki a rabszolgaságból! Cserébe én is elmondom, amit kívánsz, és amit lehet.
Mejime válasza a hallgatás volt. Egyre elborultabb tekintettel meredt vissza a közelmúltba, és ahogy próbálta összerakni, mi miből következett, olyan közel került a síráshoz, amilyen közel már napok óta nem volt. Végül mégis csak a két ránc keményedett meg a szája szegletében, és megpróbált valami rövid történetet előadni mindarról, ami népével az elmúlt hónapokban történt. Nem részletezte a szenvedéseket, hogy kit mikor, hogyan veszítettek el, hiszen érezte, úgysem tudná visszaadni mindazt, amit akkor a lelkükben éltek át. Amikor oda ért, hogy végül miként jutottak odáig, hogy ő és társai mégis eljöjjenek a törzstől, megint elakadt. Olmudot említeni sem akarta, a törzsfő döntéseit pedig tisztességtelennek érezte volna, ha a saját véleménye alapján értékeli ez előtt az idegen testvér előtt. Végül csak ennyit mondott:
– Amikor világos lett, hogy nem csak a farkastestvéreinknek, de még nekünk sincs elegendő ennivaló, inkább eljöttünk. Szerencsésen elkerültük a Zrogdavart, a farkastestvérek átvezettek a jégborított kősíkságon, aztán elkerültünk egy nagy csapat quettert, akik pont az orrunk előtt táboroztak, és egy egész napos futás után ti állítottatok meg bennünket ennek a dombnak az aljában.
– Nem mi, hanem a férfiak – villantott egy újabb mosolyt a nő. – Üldöztek benneteket a quetterek?
– Nem. Akkor már nem. Azt hiszem.
Most a másik hallgatott egy sort. Utána megkérdezte:
– Most mit akartok tenni? Ahhoz kevesen vagytok, hogy saját törzs legyetek. A farkastestvérek szabad népét, ha jól tudom, jó másfél évszázada elpusztították. 
– Igazából nem tudom. Nem volt célunk, csak az erdőség. A Tavaspagonyhoz nem mehetünk vissza. Nálatok nem maradhatunk a farkastestvéreink miatt, és nem tudom, kik vannak még, és merre.
– Kérdezz.
– Jó. Miért tettél az előbb különbséget magatok és a férjeitek, fiaitok közt?
A másik erre felkacagott. Ez is rövid volt és éles, akár a mosolya.
– Nekünk nincsenek férjeink. A holdünnepeken találkozunk velük, olyankor táncolunk és szeretkezünk. Utána igyekszünk elfelejteni, kivel voltunk, mert lehet, hogy legközelebb már nem jön vissza, vagy… mással látjuk viszont. – Mejimének elakadt a lélegzete, de a másik folytatta: – A fiaink addig vannak velünk, amíg elég nagyok nem lesznek hozzá, hogy elküldhessük őket a többiekhez.
– És ők is elfelejtenek titeket? 
– Nekik sajnos ez jobban szokott sikerülni. Mi azonban megjegyezzük a rokonainkat. Tudod, nagy bűn lehetne belőle, ha nem tennénk. – Mejime kérdő tekintetére válaszul még hozzátette: – Véletlenül sem kerülhetünk párba velük a tánc végén. 
– Aha, értem. – Sietve más témára terelte a szót. – Az előbb azt akartam megtudni, hogy mióta éltek itt.
– Nagyon régi legendáink vannak arról, honnan jöttünk. Az ősénekek szerint Aslantass erdőiből hurcoltak el minket szolganépnek a quetterek, de mi elkószáltunk a földről, amit művelnünk kellett.
– Földet műveltetek? A mi feladatunk is ez lett volna!
– Az ének nem szól róla, hogy tettünk volna ilyesmit. Szerintem nagyon hamar kikerültünk a szolgaságból. Sok szenvedést és halált sorolnak a dalaink, Ashkaton minden nap járt hozzánk, de aztán testvérévé fogadott minket a vadon, és azóta helyünk van benne. Ennyit tudunk az őseinkről, de ez nagyon régen lehetett. Nekem már a nagyanyám nagyanyja is ide született.
– És a pókok? Róluk mit énekeltek?
– Róluk semmit. Anyám kislánykorában kezdték el a hálók alakítását, és azóta idáig jutottunk. Sokat köszönhetünk nekik, tiszteletünk jeléül fel is vettük a pókpásztorok nevet, de még nem kell olyan mélyre nyúlnunk az emlékek sötétjébe, hogy énekkel őrizzük meg a kezdeteket. Ezen a dombon találtuk a legtöbbet belőlük, és főnökasszonyunk fényes ötlete volt, hogy segítségüket kérjük örökös bujkálásunkhoz. Azóta már annyi szövedékünk van, hogy nem csak magunknak, de más testvéreinknek is adhatunk belőle. A szarvastestvérek viszik el délre, és cserébe kardokat, élelmet és sok mást kapunk.
– A szarvastestvérek merre vannak?
– A dombtól délre hatalmas terület az övéké. Erősek, harciasak, gondolom, lesz gondotok velük.
– Miért?
– Nem szeretik a farkasokat. Azonnal le fogják lőni, amint meglátják őket.
– Mit csinálni? – vonta fel a szemöldökét Mejime az ismeretlen szó hallatán. – Lőni?
A nő nagyot sóhajtott.
– Íjuk van. Ez egy olyan fegyver, azaz eszköz, amivel vadászni lehet. Ölni. Kihúzzák így – mutatta a mozdulatot –, és amikor elengedik, elrepül róla egy hegyes végű vessző. Ezt a repítést hívjuk mi lövésnek. Lövés. Lőni. Lelőni valakit, azt jelenti, hogy ez a hegyes vessző nekimegy, és mélyen belefúródik. Érted már?
Mejime elképedve hallgatott. Majd lassan bólintott. Társaira nézett, akik a beszélgetés kezdete óta lassan mind közelebb húzódtak, ám ismerve már a pókpásztorok ezen szokását, nem szóltak közbe.
– Íj, azaz fegyver. Olyan eszköz, amivel vadászni, lőni lehet – próbálta összegezni legújabb ismereteit a lány.
– Igen. De fegyver a kard is, amit a férfiaknál láthattatok. Azzal nem lőni, hanem szúrni, vágni lehet.
– Láttuk. Félelmetesen néz ki. Viszont szép, csillogó a színe. Milyen fémből van?
– Messzi, déli testvéreink kétféle ércből olvasztják eggyé. Külön-külön mindkét fém puha lenne és hajlékony. Így viszont keményebb a medve karmánál. Még talán a quetterekénél is.
– Hogy hívják ezt a déli törzset?
– Tűztestvéreknek. Sok törzs lakik arra. Ahogy melegszik dél felé az éghajlat, úgy ritkulnak a quetter városok, és úgy sűrűsödnek a szabad törzsek. Laknak ott kígyótestvérek, krokodiltestvérek, érctestvérek, tigristestvérek, maruktestvérek…
– Micsoda?… Ma-maruk?
– Hallottál már majmokról?
– Igen. Meg krokodilról is, de még sosem láttam.
– Én sem. A maruk valami okos majom. Még valami beszédfélét is ismernek. Szürke a bundájuk, és nagyobbak, mint az ősi nép. Szóval sokan vannak. Persze messze nem annyian, mit ahány szolgatözs a quettereknek szolgál. De biztosan találtok majd olyanokat, akik befogadnak benneteket.
Mejime megint hallgatott egy keveset. Számtalan kérdés tódult fel benne, de próbált a számukra fontos dolgokra koncentrálni.
– A szarvastestvéreket… hogy tudnánk elkerülni?
– Nehezen. Kelet felé sűrűn vannak a quetter városok. A másik irányban a nagy Hófaló, a hegyekből leömlő jeges folyó zárja el az utat. Azon még nyáron is veszélyes átúszni, annyira hideg. Azt hiszem, a legkisebb rossz, ha megpróbáljátok dél felé. Végül is arra csak a testvéreiteknek kell vigyázni magukra.
Mejimének támadt egy ötlete:
– Ha kaphatnánk a ruháitokból… – A furcsa pillantást látva gyorsan hozzátette: – Persze csak kölcsön, ha valamelyiktek elkísérne, annak visszaadnánk…
– Ez nem jó – vágott közbe a nő egy gyors mosoly kíséretében. – A ruháinkhoz ti még nem értetek. A szolgatörzsek elfjei nem ismerik a mágiát. Ehhez pedig az kell. Nélküle csak egy fehér lepel lenne rajtatok.
– Ti tudtok varázsolni? – kerekedett el ismét Mejime szeme. Amint látta, a társai is így voltak ezzel.
– Nos, erről már nem mondhatok el mindent, de a kérdésedre a válasz: igen. Főnökasszonyunk Ezüstszemű Levandel tanítványa. Ő pedig minden gyermekünknek megtanítja, amit lehet. Sajnos a férfiak csak a ruhák használatát képesek elsajátítani. Mi nők, valamivel többet tudunk.
– Ezüstszemű Levandel? Minden elfek legöregebbje! Hát létezik?! – Mejime megint úgy érezte, mintha valami álomba csöppent volna, amiben megelevenednek az öregek meséi.
– Persze, hogy létezik! Ki más taníthatna mágiára minket, ha nem ő?
A lánynak kellett néhány pillanat, amíg túltette magát első megrökönyödésén. Önkéntelenül is felnevetett, amint belegondolt, micsoda bolondnak néznék a törzsében, ha visszamenne, és elmesélné mindezeket. Aztán a gondolat el is szomorította. Most látott rá igazán, hogy az éhség és a hideg mellett mekkora tudatlanság is nyomorítja szegény hátrahagyottaikat. Nagyot sóhajtva inkább a saját dolgaikhoz tért vissza:
– Noyake testvéremet csodálatosan meggyógyította a főnökasszonyotok. Ezt mind tudjátok?
A nő egy újabb mosolyt villantott felé.
– Ez a legkevesebb. De kérlek, menj másfelé a kérdéseiddel!
Mejime megadóan bólintott, kezével a bocsánatkérés jelét intve maga elé.
– Van valami tanácsod, miképpen óvhatnánk meg testvéreinket a szarvastestvérek… nyilaitól?
– Hm. Nekem nincs, de ha jól tudom, főnökasszonyunk felajánlotta vendége segítségét.
– Igen, ezt tette. Talán egy szarvastestvér jön hozzá?
– Nem. Ők csak a férfiakkal találkoznak, ide nem jöhetnek. Főnökasszonyunk Ezüstszemű Levandelt várja.


Mejime hanyatt feküdt az avaron, fogai közt egy fűszálat forgatva. Gondolatai úgy csapongtak, mint tavaszi lepkék a napfényben. 
Talán az ő arca mutatta, talán a pókpásztor nő is úgy gondolta, de amikor felállt, Mejimének egyetlen épkézláb kérdése sem volt már. A rájuk zuhintott újdonságok mindannyiukat elnémították.
Viepa felhúzott térdeit átkulcsolva mosolygott maga elé. Lozon Rorrost dögönyözte, de láthatóan az ő gondolatai is elkalandoztak. Noyake bambán a maradék ételt gyömöszölte magába, egyedül Zován látszott, hogy erősen töri a fejét valamin. Hamarosan ki is bökte, ami benne volt:
– Ha ez az Ezüstszemű azt mondja, hogy a farkasoknak kerülniük kell, én Nelejggel tartok.
– Miért? – nézett fel csodálkozva Mejime. – Ha csak fele akkora varázsló, mint azt az öregek mesélték, fél kézzel megoldja. – Zova nem válaszolt. Mejime aggódó hangon tette hozzá: – Egyébként is hallhattad: ha kerülniük kell, az hosszú lesz, és veszélyes vidéken visz keresztül!
Minthogy Zova erre sem szólt semmit, Mejime mérgesen legyintve visszahanyatlott az avarra.
– Menj csak velük! Majd te hozod a nyakukra a quettereket!
– Megkérem, hogy változtasson farkassá.
Mejime erre úgy pattant fel, mint akit kígyó csípett meg.
– Neked elment a maradék eszed! – Aztán gyorsan lehiggadva hozzátette: – Egyébként igazad van. Lehet, hogy Ezüstszemű Levandel is valami hasonlót tud majd ajánlani. – Ábrándos hangon folytatta: – Akkor viszont jobb lenne valami madárrá változni. Mondjuk sassá. Hamar túl lehetnénk a szarvastestvérek erdején.
– Csak aztán nehogy a felhők fölött körözve változzál vissza! – nevette Viepa.
– Már most is ott van – szólt közbe Lozon is. – Ha jól hallottam, semmi varázslásról nem esett szó. Lehet, hogy csak tanácsot kapunk. Én már annak is örülnék, ha megmondaná, kikhez, merre menjünk. Szavamra, még az unokáimnak is mesélni fogom, hogy egyszer szót váltottam vele!
Mintha csak erre a végszóra várt volna, hozzájuk lépett Mejime előbbi beszélgetőtársa. Egy intéssel jelezte, hogy kövessék. 
Újra végigmasíroztak a falun, de most nem álltak meg a főnökasszony fájánál, hanem tovább mentek egy jóval nagyobb, lombból font kunyhóhoz. Mejime csodálkozva látta, hogy nem frissen tört ágakból áll, hanem a falait és a ráboruló kupolát élő, gyökereivel a földbe kapaszkodó bokorféleség alkotja. Gyanította, ez is a pókpásztorok egyik mágikus tudománya lehet.
A bejáraton átlépve egy erősen félhomályos helyre jutottak. Két igen különös alak üldögélt a közepén, egymással szemben, nekik oldalt. Az egyik a főnökasszony lehetett, bár az arcán kívül nem sok minden emlékeztetett a korábban megismert önmagára. Testét göcsörtös, durva felszínű kéreg borította, lábai gyökerekként fúródtak az avar alá. Karja mintha egy-egy végével a levegőbe nyúló, összefonódott indaköteg lenne, amin éppen ekkor kezdett megjelenni valami vékony kéregszerűség. Nem igazán vett tudomást a belépőkről, láthatóan elmélyülten koncentrált. 
A másik sem volt kevésbé különös figura. Egy nagy, egész testét takaró, fekete köpönyegbe burkolózott, ami valami bőrszerű anyagból készülhetett. Elsőre olyan benyomást keltett, mint egy szárnyait magára terített denevér. Arca fiatalnak tűnt, s pontosan olyannak, ahogy azt az öregek mesélték; bőre színe mély volt, mintha pernye fedné, szemei helyét pedig ezüstös fény töltötte ki. Különös formájú bot hevert mellette a földön. Ő azonnal a belépők felé fordította ezüstös tekintetét.
– Legyetek üdvözölve – szólalt meg bársonyosan mély hangján. – A főnökasszony majd később tud köszönteni titeket, nézzétek el neki.
Mejime esetlen mozdulattal rajzolta maga elé a tisztelet jelét. Megszólalni nem tudott.
– Gyertek, foglaljatok helyet – intett maga mellé az ezüstszemű. – Nézzétek, milyen csodálatos! Alig egy órája hoztam el neki ezt a bűvigét, és máris képes rá! Ha a lányainak is ilyen könnyen megy majd, hamarosan újra a Magnius fénye alatt élhetnek!
Mejiméék értetlen zavarodottsággal hallgatták szavait, miközben sorra helyet foglaltak Ezüstszemű Levandel mellett. Az tovább áradozott:
– Hihetetlen, mennyire fogékonyak ennek a törzsnek a lányai! Ami varázslatot egyszer megtanulnak, azt a vérükkel örökítik tovább. Kár, hogy a fiúgyermekekben nincs ez meg. El tudjátok azt képzelni – tette föl a kérdést –, hogy alig néhány száz év múlva ők már egy olyan elf nemzetség lesznek, akikről a későbbi korok tudósai azt sem tudják majd bizonyossággal eldönteni, hogy a növények vagy az elfek közé tartoznak-e?
Mejime, ha egyáltalán érti a kérdést, akkor sem vette volna biztosra, hogy válaszolni tud rá.
– Bölcsességed nehezen érthető a mi számunkra – nyögte ki végül zavartan. – Mi még csak az imént tudtuk meg, hogy az Erdei Népek tényleg léteznek, hogy mi az íj és a kard meg a lövés, és azt, hogy te sem mese vagy csupán.
Levandel egy pillanatig megütközve meredt rá, aztán elmosolyodott. Így, hogy szeme továbbra is ugyanazzal a hideg ezüst fénnyel ragyogott, mosolya dermesztően hatott. Mintha egy kígyó nézett volna rá.
– Megleptél, lányom. Úgy hittem, ő a vezetőtök – intett baljával Viepa felé. Kézfejének két ujja feketén ütött el a többitől. Mejime csodálkozva rázta meg a fejét:
– Nincs köztünk vezető. Vagyis mindig az áll az élre, aki tudja, mit akar. Viepa a legjobb nyomolvasó közöttünk. A labirintusban, a pókhálók között ő vezetett minket, de amikor szólni kell, azt általában rám hagyják. Zova – mutatta be a legidősebbjüket – nem a szavak elfje. Noyake – intett most felé – szintén visszahúzódóbb, Lozon pedig a legfiatalabb.
– Mégis, a törzsekben általában úgy veszem észre, a varázstudóból lesz az első. Márpedig egyedül őbenne látom megzabolázva áramlani az esszenciát.
Mejime erre úgy nézett Viepára, mintha annak hirtelen még egy feje nőtt volna. A többiek szintén. Viepa láthatóan úgy is érezte magát. Bár ritkán fordult elő vele ilyesmi, most a füle hegyéig elvörösödött.
– Én… nem… – hebegte teljesen összezavarodva.
– Azt hiszem, ti nagyon mások vagytok – jegyezte meg Levandel homlokát ráncolva. Majd Mejimére villantotta ezüstös tekintetét. – Lányom, a te nevedet még nem tudom.
– Mejime.
– Megengeded, hogy a további nehézségek elkerülése végett a homlokodra tegyem a kezem?
A lány engedelmesen hajolt közelebb. Amint a homlokára simult a langyos tenyér, úgy érezte, mintha egy lágy szellő libbenne végig a fején – belülről. Alig egy pillanatig tartott az egész, Levandel máris visszahúzta a kezét. Fejét csóválva hümmögött egy sort.
– Értem. Ez egyszerre szánalmas és megrendítő. Ezek szerint még magatok sem tudjátok, mihez kezdjetek. Több segítségre lesz szükségetek, mint amit a főnökasszony mondott. Nem tudtok harcolni, nem tudtok varázsolni, és még az Erdei Népeket sem ismeritek. 
Töprengve hallgatott el. Néma szempárok lesték várakozón. Nagysokára szólalt csak meg:
– Akkor nem maradok addig, mint terveztem. Ha úgy látom, sikeres a varázs, amit hoztam, négy-öt nap múlva indulhatunk. Addig legalább még sok mindent megtudhattok. Kérdezősködjetek, nézelődjetek bátran. Minden új dolog a hasznotokra válhat később. Főleg te, Viepa! Ha nem is tudsz róla, több sejlik benned, mint gondolnád. Ha meglelitek a helyeteket, mindenképpen próbáld meg a mágia ösvényét. Majdnem mindegyik törzsben van tanítványom. Tőlük eltanulhatod az alapokat.
Viepa csak bólintani tudott. Arca színe megint bíborba ment át.
– A farkastestvéreink igencsak ki fognak éhezni négy-öt nap alatt – vetette fel Mejime.
– Velük nem lesz gond. Még ma útjukra indítom őket. Neked, Zova – nézett az elf nőre –, pedig nem ajánlom, hogy velük tarts. Mostani alakodban biztosan nem jutnál velük a találkahelyig, ha pedig átváltoztatnálak, akkor az olyan hosszú idő alatt végleges lenyomatot hagyna rajtad kívül-belül. Gondolom, nem akarsz életed végéig húst zabálni?
Zova úgy lesett fel Levandelre, mint akit valami tiltott dolgon kaptak. Aztán megrázta a fejét, de nem szólt.
– Jól van. Most menjetek. Elintézem, hogy kapjatok fegyvereket, meg valami tisztességesebb ruhát. Várjatok! – kiáltott hirtelen a feltápászkodó elfekre. – Ezt nézzétek! Ez szinte tökéletes…!
Mindannyian a mutatott irányba, a főnökasszonyra néztek. A helyén azonban már nem volt más, mint egy elf nagyságú fácska, aminek két ága között egy nagyobb kéregdudor jelezte csupán a fej helyét.

12.

Baldi búskomoran vakargatta zilált állszőrzetét, miközben elkedvetlenedett embereit nézegette. Az éhséggel járó hallgatag gyötrődésük, a sűrű, komor erdőtől való félelem és a folyamatos menetelés okozta kimerültség kiült az arcukra. Sokan betegesen sápadtan, mások láztól pirosan, egyesek bélbajoktól sárgán kóvályogtak körülötte, készülődve az esti táborveréshez. Egyáltalán nem volt kedvére való a látvány. Mégsem hibáztathatta őket.
Annak idején, amikor beálltak hozzá, még közel sem erről szólt ez az egész. Quettereket csak az adók beszedésének idején láttak, a part menti szabad falvak és a város pedig könnyedén leadózták azt is, ami nekik, a rablóknak járt. Végül is ők nem harácsoltak – minek tették volna? Messze földön nem ismertek senkit, akinek eladhatták volna a feleslegeiket. Csupán a saját szükségleteiket elégítették ki és élvezték a szabad életet. Ha a falvakban vagy a városban maradnak, ugyanolyan semmirekellő naplopókként nehezedtek volna a lakosságra, csak akkor tolvaj koldusokként. Így legalább külön életet éltek, messze azoktól, akiknek mindig is szúrta volna a szemét, ha a mindennapos izzadságos munkájából felnézve az ő semmittevésüket látja.
Nem koldultak; elvették, amire szükségük volt. Lovat, szekeret, pénzt, és mindig onnan, ahol amúgy is akadt elég. Nem voltak hát közellenség, sőt, ha valami kocsmában nekiláttak tisztességesen – azaz a szerzett pénzből fizetve – kimulatni magukat, a falvak dolgos emberei elfogadták a meghívásukat az egy kupa borra, ők is teli szájjal röhögtek a kellően ferdített történeteiken, a kipirult, csillogó szemű lányok meg sosem utasították vissza, ha táncba hívták őket…
Mindennek azok az átkozott quetterek vetettek véget a felbukkanásukkal. Annyian jöttek, hogy szinte ellepték a várost. Onnan rajzottak szét kisebb-nagyobb csapatokban a környékre. Vágásra ítélt barmokként terelték hajóra a tiltakozásra is képtelen embereket, csupa elnéptelenedett, kiürített települést hagyva maguk után. 
Aztán, mintha még ez sem lenne elég, rájuk is vadászni kezdtek. Ez pedig a lehető legrosszabbat jelentette. A quetterek a lehető legkegyetlenebbül bántak el a magukfajta semmirekellőkkel. 
Az utolsó pillanatban indultak vissza az erdőségek felé.
Baldi eredetileg úgy képzelte, hogy az egyik régebbi tanyájukat keresik fel, ahol az olajfás, vadnarancsos ligetek széles sávja választja el a partot az erdőségtől. Aztán örültek, hogy ép bőrrel elérték az erdőt, hogy a szekereket hátrahagyva, a lovaikat rogyásig pakolva még azelőtt húzódjanak a sűrűbe, mielőtt a quetterek felfedezői a nyomukra leltek volna. Azok persze nem adták fel, hanem mindegyre a fejük fölött körözve koslattak utánuk. Egyre beljebb kényszerültek a fák közé, s a gyorsan elfogyó élelem hamar ráébresztette őket, hogy lassan mégis fel kell hagyniuk a lapítással, különben szép titokban éhen vesznek. Baldi ekkor határozta el, hogy az erdőn keresztülvágva új helyet keresnek maguknak valahol. Míg a leölt lovaik húsa kitartott, gyorsan haladt a csapat, később azonban egyre gyakrabban kényszerültek megállásra. Néha napokat vesztegettek a nehezen hurokba csalható élelem megszerzésére, máskor meg már szinte eltikkadtak, mire egy patakra, vagy rosszabb esetben egy nagyobb pocsolyára leltek.
Egyszer ugyan sikerült szétzavarniuk egy elf település lakóit, de a náluk talált kevéske élelem alig néhány napra feledtette velük a nélkülözéseket. 
Az erdőségnek pedig nem akart vége szakadni. Hajós múltja révén Baldi nagyjából tisztában volt vele, milyen iszonyú távolságra is fekszik a kontinens túlsó fele, de remélte, hogy a fák nem húzódnak addig. Mégis, az erdei ösvényeken kanyargó útjukat nehéz lett volna csomókban mérni, nyugati irányukat pedig épp hogy csak hozzávetőlegesen tarthatták. Láposok, hegyek, tavak és folyók terelgették őket jobbra-balra.
Egyszerűen szólva maga a rablóvezér sem volt tisztában vele, hol a fenében lehetnek most.
Jelenlegi táborukat egy kis tisztáson verték fel, ahonnan nem messze egy patak csordogált. Baldi nem szívesen szánta rá magát az újabb pihenőre, de be kellett látnia, hogy embereinek szüksége van rá. A hely jónak tűnt, és ha néhány napon belül elegendő vadat sikerül hurokba csalniuk, sokkal nagyobb kedvvel kelhetnek útra ismét, mintha most hajtaná őket tovább.
– Gyerünk, fiúk, gyerünk, gyerünk! – noszogatta őket nagy hangon. – Nemsoká itt az este, aztán ha addigra nem állnak azok a lombsátrak, megesznek minket a szúnyogok! Hé, a tüzelőt összehordtátok már? – kiabált most a másik irányba. – Hova a fenébe tűnt Yeren, Tizon meg Frauzes? 
Morek, aki maga is az esti tábortűz előkészítéséhez lett beosztva, fintorogva válaszolt:
– Azok, Baldi e’mentek valami kaja után nézni. Aszonták, a patakparton lesznek. Tán hoznak valami halat.
– Nagyon önállóak lettek mostanában! – morogta összehúzott szemmel a rablóvezér. – Majd lehúzom a bőrt a hátukról, csak jöjjenek vissza!
Azért a tábortűz így is felgyulladt, mire megsűrűsödött az alkonyat. Marékszám szórták rá a zöldet, hogy valamelyest távol tartsa a rajokban szálló vérszívókat. Ezektől is szenvedtek annyit, mint az éhségtől. Tisztában voltak vele, hogy a legtöbb lázkóros ezeknek a moszkitóknak köszönheti a betegségét. A legnagyobb rajokban mindig az ilyen vízhez közeli tisztásokon lepték őket.
Ez az éjszaka mégis pihentetőbbnek ígérkezett azoknál, ahol útközben érte őket a sötétedés. Olyankor még lombsátrakat sem volt idejük építeni, s csak a sietve összekapkodott kis tüzecskéik mellett aludhattak. A magukra tekert pokróc pedig vajmi keveset védett a szúnyogok és a hajnali harmat ellen. Hát még ha esőt kaptak! Szerencsére ez ritkán fordult elő mostanáig. Ezek a lombból összerótt tákolmányok az ellen is védtek valamelyest. Azért Baldi is sóhajtozva gondolt vissza a régi ponyvasátraikra, amiket fölös teherként voltak kénytelenek hátrahagyni.
Baldi éppen az éjszakai őrség kiosztásánál tartott, amikor végre visszaérkezett az egyik önjelölt vadász. A vállán egy akkora combot cipelt, ami akár egy lóé is lehetett. Hófehér szőr borította, már ahol nem lett véres. A rabló fülig érő vigyorral dobta Baldi lába elé a zsákmányt. Láthatóan alaposan megizzadt, mire idáig ért vele.
– A vacsora, Baldi. És van még más is. Yeren meg Frauzes azt őrzi. Ha velem jöhetnek páran, behoznánk a szarvas többi részét, meg a vakarékot is. 
Ekkorra már szinte mindenki ott tömörült körülöttük, Tizon pedig fürdött elismerő pillantásaikban, habár a földön heverő comb sokkal többet kapott belőlük. 
– Csak azért nem köttetlek ki éjszakára, mert akkor nem ízlene annyira a kaja – vigyorgott elégedetten Baldi is. – Miféle vakarék?
– Egy elf kölök. A szarvas hátán volt.
– Aha. Vigyél, akiket akarsz. A többit majd a tűznél megbeszéljük. Draudan! Eredj, nézz szét a környéken, hátha akad valami fűszernek való. De most ne csombort meg mentát hozzál! Keress medvehagymát, ha nő erre ilyesmi! Sónk van még?
– Akad – jött a válasz valahonnan.
– Jó. Morek! Ehhez több fa kell. Menjetek! És nézzetek szét, vannak-e még más elfek is a környéken! Nem kéne, hogy zargassanak minket az éjszaka!
A sörtehajú kelletlen fintorral húzta el amúgy is ferde orrát, de nem szólt semmit. Intett néhány embernek és elindult.
– Azért hagymaszedés közben te se hagyd ott az ágakat! – jegyezte meg Draudannak, miközben ellépett mellette. Válla mintegy véletlenül a vállának ütközött. Az csak egy gúnyos félmosollyal válaszolt.


– Nem sokkal feljebb tanáltuk asztat a csapást, egyenesen a patakpartra – mesélte Yeren teli szájjal a vadászatuk részleteit. A kezében tartott cubákkal mutatta az irányt, aztán hogy miként futott a csapás a patakra. – Rögtön láttam, hogy teli van szarvasnyommal. Mondtam is a többieknek, hogy álljunk lesbe, hátha jön egy. Vót ott egy bokor, abba bújtunk. Mán éppen zsibbadtunk elfele, amikor jött ez. Frauzes, meg Tizon rögtön ugrottak, oszt’ rakták a kést a nyakába. Én meg lekaptam a kölyköt. Az rúgott, vágott, harapott! A fránya mindenit! – köpött ki a tűztől nem messze gúzsba kötözött foglyuk felé. – Mán aszittem, belerakom a kést, mer’ hiába csapdostam a tarkóját, csak nem akart kinyúni. Azér’ csak kinyútt. Mire megint pislogni kezdett, meg már megkötöztem.
– Az érdekes annyi – vette át a szót a Frauzes nevű fickó, aki első ránézésre is kicsit tanultabb, kiműveltebb benyomást keltett a többieknél –, hogy az ösvény láthatóan használva van. Úgyhogy szerintem egyenesen az elfek falujába vezet. – Jelentőségteljesen pillantott Baldira. Az teli hasától nyögdécselve maga elé hajolt. Egy íjat vett fel a földről.
– Ha a többi is így fel van fegyverkezve, nem hiszem, hogy okos ötlet lenne megtámadnunk őket. Nézzétek csak, miféle gyilkos kis szerszámok! – nyújtotta át a tegeznyi nyílvesszőt.
Kézről kézre járt, s elismerő füttyentések, majd egyre sötétebb pillantások jelezték a fogoly felé, hogy mind megértették, mire utalt Baldi.
A nyílvesszők végére tűhegyes csigaházat erősítettek, s a tollazás is ennek spirálját követve csavarodott a vesszők végén. A csigaház alatt a fa tűz fölött keményre edzett hegyben végződött. El tudták képzelni, milyen könnyedén fúródhat bele még akár a legvastagabb bőrű állatba is.
– Éppen ezért mondom, Baldi! – kötötte magát továbbra is Frauzes. – Nem nekünk kéne megvárni, amíg ők lepnek meg minket. Sokan vagyunk, és ha váratlanul csapunk le rájuk, eszükbe sem jut majd védekezni! Hiszen láthattad magad is; a múltkori faluban amint megláttak minket, úgy futottak, mintha a szemüket vettük volna!
– Szerintem igaza van – fogta pártját Draudan. – Ha azt látják, hogy tétovázunk, csak felbátorodnak.
Baldi szakállát túrva hallgatott. Az igazat megvallva, teli hassal semmi kedve nem volt egy ilyen éjszakai portyához. Morek is fintorogva emelkedett szólásra:
– ‘Erintem pedig nagy marhaságot csinánánk! Tik is tudjátok, milyen jól látnak a sötétben! Ha csak széjjelzavargásszuk őket, utána könnyen tőrbe csalhatnak minket. Ők ismerik az erdőt, mink nem.
A már lelkesedő morgás elhalt szavai nyomán. Sokan aggódva kezdtek a sötét fák felé pislogni.
– Nekem viszont támadt egy ötletem! – rikkantott hirtelen Draudan. – Mi lenne, ha nem szétzavarnánk, hanem összefogdosnánk őket? Úgy, mint ezt a kölyökelfet! Ezek mind a quetterek elől szökdöstek az erdőbe! Mi lenne, ha visszavinnénk nekik? Még jó vásárt is csinálhatnánk velük!…
– Hülye vagy! A quetterekkel alkudozni? Velük együtt vágnának agyon minket! – torkolta le Morek.
– De ha megígérnénk nekik, hogy összefogdossuk az összest? Gondolj csak bele! Mi megtehetjük nekik azt, amire ők képtelenek. Cserébe csak annyit kéne megengedniük, hogy rendes felszerelést szedjünk össze magunknak a falvakból. Ha mindenkinek volna tűzszerszáma, sátra, lova, miegymás, nem volna gondunk egy szál se!
Draudan ezzel mindnyájuk szívéhez beszélt. Sokan irigykedtek rá azért a zsákért, amitől még a legválságosabb pillanatokban sem volt hajlandó megválni. Csak akkor értették meg, amikor a menekülés végén az éhező, fázó banda előtt előkerült belőle a kis keretes fűrész, a szekerce, a tűzszerszám. Akkor még Baldi is elismerően veregette hátba.
S úgy tűnt, a rablóvezér szemében most is nőtt egy keveset.
– Szavamra, nem beszélsz hülyeséget! – csapott a térdére. – Kötelünk van elég. Ha meg mégsem úgy alakul velük az alku, ahogy szeretnénk, akkor is jobbak leszünk a szemükben közönséges haramiáknál! Ha hajóra vágnak minket, még mindig jobban járunk, mintha a láz esz meg itt mindannyiunkat! – Nagyot szívott az orrán. Most mondta ki, ami már napok óta benne motoszkált: hogy jobb lenne visszafordulniuk, mint még hetekig tekeregni ebben a rohadt erdőben. Ami eddig visszatartotta, csupán az volt, hogy jól ismerte, miként bánnak a quetterek a magukfajta hasztalanságokkal. Az egyetlen biztos módszerrel hasznosítják őket. Egy életre.
– Azért Moreknak is igaza van – fűzte tovább a gondolatait hangosan. – Éjszaka nem támadhatunk rájuk. Majd hajnalban, amikor még csak ébredeznek. Nos fiúk – csapta össze végül a tenyerét –, ma este kettős őrség lesz, alszunk pár órát, aztán még pirkadat előtt indulunk. Megfincogtatjuk ezt a tetves népséget! Most pedig: takarodó!


A kora hajnali órában úgy indult útjára a csapat, mintha nem is lettek volna mögöttük az elmúlt hetek nélkülözései. Nem csak az előző esti bőséges lakoma, de a közeli hazatérés ígérete is fűtötte őket belülről. Baldi újra igazi vezérnek érezhette magát. Parancsokat üvöltözött, embereit valóságos hadrendbe állította a tisztáson. 
Draudan maga ajánlkozott, hogy előre fut, kikémlelni az utat. Miután visszatért, és jelentette, hogy sehol semmi mozgás, s hogy a csapás néhány száz méter után ösvényként folytatódik, a rablóbanda vezére útnak indította őket. 
Csakugyan hamar egy ösvényre jutottak, amin jól látszott, hogy gyakran használják. Egymást érték rajta a szarvasnyomok. 
Már éledezett körülöttük az erdő, amikor kereszteződéshez értek. Az úton, amibe ösvényük futott, kényelmesen elfért volna akár egy megpakolt szekér is. Megint Draudan szaladt előre, hogy eldönthessék, melyik irányba keressék tovább a falut. 
A várakozás ideje alatt lassan megritkult a sötét, egyre több madár hangolt a reggelhez. Draudan egy jó fél óra múltával, teljesen kifulladva érkezett vissza.
– Szinte biztos, hogy a másik irány a helyes! – jelentette ki lihegve. Maga mögé intve tette hozzá: – Erre pár mérföld után két kisebb ösvénnyé ágazik szét.
– Azé’ csak fura, hogy ekkora út visz oda – jegyezte meg Morek kissé aggodalmas hangon. – Emlékszem, a másik faluba egy keskeny ösvényen jutottunk…
– Ne vészmadárkodjál már! – intette le Baldi. – Persze, hogy szélesebb ez az út, amikor szarvasokkal taposták! Lehet, még szekerük is van, amit vontatnak velük. Gyerünk inkább, mer’ itt ér a reggel!
Alig indultak azonban útnak, furcsán puffogó hang kélt az út mindkét oldalán. A fák és bokrok lombjaiból különös kis rovarok felhője repült rájuk. Nem kerülgettek, nem zümmögtek, hanem úgy suhantak, mint a nekivadult darazsak. Minden embernek jutott belőle, akik szitkozódva kezdtek csapkodni maguk körül.
Baldi is érzett néhány erős szúrást oldalt a nyakán és a szakálla közt. Bosszúsan kapott a füle tövéhez, ahol az egyik szúrás érzékeny pontot ért. Ujjai közé csípte az apró kis valamit, ám az nem roppant szét, mint ahogy egy rovarnak illett volna. Kábán emelte szeme elé a holmit, majd egyre homályosuló tekintettel konstatálta, hogy az nem is rovar. Egy szőrös végű tüske volt csupán.
A következő pillanatban ájultan rogyott össze.

13.

Végre elérkezett a nagy pillanat. Mejime elszoruló torokkal lépett Ezüstszemű Levandel mellé. Szemben velük, a pókpásztorok főnökasszonya mögé felsorakozott az egész falu. Talán nem is a búcsúztatásuk végett, hanem, hogy részesei lehessenek az eddig még sosem látott varázslatnak, láthassák, hogyan fog szeretve tisztelt tanítójuk egyszerre mind az ötükkel elutazni. Levandel már napokkal ezelőtt megjegyezte, nem lesz veszélytelen a próbálkozás: könnyen megeshet, hogy ha túlságosan nagynak bizonyul a távolság, akkor valami egészen más helyre kerülnek, mint szeretné. Azt már eleve kizártnak tartotta, hogy rögtön a szarvastestvéreken túlra kerüljenek. A legtöbb, amit tehetett, hogy a fővárosukat, Sziremondát veszi célba elsőnek, ahol szintén elég ismert az arca hozzá, hogy kellemetlen félreértések nélkül tudják megvárni, amíg egy újabb varázslattal megtehetik az út második felét.
Mejime az utóbbi napok alatt már egész konkrét képet kapott eljövendő vendéglátóikról. Az igazat megvallva, ez a kép nem volt túl pozitív. Azon túl, hogy nem viseltettek túl baráti érzésekkel a farkasok iránt, sőt semmilyen nagyobb testű ragadozót nem tűrtek el a közelükben, elég barátságtalanul léptek fel a területük határán belül minden más elffel szemben is. Ezenfelül nem vetették meg a tejet és talán a húst sem, amit ugyan nagy létszámukkal magyaráztak neki a pókpásztorok, Mejimében mégis leplezetlen viszolygást keltett. A csodás kelmék szállításáért is komoly sápot szedtek, de mondjuk ez érthető is volt, belegondolván, hogy gyors lábú szarvasaikon ezért mekkora utakat kell minden alkalommal megtenniük, vállalva az utazás alatt felmerülő számtalan veszélyt és fáradtságot. 
Az egyetlen dolog, amit igazán csodált bennük, az volt, ahogy dacoltak a quetterek számtalan hódítási kísérletével szemben. Ámulva hallgatta a pókpásztorok dalait, amik az íjászaik hőstetteiről regéltek. Azok tanúsága szerint egész quetter csapatokat kényszerítettek már meghátrálásra, sokukat megölve halálpontosan megeresztett nyílvesszőikkel. Nem véletlenül voltak a legnépesebb Erdei Nép törzs: a szárnyas lények már régóta nem merik zargatni őket. 
Mejime, ha teheti, mégis szívesebben maradt volna mostani vendéglátóiknál. Sajnos azonban több dolog is akadt, ami ezt lehetetlenné tette. Nem csak a farkasok. Ők talán még elviselték volna, ha rendszeresen a póklabirintuson túlra kell menniük vadászni. Bizonyos volt benne, hogy a faluba vezető kacskaringós útvonalat szintén hamar megtanulnák. 
Talán nekik is sikerülne megszokniuk a férfiakhoz való különös hozzáállásukat, viszont a mágia ismerete nélkül vajmi kevés hasznuk lenne itt. A pókfonalak elhelyezése, az elhasználtak leszedése, feldolgozása, a mindennapi élet számtalan mozzanata megkövetelte volna tőlük eme különleges tudomány ismeretét. Ez bizony messze meghaladta mindannyiuk képességét. Még Viepa, akit Mejime Levandellel való beszélgetésük óta nyaggatott ez irányú kérdéseivel, még ő sem érzett semmi különlegességet magában. 
Be kellett hát látnia; másik törzset kell keresniük. Olyat, ahol nekik és farkasaiknak inkább hasznát, mint kárát látják.
Azt már jól tudta, hogy nem a szarvastestvérek lesznek azok. Világlátott elfek lévén azonban talán tudnak majd tanáccsal szolgálni. Minden viszolygása és félelme dacára tehát Mejime mégis várakozás teli izgalommal nézett mostani utazásuk elébe.
A főnökasszony utoljára még egyszer hozzájuk lépett. Valahogy mind úgy érezték, pár napos ittlétük minden kiszolgáltatottságának dacára mégis kellemes emlékként fognak megmaradni a pókpásztorok emlékezetében. Talán mert sikerült színt hozniuk mindennapjaik pókhálókkal fedett szürkeségébe. S mert az ittlétükhöz kötődik eddigi legtöbb reménnyel kecsegtető varázslatuk megszerzése.
Mejime mostanra megbizonyosodhatott felőle, hogy ez a törzs tényleg a vadon fogadott gyermeke, mint ahogy azt az első napon hozzájuk ülő beszélgetőtársuk mondta. Levandel arca sugárzott az örömtől, ahogy látta őket egymás után átváltozni fa alakba. Mindegyikük különbözött a másiktól, volt, aki magasra nőtt, mások szinte cserjévé zsugorodtak, és elmondásuk szerint nem a kényszer, csupán saját akaratuk hozta vissza őket eredeti elf alakjukba. Erre – saját bevallása szerint – maga Levandel sem volt képes. Ahogy mondta, az is komoly erőfeszítésébe kerül, hogy néhány percre magára kényszerítse valami faféle alakját. Áradozásai ünnepi hangulatba vonták az egész törzset. Mind átérezték, micsoda történelmi pillanatot élnek át éppen.
Talán ez okozta, talán egyébként is megtették volna, de Mejimééket tökéletesen meglepte, amikor búcsúajándékként mindnyájuknak átnyújtottak egy-egy fémkardot. Már a könnyű, meleg és csodálatos lombszínekben pompázó ruhákat is hatalmas zavarral fogadták el, alig engedve az unszolásnak, hogy lecseréljék rájuk agyonhordott rongyaikat. 
Elnyűhetetlennek tűnő lábbeliket kaptak hozzá. Az rögtön látszott, hogy valami mágikus furfanggal készültek. Anyaga ránézésre fakéregnek tűnt, mégis úgy simult lábukra, mintha az is a bőrük lenne, s rugalmasan nyúlt minden lépésüknél.
– Hosszú út áll még előttetek – győzködte a riadtan szabadkozó elfeket a főnökasszony. – A legkevesebb, amit tehetünk, hogy amennyire tudunk, segítünk a rátok váró veszélyeket és viszontagságokat túlélni.
– Szívünkben örömmel idézzük fel arcotokat, valahányszor ajándéktok kezünkbe kerül – hebegte végül Mejime a legékesebb köszönetet, amit ismert. – Ígérem, amint tehetjük, hasonlóképp viszonozzuk majd mostani segítségeteket.
– Ne érezzétek magatokat lekötelezve! – emelte fel kezét a főnökasszony, ezer ráncával mosolyogva. – Főleg eszetekbe se jusson csak ezért újabb veszélyeket vállalni! A ti arcotok is kedves a mi szívünknek, és biztos vagyok benne, hogy dalaink még unokáink unokáinak is mesélni fogják, népünk nagy napját miként éltük meg a farkastestvérekkel közösen.
Mejime erre már szavakat sem talált. Meghatottságtól fénylő szemmel intette maga elé a köszönet jelét. A főnökasszony utoljára még vállára tette a kezét búcsúzásképpen, majd Ezüstszemű Levandelhez lépett.
– Népünk tanítóját mindennap visszavárjuk – tette kezét az ő vállára is. – Ha feladataid végzése közt megpihenni vágysz, méltó ünneppel várunk majd. 
– Öröm és ünnep volt szívemnek ez a mostani pár nap is – viszonozta Levandel a mozdulatot. – Végre úgy érzem, megerősítettelek benneteket. Farkastestvéreink felbukkanása jel a számomra. Látom, eljött az ideje, hogy új utakat nyissak népünk előtt. Új feladatokra sarkall, és nem tudhatom, mikor lesz legközelebb, hogy megpihenhetek. Addig is, míg újra eljövök, arra kérlek benneteket, éljetek a szerzett tudással, térjetek vissza mielőbb régi, szabad életetekhez. Nem elfeknek való ez az örökös félhomály.
– Igyekezni fogunk. Mindannyiunk szívében él a vágy a fény, a szabad vándorlás után.
A búcsúzó szavak után a főnökasszony még a többiekhez is sorra odalépett. Viepa vállán egy gondolattal tovább pihent a keze, mint a többiekén. Szólni nem szólt, de mind érezték ennek jelentőségét.
Végül hátralépett, s ekkor végre a többiek is búcsút inthettek. Mejiméék meghatottan viszonozták a mozdulatot.
– Viepa, Mejime, ti álljatok a jobb oldalamra! Mejime, te fogd meg a csuklómat, a másik kezeddel pedig fogódzkodj Viepába! – rendelkezett Levandel. – Noyake, Zova, Lozon, ti a másik oldalról ugyanígy! 
Amint elhelyezkedtek, az ezüstszemű kissé megemelte botját, feszülten koncentrált, majd egy különös szót rikkantott. Valahogy úgy hangzott, hogy „zrdhagg-orf-hraggad”.
A következő pillanatban eltűnt a talaj a lábuk alól, őket pedig egy nagy, ezüstös örvénylés fogta körbe. Mejime azt sem tudta, merre esik a le és a fel. Még mielőtt azonban teljesen összezavarodott volna, hirtelen kitisztult a kép, és a régen látott Magnius fényétől elvakultan a földre huppant.
– Nna, ez simán ment – sóhajtott fel Levandel megkönnyebbülten. Tenyerét ellenzőként szeme fölé tartva nézett szét a környéken.
Egy kisebb tisztásra érkeztek, ahol tábortűz fekete maradványai, letaposott fű mutatta, hogy nem túl rég sokan jártak erre.
– Ez lenne az a híres Sziremonda? – nézett szét csodálkozva Noyake. A többiek lesújtó pillantással jutalmazták az ostoba kérdést.
– Tudom, hol vagyunk – jelentette be végül Levandel. – Egész jó. Pár óra sétával ott vagyunk. 
Többet nem szólt, hanem határozott lépésekkel megindult a sűrű felé. Mejiméék csodálkozva látták, hogy a fák közé érve a sűrűben ösvény nyílik a lábuk előtt. Mögöttük úgy hajlottak össze az ágak, mintha soha, senki nem is járt volna köztük. Ráadásul nem is látták, hogy Levandel ehhez bármiféle varázslásba kezdett volna. 
Megilletődve bandukoltak hát a nyomában. 


Hessgeron borús gondolatokba feledkezve talpalt a többi kiküldött őr nyomában. Nem helytelenítette, hogy atyja büntetésként az őrök közé osztotta, sőt, nem is az volt a gond, hogy gyalogolni kénytelen, miközben a többiek már rég a posztjukra érkeztek. Rosszkedvét szarvasának elvesztése okozta, és a kétség, ami azóta gyötörte, mióta olyan csúnyán sikerült meglepnie annak a néhány embernek. Nem tudta, mikor lesz képes új testvért maga mellé fogadni. Nem csak a szarvasoknak, saját magának is bizonyítania kell előbb, hogy érdemes rá. Eddig csupán a törzsfő egyetlen fiacskájaként érdemelhette ki, hogy ilyen fiatalon máris a harcosok között lehessen. Büszkeségét most a bizonytalanság váltotta fel. 
Az meg már szinte dühítette, hogy a többiek szemében szikráját sem vélte felfedezni a kárörömnek. Amióta megtalálták gúzsba kötözve azon a legelőn, csak szánakozó pillantásokat kap. Szó se róla, fél napig nem is bírt lábra állni, úgy elszorították a kötelek, de mostanra néhány elkékült horzsoláson túl semmi nem maradt a kellemetlen élményből. Csak ez a gyerekeknek kijáró sajnálkozás.
Hessgeron nagyon remélte, hogy néhány esztendőn belül lehetősége nyílik elfeledtetni törzsével a történteket. Semmi esetre sem akarta életének huzamosabb részét ezen óvatlanságának árnyékában leélni.
Amint az őrhelyhez ért, előkészítette fegyvereit; négy nyílvesszőt maga elé szúrt, három lövedéket töltött az övébe szúrt fúvócsövébe, majd lekanyarintotta nyakában hozott íját, és felajzotta. Mindezek végeztével egy rövid trillát fütyült a fák közé, hogy tudassa a többiekkel; ő is elfoglalta a helyét. 
A válaszként érkező füttyjel azonban teljességgel meglepte. Készültséget jelzett.
Márpedig ez azt jelentette, hogy ismét idegenek közelítenek Sziremonda felé.
Még két nyílvesszőt helyezett a keze ügyébe, és próbált úrrá lenni hirtelen támadt izgatottságán. Szinte vágyta, hogy megint emberek jöjjenek. Hogy támadjanak, hogy megpróbálják kiszabadítani a foglyokat. 
Onnan, ahol állt, egészen jó rálátása nyílt az útra. Egy pillanatra felötlött benne a gondolat, mi lenne, ha egy fára lépne fel, ahonnan még nagyobb szakaszt láthatna be, de aztán mégsem kockáztatott. Így gyorsabban tölthet újra, és hamarabb indulhat üldözésre, ha kell. 
Sajnos azonban mégsem emberek tűntek fel az úton, hanem egy kisebb csapat elf. Pókpásztoroknak tűntek, ruháik és egyenes bronzkardjaik után. Hessgeron meglepetten vonta fel a szemöldökét. Még sohasem találkozott pókpásztor nőkkel. A csapatban viszont öten is voltak. Ráadásul egy nagyon ismerős alak vezette őket. Pontosan az előírt helyen állt meg, csendre intette az egyik mögötte lépkedő nőt, majd a hívójelet elfütyülve várt. 
Minthogy az ő posztja volt a legközelebb, neki kellett kilépnie, hogy fogadja a jövevényeket. Kelletlen sóhajjal vállára vetette hát az íját, és előlépett.
– Ha emlékezetem nem csal, te Ezüstszemű Levandel vagy – hajtott fejet a csapat vezetője felé –, akinek minden elftől tisztelet és megbecsülés jár. Társaidat azonban még nem ismerem.
– Jó az emlékezeted, Misszerdon fia, Hessgeron! Egészen kicsi kölyök voltál, mikor találkoztunk, mégis nevemen szólítasz. – Levandel szavai egy megbocsátó mosoly kíséretében gördültek elő ajkairól. – Társaim messzi földről érkeztek, és atyád segítségét szeretném kérni a számukra.
Hessgeron újabb kíváncsi pillantást küldött a nők felé. Ha messzi földről érkeztek, mégsem lehetnek pókpásztorok. Kérdezősködés helyett azonban inkább azt válaszolta:
– Nekem még nagyobb öröm, hogy te is emlékszel énrám. Magam vezetlek atyám elé. Társaidnak azonban csak ő adhat engedélyt, hogy a városba léphessenek.
– Nocsak! – hökkent meg Levandel. – Mire fel ez a nagy óvatosság? Quetterek köröznek talán erre?
– Róluk is kaptunk aggasztó híreket mostanában, de konkrétan az ősi néppel gyűlt meg a bajunk. Gyertek, elviszlek benneteket a völgyszoroshoz, útközben majd elmesélem.
Hessgeron, túltéve magát előbbi csalódottságán, és mellőzve kíváncsiságát, egész jókedvűen állt az élre, hogy mutassa az utat. Ahogy jobban belegondolt, egészen kedvére való volt, hogy ő vezesse a városba a régen látott Levandelt, a legendás tanítót, minden elfek legöregebbjét. Remélte, nem mutatkozott túlságosan tiszteletlennek.
Hogy feledtesse előbbi nyers köszöntését, az elmúlt napok eseményeinek részletes elmesélésébe kezdett:
– Alig néhány napja történt, hogy az egyik közeli pataknál itatni akartam, és a partnál három emberférfi ugrott a nyakamba. Olyan sikeresen megleptek, hogy még védekezni sem tudtam. Csak annyit láttam, hogy ketten a szarvastestvéremet ölik le, aztán a harmadik leütött. Megkötöztek, aztán még többen jöttek, és elcipeltek arra a legelőre, amin tábort vertek. Szörnyű volt… végignézni, ahogy szétcincálták a szarvastestvéremet, és megették. – Hessgeron nyelt egyet. Nem is gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz beszélnie róla. – Hajnalban mind felkerekedtek, és a város felé indultak. Minthogy nem álltak meg a jelzett helyen, az őrszemek kérdés nélkül elkábították őket. Ahogy elmesélték, még így is volt, amelyik fegyvert rántott, és megpróbált ártani nekik. Azt, hogy miért tették, még nem sikerült kiderítenünk. Egyetlen szavukat sem értjük.
– Ez különös. – Levandel hangja gondterhelt volt. – Mindig is óvtam atyáidat attól, hogy az ősi néppel összetűzésbe keveredjen.
– Értem. Akkor ez az oka, hogy a törvényeinknek hátat fordítva nem leöldöstük, hanem a völgykatlanba zártuk őket!
– Bölcs döntés volt. Majd én beszélek velük. – Levandel hirtelen megtorpant. – Várjunk csak! Mi most miért oda megyünk?
Hessgeron önkéntelenül is elmosolyodott a gyanakvó arcokat látva.
– Az van a legközelebb a városhoz, ahol társaid megvárhatják atyám engedélyét. Sok fegyveres vigyázza a völgykatlant, ott legalább egyedül sem lesznek. 
– Megnézhetjük azokat az embereket is? – szólalt meg az egyik fiatal nő a társaságból. Kikerekedett formái emelték ki a többiek közül. 
– Ha óhajtod, hölgyem, megteheted. – Hessgeron elképzelni sem tudta, mi nézni való akad az igénytelen, büdös, ősi nép ezen kivételesen otromba csoportján, de inkább nem kérdezősködött. Amíg nem tudta, miféle törzs tagjai, mik a szokásaik, inkább nem kockáztatta, hogy esetleg megsérti őket valami tapintatlansággal. – Csak arra kérlek, légy óvatos velük. A magam kárán tudom, milyen hirtelen természetű, durva népség – mutatta fel a kék foltokkal tarkított csuklóit.
Miután látta, hogy a hölgyet nem igazán izgatta fel a figyelmeztetése, annyiban hagyta a dolgot, s indult tovább.
– Egyébként különös egy csapat – folytatta tovább a meséjét Levandelnek, akit láthatóan érdekelt a történet. – Csupa férfiak, de nem vadászok. Olyanok, mintha vándorolnának. Hogy miért pont erre, az erdőn át, csak találgatjuk. Talán ők is a quetterek elől futottak. Alig volt valamijük. Vadászni se nagyon tudhattak. Úgy járnak, mint valami disznókonda, csak még azoknál is hangosabban, és olyan nyomokat hagynak maguk után, hogy azon még egy holdváltás után is simán elmehetnék. Nem is értem, hogy juthattak el idáig. Viszont nagyon különös szerszámaik vannak. A legtöbbje fából és valami különös fémből készült.
– Vasnak nevezik – jegyezte meg Levandel. – Keményebb, mint a mi bronzunk, amiből délen fegyvereket készítenek, de nehezebben is lehet kicsalni az ércekből. A víz pedig egyszerűen megeszi. Csak az ilyen rövid életű lények tartják sokra. 
Hessgeron egy bólintással köszönte meg a közbevetett okítást. Kezdte érteni, miért is hívják vendégüket a legfőbb tanítójuknak. Valószínűleg kevés olyan dolog akad, amihez ne tudna hozzáfűzni valamit.
– Gondolom, akkor már láttál is már hasonló holmikat. A másik érdekes szerszámuk valami szikraszóró. Egész könnyű vele tüzet gyújtani.
– Arra is használják. Tűzszerszám.
A fiú hallgatott egy sort. Közben megérkeztek a völgykatlanhoz. A különös képződmény nem két domb avagy hegy között feküdt. Messze környéken nem volt komolyabb magaslat. A völgy úgy szakadt le a föld alá, mintha valamikor régen szándékosan kiásták volna. Amennyire beleláttak, nem sokkal a bejárata után már olyan mélyre bukott az alja, hogy az oldalát szegélyező meredek falak többelfnyi magasságban határolták. Valami vörös, omladékony kőzet alkotta. Fa nem nőtt rajta, csak néhol sarjadt ki néhány csenevész cserje. Lehetetlennek tűnt megmászni.
Néhány füttyjel után öt íjász lépett eléjük a bejáratot körítő sűrűből. Mind a tisztelet jelét mutatták az ezüstszemű felé.
– Míg Levandelt atyám elé kísérem, rátok bízom a vendégeinket. Ha beléphetnek a városba, értük jövök – foglalta össze nekik Hessgeron a tudnivalókat. Még eszébe jutott valami: – Az egyik hölgy látni kívánja az embereket. 
– Az én vagyok! – emelte fel a kezét a nő, majd gyorsan az üdvözlés jelét intette maga elé, és bemutatkozott az íjászoknak: – A nevem Noyake. 
Aztán bemutatta a többieket is. Hessgeron egyre nagyobb csodálkozással figyelte szertelen modorát. Meg kellett állapítania, hogy igen különös szokásokat követnek. Miután látta, hogy őrá itt már nincs szükség, Levandelhez fordulva intett, hogy indulhatnak. Még hallotta, amikor a Noyake nevű vidám hangon megjegyzi:
– Tudjátok, éltünk egy emberfaluban egy ideig, és már nagyon szeretném tudni, milyenek is valójában!
Hessgeron erre úgy rázta meg a fejét, mintha ezzel rendet teremthetne odabent. Most már tényleg nem tudta, mit gondoljon ezekről az elfekről. Értetlenül nézett Levandelre, aki viszont csak egy sejtelmes mosollyal válaszolt. 
Minden különösebb átmenet nélkül érték el a várost. Előbb csak egy-kettő, majd mind több ághíd árulkodott a fák lombjaiba rejtett lakhelyekről. Itt is, ott is hófehér szőrű agancsosok bóklásztak körülöttük, patáikkal turkálva az avart valami eleség után. Legtöbbje még a füleit se billegette meg közeledtükre. Elfek jóval ritkábban kerültek a szemük elé. A város élte nyugodt, mindennapi életét. Hessgeron a számtalan egymást keresztező ösvény kusza halmazán vezette Levandelt apja háza felé, miközben a fejében egymást keresztező gondolatoknak csak nem akart a végére jutni. Mielőtt még odaértek volna, azért tűnődve megjegyezte:
– Csak nem lehetett olyan jó abban az emberfaluban, ha most itt vannak.
– Hiányzott hozzá a tudásuk, hogy megéljenek benne.
Hessgeron nagyjából sejtette, mire gondol a másik. Ha csak arra a bonyolult kis szerkezetre gondolt, amit Levandel szerint tűzszerszámnak hívnak, máris érezhette, micsoda különbségek vannak az emberek és az ő népe között.
– Érthetetlen számomra, hogy egy ilyen nagy tudású nép, mint az embereké, miként lehet mégis ennyire elvadult.
– Pont fordítva van – mosolyodott el mellette az ezüstszemű. – Azért kényszerültek ilyen töméntelen tudás felhalmozására, mert elvadultak a természettől. Ha tehetik, túlszaporodnak, okkal, ok nélkül ölik egymást, és minden olyan helyen megtelepednek, ahol meg bírnak állni a két lábukon. Az sem érdekli őket, ha a hely még a betevő falatot sem termi meg a számukra. Olyankor kikényszerítik a természettől, hogy többet adjon, mint amennyit magától nyújtana nekik. Harcolnak az idővel, a betegségekkel, a növényekkel és az állatokkal. Még a mágiát is szívesebben állítják a pusztítás, mint az építés szolgálatába. Szolgájukként tekintenek mindenre, ami körülöttük létezik. Mi is azok lennénk, ha a quetterek nem uralkodnának mindnyájunk felett.
– És a quetterek? Ők miként lehettek erősebbek? Többen voltak?
– Ezt még én sem tudom pontosan. A quetterek hamarabb érkeztek, mint én. De ahogy ismerem az emberek népét, gondolom, az ő törzseik akkoriban is inkább háborúztak, mint szövetkeztek egymással. Gondolj csak bele! Annyira maguknak valók, hogy még a nyelvük sem egységes. Ha te elmész messze délre, vagy a nagy vízen túlra, ott is köszöntheted az első utadba akadó testvért, és elbeszélgethetsz vele. Az emberek néha alig néhány napi járóföldre egymástól már két teljesen különböző nyelvet beszélnek. Csak a legbölcsebbjeik ismerik az ősi, közös szavaikat. Valószínű, hogy az egységes quetterek sorra megütköztek az összes törzzsel, és győzelemről győzelemre erősödtek. Nem ismerem túlságosan a quettereket, de az látszik rajtuk, hogy még ma is sokkal közelebb élnek a természethez, mint az emberek. A nyelvük is ugyanaz a nagy vízen innen és túl. Persze ma már ők is egymással háborúznak, de az egyetlen dolog, amit természet adta karmaikon és agyaraikon erre használnak, az a mágiájuk. Ezt sem ismerem pontosan, de közelebb áll ahhoz, amit én tanítok, mint az emberekéhez.
– Megérkeztünk – intett Hessgeron az eléjük kerülő fára. – Gondolom, nem szükséges, hogy atyám elé kísérjelek. 
Levandel egy bólintással adott neki igazat, majd a lépőfákra hágva elindult felfelé. Hessgeron elgondolkozva nézett utána. Mindaz, amit az előbb hallott tőle, furcsa volt és különös. 
Különös azért, mert még sohasem hallotta az öregektől, hogy Ezüstszemű Levandel az ősi népről tanított volna, furcsa pedig azért, mert a magyarázatok ellenére sem tudta megérteni őket. 
Azért próbálkozott. Töprengve kezdett sétálgatni a fa alatt. 
Mégis csak oka kell, hogy legyen, amiért Levandel meghagyta a törzseknek, hogy még véletlenül se tűzzenek össze az emberekkel! Méghozzá Streddihgarnak, minden elfek teremtőjének egyik legfőbb parancsaként!
Minthogy azonban válaszok helyett csak újabb kérdéseket talált, és a hosszúra nyúló várakozás is kezdett unalmassá válni, inkább Levandel után indult.
Felérve kedélyes beszélgetésben találta az apjával. Örege éppen a quetterekről érkezett aggasztó híreket osztotta meg vendégével.
– Majd mindennap látunk belőlük. Magasan szállnak, nyilainknak elérhetetlenül, de akkor is aggasztó a kérdés, miért figyelnek bennünket?
– Tudjátok, honnan jönnek? 
– Még nem sikerült kideríteni. A kiküldött felderítőim a napokban fognak visszaérkezni. Addig mást úgysem tehetünk, minthogy felajzott íjjal a kezünkben figyeljük az eget.
– Fiadtól hallom, az őrség mégsem ezért szigorodott Sziremonda körül. 
Hessgeron apró bólintással jelezte felpillantó apjának, hogy már beszámolt kellemetlen kalandjáról. Misszerdon tudomásul vette fia üzenetét, majd öregségtől fakuló haján végigsimítva, gondterhelt arccal fordult vissza vendégéhez.
– Mit tanácsolsz? A törzs a halálukat kívánja, velem és a fiammal együtt. Sokan attól félnek, a testvéreink bizodalma rendülne meg bennünk, ha élni hagynánk őket.
– Ez badarság! – legyintett Levandel. – A szarvasok sokkal jobban tudják, mennyire nem ide való népség, akiket a völgykatlanban őriztek. Ha tesztek róla, hogy minél hamarabb elkerüljenek innen, az nekik is a legjobb lesz. 
– Mégis, mi az oka, hogy ennyire kímélnünk kell a fajtájukat? – dőlt előrébb ültében Misszerdon. – Rosszabbak a veszett farkasnál!
Levandel csak az ujját emelte fel, a hangját nem, amikor válaszolt:
– Mindig csak az első gyilkosságot nehéz elkövetni, utána már abbahagyni a nehezebb. Az elfek végzete az, hogy még egy ideig békében éljen a fajtájukkal. Erről többet nem mondhatok, mert csak magam ellen beszélnék. 
– Akkor talán vendégeljük meg őket? Inkább a nyelvem leharapnám!
– Azt nem mondtam. Dobjátok ki őket annyi élelemmel, amennyivel még kiérnek a területetekről anélkül, hogy meg kelljen állniuk vadászni, bogarászni. Az sem árt, ha néhány vadászod követi őket, hogy néhány jól eleresztett nyílvesszővel megnógassák őket, ha mégis okoskodni kezdenének. Ismerem a harcosaitokat; képesek lesznek olyan leckét adni nekik, hogy még öreg korukban is remegve meséljenek az elfek haragjáról.
Misszerdon kis mosollyal dőlt hátra ismét. Néhány pillanatra maga elé meredt, majd bólintott. A következő kérdése már egészen más irányú volt:
– És téged milyen cél vezérelt hozzánk? Említetted, hogy nem egyedül jöttél.
– Valóban. A pókpásztoroknál jártamban találkoztam néhány, szolgatörzsből kiszakadt elffel. Farkastestvéreknek nevezik magukat, de nem annak a régi Erdei Népnek a leszármazottai. Mégis nagy jelentőséget tulajdonítok nekik. Hogy miért, erről sem beszélhetek. Figyelmességük jeleként testvéreiket határaitok elkerülésére biztatták. Szeretném, ha a segítségükre lennétek. Olyan törzset keresnek, ami befogadná őket és testvéreiket. Ezzel kapcsolatos az is, amiért én hozzátok jöttem velük.
A törzsfő kis ajakbiggyesztéssel tárta szét a két karját.
– Mi sem természetesebb, mint hogy segítünk nekik túljutni a területünkön. Úgy sejtem, minél hamarabb szeretnének újra együtt lenni a testvéreikkel. – Minden igyekezete dacára az utolsó szót kissé megvetőbben ejtette, mint illett volna. – Amint visszatérnek a felderítők, melléjük adok valakit, aki akár egészen a befogadójukig elkíséri őket. Van már valami elképzelésük?
– Még nincs. Alig néhány napja szabadultak. A quetter fogvatartóik azt találták ki nekik, hogy egy emberfaluban éljenek a magas hegységekben, északon. 
– Értem. Majd beszélgetek velük. Hol vannak most?
– Fiad a völgykatlannál hagyta őket.
– Helyes. Magam is oda küldtem volna őket. Ott nyugodtan letáborozhatnak.
– Miért nem akarod, hogy a városba jöjjenek?
Misszerdon erre egy kissé csodálkozva húzta fel a szemöldökét. 
– Talán elfelejtetted, milyen nap van? Ma vége a hideg szelek idejének, holnap már a kikelet napjai jönnek! Minden évben megünnepeljük!
– Tényleg! – kapott a homlokához Levandel. – Ez teljesen kiment a fejemből! Igen, így már értem, miért nem akarsz idegeneket Sziremondában.
– Téged természetesen várunk a tűznél. Végre nem marad üresen a helyed, és új meséket is hallhatunk.
– Úgyis van miről beszélnem. Szeretném, ha több figyelmet fordítanátok végre a rabsorban élő testvéreitekre. Nemsokára őszbe fordul a quetterek ideje, s akkor nekünk, Erdei Népeknek kell megteremteni az új korszak alapjait.
Misszerdon néhány pillanatig elkerekedett szemekkel maga elé bámult, majd izgatott hangon megkérdezte:
– Úgy érted… még az én életemben?
– Könnyen meglehet. Amit biztosan tudok: a fiad még komoly szerepet kap a jövő alakításában. Ezeddig nem lehettem biztos benne, hogy ő lesz az, aki megdönti a quetterek uralmát, de végre megkaptam a jeleket.
– A fiam? – pillantott fel újra Hessgeronra az apja. Szemében több volt a döbbenet, mint a büszkeség.
Hessgeron viszont egy cseppet sem jött zavarba, hanem igyekezett még jobban kihúzni magát. Mindig is tisztában volt vele, hogy egyszer majd nagy harcos lesz. A napokban megingott önbizalma egy csapásra helyre állt. Úgy érezte, szólnia kell.
– Már most szívesen kilyukasztgatnám a bőrét valamennyinek! Szavamra, rászolgáltak már! Az ősi nép is, hogy új urakat szolgáljon!
Levandel fagyos mosollyal fordult felé.
– Fiam! Ha az emlékezetem nem csal, több ember harcol majd az oldaladon, mint bármely másik elfnek az eljövendő harmincezer év során!
Hessgeront úgy érte a hirtelen jött jóslat, mint egy arculcsapás. Döbbenten meredt az ezüst szemekbe, majd fejét rázva kirontott a házból. 
Leszédelgett a fáról, majd feldúlt léptekkel nekiindult a városnak. 
Méghogy ő azokkal a büdösökkel?! Szarvastestvére gyilkosaival?! Soha!
Ezüstszemű Levandel vagy megbolondult, vagy téved. Ha a jövőben tényleg lesz egy ilyen nevetséges egyesülés, akkor biztos, hogy nem ő fog az élén állni! Vagy csak szolgákként, seregei söpredékeként lesznek ott! Még az is megfordult a fejében, hogy csak ízetlen tréfa volt az előbbi megszólalás. 
Ha esetleg azt akarta elérni, hogy más szemmel nézzen erre az ősi népre, alaposan melléfogott! Amit tettek, arra nincs bocsánat! 
Céltalan lépései a város közepén elterülő hatalmas legelőre vitték. Sokan serénykedtek már itt, készülődve az esti ünnepségre. Fát hordtak a hideget búcsúztató máglyákhoz, szőtteseket terítettek a lakoma fogásai számára. Mások a táncteret tisztították. Gyerkőcök szaladgáltak mindenfelé. Nekik még az előkészületek is élményszámba mentek.
Rosszkedvűen támasztotta hátát az egyik szélen álló fának. Remélte, a sürgölődés látványa feledteti vele borús gondolatait. Azon tűnődött, kikhez állhatna be segíteni. Semmi kedve sem volt visszatérni az őrposztjára, s még kevesebb újra elcaplatni a völgykatlanhoz, megmondani a jövevényeknek, hogy apja ki akarja hagyni őket az esti ünneplésből. Bár tudta, hogy atyja csak a régi hagyományt tiszteletben tartva tagadta meg tőlük a részvételt, azért kicsit igazságtalannak érezte a dolgot. Végül is ők nem azok a farkastestvérek. Nem az ő őseik miatt kényszerültek annak idején északra a szarvastestvéreikkel.
Hessgeron nem hitte, hogy ez az öt elf megronthatná az ünnep hangulatát. Ő legalábbis szívesen beszélgetett volna velük, és táncolt volna a lányokkal.
Már éppen készült, hogy mégis visszamegy hozzájuk, hogy legalább az estig hátralévő időt kihasználja, amikor hirtelen árnyék borult a tisztásra. Túl gyorsan jött ahhoz, hogy felhő legyen. Hessgeron érdeklődve pillantott fel, keze önkéntelenül nyúlt az íja után. Onnan, ahol állt, nem látott a fák fölé. Azok az elfek azonban, akik a legelő túlsó felén voltak, már kezükből mindent eldobálva, sikoltozva rohantak a fák közé.
Két nyílvesszőt helyezett a húrra. Nem rohant sem a fák közé, sem a tisztásra. Gondolta, bármi is jön, innen az sem látja őt. Aggódva jutott eszébe az is, hogy a legtöbb harcos most őrségben vagy felderítésen, Sziremondától távol van. Megfeszítette íját, és felirányította oda, ahonnan várható volt a lény felbukkanása.
Aztán ledermedt a döbbenettől. 
Irtózatos sárkány vitorlázott elő a fák fölül. Olyan alacsonyan, hogy meg lehetett volna számlálni a pikkelyeit. Hessgeron úgy érezte, menten elájul. Még sohasem látott egyet sem ezekből a mesés szörnyekből, de a valóság felülmúlta a képzeletét. Olyan hatalmas volt, hogy minden irányban túlért a legelőn. Nem is fekete volt, hanem valami annál is sötétebb színű. Valósággal elnyelte a fényt. Amint mozdított egy kicsit a szárnyain, szinte vihart kavart. Felzúgtak a lombok, meghajolt a fű, és a ráterített szőttesek szanaszét repkedtek.
Hessgeron íját megeresztve, dermedten figyelte végig, ahogy a sárkány a tisztásra ereszkedik. Óvatosan emelte át szárnyait a szélső fák fölött, mielőtt összecsukta volna. Első mozdulatával mégis vagy egy tucatnyit kidöntött. Farka úgy sodorta el az elfek házait tartó faóriásokat, mintha ott se lettek volna. Szerencsére a bennük lakók eddigre már rég eliszkoltak a környékről. 
“Futás! Futás!” – ismételgette magában Hessgeron is, de képtelen volt megmozdulni. Lábai úgy elgyengültek, hogy majdnem összeesett.
Aztán a sárkány elbődült. Hangjától megremegett a föld, mégsem ordítás volt. Hessgeron el sem hitte elsőre, hogy érti, amit mondott.
– Levandel! 
Azután várt. Óriási szemeivel érdeklődve nézett körbe, majd amikor észrevette, micsoda pusztítást vitt végbe a háta mögött, óvatosan maga mellé kanyarintotta irdatlan farkát. Az óvatosan azt jelentette, hogy csupán alig remegett meg a föld, amikor a farka vége lecsapódott.
Ezután vette csak észre a tisztáson maradt egyetlen elfet. Érdeklődve hajolt közelebb Hessgeronhoz. 
Az itt adta fel. Összecsuklott.


Arra tért magához, hogy a vállát rázogatják. Kábán felpislantva Levandel ezüst tekintetével találkozott.
– Szedd össze magad, fiam!
Hessgeron tétova mozdulatot tett a kezével, miközben szavakat keresett. Nem kellett oldalt pillantania, hogy meggyőződhessen róla: a sárkány még mindig ott van.
– Nekem most el kell mennem. Blasztodon nagyon rossz híreket hozott.
– A sárkány? – nyögte Hessgeron.
– Igen. Ha megbocsátod, most inkább nem mutatlak be benneteket egymásnak. Lesz még rá alkalom.
– Jó – hagyta rá Hessgeron bágyadt könnyedséggel. – Ezek szerint mégsem ünnepelsz velünk?
Levandel elhúzta a száját. Felegyenesedett a még mindig fekvő fiú mellől.
– Nem lenne túl sok kedvem itt ünnepelni, miközben a nagy vízen túl gilfek öldösik a népünket.
– Gilfek? – Az elf fiúba új erőt öntött a kíváncsiság. Felült. – Azok mik?
A másik fejét csóválva válaszolt:
– Még nem ismeritek őket. Pedig a legnagyobb ellenségeink lesznek a jövőben. Ők is olyasmik, mint mi elfek, de ők az ikerbolygó másikáról jöttek. 
– Ikerbolygó?! – Hessgeron ma már sokadszor érezte úgy, hogy szeretve tisztelt tanítójuk néha úgy beszél, mint akinek a fejére esett valami. Valami súlyos.
A sárkány hirtelen sűrű füstöt bodorítva az orra likából hangosat horkantott.
Levandel, mielőtt válaszolt volna, a sárkány felé fordult:
– Azonnal megyek!
A bocsánatkérés jelét mutatva fordult vissza Hessgeronhoz.
– Most nincs időm elmagyarázni. Blasztodon messze merészkedett a saját területétől, és ha nem akarja magára vonni egy másik sárkányúr haragját, indulnunk kell.
– Miféle ikerbolygóról jöttek ezek? – akarta mégis tudni Hessgeron. Levandel bosszús kis sóhajjal, sietve válaszolt:
– Minket Aslantass erdeiben teremtett Streddihgar. A gilfek az ikerbolygóról származnak, ami a mi bolygónkkal szemközt, a csillag másik oldalán kering. Ezért különbözünk tőlük a sok hasonlóság dacára is annyira, hogy soha nem lehet béke közöttünk. Hogy miként kerültek ide, nem tudom, de megérkeztek. És még sok gondunk lesz velük.
Sietve indult a sárkány feje felé. Hessgeron felpattant és futva indult utána.
– Akkor a mi hazánk igazából egy ikerbolygó?
– Persze. Pontosabban Aslantass. Még valami? – nézett vissza Levandel, miközben nekikészült, hogy felkapaszkodjon a sárkány nyakára.
– Igen! – toporgott izgatottan a fiú: – Honnan tudta ez a sárkány, hogy nálunk vagy?
– Onnan, hogy a kimerített botom olyan töménységgel issza az esszenciát, hogy simán lekövethető az áramlatokon.
– Ezt most egyáltalán nem értettem.
Az ezüstszemű már a sárkány nyakában ülve nézett le rá.
– Nem baj, majd megérted. Most fussál, mert a felszállás viharos lesz!
Hessgeronnak egyszeriben elment a kedve a további kérdezősködéstől. Nyakába szedte a lábát. Így is majdnem felkapta a fák közé betörő szél. Körülötte recsegett-ropogott minden, levelek és ágak süvítettek el a füle mellett.
Aztán egy pillanat alatt elült a vihar. Elfek léptek ki a törzsek takarásából. Apja is előkerült. Aggódó arccal tapogatta végig, mint aki el sem hiszi, hogy egészben látja őt viszont. Fegyveresek érkeztek futva.
– Elment? – kérdezte az egyikük.
– El – bólintott Misszerdon. – Levandelért jött. – A fiához fordult: – Te talán többet tudsz?
Hessgeron előadta, mi mindent hallott Levandeltől. Az ájulását azért kihagyta a történetből. Mesélés közben lassan mind a legelő felé vették az irányt. 
Szomorú kép fogadta őket. Lombjuk vesztett fák, földre került házak mindenfelé. Sok fa nem is bírta az őrült szelet, és derékba törve, vagy a földből kifordulva adta meg magát neki.
Levandel sárkánya elintézte a ma esti ünnepséget.
– Holnap este gyújtunk tüzet – jelentette ki végül Misszerdon. Komor arccal simított végig hosszú haján. – Addigra talán rendbehozzuk a várost.


Mejime teljesen összezavarodva nézett a többiekre.
– Most mihez kezdjünk? – tette föl elsőként a többiek szemében is ott bujkáló kérdést.
A sárkány felbukkanása óriási pánikot keltett vendéglátóik körében. Előbb mindannyian dermedten figyelték a hihetetlen látványt, majd egy emberként futva indultak a fejük felett elvitorlázó szörny nyomába. Mejiméék önkéntelenül is a nyomukba eredtek. Néhány méter után azonban az íjászok vezetője megtorpant. Rövid habozás után két harcost hátrahagyott velük, majd szélsebesen tovább indultak. 
A hét ácsorgó elf tanácstalanul nézte egymást.
– A mi feladatunk a völgykatlan őrzése – jegyezte meg az egyik íjász bizonytalanul. – Szerintem gyertek vissza velünk a bejáratához. 
– Menjünk! – kacagott fel idegesen Noyake. – Végül is, már az előbb is oda indultunk!
Mejime apró vállrándítással hagyta jóvá a döntést. Ő egyáltalán nem volt kíváncsi az embernépre, de valahol azért megértette a két szarvastestvért.
Alig indultak azonban vissza, hangos ordítással egy seregnyi emberférfi rontott rájuk szemből. Sebtében felkapott botokat markoltak, de anélkül is rémisztőek voltak szőrrel fedett arcukkal, otromba, állati erőt sugárzó mozdulataikkal. Talán már napok óta csak az alkalmat várták, hogy megpróbáljanak kitörni innen. Meglepetésük tökéletesre sikeredett. Nem csak Mejiméék dermedtek le a döbbenettől, de mire a velük tartó íjászok a fegyvereik után kaptak, már a nyakukban volt legalább egy tucatnyi. 
Mejimét rögtön ketten is megragadták kétoldalról. Kétségbeesve próbálta kiszakítani karjait a rátapadó ujjak vasszorításából, de esélye sem volt. Valaki durván kirúgta alóla a lábait, amitől arccal az avarba bukott. Utoljára még annyit látott, hogy a fák közül további tíz, húsz, harminc bukkan elő, aztán egy tarkójára lesújtó ököl sötétségbe borította a tudatát.

14.

– Szerintem nincs mit tenni – hajtotta le fejét Hules komoran. – Nem látom értelmét, hogy visszamenjünk nyomokat keresni, de annak sem, hogy itt járjuk végig a határt, hátha máshol jöttek ki.
– Miért nem? – kiáltotta Olmud elkeseredetten. – Csak ennek van értelme! Amíg meg nem találjuk őket, nem is gondolhatunk másra!
– És a farkasok? A falka? – nézett fel rá szúrós szemmel a vezetőjük. – Te könnyen beszélsz! Ha jól tudom, a te farkastestvéred ott van Mejimével. De mi? Ha ők mégsem a falka után mennek, nekünk utána még vissza kéne fordulnunk, és a jó sorsunkban bízva felkutatni őket. Te meg Mejime és a többiek akkor velünk tartanátok?
– Biztosan! Az az ő falkájuk is!
– Ha már most sem azt keresik, nehezen hiszem, hogy pont mi tudnánk erre rábírni őket. Amennyiben viszont mégis, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy nyugatnak fordulunk. Először is, mert így a legnagyobb rá az esélyünk, hogy a nyomukra lelünk; másodszor, ha mi akadunk hamarabb a falkára, testvéreink segítségével egész gyorsan megtalálhatjuk őket.
Olmud kényszeredetten bólintott. Valahogy nagyon nem tudta kimondani a lelke mélyén mocorgó sejtést; hogy Mejimééknek eszükbe sem jutott visszatérni a falkához. Tovább próbálta hát más belátásra téríteni Hulest:
– És a quetterek? Nem gondolod, hogy ha el akarnak kapni minket, akkor pont ott leselkednek utánunk a falka közelében?
Hules állát simogatva nézte a fiút. Az egyre zavartabban állta a pillantását, végül mégiscsak lesunyta a tekintetét, és orrát megdörgölve dünnyögte:
– Jól van, nem gondoltam komolyan!
– Ha akarsz, maradhatsz. Fel és alá végigkutathatod a labirintus ezen oldalát a folyótól a hegyekig, ahányszor csak szeretnéd. Tőlem még vissza is mehetsz. Hátha megtalálod a rajtuk elhasználódott hálókat. Csak azt nem tudom, mire mész majd mindezzel. 
Olmud erre már semmit sem szólt. 
– Akkor indulás! – adta ki az utasítást Hules a többieknek, és nyugat felé indult a domb aljából.
Hátuk mögött hagyták a labirintust, ami két esőterhes napon át foglyuknak tudhatta őket, és az enyhe, napos időtől eltelve, könnyű léptekkel vágtak neki régi otthonuk felé vezető útjuknak.
Csak Olmud lelkét terhelte sötét felhőként az aggodalom. Immár sokadjára kellett lemondania róla, hogy hamarosan újra viszontláthatja kedvesét, farkastestvérét, barátait. Megint olyan árvának érezte magát, mint szülei elvesztése után.


Már a délután árnyékai lohasztották a tavaszias meleget, amikor megtorpantak. Paták dobogása közeledett. Az előttük emelkedő enyhe dombhát fái közt csakhamar hófehér szőrű szarvasok bukkantak fel. Hátukon bőrből készült ruhákba öltözött elfek ültek. Kezükben furcsa, fából készült szerszámokat tartottak kifeszítve. Egyik kezükkel a fára szerelt húrt húzták hátra, másikkal a meghajlott fát fogták, oly módon, hogy a húrra helyezett hegyes végű veszőket megtarthassák az ujjukon. A vesszőhegyek mind feléjük néztek. 
– Kik vagytok? – kérdezte a legelöl haladó, amint a közelükbe értek. A hang cseppet sem volt barátságosabb, mint két napja a pókpásztoroké.
Hules, mielőtt válaszolt volna, rövid kis szájra csippentéssel jelezte a többieknek, hogy hallgassanak.
– Quetterek elől menekülő elfek vagyunk. A pókpásztorok azzal engedtek át minket a labirintusukon, hogy itt majd vendégszerető elfekkel találkozhatunk, akik útbaigazítanak minket a Tavaspagony irányába.
A szarvasháton ülő elf nagy szemeket meresztve bámult végig rajtuk. 
– Miféle quetterek üldöznek benneteket? – kérdezte végül.
– Előbb csak a zrogdavarunk elől menekültünk, de később, az erdő északi felén egy egész törzsbe botlottunk. Egy testvérünket el is veszítettük ott, de szerencsésen elmenekültünk előlük.
– Hol?
– A pókpásztorok dombjától jó három nap gyaloglásnyira, északra táboroztak. A tábort azóta már elhagyták.
– Merre?
– Pontosan nem tudhatjuk, de nagyjából déli irányba. – Hules megpróbált kicsit más hangnemet adni a beszélgetésüknek: – Miért kérded? Titeket is üldöznek tán?
A másik erre – valamivel figyelmesebben – újra megnézte őket. Elgondolkozva fordult a többi társa felé, majd leeresztette a kezében tartott szerszámot. Egy intésére a többiek is ezt tették.
– Amint látom, nincsenek fegyvereitek. Ez, meg a ruháitok… azt sugallják, ti valami szolgatörzs tagjai vagytok.
– Sejtem, mire gondolsz. Igen. Északra, a havas hegyekbe terelt minket a zrogdavarunk. Minthogy ott alig nőnek fák, az éhenhalás elől, aki tudott, eljött.
– Nem vagytok valami sokan.
– A testvéreinket követve jutottunk túl a labirintuson, de ott elvesztettük a nyomukat.
– Róluk semmit sem tudok, de talán a többi csapat közül valaki… – Könnyű mozdulattal leugrott az állat hátáról, majd hozzájuk lépett. – Hadd mutatkozzam be. Lesseron vagyok, a szarvastestvérek törzséből. Testvéreimmel épp az után kutatunk, honnan jönnek azok a quetterek, akik mostanság aggasztó gyakorisággal repülnek át a területünk felett. Híreitek ezért fontosak a számunkra, és ezért kérlek, ha bármi mást is tudsz, oszd azt meg velünk. Cserébe számítatsz a segítségünkre.
Hules elégedetten bólintott:
– Hules vagyok. A quetterek legalább ötvenen voltak, és mivel a pókpásztorok nem látták őket, valószínű, hogy délkeleti irányban repültek tovább.
Az elf erre megint a társaira pillantott, de most jóval aggodalmasabban.
– Ha így van – fordult aztán vissza Huleshez –, akkor nekünk nagyon sürgősen vissza kell térnünk Sziremondába. Ha a Trollhegységben szálltak meg, veszélyesen közel vannak a városunkhoz.
– Miféle Trollhegység? Csak nem azok az éjjeli szörnyek lakják, amik sziklákat esznek, és ha a szabadban éri őket a fény, kővé változnak?
– Ne-hehehe-m! – kacagott fel a szarvastestvérek vezetője. – Sajnos nem. Ezek nem változnak kővé a fénytől. Bárcsak úgy lenne! Igaz, a bőrük olyan szürke, kemény és rücskös, mint a szikla, de nem azt eszik, hanem a húst szeretik. Az egyetlen szerencsénk, hogy nem szívesen járnak messzire a hegyeiktől, ezért aztán még nem szereztek tudomást a városunkról. 
– Sziremondáról?
– Igen, ez a városunk neve. Ma este velünk táborozhattok, úgyis ide várjuk a másik felderítő csapatot nyugatvég felől. Holnap, ha bírjátok az iramot, jöhettek. A törzsfőnk biztosan a segítségetekre lesz.
– Köszönjük. Bírni fogjuk.


Négy nappal később Olmud úgy érezte, kezd kimerülni. Igaz, mostanában hozzáedződtek a futáshoz, de amit ezek a szarvastestvérek követeltek tőlük, az azért már túlzás volt. Lehet, hogy nekik fontos hazaérkezniük a tavaszünnep estéjére, de az iram, amit diktáltak, kegyetlenül kimerítette mindnyájukat.
Húhóz bírta a legkevésbé. Csak Hulesnek köszönhette, hogy nem dőlt ki már rögtön a második nap. Annak ruhájába fogódzva még kitartóan ott bukdácsolt a nyomukban. És ha minden igaz, estére megérkeznek. Addig meg már csak egy-két óra van hátra.
Az elmúlt napokban alig beszéltek valamit. Igaz, egyre-másra csatlakoztak hozzájuk a felderítőcsapatok, akik mind hazafelé igyekeztek, de néhány szónál többet azok se beszéltek egymással. Mindenesetre megerősítették a Hules mondta híreket: valahonnan a Trollhegységből jönnek a szárnyas szörnyek. Mejimééket senki sem látta.
Olmudék esténként szó nélkül fogadták a szarvastestvérek iszákjából előkerülő furcsa ízű, ám laktató étket, aztán mint egy-egy tuskó dőltek álomba valamennyien.
Az éjszakák azonban egyre rövidebbnek tűntek, minden reggel egyre fáradtabb lábbal keltek, és ma már az sem segített, hogy valami egészen jól kitaposott ösvényen vitt az útjuk.
Mindannyian meglepődtek, amikor a szarvastestvérek hirtelen visszafogták a hátasaikat. Lesseron furcsa kis trillát fütyült a lombok közé, amire azonnal válasz érkezett. Lépésben indultak tovább.
Csakhamar Olmudéknak is feltűntek a fák között ívelő ághidak. Régen látott, szívüknek kedves kép volt ez. Egy elf város képe. Megérkeztek Sziremondába.
Olmud egyre nagyobb csodálkozással tekergette a nyakát, ahogy a megsűrűsödött ösvényeken libasorba szakadozó szarvasok között lépkedett. Elképesztően hatalmas volt a város, Mindegyre újabb és újabb lakófák következtek, és még mindig olyan érzése volt, hogy befelé mennek. 
Rengeteg elf jelent meg a hazatérők üdvözlésére, főleg gyerekek és öregek. Hol itt, hol ott ugrott le valamelyik férfi vagy nő a hátasáról, hogy családját üdvözölje. 
Rájuk mindenki leplezetlen csodálkozással nézett. Olmud kissé szégyellte szerterongyolódott ruháit, elkoszolódott takaróját, amit viselt. Itt mindenki szépen varrt bőrruhákat hordott. 
Végül egy hatalmas tisztásra érkeztek. Sok elf serénykedett ott. Nagy rakás frissen kidöntött fát, házak romjait hordták rakásra. Első gondolata az volt, hogy talán támadás érte a várost. Hamarosan azonban kiderült, mi is történt.
Alig érkeztek ugyanis a tisztásra, fiatal fiú lépett hozzájuk.
– Hessgeron vagyok – intette feléjük az üdvözlés jelét. – Apám, Misszerdon, a szarvastestvérek törzsfője, most a felderítők vezetőivel tanácskozik. Engem küldött, hogy megtudjam, mi járatban vagytok nálunk.
Miután Hules neki is előadta rövid történetüket, a fiú hosszan hallgatott. Láthatóan olyasmit készült közölni, amihez nem sok kedve volt.
– Tegnap súlyos hibát vétettünk – szólalt meg végül. – A völgykatlanba zárva őriztünk egy csapat területünkre tévedt embert. Vétettek a törvényeink ellen, ezért kellett foglyul ejtenünk őket. Azonban meglátogatott minket egy sárkány. Sokan pánikba estünk, köztük az embereket őrző íjászok is. Az emberek kitörtek a völgykatlanból, és magukkal hurcolták az ottmaradt elfeket. A ti testvéreitek is közöttük voltak. Apám, hogy újabb hibát ne vétsen, úgy döntött, megvárja a felderítőket, és csak ha megérkeztek, küld üldözőket a nyomukba. Sajnálom.
Beletellett egy kis időbe, mire megemésztették a hallottakat.
– Akkor még ma indulunk? – kérdezte végül Olmud. Hangja remegett az izgalomtól.
– Nem hiszem. A mai este a tavaszünnepé. Mindenki fáradt, a felderítők is, mi is. Egész nap a sárkány rombolásának nyomait takarítottuk.
– Miféle sárkány volt ez? – kérdezte Hules.
– Ami Ezüstszemű Levandelért jött. Ő hozta a testvéreiteket, de a gilfek megérkezésének híre elszólította.
– Levandel? – hüledezett Hules. – Az a Levandel? De miféle gilfek? És hogy, hogy Levandel hozta őket?
Hessgeron nagyot sóhajtott. Aztán elmosolyodott. 
– Ezek szerint ti még annyit sem tudtok, mint a testvéreitek. Üljetek le, mindent elmesélek.
Miután helyet foglaltak a pázsiton, Hessgeron belekezdett. Láthatóan élvezte a mesélést, lankadatlanul felelgetett a közbevetett kérdések özönére. Olmudék előtt feltárult az Erdők Népének ma is létező, csodás világa. Alig bírták befogadni a rengeteg újdonságot. Megtudták, miféle fémszerszámokat hordoztak a pókpásztorok, mi az a fegyver, a kard és az íj, mi a vadászat, miként élnek a szabad népek az erdők mélyén. Megtudtak néhány dolgot a többi törzsről is, főként a pókpásztorokról. Hessgeron hosszan ecsetelte a szarvastestvérek régmúltját, amikor még ők is szolgatörzsként tengődtek, és szarvasmarhák terelgetését végezték a quetter uraik számára, majd kitért ősi tanítójuk, Levandel csodáira, amikor megtanította őket az íj készítésének és használatának fortélyaira, amivel aztán hamarosan kivívták a szabadságukat. Itt jegyezte meg aztán azt is, miképpen keveredtek ellenséges viszonyba szarvastestvéreik miatt az egykori farkastestvérekkel, hogy aztán messze északra vándoroljanak. Elmondta, hogy ez okból volt apja is egy kissé távolságtartóbb Mejiméékkel szemben, de természetesen akkor még nem is sejthette, miféle veszélynek teszi ki őket ezzel.
Olmud bölcsen hallgatott. 
Közben megérkezett az este, és a tisztáson hatalmas tüzek gyúltak. Zene és dal csendült fel, elf lányok és fiúk táncolták körbe kézen fogva a máglyákat. Láthatóan azokat cseppet sem zavarta, hogy egykori házaik romjai körül hajladoznak. Olmudék persze alig vetettek rájuk egy pillantást, őket sokkal inkább lenyűgözték a Hessgerontól hallottak. Azt sem tudták, miként került kezükbe az étel, poharakban az édes nektár.
Elhűlten hallgatták az elfek varázslatairól szóló híreket, és azt, miféle mágiával hozta Levandel idáig a testvéreiket. Hessgeron részletesen elmesélte az emberekkel esett kalandját is, majd hogy miként találkozott a Levandel vezette csapattal. Végül elárulta, mit tudott meg tőle a gilfekről, és hogy miféle jövendölései voltak legutóbbi ittjártakor.
– Szóval te sem hiszed, hogy valamikor majd embereket vezetsz a quetterek ellen? – nevetett fel Olmud, amikor Hessgeron elmesélte, hogy meglepődött Levandel ezen kijelentésén.
– Nem. És ha rajtam múlik, ennyiből változni is fog az elfek eljövendölt történelme! És most én is jósolok nektek valamit! – emelte fel a hangját a fiú, akit eddigre kissé megszédített a rengeteg beszéd közben leöblített sok pohár nektarin. – Holnap az üldözésre indulók között ott lesz egy ifjú harcos, aki ha kell, az életét áldozza az elrabolt hölgyekért! – Felállt. – Mert nagyon mérges vagyok ám, amiért megették a szarvastestvéremet, és mert nem vihettem táncba ma este azt a kedves Noyakét!
Olmud kissé hökkenten kérdezett vissza:
– Levadászod őket?
– Le én! – lendítette kezét a levegőbe a fiú. Aztán gyorsan körülnézett. – De apámnak egy szót se!
Olmud a szájára csippentette két ujját.
– Veled tartok, testvér!
Hules furcsálkodva nézte őket.
– Úgy látom, túl sok nektarint ittatok. Elvennétek az ősi nép életét? Te, Olmud? Talán hoztál magaddal néhány palát, és azt vagdosod a fejükhöz?
Olmud azonban már hajthatatlan volt.
– Megtanulok bánni én azzal az íjjal! Hessgeron, ugye adsz nekem egyet? – Nagy nehezen talpra kecmergett, hogy a másik vállára tegye a kezét, de rápillantva annak gondterhelt arcára, félbemaradt a mozdulata. – Mi a baj, testvér?
– Nem olyan könnyű bánni azzal!
– Add csak ide, mindjárt megmutatom, hogy nem kell félteni!
Hessgeron bizonytalan mozdulattal vette le válláról a fegyverét, tegezét.
– Szerintem fel sem tudod ajzani.
Olmud azonban a részegek önbizalmával csomagolta elő az íjat, és lába közé kapva, egyetlen mozdulattal helyére rántotta az ideget. Igaz, rongyos lábbelije beleakadt, amikor kihúzta a fegyverből, de aztán attól megszabadulva, csak sikerült felmutatnia az eredményt.
– Ez igen! – ismerte el Hessgeron. – Na, de a lövés, az más! Fogj egy vesszőt, aztán mindjárt keresünk valami elég nagy célpontot…
Ekkor azonban már repült a nyílvessző. Hessgeron ijedten kapott a fejéhez, amikor a lövedék rezegve megállt jó ötven lépésnyire egy fa törzsében.
– Te bolond! Nem lövöldözhetsz össze-vissza, még eltalálsz valakit! – Kikapta Olmud kezéből a fegyvert. – Jobb lesz, ha majd máskor gyakorolsz!
– De hát én pont oda akartam! És nem is jött senki!
Hessgeron erre már csak felnevetett.
– Testvér, ha ebből a tegez nyílvesszőből még egyet odalősz a másik mellé, szavamra, neked adom az íjamat!
Olmud sértett arccal nyúlt a fegyverért. A másik vigyorogva nyújtotta vissza neki, de csakhamar le is olvadt az arcáról, mert a hirtelenül elküldött második nyílvessző megint a fa törzsében koppant. Alig egy hüvelyknyire az előbbitől.
De erre már felugráltak a többiek is. Úgy néztek Olmudra, mint akinek szarva nőtt. Ő maga is hitetlenkedő vigyorral fordult feléjük:
– Van íjam! Gondoltátok volna?
– Ez nem lehet igaz! – suttogta megrendülten Hessgeron. Talán még fel sem fogta, hogy szarvastestvére után most az íját is elveszítette. – Hol tanultál te íjazni?
– Sehol. Most van először a kezemben. De már megfigyeltem, hogyan használjátok. Elég egyszerű. Ez – emelte meg az íjat – kirepíti a vesszőt, én meg megpróbálom kitalálni, mikor hová érkezik.
– Jó. Akkor csak véletlen volt.
– Lőjek oda még egyet?
– Ne. – Hessgeron gyorsan körül nézett. Egy, a tisztástól nem messze, talán kétszáz lépésnyire eső fára mutatott. A máglyák fénye csak alig villogott be odáig. – Látod azon a fán azt az odút? Ott, magasan. Ha abba belelősz innen, elhiszem, hogy nem csak véletlen volt!
– És ha madár lakik benne?
– Nem lakik benne madár! – toppantott most már kissé idegesen Hessgeron. Ez a felesleges aggódás több volt, mint amit le tudott nyelni. Nem ismert olyan elfet, aki képes lett volna akár fényes nappal is megcsinálni ezt a kunsztot. 
Olmud azonban minden tétovázás nélkül nyúlt az újabb nyílvesszőért. Húrra tette, majd kihúzta. Néhány pillanat múlva visszább eresztette, és feljebb emelte. Aztán mégsem lőtt. Újra kihúzta a füléig, és egészen magasra irányozta. Végül leeresztette a fegyvert.
– Innen nem tudom belőni. Két nagy ág is a vessző útjában van.
Hessgeron győzelmes mosollyal intett.
– Ha gondolod, mehetsz közelebb pár lépést.
Olmud megrázta a fejét, és inkább hátrált egy keveset. 
– Így jobb lesz. 
Újra felemelte az íjat, füléig húzta az ideget, majd útjára eresztette a vesszőt. Az surrogva eltűnt a lombok felett, majd kisvártatva perregő koppanással érkezett vissza az ágak között; egyenesen a kissé fölfelé nyíló odú szájába. Méltatlankodó csipogás ütötte át a háttérben dalolók hangját. Aztán felcsapott Olmud társainak éljenzése. Csak Hessgeron bámult ledermedve.
– Sajnálom a madarat – fordult felé Olmud. – Ne hibáztasd magad, lehet, hogy csak ma estére szállt bele. Tessék – nyújtotta vissza az íjat a még mindig néma fiúnak. – Nem érdemlem meg néhány lövésért. Ahogy mesélted, ez nektek sokkal fontosabb dolog. Nekem jó lesz valami olyan, amit kölcsönbe tudtok adni.
Hessgeron megrázkódott, majd úgy nézett az előtte állóra, mint aki most látja először.
– A tiéd – bökte ki. – Nekem való az, ami csak kölcsönbe van. 
– Jól hallottam, fiam? – szólt valaki a tisztás felől. – Az idegennek adtad az íjadat?
Öregedő elf férfi jött hozzájuk. Hosszú haját már megfakította az idő. Olmudnak azonnal feltűntek a hasonló vonások. Hessgeron apja, vagyis a törzsfő állt előttük. A tisztelet jelét intette felé. 
Hessgeron kihúzta magát.
– Igen, atyám. Lehet, hogy meggondolatlannak hiszel…
– Hagyd csak! – A törzsfő arcán mosoly bujkált, miközben kezét fia fejére tette. – Csupán a sorsodat teljesíted. Mi is a neve ifjú barátodnak?
– Olmud, azaz Idegen. Furcsa név. Hadd mutassalak be nekik! – Azzal Hessgeron a többiek felé fordult. – Apám, Misszerdon, a szarvastestvérek főnöke.
Most már mindnyájan követték Olmud mozdulatát, miközben egymás után bemutatkoztak. Misszerdon azonban alig figyelt rájuk. Egyre csak Olmudot nézte, mintha végre valami régen várt ismerőst látna viszont.
– Ezüstszemű Levandel mesélt rólad – mondta, mikor aztán mind elősorolták nevüket. – Megjósolta, hogy fiam több dologban is túllép őseink szokásain. Emberekkel szövetkezik majd, és barátjává fogadja a farkastestvérek szabad népének utolsó leszármazottját.
Olmud úgy meredt az öregre, mint aki hirtelen nem is tudja, nevessen vagy felháborodjon. Ő szándékosan nem beszélt származásáról Hessgeron előtt, hiszen annak elbeszéléséből hamar kiderült, milyen rossz emléket táplálnak szülei régvolt törzse iránt. A fiúra tekintve látta, hogy az máris úgy néz rá, mintha arcul ütötte volna.
– Még mindig azt mondom, vedd vissza, ha nem tartasz rá méltónak – nyújtotta felé ismét az íjat egy bocsánatkérő mosoly kíséretében. 
Hessgeron azonban egy hideg pillantással megrázta a fejét.
– Egy szarvastestvér akkor is állja a szavát, ha egy farkastestvérnek adta azt – mondta dölyfösen. – Menjetek, mulassatok, aztán pihenjetek. Holnap korán indulunk. 
Még egy sokat mondó pillantást lövellt az apja felé, azután megfordult, és a fák közé sietett.
Olmud tanácstalanul nézett utána. Összerezzent, amikor Misszerdon kezét érezte meg a vállán.
– Küzd a sorsa ellen, mert még ifjú és makacs. Pedig ha egy kicsit gondolkozna, rájöhetne, hogy ez eleve kudarcra ítélt küzdelem. Bizonyára pont ezzel teljesíti be mindazt, amit a jövőben tennie kell. Ne haragudj rá ezért. Én hiszem, hogy jól kijöttök majd egymással.
Olmud kétkedve nézett rá:
– Nem hiszem, hogy veletek maradnánk. Ha sikerül kiszabadítanunk a testvéreinket, ha nem, mindenképpen másfelé visz innen az utunk. És nem úgy tűnik, hogy a fiad akarna velünk tartani. Ha jól látom, ő is annak örülne leginkább, ha mihamarabb elmennék a közeléből. Nehéz lehet egy ősi ellenségénél tudnia a fegyverét.
– A farkastestvérek soha nem voltak az ellenségeink. Egyetlen nyílvesszőt se repítettünk ki rájuk, és ők sem uszították ránk a farkasokat soha. A fiam és még sokunk fejében nem világos ez. Csupán a szarvasok nem jöttek ki az ő farkasaikkal, és hogy ez ne is okozhasson viszályt az elfek között, úgy döntöttünk, hogy inkább biztonságos messzeségben keresünk új földet magunknak. Ez persze ma már úgy tűnik, mintha mi szaladtunk volna meg a farkastestvérek elől, akik kiűztek minket, és ez sok harcosunk büszkeségét sérti. Bevallom, nekem is hasonló tüske volt a lelkemben tegnapig, azonban ha a fiam tegnap végighallgatja Levandelt, ma talán már ő is másképp állna hozzátok.
– Te nem mondhatnád el neki?
– Talán még Levandelnek sem hinné el. Hiába, a fiam még nem látja, hogy amit az ezüstszemű mond, az nem jövendölés, hanem törvény, amit kér, az nem tanács, hanem parancs. De talán ha te mesélnéd el neki mindezeket egy jó pillanatban, és úgy, mintha a te őseid regéi mondanák mindezt, esetleg elgondolkozna felőle.
Olmud az elfektől nyüzsgő tisztás felé fordult, s néhány lépést távolodott a törzsfőtől. A hatalmas máglyák lángjaiba révedt. Furcsa mód az jutott az eszébe, hogy alig néhány hete egy másik törzsfő kért tőle nagyon hasonló dolgot. Pontosan, hogy szavait saját véleményeként tálalva próbáljon jobb belátásra bírni valakit. S csak annyit ért el, hogy ez a valaki csalódott benne, és elhagyta.
– Apám sokat mesélt a régi törzséről – mondta lassan, továbbra is a tűzbe bámulva. – Néha még énekelt is. Ám soha említést sem tett a szarvastestvérekről. Az énekek arról szóltak, hogy törzsük hatalmas volt, és más törzsek szívesen áldozták saját testvéreiket is, hogy élvezhessék a védelmüket. Gondolom, ez azt is jelentette, hogy akik viszont nem, azok nyugodtan elmehettek más földekre, ahol nem kellett tartaniuk a farkastestvérek falkáitól.
Visszafordult, tekintetével megkereste a törzsfőét.
– Ezt mondhatom el neki.
Misszerdon rövid hallgatás után beleegyezően bólintott.
– Megértem, sőt örülök, hogy távol tartod magad az igaztalan szavak használatától. Fiam okos elf, és ha kell, ennyiből is ért majd. – Kissé széttárta a karjait, és úgy fordult a párbeszédüket végighallgató Hulesék felé: – Gondolom, rátok is számíthatok majd a holnapi üldözésen. Most viszont magam sem tudok mást tanácsolni, mint amit a fiam az elébb: vigadjatok, pihenjetek, amíg csak a kedvetek tartja.
Hules szája sarkában játszó félmosollyal lépett előrébb:
– Ha megengeded, négy nap futás után számunkra a pihenés a vonzóbb. Hol tehetnénk el magunkat holnapig?
Misszerdon intett, hogy kövessék. A tisztástól nem messze, egy frissen rakott lombkunyhóhoz vezette őket.
– Itt elalhattok. Az egyik lerombolt házban lakó családnak készült, de majd szólok nekik, hogy ma estére máshol keressenek szállást. Még akár nálam is elalhatnak, nem lesz gondjuk emiatt.
Olmudék hamar elfoglalták a felkínált helyet. Kicsit szűkösen fértek el az összefont, lombos ágak alatt, de most ez érdekelte őket a legkevésbé. Kevés fészkelődés után mind megtalálták a helyüket.
– Úgy tűnik, a mi sorsunk az, hogy utolérjük Mejimééket – jegyezte meg csendesen Hules, s bár nem címezte senkinek, Olmud tudta, hogy neki szólt.
– Talán mert a sors jobban tudja, kiknek tartozunk többel.
Hules csenddel válaszolt. 
Nemsokára aludtak valamennyien.


Recsegés-ropogásra, rémült sikolyokra riadtak valamennyien. Olmud első pillanatban úgy érezte, még egy percet sem aludt, de a kintről hallottak azonnal kiverték az álmot a szeméből. Félig öntudatlanul kapta fel az íját, és a többiekkel együtt kirontott a lombkunyhóból. 
Odakint még éjszaka volt, csak a tisztás felől villogtak a fények. A szörnyű hangok irányából. 
– Gyerünk, nézzük meg, mi a baj! – adta ki a parancsot Hules, és máris futásnak eredt. A többiek utána. 
Kisvártatva szembetalálkoztak az első menekülőkkel. Tágra nyílt szemükbe páni rémület költözött, láthatóan valami iszonyat elől futottak. 
– Quetterek! Meneküljetek, quetterek! – sikoltozták feléjük.
Megtorpantak. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy pont most támadjanak rájuk!
Olmud kihasználva az alkalmat, gyorsan felajzotta az íját.
– Gyerünk! – kiáltott rá bizonytalankodó társaira. – Segítsünk, ha tudunk!
Újra futásnak eredtek. 
A tisztáson borzalmas látvány tárult a szemük elé. Hatalmas, vérmocskos, szürke kövek hevertek szanaszét a pázsiton. Az azokkal szétrobbantott máglyák szétszórt fényei bezúzott fejű, haldokló és halott elfeket világítottak meg mindenfelé. Gyerekek, asszonyok, férfiak vegyesen. Élők sehol. Aki tehette, eddigre már eliszkolt az égből hulló iszonyat elől. 
Pendülő, szisszenő hangok kéltek a szélső fák alól: az első fegyverekhez jutók már elkezdték az égen köröző ellenségeik ritkítását.
Olmudnak a lélegzete is elakadt, amikor felnézett. Annyi quetter körözött felettük, hogy még a csillagokat is eltakarták.
A következő pillanatban pedig alábuktak.
Hiába sistergett egyre több és több nyílvessző, nem tudták megállítani őket. A földet érő szörnyek azonnal tépni, marcangolni kezdték, akit csak elértek. Fúvócsövek pufogtak, és néhány quetter aléltan hanyatlott hátra. Eddigre azonban már rengetegen leszálltak, és megfutamodásra kényszerítették a közelharcra képtelen íjászokat.
Szerencséjükre Olmudék a tisztás egy másik pontján bukkantak fel, így rájuk alig néhányan támadtak. Olmud az utolsó pillanatban még eleresztett egy nyílvesszőt. A kilőtt szemű quetter ordítva esett hanyatt megtört lendületű landolása végén. A következő azonban egyenesen a nyakukba zuhant.
Hiába spricceltek szét, ekkorra már megvolt az áldozata. Olmud elkeseredetten engedte útjára a következő nyílvesszőt, de Hulesen már nem segíthetett. A megsebzett quetter rongyként dobta arrébb a kitört nyakú elfet, és máris a nekirontó Húhózt csapta meg. A lány vérpermetet fröccsentve csapódott egy fának, majd csuklott élettelenül a tövébe. A látottakon ledermedő elfek saját végzetüket nézhették végig. A következő pillanatban ugyanis a vérgőzös quetter szörnyű ordítással vetette magát közéjük. Két mancsával csapkodva osztotta a halált maga körül.
Olmud véresre harapdált szájjal küldte az újabb és újabb nyílvesszőket legyőzhetetlennek tűnő ellenfelükbe. Hiába aggatta azonban tele a nyilaival, az őrülten forgolódó szörnyben nem bírt komolyabb kárt tenni. Csak mikor már nem akadt több ellenfélre, fordult Olmud felé. A fiú egy pillanatot sem tétovázott. Füléig húzott idegről eresztette az újabb nyílvesszőt a felé lendülő quetterbe. Az egyenesen a mellkasába fúródott, azonban ez sem állította meg. 
Olmud óriási ugrással vetődött félre az útjából. A quetter azonnal utána mozdult, mancsával hatalmasat taszított a levegőbe emelkedett elfen. Olmud úgy érezte, egyszerre minden levegő kiszakadt belőle. Az ütéstől megpördülve, takarójából kicsavarodva zuhant egy fa tövébe. Szemei előtt százával kezdtek pattogni az aprócska csillagok. Fuldokolva, szédelegve térdelt fel, és bár nem látta pontosan hová, de kezében szorongatott fegyveréből ellőtte utolsó nyilát. Az artikulátlan hörgésbe fulladó üvöltés tudatta vele, hogy szerencséje volt. Amint lélegzethez jutott, elmúlt a szeme káprázása is. Társait sehol sem találta. Nem törődött a keresgélésükkel, hiszen a tisztás felől dühöngő csata hangjait hallotta. Gyorsan megkereste a tegezét, amiből ugyan sok nyílvessző szerteszóródott, mégsem kezdte összeszedegetni őket, hanem vállára kanyarintva a maradékot, kikerülve az átlőtt torkú quettert, rohanvást indult a csatazaj felé.
Épp jókor érkezett, hogy lássa, miféle újabb aljasságba kezdtek ellenségeik.
Néhány quetter a társaik fedezékében a tüzek maradékát hajigálta a lombok közé. Nem törődve a mancsukat égető fájdalommal azon mesterkedtek, hogy rájuk gyújtsák a várost. Ha a fák nem is, a koronájukba épült házak hamar lángot fogtak.
A legtöbb íjász figyelmét most az kötötte le, hogy a közéjük rontott quettereket ártalmatlanítsák valahogy, a gyújtogatókra csupán elvétve lőhettek néhány sebtében eleresztett nyílvesszőt. A fúvólövedékek nehezen találtak utat a vastag szőrön és bőrön keresztül, a kardokkal pedig szinte lehetetlenség volt a közelükbe férkőzni. Amíg tehát az íjászokat sakkban tartották, a quetterek szinte bántatlanul gyújtogathattak, s ölhették a többi elfet.
Olmud alig egy szempillantás alatt mérte fel a helyzetet, majd hirtelen tarkón lőtte az egyik neki háttal álló gyújtogatót, aztán visszarohant a fák közé. Hatalmas kört leírva, a fák rejtekében bízva kerülte meg a tisztást, hogy az íjászok megsegítésére siessen. Közben újabb házak gyulladtak ki a feje felett. 
Lángolva hulló zsarátnokok között érkezett az egyik szorongatott íjászcsapat mögé. Maradék vesszőit kilőve ártalmatlanította a jobbról és balról támadó két quettert, majd tanácstalan rémülettel meredt rá a háta mögül felbukkanó harmadikra. A tarkójából kimeredő nyílvesszőről azonnal felismerte, melyik az, és miért pont rá vadászik. Mire mozdulhatott volna, már rajta is volt. Riadtan ugrott hátra a lesújtó mancs elől, aztán oldalra a másiktól, de tudta, a következő ütés elől már nem lesz menekvés; háta egy fatörzsnek ütközött.
Ám nem volt következő ütés. A szörny pofája hirtelen a fájdalom grimaszába torzult, aztán csodálkozásba meredt még egy néhány pillanatig. Hallatszott, ahogy újabb és újabb lövések érik hátulról. A nyilakkal teletűzdelt quetter Olmud lábai elé rogyott. Mögötte feltűntek az imént felszabadított íjászok, akik ezek szerint hamar reagáltak a megváltozott helyzetre. Hessgeron is köztük volt. Riadtan ugráló szemekkel kémlelt körbe, majd amikor meggyőződött róla, hogy egyelőre nincs újabb támadójuk, egy teli tegezt hajított Olmud felé.
– Nesze! Menj a túloldalra, és fedezd a visszavonulókat! Mi még tartjuk magunkat, amíg lehet!
– Minek? – kiáltott vissza Olmud.
– Sokan rekedtek a város északi felén, és a tűz erre hajtja őket! Indulj már! Odaát alig van íjász! A déli sűrűben találkozunk!
Olmud erre szó nélkül rohanni kezdett visszafelé. Lángoló avarfoltokon ugrott keresztül, rémülten menekülő szarvas elől bukott le, és közben elkeseredve látta, hogy a tisztás körül jóformán mindenütt lángokban áll az erdő.
Már azt sem tudta, merre jár, amikor újabb quetterre bukkant. Az gyilkos dühvel szaggatta a kardjaikkal rárontó elfeket, miközben csikorgó nyelvén üvöltött valamit. Olmud egyetlen nyílvesszőt lőhetett csak rá, mivel az a következő pillanatban felrúgta magát, és a sűrű lombok szaggatásától sem kímélve szárnyait, eltűnt fölöttük.
– Futás dél felé, a sűrűbe! – kiáltotta oda az elfeknek, majd máris rohant tovább.
Akivel csak találkozott, mindenkinek ezt kiabálta. Aztán már nem volt kinek. Körülötte a lángoló erdőből már nem szaladtak felé többen. Olmud ziháló tüdővel torpant meg. Egyre jobban szaggatott az oldala, ott, ahol a quetter ütésétől a fának csapódott. Bőrét perzselte a forróság, alig kapott levegőt. Egyre sűrűsödött körülötte a füst, ami forró szélként cibálta haját. Szállongó pernye és parázs csipkedte arcát, fülét, vállait.
Köhögve-krákogva fordult a tisztás vélt iránya felé. Gondolta, az van legközelebb, ahol nem lángol minden. Fuldokolva bukott ki a fák közül. Könnybe lábadt szemmel nézett szét, miközben megperzselt kezével vesszőt helyezett a húrra.
Ám a csata időközben befejeződött. Körben, a lángoló fák alatt már sehol sem látott harcoló feleket, csak döglött quettereket, sok-sok elf teteme között.
Az északi oldalon ekkor újabb néhány elf bukkant ki. Az alig fél tucat elf közül kettő nagyon rossz állapotban volt. Egyiküknek a haja, másiknak az összes ruhája lángolt. Ez utóbbi sikoltozva vetette magát a földre, és próbálta oltani magát, amint maguk mögött hagyták a lángoló erdőt. Mások is csapkodták, ahol érték, nem törődve vele, nekik micsoda kínt okoz a lángokba nyúlkálás. 
Mire Olmud odaért, már nem volt mit segítsen. A sikolyba torzult arcú elf kiszenvedett. Lába még rángott néhányat, aztán a lángokkal együtt életének utolsó szikrája is kihunyt.
A leégett hajú elf nő sikítva vetette magát a halottra, mintha a két kezével akarná visszarángatni az élők közé. Sikolyát lassan őrjöngő, elkeseredett zokogás váltotta fel. 
Olmud elfordult, és hányt. Most tudatosult benne, hogy nem először. Gyomrából már csak a keserű epe tört elő.
Közben szél támadt, és sűrű füstöt terelt a tisztásra. 
– Gyertek a déli sűrűbe, ott vannak a többiek is – krákogta Olmud, majd ő is a zokogó nő hóna alá nyúlt, hogy segítsen felállítani, cipelni. A megmaradt öt elf halott társukat hátrahagyva kezdett dél felé botorkálni. 
Hatalmasat dördült az ég. A szél megerősödött, és hol innen, hol onnan vágta arcukba a füstterhes forróságot.
Aztán eleredt a zivatar. A hatalmas cseppek pillanatok alatt megsűrűsödtek, egybemosva rajtuk vért, kormot, izzadtságot.
Olmud ekkor vette észre, hogy a tisztásról eltűntek a kövek. Alig néhány hevert csupán a felperzselt fűben. Egy pillanat alatt felfogta, mit jelent mindez.
– Dögöljetek meg! – üvöltötte elboruló aggyal, és nem törődve tovább sem a nővel, sem az oldalát tépő fájdalommal, dühéből megújuló erővel kezdett rohanni dél felé. Lába nem érezte a talajt, és mintha csak álmot látna, úgy érzékelte a terepet maga körül. Karvalyként csapódott a fák közé, és villámként cikázott tovább közöttük. Az az érzés repítette, mint amikor Jopüje után indult.
És mint akkor, most is elkésett.
Látta maga előtt a megsűrűsödő aljú erdőt és a magasból alászakadó kőesőt. Iszonyú recsegéssel szaggatták a lombot, karvastagságú ágakat sodortak magukkal, hogy elkeseredett üvöltést, halálhörgést szüreteljenek a sűrűbe bújt elfektől. Olmud velük ordított.
Kettesével lőtte a megritkított lombok fölé maradék nyílvesszőit, és sebzetten felbömbölő quetterek jelezték, hogy valami természetfeletti módon elérték céljukat.
A sűrű zápor ugyan eltakarta előle az eget, mégis tudta, amikor utolsó vesszőjét is ellőtte, hogy ezt már csak utánaküldi elszárnyaló ellenségeinek.
Nyöszörgő sebesültek, jajveszékelő, szeretteiket elveszített túlélők fogadták a sűrűben.
– Gyertek! – kiabált Olmud mindenfelé. – Gyertek elő! El kell mennünk innen! Vissza kell mennünk a városba, összeszedni, amit lehet, aztán eltűnni, amilyen gyorsan csak lehet!
– Miért? – fogta meg a karját egy könnyes szemű asszony. – Visszajönnek?
– Szerintem csak újabb kövekért mentek. Nem találhatnak itt minket!
Szavai hatására az elfek végre felfogták, hogy cselekedniük kell. Egyre többen álltak fel, hogy segítsenek a sebesülteknek, majd vánszorogva megindultak visszafelé.
A kiadós zápor végre csendesedni kezdett.
Ekkorra értek oda az utolsó túlélők a városból, az íjászok vezetésével. Velük is sok sebesült érkezett.
– Miért hagytátok el a sűrűt? – állt nekik azonnal Hessgeron. – És ha visszajönnek?
– Akkor újabb köveket is hoznak, és azt is a fejünkre szórják – lépett elé Olmud. – Új rejtekhely kell. Ezt már ismerik. Talán a legjobb lenne azonnal útrakelni, és új helyet keresni. Sziremondának már úgyis vége.
Hessgeron fejét csóválva meredt rá.
– Sok a sebesült, rengeteg a halott. Őket nem hagyhatjuk hátra, de nem is cipelhetjük magunkkal.
– Akkor hívjátok vissza a szarvasaitokat, és rakjátok fel azokra, akit lehet!
– Szarvastestvéreink közül is ott pusztultak sokan. Akik elszaladtak, talán hetekig nem fognak visszamerészkedni. – Hessgeron homlokát masszírozva, feszülten gondolkozott. Végül döntött, s döntését felemelt hangon tudatta a körülötte állókkal: – A völgykatlan mögötti sűrűbe húzódunk vissza. Ott egy ideig meghúzhatjuk magunkat. Azt is eldönthetjük azalatt, merre, hogyan tovább.
– Jó. Sok víz kell majd oda, és állandó őrség. Lehet, már most el kéne küldeni néhány elfet, hogy szedjék össze, ami fegyver és nyílvessző maradt a tűz után…
Hessgeron kezét felemelve fojtotta a szót Olmudba.
– Hidd el, apám mellett sok mindent megtanultam már ezekről. Ha nem haragszol, én inkább nem küldeném szerte a harcképes elfeket. Előbb a sebesültek, gyerekek és öregek kerüljenek biztonságos helyre, a többi utána jöhet.
– Legyen – hajtott fejet Olmud. – Bizonyára apád is ezt tanácsolja majd. 
– Apám halott. És az egyik quetter el is ragadta a holttestét a legelőről.
Olmud teljesen megrendült. Ha eddig nehéznek találta is a helyzetet, ez a hír tovább sötétítette a képet.
Szótlanságba merülve indult a völgykatlan felé Hessgeron mellett. Még az sem deríthetett a kedvén, hogy előkerült Talarn. Hamar kiderült, ő maradt egyedül a társai közül. Húhóz, akit egy másik elf segítségével cipelt, a végét járta. 
Rögvest eszébe jutott Hules elvesztésének pillanata. Lopva Húhózra lesett. A quetter karmai mélyen felhasították a testét, talán több szervét is.
A lány tekintete ijesztően üres volt. Haldoklott.
Tudta, most nincs szó, amit vigasztalásként mondhatna. 
A völgykatlan mögötti fiatal erdő alját durva, elvadult bozótos tette szinte járhatatlanná. Tüskés volt és kényelmetlen, de legalább némi biztonságot ígért. 
Mire elhelyezték a sebesülteket, újra eleredt az eső. Az amúgy is elázott elfek egykedvűen fogadták a hűvös áldást. Olmud előbb sebekre, égésre való füveket szedett a többiekkel, amikkel némileg elláthatta a sérüléseit, majd a hajnal első fényeinél nekiindult, hogy vizet hozzon a láztól égő sebesülteknek. Hessgeron azonban megállította.
– Az a lány… aki veletek volt… – tekintete mondta ki a szomorú hírt.
Olmud lehajtotta a fejét. Sajnos, ezzel számolnia kellett. 
– Megyek – sóhajtott fel –, mert ha lemaradok a többiektől, nem találok a forrásaitokig.
– Jobban örülnék, ha te meg a társad inkább azokkal tartanátok, akik visszamennek Sziremondába, begyűjteni, amit lehet. Főleg fegyverekre gondolok. 
– Miért pont mi?
– Íjjal a kezedben győzhetetlen vagy. Most viszont üres a tegezed. A források helyét mi jobban ismerjük, a városban azonban így is, úgy is kutatni kell majd. Aztán… ti azért mégsem a rokonaitok hullái közé mentek vissza.
Olmud megértően bólintott. Hamar összeszedte Talarnt, majd a melléjük rendelt szarvastestvérekkel a város felé vették az irányt.
Még neki is nehezére esett elviselni az őket fogadó látványt, így egy cseppet sem csodálkozott, amikor néhányukból felcsuklott a sírás. Megszenesedett, torzókká szaggatott tetemek hevertek mindenfelé. Az égett hús és haj fojtogató bűze az esős idő ellenére is gyomorforgató töménységgel párállott fel. Feketére perzselődött törzsek, lecsonkult ágvégek meredeztek az egykori elf város helyén. Sok helyütt még mindig füstölt, gőzölt az avar.
Kevés használható fegyvert találtak. Sorra kerültek kezükbe a leégett tollú nyílvesszők, a használhatatlanná vetemedett íjak. Lassan teltek a tegezek, s alig pár tucat íjuk volt, mikor a tisztás körüli helyet, a főbb harcok színterét átkutatták. Később, a távolabbi városrészekben már nagyobb szerencsével jártak. Igaz, főként csak kardokat, de épeket sikerült kibányászni a házak romjai alól. Úgy tűnt, ez a kevésbé használható, kevesebbre becsült fegyver lesz, amiből tudnak vinni annyit, hogy mindenkinek jusson.
Már az északi városrészt kutatták – a legtöbben itt égtek benn –, amikor csörtető hangokra, idegen beszéd foszlányaira lettek figyelmesek. 
– Ha jól tudom, a disznók nem szoktak beszélgetni?! – egyenesedett fel Talarn az egyik füstölgő rom mellől.
– Szóródjunk szét! – utasította őket Olmud és eldobva az összegyűjtött kardokat, máris egy fa takarásába ugrott. Kezében ekkor már ott volt az íj.
A többiek sietve követték a példáját. 
A közeledők lassan kiértek a fák takarásából. Olmud első döbbenetében majdnem eleresztette a nyílvesszőjét. 
Bár még sosem látta őket, rögtön kitalálta, kiket lát.
Egy emberhorda közeledett feléjük.

000-Felhívás

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Látogass el Patreon oldalunkra, ahol INGYENES tagsággal is letöltheted az összes megjelenő e-könyvünket! 

15.

Trritokk magában dohogva szaggatta a levegőt. Fél mancsában ernyedten lógott a döglött elfizing. A másik mancsát használni sem tudta, olyan mély, fájdalmas sebet lukasztott bele az az átkozott nyílvessző. Még így is áldhatta a szerencséjét, hogy ennyivel meg egy nem túl komoly vágással a bal lábán megúszta. Ha egy pillanattal később vetődik a levegőbe, nem csak a szárnyát és vállát, hanem egyenesen a fejét lukasztja át az a kis elfizing.
Nem tudott igazán örülni a sikeres akciónak. Hiába kapott még húsz zrogdavart a csapatához, többet ártottak, mint használtak. Kevés volt az idő, hogy fegyelemre szoktassa őket, így viszont a többiek morálját rombolták. Hiába rágta a szájukba a taktikát, hiába állt melléjük a szerencse azokkal a hatalmas, mindent bevilágító máglyákkal, quettereiből rögtön a kövek lehajítása után kitört a zrogdavar. Ahelyett, hogy a megbeszélt módon elvágták volna a menekülés útját, inkább közéjük vetették magukat, és azonmód elkezdték szétzavarni a megriadt kis jószágokat. 
És ez óriási hiba volt!
Ezek a jószágok ugyanis fenemód elvadultak, amióta kikerültek a felügyelet alól. Szívesen eljátszadozott volna azzal, amelyik kitalálta azt a lövöldözős faszerszámot! Meg azzal is, amelyik az első olyan éles fémkarmot készítette!
Még jó, hogy nagyjából tudták, hová menekültek! A második kőzápor talán helyrehozta, amit a fegyelmezetlen landolás eltolt.
Hiába, no! Az igazi vezérek sajátja, hogy azonnal felismerik, mi a teendő! Külön szerencse, hogy a vezetőjüket is sikerült kiszúrnia a tisztáson. Pompásan fejen találta a kövével, aztán biztonságos helyre vitte, mielőtt visszaszállt a csatározásba. Most aztán akármennyien is maradtak a kis jószágok, eléggé meg lehetnek zavarodva hozzá, hogy a végjáték kimenetele ne lehessen kétséges! Csak annyit sajnált, hogy azt már nem lesz alkalma végignézni.
Még ennél is jobban sajnálta azt a húsznál is több quettert, akiket saját balgaságuk csalt a halálba. Micsoda szégyenletes halál! Elbukni saját jószágaikkal szemben!
Ahogy hátrapillantott, jó pár sebesültet összeszámolhatott saját magán kívül. Őket nem sajnálta. Legalább tanulnak belőle.
Trritokkot egyedül az vigasztalta, hogy végre harcossá lett. Miután leadja a szőröskarúak főnökének ezt a döglött elfizinget, azonnal jelentést tesz Korr’hoakk királynak. Sikerei után nem szégyenítheti meg azzal, hogy ismét valami zrogdavaroknak való feladatot sóz rá!
Tisztában volt ugyan vele, hogy ez az expedíció sem volt még igazán katonai feladat – végül is melyik harcos alacsonyodna odáig, hogy jószágok ellen vonuljon? –, de az, hogy ezzel a zrogdavar csürhével ilyen maradéktalanul sikerült teljesítenie a rábízott feladatot, bőven bizonyítja a rátermettségét!
Miközben ilyenformán morfondírozott magában, alatta őrült sebességgel száguldott az irdatlan erdőség. Egyre nagyobb dombok hullámosították a tájat, és a háttérben már kirajzolódott a hegy is, amelyről a köveket hozták a támadáshoz. Azonban amint megpillantotta az egyik apró tisztáson pislogó tüzet, gondolatai máris a valóságba ugrottak vissza. 
– Figyeljetek! – ordított hátra. – Ti a tisztás fölött köröztök, amíg én beszélek velük odalent! Csakis, ismétlem, csakis akkor támadhattok, ha én parancsot adok rá! Ha ezt is elszúrjátok, jelenteni fogom Korr’hoakk királynak, aztán mehettek mind goblinokra vadászni északra!
Néhány „igenis”-szerű morranás jelezte Trritokknak, hogy megértették a parancsot.
Megkezdte hát az ereszkedést. Most nem kőként zuhant alá, mint alig egy órája az elfizingek közé, hanem óvatos, egyre szűkülő körökkel kezdte kerülgetni a tüzet. Nem csak sebesülései és a vele cipelt dög tették ezt szükségessé, hanem a tisztáson várakozó jószágokat sem lett volna tanácsos megriasztani. Az igénytelenül összehordott tábortűz körül ugyanis jó tucatnyi troll heverészett. Már az is sikernek számított, hogy a megbeszélt helyen és időben tényleg ott vártak rájuk. Remélte, nem felejtették el időközben, hogy miért is. 
Csak akkor ereszkedett közéjük, amikor már mind felfigyeltek jelző rikoltásaira, és a quetterei is megfelelő mélységre ereszkedtek hozzá, hogy a lassan hajnalodó égbolton kivehető legyen számbeli fölényük.
Még jóformán földet sem ért, amikor az egyikük máris rámordult:
– Győzelem van? Sok hús, nekünk kaja?
– Igen – felelt gyorsan Trritokk. Az utóbbi napokban volt alkalma kitapasztalni, miként lehet beszélni ezekkel a félvad behemótokkal. Gyorsan összeszedte minden troll nyelvtudását, és nekilátott meggyőzni őket: – Sok hús, megsütve nektek, arra! – mutatott egyenesen visszafelé, amerről érkeztek.
– Ez – mutatott most a mancsában cipelt dögre súlyos kőbunkójával – kaja nekem, vezér?
– Nem. – Trritokk némán átkozta magát, amiért nem adta át az elfizing tetemét valamelyik quetterének, mielőtt leszállt. – Ez nagy-nagy quetter vezérnek kaja. Viszem neki.
A troll erre olyat csapott fegyverével maga mellé a földre, hogy mögötte a tábortűz rögvest magába roskadt.
– Huroh éhes! Add kaja Hurohnak! Vigyél quetter vezérnek másik!
– Nem. Siess húshoz, ahol mondtam, mert elviszik élők előletek!
A troll most Trritokk lába elé csapott a kőbunkóval, ha lehet, még nagyobbat, mint az előbb.
– Add nekem kaja!!!
Trritokk, bár kissé kezdte elveszíteni a türelmét, rezzenéstelen tekintettel és továbbra is nyugodt hangon felelte:
– Nektek ajándék sok hús, arra – intett maga mögé ismét, aztán az ég felé mutatott: – Ha megsértesz, sok quetter harcost megsértesz! Neked sok-sok ajándék kaja, csak menni arra. Te nem kér sok kaja, de elvenni akar nagy-nagy quetter vezér kicsi kaja? Troll vezér akar sérteni quetter vezért?
Ez egy kissé sok volt a trollnak, ezért néhány percig csupán maga elé bambulva próbálta értelmezni a hallottakat. Végül felsandított az egyre világosodó égboltra, amit szinte elleptek a fejük felett köröző quetterek, majd latymatagon még egyszer Trritokk elé csapott.
– Megyünk enni kaja. – Hátrafordult a némán bambuló társaihoz – Menni, enni kaja!
Lelkesült üvöltést kapott válaszul.
Trritokk próbálta palástolni megkönnyebbülését. 
– Ahol füst-szag van, ott a kaja! – mondta még búcsúzóul, aztán a levegőbe rúgta magát.

16.

Az emberek hitetlenkedve és megdöbbenve torpantak meg a kormos fák tövében. Érthetetlen nyelvükön mind egy társukat kérdezgették, aki tanácstalan arccal válaszolgatott nekik. Aztán kilépett közülük, és bátortalanul egy trillát fütyült a romok felé.
Az Olmud mellett rejtőzködő szarvastestvér leeresztette az íját, és kilépett a fatörzs mögül.
– Nincs értelme, Huiskawa. Nincsenek őrök.
Olmudnak ekkor tűnt fel, hogy a jövevények vezetője mégsem ember. Vagy legalábbis nem teljesen az. Míg az emberek vaskosak voltak és darabos mozgásúak, ő inkább nyúlánknak tűnt, mozdulatai egymásba hajlottak. A többi emberférfitól eltérően az ő arcát nem borította durva, bozontos szőr, és ami a leginkább elkülönítette az emberektől; gesztenyeszín haja alól hosszú, hegyes fül és hatalmas, mandulavágású, barna szempár villant elő.
– Mi történt veletek? – kérdezte az, furcsán ejtve az elfek szavait. Körbe intett: – Talán quetterek támadtak rátok?
– Pontosan. Gyászba fordították a tavaszünnepet. Nagyon alkalmatlan időben jöttél hozzánk. Sírást és szenvedést láthatsz most csak nálunk. Az emberekkel is meggyűlt a bajunk nemrég, úgyhogy barátaid sem számíthatnak túl sok jóra tőlünk.
– Nem hiszem, hogy pont velük akadt volna gondotok. Quetterek elől menekülnek ők is. A közös baj nem ellenségeskedést, hanem szövetséget kíván, nem gondolod? 
– Nem hiszem, hogy erről meggyőzhetnéd Hessgeront – csóválta fejét a szarvastestvér. Közben a többiek is előléptek a fák mögül. – Misszerdon után ő a törzs főnöke. Az ő szarvastestvérét vágták le és sütötték meg azok, akikről szóltam.
– Vezess hozzá! Az emberek megvárnak itt. 
Madárkirály hátra fordult, és néhány szót mondott az arrébb várakozóknak. A beleegyező bólintások mellett zsörtölődő mormogás csapott fel. 
Madárkirály visszafordult:
– Maradnak. Éhesek, fáradtak, úgyhogy nem várakoztathatjuk őket sokáig. Vezess Hessgeronhoz!
Az elf kissé megvonta a vállát, aztán intett, hogy kövesse.
Olmud elé állt.
– Mi is megyünk. Összeszedtünk annyi fegyvert, hogy elég legyen elcipelni. – Gyanakvón mérte végig Madárkirályt. – És én is hallani akarom, mi szél hozta ezeket erre.
Az elf ezt is csak egy vállrándítással vette tudomásul, Madárkirály viszont egy mosoly kíséretében rajzolta maga elé a köszöntés jelét:
– A nevemet már tudod. Az emberek nyelvén Madárkirály, délen Aveslorc. Messziről jöhettél, ha még soha nem hallottál rólam.
– Olmud vagyok – viszonozta a fiú kelletlenül a köszöntést. – Szolgatörzsből jöttünk. A Tavaspagony környékén nem találkoztunk a neveddel.
– A régi goblinfalvak területe? – vonta fel a szemöldökét erre a másik. – Nem, arra tényleg nem jártam még soha. A tenyésztelepek körül sok a quetter szállás. Veszélyes hely a madártestvéreim számára. Akkor annyit még elmondanék magamról, hogy anyám emberasszony volt, apám pedig a madártestvérek fia. Népünket szintén a quetterek irtották ki, talán csak én maradtam egyedül. Hidd el, nem az vagyok, aki bárki emberfiát idehozna.
Olmud nem igazán értette ezt a se füle, se farka beszédet, de valamivel mégis alábbhagyott a gyanakvása. Végül is láthatóan régről ismert alak errefelé, és nem is az ő gondja eldönteni, mi legyen vele meg az embercsürhével. Bólintott hát, majd felvette a földre szórt kardokat, és nem törődve az oldalába nyilalló fájdalommal, sem égett kezeinek sajgásával, a többiekkel együtt visszaindult a völgykatlan irányába.
Visszaúton még két túlélőre akadtak. Súlyos égéseik miatt szóba sem jöhetett, hogy magukkal vigyék őket.
– Velük maradok – ajánlotta fel Talarn.
Olmud azonban nem engedte.
– Nem sok értelmét látom. Gyere, majd kitaláljuk, hogyan hozhatjuk el őket, aztán visszajövünk értük. 
Kevés vizükből megitatták a két szerencsétlent, majd továbbindultak.
A völgykatlan mögé érve Olmud meggyőződhetett róla, hogy Madárkirály tényleg ismerős errefelé. Amerre csak elhaladtak, mindenki köszöntötte. Láthatóan örültek a felbukkanásának.
Hessgeron is szívélyesen, de mosolytalanul fogadta.
– Látom, hiába jöttem segítségért, nálatok nagyobb most a szükség – köszöntötte őt a félelf. – Remélem, elfogadod az én és emberbarátaim segítségét.
Hessgeron megütközve nézett rá.
– Az embertelepülések Sziremonda sorsában osztoznak mostanság – sietett a magyarázattal Madárkirály. – Az egyik falu lakóit vezettem erre, hogy éhezés nélkül érhessem el velük a déli városukat, Dumadockot. Amint látom azonban, titeket sem került el a quetterek őrülete. Bevallom, magam sem értem igazán, mi okozza náluk ezt a viselkedést. Az embernépeket sorra elterelik a falvaikból, s van, ahová elfeket telepítenek, másokat felperzselnek. Aki ellenáll nekik, azokat kegyetlenül széttépik. Ezek az emberek, akik velem tartanak, szintén nagy áldozatot hoztak, amikor elszöktek előlük. Őket is megrendítette a kép, ami itt fogadta őket. Átérzik, ami veletek történt, és bizton számíthattok a segítségükre.
Hessgeron tiltakozón emelte fel a kezét:
– Egyáltalán nincs szükségünk az emberek segítségére! Most meg aztán különösen nem! Akármilyen szívhez szólóan is ecseteled nekem szomorú sorsukat, csak fölös teher lenne a számunkra, ha maradnának.
Madárkirály rosszallóan vonta össze a szemöldökét:
– Misszerdon fia, Hessgeron! Szavaid mögött nem sok bölcsességet látok! Szavaimmal nem szomorú képet festek, hanem a valóságot mondom el! Soha nem tettem máshogyan! Ha elküldöd az embereket, arra kényszerítesz, hogy én is elmenjek. Madaraim már most hasznosabb őrséget adnak nektek, mit bármennyi harcosotok! Ahogy látom, még a túlélők összeszedéséhez sem vagytok elegen! Kardokat hozatsz ide, míg a sebesültek vízért nyöszörögnek a romok között! És te csak úgy eldobnál több száz segítő kezet?
Hessgeron szinte megszeppenve húzta be a nyakát. Olmud sejtette, hogy apján kívül még senki sem szólt hozzá így.
– Azt mondod, maradtak sebesültek a városban? Azt mondtad, több száz emberrel jöttél?
– Azt. Egy falu gyerekei, asszonyai, emberei. Csak az ideúton két égett elfet láttunk. Annyit tehettünk, hogy megitattuk őket. Hordágy kellene. Kik fogják elkészíteni? Hányan vannak, akik átfésülhetik a várost a többi után?
– Legyen – hajtott fejet végre Hessgeron. Rövid hallgatás után még hozzátette: – Ha megtennéd, hogy utánanézetsz madártestvéreiddel, szarvastestvéreink hová futottak a tűz elől, sokat segítenél. Még ma el szeretnénk hagyni e helyet. Testvéreink hátán a sebesültek jöhetnének velünk.
Madárkirály megenyhült hangon felelte:
– Megteszem, ami tőlem telik. Apád jó barátjaként, az ő emlékéért most elfogadom a fia vezetését. Ne okozz csalódást. Hallgatom az utasításaidat. Mit tegyenek az emberek?
– Akkor rakjanak össze hordágyakat, és segítsenek a sebesültek és a még használható íjak, kardok felkutatásában. Ha olyan sokan vannak, akár a maradék élelmet is összeszedhetik. Harcolni tudnak?
– Erősek, mint minden ember, de nem harcos népség. Ideúton mutattam nekik néhány fogást a bottal, de eléggé esetlennek tűntek. 
– Elég baj. Ha visszajönnek azok a szörnyetegek, mindenképpen harcolniuk kell. Bottal nem sokra mennek ellenük.
– Hát nem. Még én se szállnék szembe velük.
– Pedig botvívásban nincs párod. Íjad van?
– Nincs. De ha jut, tudok bánni vele.
– Lesz. Kardot találhatunk elegendőt. – Hessgeron töprengve hallgatott egy sort. – Most a legfontosabb a sebesültek összeszedése. Utoljára a holtak maradnak. Nem tudom, merjünk-e halotti máglyákat gyújtani. Nem akarom megtagadni tőlük a gyors utat Aslantassba, de talán ésszerűbb lenne, ha csak a fonataikat vinnénk magunkkal…
– Ha estig nem jönnek vissza a quetterek, mindenképpen közös máglyára hordjuk őket. Vagy ha nagyon kockázatosnak tartod a tűzgyújtást, sírba is temethetünk, mint a déli testvérek. Így azonban semmiképp sem hagyhatjuk itt, hogy dögevők hurcolhassák szerte őket!
– Inkább hajlanék erre az elásásra, de ahhoz meg szerszámunk nincs. Ha estig még sok esőt kapunk, még az is lehet, hogy a tűz fel sem lobban.
– Az embereknél akad szerszám az ásáshoz, akkora tüzet meg képesek leszünk gyújtani, hogy a fonatokat és apádat tisztességgel elküldhessük.
– Apámat elragadták. Tetemét felfalták vagy eldobták valamerre; ez most egyremegy. Őrzöm emlékének hajfonatát. – Hessgeron fájdalmas intéssel szakította meg a holtak körül folyó beszélgetést: – Akkor induljunk. Te menj előre, és beszélj az emberekkel. Én összeszedem, akit tudok, és megyünk a városba. – Gyanúsan csillogó szemmel fordult meg, és szinte futva távozott.
A félelf elboruló arccal vette tudomásul eme újabb hírt. Láthatóan mellbevágta, hogy öreg barátjának még a végtisztességet sem tudják megadni.
– Mehetünk Huiskawával? – szólt az ifjú törzsfőnök után Olmud. A rövid párbeszéd, amit végighallgatott, végleg meggyőzte a félelf felől. Apját és egy kicsit Hulest idézte fel benne, ahogy az imént ráncba szedte a forrófejű Hessgeront. Úgy érezte, minél előbb jóvá kell tennie előbbi, elutasító viselkedését.
– Gyertek – adta meg a választ Madárkirály. A másik talán már meg sem hallotta a kérdést. 
Így Olmud és a félelf, nyomukban a többiekkel, ismét útra keltek, hogy éhesen, szomjasan, fejükben az elmúlt napok fáradságával, de segítsenek a bajba jutottakon. Olmudot még az éjszaka szerzett sérülések is tovább gyengítették, amiket eddig csak nagyjából sikerült ellátnia. Igazából nem tudta eldönteni, hogy a hűvös eső vagy a láz borzongatja-e inkább. Remélte, egy kiadós beszélgetés Madárkirállyal feledteti a kínjait.
– Te vagy az első, aki talán válaszolni tud rá – kezdte –, hogy az emberek népe miért az ősi nép. Tényleg olyan régóta élnek már ezen a világon?
Madárkirály úgy nézett rá, mint akit rajtakaptak.
– Sajnálom, de az én anyám csak egyszerű szövőasszony volt az emberek között. Csupán annyi ismeretre tett szert a múltjuk felől, amit a meséik mondtak. Azok meg… – Szégyenlősen elnevette magát. – Szóval elég, ha annyit mondok, hogy azokban az emberkirályok fiai sárkányokat győznek le? Olyan sárkányokat, akik emberlányokat rabolnak el, és fémből épített várakban laknak! 
– Hú! – nyelt egyet Olmud. – És mondd csak, mi az a vár?
– Olyan ház, amit nagy falak vesznek körbe, hogy megvédje a benne lakót más emberek támadásaitól. Az elfek a hódok építményeire használják ezt a szót. A tréfás az, hogy az embervárakat is gyakran körbeveszi egy vízzel teli árok.
– Na jó, de mi a helyzet az eredetükkel? Azokról mit mesélnek?
– Hasonlókat. Állítólag ezzel a világgal együtt teremtődtek ide, és még az istenek is csak később jöttek utánuk, hogy vezessék őket.
– De ilyet! – rázta a fejét Olmud. – Mégis, azt, hogy „teremtődtek”, hogy értik? Kit tartanak a teremtőjüknek?
A félelf úgy sóhajtott fel, mint akinek nehéz dologhoz kell hozzálátnia.
– Ez az, ahol már nem tudok válaszolni neked. Talán ha tovább maradok az emberekkel, vagy ha felkutatom valamelyik titkos könyvtárukat. – Olmud értetlen arcára pillantva gyorsan helyesbített: – Valamelyik nagy tudású bölcsüket, amilyen az elfeknek Levandel, és akkor talán én is választ kapok ezekre a kérdésekre. Az igazság az, hogy az emberekben nem él úgy bennük a múlt, mint bennünk. Sokuknak már azt is nehéz felidézni, ami vele történt pár évtizeddel korábban, az őseikre pedig úgy tekintenek, mintha nem is az övékéi lennének. Néha még a dicső énekeket sem egyformán énekelik. Egyszerűbben mondva: hosszú távon majdnem olyan feledékenyek, mint a trollok.
Olmud csak egy fáradt mosollyal jutalmazta a szellemességet. Kissé elkedvetlenítette, hogy nem kapott választ. Társalgásuk ellenére gyorsan haladtak, és már újra a kormos fák között jártak. 
– Mondd, lehet, hogy a veled tartó emberek között van olyan bölcs öreg, akitől megtudhatnánk azt, ami a meséik valósága?
– Egy öreg van velük, őt megkérdezhetem. De ne legyenek túlzott reményeid; talán ha valamivel idősebb, mint te.
Olmud cinkos pillantást küldött Talarn felé, majd ártatlan arccal kérdezte meg:
– Akkor miért mondod öregnek?
Madárkirály fáradtan morrant fel:
– Nem igaz, hogy erről sem tudsz! Az emberek még száz évet sem élnek! 
– Én is így hallottam. Épp ezért gondolom, hogy akkor aggastyánnak, vagy még inkább matuzsálemnek kéne mondanod, a maga közel százötven esztendejével!
Most a félelfen volt a csodálkozás sora.
– Mert te már annyi vagy? Nem gondoltalak volna többnek hetvennél. Már megbocsáss, de még tán ötvennek sem.
– Pedig elmúltam már másfélszáz éves! Kérdezd csak meg bátran a társamat! – intett Talarn felé Olmud.
– Nincs okom kételkedni a szavaidban – rázta meg fejét Madárkirály. – Eddig csak a farkastestvérekről tudtam, hogy éltek köztük örökifjak. A társad is hasonló korú?
– Nem, ez csak az én örökségem. Misszerdon a farkastestvérek utolsó leszármazottjának hívott.
Madárkirály újult érdeklődéssel nézett rajta végig.
– Apám, aki nem sokkal lenne idősebb nálad, sokat mesélt az őseidről. Pusztulásuk előtt szoros barátság volt a két törzs között. Mindig mondogatta, hogy a farkastestvérek után a madártestvérek napjai is meg vannak számlálva. Talán ezért is nem engedte, hogy a törzs szállásterületén legyen az én fészkem is. Igaza volt, vagy sem; csak ennek köszönhettem, hogy életben maradtam. 
– Szóval te is egy olyan utolsó túlélő vagy, mint a szüleim voltak?
– Utolsó leszármazott, mint te. Anyám miatt sohasem lehettem igazi madártestvér.
– És hogyan lett belőled Huiskawa, azaz Madárkirály?
– Ez úgy kialakult. De nézd, megérkeztünk!
Olmud is hallotta, hogy az emberek már a közelükben vannak. Úgy ordítoztak egymásnak, mintha tomboló vihar süvítene körülöttük szemerkélő eső helyett. Néhányuk már a fák között járkált, kíváncsian szemlélve a romokat, mások az erdő épebben maradt felébe kószáltak el, talán hogy ennivaló után kutassanak. A leghangosabbak a gyerekek voltak, akik amint meglátták a közeledő elfeket, visítva ujjongtak a látványukon. Nekik mindegy volt, mekkora pusztulás veszi őket körbe – örültek az életnek, ahogy tudtak.
A félelf gondterhelt arccal fordult Olmud felé.
– Lehet, hogy sokáig tart majd, mire mindent elrendezek köztük. Addig jobb lenne, ha ti folytatnátok a kutatást. Ahol sebesültre akadtok, ott küldjetek valakit magatok közül, és én küldök hordágyat, embert.
– Rendben. A talált fegyvereket majd mindig azzal vitetjük be, aki elkíséri a hordágyasokat.
Madárkirály ezt már csak egy bólintással hagyta helyben, és sietve indult az emberek felé.
Az elkövetkező órák serénykedéssel teltek. Olmudék minden ágat felforgattak, minden hamukupacba beletúrtak. Csakhamar úgy néztek ki, mint a vakondok. Egyre több és több elf kapcsolódott a munkájukhoz, aminek aztán meg is lett az eredménye. Még húszegynéhány sebesültet vittek a völgykatlanba, és ahogy rájuk köszöntött az alkonyat, már mindegyikük hátát valami fegyver díszítette. Még az emberférfiaknak is bőven jutott kard, azok pedig úgy fogadták, mint akik még soha sem kaptak ekkora ajándékot. Még az sem csökkentett a megilletődöttségükön, amikor Madárkirály elmagyarázta nekik, hogy valószínűleg használniuk is kell majd.
– Azt mondják, ha hamarabb lett volna ilyenjük, már korábban is használják, és akkor talán nem csak ennyien vannak itt – hallotta Olmud, amit Hessgeronnak tolmácsolt vissza az emberek félelf vezetője, épp amikor hozzájuk ért, hogy jelentse: készen vannak. 
– Mondjad meg nekik, hogy össze kell hordaniuk a halottakat a tisztásra, és sírt kell ásniuk.
– Fáradtak már, Hessgeron! Ne feledd, ők sem sokat pihentek, amíg ideértek!
– Akkor? Kérjem el tőlük a szerszámaikat, és mi próbáljuk használni őket? Úgy tovább tart, és rosszabb lesz. – Akár az apja egykor, az ifjú törzsfő is a homlokát kezdte dörgölni, míg eszébe nem jutott a megoldás. Tanácstalansága egy csapásra megszűnt, amint végignézett a gyermeki örömöt sugárzó emberarcokon, ahogy a kezükbe markolt kardokat vizsgálgatják, óvatos suhintásokkal méricskélve súlyozásukat, ujjuk begyével próbálva az éleiket. Megnyugodva simította hátra hosszú haját, s nézett újra a félelf szemébe. – Mondd meg nekik, hogy ha segítenek még ennyit, nem csak az élelmünket osztjuk meg velük, de a fegyvereket sem kell visszaadniuk, amikor elválnak útjaink.
Madárkirály elismerő arccal biccentett, majd a kíváncsian felé forduló embereknek továbbította a hírt. A kitörő ujjongás Olmud számára is világossá tette, hogy Hessgeron jó döntést hozott. Nem figyelt tovább, hanem végre megszólalt, hogy tudassa, miért is jött:
– Úgy látom, végeztünk a város felforgatásával. Élelem, fegyverek, kelmék, ruhák, minden, ami használható maradt, a völgykatlannál van. Mivel folytassuk?
– Ti nem vagytok még fáradtak? – fordult felé Hessgeron. – A támadás óta nem láttalak pihenni.
– A törzsfő íja száz karddal felér! – vigyorodott el Olmud, miközben magában tényleg meggondolta, mi lenne, ha itt és most összerogyna. Az oldalát hasogató fájdalom volt a legrosszabb. Hiába kerített rá tormalaput, az nem a fájdalmat, csak a duzzanatot lohasztotta le. Végül aztán mégis állva maradt. Élt ő már át rosszabbakat is. Inkább sóhajtott egy mélyet, és kivallotta aggodalmát, ami az előbbieket hallgatva vetődött fel benne: – De ha megjegyezhetem, nem biztos, hogy a tűzben maradt testvéreiteknek maradt haja.
– Ezt most miért mondod?
– Mert őket csak tűzzel küldheted vissza Aslantassba. Vagy a szellemjárótok tud más utat is?
– Szellemjáró? Az meg ki?
Olmud körül megfordult a világ. Az első, aki eszébe jutott, Hules volt és a társai. Aztán a saját nyakában hordott szütyőre tévedt a keze. Majd eszébe jutottak azok, akiket a leomló hegyoldal tett örök foglyává. Összesen sem voltak annyian, mint a szarvastestvérek halottai, akik most szerte a városban fekszenek, és szintén hiába várják egy szellemjáró útmutatását, aki utat mutathatna nekik. Remélte, hogy csak téved, és Hessgeron csak a szót nem ismeri. Csak kell legyen valaki, akit ha másképp neveznek is, de betölti ezt a tisztet közöttük! 
– Ki az köztetek, aki képes az ősök szellemeit szólítani? Tanácsot kérni tőlük, gyógyítani? A holtak lelkeit Aslantassra irányítani?
Hessgeronnál kezdett derengeni valami.
– Egyszer hallottam, hogy amíg még szolgatörzs voltunk, nekünk is voltak ilyen öregjeink, de aztán Levandel haragja elsöpörte a tiszteletüket. A régiek butasága volt, hogy nem látták: a gyógyerő a füvekben, bogarakban van, a bölcsesség az élő öregek emlékezetében, az Aslantassba vezető út pedig mindnyájunk lelkében ott lakozik, csupán a test börtöne szab gátat neki, hogy nekiindulhassunk. A tűz az élők emlékezete, ha csak egy fonatot lobbant el, és a gyors szabadulás, ha az egész test máglyára kerül. Nem érzem hát nagy bajnak, ha sokaknak már fonatát sem vehetjük, mielőtt a földbe kerülnének. 
Olmud nem kevés kétkedéssel fogadta a hallottakat:
– Az én apám sohasem mondott ilyesmit. Sőt, vállalta a szellemjáró feladatát, amikor őt elvesztettük.
– Most legalább már sejtheted, hogy miért – bólintott rá Hessgeron. – Bizonyára bölcsen belátta, hogy sokkal nehezebb lenne mindenféle új dolgokat elfogadtatnia egy egész törzzsel, mint inkább neki hajlani.
Olmud a magyarázatot hallgatva maga is kezdte kissé másképpen látni a dolgokat. Legalábbis azt, amit apja gyakran emlegetett, nevezetesen, hogy ő is tud úgy beszélgetni a szellemekkel, mint a szellemjáró.
Azért hangosan csak ennyit válaszolt:
– Szívesen elbeszélgetnék végre azzal a Levandellel.
– Szerinte csak azok látnak szellemeket, akik túl sok nektarint isznak – tette még hozzá Hessgeron egy gyenge, szomorkás mosoly kíséretében. – Beszélgetni meg azok szoktak velük, akik mindenféle gombát válogatás nélkül befalnak.
– Van itt más gond is! – fordult feléjük ismét Madárkirály. – Az mondják, ők szívesen segítenek, de alig fél tucat ásószerszámjuk van, amivel ennyi holttestnek talán napokig is eltart, mire kiássák a megfelelő gödröt.
– Az nem jó – rázta meg a fejét Hessgeron. Legkésőbb hajnalban már útra készen akarok állni. Minél tovább maradunk, annál nagyobb veszélyt vállalunk. 
Madárkirály kis ideig úgy állt előttük, mint aki állva elaludt.
– Most beszél a madarakkal – súgta oda az értetlenül néző Olmudnak Hessgeron. 
– A szarvastestvéreitek innen délnek verődtek össze, és már egy legelőn vannak. Quettereknek nyoma sincs a környéken – jelentette ki a félelf, visszatérve a révületéből. – Az én őrségem a nap végével megszűnik. A madártestvéreim már elültek.
– Köszönöm. Majd küldök ki őröket – hagyta rá az ifjú törzsfő. – Ha így áll a helyzet, akkor az emberek csak annyit tegyenek meg, hogy összehordják, ami éghető maradt a környéken. Ha jól tudom, nem sokat látnak a sötétben.
– Rosszabbul látnak a szarvasoknál.
Hessgeron széttárt karral fordult Olmud felé:
– Akkor a mi dolgunk lesz a testvéreink tetemeinek összehordása. Gyere, menjünk, szóljunk a többieknek!
Olmud elbizonytalanodva gondolt bele, hány összeégett holttestet is hagytak napközben kiterítve a romok mellett. 
Rengeteget. Nem volt biztos benne, hogy végig bírni fogja.
Gyanúja néhány órával később beigazolódott. A ki tudja hanyadik hullát cipelte éppen kifelé egy rögtönzött hordágyon, a sötét erdőben, amikor lábai felmondták a szolgálatot, és orra bukott. Kínzó köhögés tört rá, s mikor felsegítették, vér ízét érezte a nyelvén.
– Pihenned kell, idegen! – hajolt hozzá egy elf, akit elhomályosuló tekintete képtelen volt felismerni. Valami édeskés ital hűvösét érezte meg a szájában, majd elfolyt körülötte a világ.


Mintha valami rossz álom ismétlődött volna megint. Olmud veszett ordítozásra, recsegés-ropogásra tért magához. Utolsó emléke az volt, hogy felsegítették a földről, de ez mintha alig egy pár perccel ezelőtt történt volna. Körülötte még mindig sötét volt az erdő, és a levegő hűvösét tekintve messze járt a hajnal is.
Hogy mindez nem álom volt, arra nagyon hamar ráébresztették a körülötte sikoltozva menekülő emberek és elfek. Főként nők.
– Trollok! Meneküljetek, trollok! – hallotta mindenfelől. Elgyötörve tápászkodott fel, s mert maga körül senkit sem talált a menekülőkön kívül, egymaga indult meg visszafelé. Kómás fejjel akasztotta le válláról az íjat, s tett rá két nyílvesszőt. Csak akkor torpant meg, amikor Talarnt is megpillantotta a menekülők között. Az elf egyenesen felé tartott, és már messziről kiabált:
– Ezeket nem fogja a nyílvessző! Láttam! Menekülj!
Olmud egy kecses félrelépéssel tért ki az őt elsodorni készülő Talarn elől, aki a következő pillanatban hatalmasat bukott a hátul felejtett lábában.
– Akkor talán megpróbálkozhatnánk a kardokkal, nem gondolod? – hajolt vissza fölé még mindig réveteg tekintettel. A saját hangját is úgy hallotta, mintha víz alá bukott volna; az álomszerű érzés csak nem akarta elhagyni.
Talarn szinte riadtan nézett vissza rá.
– Attól, hogy te úgy lősz azzal az íjjal, mint aki ezzel született, mi még nem akarunk meghalni!
Olmud beleegyezőn bólintott, majd tovább indult a tisztás felé. Hátra se nézett. Valahogy mintha igazán fel sem fogta volna, amit a másik mondott. Csak annyi jutott el hozzá, hogy Talarn nem akar harcolni, ő pedig semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy győzködni kezdje. Talán mert nem is tudná megtenni. Miért is küzdene?
Talarn nem a törzsfő íját hordja a vállán, egy egyszerű bronzkard pedig még nem von magával akkora felelősséget, hogy úgy érezze, vérével tartozik a szarvastestvéreknek.
Ahogy a tisztás szélére ért, különös kép tárult a szeme elé:
A középen lobogó hatalmas máglya előtt emberek hada próbált megfékezni néhány nekivadulva csapkodó trollt. Bár Olmud még életében nem látott ilyen szörnyeket, a régi mesék leírásai és Lesseron múltkori, rövid jellemzése egyértelműen elárulta számára, kiket is lát. Oldalt, néhány elf íjász azt a trollt lőtte, amelyik nem törődve a máglya forróságával, módszeresen pakolta róla lefelé a félig égett hullákat. Némelyikbe – mintegy csak kíváncsiságból – bele is harapott. A hátán és tarkóján kopogó nyílvesszők láthatóan nem okoztak neki nagyobb bosszúságot, mint egy lépet fosztogató medvének a dühödt méhek támadása. 
Lenyűgözve bámulta néhány pillanatig az irdatlan erejű fenevadakat, aztán amikor felfogta, hogy azok az elkeseredetten küzdő embertársaikat lapítják maguk körül péppé rettentő kőbunkóikkal, futásba lendült, hogy mielőbb biztos lőtávolba kerülhessen hozzájuk.
Néhány lépés után azonban csak vissza kellett fognia magát, ugyanis oldalába eleven parázsként mart a fájdalom. Nyöszörögve bicegett tehát még közelebb, és amikor az egyik szörny, széles mozdulattal lekaszálva a maga előtti ellenfeleket, kitörni készült, eleresztette a két nyílvesszőt.
Olmud az eddig látottak után arra készült, hogy azok úgy fröccsennek majd szét a szürke szörny páncélos bőrén, mint eleven sziklán, de kellemesen csalódnia kellett. 
A troll fájdalmas üvöltéssel kapott az arcához, és húzta ki belőle az elvörösödött végű nyilat. A másikkal nem volt gondja, minthogy az megpattanva a vállán, messzire repült. Ez sem okozott túl mély sebet.
A zavarát kihasználva azonban újabb emberek vetődhettek a szörnyre. Az egyik vörös hajú, nagy pocakú férfi hatalmas erejű csapással metszette át a troll inait, míg egy kopasz fejű társa, nem törődve a hanyatt dűlő szörny súlyával, szabályosan felnyársalta.
Olmudot újra elborította az a félig öntudatlan állapot, amiből alig néhány pillanatra szakadt ki az imént. Sajgó oldalát kímélő bicegéssel indult meg a többi íjász felé, akik ekkorra már az utolsó vesszőiket lőtték el a tegezükből, de még csak megzavarni sem tudták a halottaikat gyalázó szörnyet. 
– Az emberekkel küzdő trollokat zavarjátok! – kiáltott oda nekik már messziről, s jó példával elöl járva, máris az egyik fülébe lőtt. A megszédült monstrum kőbunkója azonnal kirepült a kezéből, ahogy a fájdalmas sebhez kapott. Bár őt nem tudták azonnal levágni a rárontó emberek, jelentősen megfordult a küzdelem menete.
A jó példa ellenére az íjászok mégsem követték Olmudot, hanem kissé zavartan néztek hol rá, hol pedig Hessgeronra, aki szintén közöttük állt.
Ő megrázta a fejét:
– Mi nem kockáztathatjuk, hogy esetleg embert találunk el. Ne feledd, mi csupán tanultuk az íjászkodást, nem született képességünk!
Olmud ismét beletörődő nyugalommal vette tudomásul az elutasítást. Nem törődve vele, miként szerencsétlenkednek tovább a tűznél álló trollal, elfordult tőlük, és nyugodt egymásutánban az emberek közt tomboló trollokra eregette saját tegezének tartalmát. Mire az utolsó vesszőt is elrepítette, erősen megváltozott a csata képe. 
Már csak két troll állta a sarat a még harcképes férfiak ellen, ám egyre nehézkesebb mozdulataik mutatták, hogy mostanra ők is az erejük végén járnak. Az embereket megrészegítette a közeli győzelem; újult erővel szúrták, vágták őket, ahol érték.
– Nehéz felébreszteni azt, ki a fehér szarvasanya gyógyerejű tejéből iszik – hallotta meg Olmud Hessgeron elgondolkozó hangját maga mellett. – Ahogy elnézlek azonban, rád egyáltalán nem hatott. Járásod arról árulkodik, hogy még mindig fáj az oldalad.
Olmud kábán nézett fel rá:
– Furcsán érzem magam. Mintha még most is álmodnék. – Közben észrevette, hogy a tűznél álló troll mostanra a tűzbe borulva fekszik. – Csak sikerült leterítenetek?
– Egy vesszőnket a jó sors vezérelte, a szerencsétlen pedig fájdalmában a tűzbe borult. Azonnal vége lett.
Hessgeron szavait megcáfolandó, a máglya felől ekkor szörnyű ordítás kélt, és a parázsló-füstölgő bőrű szörny, szikrát és parazsat csapva maga köré, kirontott az égő pokolból.
Egyenesen feléjük.
A kiürült tegezes elfek megdermedtek a döbbenettől. Hessgeron ocsúdott elsőként:
– A halottainkért! – ordította, miközben a hátára szíjazott hüvelyéből kardját előrántva, rohamra indult a vakon gázoló behemót ellen. 
Egyedül Olmud nem követte. Nem csak kardjának hiánya és sajgó oldala tartotta vissza, de egész egyszerűen őt kicsit sem kapta el a harci hevület. Fejét csóválva, kábán nézte, ahogy az elfek nagyját pelyvaként szórja szét maga körül a parázsló bőrű, fájdalomtól megvadult ellenfelük, majd elismerően bólintott, amikor Hessgeron az egyik átégett seben keresztül tövig mártotta testébe a pengéjét. A troll egyetlen nyögéssel terült el ismét. Végleg. 
Ekkor csapott fel az emberek győzelmes kiáltása is.
Mire Hessgeronnak sikerült kirángatnia a troll testébe szorult kardját, Olmud is odaért.
– Szerinted a quetterek küldték őket? – kérdezte a lihegő törzsfőtől. Az először csak bólintott néhányszor.
– Senki más nem mondhatta el nekik, hogy tegnap mennyire meggyengültünk. Sőt már előre el is indíthatták őket, hiszen a Trollhegység ide jó pár nap gyaloglásnyira esik, még nekik is! Ők lettek volna a takarítók. Szavamra, be is válik a számításuk, ha Huiskawa nem hozza tegnap ezeket a derék embereket! Még hogy nem tudnak harcolni! – intett feléjük. – Láttad, hogy nekikestek? Pedig én nem biztattam őket, hiszen egy szavukat sem értem! Itt kíváncsiskodtak, amíg mi elkezdtük az emlékezés szertartását, aztán amikor jöttek az őrök futva, és mondták, hogy mik közelednek, eszükbe sem jutott az asszonyaikkal futni! Mindjárt küldök is hozzájuk néhány elfet, hogy ellássák a sebesültjeiket. Ha Huiskawa visszatér, azonmód tolmácsoltatom vele a köszönetemet.
– Miért, hová ment? – akarta tudni Olmud.
– A szarvastestvéreinkhez. Sokan vele tartottak, mondván jobb az élőkkel foglalkozni, mint a holtakkal.
Olmud furcsálkodva vonta fel a szemöldökét. Neki még úgy is bűntudata volt, amiért nem vett részt Hulesék és a többi testvérük búcsúztatásán, hogy tulajdonképpen öntudatlanságba zuhanva feküdt a kimerültségtől.
– Igen. Magam is így láttam jobbnak – erősítette meg Hessgeron, látva a másik csodálkozását. – Ez az egyetlen módja, hogy minél hamarabb elmehessünk innen. Nem akarom megtudni, még milyen meglepetéseket eszeltek ki pusztulásunkra a quetterek.
Olmud, ha nem is őszinte szívvel, de rábólintott a magyarázatra.
– Most visszahívod a szarvastestvéreket, és befejezitek a szertartást?
– Azt már nem. A szertartásnak a trollok vetettek véget. Akiket leszedtek, visszadobáljuk a máglyára, s csakis nekik még énekelünk egyet. A trollok itt maradnak, ahol vannak, hadd legyen intő jel a quetterek számára. Tőled azt kérem, térj vissza pihenni, mert ma újabb nehéz napnak nézünk elébe.
Olmudnak hirtelen eszébe jutott valami, amitől elfelhősödtek a gondolatai.
– És Mejime? Az elrabolt testvéreink? Ők mikor lesznek kiszabadítva?
Hessgeron kínlódva vakarta meg a homlokát.
– Azt hiszem… az biztos, hogy nem veszítjük őket szem elől, de hogy mikor tudjuk kiszabadítani őket… az attól függ, mennyire kockázatos.
– Két estével ezelőtt a törzsfő fia felállva ígérte, hogy maga bünteti meg azokat az embereket – idézte fel Olmud, cseppnyi gúnnyal a hangjában.
Hessgeron hasonló mód válaszolt:
– Messze van már az a tavaszünnep, akár a gyerekkorom. De akkor se feledd; egy szarvastestvér állja a szavát, még ha egy farkastestvérnek is adta azt! Most menj, pihenj, mert a fogolyszabadításhoz is erő kell!
Olmud ábrázatáról elúsztak a felhők. A köszönet jelét intve maga elé megfordult, és bicegő lépésekkel a fák felé indult. Érezte, jó lesz betartania az ifjú törzsfő utasítását, különben ismét úgy jár, mint néhány órával korábban.

17.

Draudan álmosságával küzdve ücsörgött az őrhelyén. Lelkében szánakozással nézte a fákhoz közözött foglyokat.
Néhány napja, amikor felvetette az elfek összefogdosásának ötletét, még bele se gondolt, mit is jelent ez, micsoda szenvedéseknek teszi majd ki ezeket a szerencsétleneket. Az előző nap végén ketten elájultak közülük az egész napos, hátrakötözött kézzel, felpeckelt szájjal meneteléstől. Akkor végre kaptak vizet. 
Baldi azonban szigorúan utasította Draudant, hogy miután megeteti, megitatja őket, azonnal rakja vissza rájuk a szájpecket. 
Draudan megértette az aggodalmát. 
Úgy tűnt, sikerült némi egérutat nyerniük – talán az a sárkány nagyobb bonyodalmat jelentett az elfeknek, semhogy rögvest utánuk indulhattak volna. Baldi semmi esetre sem akarta volna valami óvatlansággal eljátszani az előnyüket. 
A pecek tehát maradt, az elfek pedig fulladozva bukdácsoltak a menekülő rablók nyomában. 
A mai este már Morekkel is meggyült a baja. A ferde orrú gazfickó mindent megpróbált, hogy visszakerüljön Baldi mellé, őt pedig sikerüljön kiütnie előnyös helyzetéből. Draudan maga is csalódottan vette tudomásul, hogy amióta elmaradt a szerszámokkal telezsúfolt zsákja, a rablóvezér jóval kevesebb figyelemmel tekint rá, mint annak előtte. Mintha csak őt hibáztatná, amiért nincs tüzük, nincs ennivalójuk, és csak az elfektől elvett fegyvereken osztozhatnak.
Morek este már azzal állt elő, hogy igazán levághatnának egyet közülük – végül is nem emberek –, az éhenhalás elkerülése végett.
Draudan magából kikelve hordta le a gazembert, s csak azért nem esett neki ököllel is, mert Moreknél volt az egyik bronzkés. 
Baldi elgondolkozott a dolgon, s azzal érvelt Morek ellenében, hogy fölösleges levágni bármelyiket is, hiszen úgyse tudnak tüzet gyújtani, amin megsüthetnék a húst. Draudan körül fordult egyet a világ. 
Az álnok Morek erre azt válaszolta, hogy bár jó sok fáradtság, de egy kötél és egy vastag ág segítségével tudna tüzet gyújtani.
Szerencsére Draudan nem volt egyedül viszolygásával, így csak elmaradt a szörnyű tor. Az elf-evés mellett állók végül abban egyeztek ki, hogy elég lesz akkor újra tárgyalni a dolgot, ha magától elhullik valamelyik.
Abban biztos volt, hogy Morek mostantól kezdve mindent meg fog tenni, hogy minél hamarabb meglegyen az első halottjuk. S társai is lesznek hozzá.
Hogy az elfek mindebből felfogtak-e valamit, Draudan nem tudta eldönteni, mivel foglyul ejtésük óta dacos hallgatásba merülten tették, amire a vesszőzések és pofonok sarkallták őket. Mindenesetre azt már eldöntötte, hogy mostantól senki másra nem bízza az őrzésüket! 
Draudan éppen fontolóra vette, hogy feláll járni egyet, mielőtt még ledönti az álmosság, amikor halk roppanást hallott maga mögül. Mielőtt megfordulhatott volna, egy kötél szorult a nyakára, azonnal elvágva a levegő útját. Többen is megragadták mindkét oldalról, és a levegőbe emelték. 
– Ide, ehhe’ a fáhó’! – suttogta valamelyik, aztán érezte, ahogy a háta kéregnek nyomódik. 
Hörögve küzdött levegőért, miközben hátracsavart karjait a törzs mögé kötözték. Rongyot tömtek a szájába, mielőtt levették volna nyakáról a kötelet. Első légvételét egy jól irányzott gyomron rúgás akasztotta a tüdejében. Előre görnyedt. Újabb jól irányzott rúgások következtek. Kínjában összefosta magát. Talán hányt is volna, ha a rongy nem fogja vissza öklendezéseit. Morek hangját hallotta maga fölött:
– ’Ost szórakázunk egy kicsit az elf cicákkal! Te pedig holnap nem ugatsz Baldinak semmit se! Különben legközelebb addig rugdoslak, hogy nem csak a szar jön ki a seggeden! Gondolj csak bele! Ha nem járna örökké a pofád – rúgott még egyet –, most velünk tarthatnál!
– Gyé’ má’! – türelmetlenkedett az egyik cimbora. – Mondd, mékk’ kő, oszt lássunk neki, me’ viszketök má’ nagyon!
Izgatott röhhentésekkel, visszafogott sutyorgással hagyták ott a kínjába görnyedt Draudant. Az nemsokára hallhatta a foglyok felől felhangzó tompán csattanó pofonokat, a reccsenő ruhákat, majd a rongyokba fulladt, riadt, aztán fájdalmas sikolyokat. Később a felszakadó, megalázott zokogást. 
Draudan próbálta összeszedni magát. Úgy sejtette, a legények dolguk végeztével úgyse hagyják ki, hogy kicsit még kiéljék rajta a hosszú napok alatt felgyűlt feszültséget. Felegyenesedett hát, hogy végre levegőhöz jusson. Mély légvételekkel próbálta rendbe tenni görcsösen rángatódzó gyomrát.
Furcsa mód, hogy már megvolt a baj, egyáltalán nem öntötte el sem a pánik, sem a düh. Egész józanul próbálta átgondolni, mihez kezdhet, ha az újabb rugdosás után végre magára hagyják. 
Először is ki kell szabadítania hátrakötözött kezét. Egy pillanatig sem hitte, hogy Morekék majd lekötözik, miután végeztek. 
Úgy tűnt, kénytelen lesz kijátszani az utolsó aduászát. 
Szerencséje volt. Arra lett figyelmes, hogy a rablók kissé összekaptak a tiltott gyümölcsön, Morek pedig szitkozódva tereli őket visszafelé. Hogy mi volt a vita tárgya, azt nem tudta kivenni a visszafojtott káromkodásokból, de vele egyikük sem törődött. Ahogy számított rá, ott maradt a fához kötözve. Azonnal nekilátott terve megvalósításához.
Régen, utoljára valamikor gyerekkorában játszott ilyesmit az utcabeli kölykökkel. Mindig csodálkozva figyelték, ahogy addig csűrte-csavarta magát, míg a legbonyolultabbnak hitt csomóikból is kiszabadította először a kezeit, utána pedig már gyorsan a többi tagját is.
Most kicsit más volt. Nem csak annyiból, hogy ezennel nem játékból kötözték ki, de az eltelt évek sokat merevítettek tagjain. Először lábujjhegyre ágaskodva még feljebb tornázta a csuklóit, majd visszaereszkedve hanyatt dőlt. A törzsnek szoruló vállai hangos recsegéssel pattanásig feszültek, de ő fogát összeszorítva még lehetetlenebb helyzetbe erőszakolta karjait. Könyökét és csuklóit behajlítva végre ujjaival is ki tudta tapogatni a csomót. 
Egyszerű paraszthurok zárta le a csuklóit szorító kötelet. Kisujjával akasztott a göb alá, majd térdeit rogyasztgatva, hátát folyamatosan a fához szorítva, egészen betornázta azt a csomóba. Szerencsére nem húzták szorosra. Hamar készen lett a lazítással. 
Másik kézfejét átfordítva, most a mutatóujját akasztotta a meglazított csomóba, és amennyit az ujja hajlításából tudott, áthúzott a kötélből. 
Újabb fogás, újabb hajlítás. Ezt ismételgette mindaddig, amíg a kötél vége át nem csusszant a hurkon, és meg nem szűnt a csomó. Utána már csak néhány mozdulat, és szabad volt.
Nyögve tornázta vissza kificamodott vállait, kitépte szájából az ocsmány rongyot, aztán felszedte a földre hullt kötelet, gondosan a dereka köré csavarta, s csak ezután nézett a foglyok után. 
Hallotta, hogy még mindig zihálva szívják a levegőt. A fák alá szökő holdvilágban szívfacsaró látványt nyújtottak az elf nők. Megszaggatott ruháik deréktájon csatakosra ázva vérrel, ujjak vöröslő nyoma arcukon, nyakukon, megtörten fénylő szemük a zilált haj mögött.
Draudan már látott ilyen szemű embereket. Quetterek alázták meg őket, vették el tőlük családjukat, jövőjüket, álmaik maradékát.
A három elf fickó szeméből azonban nem harag vagy bosszúvágy sütött. Olyan mélységes megvetést sugároztak Draudan felé, hogy kénytelen volt lesütnie a tekintetét. Bár a legkisebb mértékben sem tudott azonosulni Morekék tettével, érezte, hogy ez most nem számít. Szégyellte magát helyettük is.
Végül, akárhonnan is nézi a dolgot, az ő csodás ötlete volt ez az elf-fogósdi. Ha az nincs, nem fajulhatnak idáig a dolgok.
Ahhoz a nőhöz lépett, akit láthatóan csak a kötelei tartottak állva. Elkékült kézfejei mutatták, hogy percek óta elájulhatott, és azóta a csuklóján lóg. Amikor eloldozta, úgy bukott előre, mint egy zsák.
Levette a szájpeckét. Nagyon gyenge volt a légzése. Draudan nem volt biztos benne, hogy megéli a reggelt.
„És akkor Morekék megeszik?” – ötlött fel benne a kérdés. Kirázta a hideg. Fémes ízű nyál futott össze a szájában, miközben felállt az elf nő mellől. 
Sorban mindegyikükhöz odalépett, és eloldozta őket. Közben nem nézett a szemükbe, és próbálta kerülni pillantásával a megtépett ruhák, a mögüle kivillogó megalázott testek látványát is.
Azok nem szóltak hozzá egy szót sem, csak ájult társukat felnyalábolva, egymás rogyadozó lépteit támogatva elbotorkáltak a fák közé.
Draudan megtörten roskadt az egyik fa tövébe. Próbálta kizárni tudatából szörnyű szagát, a testét kínzó fájdalmakat. Arcát két tenyerébe temetve idézte fel eddigi életének kedves emlékeit. Arcokat, amiket már soha többé nem láthat viszont, és soha nem is nézhetne rájuk többé úgy, mint tehette volna azt alig pár napja még.
Tudta, Baldi úgysem bocsátana meg neki. Kiköttetné, mint egy kutyát, és addig veretné, amíg szuszog. Vagy talán nem is fárasztaná ezzel az embereit; egyszerűen otthagyná kikötözve. Esetleg, hogy ne kelljen a kötelet pazarolnia rá, csak a lábait törné el. 
Mindegy. Úgyse várja meg. Lehet, hogy így is el fogja emészteni az erdő, de legalább nem csak odadobja neki az életét. Amennyire tudta, rendbe hozta az elfek dolgát, s talán egyszer az övé is rendbe jön majd. 
Most sajnálta először igazán, hogy nem ment a quetter urakkal, amikor még megtehette volna. Élete legrosszabb döntését hozta azzal, hogy beállt Szakállas Baldi bandájába. Eljutott odáig, hogy a vadonon kívül nincs más, ahová mehetne.
Azt sem tudta, merre induljon. Sem előre szaladni, sem visszafordulni nem akart; a végzetébe rohanna mindkét irányban. Tanácstalanul nézett fel tenyeréből, de csak azért, hogy ijedtében majdnem maga alá rondítson megint.
A fák közül, a táborhely irányából ugyanis Morekék léptek elő.
Szörnyű nagy hiba volt azt képzelnie, hogy már hajnalig vissza se jönnek!
Elkésve szökkent talpra, s kezdett rohanni. Azonnal a nyomába eredtek. A sötét fák között talán könnyedén elrejtőzhetett volna, ha csak egy kicsit is ismeri a környéket. Így azonban az első holdárnyékba bújt száraz faág elgáncsolta, gyors véget vetve elkeseredett menekülésének.

18.

Olmud úgy ébredt, mint akinek csak rossz álom volt az elmúlt este minden megpróbáltatása. Kipihenten nyújtózott a reggeli égbolt felé, s elégedetten vette tudomásul, hogy egy halovány érzésen túl semmi baja bezúzott bordáinak. Fürgén pattant fel, és ruhája alól előkotorta a tönkregyűrt tormalapu levelet. Miután ujjai is meggyőzték afelől, hogy semmiféle duzzanat sincs már az oldalán, jókedvűen kanyarintotta hátára az íjat, majd megütközve meredt a teljesen üres tegezre. Furcsálkodva dörgölte meg az orrát, majd felvette a földről a kiürült szerszámot. Hiába nézett körbe, hogy megkérdezze valakitől, mégis mi történhetett a nyílvesszőivel, egy árva lelket sem látott a leégett városban. Fejét csóválva indult a völgykatlan felé, remélve, hogy nem hagyták itt.
A következő meglepetés akkor érte, amikor néhány lépés után kiért a tisztásra. 
Irdatlan tömegű, sziklaszürke testek hevertek rajta mindenfelé, mögöttük egy hatalmas, tövig égett tűz maradékával. Olmudban egyre erősödött a gyanú, hogy zaklatott álma talán mégsem nélkülözhetett minden valóságalapot. Úgy döntött, végére jár a dolognak, s ezért szétnézett, hátha talál végre egy erre kódorgó elfet. 
A tisztáson azonban csak egyetlen szarvastestvérre akadt, és azt is sietős, nagy munkában találta. Láthatóan azon ügyködött, hogy az előző esti máglya maradékából még véletlenül se támadhasson újabb tűz. Egy hosszú bottal lökdöste szét a nagyobb hamukupacokat, és ahol parazsat talált, vastag bőrbe tekert lábával taposta el azt. Olmud csak a hamukupac széléig merészkedett mezítláb. Szomorúan vette tudomásul: végzetesen elkéste az emlékezés szertartását.
– Testvérem, tudod te, mi történt itt tegnap éjjel?
A szólított idegenkedő mosollyal bámult rá egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna:
– Én a szarvastestvérekért voltam az éjjel, de rólad azt mesélik, sok csodás dolgot tettél ez idő alatt.
– Mégis kik és miket mesélnek?
– Hehe, erről talán kérdezd Hessgeront! Úgy hallottam, vele küzdöttél vállt vállhoz vetve a trollok ellen – intett a heverő testek felé az elf, majd visszafordult a hamurakás felé.
– Hé, és őt hol találom? – kérdezte még Olmud.
– A sebesülteket segíti útra kelni a szarvastestvéreinken – válaszolt a másik, miközben sűrűn tapodva újabb parázsszemet oltott ki. – A völgykatlannál megleled.
Olmud egy köszönömöt intve máris fordult, hogy minél hamarabb odaérjen. Futva tette meg az utat.
A sűrű előtt valódi csődület fogadta. Felmálházott szarvasokat vezető szarvastestvérek kerülgették a még földön heverő csomagokat, míg másutt már a várostól elvezető ösvényekre kanyarodva várták az indulást a sebesülteket hordozó állatok. Látta az embereket is, akik néhány frissen hordott földkupac körül álldogáltak csöndesen. Még a gyerekeik is, akik mindig a leghangosabbak voltak, most szótlanul bújtak a felnőttekhez. Egyedül egy öregember beszélt, azt hallgatták. 
Hamar meglelte Hessgeront, aki a legnagyobb forgatag kellős közepében osztogatta utasításait:
– Azokra a testvérekre is rakjatok fel tömlőt! Vigyétek odébb ezt a kupac szövetet, itt nincs helye! Gyertek már, ne azokkal a hordágyakkal foglalkozzatok! Arra már remélem nincs szükség. Mennyi tej maradt? – Olmud azon csodálkozott, hogy még levegőt venni is van ideje. Arra rögtön rájött, hogy nem most kellene felesleges kérdésekkel zargatnia. Gondolta, inkább megkeresi Talarnt, hisz valamit vele is álmodott. 
Bosszúsan dörgölte meg a homlokát, próbálva élesíteni az emlékein, de azok csökönyös homályban maradtak. Elveszetten indult neki a tömegnek. A körülötte sürgölődőkön látszott, hogy már mindegyiknek van feladata, egyedül ő nem tudott mit kezdeni magával. Végül ismét az emberek közelébe vetődött, akik még mindig furcsa-szomorú hallgatásba merültek. Meglátta a közelükben ácsorgó Madárkirályt. Egy fát támasztott a hátával, és úgy tűnt, megint a madártestvéreivel társalog. Csak mikor mellé ért, és az rányitotta fáradtságtól véreres szemeit, állt el ettől a felvetésétől.
– Te nem sokat aludtál az éjjel! – szólította meg a félelfet, mutatva felé a köszöntés jelét.
– Hát nem – felelt rezignáltan a másik. – A szarvasok nagyon messzire futottak, Hessgeron pedig kíméletlenül rövid időt adott. Hajnalra itt kellett lennünk.
– Engem mégsem ébresztett fel senki, pedig már dél van!
– A fehér szarvasanya tejétől aludtál. Nem is lehetett volna felébreszteni. 
– Az meg mi?
– A szarvastestvérek csodaitala. Szerencsére így tavasszal, az ellések után sok van belőle. A törzs asszonyai mézzel sűrítik be a felesleget, és így egész évben van nekik belőle. Hát idén nem sok marad. Olyan ez, amitől a szarvasborjak erősek és ellenállók lesznek, de az elfeknek is nagyon gyorsan összeforrasztja a sebeit, elmulasztja a fertőzéseiket. Láttad, milyen kevés sebesültet kellett szarvasokra tenni vagy hordágyazni? Neked nem tűnt fel, hogy jobban érzed magad? Hogy vannak a sérüléseid?
Olmud kezdte érteni a dolgot.
– Ezek szerint, ha én tegnap éjjel felébredtem, akkor az valami különleges dolog volt?
– Legalábbis furcsa.
– Igen, sok furcsaság esik meg velem mostanában. Például egyáltalán nem emlékszem, mit tettem tegnap éjjel, onnantól, hogy kibuktam a tetemek összehordása közben. Mintha beszéltem meg íjaztam volna, halványan emlékszem a trollokra, amiket láttam is most idefelé jövet kiterítve a tisztáson, meg Hessgeronra, meg Talarnra…
– Jó. Akkor majdnem mindenre. Mi a baj?
– Azt hittem, álom volt az egész. És legalább annyira nem is tudom felidézni a történteket – tárta szét a karját tanácstalanul Olmud. 
– Ezek szerint nálad ezt okozza a fehér szarvasanya teje. Semmi baj, sőt szerencse. Ha tegnap ugyanis átaluszod a küzdelmet, valószínűleg sokkal nagyobb áldozatot követel magának az a néhány szörnyeteg. Ahogy hallottam, rendesen meglepték az emlékezés tüzénél ácsorgókat, te pedig rendesen meglepted őket. 
Olmud beletörődőn sóhajtott. 
– Akkor már csak nyílvesszőket kell újakat kérnem. 
– Gondolom, neked biztosan akad néhány. Én is kérni akarok majd, csak előbb megvárom a temetés végét – intett fejével az emberek felé.
– Temetés? Mit temetnek?
– A halottaikat. Tegnap néhányuk ott maradt a trollokkal szemben. Sok a sebesültjük is.
Olmud újult kíváncsisággal tekintett feléjük. Most látta csak, hogy a férfiak jóval kevesebben vannak. Nem idegenkedett a gondolattól, hogy a holttest a földbe kerüljön, de még sosem látott ilyesmit. Igaz, nem is volt túl sok néznivaló az egyformán domborodó földhalmokon. Inkább újra az álmosan ásítozó Madárkirály felé intézett kérdéseket.
– Tudod, hová megyünk? 
– Hessgeron valami ígéretet emlegetett, meg hogy ki kell szabadítani néhány társatokat.
Olmud nagyot ugrott örömében.
– Tényleg? Ezt mondta?!
– Igen – húzta el a száját a félelf, mint akit már az is fáraszt, ha másokat lát ugrálni. – Tegnap találtunk is nyomokat, és eléggé jól követhetőek. 
– És utána? 
– Ezt még Hessgeronnal is meg kell beszélnem. Én Dumadockba kísérem az embereket. Szerintem a társaitok elrablói is arrafelé tartanak. Már csak az a kérdés, a szarvastestvérek hol akarnak letelepedni. 
– Csak akad olyan hely ezen a világon, ahol nincsenek quetterek! 
– Akad – mosolyodott el a félelf álmatagon. – Szinte biztos, hogy nem élnek a tengerek mélyén és a sivatag homokjában. Másutt azonban mindenütt ott vannak.
Olmud kissé elszontyolodott. 
– Akkor az emberek hová menekülnek? Azt mondtad, ők is a quetterek elől futnak!
– Persze! Ám Dumadock szabad város. Lakosai csak adót fizetnek a quettereknek, nem a rabszolgáik. Nekik vannak hajóik, amivel átszelhetik a nagy vizet a túlsó oldalon lévő kontinensre, vagy még messzebb! Csupán egyetlen hajóra lesz szükség, és ha nem is quettermentes helyet, de talán egy békésebb törzsüket meglelhetik, akik hagyják őket letelepedni.
-Tehát ezek is törzsekben élnek, mint mi?
– Igen, de ha jól tudom, egyáltalán nem olyan békésen. Sok köztük a háborúság.
Ekkor az egyik ember lépett oda hozzájuk. Tömzsi, kopasz férfi volt, olyan, akin látszott, nem ijed meg a saját árnyékától. Átvérzett kötés díszítette bal vállát, s a karja is fel volt kötve, de ennek ellenére jól tartotta magát. Valahogy ismerősnek tűnt Olmud számára. Mondott valamit Madárkirálynak, aki miután válaszolt neki, az elfhez fordult:
– Indulhatunk, végeztek.
Olmud furcsán érezte magát, amint a sok szúrós szagú, hangosan csörtető ember között lépdelt. A legalacsonyabb asszony is jó fél fejjel magasodott fölé, és erejüket tekintve szintén messze elhagyták. 
Hessgeron körül csillapodni látszott a tumultus. Megritkultak a földre pakolt csomagok, kevesebb volt a szarvas. Az ifjú törzsfő épp egy útra készülő íjászcsapatnak magyarázta, hogyan, miként kövessék a törzset, és ha gond van, milyen jeleket használjanak.
– És még egyszer; nehogy az őrség trilláit fütyüljétek, mert megzavarhatjátok vele a szökevények üldözőit!
Ekkor Lesseron lépett mellé. Olmud azonnal felismerte: ő volt, aki Sziremondába hozta őket.
– Ha akarod, szívesen átveszem tőled az üldöző csapat vezetését – mondta Hessgeronnak. – Gondolom, nem könnyű ebben a bajban apád helyébe lépned, és éppen elég gondod van a szökött embereken kívül.
Az ifjú törzsfő fáradt mosollyal mutatta felé a köszönet jelét, de azt válaszolta:
– Nem, Lesseron, nem tehetem. Az jó lenne, ha mindig mellettem maradnál, mert tanácsaidra, tapasztalataidra sok szükségem lesz. De ha nem lennék az üldözők között, félek, olyasmi történhet, ami egész életemben nyomná a lelkiismeretemet.
Nem részletezte, pontosan mire gondol, és Lesseron se kérdezett rá erre. Egy gesztussal fogadta Hessgeron köszönetét, majd sietve indult a saját dolga után.
Olmud örömmel hallgatta az előbbi szavakat. Jó volt tudnia, hogy Hessgeronnak is ennyire fontos a foglyul esett elfek kiszabadítása. Kissé összeszorult a szíve, amikor belegondolt, hogy a rablók már két teljes napja növelik az előnyüket. 
Amint üdvözölték egymást, megkérdezte hát:
– Remélem, nem nélkülem indultak el az üldözők?
– Nélkülünk nem mehetnek – nyugtatta meg Hessgeron. – Én fogom vezetni őket, s te leszel a jobbomon. Csak előbb el kell rendeznem mindent a törzs körül, és el kell érnünk odáig, ahol tegnap Huiskawáék meglelték a nyomukat. Ne félj, az sincs messze! 
– Van róla elképzelésed, Hessgeron, miért cipelték magukkal a társainkat?
– Nincs – rázta meg a fejét amaz. – Még nem is gondolkoztam ezen. De gondolom, csak nem ették meg őket!?
– Én is remélem – hagyta rá Olmud, majd inkább másfelé tapogatózott tovább: – Ez azt jelenti, hogy egy ideig az egész törzs a szökevények felé megy tovább?
– Igen.
– Ezek szerint Huiskawa és az emberek is velünk tartanak addig?
– Meddig? – kérdezett vissza Hessgeron, miközben jelentőségteljes pillantást küldött a félelf felé. 
– Hát… amíg annak az embervárosnak a közelébe nem jutunk. Ők oda tartanak, mi viszont…
Olmud itt úgy hallgatott el, mint aki most jött rá, hogy nem is tudja, hová tartanak a szarvastestvérek. Hessgeron azonban nem dőlt be neki. Egyre szélesebb vigyorral nézte a lassan zavarba jövő barátját, aki aztán kényszeredetten csak befejezte a félbe maradt mondatot:
– …valami másik elf városba, gondolom. Csak van olyan helyetek, ahová vész esetén visszahúzódhattok!?
– Olmud! Mi vész esetén lövünk, nem visszahúzódunk! A legközelebbi elf város a pókpásztorok labirintusa, de oda biztosan nem mehetünk. Van még pár napra innen valami kis elf halászfalu egy tó mellett, de azok se a mieink. 
– Akkor most hová tartotok? – bukott ki végre Olmudból.
– El innen. Most az a legfontosabb, hogy mire kiderül a quetterek számára, hogy mégsem volt teljes a sikerük, már ne lelhessenek a nyomunkra. Ha jól emlékszem – fordult Madárkirály felé – a ti törzseteket sem egyetlen nap alatt pusztították el.
– Nem bizony. A fő csapás után, amikor mágiával kerekedtek a madaraink fölé, s így végeztek velük, még sokáig követték a menekülő elfeket, és addig zaklatták, hajszolták őket, míg valamennyien fel nem adták. Talán akadt néhány, aki hozzám hasonló vadonvándor lett, de gondolom, ők később más törzsekhez csapódtak. A legtöbben elpusztultak, a maradék pedig megadta magát a quettereknek, akik előbb jót lakmároztak belőlük, utána pedig szolgatörzsekbe vitték a túlélőket.
– Nos, ezt akarom én elkerülni – nézett ismét Olmudra Hessgeron. – Ha ki bírjuk húzni egyetlen holdváltásig, akkor azalatt felépülnek a sebesültjeink, elkészülnek az új íjaink, és annyi nyílvesszőt csinálunk, hogy sündisznóvá varázsolhatunk minden quettert!
– Aha! Szóval csak tesztek egy jókora kanyart a környéken, aztán amint kihevertétek a támadást, visszajöttök?
– Szó sincs róla! – Hessgeron arcán olyan mosoly villant, hogy Olmud önkéntelenül hátrált egy lépést. – Hiszen emlékezz, mit mondtam! Már Ezüstszemű Levandel is megjövendölte: emberekkel szövetkezve fogom kiirtani őket! Apám gyilkosai az utolsó szálig pusztulni fognak!

20.

Trritokk fáradt nyögéssel huppant le a kapubástya mögötti térre. Az emberizingek építette városban ez volt a falakon belüli egyetlen olyan hely, ahol kényelmesen landolhatott. Másutt, beljebb, a meredek tengerpartra települt város szűk utcáin szinte egymást érték a házak, a veszteglő hajókkal zsúfolt kikötő pedig tele volt magasra tornyozott bálakupacokkal, sózott hallal tömött hordókkal, hálószárító rudakkal. 
Már a kis öböl fölé érve megcsodálhatta, milyen takarékosan, minden helyet hasznosító módon épült ez az emberváros. Az öböl legbelső partszakaszát foglalta el, ott, ahol a kontinens mélyéből a tengerpartig húzódó magas hegység utolsó nyúlványa még egy magasabb partszakaszt alkotott. Ennek anyagából termelték ki egykoron a városfalat is, ezáltal jókora várárkot alakítva köré. Annak idején talán a tenger vize hullámzott benne, de az elmúlt évszázadok alatt, amikor az emberizingeknek sem okuk, sem lehetőségük nem volt egymással háborúskodni, a város kitermelte szemét, és az omladozó falak törmeléke töltötte fel. Trritokknak csak sejtése lehetett róla, milyen széles és mély lehetett egykoron.
A falak, rossz állapotuk dacára, még mindig álltak, néhol akár nyolc-tíz méterrel is a házak elé magasodva. Egykori építőik valószínűleg az örökkévalóságnak szánták azokat.
Trritokk a magasból azt is látta, hogy a város belsejében is lehetett egy kisebb vár, a meredek lefutású part egy kiemelkedésén, de ennek egykori hasznát már képtelen volt elképzelni. Ez egyébként jóval romosabb volt a város falánál; köveit régen elhordhatták a lakóházak felújításaihoz. Hogy egykor mégis központi szerepe lehetett, jól mutatta az, hogy egy újonnan emelt épület állt a romok tetején, s hogy a város meredek utcái innen futottak szerte.
Csupán a keleti oldalon húzódó kikötőből indult egy szélesebb út, ami egyenesen az északi kapunál elterülő, kikövezett piactéren át vezetett ki a falakon túlra, s kapcsolódott a part menti országútba.
Most a kapu mögötti tér is zsúfoltnak tűnt, hiszen nem csak a saját quetterei, de az e helyt állomásozó Szőröskarúak különítménye is itt tömörült. 
Az előlépő vezíren Trritokk azonnal látta, hogy nem harcos fajta. Inkább valami varázstudó. Dobot hordott a nyakában, mellső és hátsó mancsai tövét pedig apró csengettyűk díszítették. Idegesítő hangon csörrentek minden mozdulatánál.
– Korr’hoakknak, a Hosszúfülűek királyának parancsára érkeztem – állt meg a hagyományos távolságban előtte.
– Trakk’hoakk, a Szőröskarúak sámánfőnöke üdvözli a Hosszúfülűek harcosát. Elhozta, amire kértem?
Trritokk fáradt mozdulattal dobta kettejük közé az elf hullát. Az elfnyáj egykori vezíre néhány nyeklő-nyakló gurulás után a hátán állapodott meg. A repülés szelétől beszikkadt szemei üresen bámulták az eget.
– Pompás! Végre megtudjuk, hogyan tovább! – örvendezett az öreg sámánfőnök. Azonnal felrúgta magát a levegőbe, majd korát meghazudtoló, nyaktörő mutatványokba kezdett a tér felett. Közben ütni kezdte a nyakában hordott dobot, s valami idegenül hangzó nyelven dalt nyekergett hozzá.
Trritokk először azt hitte, meghibbant. Aztán eszébe jutott, hogy hallott ő már ilyesmiről: a varázstudók így hajtják uralmuk alá a varázserőt!
Ezek után már jóval nagyobb megilletődöttséggel nézte a Szőröskarúak vezírének ténykedését.
Érezte, amint megfogant a varázs. Olyan érzés kerítette hatalmába, mint aki hirtelen valami álomba csöppent. A dob távoli duhogássá mélyült, az ének idegen világok suttogásává, egyedül a csengettyűk csilingelése élesedett ki. Lassan mindent betöltött, s már egy állandó hangként rezgett Trritokk fejében. S megmaradt benne akkor is, amikor a sámánfőnök a földre szállt a hulla előtt, s kérdezett tőle valamit. 
A kérdést nem hallhatta a fülében zúgó hangtól, de így is rettenetesen elcsodálkozott, amikor azt látta, hogy a már oszlásnak induló tetem megvonaglik, majd a feketére szikkadt ajkak megmozdulnak, s láthatóan beszélni kezd. Egy újabb kérdésre is feleletet adott, azután viszont egy csapásra megszűnt a varázs.
Trritokk úgy érezte magát, mint akinek látomása volt, s még a sámánfőnök méltatására is csak késve figyelt fel:
– …dicsőségetekkel minél hamarabb meg szeretnétek örvendeztetni az otthon maradottakat, ezért nem is tartóztatnánk benneteket. Igaz, szűkösen vagyunk az élelemmel, azért válasszatok csak kedvetekre az emberizingek közül. Tudom, nem túl kiadós falat ekkora harcosoknak, mint ti, de többel most nem szolgálhatunk.
– Trritokk vagyok, és köszönjük – mutatkozott be a sámánfőnöknek. Úgy érezte, az öreg megérdemli, hogy tudja a nevét. Örült, hogy végre valaki harcosként szólt hozzá. – Eszünk, aztán megyünk.
Hallva quetterei méltatlankodó felzúgását, még emelt hangon hozzátette:
– Elég nagy harcosok vagyunk hozzá, hogy nekünk tetsző szállást kerítsünk magunknak estig! Aki nem így gondolja, nem is méltó királyunk, Korr’hoakk kegyére!
Azonnal megszűntek mögötte a zúgolódó hangok.
A Szőröskarúak sámánvezíre elnézte néhány pillanatig öregségtől táskás szemeivel, majd megjegyezte:
– Szűken mért szavaid bölcs vezírt mutatnak nekem. A hosszúfülűek nagy harcosok, nem a szavak mesterei, ám te kevés szóval is bírsz sokat mondani.
Intésére egy fiatalabb quetter lépett előre a kíséretéből. Karjáról hosszan lógott alá előkelő származását jelző egyenes szálú, sárgás szőre.
– Engedd, hogy fiam, Rutthsa-ghu vezessen benneteket az emberizingekhez!
Trritokk egy elégedett bólintással hagyta helyben az öreg kérését, s quettereivel együtt a szárnyra kapó Rutthsa-ghu után, a kikötő felé eredtek.

21.

– És mi legyen a kölykök neve?
– Miből gondolod, hogy több is lesz?
– Általában nem egy szokott lenni.
– Emlékszel, mennyit koplaltunk akkoriban? Csoda, hogy egyáltalán megfogant!
Olmud nevetve mutatott az előttük bandukoló Karahra:
– Ha egyetlen kölyök ekkora hasat csinál neki, nem is Marduh volt az apja, hanem egy szürke medve!
Mejime is elmosolyodott.
– Szeretném, ha lenne közte egy Szilermin, azaz csillagfény. Tudod, amelyiknek fehér folt van a homlokán.
– Talán lesz köztük olyan – révedt el egy pillanatra Olmud. – Ha jól emlékszem, Karah apjának az anyja csillaghomlokú volt. Marduh anyjának két korábbi fialásában is előfordult ilyen.
– Tudom, ismertem mindkettőt. 
Hallgattak egy ideig. 
A fák között sétáltak, hogy kipihenjék az egésznapos út, és a délutáni edzés fáradalmait.
Mióta ráakadtak Mejiméékre, és visszatértek velük a törzshöz, Olmud napi rendszerességgel tartott foglalkozásokat a többi íjásznak, abban reménykedve, hátha sikerül valamit átadnia nekik elképesztő és megmagyarázhatatlan tudásából. Bármennyire faramuci volt is a helyzet, napról napra bizony egyre több veterán íjász szarvastestvér kereste fel őt, hátha elleshet tőle valamit. Ha nem is a pontosságban, de az egyéb ravasz technikák elsajátításában történtek előrelépések. Sokan tudtak már egyszerre két vesszőt kilőni, futás, gurulás közben több lövést is leadni. Az egyik legtehetségesebb tanítványa éppen Hessgeron volt, aki, amikor csak ideje engedte, apjától megörökölt íjával próbálta utánacsinálni a kunsztokat. Persze neki jóval kevesebb ideje volt erre, mint szerette volna, hiszen a törzs minden gondján-baján túl még a vívás fortélyaira is ő oktatta mindazokat az embereket és elfeket, akiknek csak ez a fegyver jutott. Ő még apjától tanulta az alapvető fogásokat, mivel az öreg fontosnak tartotta, hogy fia tisztában legyen legközelebbi szomszédaik harci stílusával. Hessgeron most rohamléptekkel igyekezett tovább adni gyerekként szerzett tudását.
Minthogy ez neki is rengeteg idejébe tellett, úgy döntött, nem szervez külön csapatot az emberek üldözéséhez, csupán néhány nyomkeresőt küldött ki minden reggel a törzs elé, aztán az összes elffel utánuk eredtek. Így nemcsak egy csomó szarvas szabadult fel – akikre égető szükségük volt a lassan lábadozó sebesültek és a rengeteg csomag szállításához –, de folyamatosan foglalkozhatott azokkal, akik eddig még soha sem vettek kardot a kezükbe. 
Nem csak Mejiméék voltak ilyen elfek! A legtöbb szarvastestvér idáig úgy tekintett a nehéz bronzkardokra, mint valami pókpásztoroknak való haszontalanságra. Mint kiderült, azért is volt belőle annyi a városban, mert a pókpásztoroknak tartogatták, csereeszközként. Most azonban, hogy alig töredéküknek maradt íja, s az új fegyvereknek még csak a fája száradt a szarvasok hátán, egészen másképp álltak a kardhoz. Hiszen majd mind megcsodálhatták, micsoda félelmetes sebeket is ejtettek velük az emberek a sziklakemény bőrű trollokon, amiken a csigaház hegyű nyílvesszők úgy vástak el, mintha tényleg valódi kőre lövöldözték volna őket! 
Mejime tehát szorgalmasan járt Hessgeronhoz a többiekkel, hogy eltanulja, miként is kell bánni azokkal a nehézkes bronzfegyverekkel. S hiába szaggatta minden reggel izomláz a karjait, a derekát, még a foglalkozásokon túl is gyakran nekiveselkedett, hogy még tovább tökéletesítse a mozdulatait. Társa is akadt ebben: Zova. Az idősebb elf nő hasonló buzgalommal hajszolta magát bosszúja beteljesítéséért. Gyakran ki is fakasztották egymás vérét nekihevült vagdalkozásaik közben.
Mejimét nem ez zavarta, hanem az, hogy Viepa tüntetően kimaradt mindebből. Kereken elutasította, hogy kardot fogjon a kezébe, és csak annyira volt hajlandó, hogy a legfiatalabbakkal együtt Madárkirálytól tanuljon némi botvívást. Ahogy mondta, ezt még élvezte is, hiszen olyan volt, mint egy tánc.
Mejime jól tudta, Viepa azt szeretné, ha rendbe jönnének a dolgaik Olmuddal. Barátnője hosszan elbeszélgetett a fiúval, és amit lehetett elmondott a maguk történetéből is. Azóta Olmud egészen másképp áll hozzá. Úgy tűnt, tisztában van vele, hogy hibáinak következményeivel számolnia kell, de egy pillanatig sem tett le róla, hogy valamilyen úton mégis rendbe hozza a kapcsolatukat.
Igazság szerint Mejimének sem lett volna ellenére, ha ismét kialakul köztük az a régi harmónia. De hiába várta. Túl idegen, túl más volt neki ez a fiú, mint akit megismert egykor. És bármennyire is igyekezett, ezt a másik Olmudot csak csodálni és értetlenül bámulni tudta, szeretni nem. 
– Néha megértem Zovát – törte meg végül a hosszúra nyúlt csendet. – Jó lenne egyszer-egyszer farkassá változni. Látod, őket, amióta összejöttek, nem választja el semmi. Ha felbukkanna a régi falka, semmi más nem történne, csak Marduh megküzdene Karah régi párjával, s ez mindent eldöntene.
– Neked még előző párod sincs, mégis folyamatosan küzdök – felelt egy kényszeredett mosollyal Olmud. – És úgy látom, te is folyamatosan küzdesz. Szoktam nézni, hogyan kardozol. A lelkedet látom a mozdulataidban. 
– Igen. Van benne valami igazság – komorodott el Mejime. – Lehet, hogy csak azért nem tudok kibékülni veled, mert még magammal sem sikerült…
– Velem és Viepával. Őt is minden nap megbántod.
Mejime csodálkozva torpant meg. Könyökénél fogva fordította maga felé a fiút.
– Te ezt honnan veszed? Szerinted ennyire bántja, amikor karddal lát engem?
– Téged? – húzta fel a szemöldökét talányosan Olmud. – Nekem úgy tűnik, mintha mostanában csupán téged nem lehetne látni. Tényleg, mintha farkassá változtál volna egy ideje, még ha nem is úgy, mint Zova. Farkassá, aki falkát keres. Aki vadászni van. Aki lassan el is felejti, hogy tulajdonképpen egy elf nő!
– Ha! Elf nő! – lökte el a fiú könyökét gúnyos-keserűn. – Történt velem pár dolog, ami elég mélyen tudatosította bennem, ki is vagyok!
– Talán. De akkor most hol vagy? Nekem úgy tűnik, egy vértől sáros mezőn, ahol egymás után kaszabolod le az embereket! – Megláthatta Mejime szemében a tettenérés villanását, mert nekibátorodva folytatta: – Azt hiszed, nem világos? Látom, hogyan nézel Huiskawára meg azokra, akiket vezet! Amióta csak találkoztatok velünk, kerülöd őket, mintha ragályos kórságban szenvednének! Látom, hogyan néztek egymásra Zovával a sebeitek fölött! Mikor lesz ennek vége? Tényleg szeretnélek végre megtalálni! A fél erdőséget keresztülkutattam utánad, s csak egy veszett nőstényt találtam! Szeretnélek végre visszakapni!
Mejime sokáig állt ott, s csak bámulta Olmud elkönnyesedő szemeit.
– Én is szeretném végre megtalálni magamat – felelte végül rekedten. – Jó lenne visszakapnom régi önmagamat, de tudom, hogy ez már sosem lesz így. Amit visszakaphatok, azt ott fogom utolérni, azon a véres mezőn, karddal a kezemben. Aztán majd eldöntöd, neked kell-e? Addig én is megtudom, mit érzek irántad. Most még idegen vagy; se magtestvér, se szarvastestvér, de már nem is farkastestvér.
– Nekem Karah még mindig a testvérem!
– Igen? Akkor miért én adjak nevet a kölykeinek? Miért van többet velünk, mint veled?
Olmud elkeseredve, vagy inkább mérgesen dörgölte meg az orrát.
– Jó! Ha már így kitagadtál magatok közül, akkor talán azt is mondd meg, hová, merre tovább? Én egészen eddig csak azért jöttem, mert ide akartam tartozni hozzád. Most azt mondod, hogy már ide sem? A törzs elküldött, a szüleim elmentek, és bele is pusztultak, a szarvastestvérek a létükért küzdenek, és már farkastestvérem sincs? Amikor több mint húszan nekiindultunk, hogy megleljünk benneteket, még az élt bennem, hogy veletek és szüleimmel a falka közelében egy kis törzsként élünk majd. Azóta rá kellett jönnöm, micsoda tudatlan, álmodozó kiskölyök voltam. Most arra kezdek ráébredni, hogy azon kívül, ami nálam van, semmim és senkim sincs. Ha elküldesz, árvább leszek Huiskawánál! Neki még talán az ember leszármazottai élnek abban a Dumadockban! 
Mejime csak a fejét ingatta erre a kitörésre.
– Ezek a te gondjaid, Olmud. Lehet, hogy majd alakulhat jól a kettőnk dolga, de biztos, hogy nem szánalomból leszek ismét szerelmes beléd!
Ezzel sikerült a fiú önérzetének egy kényes pontjára tapintania. Az majdnem mondott valamit, de aztán csak visszafogta indulatos válaszát. 
– Menjünk vissza a többiekhez – ajánlotta végül egy mély sóhaj után. – Örülök, hogy két hét hallgatás, mellébeszélés után végre idáig jutottunk. Azt hiszem, kár lenne tovább feszegetnünk a témát. Én tudom: várni fogom az alkalmat, hogy újra együtt lehessünk. Remélem, te is teszel majd ezért.
– Nekem előbb az emberekkel van elszámolni valóm. Remélem, még az erdőségek vége előtt utolérjük őket!
– Nézd; több mint két hete futnak előlünk úgy, hogy se tűzgyújtásra, se táborozásra nem szakítanak időt. A kimerülés szélén kell, hogy álljanak, hacsak nem valami tölgynél szívósabb fából faragták őket. Ha belegondolsz, már ez is egyfajta büntetés a számukra.
– Én egy kicsit másképp látom – vágta csípőre a kezét Mejime. – Amíg velük mentünk, láthattam, milyen igénytelenek. Nem kell nekik a táborhely, és felét sem alusszák annak, mint mi. Lassúak vagyunk hozzájuk képest! Nézd csak meg annak a félelfnek az embereit! Minden hajnalban felkelnek, és elindulnak előre. Ahogy beérjük őket, gyakorolnak egy pár órát a fegyverekkel, aztán estére ők érnek be minket a táborhelyünkön, amikor mi már nagyrészt alszunk, és akkor még énekelnek egy keveset a tüzeik körül!
Olmud erre már nem tudott mit felelni, ugyanis a mára kijelölt táborhelyük felöl hirtelen éles trillák hangzottak fel. Mindenkit a táborba hívtak, amilyen gyorsan csak lehet.
Futva tették meg az utat. Csak most látták, milyen messzire kódorogtak a fák közé. A következő riadóztatás már jóval közelebbről hallatszott. 
Amint megérkeztek, többen is feléjük siettek, s főleg Mejimének újságolták:
– Megvan az egyik szökevény!
Viepa is előkerült, és Noyakével felváltva mesélték a részleteket:
– A lombsátorba vitték, hogy magához térjen!
– Képzeld, kikötözték, és véresre verve itt hagyták…
– Már legalább két napja!
– Volt néhány szava, és Huiskawa most akar majd beszélni vele, mivel valami másik nyelven ért, mint ezek az emberek!
Mejime egy türelmetlen mozdulattal csendre intette őket, és csak ennyit kérdezett:
– Azok közül van?
Mind tudták, kikre gondol.
– Nem – felelte Viepa sietve –, ez inkább az lehet, amelyik eleresztett minket, habár így véres fejjel nehéz eldönteni… de biztos nem azok közül valamelyik!
– Jó.
Mejimében kiengedett a feszültség. Valahogy mintha még örült is volna, hogy nem halászták el az orra elől az egyik prédáját. Zovára pillantott, aki időközben szintén megérkezett, és már hallotta az előbbi párbeszéd végét. Az ő szeméből ugyanazt az érzést olvasta ki. Zavartan pillantott félre.
Ekkor Hessgeron és Madárkirály rontottak elő.
– Íjászok, hátasra! – süvöltötte az ifjú törzsfő – Az átkozottak a tóparti elfeket akarják megtámadni! Egy kieresztett vágtával talán hajnalig beérjük őket! Elvesszük a kedvüket a vadászattól!
A körülötte állók rövid, lelkes kiáltással adtak hangot véleményüknek. Harci láz fénye villant fel a szarvashátra lendülő íjászok szemében. Egyedül Mejime arca árulkodott egészen másfajta érzésekről. 
Összehúzott szemmel lépett a már szintén az agancsosán ülő Hessgeron elé, és kitartott bal kezével a megvetés jelét mutatta fel neki.
Az ifjú törzsfő előbb láthatóan zavarba jött, majd kisápasztotta a harag. 
– Jó – sziszegte. – Ha visszajöttünk, megbeszéljük!
– Most! – Mejime hangja kérlelhetetlen volt. Balját kissé feljebb emelve tudatosította: tényleg komolyan gondolja a vérig sértő gesztust. – Napok óta utolérhettük volna őket! 
– A szarvastestvéreinkre a sebesülteknek volt szüksége! – köpte Hessgeron a nő felé, majd mint aki már így is túl sok időt vesztegetett erre, a dermedten figyelő íjászok felé fordította hátasát.
– Hazudsz! Félsz Levandeltől!
Hessgeron megdermedt ültében. Szarvasa érzékelte a változást, megtorpant. Az ifjú törzsfő nem fordult meg. Arcát csak az íjászok láthatták. 
Pattanásig feszült a csend.
Végül Madárkirály mozdult. Mejime elé lépett, és szolid unszolással letolta kitartott karját. Közben szinte már gyanúsan kedves hangon azt mondta:
– Én csak félig vagyok ember, kedvesem, de egy szál husánggal is tudok olyat ütni, hogy kardostól, mindenestől repülsz egészen Aslantassig! Kipróbálod?
Mejime a kardjával válaszolt. A félelf volt a szemében gyalázatának megtestesülése. Viepa rémálmainak valósága.
A vérét akarta látni. Hiszen ember szülte ezt is!
Hátáról előrántott kardját a dúsan faragott bot nem sokkal a félelf feje felett állította meg. A gyomra irányába rúgott, de a másik könnyedén eltáncolt előle. 
Torokmély üvöltéssel forgatta meg maga körül a kardját, hogy egyszerre vághasson át fát, húst és csontot, azonban még a mozdulat felénél sem tartott, amikor valami hirtelen keményen kisodorta a lábait. Még a levegőben volt, amikor a gyomorszájába is tompán beledöfött a bot, amitől szaggató fájdalom szaladt szét az egész mellkasában, a levegő pedig földet érésével együtt szakadt ki belőle. Csak félig tompíthatta az esését; könyökét és csípőjét keményen fogadta a talaj, elzsibbadó karjából ki is fordult a súlyos fegyver. Fel sem foghatta, mi történt, máris újabb ütés érte. Ez most az állán csattant, Mejime előtt pedig egy pillanatra elsötétedett a világ. Utána is sokáig csupán sűrűn villogó, szürke pontocskákat látott maga előtt.
– Mint mondottam, én csak félig vagyok ember – hallotta maga felett, miközben lassan újra felismerte, hol van –, gyengébb a legtöbb asszonyuknál, és kardom sincs. Te pedig a törzsfő egyik legjobb tanítványa vagy, úgy tudom. Mit vársz el a nálad tanulatlanabbaktól? Rontsanak rá egy kisebb seregnyi emberférfire, akiknél ott a pókpásztoroktól kapott kardjaitok, és husángja mindegyiknek van? Két íj két tegez nyílvesszővel? Vagy netán arra gondoltál, hogy lőjék halomra neked a sűrűből a szarvastestvérek íjászai? És baloddal illeted azt, aki valamivel több felelősséggel gondol az elfekre, mint te? Még úgy is, hogy a szeme láttára zabálták fel a testvérét?
Mindeközben paták dübörgése csapott fel.
Mire Mejime kiköpte a szájában összegyűlt vért, és felnézett, már egyetlen szarvas sem volt a táborhelyükön. Bár arra számított, hogy kíváncsiskodó sokaság lesz körülötte, akik némán bámulják – nem ez a kép fogadta. Úgy tűnt, a szarvastestvérek tudomásul sem hajlandóak venni az előbbi incidenst. Csak Viepa, Olmud, Zova, Noyake és Madárkirály álltak felette, szemükben szomorú aggodalommal. 
Zováéban szánakozás. A félelfében inkább szigor.
– Remélem, a tölgyhusáng gyógyítja a veszettséget – jegyezte meg Olmud, kényszeredett vidámkodással a hangjában, majd a félelfhez fordult: – Szerintem rám is szükség lehet. Legalább kipróbálom, mit bír egy ilyen bőrből varrt lábbeli.
Azzal futásnak eredt a szarvasok nyomában, a saját tempójában. Pillanatok alatt eltűnt a fák között.
Mejime hányingerével küzdve tápászkodott fel a földről. Baloldalról a feje sajgott irgalmatlanul, jobbról a könyöke és az oldala. Törődött mozdulatokkal vette fel és tette vissza a hátára kardját, majd a bocsánatkérés jelét rajzolva maga elé kijelentette:
– Azt hiszem, sikerült felébresztened. Köszönöm.
Madárkirály szó nélkül fordult el, és ment a dolga után. Nem mutatta a megbocsátás jelét, de Mejime nem is várt semmi ilyesmit. Annak is örült, hogy nem lett elutasítva az iménti gesztusa.
Tanácstalanul nézett a többiekre.
– Úgy érzem, képtelen vagyok utánuk futni! – nyögte panaszosan. 
Viepa haragosan vonta össze a szemöldökét:
– Most mutatták meg neked, mennyi hasznodat vennék az emberek ellen, de te csak nem bírsz megmaradni?!
– Mert? Talán ti is maradtok?
– Képzeld! 
– Minél előbb szeretném Hessgeron bocsánatát kérni! – Mejime úgy érezte menten kettéhasad a feje. Két kezébe fogta, és próbált megállni a lábán, miközben a világ minden nyilalló lüktetésnél lódult körülötte egy kicsit. A könnye is kicsordult. Csak most gondolt bele, mi lett volna, ha ez az ütés nem az állát, hanem a nyakát vagy a halántékát éri. Beleszédült. 
– A te állapotodban én egyébként sem szaladgálnék – tette még hozzá Viepa, miközben hozzá lépett és karjába fogódzva vezetni kezdte a szálláshelyek irányába. 
– Ha rendbe jöttél, gyere gyakorolni. Ránk fér – hallotta még Zovát elmenőben.


Hessgeron olyan iramban vágtatott, mint még soha eddigi életében. Mélyen a két agancs közé dőlt, s jóformán csak a térdeivel tartotta magát az állat hátán, ami megértve szándékát, elnyúló testtel, hatalmas szökkenésekkel, szélvészként száguldott előre a fák között. Nem ösvényt követtek, hanem egyenesen a Zugoly-tó irányába, a kicsiny elf falu felé vették az irányt. Gyakran keresztezte útjukat kidőlt fatörzs, meredek falú vízmosás, de a fáradhatatlan fehér szarvas elképesztő ugrásokkal szállt rajtuk keresztül.
Bármennyire is másképp gondolta mind ez idáig, most mégis bűntudat tépte belülről. Valamelyest még Mejime megvetését is el kellett fogadnia. Hiába a félelf magyarázata a felelősségéről, ha egyszer ez talán még több testvérük vesztét okozza! Ráadásul az elf nő igenis a lényegre tapintott, amikor azt vágta a szemébe, hogy fél az ezüstszeműtől! Talán a sárkány, talán apja halála, esetleg Madárkirály és az emberek hirtelen felbukkanása okozták, de egyre inkább hajlott rá, hogy ő is a beteljesülő sorsot higgye Levandel minden szava mögött. És ez most talán jóvátehetetlen hiba volt részéről.
Valahol érezte, ez a szédült vágtázás már csak a saját lelkiismeretének szól, igazából végzetesen elkéstek. 
Hiszen nem egészen egynapi járásra a Zugoly-tótól akadtak rá erre a kikötözött emberre, aki saját bevallása szerint két napja lógott már azon az ágon.
Kibukkanva a tó partjára, sejtése tovább erősödött. A lemenő Magnius fényében egyetlen fatörzsből vájt csónakot sem látott kirajzolódni a vízen. 
Visszafogta a szarvast. Mégsem ronthat a faluba, mint egy fergeteg! Most vette észre azt is, elfjei mennyire lemaradtak mögötte. Jó, ha még az éjszaka beérik.
Körültekintő óvatossággal közelítette meg a falut, s mert egyáltalán nem ismerte az itt lakók szokásait, az esetleges őrök jelzéseit, csupán feltartott tenyereivel jelezte a fák felé békés szándékát. 
Senki nem állította meg.
A faluba érve siralmas kép fogadta.
Haldokló sebesültek a szétdúlt kunyhók előtt a földön, köztük tanácstalan öregek, kik reszketeg kezekkel próbálnak segíteni, ahogy csak erejükből, tudásukból telik. Megtört fényű pillantások, láz verítékétől fénylő arcok.
Hessgeron szó nélkül csusszant le szarvastestvére hátáról, és máris oldotta övéről a fehér szarvasanya tejével teli kis tömlőjét. Azt rögvest látta; a felének se jut egy apró kortynál több. Remélte, a többi íjásznál is akad majd valamennyi. 
Válogatás nélkül kezdte végigjárni a falu szerencsétlenül járt lakóit, s akivel csak tudott, nyeletett egy keveset a gyógyerejű italból. Hamar a végére jutott. Az utolsó kortyokat már azoknak adta, kiknek félő volt, nem tart ki az ereje az íjászok érkeztéig.
Túl sok gyereket és asszonyt látott. Alig voltak köztük férfiak.
– Te ugye Misszerdon vagy, a szarvastestvérek főnöke? – szólította meg őt tisztelettel az egyik öreg.
Ő mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét. Visszadugaszolta a kiürült tömlőt, majd felállt a sebesültek mellől.
– Hessgeron vagyok, Misszerdon fia. Apám lassan már három hete, hogy a quetterek támadásának áldozatává lett. Azokat az embereket követtük, akik megtámadtak benneteket. Minket is meg akartak támadni, de foglyul ejtettük őket. Megszöktek. A quetter támadás késleltette csupán az indulásunkat. Ha tudom, hogy ezt tervezik… – szorult ökölbe a keze –, csak Levandel szava fogott vissza bennünket attól, hogy elvegyük kártékony életüket! 
– Attól törvény a törvény, hogy néha megszegik őket – mondta erre halkan az öreg. – Ha mindig, mindenki betartja, akkor már szokás. – Előrelépett, és mindkét kezét Hessgeron vállára tette. Meglepően erős volt a szorítása. Mélyen az ifjú törzsfő szemébe nézett: – Hozd vissza a fiainkat! Emlékszem, milyen érzés elveszíteni egy apát, de hidd el nekem, sokkal rosszabb, ha a gyermekeidet veszíted el! Ti erősek vagytok, s fegyvereitek vannak, gyors lábú szarvasokkal tudtok a nyomukba eredni. Tedd ezt meg nekünk, Misszerdon fia, Hessgeron!
– Megtesszük, ebben biztos lehetsz – vette le az öreg kezeit a válláról. Így is alig állt remegő lábain. – Előbb azonban a sebesülteket kell ellátnunk. Mindjárt megérkeznek a társaim, addig viszont pihennem kell. 
– Négy nappal járnak előttetek. Ha nem indultok azonnal, elérik az erdőség keleti szélét, ahol már a quetterek az urak. Bizonyára nekik viszik a fiainkat. Mihez kezdhetnétek már akkor?
Hessgeront igen meglepte a hír. A durva nyomok, amiket az emberek maguk után hagytak, sokkal fiatalabbnak tűntek négynaposnál. 
– Biztosan nem tévedsz? Soknak tűnik nekem ez az idő.
– Három éjszakával ezelőtt volt, hogy ránk rontottak mindenfelől. Ha nekem nem hiszel, kérdezz meg bárkit!
Jobban belegondolva azonban Hessgeronnak is be kellett látnia, lehetett négy napja a támadás. Az a sebláztól félájult emberférfi, akit találtak, már régen elveszthette az időérzékét. Az itt fekvő elfek sebein is látszik, hogy már napok óta kezelik őket. Fejet hajtott hát, és a bocsánatkérés jelét mutatta az öreg felé:
– Amint megérkeznek az íjászaim, a fehér szarvasanya tejét hátrahagyva nektek, azonmód indulunk is tovább. Nekem és szarvastestvéremnek azonban mindenképpen pihennem kell valamicskét addig, különben nem leszünk képesek tovább vezetni az üldözést.
– Minden kunyhónkat szétdúrták. Csak a fák alatt lelhetsz helyet magadnak.
Rogyadozó léptekkel botorkált el a vízpartig, s ült a partot szegélyező fűzek egyike alá. A szomorúan vízre hajló ágak mögül nézte végig az alkony utolsó fényeinek játékát a gyorsan sötétedő tó tükrén. Szarvastestvére nem sokkal lejjebb hasig gázolt a hűvös vízben, és óvatos kortyokban ivott. A tajtékot már lemosta magáról, s valószínű volt, hogy nemsokára ő is elpihen valahol a fák között. Hessgeron remélte, nem hajszolta túl magukat, s képesek lesznek folytatni az üldözést.
Minthogy tudta, nem lenne szerencsés dolog, ha elaludna, inkább pihenő ülésbe helyezte magát:
Lábait maga előtt behajlítva egészen a fa tövéhez ült úgy, hogy gerince teljes hosszában a törzsre simult. Kezeit lazán a két térdére támasztotta, s egy mély sóhajjal kísérve lehunyta a szemét. Egyetlen rövid szólamot ismételgetve lassan kiürített a fejéből minden érzést és gondolatot, hogy végül egy alváshoz hasonlatos, de álmok nélküli állapotban találja magát.
Lassan csordogáló mézzé csendesedett körülötte a vadsodrású idő, távoli sejtéssé halványult a világ.


Madárkirály álmos szemekkel pislogott ki a lombsátor alól a párás hajnaltól csöpögő erdőbe. Kovács Koraz közeledett felé az emberek szálláshelye felől. Ilyentájt szoktak indulni.
– Húsos Hereg küldött, hogy kérdezzem meg, mikor jössz! – kiabálta már messziről a hosszú hajú ifjú.
– Csitt, te! – kapta szája elé kezét a félelf. – Egész éjjel virrasztani szerencsétlen ember mellett, és csak fél óra óta ment le a láz, hogy nyugodt álom legyen neki!
– Nem segített az a szarvastej se? – halkította le magát a mellé érkező.
– A sok sebek gyorsan gyógyul, de mérgek lassan jönnek ki. Jobb lesz, ha ma reggel nélkülem indultok. Majd elfekkel utolér én benneteket.
A másik csodálkozva nézett rá:
– Szerinted melyikünk tudja, merre kell mennünk? Nélküled csak eltévednénk!
Madárkirály fáradt mozdulattal simított végig törődött ábrázatán.
– Igaz van! Álmosság elvitte nekem fele ész! Akkor várni ti is indulást!
– Miért kell az elfeknek minden reggel annyival később indulniuk?
– Megvár, míg sok szarvas reggel-eszik!
– De most nincsenek is itt a szarvasok! Tegnap délután elvágtattak, nem emlékszel? – ütött a saját homlokára Koraz.
– De most van beteg ember! – emelte fel a hangját Madárkirály, és a háta mögé bökött. – Amíg dolgoz benne szarvastej, nem ébredni fel!
Az ifjú erre válaszul előbb mérgesen fújt egyet, utána haját hátradobva leguggolt, hogy szeme egy magasságba kerüljön a lombsátorból kikémlelő félelfével, majd lassan, visszafogottan magyarázni kezdte:
– Szerinted van értelme egyetlen ember miatt itt vesztegelnünk egy fél napig? Tíz perc alatt csinálunk egy hordágyat, amin én meg a Pocakos Wurroh, tudod, az a vörös melák, akár estig is elhurcoljuk azt a vézna kis fazont. Érteni?
– Érteni. Jó ötlet.
– Akkor légy szíves mondd ezt el az elfeknek is, és induljunk, jó? Lassan a belünket is kifossuk már attól az erdei kajától, amit tőlük kapunk! Nézd meg – mutatta fel a tenyerét –, már a bőrkeményedéseimet is lerágtam!
Madárkirály ugyan nem értett meg minden szót, a lényeggel azonban nagyon is tisztában volt. Bólintott hát, és túltéve magát ólmos álmosságán, kipattant a lombsátorból, hogy beszéljen az elfekkel.
Hamar kiderült, azoknak sincs túl sok kedvük huzamosabb ideig a biztonságot nyújtó íjászok és szarvastestvérek nélkül maradni. Mielőbb indultak volna utánuk. 
Hamarosan úton voltak hát.
Talán már dél is elmúlt, mire a hordágyon cipelt beteg feleszmélt. Madárkirály azonnal hozzásietett. Mire odaért, betegét már a hordágy mellett lépdelve találta. Kézzel-lábbal magyarázott az őt eddig cipelőknek, mindegyre azon igyekezve, hogy kifejezze nekik mélységes háláját. Azok viszont csak a fejüket csóválták értetlenül. 
– Köszöni, hogy elhoztátok – fordította le nekik a félelf, majd a sovány fickóhoz fordult: – Jobban tennéd, ha még egy ideig a hordágyon maradnál. Enned és pihenned kéne, különben megint kidőlsz estére.
– Te meg kiféle vagy? – nézett végig rajta hökkenten a beteg. 
– Aveslorcnak hívnak tifelétek.
– A félelf? Tehát mégis igaz? – parolára nyújtotta a kezét – Két évig inaskodtam az egyik unokatestvérednél a lakatosműhelyében! A nevem Draudan.
Madárkirály idegenkedve fogadta a régen használt gesztust, amikor kezet rázott vele.
– Csodálatosan rendbe jöttem az éjjel – újságolta vidáman a nyurga fickó. – Csak az a baj, hogy egy árva kukkot sem értek ezeknek a nyelvéből!
– Nem csodálom. Messze északról jönnek, hogy hajóra ülhessenek Dumadockban.
A másik erre furcsálkodva húzta fel a szemöldökét:
– Csak rájuk parancsoltak a quetter urak, ők meg önként átvágnak az erdőségen? És az elfek? Talán őket is azok küldték?
Most a félelfen volt a csodálkozás sora.
– Miről beszélsz te? Az elfeket is, meg az embereket is a quetterek űzték el a lakhelyükről, de nem ők mondták, hogy erre menjünk! Remélem, nem is sejtik, hogy hová tartunk!
Draudan arca erre elkomorult.
– Régen járhattál már odahaza. A város a quettereké, és magam is csak alig menekülhettem előlük. Úgy tudom, mindenkit hajóra tereltek a környékről, és elvitték őket. Dumadock nem szabad város többé, csak egy a többi rabszolgatelep között.
Madárkirálynak meg kellett állnia egy pillanatra a döbbenettől. Ezer kérdés tódult fel benne, de aztán inkább néma maradt. Hosszú percekig szó nélkül hallgatta Draudan történetét, amiben az töredelmesen megvallotta, miként került Szakállas Baldi bandájába, miken ment keresztül, míg aztán el nem eresztette a foglyul ejtett elfeket. Utána már kissé rövidebbre szabottan foglalta össze megaláztatásait tömörítő néhány napját, aminek a végén, hogy ne veszélyeztesse a tóparti elfek összefogdosásának sikerét, inkább hátrahagyták – persze úgy, hogy lehetőleg minél tovább szenvedjen. 
A félelf közben egyre komorabban gondolt bele, mit is tehet ezek után. Néhány nap múlva elérik ugyan a várost, de ott ugyanolyan csapda várja az embereket, mintha otthon, a falujukban maradtak volna. Arra rögtön rájött, hogy semmi értelme most azonnal elmondania nekik. Azon túl, hogy reménytelenségbe taszítaná őket, semmit nem érne el. 
Hessgeronnal kell előbb megbeszélnie a dolgot. 
– Ezek szerint azért még futnak be és ki a városba hajók? – kérdezte végül.
– Persze! Azokkal szállítják a rabszolgákat. 
– És mennyi quetter van most a városban?
– Pontosan nem tudom. Jó hónapja is van már, hogy eljöttem onnan. Akkoriban voltak vagy százan.
– Húh! Miből éltek azok ott?
– Hát miből?! Belőlünk! Megesznek minden jószágot, meg gondolom azokat is, akik nem pattantak az első szavukra.
Madárkirály elkeseredetten ingatta a fejét. Szörnyű volt még hallgatni is. Főleg ezzel a beletörődő hangsúllyal, ahogy ez a Draudan beszélt róla. 
– Ugye tudod, hogy az elfek harcosai most éppen a volt rablótársaidat üldözik? – fordult ismét a fickó felé. Annak kissé megkeményedett a hangja, amikor válaszolt:
– Remélem, a saját belükre akasztják fel valamennyit!
A félelfet kirázta a hideg e szavak hallatán. Kissé felháborodva torkollta le a másikat:
– Elfekről beszélsz, hé! Még akkor se tennének ilyen szörnyűséget, ha az anyjukat aláztátok volna meg!
A másik erre behúzott nyakkal elhallgatott. Csak jóval később szólalt meg csendesen:
– Azért nehéz elhinnem, hogy ők meggyógyítottak volna! Ha nem vagytok velük, bizonyára csak a szenvedéseimet rövidítik meg!
– Szóval nem hiszed, hogy ők voltak? Azt hiszed, nekünk van olyan gyógyító italunk, amivel egy nap alatt lábra állíthattunk?
Draudan szemében továbbra is a hitetlenség csillogott:
– Miért, nem?
Madárkirálynak megkeményedtek a vonások az arcán. Mejime jutott az eszébe, és a csapás, amit ha nem akaszt meg, most talán nem is beszélgetne itt.
Szó nélkül megragadta Draudan csuklóját, és maga után húzva az elfek közé vitte. Némi keresgélés után meglelte a farkasok kísérte kis csapatot, ahogy kissé elkülönülve a szarvastestvérektől, a saját ösvényükön követték őket.
A farkasok azonnal ínyüket villantva fogadták az idegeneket. Körbefogták a két emberszagú jövevényt, s csak az elfek halk szavaira tértek vissza hozzájuk. 
Idegesek voltak mostanában. Nem csak a rengeteg idegen tette őket azzá. Az, hogy együtt kellett utazniuk egy rakás ízletesnek ígérkező szarvassal, s mégis el kellett járniuk más préda után, még jobban megviselte őket. 
Most az elfek is olyan pillantásokat küldtek feléjük, hogy még Madárkirályban is felmerült a kétség. Aztán megemberelve magát, mégis a legelöl lépkedő Mejiméhez húzta az eddigre már egészen megrettent Draudant. 
– Nos, mondd el neki, mit gondolsz az elfekről! Hátha igazad lesz! – Nagyot lökött a minden ízében remegő fickón, aki rongycsomóként hullott az elf nő elé. Az csodálkozva állt meg, s kissé értetlenül nézett fel ismét.
– Ezt meg minek hoztad ide? – köpte viszolygással a hangjában a félelf felé.
– Magához tért, s gondoltam, még most megbeszélhetnétek a vitás kérdéseket – válaszolta neki nyugodtan. Csak a hangja legalján lehetett érezni valami ideges remegést. – Azt szeretné, ha Hessgeronék a saját belére kötnék fel valamennyit az egykori társai közül!
Mejime úgy kacagott fel, mint aki egy különösen jó tréfát hallott. Valami olyasmi is volt azonban ebben a kacajban, amitől a többiek kissé aggódva pillantottak rá.
– Mondd meg neki – hajolt egészen közel a földön hebegő-habogóhoz –, hogy én vagyok az, aki valami hasonlóra készül, de még véletlenül sem mocskolnám össze magam a beleikkel!
– Elmondtam neki a kívánságodat – fordult az első ijedtségén már túlesett emberhez Madárkirály. – Hallhattad, milyen jót mulatott a feltételezésen, hogy az elfek vezetője ilyesmit tenne, viszont megígérte, hogy ő majd, ha nem is a beleire akasztja fel őket… de szolgál majd némi elégtételt. Ismerős?
– I-igen! Őket… őket engedtem el.
– Szerinted miért nem köszönik most meg neked?
– Hm?
– Te megköszönted volna, ha csak lekötöznek a fáról, amin megtaláltak, aztán otthagynak?
– Nem sűrűn lett volna rá módom, me’ ott döglök meg akkor is… – Draudan láthatóan most kezdte kapiskálni, miről is beszél neki, miért is van felháborodva a másik. – Azt akarod mondani, hogy ez volt a legkevesebb részükről?
– Szóval, te megköszönnéd ennek a nőnek az előbbi ígéretét? Hogy majd ő kibelezi a volt társaidat?
– Tolmácsold neki, légy szíves, a legmélyebb hálámat!
Madárkirály mély sóhajjal fordította le Mejimének:
– Ez az ember köszöni neked, amiért megteszed majd, amit Hessgerontól remélt.
Mejime előbb meglepetten bámult a félelfre, majd dühösen az időközben feltápászkodott, idétlenül vigyorgó fickóhoz fordult, aztán szó nélkül elsietett. A többiekkel a nyomában.
Draudan képéről lassan olvadozó vigyorral, teljesen értetlenül figyelte őket.
– Mit mondtál te nekik? – kérdezte végül gyanakodva.
– Csak amit kértél. A köszöneteddel tudatosítottad náluk, hogy nem tartod természetes dolognak tőlük, ha megteszik, s amiért ennek ellenére mégis megteszik, hálával tartozol nekik. Vagyis nekik is lehet hozzád bármikor egy hasonló kérésük. – Draudan értetlen arcát látva Madárkirály önkéntelenül is elmosolyodott. – Ha ezt megérted, akkor az elfeket is megérted majd. Addig viszont bánj óvatosabban a kifejezéseiddel! Nem emberek ők, és nem is állatok, viszont láthattad: még az állataik is megérzik, ha valaki nagyon különbözik tőlük.
Draudan most már úgy nézett, mint aki azt sem tudja, hol van. Hangot is adott ezen érzésének:
– Nem mondhatnám, hogy értem, miről beszélsz, de majd gondolkozom rajta. 
Madárkirály beletörődőn legyintett.
– Már megszoktam. Az a baj, hogy elf és ember közt nagyon nehéz a tolmácsolás. Nem olyan, mint északi és déli ember közt. A gondolatokat, amik a szavak mögött húzódnak, nem tudom átfordítani.
Draudan megfogadta Madárkirály tanácsát. A délután további részét némán, gondolataiba merülten kutyagolta végig.
Estére érték el a Zugoly-tó partját. Ott már Olmud várt rájuk a hírrel, hogy Hessgeronék még az előző éjjel továbbvágtáztak a rablók nyomában.
– Mire ideértem, már tovább is álltak – tárta szét karját a fiú. – A faluban rengeteg a sebesült, napközben őket ápoltam az öregekkel és azzal a néhány túlélővel, akik véletlenül megúszták. Mostanra majdnem mind gyógyul, vagy gyógyító álmát alussza. Nincs sok értelme bemenni hozzájuk, inkább táborozzunk le itt a parton.
A legtöbben minden gond nélkül ráálltak a dologra. Csak az emberek zsörtölődtek a töméntelen szúnyog miatt. És Madárkirály nem tudta, mit tegyen. Úgy tűnt, Hessgeron egyenesen a vesztébe rohan, ők pedig, ha követik, szintén ezt teszik. 
De ha csak itt várnak, akkor esélyük sem marad, hogy még időben figyelmeztethessék őket!
Igen – jött rá hirtelen a megoldásra –, beszélnie kell Olmuddal! Ő az egyetlen, aki esetleg utolérheti őket!
Az időközben már saját dolga után néző fiút a farkastestvéreknél lelte meg. Éppen Mejimének újságolta, micsoda szörnyűségeket látott az elf faluban:
– Lassan már az én fejemet is elborítja ez a veszett érzés. Kezdem megérteni, miért veszitek őket annyiba, mint egy tetűt, vagy kullancsot, amit szétnyomni érdemes csupán! Szavamra, képes lennék kilyukasztani őket!
– Van itt nagyobb gond is! – szakította félbe őt a félelf. – Gyere, beszélnem kell veled!
Olmud máris indult volna, de Mejime Madárkirály után szólt:
– Vajon mi az, amiről mi nem tudhatunk?
– Igaz – fordult vissza a félelf, kissé szomorkás mosollyal az arcán –, talán jobb, ha már most elmondom nektek is.
Azzal előadta, mi mindent tudott meg Draudantól a délután folyamán.
– Vagyis ha még az erdőségen túlra is üldözik őket, az könnyen a végzetüket jelentheti. Ezért kellene, Olmud, hogy utánuk fussál, és figyelmeztessed őket!
A fiú kedvetlen arccal, orrát dörgölve válaszolt:
– Nem fog menni, Huiskawa! Tegnap kisült, hogy képtelen vagyok felvenni a versenyt a szarvasaikkal, hiszen alig egy perccel indultam utánuk, mégis órákkal később érkeztem meg ide. Most pedig már egy egész nap előnyük van. Feleslegesen hajtanám magam.
– Ha elveszítjük az íjászokat, itt mindenkinek vége van, ugye ezt te is tudod?
– Tudom.
– És mi lenne – szólt közbe Mejime is –, ha mindannyian utánuk indulnánk? A sebesültjeink nagyrészt jól vannak, bírnák az egész estés gyaloglást, az emberek meg, ha jól hallottam, már reggel is ők akarták, hogy korábban induljunk. Talán ők is kibírnak pár napot alvás nélkül…
– A szarvasoknak úgyis legelniük, kérődzniük kell, míg mi ezalatt is mehetünk – állt mellé Lozon is. A többi farkastestvéren sem látszott, hogy idegenkednének az ötlettől.
– Az utóbbi napok tunyasága már amúgy is hájat növesztett a hasamra – tette hozzá Noyake nevetve. – Pedig már örültem, hogy megszabadultam tőle!
Madárkirály elképedve nézte őket. Erre azért nem számított tőlük. Nem tudta eldönteni, ők is Hessgeronékat féltik-e ennyire, vagy csupán nem szeretnének kimaradni az elrablóikkal való leszámolásból. Végül nem kérdezte meg, csak beleegyezően rábólintott az ötletükre. 
Úgy tűnt, nem ma este fogja pótolni elmaradt alvását.
– Akkor szólok az embereknek. Ti addig a szarvastestvéreknek mondjátok el, hogy indulunk tovább.
Könnyebb dolga volt, mint reggel. Az emberek ugyanis mást se csináltak, mint elkeseredetten csapkodták a testüket lepő szúnyogokat, amik nekivadult felhőkben támadták őket, még az időközben meggyújtott apró tüzek vastag füstjén keresztül is. Kis híján megéljenezték a hírt, hogy tovább kell menniük innen az éjszaka.

000-Felhívás

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Amennyiben szeretnél csatlakozni a HEBOK közösséghez, a legegyszerűbb, ha IDE linkelsz, és a Facebookon követed a HEBOK szerkesztőség munkáját.

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

22.

Baldi mélyeket lélegzett a friss, tengeri szélből. Valósággal elérzékenyült, amikor a sűrűből kibukkanva végre ismét meglátta a hatalmas, kék vizet.
Sokkal hamarabb tették meg a visszautat, mint amikor még befelé mentek. Most nem kellett rejtőzködniük, cipekedniük, mint akkor. Igaz, a végletekig lepusztultan néztek ki, de az erdő ennyiből talán jó lecke is volt a számukra. Megtudták, meddig bírnak elmenni, ha nagyon muszáj.
Amióta ugyanis összefogdosták a tóparti elfeket, Baldi csak hat órás alvásokra állította meg őket, ezt is kétnaponta váltva a csapat két fele közt. A másik fél ilyenkor őrizte a foglyokat, pihent és evett. A lassan egy hete tartó erőltetett menetelés minden erejüket próbára tette. Igaz, az előtte való két-három hét sem a pihenésről szólt, ez az erőpróba azonban olyasmi volt, amihez foghatót még soha, semelyikük nem élt át eddig. A több mint száz foglyuknak is mostanra alig volt meg a fele. Minden napra jutott legalább tucatnyi elhullott egyed. Tüzet nem raktak, hiszen a meggyújtása, a hús megsütése órákba került volna. Azt pedig mind tudták, hogyha vannak üldözőik, azok az elf falu kifosztása alatt még közelebb jutottak hozzájuk, a rombolást látva pedig valószínűleg mindent megtesznek majd, hogy beérjék őket bosszújuk beteljesítéséhez. Ha pedig eddig valami csoda folytán nem üldözték őket, hát ezek után biztosan lesznek, akik a nyomukba erednek majd. 
A faluban talált halakat tehát már akkor nyersen falták be, miközben a nyakuknál összekötözött, saját köteleikkel összefűzött foglyokat maguk előtt terelve iszkoltak tovább kelet felé. 
A nyers halak nagyon hamar elfogytak. Ezután viszont már semmi viszolygást nem keltett bennük, amikor megkapták az első elhullott elf húsát. A hínáros ízű, nyálkás falatok után ez igazán ízletesnek bizonyult. Morek és néhány kiválasztott barátja voltak a mészárosok.
Baldi nagyon hamar rájött még egy csodálatos előnyére a dolognak: Foglyaik olyan irtózatos félelemmel vették tudomásul, mi történik az elpusztult társaikkal, hogy eszükbe sem jutott lázadozni. Míg a faluból eljövet alig lehetett őket a megfelelő iramra bírni, az első belőlük fogyasztott vacsora teljességgel megtörte az ellenállásukat. Leszegett fejjel, birkák módjára igyekeztek tartani a tempót, és inkább menet közben haltak meg, semhogy a társaik erejét kurtítsák saját botladozásukkal.
Hullottak is, mint a legyek, jóformán csak azok maradtak meg, akik nem szereztek sérülést a támadáskor. 
Baldi saját emberei közül is elvesztett kettőt; Tizont a sárgasággal együtt járó láz vitte el, egy másik vérhasban szenvedett ki. Őket az avar alá kapartatta a többiekkel, és Mark’yhennon kegyébe ajánlotta a lelküket. Sajnos ennél több időt nem szánhatott rájuk. Csupán egy fejüknél leszúrt bottal jelezték meg a sírhelyeket, remélve, hogyha kiegyeztek a quetterekkel, a következő fordulónál majd tisztességesebb szertartást adhatnak az egykori cimboráknak.
A tengerparti úton most még gyorsabban haladtak, mint a kanyargós erdei ösvényeken. Ahogy Baldi számította, estére el kellett érniük Dumadock kapuját. 
Éppen egy falun haladtak keresztül. A napfényben fürdő, kihalt település házai komor némasággal tekintettek a poros földúton haladó csapatra.
– ’Imehetünk néhányan valami embernek való kaja után nézni? – söndörödött mellé Morek. Újabban állandóan vigyorgott, mint egy hibbant. Habár lehet, hogy csak az erős, tengerparti fénytől szokott el a szeme.
– Eriggyetek! Egy órát kaptok, aztán indulunk.
– Mért, főnök? Itt má’ nem üldöznek az elfek!
– Ha nem tököljük el az időt, még estig a városba érünk, azért!
Morek vigyora még szélesebb lett, ahogy fürgén meghajolt Baldi felé, jelezve, hogy köszöni az engedélyt, és sietve a társai után nézett. 
– Pihenő! – bődült el a szakállas rablóvezér, amint a falu főterére értek. – Igyatok a közkútból, aztán itassátok meg az elfeket is! Nem akarom, hogy ott essenek össze a quetterek előtt, miközben velük alkudozunk!
Miután kiosztotta a parancsait, berúgta az egyik épület ajtaját, ami fölött cégér jelezte, kocsmaként működött egykoron. A poros székek és asztalok, az üres pult és a lecsupaszított polcok lehangoló látványt nyújtottak. Mindazonáltal odabent kellemesen hűvös volt. Az egyik székre vetette magát, lábait az asztallapra dobta, s kényelmesen hátradőlt. Behunyt szemmel próbálta maga elé képzelni, milyen is lenne, ha most a kocsmáros sietne elé alázatosan görnyedt tartásban, kezeit a kötényébe törölgetve, aztán hamar egy korsó, frissen csapolt sörrel térne meg… 
A következő pillanatban már aludt is.
Ki tudja hány perc múlva hatalmas döndülésre ébredt. Elzsibbadt lábaival kalimpálva borult hanyatt a mögötte álló asztal alá.
– Baldi, ebből tiéd az első falat! – rontott be Frauzes. Mögötte hangosan csattant a berúgott ajtó. – Találtunk egy egész hordó hagymában besavanyított halat!
– Hogy Mark’yhennon tépné ki a szakálladat, aszittem már quetterek hullanak az égből! Majdnem szétkentem a fejem miattad! – torkolta le Baldi a belépőt. Frauzes gyorsan visszavett fergeteges kedvéből. Megszeppent ábrázata csak akkor engedett fel ismét, amikor meglátta vezérét fülig érő vigyorral felemelkedni az asztal mögül. – Gondolom, kenyeret nem találtatok hozzá.
Egy ugrással az asztal túlfelén termett, és már indult is kifelé.
– A kedvenc eledelem! Mark’yhennonra mondom, nektek csak a hagyma marad!
Azért jutott bőven mindenkinek. Az embermagas, hétakós hordó színültig volt pakolva a finom csemegével. Valószínűleg, amikor a falut kiürítették, még túl friss volt hozzá, hogy megbonthassák, ahhoz meg túl súlyos, hogy magukkal cipelhessék. Most, a legfinomabb állapotában azonban gazdára lelt. Még az elfeknek is adtak belőle. Azok úgy tüntették el, hogy talán még rágni is elfelejtettek. Nem is csoda, hiszen lassan már egy hete nyelték az éhkoppot. 
A lakoma végeztével Baldi kíméletlenül továbbindította őket. Világéletében utálta a bizonytalanságot. Most is szeretett volna mielőbb találkozni azokkal a quetterekkel. Tudta, ha azok nem hajlandók egyezkedni, úgyis mindegy, hány napot húznak még ki. Az erdőt most már ismerték; örülhettek, hogy élve kerültek ki belőle. Oda vissza már csak akkor mehetnek, ha jobb felszerelésük lesz, mint ami az áruló Draudannak volt. Jobb fegyverek is kellenek. 
A quetterek beleegyezése nélkül soha nem juthatnak hozzá mindehhez. 
Menniük kellett hát.
Az alkony hosszúra nyúlt árnyékai az estét megelőző szürkeséggé folytak össze, mire a lassan emelkedő tengerparton feltűnt az öböl, ölén a várossal. A kikötő rövid mólói előtt idegen építésű hajók horgonyoztak. A fehér kövekből rakott falak, az évszázados, lepusztult bástyák zászlók nélkül, süketen és vakon meredeztek. Sehol egy jelzőfény vagy bármiféle világosság a házak közül. Semmi kürtszó vagy elmosódott emberi hang.
A rablótársaság megszeppenve lépdelt tovább. Azt már most látták, hogy csak sötétben érhetik el a kaput. Komor balsejtelem lett úrrá rajtuk. 
Baldi hiába érzékelte emberei rohamos elgyávulását, ő sem tehetett semmit. Meg se mert szólalni, attól félve, az ő hangja is megremegne, bármi biztatót is próbálna mondani. 
Az első hang, amit a város felől hallottak, nem emberé volt. Mély, állati bömbölés harsant, amiből fülük alig tudta kivenni a szavak tagolását.
A következő pillanatban apró, fekete alakok tucatjai tűntek fel a falak felett. Feléjük szárnyaltak. 
Emberek és elfek egyszerre torpantak meg, arcukat a rémület maszkja torzította el.
A quetterek gyorsan közeledtek, s csakhamar előttük landoltak. Rablók és foglyok úgy borultak előttük hasra, mintha csak évezredes hagyomány követelné meg a mozdulatot. Pedig nem: évmilliós ösztön, a rettegő behódolás zsigeri gesztusa volt ez csupán.
Egy csengettyűkkel felékszerezett quetter lépett előrébb, aztán nehezen formált, de érthető szavakkal ezt mondta:
– Lám, az elkóborolt jószágok visszajöttek gazdáikhoz!
Baldi érezte, most kell megszólalnia, ha alakítani akar a sorsukon.
– Ó, hatalmas quetter vezér, lásd, nem hiába kóboroltunk: hoztunk neked ajándékba sok elfet! Ezek mind az erdőt bújták, de mi felkutattuk és elhoztuk neked őket, hogy láthassad, milyen hasznos és alázatos szolgáid vagyunk!
– Hahaha! Szolgáim? Ajándék? – vidult fel a quetter. – A jószág szolgának hiszi magát? Azt hiszi, elf nekem ajándék? Hahaha! – Aztán hirtelen elkomolyodott: – Te balga emberizing! Megbüntetlek embervezír, mert elvitted, nem-dolgozásra vezetted jószágainkat, aztán jót lakmározunk az elfizingekből. Azok nem mehetnek úgyse a középső szárazföldre! Láthatjátok: ha mi a ti gondolataitokkal gondolkozunk, minden úgy történik, ahogy eltervezzük! Tudtuk jól, hogy emberizingek nem erdei jószágok, ezért amikor elmentetek előlünk, tudtuk, hogy vissza fogtok jönni. Azt is tudtuk, nem mertek visszajönni üres kézzel, mert nálatok ez az ajándék ősi szokás. Minden így lett. Ezért vagyunk a gazdáitok; mindig tudjuk, mikor mit csináltok, hogyan látjátok a világot, mire van szükségetek, hogy hasznosak maradjatok. Most büntetésre van szükség, hogy megjegyezzétek; nem szabad elmenni a parancsaink elől, és nem szabad nem-dolgozni!
– Hallgass meg, quetter vezér! – kiáltott kétségbe esve Baldi, és már azt se bánta, hogy közben vizelettócsa gyűlik a hasa alatt: – Mi még rengeteg elfizinget hozhatunk neked! Tudom, hol vannak a faluik, és bármikor visszavezethetem oda az embereimet…
– Hallgass! – kiáltott rá fülrepesztő hangon. – Balgaságod már mérgesít! Tettünk mi róla, hogy jöjjenek maguktól is, nincs szükségünk hozzá rövideszű emberizingekre! Felállni, indulás!
Baldi az agyába tépő üvöltésnek félig öntudatlanul engedelmeskedve termett talpon. Megüvegesedett tekintettel lépdelt az emberei élén, akik leszegett fejjel, birkák módjára igyekeztek tartani a tempót. Agyában mindeközben egymást kergették a rémségesebbnél rémségesebb képek a büntetését illetően. Szétszaggatják? Vízbe fojtják? Elégetik? Élve elássák?
És miért csak őt?
Sírhatnékja támadt, ahogy belegondolt, hogy a mögötte sorjázó semmirekellők egyetlen karcolás nélkül fognak hajóra kerülni, míg őt, a legeszesebbet, a volt tengerészt megbüntetik, csak azért, mert élére állt ennek a csőcseléknek!
Megbüntetik! Ez a quettereknél azt jelenti, hogy úgy pusztul majd el, hogy könyörögni fog a megváltó halálért.
Szeretett volna elájulni.
Nem ment.
Oldalt pillantva latolgatta, vajon elég meredek-e hozzá a part, hogy a mélybe vetődve elébe vághasson a szenvedéseinek. A part magas volt és meredek, éles sziklákkal tarkítva. Szakállas Baldi azonban mégsem ugrott. 
Végül döngve csapódott be mögötte a város kapuja.

23.

– Képtelen vagyok elhinni, még ha a saját szememmel látom is! – nyöszörögte elkeseredetten Madárkirály. 
Talán élete legtragikusabb pillanatait élte át, amikor ráakadtak a menekülő rablók első pihenőhelyére. A szanaszét hagyott, megcsonkított elf tetemeket az előttük vágtázó szarvastestvérek sem álltak meg összeszedni – valószínűnek tetszett, hogy a látvány csak még vadabb üldözésre sarkallta őket.
Olmudék azonban nem mehettek el szó nélkül mellettük. Az emberek segítségével ástak gödröt a maradványoknak, majd együtt hordták bele és földelték el azokat. Húsos Hereg, a vállsebéből nemrég felgyógyult vezetőjük velük együtt ásott, cipekedett némán és komoran. Mire végeztek, reggel lett.
Az rögtön világossá vált, mi történt a levágott húsdarabokkal, a feltört koponyákból hová lett a velő.
A többi embereken is előbb a megütközés, majd a sötét gyűlölet jelei mutatkoztak, ahogy a félelfet kérdezgetve egyre tisztább képet kaptak arról, mi is történt.
– Ismét meg kell követnem farkastestvéremet – jegyezte meg Olmud. – Mejimének az elejétől fogva igaza volt! Csak a halál viszi ezeket biztonságos messzeségbe tőlünk! És azt már jóval hamarabb ki kellett volna osztani rájuk!
– A velem tartó emberek is ilyesmit emlegetnek – bólintott rá a félelf. – Az ő arcukat is süti a szégyen, hogy vannak ilyen fajtársaik. Gyere – emelkedett fel a friss hant mellől –, jó lesz beszélni a farkastestvérekkel. Már én sem érzem teljesen igazságosnak, amit a múltkor mondtam.
Mejimééket nem messze találták meg, saját kis csöndes körükbe gubózva. Néhányuk kíváncsian tekintett fel jöttükre.
Madárkirály egyenesen Mejime elé állt, aki csak ekkor nézett fel rá. Sem az üdvözlés, sem a hellyel kínálás jelét nem intette maga elé, csupán a szemében volt egy ki nem mondott kérdés. Igen szemrehányó kérdés.
– Igazad van – nyögte a félelf. – Ezt nem szabadott volna megengednünk. Az én hibám is, hogy ez mégis bekövetkezett. Nincs hát miért bocsánatot kérned tőlem, és talán csak annyit kérhetek, ne haragudj rám a múltkoriért, és ha lehet, Hessgeronra se.
Mejime lassan bólintott rá a félelf szavaira.
– Talán az igazság a két vélemény között, talán egész másutt van. Nem haragszom közületek senkire. Ami belülről rág, az nem a szívemben, hanem valahol a gyomrom tájékán van, és lehetetlen kiköpnöm magamból. Viszolygás tölt el, még ha csak rágondolok is az emberekre, és amíg te és az embertársaid itt vannak, ezen nem is tudok változtatni. Sajnálom.
– Az embertársaim is karddal készülnek ezek ellen. Őket talán még jobban bántja a dolog, mint minket.
– És az, amelyiket elém hoztad? Ő hogy magyarázza nekik, hogy nem is olyan régen még azok közé tartozott?
– Sehogy – engedett meg magának Madárkirály egy gyors mosolyt. – Ugyanis egy kukkot sem értenek egymás nyelvén. Egyedül az öregjük, a Vén Rossel makog valamit a déliek nyelvén, de ez csak arra elég, hogy köszönni tudjanak egymásnak. Egyébként Draudan együtt dolgozott a többiekkel egész délután. Hogy közben miket gondolt, nem tudom, még nem volt alkalmam beszélgetni vele.
– Az ő szemében is ugyanazt az őrült fényt láttam lobogni, mint a tiedében, Mejime! – szólt közbe Olmud. – És attól félek, engem is elragadott az indulat kissé. Ha itt lenne Hessgeron, arra kérném, tanítson engem is vívni.
– Nocsak! – szólalt meg Viepa – Úgy látom, a veszettség terjedőben. Vagy csak ezzel akarod visszacsalni magad Mejime szívébe?
Olmud bocsánatkérő grimasszal fordult felé:
– Tudom, hogy te a vérontás ellen vagy, de talán ezt látva elgondolkozhatnál, mennyit tűrhetünk el!
Viepa válaszként csak a botját mutatta fel. Mindkét végére egy-egy kétélű bronztőrt kötözött.
– Elgondolkoztam.
– Ötletes – jegyezte meg a félelf. – Nekem ez még sohasem jutott az eszembe.
– Ha akarod, én szívesen megmutatom az alapvágásokat – ajánlotta fel Mejime Olmudnak.
– Most inkább talán induljunk! – vágott elébe a fiú válaszának Madárkirály. – Ki tudja, hány ilyen mészárszéket találunk még útközben!
– Mi az a mészárszék? – kérdezték tőle egyszerre többen is, mire azonban a félelf csak legyintett magyarázat helyett.
– Olmud, legyél szíves, szólj a szarvastestvéreknek, én addig az embereket készítem fel a továbbindulásra!
Nemsoká ismét az előttük járók nyomában sietett a hatalmas csapat. A hosszú nap pihenő nélkül telt. Lassan megmutatkoztak az alapvető különbségek az elfek és az emberek között. Madárkirály nem sokkal a sötétedés beállta után aggodalmas arccal sietett az elfekhez, és kérte őket, álljanak meg. Mint mondotta, ha az emberek nem kapnak egy rövid pihenőt, úgy hamarosan mind kidőlnek.
A pihenő evésből, ivásból, kisebb-nagyobb dolgok elvégzéséből állott. Főleg az embergyerekek szenvedtek nagyon a fáradtságtól és kialvatlanságtól, de akadt néhány terhes asszony, sebesült férfi is, akik még erősen visszafogták a haladásukat.
Végül Madárkirály közvetítésével abban egyeztek, hogy innentől óránként beiktatott rövid megállásokkal indulnak tovább.
Ezek után az elfek úgy érezték, alig vánszorognak. Nem csak a sötét akadályozta immár az embereket, de minden pihenő után egyre keservesebben indultak neki ismét. 
Talán éjfél felé járhattak, amikor beérték Hessgeronékat. Nagy munkában találták őket. Botokkal és kézzel dolgoztak valami sekély gödörfélén, amibe a szanaszét heverő megcsonkított hullákat húzhatnák.
Elérték hát a rablóbanda következő táborhelyét.
Az érkezők szó nélkül álltak be segíteni nekik. Nem kellett beszélniük, néhány pillantás bőven elárulta, ki hogy érez. A dühödt csalódottságon, az elkeseredésen túl a fáradtság tükröződött minden arcon.
Alig hogy végeztek a behantolással, úgy dőltek el mind, mint korhadt fatörzsek. Legtöbben ott, ahol éppen álltak. Egyedül a farkastestvérek húzódtak külön az állataikkal.

24.

Másnap reggel mégis korán ébredtek. Olmud, Madárkirály, Hessgeron és Lesseron ültek össze, hogy megbeszéljék, hogyan, miként tovább.
– Az erdőség széléig jutottunk. Onnan csak néhány kiküldött testvérünk követte tovább a nyomokat, de azok hamar déli irányba fordultak, ami számunkra teljesen ismeretlen terep – foglalta össze röviden az elmúlt napok leglényegesebb momentumát az ifjú törzsfőnök. – Ezért gondoltuk, hogy inkább visszafordulunk, hogy kikérjük a te tanácsodat, Huiskawa.
– Én időközben elbeszélgettem a férfival, akit a rablók hátrahagytak. Azt árulta el, hogy egy ideje már Dumadock városát is megszállták a quetterek. Igaznak tűnik hát az a felvetés, hogy az emberek a quettereknek viszik az elfeket. Rabszolgának vagy ennivalónak. Nem tudom, ebben az esetben mi mit tehetünk. Jómagam még azt sem tudom, az emberekkel mi legyen. Azt ígértem nekik, a városba viszem őket. Ha elmondom nekik, hogy ott is csak quetterek várnak rájuk a szabadság helyett, bizonyára nagyon el fognak keseredni.
– Nem igaz, hogy csak ez az egyetlen kikötőváros létezik az egész világon! – fakadt ki Olmud.
A félelf felvont szemöldökkel válaszolt:
– Van még sok, de azokat ősidők óta a quetterek uralják, s ember ott csak rabszolgaként létezik. Én még egyetlen ilyen helyen sem jártam, azért is lehetek most itt.
– Ez a négyszáz ember napokon belül feléli az összes élelmünket – világított rá a fő problémára Hessgeron. – Utána mindenképpen menniük kell. Az erdő nem tartja el a magukfajtát.
Most Lesseron kért szót:
– Talán arra is gondolnunk kéne, hogy mi van, ha ez az egész csak félrevezetés? Ha ezt a Draudan nevű embert csupán azért hagyták hátra, hogy hazugságaival félelmet ültessen szívünkbe, és lemondjunk az üldözésükről?
– Akkor jó sok kínt vállalt ezért magára – ingatta a fejét Madárkirály. – Ahogy én tudom, amikor megtaláltuk, már négy napja lógott a fán. Nagyrészt eszméletlenül, egy csomó elmérgedt, súlyos sebbel, amiket mind a társaitól kapott búcsúzóul. Régebbi ütések nyomai is szépen borították. Mint elmesélte, azóta verték és alázták, hogy eleresztette a farkastestvéreket. Hogy ő volt, semmi kétség; az elfek ezt már igazolták.
– Akkor se szívesen bíznám magam egy ilyen beszámolójára!
– Én sem – bólintott Hessgeron.
– Én sem – hagyta helyben a félelf is –, viszont ezt nyugodtan ellenőrizhetem a madaraimmal. Az ő szemük nem csal. Megnézik nekünk, vannak-e, és hányan a quetterek Dumadockban. Viszont akár százan, akár valamivel kevesebben vannak, hajót csakis úgy kaphatunk tőlük, ha rabszolgaként szállunk fel rá.
– Százan?! – kapta fel a fejét Hessgeron. – Ki fél itt száz quettertől? Négyszáz ember, majd kétszer ennyi elf van velünk! Csak legyűrünk tán száz quettert! Egy-két nap múlva elkészülnek az új íjak, addig meg annyi nyílvesszőt csinálunk, hogy…
– Tudom, hogy sündisznóvá varázsoljátok valamennyit – intette le Madárkirály. – De mégis; hány igazi harcosod is van? Kétszáz? Háromszáz?
– Százötvennél nem több – hajtotta le fejét az ifjú törzsfőnök. – Bár nagy a lelkesedés, ez a pár hét nem volt elég, hogy igazán veszélyes fegyverré váljon kezükben a kard. Asszonyaink legtöbbjének túl nehéz. De ezt tudod, hisz sokan inkább nálad botoznak. Az emberek asszonyai nem is gyakorolnak. De ezt is tudod. Csak az íjászok számítanak. Ha elkészülnek az íjak, akkor lesz másfél száz íjászunk.
– Ha mindegyik úgy is tudna íjazni, mint Olmud, akkor sem hiszem, hogy komolyabb veszteség nélkül megúszhatnánk egy ilyen összetűzést. És aztán: meg kéne lepni őket, s lehetőleg úgy kiirtani az utolsó szálig, hogy hírmondójuk se maradjon, különben pár nap alatt a nyakunkra csődül egy igazi quetter sereg, akik akár az egész erdőséget is rátok gyújtják, ha kell! Lehet, hogy mi addigra már kihajózunk, de ti és a városban maradók nem kapnak kegyelmet!
– Arról se feledkezz meg, hogy azok az emberek is ellenünk lesznek, akik idáig menekültek előlünk! – vetette közbe Olmud. – A saját területükön, a quetterek védelmével a fejük felett biztosan bátran ellenünk fordulnak majd!
– Igen – vonta fel a szemöldökét Lesseron –, az megint újabb hetven ellenfél, és nem tudhatjuk, kik állnak még melléjük!
Hessgeron sötét tekintettel nézett fel:
– Vagy mellénk! Nem hiszem, hogy abban a városban csupa ilyen gazember lakik. A legtöbbje talán ugyanúgy szenvedi a quettereket, mint mi!
– Igen, ez valószínű – helyeselt Madárkirály. – Például a rokonaim is ott élnek. Ha élnek még egyáltalán.
– Nos. Előbb talán ezt kéne megtudnunk. Erre is képesek a madaraid?
– Nem, ez számukra képtelenség. Ehhez az kéne, hogy személyesen ismerjék minden rokonomat és úgy az egész város lakosságát. Meg a környékbeli falvakét, mert amint hallom, azokat is a városba hurcolták.
– Jó. Ezek szerint neked kéne bemenned, szétnézni. 
– Hm. Ismerek egy ösvényt, ami egészen közel visz a városhoz, és az erdőség rejtekében, alig nyíllövésnyire bukkan elő a városfaltól. Ha nem mértem fel nagyon rosszul a helyzetünket, az ösvény eleje innen pár óra járásra esik. Még tudok is egy olyan bejárót a városba, amit a quetterek biztosan nem használnak. De ha odabent elkezdek kutatni, kérdezősködni, szinte biztos, hogy azonnal felfedeznek. Sajnos legalább annyira kilógok az emberek közül, mint közületek. – Rövid hallgatás után talányos mosollyal jegyezte meg: – Viszont van köztünk valaki, aki szintén jól ismeri a várost, és minden oka megvan rá, hogy segítsen!
Mind kitalálták, kire gondol.
– Legyen akkor ő – hagyta rá végül az ifjú törzsfő. – Menj, beszélj vele. És az emberekkel is. Tudnunk kell, mekkora részt képesek vállalni a quetterek megbüntetéséből, vagy hogy van-e valami jobb ötletük, merre mehetnének?
– Igaz, nekik se mondtam még el a jó hírt a quetterekről – mosolyodott el keserűn Madárkirály. Felállt, és egy pár másodpercig még úgy meredt rájuk, mintha mondani akarna valamit. Aztán megfordult, és ment.
Hosszú, nehéz lépések vitték egyre közelebb az emberek reggel rakott tüzéhez. Nem találta a szavakat, amikkel elmondhatná. Tudta, nagyon el fogja keseríteni őket.
Látta Draudant is, ahogy aggodalmas arccal, kézzel-lábbal magyaráz éppen valamit. Amint meglátta a közeledő félelfet, felderült a képe.
– Kedves Aveslorc uram! – kiabálta – Ugyan, mondd már el nekik, hogyha nappal raknak tüzet, azzal nagyon hamar egy rakás quettert szakaszthatnak a nyakunkba! Már nagyon közel lehetünk a tengerhez, érzem a szagát!
– Jó orrod van. Tudod, hogy én még nem is említettem nekik, hogy Dumadockot megszállták?
– Ideje lenne elmondanod nekik.
– Azért jöttem. Meg hogy megkérjelek, menj előre a városba, és puhatold ki, vannak-e ott olyanok, akik mellénk állnának, ha rajtaütünk a quettereken!
Draudan néhány pillanatig csupán elkerekedett szemmel bámult. Utána hebegve kérdezte:
– É-én? Mé-hé-gis, ho-hogyan? 
– Tudok egy ösvényt. Ha nem téveszted el, a régi temető mögé bukkansz ki rajta. A sírok között keresztülvágva eljuthatsz a városfalig. Azon az oldalon elég magasra felkúszott rá a borostyán. Nagyjából a közepénél találsz egy fatörzsnyi borostyántövet. Mögötte van egy csapóajtóval fedett nyílás, nagyjából a fejed magasában. Az egyik szemétürítő. Igaz, hogy belülről nyílik, de mint említetted, a lakatos Kornoknál segédkedtél, az egyik másod-unokatestvéremnél. Akkor ez nem jelenthet gondot.
Draudan vonakodva bólintott.
– Az ösvényre hogy lelek rá? Elkísérsz?
– Arra nem lesz szükség. Most reggel még a nap vezet majd. Délnek menj másfél-két órát, amíg el nem érsz egy vadnarancs-ligetet. Ott fordulj keletnek, a tenger felé. A liget végétől indul az ösvény, amit követned kell. Egy odvas, vén selyemfát keress. Az ott áll az ösvény mellett.
– Mikor induljak?
– Máris. Hosszú út lesz. Jó, ha estére kiérsz az erdőség szélére. Ha hamarabb érnél oda, akkor is várd meg az éjszakát, nehogy meglássanak.
Draudan láthatóan nem volt túl boldog.
– Valami gond van? – kérdezte tőle Madárkirály.
– Nem, semmi – rázta meg a fejét a másik. – Csak eléggé kidöglök, mire visszaérek.
– Ha sikerül rávenni az embereket a támadásra, jóval hamarabb találkozunk. Ugyanis mi szintén Dumadock felé megyünk ma, ugyanazon az úton. Gondolom, nem jutunk ki estig, de nem leszünk messze.
– Akkor megyek, pakolok el magamnak valami élelmet – állt fel kelletlenül Draudan, pont úgy, mint aki arra vár, hátha Madárkirály meggondolja magát, és mégse rá osztja ki ezt a feladatot.
A félelf el is gondolkodott ezen egy pillanatra, de aztán mégse tette.
– Nekem most meg kell beszélnem a namregokkal, hogyan, merre tovább. Ezért kell neked menned.
Draudan megértően rábólintott a magyarázatra, és végre elindult.
Madárkirály nagyot sóhajtva fordult a tűz körül serénykedőkhöz:
– Jó lenne oltani el tűz, mert sok már erre közel quetter!
Egy csapásra megszűnt a sürgölődés. Úgy meredtek a félelfre, mint akikbe belefagyott a vér.
– Miféle quetterek? – kérdezte végre egy ijedtségtől elvékonyodott, női hang. 
– Van egy pár erre. Sok pár. Most hallom, amíg az erdőben jönni mi, quetter sereg elfoglalni Domadock bele.
– Hogy Yvorl rugdosná seggbe valamennyit! – fakadt ki erre az egyik pocakos, vörös fickó. Madárkirály úgy emlékezett, Wurrohnak hívják. – Hát már sosem szabadulhatunk tőlük?
– Te csak ne emlegesd itt Yvorlt! – lépett elő Hereg, az emberek kopasz főnöke. – Mennyire vannak közel azok a szarok?
– Közel. Lehet, látni meg füst!
Több asszony felzokogott. Mások a tüzet kezdték oltani sietve. A szanaszerte rohangászó gyerkőcök is hamar megérezték, hogy valami nagyon rossz dolog történt. Megszeppenve húzódtak szüleik mellé, anyjuk szoknyájához.
– Most mihez kezdjünk? – kérdezték többen is.
– Elfek akarni támadni – jegyezte meg Madárkirály. – Ők jönni, bosszulni Sziremonda. Elf főnök nagy harcos!
– Ezek a töpszli kis elfek akarnak a quetterek ellen menni? – hitetlenkedett Hereg. – Ezek? Az íjaikkal meg a puha, bronz kardjaikkal? Mégis hány quetterről van szó?
– Lehet száz is van.
– Képtelenség! – legyintett a vörös Wurroh, és ajkbiggyesztve elfordult. – Még vasfegyverekkel is az lenne! Száz quetter ellen!
– Most az egyszer igazat adok neked – bólintott rá a kopasz.
Madárkirály a többiek szemében is csak lemondást látott. Megvonta a vállát.
– Ez talán nem dolog nekedtek. Dönteni kell, merre tovább ti. Elfeknek ennivaló kevés. Két nap, és elfogy. Nekedtek akkor menni kell el.
– Úgy tűnik, nem lesz más választásunk, minthogy megadjuk magunkat a quettereknek, ugye? – szólalt meg az egyik cingárabb fickó, mire többen is nekiestek:
– Persze, Barogh, te könnyen beszélsz, neked nincs családod! 
– Téged falnak fel utoljára, amilyen keszeg vagy! – húzta a száját a pocakos Wurroh is.
– Ezért verekedtük át magunkat az egész erdőn? A domadockiak majd jót röhögnek rajtunk!
– Nem hinni, van kedv ott röhögés! – szólt közbe Madárkirály. – Ők sanyarogni quetter kutyák nekik is! Draudan most megy, megkérdez, ki harcol elfekkel oldalt, quetterek ellen! Domadock benne lakik sok bátor ember, nekik van harcolni miért!
– Ez az! – kiáltott fel hirtelen a vén Rossel szokatlanul éles, erős hangon. Úgy rázta bütykös kezében tartott botját az ég felé, mintha ott már tényleg fel is tűnt volna néhány megátalkodott ellenségük. – Halál a quetterekre! Halál! Halál!
– Halál! Halál! – kiáltották vele többen is.
– Aki kicsit is férfi, nem hagyja, hogy mocskos quetterek zabáljanak az asszonyainkból, gyerekeinkből! – üvöltötte az öreg ellilult fejjel.
– Halál! Halál! – üvöltötték rá, most már valamennyien.
A félelf kissé elhűlve nézte őket. Hiába volt a sok év tapasztalat, még mindig elképesztette, milyen hirtelen meg tudnak vadulni az emberek. “Halál! Halál!” – visszhangozta körülöttük az erdő, és egyre újabb és újabb lelkesítő jelszavak születtek:
– Levágjuk őket!
– Felszabadítjuk a várost!
– Az elf íjászokkal legyőzhetetlenek vagyunk!
Madárkirály végül mosolyogva hagyta őket ordítozni. Még az ő szíve is hevesebben dobogott kissé. 
Gondolta, nem kell elmondania Hessgeronéknak, az emberek miként döntöttek.

26.

Ez a gyűlés jóval nagyobb volt a múltkorinál. A hatalmas tábortűz reggeli maradványai körül most ott ült Hessgeronon, Madárkirályon, Olmudon és Lesseronon túl még Mejime, Talarn, Draudan meg egy rakás ember- és elfcsaládfő. Természetesen a vén Rossel is helyet kapott az emberek közt. Ő Madárkirály mellett kucorgott, bütykös kezében elmaradhatatlan botját szorongatva. Az volt a feladata, hogy a többieknek továbbítsa, amit a félelf halkan fordított neki az elfek és Draudan beszédéből. Így egészen zökkenőmentesen folyt a tanácskozás.
Draudan ekkor már másodszor számolt be éjszakai kalandjáról. Sűrűn ásítozgatva adta elő válaszait a Madárkirály tolmácsolta kérdésekre.
A félelf próbálta minél kevésbé fárasztani. Az olyan naiv kérdéseket, hogy “Mennyire meredek a városfal?” és “Csak utcák vannak, vagy lehet más ösvényeken is haladni?”, maga is megválaszolta. Akadtak azonban olyan kérdések, amikre egyedül Draudan felelhetett.
– A hajó foglyai honnan valók? – kérdezte az egyik szakállas családfő. – Mármint pontosan. 
Draudan meghallgatta a kérdés fordítását, majd széttárta a karját, és fejét csóválva felelte:
– Nem hiszem, hogy meg tudták volna mondani a helyet. Talán senki sincs, aki beszélne ott a nyelvükön. 
– Nincs tolmácsuk? Nem kéne a vén Rosselnek, vagy Huiskawa, neked bemenni, hogy szót értsenek egymással? – szálltak fel azonnal az aggodalmas hangok.
– Lehet, az lesz legjobb – bólintott rá a félelf. Azért még Draudanhoz fordult: – Biztosan nincs a városban senki, aki beszélni tudna velük?
– Nekem úgy tűnt, nincs. Magret is valami olyasmit emlegetett, hogy pontosan azért vinnék a város hajósai őket, mert úgysem tudnának összebeszélni semmilyen taktikát.
– Nos, a quetter kutyák ez irányú számításai nem fognak bejönni! – csapott a térdére indulatosan Madárkirály. – Elf testvéreim, Van valami kifogásotok az ellen, hogy a városba menjek, segíteni összeszervezni a foglyok és a városiak között a támadásukat? Talán hamarabb végeznek vele, ha nem kézzel-lábbal kell elmutogatniuk egymásnak mindent!
– Van! – szólalt fel azonnal Lesseron. – Ha te bent leszel, mégis, az ittenieknek ki fogja elmondani, mikor mit tegyenek? Ha jól sejtem, nekik sem lesz könnyebb a feladatuk!
– Valóban! – helyeselt Olmud is. – Mit érünk vele, ha hamarabb lesznek készen, ha utána nekünk kell várakoznunk, amíg visszatérsz? Ha sikerül egyáltalán! Hiszen már tegnap este is csak azért nem te mentél, mert túl kockázatosnak ítélted a dolgot!
A félelf indulatosan legyintett minderre:
– Akkor még nem tudtam, hogy az egész város mellettünk áll majd! Ha a föld alá költöztek, ott már én is elkerülöm a quetterek figyelmét! Igaz, ahhoz előbb át kell jutnom a falon, és ez nappal már nehezebb lesz…
– Na ugye! Amint kilépsz az erdőből, észre fognak venni a levegőből!
– Bárki megy, észrevehetik! Valakinek pedig be kell mennie, különben honnan tudnánk, hogy mikor támadjunk?
– Hát ez az! – csapott le Olmud. – Bárki megy is, még én se tudok olyan gyorsan futni, hogy időben szóljak! Még vagy egy jó óra ide az erdő széle futva. Vagy majd tüzet gyújtanak bent, és a füsttel jelzik a támadást?
– Nem rossz ötlet – mutatott rá Madárkirály –, de ha én megyek, ez még könnyebb lesz! A madaraim fognak a fejetek felett körözni, ha indulhattok! Majd annyival előbb küldöm őket, hogy legyen időtök a városfalig jutni, de már nyitott kapu várjon benneteket.
– Nyitott kapu? – nézett fel csodálkozva a mind ez idáig gondolataiba merült Hessgeron. – Ahhoz előbb le kell győzni őket! Te mondtad, hogy a kapu mögötti téren van a táborhelyük! Egyébként már itt vannak a madaraid? Én nem láttam őket azóta, hogy Sziremondában megkeresték a szarvastestvéreinket!
– Mert akkor láttad őket? – kérdezett vissza évődőn a félelf.
– Nem – hökkent meg az ifjú törzsfő. – Már ott sem!
– Pedig meglelték a szarvasokat, ezt te sem vitathatod! Látod, ez a különbség quetter és igazi ragadozó madár között! A baglyom már hajnalra meghozta a quetterek létszámáról és táborhelyéről a hírt. Draudan egész jól becsülte meg a létszámukat. A sasok sincsenek messze innen. Hidd el, ha üzenek velük, alig egy perc alatt ideérnek! 
– Rendben. De te hogy akarsz bejutni észrevétlen?
– Van rá ötletem. Egyedül az kell hozzá, hogy valamelyik farkastestvér ruhát cseréljen velem.
Mejime kacagva válaszolt:
– A mi ruháinkból kettő kell, hogy befedjen téged! – Aztán kicsit csillapodva rákérdezett: – Tudod használni a pókpásztorok szövetét?
– Nem olyan nehéz dolog az! 
– Jó. Én szívesen adom a magamét. Remélem ,nem baj, hogy festett, nem pedig fehér.
– Nem gond – intette a köszönet jelét a félelf.
– Bocsánat – jegyezte meg Draudan egy újabb ásítás után –, ha énrám már nincs szükség, szívesen aludnék pár órát még a harc előtt!
Madárkirály töprengve fordult felé:
– Tedd el magad, ember, de ne számíts órákra; amint megvagyunk a tanácskozásunkkal, indulnunk kell vissza, egyeztetni terveinket a bentiekkel!
Draudan egyetértő bólogatással és ásítozva indult az emberek táborhelye felé.
– Jó is lesz, ha velem jössz, hátha akadnak még kétkedők…
– Mert – kapta fel a fejét a félelf – talán van, aki nem bízott a szavaidban?
– Hát tudod – fordult vissza –, elég sokan tudják rólam, hogy két éve száműztek a városból… és ez nem a legjobb ajánlólevél, amikor íjászkodó elfekről mesélek nekik! Két ember csak azért kísért ki a falig, hogy láthassák, tényleg az erdőbe indulok-e vissza! 
Azzal továbbment. Madárkirály összehúzott szemmel nézett utána, majd végül úgy döntött, ezt nem osztja meg a többiekkel. 
– Ideje rátérnünk a támadás tervének részleteire – fordult vissza a többiekhez, majd lábával gyorsan elsimítva a tábortűz helyét fedő hamut, botjával határozott vonalakat húzott bele. – Ez itt a tengerpart. Ezek a mólók, fölötte a kikötői rakpart.
– Mi az a móló? – kérdezett rá Mejime.
– És a rakpart? – vonta fel a szemöldökét Hessgeron is.
Madárkirály kesernyés félmosollyal túrta hátra a haját.
– A kikötőt tudjátok micsoda?
– Igen, azt már mondtad – bólintott Olmud.
– Igazatok van. Szóval ezekbe a vízbe nyúló, fából készített micsodákra lépnek ki a hajóról az emberek. Előttük még elég mély a víz hozzá, hogy a hajók alja ne érjen le a fenékre. Ezek a mólók. A rakpart egyszerűen egy üresen hagyott partszakasz, ahová ki lehet pakolni mindazt, amit a hajók hoznak. Világos?
– Világos.
– Tehát a hajókról a foglyokat a mólókon át tudják kihozni. Ez eléggé lelassítja a dolgot, vagyis nem velük fogják megindítani a támadásukat odabent. Valószínűbb, hogy már egy elterelő támadást fognak indítani, ami elvonja a quetterek figyelmét, amíg a hajóról kiérnek azok, akik utána segíthetnek nekik.
– Szerinted el tudják vonni kétszáz quetter figyelmét? – csóválta a fejét Lesseron. – Én már harcoltam párszor ellenük, de ha már hárman vannak, elkezdenek cselezni. Szinte biztos, hogy amint felveszik a harcot, több kisebb csapatra fognak szétoszlani. 
– Most azonban nem íjászok elől kell kitérniük, hanem a földön lepik meg őket – emelte fel az ujját Madárkirály és újabb vonalakat húzott a hamuba. – Ez a kapu, itt a piactér… szóval az a nyílt terület, ahol jelenleg táboroznak. Innen, innen és innen – jelezte néhány újabb vonással – utcák nyílnak a térre, vagyis akár több irányból is támadhatnak. Ha elég jó a meglepetés, és jók a harcosaik, komoly veszteségeket okozhatnak nekik, mire fel bírnak szállni. Ha vannak íjaik, akkor utána is fedezni tudják magukat, amíg visszatérnek a kikötőbe.
– Draudan nem azt mondta, hogy pont íjászokra lesz szükségük?
– Mondott ilyesmit, de attól még lehet nekik is néhány.
– Madárkirály uram – szólt most a vén Rossel kissé sértődött hangon –, egy ideje már csak úgy ülünk itt, mint a sült hal; elmondhatnád, miről is beszéltek éppen!
A félelf beleegyezőn sóhajtott, majd röviden vázolta, mit is tárgyaltak eddig. Kezdte úgy érezni, erejét meghaladó feladatra vállalkozott. Örült, hogy legalább Draudan elment aludni. Neki elég lesz majd a városba menet elmondania, amit tudnia kell.
– Mindezek eddig csak feltételezések, uram – jegyezte meg a mondókája végén az egyik szakállas családfő. – Arról kéne inkább beszélni az elfekkel, hogy mi meg ők hogyan megyünk be! Főleg mi. Falat mászni nem tudunk, csak ha létrákat csinálunk, de az jó két napba beletellenék. Ha faltörő kossal megyünk a kapunak, hát az sokáig tart majd, és addig védeni kell a fejünket a quetterektől.
– Nem, nem! – tiltakozott Madárkirály hevesen. Gyorsan elmondta az elfeknek, mi az emberek aggálya, majd a namreg nyelv szavait keresgélve, mint mindig, most is kissé akadozva válaszolt: – Nem várost ostromolni menni, hanem sok quettert kell pusztítani… vagy legalább akadályozni, hogy a hajókra ülhessünk, és mehessünk! A kaput bentiek kell kinyitni, és ezért kell… kitalálni nekünk, hogy mi lesz városiak… taktika!
– Szerintem akkor mi majd a kapu elé megyünk, és megvárjuk, amíg kinyitják. Ha bent dúl a harc, miránk úgyse lesz idejük. 
– Éppen ez az! Kétszáz quetter sok, és sok csapat van belőle! Jut nektek is, ha csak ott állni kapu előtt.
A családfő erre már nem mondott semmit. A többi jelenlévővel dugta inkább össze a fejét, hátha sikerül valami okosat kisütniük.
Az elfek egymás közt beszélgetve várták ki a diskurzus végét, majd újra felvették félbe maradt beszélgetésük fonalát. Közös megegyezéssel Hessgeron emelkedett szólásra:
– Ha a támadásuk után a hajók felé vonulnak vissza, akkor mi hiába várunk az íjainkkal a kapu előtt. Úgy gondolom hát, hogy nekünk is két csapatra kéne oszlanunk, és az íjászoknak valahogy hamarabb kéne bejutniuk a városba. 
Madárkirály megrázta a fejét.
– Mégis ha meg tudnánk oldani, hogy százötven íjász csak úgy eljuthasson a kikötőig, és elfoglalhassa az állásait, mi szükség lenne a többiekre? Akkor már nem is kellene kinyitni a kaput! A kardokra azért lesz szükség, hogy védjék az íjászokat, amíg eljutnak a kikötőig.
– Nem értelek – csóválta a fejét Hessgeron. – Ha a városiak odáig jutnak, hogy kinyissák a kaput, akkor ugyanezzel az erővel nem tudnák már akár a saját tengerre szállásukat is megoldani? Hiszen a kapuig az egész quetter táboron keresztül kell verekedniük magukat!
A félelf tanácstalanul túrt a hajába.
– Igaz, Draudan szavaiból is az sejlett, a városiak csak abban az esetben engednek a hajóikra, ha időben ott leszünk. Tényleg nem sok okot látok rá, hogy ha nem veszünk ki oroszlánrészt a csatából, akkor foglalkozzanak velünk!
– Akkor vegyünk ki oroszlánrészt! – sújtott a levegőbe Lesseron. – Vágtázzunk ki a szarvastestvéreinken a falakhoz, aztán mi felmászunk, és már íjazhatjuk is!
Madárkirály egy pillanatig úgy nézett rá, mint aki nem tudja, jól érti-e amit hall, majd óvatosan megkérdezte:
– Szerinted miért jönnének oda hozzánk a quetterek? Vagy egészen a kapuig akarsz vágtázni, és ott megmászni a falakat?
– Mégis mekkora ez a város? – kérdezett rá gyanakodva Hessgeron.
– Ha itt a kikötő, itt pedig a kapu, akkor valahová ide esik a nyugati fal – húzott újabb vonalat, immár a hamu mellé egy jó lépéssel a félelf –, ami a legközelebb van az erdőséghez, a déli fal pedig valahol itt húzódik – bökött a tábortűz mellé egy másik ponton az avarba. Ha jól akarom érzékeltetni, hogy ez az egész mekkora, akkor talán azt vegyétek alapul, hogy a quetterek táborhelye a kapu előtt majdnem akkora, mint Sziremonda közepén a legelő.
– Az mégis mekkora? – kérdezett rá Mejime, akinek nem sokat mondott a hasonlat.
– Hatalmas – nyögte megrökönyödve Olmud.
A többiek is némán meredtek a porba vázolt térképre.
– Mégis… – nyelt nagyot Hessgeron – hány ember lakik benne?
– Hogy hányan maradtak, nem tudom, de annak idején nagyjából ötvenezren éltek a falai közt.
Eltelt néhány pillanat, mire megemésztették a hallottakat. Lesseron találta meg először a hangját:
– De hát,ennyien hogyhogy nem bírtak el azzal a nyamvadt kétszáz quetterrel?
– Ezeknek a legtöbbje még gyermek – magyarázta a félelf. – Sok közöttük az öreg s az asszony.
– Az emberek asszonyai nem harcolnak? – csodálkozott el Mejime. A többiek tekintetében is hitetlenkedés látszott.
– Az embereknél nagyobb a különbség férfi és nő között. Amilyen vadak a férfiak, annyira nyúlszívűek az asszonyaik. Ráadásul a gyermekeik kihordása után nagyon hamar elnehezülnek. De nem is szokás náluk a fegyverforgatás. Még a férfiak közül is csak nagyon kevesen tanulhatták ki ezt a mesterséget. Nekik nem a mindennapjaik része a harc, mint nektek, akik a vadonban állandóan felkészülten várjátok a quetterek és az egyéb ragadozók támadását! 
– Jó, mi sem tanultunk ezelőtt ilyesmit – hagyta helyben Mejime. – De a veled tartók sem! Mégis pár hét alatt odáig jutottak, hogy hajlandóak velünk harcolni!
– Mert nincs más választásuk, Mejime! És nézd: náluk sem az asszonyok vívnak! Másrészt Dumadockra a trollok sem rontanak rá minden nap, hogy legyen min gyakorolniuk a polgárok… vagyis a városlakóknak! Itt csak amolyan rendfelügyelet működött, ami a tolvajlásokra és a nagynéha előforduló verekedésekre ügyelt. A lényeg az, hogy egyáltalán nem csodálom, amiért ez a sokezer városlakó nem tudott mit kezdeni kétszáz quetterrel! Ők nem mehetnek az erdőbe, ha összetűznek velük! Láthatod, most is csak akkor vállalják a harcot, amikor már nekik sincs más reményük. Utána kénytelenek lesznek elhagyni a városukat, a lakásukat, műhelyüket, egész eddigi életüket. Megértem, ha nem akarnak felesleges teherként a nyakukba kapni minket, és megértem, ha emellett mégis átkozottul szükségük van a kardjaink és nyilaink erejére!
– Kicsit eltérítettük medréből beszédünk folyását – emelte fel kezét Hessgeron. – Az emberváros nagy. Lesseron szerint a szarvastestvéreken kéne odavágtatni a kapuhoz, aztán az íjászok felmásznak a falra és lenyilazzák a quettereket. Az ötlet tetszik. Így tisztességgel harcolnánk, és ezzel kiérdemelnénk a helyet a hajón. Lát valaki hibát benne?
– Többet is – emelte fel a kezét most Olmud. – A legkisebb, hogy én csak a saját lábamon vágtázhatnék, az pedig jókora lemaradással járna. Nem tudom, mekkora a nyílt terep az erdő és a kapu között, de ha a város legnyugatibb pontja sem ér a fák közé, akkor a kapuig az nagyon nagy távolság. Még éjszaka is nehéz lenne észrevétlenül megtenni. Mindenképpen kapnánk a nyakunkba néhány quettert, akiket vágta közben talán távoltarthatunk szélbe szórt lövésekkel, de falat mászni biztosan nem tudnánk tőlük. Ha pedig módjukban lesz köveket szerezni, akkor még kevesebb esélyünk lesz. Arról nem is beszélve, hogy mi vár ránk, ha mégis sikerül közelharcra szorítani minket. Azt már mind láttuk Sziremondában. 
– Ha elég gyorsak vagyunk, idejük se lesz köveket keresgetni – állt ötlete védelmére Lesseron. – Ha pedig viszünk magunkkal kardot, a közelharcban is megállhatjuk a helyünket!
– Ugyan, Lesseron! – ingatta meg fejét az elf törzsfő. – Azok, akiknek megmaradt az íjuk, mint neked is, vagy készíteni tudtak maguknak újat, alig jöttek hozzám gyakorolni a kardvívást. Olmudnak igaza van; nem ronthattok csak úgy a quetterek torkába! Méltatlan lenne ez a szarvastestvéreinkhez is. Nem azért tartottak törzsünkkel hosszú évszázadokig, hogy végül oktalan mód vetessük el velük életüket!
Lesseron lehajtotta a fejét. 
– Madárkirály uram! – szólt bele a csendbe Hereg, az emberek kopasz vezére, maga is családfő: – Arra gondoltunk, mi lenne, ha elindulnánk a város felé, aszt’ amikor ránk jönnek a quetterek, gyorsan visszaszaladnánk a fákig, mintha berezeltünk volna, a fák között meg ott lapulnának az íjászok, akik lelőnék őket, amint ránk akarnák vetni magukat?
A félelf csak sóhajtott. Valahogy semmi kedve nem volt részleteiben elmagyarázni a terv hibáit.
– Jó, majd elmondom nekik.
Néhány szóban tényleg vázolta a nagy ötletet, hogy legalább kissé jobb kedvre derítse az elszótlanodott elfeket.
– Nem is rossz ötlet – lépett közelebb a hamuhoz Olmud, az orrát huzigálva. Nagy ötlet körvonalazódhatott a fejében. – Mutasd csak meg, hol van az erdő legközelebb a falhoz!
Madárkirály odabökött a botjával.
– Ha itt meg tudjuk mászni a falat, akkor körülbelül feleakkora távolságra leszünk a kaputól, mintha kívülről akarnánk odarohanni…
– Továbbra is az a gond, amit te vetettél fel az előbb: a quetterek hamarabb fogják észrevenni, semhogy eljuthatnánk a falig – torkolta le Lesseron.
– De nem, ha közben egy ember-elf csapat jóval északabbról a kapu felé tart! – emelte fel az ujját Olmud. 
– Elég egyetlen quetter, aki le tud szállni közétek, és máris végzetesen elkéstetek – szólalt fel Madárkirály is. – Közben ízzé-porrá zúzzák az íjászok nélküli ember-elf csapatot a csukott kapu előtt. Aztán meg ki fogja kinyitni a kaput? Továbbra sem hiszem, hogy a városiak, látva a mi jöttünket, a kapuhoz verekszik magukat, csak hogy a kinnrekedt idegeneket beeresszék!
– Néhány jó kardforgatónak kell velünk tartani csupán, akik elintézik, ha valamelyik quetter mégis élve érne földet a közelünkben, és akiket majd mi fedezünk, amíg kinyitják azt a kaput! – Olmudon látszott, hogy kikezdhetetlennek tartja az ötletét. – Utána a beözönlők már elkezdhetnek a kikötő felé hátrálni, mi pedig közéjük állunk, s így egymást védhetjük.
– És addig? – vonta fel a szemöldökét Hessgeron. – Addig ki fog védeni benneteket? A quetterek elég gyorsan rájöhetnek majd, hogy ha az íjászokra támadnak, nem tudjátok fedezni a kapu felé igyekvőket. 
Olmud elgondolkodva dörgölte meg az orrát, mielőtt kirukkolt volna a válasszal:
– Ha jó az időzítés, és éppen akkor akarnak még csak úrrá lenni a rájuk támadó városiakon, akik meglepetésszerűen rájuk támadtak, miközben ők az erdő felől közeledő seregre készültek, szerintem a legkevesebb gondjuk azzal a néhány elffel lesz, akik a kapu felé törnek. Százötven íjászból ki lehet jelölni azt a párat, akik csakis rájuk ügyelnek, míg a többi vigyáz a saját bőrére is.
– Rendben – bólintott rá Hessgeron. – Részemről ebben látok már némi lehetőséget. De ahhoz, hogy sikerüljön, nagyon jól kell időzíteni. Menni fog, Huiskawa?
– Én a városiak közt leszek Draudannal. Amit lehet, megteszek. Időben fogok jelezni.
– Lesseron?
– Végül ez majdnem az, amit én mondtam, csak a szarvastestvéreink helyett mi és az emberek kockáztatunk – vonta meg a vállát. – Legyen. De én válogatom ki az íjászok közül azokat, akik csak a kapunyitókat vigyázzák, és én vezénylem a támadást! Minden tiszteletem Olmud képességeié – mutatta tényleg a tisztelet jelét az ifjú elf felé –, elismerem, hogy az ötlet is az övé, de nem tartanám szerencsésnek, ha most kezdené el gyakorolni a vezénylést.
Olmud azonnal jelezte, hogy ez ellen nincs semmi ellenvetése.
– Magam is így gondoltam – hagyta helyben az elf törzsfő. – Mejime?
– Csakis akkor, ha a farkastestvérek lehetnek, akik az íjászokkal mennek. Zova és én vagyunk a legjobb vívók.
– Ez kétségtelen – bólintott Hessgeron –, de Noyake és Viepa? Lozon?
– Lozon se rossz. Viepáéknak az a tőrrel kötözött botjuk van. Nem tudom megítélni, mennyire lehet jó a quetterek ellen.
Érdeklődve néztek Madárkirályra, aki ezalatt már a vén Rosselnek tolmácsolta, mi a jelenlegi terv. Közben már annyira belejött ebbe a két embert – vagy külön egy egész embert és egész elfet – kívánó munkájába, hogy még azt is követni tudta, miről folyik mellette a beszélgetés.
– Viepa újítását én is hasznosítom majd. Nagyon jó. Viszont még ki kell próbálni. Ez a soha vissza nem térő alkalom rá! – válaszolta.
– Akkor is kevesen vagytok – kötözködött Mejimével Olmud. – Nem lehet olyan könnyű kinyitni egy akkora kaput. Mi lesz, ha elesik közületek valaki?
– Ha te védesz, szívem? – mosolygott rá negédesen Mejime. – Talán félsz a felelősség terhétől?
– Féltelek. Már az is baj?
– Ez lehetne az első közös kalandunk azóta, hogy elmentél fát szedni a magtestvérekké lett régi törzsünkkel!
Olmudot kissé mellbevágta a régi emlék. Mint valami elmúlt álom rémlett fel az emberfalu, a hó, a hideg. A befagyott folyón tolt korhadt, jeges fa. Mint valami rémálom.
S ím, itt állnak a következő előtt! Egykori szerelme pedig szinte kezét nyújtva hívja, hogy menjenek együtt elé!
A köszönet jelét intette a lány felé.
– Rendben, akkor Kalahon is veletek tart – zárta le a kérdést Hessgeron. – Igaz, úgy érzem, nekem is ott lenne a helyem, de Huiskawa híján kénytelen leszek én vezetni az elfek és emberek közös seregét a kapu alá.
– Jó. Részletesen elmondom nekik, mi lesz a feladatuk – szólt a félelf. – Nem lesz más gondod az emberekkel, csak hogy lépést tarts velük!
Máris az öreg Rosselhez fordult, aki miután végighallgatta, kis gondolkodás után megkérdezte:
– És ha nem nyitják ki a kaput? Ha nem sikerül? Mind ott veszünk!
– Ha kapu nem nyílik, az jelenteni azt, mindenki vesztett odabent is. Vége domadocki emberek, vége íjászok! Akkor szalad, ki merre lát!
– A mi tervünkkel mi a baj? – akarta tudni Hereg. Több ember is ott szorongott ekkor már Madárkirály körül. A félelf szavait keresgélve kezdte magyarázni nekik:
– Ha ti akar csalogatni, akkor lenni benne baj, mert quetter nem ostoba; megvár, míg odaér sok ember, aztán hajít rá sok kő: nem lesz idő futni vissza erdő, elfek meg nem tudni lőni olyan messze. A kaput se nyitni ki nekünk senki, ha mi nem, és akkor nem jutni hajó, mire indul az.
– És az asszonyok, gyerekek hogyan jutnak be, he? – tette fel a nagy kérdést Wurroh. – Azok csak nem jöhetnek ezzel a közös sereggel!
Madárkirály egy pillanatra elakadt, aztán ujját feltartva türelmet kért, és az emberek gyűrűjéből kilépve ismét Hessgeronékhoz fordult:
– Azt szeretnék tudni, az emberasszonyok, gyerekek hogyan jussanak be. Azok nem mehetnek a seregeddel, hiszen csak akadályoznának benneteket…
– Nem is – szakította félbe Hessgeron egy intéssel. – Az erdő széléig jönnek, és onnan lesik majd, mikor nyílik ki a kapu. Ha akkor elindulnak, remélhetőleg már az íjászok fedezéke alatt csatlakozhatnak hozzánk ismét, mi meg egészen a hajókig visszük őket.
Madárkirály bólintott, és ismét az emberek közé lépett. Még hosszú percekig kérdések és feleletek pattogtak közöttük, de újabb probléma már nem merült fel. Végül a megizzadt félelf nagy sóhajjal törölte meg a homlokát.
– Rendben vagyunk – jelentette az elfek ifjú törzsfőjének.
– Akkor lassan be is fejezhetjük a tanácskozást. Még az íjászoknak kell elmondanod, miként juthatnak a falakra, aztán a piactérre.
– A falakra jutni igen egyszerű. Vastagon borítja a borostyán, a belső fele pedig annyira egyenetlen, hogy még egy ember is könnyedén lemászhat rajta. Utána csak lefelé és északi irányba kell futniuk, hogy minél hamarabb a piactérre jussanak. Minden szélesebb utca oda visz. Ha a farkastestvérek tényleg képesek lesznek megakadályozni, hogy akár egyetlen quetter is az útjukba álljon, három perc alatt ott lehetnek.
– Én is a farkastestvérekkel tartok! – lépett előre a mind ez idáig háttérben maradt Talarn. – Ha minden megmaradt társam ott lesz a legnagyobb vészben, hát nekem is ott a helyem! 
– Jó, akkor Kalahon helyett te mész – hagyta rá Hessgeron.
– Üdvözlünk a kapunyitók csapatában! – vetett oda neki egy félmosolyt Mejime. – Örülök, hogy velünk akarsz meghalni.

27.

Draudan álmosan lépkedett a félelf oldalán. Borúsan gondolt arra, hogy talán jobb lett volna, ha le sem fekszik. Remélte, a pár órás séta eléggé kiszellőzteti a fejét ahhoz, hogy ne tegyen semmi hülyeséget, ha kitör a felkelés. Talán még a harcot is megúszhatja. Ápolja a sebesülteket, vagy valami.
Abban biztos volt, hogy ma lesz a támadás – a szél a délelőtt folyamán fokozatosan megfordult, szinte már nyárias meleget hozva a kontinens belseje felől. A száraz szél egyenletes hullámokban ömlött végig az erdő felett, megzörgetve millió és millió levelet, kipattintva az eleddig gondolkozó bimbókat, hogy végre virágpompába borítsa a melegkedvelő citrusfákat. Apró viráglegyek gomolygó kis felhői kerültek Draudan útjába szüntelen, s egy leszippantott rovar fullasztó köhögést hozott rá.
– A rohadtak! – szitkozódott, mikor könnyeit törölgetve végre ki bírta köpni a hörgőjére szaladt kis teremtést. – Hát nem látják, hogy jövünk?
– Párzásidőben nem látnak, nem hallanak, akárcsak más – mosolygott Madárkirály. – De jó lenne abbahagynod a fuldoklást, mert itt vagyunk!
Draudan néhány krákogással elhallgatott. 
Fejük felett nem sokkal járt túl delelőjén a Magnius. Aggódva gondolt bele, miként is fognak túljutni a jó iramodásnyi távolságon, ami a régi temető ligetétől a városfalig tart. Madárkirály elgondolása annyi volt csupán, hogy ő előre megy, és majd jelez, ha tiszta a levegő. 
Nem tűnt túl körmönfontnak.
Egy sűrű, tövises aljú, fiatal akácos zárta az erdőség szélét. Draudan már egyszer – tegnap este – megverekedett vele. Most valamivel könnyebb dolguk volt. 
Egyenesen az öreg olajfák alá jutottak. Fától fáig osontak. Szerencséjükre az égen csupán néhány bárányfelhő kúszott. 
A szelíden hullámzó sírdombokat magasan felverte a gaz. Vadvirágok díszlettek a gondozatlan sövények tövében. 
Hamar átvágtak az öreg temetőn. Kijáratánál egy embermagasra nőtt, elburjánzott, babérlevelű cserjés alá kúsztak be. Előttük alig száz méterre ott magasodott a borostyán borította fal. Odáig azonban egyetlen fa sem nőtt a szeméttel telített várárokban.
– Megyek, te várj itt. Ott fogok megjelenni, annak a borostyánnak a tövénél – mutatta Madárkirály, aztán fejére borította a csuklyát. Azonnal eltűnt. 
Draudan pislogva nézte, ahogy az elhajló ágak, a megdőlő dudva és fű lassan kiér a nyílt terepre, aztán eltávolodik a város felé. Amennyire csak mert, előrébb kúszott.
Éles vijjogás csapott fel az égben. A férfi összerezzent. Aztán óvatosan felsandított a sűrű ágak közül. 
Egy hatalmas saspárt látott, amint egymás mellett, kiterjesztett szárnyakkal suhannak el az erdő irányában.
Draudan megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán ismét a falat kezdte figyelni. Még várnia kellett néhány percet, mire a tövében előbukkant a félelf. Amint intett, Draudan egy éles szusszanással kilőtt a bokrok alól. Nem nézett se jobbra, se balra, csakis arra ügyelt, nehogy felbukjon. 
Lihegve, leizzadva ért a borostyán levelei alá. A falhoz lapult. Madárkirály nem várta meg, amíg kifújja magát:
– Menj előre – intett a nyílás felé.
Draudan gyakorlott mozdulatokkal fúrta át magát, nyitotta a spalettát.
A szűk kis udvarba most még beszöktek a fénysugarak. Draudan minél előbb iszkolt volna a lépcsőház felé, de a félelf hangja megállította:
– Ne arra!
Megtorpanva látta, hogy a másik egy pinceablakhoz guggol le. A több kazettára osztott üveg jórészt már régen hiányzott. Az egyik ilyen lyukon nyúlt be, majd egy kis kotorászás után kinyílt az ablak.
– Ha a pincékbe húzódtak, így hamarabb rájuk akadunk.
Draudannak voltak ugyan fenntartásai, de inkább szó nélkül a félelf után mászott. 
Száraz levegőjű, törmelékkel borított aljú helyiségbe jutottak. Draudan először semmit sem látott, s csak hallás után botladozott Madárkirály után, akit láthatóan egyáltalán nem zavart a hirtelen megsűrűsödött félhomály. Már rég egy földalatti folyosón haladtak, mire elkezdte kivenni a formákat, falakat maguk körül. Bár nem lehetett biztos benne, valószínű volt, hogy hajnalban ezen az úton kísérték ki a mellérendelt őrei.
– Pszt, Aveslorc – suttogta előre –, ha az ispotály alá megyünk, ott biztosan megtaláljuk őket!
– És miért suttogsz? – kérdezett vissza a másik, kissé csodálkozó hangon. – Itt nincsenek quetterek.
Draudan zavartan hallgatva botladozott tovább a félelf nyomában.
Hamarosan mindketten hozzájuk szűrődő beszélgetés foszlányaira lettek figyelmesek. Amint közelebb értek, fegyverek csörgését is kivették az egyre érthetőbb beszéd mögül. Sokan lehettek előttük, és a parancsszavakból, kiáltásokból hamar rájöttek, hogy feszített tempóban dolgoznak.
Az ispotály alatti pincébe érve aztán mindez bizonyossággá lett. 
Fegyverekkel felpakolt emberek sürgölődtek mindenfelé, ki- és bejárkáltak a pincébe, híreket hoztak, vittek, és láthatóan nagyon idegesek voltak. Észre sem vették a két újonnan érkezőt. Igaz, ők pont a másik oldalról érkeztek, ahová már nem vetődött el a vastag korommal égő fáklyák fénye.
– Hol vannak már a kikötőbe szállítók? – dörrent egy hosszú, galambősz hajú ember. Draudan azonnal felismerte. – Remélem, hogy nem lett belőlük quetterszar!
– Itt vagyunk! – lépett közelebb Madárkirály. Amint a fáklyák fénykörébe ért, többen döbbenten kiáltottak fel:
– Aveslorc! Hát igaz!
– Hol vannak az elf és namreg cimboráid? – fogadta őt jóval nyersebben az öreg vámtisztviselő.
– Jönnek, ha itt lesz az ideje. Nem akarják elrontani a meglepetéseteket.
– Azt jól teszik. Így is egyre kevesebben vagyunk! Ha nem jönnek azok az íjászok, hát nem is marad semmi értelme megtámadnunk a quetter szarháziakat!
– Miért, mi a gond?
– Mi lenne? Nem vagyunk egy harcos nép! Sokan már most azt latolgatják, nem lenne-e jobb inkább a quetterek kénye-kedve szerint elhajóznunk a háborús területeikre. Bolondok! Azt gondolják, ha nem vagyunk mindjárt ötezren, mindenki teljes fegyverzetben, akkor már semmi esélyünk a győzelemre!
– Sokan visszaléptek?
– Mer’? Akkor ti sem jöttök? – szikrázott fel az öreg szeme.
– Mindenképpen jövünk – sietett megnyugtatni a félelf –, de tudnunk kell, mire számítsunk. A namregek akkor is hajózni akarnak, ha a város lakossága mégis marad. Az elfek pedig meg akarják büntetni a quettereket, és akik ártottak nekik.
– Ezt jó hallani. Szóval nem egy beszari népség. Természetesen mi mindenképpen megyünk. Habár legszívesebben a visszakozókat meg a védelmükre kelt tanácstagokat itt hagynám – tette még hozzá az öreg morogva. 
– Talán szakadás van a tanácsban? – vonta fel a szemöldökét Madárkirály meglepetten.
– Veheted úgy is, hogy ez itt most egy népfelkelés. Sok a támogatónk, de kevés az aktív tagunk, és én vagyok egyedül a tanácsból, aki még nem olyan vén trotty, hogy már eszébe se jusson az öklét használni. Ha a kiosztott fegyvereket nézem, talán ha ötszázan leszünk.
– És akik nem támogatnak? – vált aggályossá a félelf hangja – Azok nem lehet, hogy keresztbe tesznek?
– Csak gyávák, nem bolondok – rázta meg a fejét a másik.
– Megvan, hová indultok, ha kifuttok a kikötőből?
– Már régen.
– Élelmetek is van elegendő, hogy eljussatok odáig?
– Még igen. Ezek a dögevők csak a jószágainkból zabáltak ki minket. A többit a hajókra vihettük.
– Akkor tényleg nem értem, kik akarhatnak maradni. – Madárkirály egy bosszús sóhaj után témát váltott. – Azért jöttem, hogy beszéljek a hajón lévő namregekkel. Úgy hallottam, nem bővelkedtek tolmácsokban.
– Nem, hogy Mark’yhennon áldaná meg őket! – A férfi arcán mintha öröm villant volna – Éppen most visszük majd nekik a fegyvereket. Jó lenne, ha elmondanád nekik, hogy csak akkor törjenek ki, amikor mi jelt adunk rá. Elmagyarázhatnád azt is, merre van onnan a piactér. Nem kéne, hogy birkák módjára szertefussanak, és csak akkor érjenek oda, ha már rég jóllaktak belőlünk azok az átkozottak!
– Erre talán nem is lesz szükség. Ha jól időzítünk, az elf íjászok akkor érhetnek oda, amikor a legnagyobb meglepetésben épp csak hogy felszálltak. Akkor a nagyját leszedhetik a levegőből, és ezalatt egy rendezett visszavonulás fontosabb lehet, mint hogy értetlen tömegként hömpölyögjünk.
Az öreg kicsit gondolkodott, aztán fejét ingatva így szólt:
– Legkésőbb a hajóra szállásnál szükségünk lesz rájuk, hogy megakadályozzák a quetterek leszállását, amíg útnak nem indítjuk a vén bárkákat.
– Ha lesz még, aki le akar szállni.
– Mert? Hány íjász van odakint?
– Százötven fog átmászni a falakon, aztán ha minden jól megy, és sikerül kinyitni a kaput, még vagy ezer kardforgató jöhet be. Így továbbra sem látom értelmét, hogy a foglyoknak kelljen kijönniük.
– A kaput zárva tartják a quetterek. Elég sok idő felcsörlőzni, még akkor is, ha eljutunk odáig. Viszont ehhez az egész piactéren kéne keresztülverekednünk magunkat…
– Erre majd nekünk lesz gondunk!
– És ha mégse sikerül? Akkor nagyon kevesen leszünk azzal a százötven elf íjásszal! Ezek quetterek, és kétszázan vannak!
– Tisztában vagyok vele. Tehát mindenképpen ki akarod hozatni a foglyokat?
– Ha csak arra lesz módunk, hogy visszavonuljunk a hajókra, és elszökjünk, akkor kelleni fog a védelmük, hogy közülünk minél kevesebbek pusztuljanak. Ezek a namregek jottányit sem értenek a hajózáshoz, a tengert sem ismerik. Ha mi odaveszünk –intett körbe maga körül széles mozdulattal –, itt mindenkinek annyi. Tényleg, hányan is akarnak jönni? Több mint ezren? Akkor még egy hajóra szükségünk lesz!
– Dehogy! A namregek alig négyszázan lesznek. Az elfek csupán a felperzselt városukat jöttek megbosszulni. Valószínűleg megelégszenek annyival, ha kiadjátok nekik Baldi egykori bandáját. Velük van ugyanis még egy kis elszámolnivalójuk.
– Hiszen itt van az egyik lókötő melletted!
Draudan, aki időközben már közelebb merészkedett, most zavartan pillantott le maga elé. Továbbra sem érezte helyénvalónak, hogy megszólaljon, ám a félelf helyette is a védelmére kelt:
– Ő más. Pont azért dobták ki maguk közül, mert elengedte az elfogott elfeket. Aztán persze azok a gazfickók szereztek maguknak újabb foglyokat!
– Az elfeket, akiket magukkal hurcoltak, már az utolsó szálig befalták azok az átkozottak. 
– Sajnos erre gondoltunk mi is. Már Baldi meg az emberei elkezdték az erdőből jövet.
Az öreg tanácstag arcára kiült az undor.
– Pfuj! Meg is érdemlik, amit kapni fognak! Nekem nem hiányoznának már most sem, vigyék csak őket! – Ekkor egy újabb társaság lépett be hozzájuk az egyik mellékfolyosóról. Az öreg rosszallón fordult feléjük: – Végre, hogy itt vagytok! Pakoljatok fel kardokból, sisakokból, pajzsokból, onnan! – mutatott az egyik sarokba, ahol nagy kupacba halmozva hevertek a legrégebbi, nagyrészt már szinte használhatatlanná csorbult-kopott fegyverek. – Vigyétek a kikötőbe, és osszátok ki a foglyok között! Szaporán! Aveslorc veletek megy, és segít eligazítani őket!
A jövevények úgy bámultak a félelfre, mintha csodát látnának. Arcukon öröm és meglepettség ragyogott, ám mégis szó nélkül igyekeztek teljesíteni az utasítást. Láthatóan egy perc elvesztegetni való idejük sem volt.
– Mikor is lesz a támadás? – tette fel a nagy kérdést Madárkirály. 
– Amint kiosztottátok a fegyvereket. Ha serénykedtek, akár egy óra múlva. Mi már nagyrészt készen állunk. Nem akarjuk megvárni, hogy a quetterek ugyancsak indulni akarjanak. Addig van nekünk békénk itt a pincékben, amíg nincs szükségük a hajósainkra, utána még a hegyet is lebontanák a fejünkről. 
– Azért még kéne legalább két óra, hogy az elfek is ideérjenek az erdőből.
– Olyan sok? Ennyire messze vannak, vagy csak hason kúszva jönnek idáig?
– Nem itt táboroznak a quetterek orra előtt! – válaszolt Madárkirály, majd laza terpeszbe állt, és lehunyta a szemeit. Kicsit koncentrált, aztán újra kinyitotta. – Szóval két óra múlva támadás.
– Legyen úgy. Remélem, a rohadékok addig nem vesznek észre egyetlen fegyvert sem. 
– Indulhatunk! – szólt az egyik fegyverekkel felpakolt lázadó.
Madárkirály egy bólintással elköszönt az öregtől, majd maga is felkapott egy dárdát, meg két elvásott pajzsot, s ezekkel indult a többiek nyomában. Draudan igyekezett követni a példáját, s néhány ócska karddal felfegyverkezve követte.
Hosszas kanyargások után egy teljesen ismeretlen helyen bukkantak elő. Draudan csak akkor ismert rá az épületre, amikor felérve meglátta a hatalmas mérősúlyokat, s meghallotta a tenger zúgását.
A kikötői mérlegházban voltak. 
Innen kilépve szinte azonnal a hajóra mehettek át. A már ismert útvonalon keresztül csakhamar a hajófenékbe jutottak. 
Madárkirály néhány szóval gyorsan vázolta jövetelük célját a namregeknek. 
A foglyok úgy zúdultak fel, hogy Draudan már attól félt, a quetterek is meghallják a piactéren. Kérdések özöne zúdúlt a szerencsétlen félelfre, aki alig győzött válaszolgatni. Végül azzal fordult a dumadockiakhoz:
– Nem mindegyik akar harcolni!
Hangjából meglepettség és némi keserűség érződött. A fegyverhozók egyike azonban csak ennyit mondott erre:
– Az jöjjön, akinek fegyver kell. Egyáltalán nem kötelező harcolni. Legalább kevesebbszer kell fordulnunk.
Miután ezt is lefordította a félelf, gyorsan gazdára leltek a hozott fegyverek. A több száz fogolyból majdnem a fele hajlandó volt küzdeni.
– Még ezeknek a nagyobbik fele is inkább csak azért jelentkezett, mert fél a városiaktól – jegyezte meg a visszaúton Madárkirály. – Még talán életükben sem fogtak kardot a kezükbe!
– Én sem – mondta erre Draudan. Aztán ha már megszólalt, még hozzátette: – Egyébként, köszönöm, hogy kiálltál mellettem az imént. Amilyen rossz hírem van itt, nem hiszem, hogy nekem elhitték volna bármikor is.
– Látom benned a jóakaratot, Draudan. Csak magadban vagy néha bizonytalan.
Erre megint nem tudott mit felelni. A félelf fején találta a szöget. Hát még ha azt tudná, most micsoda kétségek gyötrik!
A második körrel majdnem az összes fegyvert elhozták. Alig néhány rozsdás bökő maradt csak az ispotály alatti pincében. Draudan elgondolkozott, ugyan mit kapott volna a többi városi a kezébe, ha mégis a harc mellett döntenek. Konyhakést?
Időközben Madárkirály teljesen kisajátította magának az elsőre kezébe került dárdát, és egy ócskáról lefeszegetett másik hegyet felszerelt a nyél alsó végére.
A hajóra visszatérve már erősen emelkedett hangulatban találták a namregeket. Egyre magasabbra csapott bennük a harci láz. Draudan elégedetten látta, hogy bőven lesz most már gazdája a maradék fegyvereknek is. Gyorsan kiosztották hát, amit hoztak, s szinte futva indultak vissza az ispotály alá.
Az öreg vámtisztviselőt úgy találták ott, mint aki mindjárt villámokat szór. Eddigre ő is a városi rendfenntartók öltözetébe bújt, ami inkább volt parádés ruha, mint védőöltözet, ám legalább jól karbantartott alabárd és élesre fent kard tartozott hozzá.
– Anyatetűk! – ordította, amint az igyekezettől lihegve megérkeztek. – Több mint egy órája piszmogtok ezzel a rakás ócskavassal! A többiek már rég ott lapulnak a piactér környéki házakban! Meddig várjunk még rátok?
– Csak akkor támadjatok, uram, ha meghalljátok magatok felett a sasok rikoltását! Az jelzi, hogy az elfek már itt vannak! – hadarta sietve Madárkirály, miközben egy horpadt sisakot húzott a fejére, és egy repedt pajzsot kanyarintott a vállára. – Én akkor megpróbálom a piactérre vezényelni a fegyveres foglyokat, és segítem, ha megérem, a visszavonulást.
– Úgy legyen! – csapott a kardjára az öreg, és velük együtt lépett ki a pincefolyosóra. – Nekem is indulnom kell a piactérhez. Siessetek! Azt a hírt hozták legutóbb, hogy a quetterek látszólag nyugodtak ugyan, de mégis többen maradtak a városban, mint máskor, alig mentek portyázni a környékre. Mintha csak számítanának valamire!
Draudan ezt hallva nagyot nyelt. Elgyengült a lába, ahogy belegondolt, hogy percek múlva az élete függ attól, milyen ügyes lesz. Akárhogy fordul is a hadi szerencse, ha jól helyezkedik, a győztesek oldalán maradhat. Ha viszont téveszt…
Hangyák.
Az öreg vámtisztviselő a következő pincében másik irányban ment tovább. Ők szinte futva cipekedtek tovább. Belegondolni is borzasztó volt, mi lenne, ha felkészületlenül érné őket a sasok érkezése.
A mérlegházból majdnem egyenesen a végzetükbe rohantak. Ha nem hangzik fel kintről az a jól ismert üvöltés, minden megfontolás nélkül kiléptek volna a rakpartra. Így azonban ijedten meredtek le a bespalettázott házban. 
Madárkirály szórta le leghamarább a vállát húzó fegyvereket, és ugrott az egyik ablakhoz. Egy résen kilesve kezdte mondani a többieknek, mit lát:
– Hat quetter. Hárman a hajóra mennek! A másik három lent figyel. Ezek tényleg megneszeltek valamit!
– Elvesztünk! – suttogta fojtott riadalommal az egyik dumadocki. – Ezek most megtalálják a fegyvereket…!
Draudant más izgatta:
– Vajon honnan tudják? – tette fel a kérdést szinte csak magának. – Ha nem kilestek bennünket, akkor valakinek pofáznia kellett, hogy pont most, pont ide jöjjenek!
Draudan sokért nem adta volna, ha tudja, kivel osztozik a quetterek bizalmán. Kezdte magát úgy érezni, mint egy jól mozgatott báb. 
Hiszen ha valaki volt, aki pontosan követte, hogy ő mit tesz, miket mond a lázadóknak, és jelentette a quettereknek, hogyan reagálnak rá, akkor teljesen mindegy, hogy kiket árult el; azok a szárnyas dögevők így is, úgy is a mancsukban tartják a városban folyó eseményeket!
A kérdésén elgondolkozó lázadók azonban tanácstalanul ingatták a fejüket. 
– Közülünk biztos senki. A harcra készülődőknek se lehetett idejük rá – dünnyögte egyikük.
– És akik nem harcolnak? Közülük bárki, nem? – mutatott rá Draudan.
– De hát miért…
Ekkor azonban vészterhes üvöltés rázta fel a kinti csendet. Mélyről jött ez a hang.
– A hajóból jött – erősítette meg Madárkirály. – Most a másik három is felsietett!
Újabb üvöltések kéltek. Sebzett vadak hangja volt. Egyértelműen csata dúlt a hajóban.
– Menjünk! – ugrott el az ablaktól a félelf, és szinte ugyanazzal a mozdulattal már fel is markolta kéthegyű dárdáját. – Ez elkezdődött. Ha nem segítünk, és riasztják a többit…
Nem kellett végigmondania. Egy emberként rontottak elő a mérlegházból, futottak fel a széles pallón, és vetették magukat a hajófenékbe.
Mint egy falba, úgy csapódtak bele a felfelé törő, megvadult tömegbe.
– Még ne! Még ne! – üvöltötte Draudan torkaszakadtából, de közben tehetetlenül sodródott vissza fel, a fedélzet felé. A vérszomjas üvöltésen túl néhány pillanatig még hallotta, hogy Madárkirály is valami ilyesmit kiabál a namregek nyelvén, aztán végzetesen elsodródott a közeléből.
Miután túljutottak a mólón, próbált kievickélni a tömegből, ám minduntalan kezek ragadták meg, hátulról tülekedők lökdösték tovább, s mint a szélvész rontottak a piactér felé. Úgy tűnt, a namregek a hat szörny legyűrése után egymaguk akarnak elbánni az összessel.
Draudan szörnyülködve meredt a kezében szorongatott, csipkésre rozsdásodott acélpengére. Az előbb még látatlanul is szánta azt, akinek ezzel kell majd harcolnia.
Feltűnt a piactér, érdeklődve várakozó kétszáz quetterrel. Egyikük-másikuk már a pofáját nyalogatva készült a belőlük csapott lakomára. 
Draudan kis híján elvesztette az eszét. Majdnem a körülötte örvénylő embereket kezdte csapkodni, csakhogy eresszék végre.
S ekkor felhangzott a sasrikoltás!
Draudan rosszat sejtve pillantott az ég felé. Igaza volt. Egyetlen madarat se lehetett látni fent.
Madárkirály rikoltott végső kétségbeesésében. 
A szörnyetegek úgy ugrottak át az első közéjük rontó emberek feje felett, mint ahogy azok egy csótányt lépnének át. Ahová érkeztek, ott a következő pillanatban már nem volt élő támadójuk. 
Még látta előrontani a városiakat, aztán mindent eltakart előle egy landoló quetter. 
Eszelősen kezdett csapkodni felé a fegyverével. Érezte, hogy húst ért, sebzett a kardja, hallotta felbömbölni a szörnyet.
Kinyitotta a szemét. Vagy nyolcan aprították ugyanazt a szárnyaszegett átokfajzatot, amelyik túl későn eszmélt rá, hogy akár az életével is fizethet.
Alig végeztek vele, amikor megérkezett az első kopogós eső. Szárnyra kapott ellenségeik a környező házak tetejét sodorták rájuk játszi könnyedséggel. 
Az emberek támadása azonnal megtört. 
– Hol a picsában vannak az íjászok? – hangzott fel egy ismerős bömbölés. – Visszavonulunk! Vissza, a kikötőbe!
Draudan a törmeléken botladozva kezdett hátrálni a többiekkel. Por marta a szemét, és folyt a vére. Hogy mitől kapta a sérülést, nem tudta. Még fájdalmat sem érzett. Alig győzte kapkodni a fejét az égből hulló áldás elől. Mellette egy namreg koponyáját zúzta péppé egy mestergerenda, amott cserépzápor alatt tűnt el sikítva egy egész kis csoport. Közben ahová nem értek el ezek a tetődarabok, oda a quetterek vetették be magukat, szilaj, halálos táncot járva a legnagyobb tömegben. 
Draudannak nemsokára megint csapkodnia kellett az egyik közelébe került szárnyas rémséget. Most már nem csukott szemmel tette, és próbálta élével fordítani fegyverét. Lassan vérébe roskadt ez az ellenfél is. Legyőzői úgy néztek egymásra egy pillanatig, mintha évtizedek barátsága kötné össze őket. 
Aztán egy leomló homlokzat verte por vont közéjük szemüket maró függönyt. Hátrált tovább.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megint a dokkok környékére keveredtek. Néhány quetter már elzárta az utat a mólókra. Elkeseredett rohamukat hamar visszaverték. Draudannak megint lett egy sebe. Ezt sem tudta, hogyan, kitől kapta. 
– Számszeríjászok! – üvöltött öreg vezérük, némi riadalommal hangjában.
– Nincsenek! – üvöltött neki választ valaki. – A hangárkapuk alá húzódtak vissza!
– Gyerünk a hangárkapuk alá!
Draudan máskor talán azt se tudta volna, mik azok a hangárkapuk. Most azonban élesen eléugrott a kép: a mérlegház melletti raktárak, amiket pinceboltívként faragtak a meredek partba, és kapukkal zártak a tolvajlások ellen.
Hopp, még egy öngyilkos szörnypofa!
Feje fölé emelt karddal rontott neki, s csak csodálkozott, hogy miért pont felé fordul, amikor mások is támadják? Aztán bután meredt a mellkasából előspriccelő vérre. Soha sem hitte volna, hogy az övé is olyan piros és habos lehet, mint a rosszul szúrt disznóé!
Kicsit fájt. Rossz volt, hogy nem bír levegőt venni. Ijesztő.
Eldőlő, hideg testét már szinte kívülről látta, miközben valahová messzire kúszott az őrült üvöltés, dübörgés, csapkodás. Mintha újra sas rikoltott volna távolról, elhalóban.
Aztán kiszürkült, megszűnt a világ.

28.

Hessgeron elégedetten nézett végig a felsorakozott embereken. Madárkirály tényleg alapos magyarázatot adott nekik, hogyan, mit csináljanak.
Elöl a férfiak várakoztak, kezükben fegyverrel. Hessgeron ugyan nem mondta nekik, de a lomha mozgású emberek maguktól is rájöttek, hogy képtelenek lesznek félreugrálni a quetterek elől. Amelyik tudott, valami hárítóeszközként használható ágat, husángot kerített hát magának a kardja mellé, hogy ha nem is a csapások ellen, de az éles karmoktól, hulló kövektől védekezhessen.
Mögöttük az asszonyok, gyerekek hátukon összecsomagolt holmijukkal várták az indulást. Az ő szemükben nyoma sem volt a harc előtti izgatottságnak. Inkább rémült, könnyes pillantásokkal találkozott. Mégis; útra készen várták, hogy jelt adjon.
A saját elfjeivel már sokkal több baja volt. Először kivétel nélkül hátra akarta hagyni az íj nélküli nőket és a még ifjaknak számítókat. Az előbbiek azonban Mejiméékre hivatkozva, az utóbbiak pedig őt, magát hozva fel példaként ellenszegültek az akaratának, mondván, hogy ők sem érnek kevesebbet náluk.
Kénytelen volt meghajolni az érveik előtt, s felsorakoztatni őket a felnőtt férfiak közé. A kisgyerekes anyukákat, terheseket és a nálánál jóval fiatalabbakat szerencsére nem kellett külön utasítással maradásra bírnia. Volt ugyan néhány gyerekifjú, akiknek Sziremondában veszett szüleik emléke harci hevet szült, ámde még ha íjuk, kardjuk is akadt sem engedte őket a harcosok közé. Inkább a hátrahagyott szarvasok felügyeletét bízta rájuk. Minthogy ez legalább olyan megbecsült feladat volt, mint a harc, sikerült ebben kiegyeznie velük.
Hamarabb hallották meg a közeledő saspárt, minthogy előtűntek volna a lombok felett. Hessgeron mégis inkább kivárta a percet, nehogy elhibázzon valamit.
Amikor aztán a két hatalmas madár kiterjesztett szárnnyal körözni kezdett felettük, az elf törzsfő kiadta a jelszót:
– Büntessük meg testvéreink és Sziremonda elpusztítóit! Indulás!
A csapat megmozdult. Eleinte úgy tűnt, az erdő fái közt egykettőre felbomlik az alakzatuk, de aztán mindenki megtalálta a követhető iramot.
Viszonylag gyorsan haladtak. Az elfeknek egyébként sem okozott gondot, hogy keresztülhatoljanak a sűrűbb részeken, az utánuk csörtető emberek pedig kíméletlenül használatba vették kardjaikat, megtisztítva vele maguk előtt az erdő alját.
A sasok egészen alacsonyan körözve, a fák fölött követték őket.
Alig egy óra haladás után Lesseron íjászai és a farkastestvérek kiváltak közülük, és kissé délebbre kanyarodva folytatták az utat.
Hessgeron az erdő széléhez érve megállította a többieket. Intett az emberférfiaknak, mire azok engedelmesen az elfek sorai közé álltak. Hátramaradt asszonyaik nem kezdtek könnyes búcsúzkodásba, sem más hangoskodásba. Talán a rettegés, talán az elővigyázat fojtotta beléjük a szót. Még a batyuját is csak néhányuk rakta a lába mellé, hogy kifújja magát.
Amint elrendeződtek, Hessgeron egy intéssel újra elindította a harcosok csapatát. Mostanra már mindenkinek keze ügyébe került a kardja. 
Mint valami sötét folyam, ömlöttek ki a fák alól. Az éles fényben vakító fehérséggel rajzolódott ki a tengerparti város. Az elfek ifjú főnöke majdnem megtorpant a döbbenettől. Hihetetlennek tűnt, hogy azokat a monumentális falakat náluknál alig nagyobb emberek emelték. Kőből. Minden csodálata dacára mégis riadalom futott át rajta, mikor belegondolt, hogy neki ezek közé a falak közé nemsoká be kell lépnie.
A városon túl úgy kéklett a tenger, mint az ég csillámmal hintett tükörképe. Máskor talán megérintette volna a végtelen víz látványa, most azonban minden figyelme másra irányult.
Krétaszínű sziklák heverő tömegét kerülgették azon az enyhén lejtő szakaszon, amit az alant futó országútig kellett megtenniük. 
Hessgeron bármennyire is meresztette a szemét, a távoli kapubástyák felett egyetlen quettert sem látott feltűnni.
Amint az országútra fordultak, ismét felgyorsult a menet. Már csak néhány száz méter választotta el őket a kaputól. 
– Mintha halvány porfelhő terjedne a város felett – jegyezte meg az egyik mellette lépkedő szarvastestvér. Hessgeron némán bólintva adott igazat neki. Nem tudta ugyan, mit jelentsen ez, de szívébe aggodalom kúszott.
S ez csak tovább fokozódott, amikor még közelebb érve meghallották a város mélye felől kiszűrődő csatazajt. 
– Ez nem a kapu mögötti területről jön – jegyezte meg félhangosan. – Inkább a partról, a kikötő felől!
Ijedten gondolt bele, hogy eddigre még akkor sem érhettek oda az íjászok, ha futva tették meg az utat. Utána gyorsan rájött, hogy ha mégis ezt teszik, s a kikötőben folyó harcba sietnek, nem lesz senki, aki nekik kaput nyisson.
És még mindig nincs egyetlen szárnyas szörnyeteg sem a kapu fölött!
Alig száz méterre voltak.
– Ha nem jön egy quetter se, megmásszuk a falat! – kiáltotta hátra. – Majd mi beeresztjük magunkat, ha kell!
Az emberek ugyan semmit sem értettek a szavaiból, de a szarvastestvérek hamar átlátták Hessgeron ötletét. Legtöbben máris hátukra pakolták a kardot, hogy amint a falakhoz érnek, késlekedés nélkül kezdhessenek kapaszkodni. Az öreg termésköveken ez nem látszott túl bonyolult dolognak.
Hessgeron azért óvatosságból csak leakasztotta az íját, és két vesszőt is a húrra helyezett, miközben a harcosok egymás után indultak neki, hogy fogásról fogásra feltornázzák magukat a tíz méter magas, meredek falon. Gyanús volt a kapu mögötti csend.
És a gyanú nem volt alaptalan.
Néhány elf már majdnem a fal tetejéhez ért, amikor irtózatos üvöltés kélt az egyik kapubástya belsejéből.
Egy quetter ott leselkedett végig, a keskeny lőrésen át!
Sokan már a szörnyű hangtól megrettenve alázuhantak a falról, de a többi elf is sietve indult vissza: odabent ugyanis seregnyi visszhang válaszolt az iménti üvöltésre.
Hessgeron mindkét nyílvesszőt a kapubástya lőrésébe eresztette. Sebzett hördülés tudatta vele, hogy nem tévedett. Villámgyorsan rántott elő a tegezéből újabb két vesszőt, és már küldte is a túloldalról előbukkanó szárnyas szörnyetegekre. Egyetlen íjász lévén még az is szánalmasan kevés lett volna, ha minden lövésével egy tegeznyi nyilat lőhet el.
Cserepek és falécek záporát kapta viszonzásul. Fülét, vállát horzsolták fel az érdes lövedékek. Szeme sarkából látta, hogy sok testvére járt nála rosszabbul. Volt, akit a falról sodort le a kopogós eső.
Mostanra már mindenki a földön volt. Ő is vállára dobta íját, és sietve rántotta elő a hátára szíjazott kardot. Szeme sarkából látta, hogy az emberek valami őrült ötlettől vezérelve egymásnak vetik a hátukat, mintha így – saját mozgásukat akadályozó tömörültségükkel – megakadályozhatnák a quettereket, hogy közéjük robbanhassanak a magasból.
A quetterek mégsem vetették még alá magukat. Ehelyett inkább egy újabb kört írtak le a fal fölött, és sorra mindegyikük rázúdult a tetejére, hatalmas köveket, mázsás darabokat szakítva és taszítva ki belőle.
Hessgeront úgy meglepte az aljas támadás, hogy késve ugrott. Súlyos kőkolonc csapta fejbe, amitől azonnal megszédült, térdre roskadt.
– Hátra! – kiáltotta, miközben próbált felállni. – Vissza a faltól!
Segítő kezek nyúltak a hóna alá és ráncigálták fel. Hessgeron hirtelen támadt hányingerével küzdve, rogyadozó léptekkel igyekezett úrrá lenni a körülötte forgó, billegő világon. Ijedten vette tudomásul, hogy egyik fülére nem hall, és képtelen felismerni, kik is cipelik. A másik fülével is történhetett valami, mert dobolást és csengettyűket vélt hallani.
– Hát ez meg mire készül? – hallotta maga mellett a döbbent kérdést. Arra fordítva hasogatón lüktető fejét egy égre meredő, elképedt arcot látott, amit szintén nem tudott névvel illetni. Aggódva követte a tekintetét.
Mégis csengettyű és dob volt, amit hallott! Egy nagyon különösen viselkedő quetter zörgött velük, miközben követhetetlen összevisszaságban cikázott, magasan a fejük felett. Hessgeron bizonytalan kézzel nyúlt volna az íjáért, amikor a quetter felé nyújtotta a karját, mintha csak adni akarna neki valamit. 
A következő pillanatban vöröslő láng csapott az ifjú törzsfő arcába, hogy kínnal borítsa el, kizavarva fejéből minden maradék öntudatát.

29.

Mejime az elsők között kapaszkodott fel a városfal tetejére. Önkéntelenül húzta be a nyakát, amikor a két óriási sas szinte közvetlenül a feje felett elrepült a város belseje felé, ahonnan dúló csata zaját lehetett hallani. Ahogy tekintetével követte a gyorsan távolodó madarakat, egyszerre elakadt a lélegzete:
Már maga a fal is elképesztő volt, ám a mögötte felbukkanó város maga volt a hihetetlenség. Annak idején az a néhány száz kőházból álló emberfalu szintén kivívta az elismerését, még ha Noyakéval ellentétben nem is adott hangot neki. Ám amit itt látott…!
A lábaitól meredeken alábukó partoldal ki sem látszott a sűrűn egymás mellé épített házak teteje alól. Még a köztük vezető ösvényeket, amiket Madárkirály utcáknak hívott, azokat is sárgásfehér kövekkel fedték le.
Egészen a partig siklott a tekintete, amin túl a tenger zárta le a horizontot. A sasok egyenesen a tengerpart felé repültek, ahol levegőben keringő quetterek, magasra szálló porfelhő jelezte, hogy valami nagyon nem úgy történik, mint ahogy azt előre megbeszélték.
Időközben felérő társai is megtorpantak első döbbenetükben. Aztán mindenki Lesseronra nézett. Tőle vártak gyors döntést.
Az íjászok vezetője összehúzott szemmel figyelte pár pillanatig a parton folyó eseményeket.
– Messze van – volt az első megjegyzése –, innen nem tudom eldönteni, hogyan állnak a városiak. Ha kényszerből támadtak, akkor mielőbb segítségre van szükségük.
– És Hessgeronék? – állt elé Olmud. – Ha a kikötőbe megyünk…
– Ugyan! Ők is hallhatják, hogy nem a kapu mögött folyik a csata! – Elnézett a piactér vélt iránya felé, majd arra mutatva folytatta: – Látod? Egyetlen quetter sincs ott!
– De ha szétaprózzuk az erőinket, győznek felettünk! – Olmud szinte kiabált. – Hat kardforgató nem óv meg bennünket! Ha közénk szállnak, elvesztünk! 
Ekkorra már az utolsó íjász is a fal tetején állt. Bár nem szóltak bele Lesseron és Olmud vitájába, szinte sütött belőlük a türelmetlenség. 
Nem úgy Mejime. Csípőre vágott kézzel fordult feléjük:
– Szerintem ott folyik a csata – bökte hanyagul háta mögé a hüvelykujját –, és ott van az egyetlen félelf barátotok, gondolom, igen csak szorult helyzetben! Ha Hessgeronnak van egy csöpp esze, majd átküld néhány elfet a falon, hogy kinyissák a kaput.
Lesseron arcán rögtön látszott, hogy osztja a lány véleményét. Az alulmaradt Olmud összeszorított szájjal nézett Mejimére. Aztán lassan elnyúló ábrázattal mögé, fel a levegőbe.
– Huiskawa már nincs szorult helyzetben – nyögte.
Megfordulva a lány is elképedve nézte az égben kibontakozó, öldöklő csatát:
A két sas igyekezett vissza a tenger felől. Az elöl haladó erőteljes csapásokkal küzdötte magát előre. Karmai közt súlyos terhet cipelt – Madárkirály ernyedt testét. A másik madár ekkor fordult szembe egy nyomukba eredt quetterrel. Néhány szárnycsapással iszonyú sebességre tornázta fel magát, hogy aztán teljes lendületével csapódhasson bele. A másik sem volt teljesen felkészületlen az ilyesféle támadásokkal szemben: sikerült fogadnia a becsapódást, és a szétrebbenő tollfelhő igen csak kérdésessé tette, melyikük is sérült meg komolyabban. Mintha csak mindketten zsákmánynak tekintenék a másikat – egyik sem eresztett a szorításából. Összegabalyodva forogtak, pörögtek a tetők felé zuhantukban. Alig tízméternyire váltak szét, csak hogy újra egymásnak ronthassanak.
A következő összecsapás azonban elmaradt.
Íjhúrok pendültek élesen, és a becsapódó nyílvesszők szinte megállították a levegőben a quettert. Halott volt már, mikor a házak közé csapódott.
A sebesült sas éles fordulattal indult a félelfet cipelő párja után. Köszönetképpen odarikoltott az elfeknek, majd elsiklott az erdő irányában ő is.
Néhány toll lassan ereszkedett a nyomában.
– Hát igen, ez nem az ő harcuk – hagyta helyben Lesseron, majd felemelte a karját, és kiadta az utasítást. – Indulás a kikötőbe! Farkastestvérek előre! Íjászok utánuk!
Ekkor harsant fel a piactér felől az első ordítás. Mejime szíve összeszorult. Aggódva fordult el a kikötőtől a hang irányába, ahol máris több tucat szárnyra kapó szörnyet pillantott meg a levegőbe emelkedni. Nem feléjük jöttek. Sajnos.
Megint másfélszáz tanácstalan elf nézett Lesseronra, akinek csalódott düh rántotta grimaszba az ábrázatát. Vezényléshez föltartott keze ököllel csapott másik tenyerébe, miközben eltorzult hangon üvöltötte:
– Futás a kapuhoz! – és elöljárva a példával, gondolkodás nélkül vetette le magát a fal tetejéről. Máskor talán meggondolták volna, de most valamennyien ugrottak utána. Szerencsére a túlsó oldal nem volt annyira alacsonyan, és akinek mégsem volt mersze a hatméteres magasból egyenesen a kövezett udvarra, utcára ugrani, az előbb a tetőkre lendült át, és onnan landolhatott a többiek közé.
Mejime is előbb cserepeken szánkázott végig, és alig kétemeletnyi magasból szökkent le az utcára. A hátán cipelt bronzkard túl nagy súllyal húzta lefelé ahhoz, hogy kockáztatni merjen. Utána rohanvást érte be a többieket, akik felbomlott, alakzat nélküli tömegként rontottak lefelé a teljesen néptelen, meredek utcán.
A lányt még ebben a feldúlt állapotában is megérintette az idegen érzés, a bizonytalanság, amit a fölé magasodó házak okoztak. Azért is futott, hogy mihamarabb kijusson közülük. Ám az utcát utca követte, és házak szegélyezték valamennyit. 
A piactérre jutva sem ronthattak ki közülük.
– Állj! – hallotta Lesseron parancsát, mire megtorpant. 
Hiába. A hátul lévők még mind futva érkeztek, s csak aztán állt meg, hogy beleütközött az előtte állóba. Mejime mindebből azt érezte, mintha a hátulsók még közelebb jönnének, egyre kifelé tuszkolva őt. 
Pedig előttük a téren még legalább ötven quetter nézett rájuk meglepetten. Hogy miért nem harcoltak, rejtély maradt a lány számára. Egy gyors hátrapillantással felmérte, hogy alig tízen férnek el egymás mellett az utcában, és a leghátsó íjászokat nem is látta. A falak közé szorítva, ahol nem lehetett szétugrálni, mint az erdő fái között, csak nehezen, egymást lökdösve-taszigálva tudtak maguknak helyet szorítani fegyvereik használatához.
Legalább a többi farkastestvér ott volt körülötte.
– Gyerünk! – morrantotta fel a gyomra tájékáról, azzal előrántotta a hátára szíjazott kardját.
Nem nézett hátra, követik-e a többiek. Arra indult, ahol rést látott a szerteszét ácsorgó ellenfeleik között. Azok eddigre ocsúdtak fel a hihetetlen látvány szülte döbbenetükből. Fülrepesztő ordítással lendültek feléjük. Volt, aki a földön maradt, mások a levegőbe rúgták magukat.
– Nyíl… lő! – hallotta maga mögül, aztán félreugrott az első alázuhanó quetter tetem elől. 
Megszűnt benne az izgalom. Megszűnt a város idegensége. Megszűnt maga a város is. Csak ő volt és a halálos ellenségei, akik ha csak egyszer elérik karmos mancsukkal, vége.
Sikítva lendítette oldalra kardját, hogy recsegve állítson meg egy felé – vagy a mögötte levő társa felé? – indított csapást. A válla majd kiszakadt. A következő pillanatban a quetter eldőlt; szemét, száját nyílvesszők járták át.
Következő vágására is halálpontosan érkező nyilak tették fel a pontot.
Egy időre szabad út nyílt számukra. Nem gondolt bele, miért. Egyenesen a kapu felé indult tovább. A bömbölésektől félig megsüketülve mintha Olmud hangját hallotta volna, de nem értette, mit kiált.
Még mindig súlyos méterek választották el a kaputól, amikor megint rájuk szakadtak a quetterek. Rekedt sikolyaival egy ütemben vágott jobbra-balra. Nem hárított, csak támadott. Ha kellett, elugrott. Néha követ repesztő ütések hullottak oda, ahol az előző pillanatban állt. 
Vér fröcskölt az arcába. Kirántotta a kardját, s egy pillanatra elámult, milyen vörös lett mindkét karja.
Noyakét látta, amint egy hatalmas ütéstől hanyatt repül a levegőben. Törött, felszakadt nyakából vérpermetet húzott maga után. Elkésett nyílvesszők szültek halálhörgést gyilkosából.
Nem érintette meg a látvány. Inkább újra csapott, kifordult. Ugrott, megint csapott, majd a vállán átbucskázva, félig csúszva a véres kövön, tövig szúrta kardját egy harmadikba.
Tánc volt ez, igazi haláltánc. 
Megint volt pár lépése a kapuig. Viepa szállt el felette. A sikoly, amit hallatott, mintha nem is tőle jött volna. Teljes súlyával érkezett egy szörnyeteg hátára, fegyvere félig eltűnt a két szárnya közt. A megsebzett ellenfél üvöltve kimeredt a fájdalomtól, amit tovább fokozott, amikor a lány kirántotta a dárdát. Tökéletes hátraszaltóval ért földet Mejime mellett.
Most, hogy néhány pillanatra felszabadultak, Mejime végre körbenézett. 
A legtöbb quetter az utcába szorult íjászok felett körözött, s szórta őket mindennel, amit csak a mancsuk közé kaphattak; törmelékkel, emberhullákkal. Mások a tetőket igyekeztek a nyakukba gyalulni a házakról. 
Másik irányba tekintve most fedezte fel, hogy a többiek – Zova, Lozon és Talarn – már majdnem a kapunál küzdenek egymásnak vetett háttal, két quettertől is szorongatva.
Bár egy szót sem szóltak, teljesen egyszerre lendültek előre Viepával. Elsöprő rohamuk mégis késett egy kicsit; Mejime lesújtó kardja már nem bírta megállítani a halálos csapást, amitől Talarnnak egy pillanat alatt vérbe borult az arca. Fülén, szemén, orrán-száján vérpatakok szaladtak ki, miközben megtört tekintettel és bezúzott koponyával hanyatt dőlt.
Viepa sem volt képes megfékezni a Mejimére rontó másik szörnyeteget. Úgy sodorta őt félre, mint valami bosszantó legyet. 
Mejime is csak annak köszönhette az életét, hogy a levágott mancsú szörnyeteg, fájdalomtól elborult tudattal, egyenesen el akarta taposni őt. A villámgyors vetődése nem csak a vakon rárontó lábai elől, de a másik csapásától is megmenekítette. Csak a levegőben érte el a lendülő mancs, legalább négy méterrel megnyújtva repülését. 
Kigurulta a lendületét, és máris térdre emelkedett.
Zova és Lozon egyenletes, gyors csapásokkal támadták a kissé egymásba gabalyodott quettereket, akik kényszerű hátrálásuk közben egyre közelebb engedték őket a kapuhoz.
Mejime, nem törődve a szerzett zúzódásaival, talpra ugrott, és szintén rájuk rontott. Az egyik ekkor dőlt el, bizonyára a lecsapott mancsa okozta vérveszteségtől. A másik ekkor küldte Noyakééhez hasonló útra Lozont. A fiú repülésén látszott, hogy egy kicsit sem tudta tompítani a bekapott ütést. Fejjel érkezett a piactér kövezetére.
Mejime saját üvöltésén át is hallotta a reccsenést.
Zova egyedül maradt ellenfelével. Iskolázott mozdulatain egyáltalán nem látszott, hogy elkapta volna a harci hév, avagy megrettent volna a fiú bukásától. Még mintha mosolygott is volna. Kiszámított ugrásokkal és pördülésekkel tért ki a lesújtó mancsok elől, és az így megtakarított erőt a vágásaiba vitte bele. Olyan hévvel lendítette a fegyverét, hogy azok elől a quetternek is ki kellett térnie.
Mejime a levegőből érkezett, mintha neki is szárnya nőtt volna. Ugrásával együtt meg is fordult maga körül, és az így belendített kardja érte el a meglepett szörnyet. Elsuhant védekezőn feltartott karja alatt, és a roppant bordákat átszakítva, bőséges vérpermetet csapolva vágta szét a tüdejét.
Azonnal vége volt. 
Mejime kezéből kifordult a kard, amikor a szörny eldőlt. Tétován lépett utána, és markolt rá ismét. Úgy érezte, azonnal összeroskad. Csak nehézkes rángatásokkal szabadíthatta ki a szegycsontban megállt pengét, aztán fenékre toccsant egy vértócsában.
– Viepa nem bírja – hallotta meg maga fölött Zova hangját. Felnézett. A nő a karját nyújtotta neki. Elfogadta.
Mikor talpra kecmergett, ő is meglátta, miről beszélt Zova. 
Viepa egy hatalmas csörlődobnak feszülve próbálta feltekerni azt a láncot, ami a városkaput emelte. Nem sok sikerrel. 
Futva indultak felé, hiszen nem tudhatták, az íjászokat támadók közül mikor csap le rájuk ismét néhány. 
Az rögtön látszott, hogy ezt a szerkezetet nem egy ember szokta megmozgatni. Legalább nyolc ember fért volna hozzá, elfből tán tíz is.
– Jó, hogy jöttetek! – szusszant nagyot Viepa, amint odaértek. Kivörösödött fejéből lassan halványult ki a vér. – Rettentő nehéz!
Mejime egy pillantást vetett a kapura, ami három öl szélesen és legalább ilyen magasságban zárta el a bejutást a kinnrekedtek elől.
Ijesztő hangok szüremlettek át a túloldalról.
– Szerencsétlenek! – nyögte Viepa, szintén rémülten vizsgálva az acélpántokkal megerősített monstrumot.
Egyszerre veselkedtek neki a kapaszkodócölöpöknek. Mejimének majd elszakadtak az izmai, de a dob meg se mozdult. A kifeszített lánc még egy halk csikordulással, a vájatába mélyedő kapu egy apró roppanással sem jelezte, hogy megindult volna.
Mejimének végül csak levegőt kellett vennie. 
Lila karikák ugráltak a szeme előtt, miközben térdére támaszkodva lihegett. Hallotta, hogy Zova is feladja.
Viepa azonban egy pillanatra sem lazítva, egész testét a dobnak feszítve, kivörösödött fejjel erőlködött tovább.
Mejime nemsokára ismét felegyenesedett, hogy újra megpróbálkozzon a lehetetlennek tűnő feladattal, ám a csörlőre tekintve megdermedt mozdulatában. El sem akarta hinni, amit lát: az ökölnyi láncszemek, engedve a lány erejének, lassan, de egyenletesen csak megindultak, s a dob felé ereszkedtek. Viepa dobnak feszülő izmai úgy ugrottak ki a bőre alól, mint valami fa rostja, ha megcsavarodik. 
– Nem segítenél? – hallotta Zova nyögését, aki ismét beledőlt a következő fogócölöpbe. Semmivel sem lett gyorsabb a csévélés.
Mejime csak a fejét ingatta elkerekedett szemmel. Erre már Zova is felfigyelt, és abbahagyva erőlködését, jobban megnézte magának Viepát.
Annak tekintete valahová a semmibe révedt, miközben eltorzult arcát egyre több és több ránc törte át. Nem olyan ráncok, mint amit az öregek viselnek.
A pókpásztoroknál láthattak ilyet utoljára, amikor Ezüstszemű Levandel varázsától fává alakultak.
Igaza volt hát Levandelnek! Viepa tényleg képes varázsolni! Hogy miként és miért pont így, nem érdekelte Mejimét. Nem kezdett el azon gondolkozni, Viepára mitől hathat így a pókpásztoroktól ellesett varázs. Főként, mert újabb veszedelmet látott feléjük közeledni.
Talán mert győzelmet arattak, vagy mert már nem voltak messze tőle, de egy jókora quetter csapat sietve közeledett a kikötő felől, láthatóan azzal a szándékkal, hogy az itt támadt harcokból is kivehessék a részüket.
Reménykedve nézett el az íjászok felé, hátha azok eddigre már lerázták a rájuk vadászókat.
Csalódva vette azonban tudomásul, hogy helyzetük nem sokkal rózsásabb, mint legutóbb volt. Annyi történt csupán, hogy a túlélők kitörtek az utcából a térre, és valami védőalakzatban körbe állva próbálták távol tartani az óvatossá vált quettereket. Megfontoltan eregetett nyilaik azt sejtették, hogy már igencsak megfogyatkozott a muníciójuk.
– Az íjászoknak végük, ha nem nyílik ki hamarosan ez a kapu – összegezte a látottakat Mejime, és kardja után nyúlt. Zova komoran állt mellé. Mintegy végszóra, megreccsent a kapu, majd fémes csattanás jelezte, hogy megindult felfelé. Viepa valamivel gyorsabb lett. Habár még mindig nem eléggé.
Mejime és Zova egészen közel álltak hozzá, hogy ameddig lehet, testükkel védjék. 
Vége a táncnak – futott át Mejime fején, amikor felemelte kardját, hogy fogadja az első rájuk bukó szörnyet.
Az talán nem is számított arra a kérlelhetetlen ellenállásra, amivel az elf lány fogadta őt. Bután meredt majdnem keresztülcsapott mancsára, majd Zovára, aki tövig mártotta oldalába saját pengéjét.
Aztán hang nélkül eldőlt.
Ezt látva négy-öt quetter fordult vissza, akik már éppen a fal túloldalán zajló vérengzésbe készültek belevetni magukat, és szinte egyszerre zuhantak a két nőre.
Újabb fémes kattanás, fénycsík vetült át a kapu alatt.
Zova kardja elmerült egy hatalmas, szőrös hasban. Kihúznia már nem maradt ideje. A halálos sebet kapott ellenfele magával rántotta a ködbe.
Kezek kapaszkodnak a kapu alsó peremébe. Viepa hátratántorodott a hirtelen engedő csörlőtől. Egyenesen Mejimének.
Mejime talán még ki is tudott volna hátrálni a felé lendülő mancs elől, ha lépését nem akasztja meg a hátulról nekizuhanó lány. Érezte a zsigerei közé szaladó hideg karmokat, majd amikor a mancs összezárult, irtózatos fájdalom szaladt szét a testén. Egyetlen határozott szúrásra maradt csak ereje, utána elengedve fegyvere markolatát, saját piszkos vérébe rogyott. 
Már nem látta, csak hallotta a beözönlő emberek és elfek ordítását, aztán ez is egybefolyt a kínnal, amitől nem szabadulhatott, egészen addig, míg őrjöngő tudata végleg ki nem hunyt. 

30.

Olmudnak majd szétroppantak a fogai, állát úgy összeszorította a visszafojtott indulat. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne rohanjon a kapu felé, magára hagyva társait. Tudta, semmit sem érne el azzal, ha szabad prédának ajánlja fel magát a fejük felett köröző szörnyeknek. Csakis akkor van esélyük eljutniuk a kapu közelébe, ha együtt maradnak. 
Csakhogy átkozottul nehéz volt még csak kitörni is a keskeny utca fogságából, hiszen a quetterek mindent megtettek, hogy ezt megakadályozzák. Ők is látták, hogy mire megy ki a játék, így amíg csak volt hozzá ép háztető, vagy bármi, amivel dobálhattak, jóformán lélegzethez sem hagyták jutni őket.
Olmud azért híven az előzetes tervhez, ameddig csak látta a porfelhőn át, hová tartanak Mejiméék, arra irányozta a lövéseit. Ám csaknem egyedül volt ezzel. Amint rájuk zúdult az első cserépzivatar, mindenki más a quetteket kezdte célozni. 
Olmud előbb kettesével, majd már hármasával lőtte a nyilakat, gyorsan kiürülő tegezét pedig a földre került társaiéval pótolta. Volt, hogy mások tegezéből kapott ki újabb vesszőt. 
Mégsem ügyelhette valamennyiüket. Látta, amikor kétfelé váltak, s a kapu felé vetődtek. Hiába ordított utánuk, hogy várjanak. Egyedül Talarn torpant meg – de bárcsak ne tette volna! Azonnal beérte az egyik üldözőjük, akinek így egymagában nem volt ellenfél. Noyake ugyan megfordult, hogy a megszorult férfi segítségére legyen, de már nem érhetett oda időben. Ráadásul neki is közeledett a végzete.
Olmud elkésve lőtte ki nyilait az alázuhanó quetterre. Annak lendületes ütése hamarabb érte el Noyakét. 
Aztán mindent eltakart előle egy újabb nyakukba omlasztott tető felverődő pora. Csakis a szerencséjének köszönhette, hogy megannyi társával együtt nem hanyatlott szintén a törmelék alá. Valahogy elkerülték az éles, hegyes tetőcserepek, gerendák. 
Most már kénytelen volt a közelében felűnő szörnyetegekre célozni, hacsak nem akart teljesen vaktában lövöldözni a kapu felé. Miután nagyjából elült a por, már hiába kutatta Mejimééket. Valahol a kapu alatt lehettek, vagy…
A megmaradt íjászok között Lesseront sem találta.
Hamar döntött:
– Ki a térre! – üvöltötte portól karcos hangon. – Egymásnak háttal!
Előbb csak a közvetlen mellette állók követték, de amint kiértek a piactér kövére, egyre többen szöktek utánuk. A felettük köröző quetterek egy időre kifogytak a tetőkből, és inkább sebes körözéssel, kiszámíthatatlan fordulatokkal igyekeztek minél nehezebb célpontot nyújtani. Úgy tűnt, a maradék íjász is elegendő hozzá, hogy óvatosságra kényszerítse őket.
Olmudnak nem volt rá ideje, hogy megszámolja magukat. Látván, hogy a térre jutók spontán körbe állnak, újabb parancsot adott. Remélte, követik majd:
– Csak biztos célra lőjetek! Gyerünk a kapu felé!
Követték. Igaz, alig botorkálva, minden lépést kényszerűen elküldött nyílvesszőkkel előkészítve haladhattak csupán. A gyorsan üresedő tegezek mindegyiküket óvatosságra szorította. 
Olmud is csak egy-egy lövést engedett el. Közben újra meglátta a farkastestvéreket. Összesen hármat. Már a kapu nyitásával foglalatoskodtak. Nem úgy tűnt, hogy nélkülük sikerülhet megmozdítaniuk.
Megint elővette a futási kényszer, ám most már nemcsak, hogy felelősséggel tartozott íjásztársaiért, de vezetőként is néztek rá. Nem hagyhatta itt őket.
– Még jönnek! – hallotta a rémült kiáltásokat. Hamar észrevette ő is a kikötő felől közelítő több tucat quettert.
Vége! – futott át Olmud agyán a lesújtó gondolat. Pontosan az történt, amit Lesseronnak mondott a városfalon: hogy a szétaprózott erőiket könnyedén legyőzik majd. 
Teljesen tanácstalan volt. Ha most rohamot indít a kapu felé, biztos, hogy egy rakás quetter vetődik közéjük. Ha folytatják ezt az araszolást, nemsokára háromszor ennyi ellenféllel kell szembe nézniük. Nemcsak nyílvesszőjük nem lesz hozzá, de bizonyára azok is hoznak majd némi követ magukkal, hogy az eddig jól bevált dobálózásukkal törjék meg az ellenállásukat.
Látta, amint a közelítő quetterek kifelé tartanak a városból. Alig néhányuk ereszkedett a kapu tövében serénykedő Mejiméékhez. Tudta, hármójuknak ennyi is sok lesz. Feléjük egy sem jött.
Valahogy mégis az villant eszébe, hogy a kapu előtt még sokan tarthatják magukat Hessgeronék csapatából, ha ez a sok szárnyas rémség mind oda tart.
Újabb nyílvesszőt volt kénytelen egy túl közel merészkedő quetterbe ereszteni. Az üvöltve kapaszkodott feljebb, és takarodott hátrébb. Olmud szidta magát, amiért nem sikerült komolyabb sebet okoznia. Hátranyúló keze utolsó nyílveszőjét markolta meg.
Ekkor a kapu fellendült, mintha csak varázslat történt volna, és emberek, elfek kezdtek befelé özönleni rajta. 
Olmud mégsem látott senkit állva a csörlőnél. 
Hamar kiderült, hogy inkább menekülő, mint győzelmes a sereg, akik betörtek a városba. Mögöttük, a fal felett felsurrogott a levegő, ahogy az imént kirepült quetterek megkétszerezett számban feltűntek ismét.
– Vissza, a kikötő felé! – üvöltötte az újabb parancsot az íjászoknak. – Vegyüljünk a többiek közé, és csak akkor lőjetek, ha muszáj!
Azzal máris eleresztette utolsó nyílvesszőjét, mivel egy szárnyas fenevad egyenesen rátámadt. Az mégsem a mellkasába fúródó lövedéktől csapódott a földnek, hanem attól a sárgásvörös tűzcsóvától, ami alig hogy hátba kapta, máris úgy lobbantotta lángra a szőrét és vékony, hártyás szárnyait, mintha előtte olajba mártották volna. 
További quetterek zuhantak alá, ahogy a tűzsugár végigpásztázott az elfek felett. Olyan hangja volt, mintha egyszerre ezer meg ezer máglya falta volna harsogva csontszáraz fából rakott táplálékát. 
Olmudot csak a szele érte, mégis könnyes pislogásra késztette a forróság. Körülötte visítva vergődtek a zuhanásukat túlélt ellenségeik, öntudatlanul szedve újabb áldozatokat a nem eléggé fürge elfek és emberek közül. Könnyein át látta csupán a tűz eredetét: az egyik kapubástya romos tetején állt az éjszínű alak, s mintha egyenesen a szájából fújta volna majd’ száz méteres távolságig a pusztító elemi csapást.
Aztán egy pillanat alatt megszűnt a forróság és a harsogás. Mire megint odapillantott, már senki nem állt a kapubástyán. 
Annál hangosabban csapott fel viszont az emberek és testvérei vérszomjas üvöltése! Mind, kiknek kard volt a kezében, megvadulva vetették magukat a még élő, fájdalmuktól elvakult, égett quetterekre, s ha nem is a kímélettől vezéreltetve, de egy-kettőre véget vetettek szenvedéseiknek.
Olmud, mint nem is olyan régen a trollok elleni küzdelmük során, most is kissé egykedvűen vagy inkább távolságtartó megütközéssel figyelte vérgőzös társai ténykedését. A győzelmes ordításon túl talán egyedül ő hallotta meg a kikötő felől felhangzó száraz csattanásokat.
Mégsem arra indult, hogy kiderítse eredetüket, hanem futva iramodott a kapu felé. Oda, ahol utoljára látta feltűnni egykori kedvesét.
Először Talarn tűnt szembe. Hiába látta a halálát, mégis megrendült, ahogy vérbe feketedett, kicsavarodott testét megpillantotta a kövön.
Nem sokkal arrébb Noyake feküdt a hátán, mégis föld felé fordult arccal, torz szögben hajló nyakkal. 
Olmud futását visszafogta a félelem. Félt attól, ami a kapu alatt várta. Egyre bizonytalanabbá váló léptei mégis hamar befalták a rövidke távot.
Végül hangos nyögéssel torpant meg a csörlő előtt. Egyetlen pillantással felmérte a megváltoztathatatlan helyzetet, mégis hosszú percekig állt ott szótlanul.
Zova egy quetter ölelésében feküdt mozdulatlan. A szörnyeteg karmai eltűntek a hátában.
Viepa vérbe borult arcát át- meg átszelték a kéregszerű ráncok, ám az utolsó pillanatig kitartó elszántsága ott maradt rajta letörölhetetlenül. Kettétört botja mellette hevert. Elhanyatlott teste félig-meddig takarta Mejime tetemét. Egykori kedvesét valósággal kizsigerelték.
Olmud most nem érzett lelkéből kitörni akaró kínt, sem jégkoloncként ránehezedő önsajnálatot. Nem is az az elveszett érzés kerítette hatalmába, mint amikor megfagyott szüleivel került szembe. 
Úgy állt ott, minden gyökerétől elszakítva az emberváros kapujában, mint aki nem tudja, hová, merre is mehetne tovább innen.
A harcnak vége volt.
Ő élt.
Mégsem tudta, mihez kezdhet mindezzel. Ahogy visszanézett öldöklésbe mámorosodott seregükre, hullaszőnyegen futott végig a tekintette. Mintha a sors kérlelhetetlen hatalmába nyert volna egy homályos bepillantást, hirtelen úgy érezte, a saját jövőjét látja ebben a képben. Látta, amint csatákon és halottakon át eljut egy kapuba, amiről nem tudhatja, hová visz, merre vezet.
Aztán egy újabb száraz csattanás, ami eget zengetőn hullámzott fel a kikötő felől, szétfoszlatta a látomást. Olmud most már kíváncsian tekintett fel. A derűs ég alatt villám cikázott fel az égbe, néhány apró, repülő lényt szaggatva megperzselt cafatokra, hogy aztán hagyja őket visszahullni valahová a tengerbe. A rögtön érkező mennydörgés szinte megsüketítette.
Olmud úgy sejtette, ennek a csodának is az a fekete alak lehet a gazdája, aki az imént még itt perzselte halálra az ellenségeiket.
Gondolta, ideje lenne megtudnia, ki az.
Fáradt, törődött lépésekkel vissza, a város felé vette hát az irányt. 

31.

Olmud kába fejjel kapaszkodott felfelé a meredek utca lépcsősorán. A hajnal hűvöse és a tengerből kibukkanó Magnius első fényei valamelyest feledtették ugyan az elmúlt éjszaka fáradtságát, de tompultságának nem csak az egész estés feszített tempójú munka volt az oka. 
Nem vett tudomást a feléledt városról és a még mindig óvatos patkányokként előmerészkedő lakosok eget kutató pillantásairól sem. Az, ahogyan ránéznek, már egyáltalán nem érdekelte.
Továbbra is kusza összevisszaságban csapongtak benne az elmúlt órák eseményei. Bár sejtette, hogy hatalmas jelentőségű dolgok történtek körülötte, ami nem csak az ő, hanem egész népének történetére kihatnak majd, most mégsem tudta kellő alapossággal átérezni mindezeket. 
Kiirtottak egy quetter helyőrséget. Felszabadítottak egy embervárost az elnyomásuk alól.
És?
Nem tudhatta, mihez kezdenek majd vele.
Ezüstszemű Levandel, a legendás ős személyesen támogatta őket. Tűzzel és villámokkal jött a segítségükre, amikor pedig már minden veszni látszott. Valószínűleg ez is megmarad az énekeikben, és talán az ő neve is szerepelni fog mellette.
Talán.
De lehet, hogy a quetterek válasza olyan kíméletlen lesz, hogy nem marad senki, aki megénekelhetné mindezt. 
Az biztos, hogy amint kiderül, mi történt itt tegnap, sokkal többen jönnek majd.
El sem tudta képzelni, ezek után mihez kezd a szarvastestvérek törzse.
Felért az ispotályhoz. Még a kapuja előtt, az utcán is álltak kirakott fekhelyek a sebesültek és haldoklók számára. Néhány emberasszony sürgölődött közöttük, próbálva menteni, akit csak lehet.
Sokan haltak meg az éjszaka folyamán. Akik még éltek, azok már jó eséllyel fel is fognak épülni. Nyöszörgésük, kínlódásuk, szívet facsaró látványuk rosszabb volt, mint az elmúlt csata bármelyik pillanata. Olmud mégis üres tekintettel nézett át rajtuk. 
Belépett az épületbe. A magasan húzódó mennyezet alatt megsűrűsödött a bent fekvők áporodott szaga.
Olmud egyenesen az egyik fekhelyhez sietett. Egy bekötözött fejű alak feküdt benne. Ha nem tudja, hogy Hessgeron az, sosem találta volna ki. A szarvastestvérek rettenetesen összeégett fejű főnöke láthatóan még mindig nem nyerte vissza az eszméletét.
Olmud csak a szíve legmélyén hagyta, hogy aggodalma csírázásba kezdjen. Annyi mindenkit elveszített maga mellől az utóbbi pár hónapban, hogy már nem mert reménykedni.
Másvalaki is állt az ágy felett. A szeme helyét kitöltő ezüstfényből lehetetlenség volt kiolvasni bármiféle érzelmet. Az azonban, hogy itt volt, sok mindent elárult.
– Levandel – szólította meg –, a szarvastestvérek szeretnék, ha te is ott lennél az emlékezés szertartásán. A máglya már készen áll. 
A szólított hallgatott egy ideig, majd lassan ráemelte a tekintetét.
– És te? – tette fel a talányos kérdést az ezüstszemű. – Te szeretnéd? 
Olmud csak a fejét hajtotta le válasz helyett. 
– Magadban engem okolsz a kedvesed haláláért – válaszolt helyette a másik. – Csak öt perccel kellett volna hamarabb érkeznem, hogy ő életben maradhasson.
Nem kérdezte, kijelentette mindezt. Olmud, ha nem is volt biztos abban, hogy igazat mond, nem cáfolta meg. El tudta hinni a másikról, hogy az most jobban belelát az érzéseibe, mint saját maga.
Mégis meglepte, hogy a másik ennyire közvetlen vele. Mintha nem is csak tegnap óta ismernék egymást.
Igaz, ez a közvetlenség most valahogy nem esett rosszul. Szinte abba az illúzióba ringatta, hogy mégis maradt valakije, aki kicsit több, mint egy fajtárs. A többi elf képtelen volt ennyire közvetlen hangon beszélni hozzá. Inkább vezetőt, mint sorstársat láttak benne, és ez végtelenül tovább növelte a magányát. 
– Ha csak egy nappal hamarabb érkezem, erre az egész öldöklésre semmi szükség sem lett volna –sóhajtott az ezüstszemű. Hangjában mintha sírás remegett volna. – De hidd el: késlekedésem sokkal több testvérünk életét mentette meg, mint ahány halottja ennek a csatának volt! Olyan ellenség támadt a túlparton, ami ellen én egyedül alig tehettem valamit! A legtöbb, amire tellett az erőmből, hogy szóltam a nagyobb törzseknek, hogy legalább számítsanak rájuk! Közben majd megőrültem a bensőmet feszítő sürgetéstől, hogy jöjjek, segítsek nektek! Tudtam, éreztem, hogy szükségetek lesz rám, de nem hittem volna, hogy ennyire kegyetlenül teljesül be a sors akarata. Ha tudom, talán hamarabb jövök… de talán épp ezért jó, hogy nem tudok előre mindent, a legapróbb részletekig.
Olmudnak úgy tűnt, mintha a másik mentegetőzni akarna. Mintha az önvád mondatná vele ezeket a szavakat. Nem tudta, mit felelhetne erre, azonban érezte, most a másiknak is hasonlóan közvetlen, baráti hangra volna szüksége. Mégis, képtelen volt neki ezt megtenni.
– Menjünk akkor – válaszolta végül, némi torokköszörülés közepette.
Szótlanul fordultak ki az ispotályból, s indultak lefelé az utcán. A kapu felé közeledvén egyre nagyobb menetté duzzadt körülöttük a temetésre igyekvő emberek tömege. Szinte valamennyien vörösbe és feketébe öltöztek. A férfiak egyszerű nadrágot, vörös anyagból varrt, esetleg kevés hímzéssel díszített inget vettek a gyászos alkalomra, az asszonyok pedig mind csipkés, földig érő, fekete kendőt borítottak a fejükre. Olmud úgy vette észre, hogy amelyik nő mélyen gyászol valakit, az az arcát is elfedte ezzel a kelmével, míg akiknek nem volt saját halottja a tegnapi csatából, az csak a haját takarta vele.
Nem hangoskodtak, nevetgéltek, csöndes beszédük zaja mégis valami utcákat betöltő monoton morajlássá állt össze.
Így látva őket szinte képtelenségnek tűnt, hogy a csata előtti kihalt városban is itt voltak valamennyien. Egy volt az útjuk; a halottaiknak ásott közös sír az öreg temető bejáratánál készült, míg a hatalmas máglya, ami a csatában elesett elfeket volt hivatott Aslantassra röpíteni, közvetlenül a temetőliget mellett, az erdő és a város közti füves síkon emelkedett. Olmud remélte, nem fogják zavarni egymás szertartását. 
Ha Madárkirály is velük van, talán jóval hamarább elkészülhettek volna. Ám így is még csak hajnalodott, s már összeszedték a sebesülteket, a halottakat, tengerbe dobálták a quetterek tetemeit, és nem csak a temetésre és emlékezésre, de a hajók az indulásra is készen álltak. 
Olmud, ha már eszébe jutott, mégiscsak megjegyezte:
– Azért jó volna tudni, Huiskawa él-e még.
– Kiderítem – mormogta Levandel. Úgy tűnt, Olmud iménti szűkszavúsága őt is visszahúzódóbbá tette. Aztán mégis a másik vállára tette a kezét: – Viszont szeretném, ha ti elmennétek innen a hajókkal.
Olmudot meglepte a váratlan kérés. Úgy torpant meg, mintha az ezüstszemű rántotta volna vissza, pedig szó sem volt ilyesmiről. Csupán a döbbenet tette ezt, és ettől megszólalni se tudott néhány pillanatig. Szavait keresgélve kutatta Levandel arcát.
– Miért? – tette fel végül a legegyszerűbbet számtalan felvetődött kérdése közül.
– Mert aki marad, az pusztul. A quetterek nem fogják annyiban hagyni a dolgot. Alig néhány nap múlva a nyakatokon lesznek. Akadt néhány elmenekült túlélő.
Olmud máskor talán értetlenkedve kérdezett volna rá, miként lehetett, hogy el bírt menekülni akár csak egy quetter is, ám most még azt sem tartotta fontosnak megtudakolni, hogy Levandel miként tudhat erről. Arra szeretett volna választ kapni, az ezüstszemű miért pont neki mondja mindezt.
Talán Hessgeron mégis olyan súlyosan sérült, hogy nincs remény a felépülésére?
Vagy Levandel azt hiszi tán, hogy ő át akarja venni a törzs irányítását?
– Hessgeron tiszte lesz eldönteni, mihez kezdjenek a szarvastestvérek, nem az enyém – válaszolta végül óvatosan. Fáradtsága dacára sem akart túl nyersnek mutatkozni ez előtt a legendás elf előtt. 
– Ő, ha túl is éli, sokára lesz, mire újból az élére állhat a törzsnek. Nem várhatod el tőle, hogy ebben az állapotában ilyen horderejű kérdésben döntsön. Ha az elfek most új vezetőt kezdenek választani maguk közül, azt biztosan nem várják meg a hajósok. Ha elmennek, akkor pedig vége a törzsnek.
– Akkor talán jobb lenne, ha te győznéd meg őket – mutatott rá Olmud. – Rád, ha jól tudom, hallgatnak úgy, mintha a törzsfőjük lennél.
Olmud vállán megkeményedett a fogás.
– De én azt akarom – nyomta meg a szót Levandel egy egészen másik hangsúllyal, mint ahogy eddig beszélt –, hogy csak azok menjenek, akik téged követnek! Én ugyanis nem tartok veletek, s ezért te leszel a vezetőjük! És vidd magaddal Hessgeront is! Tudom, hogy amennyiben dönthetne, önszántából is veled tartana!
Olmud nem mert tovább ellenkezni. Érezte, ez most ismét valami olyasmi, ami ellen nem lehet szava. Még akkor sem, ha a múltkor már Hessgeron apjának egy hasonló dologra nemet mondott. Jól látta, hogy most nem egy makrancos fiúról, hanem sok száz elf túléléséről van szó. Hules kaphatott hasonló feladatot egykori törzsfőjüktől, nagy utazásuk megkezdése előtt. 
Rábólintott hát az utasításra, majd inkább azt kérdezte:
– Hová megyünk?
– A túlsó partra. Ha az emberek nem is oda indulnak, végül úgyis eljuttok Zhili… azaz a középső kontinensre. Ott nincsenek még igazi Szabad Népek. Nektek kell felszabadítani az ottani, rabszolgaságban sínylődő testvéreiteket. Hozd őket Drakóniára! Ott nincsenek quetterek, szabadon élhettek! 
– Mi az a Drakónia? – képedt el Olmud. Rögtön felkeltette a kíváncsiságát a quetterek nélküli hely.
– Az egy sziget. Túl a másik kontinensen, még délebbre. Nagyobb, mint itt az egész erdőség! Sárkányok lakják, akik nem tűrik meg a közelükben ezeket a szárnyas patkányokat.
Olmud hirtelen elképzelni sem tudta, mekkora távolságról beszélhet neki a másik. Már azt is csak nehezen bírta megemészteni, hogy át kell kelniük a tengeren. Bár az óriási hajókat látva ezt még lehetségesnek tartotta, ezt az újabb feladatot mégsem tudta felfogni.
– Úgy érted, vegyem rá az embereket, hogy hajózzák körbe a kontinenst, és vigyenek minket erre a Drakóniára?
– Képes leszel rá! – Az ezüst szempár rabul ejtette a tekintetét. Olmud hosszú másodpercekig itta a belőle áradó erőt. Azután zavartan kapta el a pillantását, mikor rájött, hogy lassan már egy perce állnak ott, vállán Levandel kezével, némán egymásra meredve.
– Hallottam, hogy Sziremondából egy sárkánnyal mentél el – köszörülte meg a torkát, miközben orrát dörgölve újra a városkapu irányába fordult. – Ő hol maradt?
– Talán láthattad. Ő pusztította el a kapu körül a quettereket.
– Hm. Az a fekete alak? Én másképp képzeltem…
Levandel rövid kacaja ismét zavarba hozta.
Talán túl naiv, amiért az ő képzeletében hatalmas, szárnyas fenevadakként élnek ezek a legendás szörnyek?
– Ha ismét az eredeti alakjában jön, bizonyára nagyobb riadalmat kelt köztetek, semhogy eredménnyel fordítani tudjatok a csata kimenetelén – adta meg végül a választ az ezüstszemű.
Olmud megértően bólintott, s bár ez a felelet újabb kérdéseket vetett fel benne, inkább egészen másfelé tudakolózott tovább:
– Miért pont énnekem kell mindezt megcselekednem? Nem vagyok harcos törzs szülötte…
– Hallottál már a gilfekről? – vágott a szavába Levandel.
– Igen, Hessgeron már említette őket.
– Akkor tudd, hogy ők népünk legfőbb ellenségei! Rosszabbak a quettereknél. – Az ezüstszemű hangja most egészen fellelkesült: – Te vagy, aki képes lesz szembeszállni velük! A te sorsod egybefogni az elfek népeit, hogy kivívd a szabadságukat! Én egyedül képtelen vagyok rá, hogy mindenütt ott legyek, ezt láthattad most is. Te és Hessgeron vagytok az elfek jövőjének záloga! Utat kell mutassatok az erdőkben bujkáló és rabszolgaságban senyvedő törzseknek a szabadság felé!
Olmud szinte megszédült ettől a kinyilatkoztatástól. Hosszú pillanatokig úgy bámult maga elé, mint aki nem tudja, higgyen-e egyáltalán ebben az őrültségben. 
Azonban legbelül érezte: hinnie kell. Ez a néhány szó újra szilárd talajra helyezte a bizonytalanság semmijében kapálódzó lábait. Lelkének üressége befogadóvá, a jövő ködbevesző képe bejárható úttá lett általa. Tudta, csakis egy ilyen küldetés adhat értelmet mindazon elszenvedett veszteségeinek, amik felperzselték eddigi életét, múltját.
Eszébe jutott az első beszélgetése is, amit még a langyos szelek ünnepén folytatott Hessgeronnal. Mosolyognia kellett, ahogy visszagondolt, miként váltak valósággá mindazok a jóslatok, amik ellen az akkor még ifjonti hevületű szarvastestvér kézzel-lábbal hadakozott.
Szívében csírát bontott a bizakodás. 
A köszönet jelét intette Levandel felé. Az csak mosolygott erre.
– Nem én adom, csupán nagy vonalakban ismerem a jövődet. Ne nekem köszönd hát. Inkább kérdezz, mert hamarosan indulnom kell. Igaz, ezúttal hallgatni és emlékezni volna illendő, de most az egyszer talán fontosabb, hogy tanítsalak.
Minthogy Olmud véletlenül sem akarta elszalasztani a felkínált lehetőséget, kis gondolkozás után rögtön elkezdte ontani a kérdéseket. Minthogy más elf nem akadt a környékükön, az emberek pedig ha nézegették is őket, szavaikból vajmi keveset érthettek, nyugodtan társaloghattak, senki nem ütközött meg a viselkedésükön. Olmudot főként a túlsó kontinens és Drakónia érdekelte.
– Milyen elfek élnek odaát?
– Kicsit mások. Nem választanak maguknak testvért, csak a saját fajtájukból állnak a törzseik. – Olmud eléggé meglepett képet vághatott, mivel Levandel sietve tette hozzá: – Azért persze nagyon jól megértik magukat a vadakkal, lehet, jobban is, mint ti… de nem ez a lényeg. Ők már megtanulták, hogy a természet gyermekeiként miképpen olvadjanak eggyé az erdőséggel. Talán itt csak a pókpásztorok lányai képesek erre jobban. 
– Én csak a férfiakkal találkoztam.
– És a kedvesed sem mesélt a nőkről?
– Mejime nem volt túl beszédes hangulatában, mire találkoztunk – nyögte ki Olmud. – Lehet, nem is tartotta fontosnak, hogy beszéljen róluk nekem. Miért, mi különös van bennük?
– Ugyan, nem is fontos – legyintett az ezüstszemű, majd kis hallgatás után azért kibökte: – Csak elég fontos varázst tanítottam a pókpásztoroknak akkoriban, és gondoltam, talán ezt ők is átérezték valamelyest… de mindegy! – zárta le végleg a témát.
– Azt mondtad az imént, hogy arra még nincsenek Szabad Népek. Hogy lehet ez? – tette fel az újabb kérdését Olmud.
– Egyszerű. Minthogy nincsenek hozzátok hasonló, testvérekhez kötődött törzseik, így a családok csupán a lakóhelyük szerint egységesek. Viszont még falvaik is csak elszórtan léteznek, hiszen legtöbbjüket örökös vándorlásra késztetik a quetter portyázók, akik szívesen fogdossák vissza őket. 
– Mert ott már olyan kevés szolgatörzs van?
– Nagyon kevés – bólogatott szaporán Levandel. – A középső kontinens a két legnagyobb quetter törzs, a Vörös és a Fekete Karmok ütközőterülete. Ki tudja, hány évszázada már, hogy az egyik igyekszik kiszorítani a másikat onnan. Az állandóan változó határok, az örökös háborúság egyáltalán nem kedvez ott a fajtánknak. Ezért sok a szökevény, de kevés a túlélő.
– És körülbelül hányan kóborolnak szerteszét az erdőkben?
– Ezt még felbecsülni is nehéz. Akiket én ismerek vándorló családokat, lehetnek vagy nyo… tízezren is akár.
– Tízezer elf szanaszét egy kontinensen? – hűlt el Olmud. – Hogy a csodába szedjem én össze őket? Hogy vigyem őket magammal? Még ha az összes hajót megkapjuk is az emberektől, akkor sem férnének fel, az ellátásukról nem is beszélve!
– Pedig meg kell oldanod valahogy! Épp ideje, hogy megépítsük végre Elfengadot, népünk leendő birodalmának központját!
Olmudból majdnem kibukott a nevetés. Még hogy nekik birodalmuk?
Hogy meg ne sértse Levandelt, inkább elfordult, mint aki a tájat nézi. Most léptek ki a városkapun, és a reggeli fényben fürdő tengerpart valóban lenyűgöző látványt nyújtott.
– Te nem hiszel nekem – jegyezte meg az ezüstszemű, de nem megbántottan, csupán kategorikusan. – Nem baj, attól még sikerülni fog. Ha már majd magad mögött tudod a sárkányok szövetségét, könnyedén kapsz hajót, hogy áthozd velük a népet Drakóniára. Addig annyit kell csupán elérned, hogy a kontinens délkeleti csücskében összegyűjtsd őket, és megtanítsd nekik, miként vehetik fel a küzdelmet quetterek és gilfek ellen.
– Mert nekik nincsenek fegyvereik?
– Az van, de fegyelmük és seregük az nincs. Ehhez is az kéne, hogy valaki egy törzsbe fogja a sok kóborló családot.
– Az ilyesmihez Hessgeron ért jobban. Ő tanulta ezeket a dolgokat, nekem legfeljebb csak elképzeléseim vannak, miként lehet egy nagyobb sereggel bánni.
– Akár az íjazásról, igaz? Hessgeron azt is az apjától tanulta.
Olmud erre nem tudott mit felelni. Magában latolgatta, vajon tényleg lenne-e mersze tízezer elf elé kiállni, és parancsokat osztogatni nekik?
Ha most ráveszi a szarvastestvéreket, hogy menjenek az emberekkel, valószínűleg lesz módja kipróbálni kicsiben, milyen is ez. Talán a felépülő Hessgerontól is elleshet majd egyet s mást. 
Ezekbe a gondolatokba merülten caplatott Levandel mellett felfelé, a város mögötti fennsíkra. Az elfek ezüstszemű tanítója szintén el lehetett foglalva a saját gondjaival, mivel ő sem szakította meg a hallgatásukat. Így aztán végül illendő szótlansággal érkeztek az öreg temetőhöz.
Szinte eltörpült az elfek alig ezerfős csapata az emberek tízezrei mellett. Sajnos, halottjaik nagyjából egyforma számban akadtak. Lenn a gödör fenekén és fenn a máglya tetején egy-egy hekatomba. 
Az emberek éppen egy jókora fehér, laposra csiszolt követ állítottak a sírgödör elejéhez. A márványlapra összesen csak két sort véstek, furcsán szögletes betűikkel.
Az elfek ellenben némán, emlékeikbe merülten álltak a máglya előtt. Hozzájuk nem jutottak el az embernép zúgolódásai, a fel-felcsapó zokogások, jajszavak. 
Arcuk egy-egy bezárt gubó. 
Mind tisztában voltak vele, milyen kegyetlenül nagy árat fizettek az emberek elhamarkodott támadásáért.
Olmudot nem érzékenyítették el a látottak. Azt rögtön észrevette, hogy óhajának eleget téve Mejimét úgy helyezték el, hogy még hozzáléphessen. 
Ezt tette.
A nyakán lógó szütyőből két összecsavart, őszes tincset húzott elő, és a lány mellkasán fekvő, hasonló kis zacskóba tette át. 
Nem így lett volna illendő, de hisz úgyis mindegy már…
Miután ezt is elrendezte, nekilátott, hogy eleget tegyen a szarvastestvérek felkérésének:
Bőrruhája zsebéből tűzszerszámot halászott elő. Bár még életében nem használt ilyesmit, az emberektől kölcsönkapott készségből mégis nagyon gyorsan előcsiholta az apró lángocskát. Meggyújtotta az előkészített rőzseköteget, majd az erdőség felől fújó szél mentén belobbantotta vele a máglyát.
Az odébb felsorakozott szarvastestvérek belekezdtek halottbúcsúztató énekükbe. 
Olmud velük énekelte az álmából ismert dallamot.

Hetty: Luca széke

Rendíthetetlenül haladtam a szomszédos telekre, mert olyan dologra készültem, amit egyébként sosem tennék. És, ha már így alakult, mást is meg akartam szerezni, nem csak némi szalmát meg egy tojást. Anyám már megpróbálta ezeket ellopni, csak Olga néni rajtakapta, ezért küldtek engem.

A legvastagabb kabátomat vettem fel, a csizmám cuppogott a sárban. A borongós időben a köd egyre sűrűbb lett, elrejtett engem. A párás levegő fullasztóvá vált, a szívem a torkomban dobogott.

A jegenyefenyőt múlt héten vágták ki, abból kellett nekem egy darab. A nyirkos földön már csak a törzs feldarabolt részei hevertek. Az átázott homok rátapadt a kéregre, amit megragadtam, felemeltem. A csizmám mélyebben süppedt a talajba, ahogy elindultam a zsákmányommal, ezért a magammal hozott vászonzsákba tettem a súlyos fadarabot. A fülét a vállamra húztam, két kézzel tartottam alulról, hogy jobban bírjam, de a járásomon ez sem könnyített. Némán fohászkodtam, hogy ne vegyenek észre, miközben a hideg ellenére egyre több verejtékcsepp jelent meg homlokomon.

A szalmát visszafelé menet könnyedén megkaparintottam, ám a tojás már nehezebbnek bizonyult. A tyúkok egyre hangosabban kotkodáltak, ahogy a rácsuk mellett elhaladtam. A batyumat az ólajtóban hagytam, úgy osontam be, hogy megtaláljam, amiért jöttem. Szerencsémre a fészeknek kialakított ládában két fehér darab virított. Az egyiket elemeltem, mire egy kopasz-nyakú tyúk belém csípett. Morogva tessékeltem odébb a lábammal, de a kakas védelmezőn társult hozzá. Felvettem a nyúlcipőt. A tojást a kabát egyik nagyobb zsebébe rejtettem, úgy rohantam a kapuig, ahol visszavettem a terhemet.

– Mit keresel itt, te…? – jelent meg a ház verandáján Olga néni, amivel elég rendesen rám hozta a frászt. Cifra káromkodások közepette botorkált le a lépcsőn.

Szedtem a lábamat a tanyánk felé, vissza se mertem nézni. Az se zavart, hogy arcomba csapott a havas-eső, ami időközben hullani kezdett, de úgy kapkodtam a levegőt, a torkom belefájdult.

Akkor fújtam ki magam, mikor elértem a fészert. Bekukkantottam az ajtón a sötét, szerszámokkal és régi bútorokkal megpakolt helyiségbe. Az orromba dohos szag kúszott. Miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs bent, bevittem a farönköt. Elrejtettem a többi fa közé, amit a Luca székének szántam. Ezzel megvolt mind a kilenc féle fa, ami szükséges hozzá.

Épp hogy kinyitottam az ajtót, anyám megszólalt:

– Megszerezted? – kérdezte.

Ugrottam egyet, levert a víz. Némán bólintottam, lassan elővettem a zsebemből a tojást, ami – hála Istennek – ép maradt. Reméltem, hogy csak nemrég érkezett, így nem jött rá, mit tervezek.

Heves mozdulattal kikapta a kezemből a szalmát és a tojást, a tyúkól felé vette az irányt. Kicsit lemaradtam mögötte, de még hallottam, ahogy azt mondja:

– A mi tyúkunk tojogájjon, a szomszédé kotkodáljon.

Ettől várta, hogy termékenyebb legyen az eljövendő esztendő. Babonás asszony volt, akárcsak nagyanyám, rengeteg mende-monda hangzott el a szájukból. Ezért akartam kipróbálni, a Luca széke működik-e.

December tizenharmadikán hiába tiltottak sok dolgot a nőknek, a nap mégis gyorsan elszaladt. Az ajtófélfákat fokhagymával bedörzsöltük, ablakokba egészben odatettünk, hogy távol tartsuk a háztól az ártó lényeket, ezután a család többsége aludni tért. Kilopakodtam a fészerbe, hogy munkához lássak, de legnagyobb meglepetésemre a bátyám ténykedett ott. Kristóf egy fadarabot fűrészelt éppen.

– Te mire készülsz? – szegeztem neki a kérdést.

– Luca széket készítek – vettette oda foghegyről.

Nem volt túl jó a kapcsolatunk, ezért is beszélt velem ennyire lekezelően. Ennek ellenére nem tántorított el a célomtól.

– Nem mondom el apának, ha nem zavarsz a dolgomban.

– Ugyan mi dolgod neked itt? – emelte rám rideg, kék tekintetét.

– Én is látni akarom a boszorkányokat – feleltem, és felfedtem az összegyűjtött fadarabok rejtekét.

Kristóf szája tátva maradt, aztán elismerően bólintott.

– Látom, te is a szomszédtól szerezted a jegenyefenyőt. – Cinkosan rám mosolygott.

Adott pár hasznos tanácsot, majd némán barkácsoltuk, faragcsáltuk tovább a széknek szánt fadarabot.

Minden este kilopóztunk, egymás mellett dolgoztunk. Apránként haladtunk, ahogyan kell. Igaz, nálam a formát annyira nem sikerült szépre megoldani, mert inkább maradt kerek, mint négyszög, ügyetlen kezem hiába faragta a fát. Mégis hajtott a kíváncsiság, reméltem, hogy sikerülni fog, és meglátom, ki a boszorkány a közösségünkben.

Az esti misére készültünk, hiszen a szentestét mindig ezzel zárta a család. A legbővebb kabátomat vettem fel, hogy alatta magammal cipelhessem a Luca székemet. Bátyám is hasonlóan cselekedett, olykor összemosolyogtunk útközben.

A hideg a bőrömbe mart, de a templomból már távolról meleg fény áradt, és az orgona erőteljes dallama bejárta a környéket.

A robusztus kétszárnyú ajtónál előreengedtük a többieket. Az előtérben a mutatóujjunkat a hideg szenteltvízbe merítettük, keresztet vetettünk. Kristóffal megálltunk, és amint elkezdődött a mise, a székeket az ajtó elé tettük. A bőröm nyirkos volt, az ujjaim elhűltek, amit nem csak a hideg időnek köszönhettem. Remegő lábbal álltam fel a négylábú tákolmányomra. Még elcsíptem anyukám csodálkozó pillantását, amit hamar a pap felé fordított, aki az oltár előtt állt.

Lassan pásztáztam végig a termet, a padsorokat, azonban senkinél nem láttam szarvat, vagy hasonlót, amit a babona szerint látni kellett volna egy boszorkány esetében. Kérdőn néztem bátyámra, aki megcsóválta fejét. Ő sem látott semmi különöset.

Ekkor valami a vállamhoz ért, hörgő hangot hallatott. Oldalra kaptam a fejem, fekete szövet hullámzott előttem.

A szívem a torkomba ugrott, leugrottam a Luca székről. Kristóf futtában kapta fel a készítményét, kifelé igyekezett. Követtem a példáját, mert bármi is állt mögöttem, nem akartam, hogy elkapjon.

Lélekszakadva rohantam, a széknek egy lábát fogtam. Egy pillanatra elcsodálkoztam, hogy bátyám fél kézzel egy zacskóból szór ki valamit.

– Miért… csinálod...?

– Ez mák – mutatta a csomagocskát. – A boszorkánynak fel kell szednie. Nem tud elkapni – lihegte. Ennek ellenére úgy szaladt, alig bírtam lépést tartani vele.

Az éjszakai szél ijesztően süvített a fülembe. A fák kopasz ágai riasztó árnyakat festettek a földre, ami a hold miatt még jobban látszott.

Sosem értünk még haza ilyen gyorsan a templomból, mint 1962. december huszonnegyedikén. A kezünk munkáját a kályhába vetettük, ahogy tudtuk.

***

Ennek már harmincöt éve, de anyukám még mindig viháncolva mesélte az unokáinak a történetet.

– Pedig az csak Juli néne volt – kacagta. – Szegény annyira megfázott, teljesen berekedt. Csak meg akarta kérni őket, hogy menjenek odébb az ajtóból, mert mellettük nem fért el a tíz réteg rakott szoknyában.

– Erre ezek meg úgy befostak, mint disznó a jégen – csatlakozott hozzá apukám. A nevetéstől kipirult bajszos arca.

Valójában azon az éjszakán nem történt semmi ijesztő. A Luca széke nem működött, vagy rosszul csináltuk, ez már sosem fog kiderülni, de nagyon rákészültünk, és találgattuk, ki lesz a boszorkány. Nem csoda, hogy megrémültünk. Viszont a közös munka által közelebb kerültem a bátyámhoz, aminek nagyon örültem, és ezért már megérte elkészíteni éppen akkor azt a széket.

Kristóf vigyorogva leintette őket – három kupica pálinkát megivott az érkezésekor, már kellően ellazult –, hiszen majdnem minden szenteste előjött ez a történet, amin a porontyaink jót derültek. Én csak sóhajtottam egy nagyot, mosolyogva figyeltem a többieket.

Karácsonykor mindig összegyűlt a rokonság apraja-nagyja, amikor előkerültek a régi történetek. Anyukám szeme szeretettől csillogott, ahogy rám pillantott. Ilyenkor adtam hálát az égnek, hogy a szüleim még élnek, és együtt ünnepelnek velem, mert ez a legértékesebb ajándék nekem.

Perszeidák

1

Egy héttel korábban még nem hittem volna, hogy bárki rá tud venni egy ilyen veszedelmes állatságra. Kellett egy kis alkohol. Leültem a tuskóra, nagyot kortyoltam a pléhbögréből. Végre!

Nézzük a jó oldalát! A túrán egyetlen vaddisznóval sem találkoztunk, a vasúti töltést sikeresen megtaláltuk, aminek az oldalából az égbolt minden irányban jól látható volt, alatta, a szélvédett helyen már a sátrat is felállították a fiúk.

[F2], akit régebben F2cker nicken ismertünk, és akivel IRC-n évek óta privizgettünk, épp Brandont tanította füstkarikát fújni. Elképzeltem, bárcsak nekem játszaná a figurát, fújná szív alakban a füstöt. Romantikus hangulatba jöttem.

Közvilágítás sehol. Egy pillanatra elhittem, hogy másnap csillaghullást nézünk, jó is lett volna! A tücskök buzgó ciripeléssel ünnepelték a meleg nyári estét. A tüzet csak a hangulat kedvéért gyújtottuk meg, az estére semmit sem hűlő levegő mellett még a vörösboros kóla is kellemesen melengetett minket.

– Menj már oda hozzá! – böktem oldalba a Gabolany nicknevű csajt. Belátta, hogy szemezni hiába próbál a szemközt gubbasztó sráccal háromnegyed órája, mivel az többnyire a cipője orrát nézi. Lerítt Gabo86-ról, hogy először jár a természetben, minden túracuccot összevásárolt, egyiket sem hordta még. Talán épp ezért volt szégyellős. Pedig ez együtt járt azzal, hogy ő volt a fiúk közül a legtrendibben öltözve, és hát piszok jól állt neki az a kék-fehér suhogós.

– Hallod, te mér' nem iszol? Mi az igazi neved? Mé' nem voltál a múltkor a csatitalin? – közelített imbolyogva a pár perce még nem is részeg Gabolany az új fiúhoz. A chaten már pörgött egypár hete Gabo86 is, de offline először láttuk. Igaz, hogy elég hallgatag volt, de azért a lángok közé ugrani nem kéne, hogy bevond a társalgásba...

– Vigyázz, tűz!

– Rajt! – kuncogott Gabolany, hátrébb tántorodva. Kapaszkodót keresett volna, de közben eszébe jutott, hogy mindkét kezében pohár van.

– Még egy szóvicc, és kibannollak – böffentett közbe [F2]. Ritkán szólt, akkor is a túravezetői és csatialapítói tekintélyére akart mindenkit emlékeztetni.

– Itt nem te vagy az op.

– Dehogynem, én hoztam a bort, úgyhogy op vagyok.

Közben újabb reménytelen próbát tett Gabolany eljuttatni a piát Gabo86-ig.

– Egy vadászt, uram?

Gabo86 csak akkor emelte a tekintetét a lányra, amikor megijedt, hogy mindjárt ráesik. Abban a pillanatban viszont gyermekien ártatlan, riadt szeme megcsillant a tábortűz fényében, és Gabolany is belenézett. Ő azonnal visszanyerte egyensúlyát, majd négy tűzroppanásnyi ideig mozdulatlan testtel pislogtak egymásra. Kicsit irigykedve néztem a lánynak azokat az apró, formás, előreálló melleit, amiken jól látszott, hogy csak később kezd el lélegezni. A fiú szólalt meg:

– Mi lazának hívjuk. Téged honnan szalajtottak?

– Tűzről pattantam.

– E-e, e-e! – szólt rá újra [F2].

– Ez nem is szóvicc! – Gabolany odakapta a fejét, miközben a poharat a csillogó szeműnek nyújtotta. Kezeik összeütköztek, és fröccsent a barna lötty a fiú zsírúj túracipőjére.

A lány behúzott nyakkal hallgatta, rajta kívül mindenki ledöbbent, amilyen szitkozódást Gabo86 lezavart.

– Lazíts, haver! – röhögcsélt Brandon, aki eddig csak [F2]-vel sugdolózott.

– Nincs undorítóbb egy részeg picsánál, főleg, ha hülye – zárta le kitörését Gabo86 maga elé motyogva, de azért mind hallottuk. Ettől már a tűzről pattant menyecske arca is árnyékba borult.

– Mit vagy úgy oda?! – óbégatta újra hallhatóan mattrészegen Gabolany. Félrevonult, a háttérben a cövekeket kerülgette széles karmozdulatokkal, mintha szépbeszédet tartott volna, de öklendezés közben nem tudott. Odasiettem hozzá, mielőtt leokádja a haját. A sátor mögött rögtönöztem neki egy gyomormosást. Állította, hogy jobban van, de azért javasoltam egy sétát, hátha beszélgetni is akar.

[F2] a sátor mellől lépett elő, ahol diszkréten várt a hánytatás végéig, mert valami fontosat akart mondani.

– Ne arra menjetek! A sínek nem veszélyesek, a bezárt gyárhoz tartoznak, nem jár rajtuk vonat. De a töltés másik oldalán, a gyár területén nincs messze az a bódételep, amiről beszéltünk, sötétedés után a többiek nélkül a közelébe sem érdemes odakeveredni.

A sínen túlról, a távolból fenyegető kutyaugatás hallatszott. Nem arra mentünk.

2

(A)

– Az a pasi rendes arc. Full nem érdemli, hogy elcsesszük az életét. Ne haragudj, de ez nekem tök para.

– Láttam, Gabo86 beszaribb, mint gondoltuk. Ettől még a terv nem változott. Nem léphet le, ez a te dolgod, oldd meg.

– Én nem akarom játszani az agyamat neki, hogy csillaghullást nézünk, aztán együtt megyünk haza, közben összemelegszünk, megígérem, hogy szülök neki gyerekeket, és amikor nyugdíjasok leszünk, és ülünk a szakadt rökamiénkon, nézzük a brazil sorozatot, megfogjuk egymás kezét... Én nem akarom ezt... játszani.

– Oké, tiszta sor. Akkor most nézz a szemembe, csajszi. Az van, hogy késő. Nincs visszaút. Végigcsinálod a terv szerint, egészen a kütyü elpasszolásáig, ha tetszik neked, ha nem. Osztozás előtt leléphetsz. Legkorábban. Utána annyi gyereket szülsz neki, amennyit akarsz. Fogtad?

– De a srác! Őt nem lehet valahogy hazaküldeni? Amíg nem tud semmit, nem lenne gáz.

– Gabo86 Enigmát épített otthon. Ő a buli szakértője, vágod?

– Nincs itt semmiféle Enigma.

– Na, ez az. A kütyü szovjet koppintás, csak a működése a lényeg, és egyikünk sem tudja, hogy néz ki. Nélküle fingunk sincs, mit keresünk odalent. Szóval? Ugye nem csinálsz hülyeséget?

Először lehajtotta a fejét, csuklóját az orra alá szorította, összeszedte magát, majd rám emelte a tekintetét. Elszánt volt. Úgy tűnt, a melóra. Bólintottam.

Éjjelre kiültem őrködni a sínnel ellentétes oldalra. Nehogy mégis megpróbáljon meglógni valamelyik. A sátorhelyet a sín íve félig körbeölelte, csak egyfelé volt út, oda ültem. Elég egy őr, a többiek hadd aludjanak. A gyár felé nem jutnának messzire, amúgy meg azt gondoltam, meg sem próbálnak szökni.

Mégsem lett eseménytelen az éjszaka. A töltésről, a vasúti megálló romjaitól jött a salakon csoszogó bakancstalpak hangja. Egy sötét alak volt, szája körül cigi parázslott. Mintha vonatra várna, unalmában füstkarikát fújt. [F2]! – ismertem föl. – Érdekes, úgy volt, hogy alszol! – gondoltam. Kilógál a sátorból, mialatt én őrhelyet kerestem?

Egy dízelmozdony állt meg egy pillanatra, eltakarva a megállót, aztán a tőle telhető legcsendesebb zakatolással, lassan indult tovább. [F2] alakja nem tűnt fel mögötte.

Zivatar és izzó féktárcsák szagát hozta a szél, meg valami transzformátorzümmögéshez hasonló hangot, a töltés felől. Egy fekete szőrcsomó lebegett a sínek fölött, jóval a vonat előtt, ami belül lilás fénnyel derengett. A szőr föllibbent, mintha forgatnák, közben a lila fény ember nagyságú gömbbé nőtt. Egyszer csak szétröppentek a fekete szálak, szabadon áradt a lila fény és a zümmögés a gömbből, körülötte elektromos kisülések cikáztak. Fölpattantam, amikor a mozdony nekiütközött volna. Abban a pillanatban a jelenség eltűnt, a vonat pedig egyenletes sebességgel haladt tovább.

⸺

Képtelenség aludni ebben a sátorban. Na jó, ketten nyugodtan horkolnak, de én fulladozom a melegtől.

Mindenkinél van bunkofon. Egy kiránduláson! Ezek kockábbak, mint én. Mindegy, nem tudom, mire is számítottam egy IRC-s társaságtól.

Vajon tényleg mindenkinek van egy párja, akivel meg kellett osztania a telefonszámát, vagy csak Gabolany hülyített, hogy így adja meg nekem az övét? Gyanús, nem volt olyan veszélyes az út idáig. Alig feltűnő, ahogy rám hajtott. Azért én sem vagyok normális. Így beszólni neki egy kicsit erős volt. Korlátolt szegény, de végül is nem akart rosszat.

Remélem, nincs hangosra állítva a mobilja. Írok neki. Hogy kell bocsánatot kérni? Nem hangzik túl jól, hogy Bocs, hogy megmondtam, hogy hülye picsa vagy...

Na, megalkottam. 160 karakter. Küld. Csak ne pittyogjon, csak ne pittyogjon!

Várok.

A rezgésre.

Semmi.

Lemerült neki? Kispöcsű Nokia kell bele, úgy emlékszem. Odamegyek.

Nehogy rálépjek valakire a sötétben! Hol a lába? Tapogatok. Üres hálózsákot érzek. Eltűnt. Nemcsak a lába, az egész lány, Nokiástul. Lelépett? Miattam? Bele az éjszakába? Jaj, Lun^Husi, azt hittem, beszéltél a fejével. Ti lányok nem megnyugtatni szoktátok a másikat, ha félrevonultok kettesben?!

Mi legyen? Föllármázzam a társaságot? Előbb körülnézek kint. Bár kétlem, hogy telefonnal ment pisálni...

Milyen jól látok sötétben, ha hozzászokik a szemem! Ott van például a tábor végénél Lun^Husi. Őrt ül? Mennyit paráznak ezek a biztonság miatt! Pár száz métert jöttünk a várostól, könyörgöm. Mitől féltek? Mindenesetre Gabolany nincs vele, csak a másik irányba indulhatott. Fölkapaszkodom a töltésre. Félúton vagyok a sínig, kétségbeesett szuszogást hallok. Alig tud nyöszörögni, mintha bekötötték volna a száját. Csak kicsit közelebb érve hallom meg. Női hang. Látom! A sínen fekszik keresztben. Összekötözve. Ő az, Gabolany.

A megálló romjai felől lassú zakatolást hallok. Mozdony érkezik. Beáll a megállóba. Nem azt mondtátok, hogy használaton kívüli szakasz? Akármit is mondtatok, jön a vonat. Rángatni kezdem a lányt lefelé a pályáról. A test nem mozdul. A kötél beakadt. Nem, odakötözték a rögzítőcsavarhoz. A vonat indul. Integetek, de valami nem stimmel. Rájövök, hogy nem láthatnak, totál sötét van. A mozdony nincs kivilágítva. Inkognitóban jött? Lehet, hogy direkt föl akarja szeletelni Gabolanyt?

A vonatot nézem. Már elugrani sincs időm. Elsötétül a világ. Egy másodpercre. Most lilás derengést látok magam körül. Ez a halálközeli élmény?

– Segítség!

Két szürke pofa hallgatja a jajveszékelésemet, mint valami Z-kategóriás film kórházban ébredős jelenetében. Egy műtőasztalon fekszem, mellettem Gabolany. A szemembe néz. Elájul.

Én is gúzsba vagyok kötve. A lábaink előtt ventilátorszerű fémszerkezet.

Az egyik szürke kaparász a futurisztikus karperecén. Idegen arca emberi alakot ölt, és barátságos mosollyal válaszol:

– Miben segíthetek?

– Hol vagyok?

– Ez egy UFO. Majdnem használhatatlanná tette a testeteket egy vonat. Elhoztunk benneteket.

– UFO?! Akarom mondani, köszönjük.

– Neked UFO, nekünk, marslakóknak munkahely. De ez nem mentőakció. Feldolgozás.

Feldolgozás? Ártatlan szó, de nem ebben a kontextusban. Harcolok a rémülettel, hogy kigondoljam, mi a legfontosabb kérdésem a sok közül.

– Túléljük?

– Sajnálom.

A marslakó visszaváltozik, újra kapar kettőt a karperecén. A lábaink előtti hatalmas forgókés ettől forgásba lendül, a műtőasztal pedig unduláló mozgással továbbítja kettőnk testét előre. Közelebb vonaglok Gabolanyhoz, hogy megszorítsam a kezét.

(B)

Hajnalban [F2] jött a sátor felől.

– Te ébren vagy? Eltűnt az expert.

– Mi tűnt el?

– Gabo mit tudom én, mennyi. Vissza kell hoznunk.

– Kizárt, hogy lelépett. Egész éjjel itt ültem. Gabolanyt ébresztetted?

– Ja, ő sincs itt.

– Mi? Nincs a sátorban?

– Se a sátorban, se a környéken. Biztos, hogy nem erre jöttek?

– Halálbiztos.

– Azt most inkább ne emlegesd.

– Ha a sínen át menekülnek, majd a csőlakók visszazavarják őket.

– Ezek nem csőlakók.

– Tudom, a gyártelepi emberevők. Volt a Fókuszban. Elhitted?

– Az ordas kamu volt.

– Akkor csak nyugi, visszajönnek.

– Maguktól nem. Brandon, ébresztő! Szopás van. Megyünk a gyártelepre.

– Az miért szopás?

– Nem a kütyüért megyünk. A párocskát kell kimenteni a vademberek közül.

Összekaptuk a cuccainkat, addig Brandon észhez tért.

– Bementek a gyártelepre? Ezek kinyírták a két csórit, vagy ha nem, minket ki fognak, ha szarakodunk velük. Nem erről volt szó, [F2]. Én a magam részéről hazahúztam.

– Egy lószart húztál haza. Figyeljetek! Egy csapat vagyunk. Van infóm a bódélakókról. Nem ölnek embert, viszont nem engednek ki látogatót élve. Volt, akit kihoztak onnan, de nem úgy, hogy szépen kérték a vadembereket. Megharcoltak velük. Ahogy mi is meg fogunk. Az akciót be kell fejezni. Nem opció.

– Számíthatsz rám. Lány vagyok, de kemény. Gabolanyt és Gabo86-ot nem tudnám csak úgy harc nélkül itthagyni.

– Oké, le vagyok szavazva. Menjünk!

3

Kicsit lemaradtunk Brandontól. Nem akartam, hogy halljon minket.

– [F2], beszélnem kell veled. Az éjjel kint voltam.

– Mondtad már.

– Igen, elmondtam, hogy mit nem láttam: embereket szökni. Van még valami. Amit láttam.

Innentől [F2] is halkan beszélt.

– Sejtettem. Láttál engem a megállóban?

– [F2], félek. Szólsz nekem, ha bajban vagy, ugye?

– Én bajban? Miért érdekel?

– Jó, megmondom, de kérdezhetek valamit? Mi a keresztneved?

– Jenő.

– Szép név. Oké. Szeretlek, Jenő. Ezért érdekel.

– Hülye vagy? Dehogy vagyok Jenő.

Elsírtam magamat.

– Nőj már fel, te pöcs!

– Előbb befejezem, amit mondani akartam. Nem fogjuk eladni a Fialkát. Bemegyünk, megkeressük Gaboakármennyit, együtt lemegyünk a gyár alatti bunkerbe. Ott ellenséges katonai bázis van, az orruk elől kell kilopnunk a kütyüt.

– Katonák elől? Megőrültél? Mi vagyok én, kém?

– Te? Te nem.

– És te?

– Én... Pöcs vagyok. Ne haragudj.

– Jó, most nem ez a lényeg. Mi van, ha véletlenül túléljük?

– Átadom a szajrét, ahol szoktam. A vonaton. Ott megkapom a következő utasítást. Nem lesz gázsi. Azért mondom el, nehogy eljárjon a szád a vonatozásról. A föld alatt háború készül. Ha elkúrjuk ezt, kitör. És Fialka nélkül elvesztjük. Nem mi négyen, a hazánk. Érted?

– Értem. Várj! Hogyhogy négyen? Tudtommal öten vagyunk.

– A csaj bement az objektumba. A bódélakókat az ellenség pénzeli. A ő feladatuk távol tartani a betolakodókat. Vallásosak, nem ölnek embert, de szívesen kiteszik a sínre, hogy a vonat elintézze helyettük. Ha épp arra járunk, megmentjük az áldozatot, máskor nekünk is hasznunkra van egy-egy baleset.

Kinek van a hasznára, milyen baleset? Hideg bizsergés futott a fülem hegyéig a felismeréstől:

– Egy pillanat! Átmentél a vonattal Gabolanyon?!

– Megpróbáltam. Utána kerestem a holttestet. Vér sem volt a helyén. Valaki kimentette.

– És volt pofád azt mondani, hogy egy csapat vagyunk? Beteg állat vagy.

Lesütötte a szemét, bólogatott.

4

– Mióta jövünk már? Azt hittem, ránk támadnak a bódélakók, amint átérünk a töltésen.

– Én is. Valami gebasz van. Látom már a kunyhókat, arra. Készüljetek!

Odaértünk. Vademberek sehol. A hulladékból összelegózott viskók békésen düledeztek, mi tanácstalanul sétáltunk köztük. Egy láncra kötött kutya ugatott ránk. Bentről kiszólt a gazdája, hogy hallgasson.

Hárman egymásra néztünk, [F2] grimaszolva vállat vont, majd kiáltott:

– Van itt valaki?

A kutyás viskóból előjött egy borzas férfi.

– Eltévedtetek, srácok?

– Klipet forgatni jöttünk. – felelt azonnal [F2]. Rutinból hazudott. – Erre van a bunker?

– Bunker? Erzsi! – kiabált vissza az ajtón. – Van errefelé valami bunker? Kirándulók kérdik.

Előjött az asszony.

– Nincs térképük? Milyen bunker?

– Ez a terület itt egy gyár volt, nem?

– Á, már rég bezárták. Mink lakunk itt páran szegények. Volt, aki itt dolgozott. Ne keltsem föl a Velő Bélát? Ha a gyárra vagytok kíváncsiak...

– Úgy tudtuk, a gyár alatt izgalmas barlangrendszer van, lent akartunk filmezni.

– Megint riport lesz? Benne leszünk a tévében?

– Nem riport. Táncolunk, azt filmezzük. Lent a barlangban.

– Á, nincs itt barlang. Csak a csarnok. Túl sok a patkány, inkább itt kint építkezünk. Akinek még nincs háza, az olykor behúzódik esőben. Meg lehet találni építőanyagot.

– Hát, köszönjük! Ne haragudjanak, hogy fölzavartuk magukat.

– Semmi az. Remélem, megtalálják a bunkerüket. Vagy táncoljanak a placcon, most úgysincs légitámadás, nem igaz?

Szisztematikusan átfésültük a sikátorokat, végignéztünk a placcon. Nem találtunk lejáratot. Gabolanyéknak nyoma sem volt.

A csarnokba, na, oda kár volt benéznünk. Amíg a szemünk szokta volna a sötétséget, szép sorban fejbecsapkodtak minket. A sínekre kötözve ébredtem, már sötét volt. Mellettem [F2] szintén összekötve. Egy lihegő, izzadt homlokú alak guggolt a fejeinknél. [F2] felismerte:

– Maró! Te vagy? Szedjél le minket!

Amíg Maró válasz helyett lesietett a töltésen, hogy később nyögdécselve fölráncigálja Brandont mellénk, alkalmam volt megkérdezni [F2]-től, ki ez. Jól sejtettem, Maró [F2] megbízója volt.

– Mi ez az egész, Maró? Nincs bunker. Nincsenek vademberek.

Maró telefonja megcsörrent, fölvette.

– Elnök úr? Épp az UFO-mezőn vagyok, fél órát nem várhat? Igenis. A Fókusz-riportot már elfelejtette a lakosság. A jelentések szerint már nem félnek az emberek. Nem tudom, egy médiaszakértőt kéne megkérdezni, hogy most hogyan lehetne terjeszteni. Igen, a titkosszolgálatnak szüksége van rémhírekre, ez a legtisztább protokoll a dekonspirált ügynökökre. Hát meg aki túl sokat tud rejtjelekről, vagy ilyesmi. A régi módszer is működik, de kockázatosabb. Már nem alkalmazzuk egy ideje. Nem, megszüntetni nem lehet, a marslakók miatt. Bármikor bepöccenhetnek, kiszámíthatatlan. Ne aggódjon, invázióra nem számítanak a szakértők. De az a biztos, ha rendszeresen etetjük őket. Igenis.

Letette. Nem törődött vele, hogy mindent hallunk. Faarccal indult a megállóhoz. Az eget nézte idegesen. Terjengett a tegnapi szag: már tudtam, hogy nem féktárcsáké, nem is zivataré. Tucatnyi vörös gömb derengett fölöttünk.

– Ez nem a feldolgozó – mormolta Maró. Bár maradt volna faarca! Ahogy ő ijedt volt, az ijesztő volt. Előkapta a telefont:

– UFO-támadás! Ismétlem, UFO-támadás! Egyes protokoll. Igen, az egyes!

Az egyik vörös gömb megindult, keresztülhaladt Maró testén, aki egy kormos szegélyű, füstölgő lyukkal a hasában összeesett. A gömbök osztódtak, példányaik lebegni kezdtek minden égtáj felé. Szirénák hangja zúgott fel a távolban több irányból. Ez lenne az egyes protokoll? Tévedtek a szakértők az invázióval kapcsolatban?

5

Az UFÓ-k váratlanul mind megálltak, lassan egy pont felé kezdtek araszolni az égen. Egy vörös bolygócsillag felé. A Mars. Azt kívántam, bárcsak becsapódna most egy meteor ezeknek a megszállóknak a mocskos kis bolygójába. Nálatok nem szokás teljesíteni az áldozatotok utolsó kívánságát? Egy hullócsillag került a látómezőmbe. Ja, igen, el is felejtettem, ma van a meteorrajos éjszaka.

A vörös bolygó villant egyet, majd eltűnt az égről.

Az UFÓ-k derengése erre lassan elsötétült, és nagy csattanásokkal mind lehullottak a földre.

[F2] pisszegni kezdett:

– Brandon, nálad van a bicska?

Én egy kicsit máshogyan hiszek a kívánságot teljesítő hullócsillagban.

Sic transit

Béke

Csak feküdtek azon az idegen, fagyos sziklán, ketten, szorosan egymás mellett, hogy bámuljanak maguk fölött a sötét semmibe. Próbálták kiélvezni, ami még hátravan.

Artemisz igyekezett tekintetét minél inkább elfordítani a derengő lyuktól, hátha eléggé hozzászokna a szeme a homályhoz. Azt remélte, akkor meglátja a túloldali felszínt. Úgy képzelte, olyan lenne a látvány, mint egy élő térkép. Parszivál válla még hozzáért, de testmelegéből már semmit nem érzett; nem érzett semmit már, csak a zsibbasztó hideget. Ő közben talán azon töri a fejét, mi lesz velünk. Remélem, nem kérdezi meg. De amikor Parszivál megszólalt, a hangjában nem volt aggodalom:

– Te emlékszel valamire? A régi életedből.

– A harangban?

– Dehogy! A klónozás előttről.

– Azt mondták, nem lehet rá visszaemlékezni.

– Annyi mindent mondtak!

– Igaz.

Artemisz kicsit oldalra fordult, most Parszivál arcát kereste. A kis fénypontról, amit talált, azt feltételezte, az ő szemén tükröződő csillagfény. Miért kérdeztél az emlékeimről? – gondolta, hangosan mégis mást mondott:

– Csak képek. Villanások. Ennyi jön át a múltból.

– Pontosan. Villanások. Vörös fény villog, és én tátott szájjal bámulok. Neonreklám. Így hívták a Földön. Ez valami kisgyerekkori bevésődés. Tudom, hogy mit jelent a felirat. Nem emlékszem, ki olvasta el nekem, csak az érzésre, hogy már tudom. Esély egy új életre: Torus kísérlet.

– Sosem találkoztam ilyen emberrel, akinek részletes emlékei vannak azelőttről.

– Ez lenne részletes? Ahhoz sem elég részletes, hogy értelme legyen. Egyébként nekem sem voltak. Csak most jönnek, amióta lent vagyunk. Bámulom a csillagokat a lyukon át, és jönnek.

A szemnek képzelt fénypont pislantott egyet. Artemisz visszafeküdt a hátára.

– Mondd, tudtad, hogy nincs esélyünk? Amikor lehoztál ide. Tudtad, hogy semmi értelme?

Parszivál sóhajtani próbált, de köhécselni kezdett. Biztosan felült, mert nem közvetlenül a füle mellett hallotta Artemisz a köhögést, és így hamar alábbhagyott. Artemisz a beállt csendben arra gondolt, hiba volt számonkérni, és kereste a szavakat, hogy visszavonja, amit még lehet. Egy pici koppanást hallott a nadrágján, és ugyanonnan érezte a könnycsepp sugárzó melegét. Parszivál zokogott.

– Jó itt – mondta végre Artemisz. – Jobb, mint abban az átkozott harangban.

Háború

Berohantam a házba, és amíg rángattam a bakancsomat, nehogy bevigyem a szobába a fertőző sarat, az előszobából benézve láttam a szüleimet, a nagymamát, és a többi lakót. Találtak valahol egy mécsest, annak a fényét ülték körül, meghitt ábrázattal, mintha mindenki ma akarná bepótolni a sok elmaradt születésnapot.

Szólni akartam nekik, hogy közeledik az utcában egy rablóbanda, előlük menekültem be.

Ekkor vágódott ki a szoba ablaka, fakeret reccsenése, egy parkettába fúródó szikladarab puffanása, majd üvegcsörömpölés hallatszott. A meginduló huzat az erkélyajtót is feltépte a lakás túlsó végén, az kicsit később vágódott nagy robajjal a falnak. A nagymama bosszúsan felnyögött, utána anyám sipákolását hallottam:

– Parszivál! Hol van Parszivál? Apjuk, a gyerek kint kószál!

– Itt vagyok – kiabáltam be neki, mielőtt még teljesen bepánikolt volna.

Mindenki rutinosan a betört ablak melletti falhoz húzódott, a nagymamát én segítettem oda.

Figyeltünk, hogy a huligánok minket támadtak meg, vagy egymás között veszekedve hajították be éppen hozzánk a szikladarabot. A kiabáló csődület lassan eltávolodott. Idebent senki sem szólt, amíg már olyan csönd nem lett, hogy csak a szívem kalapálását hallottam. Vigyorogtam magamban a múló izgalomtól. Anya szidni kezdett:

– Ezerszer mondtam, nem mászkálhatsz a szabadban!

– De anya! Tudok vigyázni. Új bakancsom van, gyorsabban futok, mint a rablók – dicsekedtem. Egy elesett katonáról nemrég lerángatott surranóról beszéltem, nekem új volt, és jó állapotú. Ekkora zsákmánytól még az ő szíve is meglágyult egy pillanatra.

– Tényleg, milyen szép bakancsot szereztél, ügyes vagy. De akkor is! A levegő mérgező. A hatóságok nem ajánlják a fél óránál hosszabb kint tartózkodást. A rádióban mondták.

– A rádió hazudik – beszélt közbe a barkós úr. Ő már itt lakott, amikor mi jöttünk. Nem bánta, hogy társaságot kap, csak annyit morgott, ez a környék nem biztonságos gyerekkel. Apám nem tágított, a barkós ráhagyta. Ő szólt. – Pocsékolják az akkumulátort azzal a vacakkal. Meg az ép idegeiket. Nyomják belőle a fejünkbe a propagandát, maguk meg direkte zabálják.

– Döntöttem – szólalt meg apám. Neki valahogy mindig máson járt az a csavaros esze, mint amiről beszélgettünk, és mániája volt csak úgy váratlanul előjönni a témáival. – Elég volt ebből. Elmegyünk innen.

– Jaj, ne – sopánkodott anya –, megint másik házat keresünk?

– Úgy valahogy. Egy másik bolygón.

A szemközti lakhatatlanná bombázott magasházat már csak a kormány használta, arra, hogy hirdetéseket tegyen ki rá. Oldalán ütemesen fel-felzümmögött egy vörös neonfelirat: Esély egy új életre: Torus kísérlet.

Béke

A katedrán álló kis Artemisz fülei forrón lüktettek, amikor meglátta az előadóterembe beterelt zsibongó juniorjait. Megkapaszkodott a pulpitusban, és próbált szigorúan nézni. Sikerült, a csoport elhelyezkedett a székeken, és elcsendesedtek.

– Sziasztok, nyolcévesek! A Torus kísérlet útközi orientációs oktatásán vagytok. Artemisz vagyok, kilenc éves – mondta fel a betanult szöveget kényszeredett gépies hanglejtéssel. Itt szünetet tartott, az előírt szövegben utasítás következett: INTS. Artemisz végrehajtotta.

Megpróbálta tekintetét a gyerekek feje fölött tartani, ugyanis valahányszor egy nebuló a szemébe nézett, arcán érezte az izgatottság meleg hullámát. Rettegett, hogy kinevetik a gyerekek az egyenes szőke hajtincsei közül kikandikáló lángvörös fülkagylóit.

– Én írtam az egyik legjobb tesztet a nyolcévesek oktatása után tavaly. Közületek is lesz egy, aki majd jövőre itt áll a helyemen, hogy oktassa az akkori nyolcéveseket – itt elakadt a recitálás, zavartan kereste a fél négyzetméternyi pulpituson az odakészített könyvtornyot.

A csendet kihasználva a gyerekek kérdéseket kezdtek feltenni, többen egyszerre. Artemisz tudta, hogy ilyen esetekben gyorsan túl kell kiabálnia őket, mielőtt elharapódzna a helyzet.

– Kiosztom a kérdéskönyveket. Ezekből választhattok egy-egy kérdést, amit fel szeretnétek tenni. Talán már olvastátok is néhányan, ez a könyv az űrhajó gyerekkönyvtárában mindig elérhető. Ki szeretne elsőként kérdezni? Tegye fel a kezét!

Artemisz megadta a szót az elsőnek.

– Miért jöttek el az őseink a Föld bolygóról?

– Az ökológiai katasztrófa elkerülésére tett kísérletek kudarcot vallottak. Az élhetetlenné váló területekről menekülthullámok indultak meg, a fogyatkozó erőforrásokért folytatott verseny háborúba torkollott. A kormányok rendre védelmi kiadásokra csoportosították át a fenntartható gazdaság kialakítására szánt költségkereteket.

Artemisz utálta ezt a kérdést, a válasz csupa nyelvtörő volt, és hosszú is. Nagy önbizalomlöketet adott neki, hogy sikerült hibátlanul végigmondania. Ezt gyakorolta a leghosszabb ideig.

– Nem értem – reklamált a kérdést feltevő fiú. Artemisz erre is fel volt készítve.

– Az oktatásnak nem része a tananyag értelmezése. Meg-nyug-tat-lak – ebbe a szóba gyakorláskor mindig belebotlott Artemisz nyelve, ha nem szótagolva mondta –, hogy az év végi teszt a válaszok egyszerű betanulásával is teljesíthető. Következő, tessék!

– Mi az a klónozás?

– Űrhajónk útja a Torusra az emberélet többszöröséig tart. A Földön felszálló utasok megöregedtek, majd meghaltak. Mi mind a földi felszállók klónutódjai vagyunk, velük genetikailag egyező, de fiatalabb emberegyedek.

– Mi a harang?

– A Torus bolygón nem adott az élethez szükséges összes feltétel, ezért az ottani kolónia egy nagy búvárharanghoz hasonló építményen belül él. A kísérlet első fázisában robotok által kialakított környezet minden igényünket kielégíti.

Háború

– Mondja, miért jár hozzám?

– Kell a papír. A hadnagy mindenkit ideküld, akit nem tud hasznosítani, de megsajnál. Pí tí esz dí. Azt mondja, aki háborúzik, annak mind van ilyen dilije, csak van, aki nem megy vele orvoshoz. Aki megy, az papírt kap, és kimaradhat a hülye háborúból. Ilyen mókás hadnagyom van nekem, tudja, drága doktornő. Mintha nem lennénk összezárva egy törékeny bura alá a mindent szétlövő katonákkal.

– Nem adhatok magának pozitív szakvéleményt. Maga normális. Semmi baja.

Bámultam a doktornő szemébe. Rájöttem, nem fogja hagyni, hogy elvicceljem, nem ma kezdte a lélektant. Nehezet sóhajtottam.

– Az azért túlzás. Láttam a felvételt magamról. Amin a felszín alatt lakó emberekről beszélek. A gyógyszermegvonásos kísérletről.

– Mit kell szednie?

– Amit adnak.

– Nem jár utána? Vakon bízik a felcserben?

Gyanús volt. Nem így képzeltem egy terápiát. Úgy tudtam, nem szabad a pszichológusnak helyes válaszokat sugallnia, meg ez a burkolt lázítás is, mire véljem? Érdekes lesz, folytassuk!

– Bízom hát. Mégis mit tehetnék?

– Tudja, Parszivál 4 tizedes, azt a bizonyos felvételt magam is láttam. Egy gyógyszerektől nem befolyásolt férfit láttam rajta, aki meséli az élményeit.

– Hát, így is lehet fogalmazni, doki. Csakhogy az a képzelt barátocskám engem hívogat is a felszín alatti falujába, amikor nem szedem a gyógyszert.

Doktor Artemisz 3 egy könyvet rakott elém kinyitva. Ahogy felismertem, felröhögtem. A kérdéskönyv volt az, az űrhajó gyerekkönyvtárából.

– Olvassa!

Ilyen egy nyomasztó kezelést! Semmit nem értek, mire megy ki a játék? A hideg frászt hozza rám ez a doki, komolyan. Felolvastam a bejelölt kérdést:

– Miért hívják az új otthonunkat Torusnak?

– Az oktató válasza: A bolygó felgyorsult forgása miatt lunáris toroid formát vett fel.

– Maga volt az oktató, mi?

– Én. Tudja, mi a lunáris toroid forma?

– Miért kérdezget? Megrémít! Miféle kezelés ez?

– Ne féljen! Megmondtam, hogy szerintem maga normális. Nem kezelem, csak beszélgetünk. Ha zavarja a kérdezgetés, meg is mondhatom: a lunáris toroidban üreg van.

– És mit kezdek ezzel az információval? Jön egy intergalaktikus óriáslányka, és felfűzi a lunáris toroid alakú bolygónkat egy madzagra, hogy nyakláncot csináljon magának?

– Egész jól elképzelte a formát. Rakja össze a gondolatait. Gyorsan forog, nincs légköre. Mert a centrifugális erő nagyobb a gravitációnál. A külső felületén is, de a belsőn még inkább.

– Oké, lehet, hogy vannak belül gázok, elvileg lehet benne létezni. Ez nem jelenti, hogy valóban léteznek is.

– Jó, tényleg nem jelenti. De én tudok ezt-azt, csak az a fránya orvosi titoktartás. Tudja, mit? Elárulok magának annyit, amennyit elég tudnia. Lentieknek hívják őket. Néhány korábbi betegem ma már minden bizonnyal közéjük tartozik. Játsszunk el a gondolattal, hogy bízik bennem, elég, ha csak annyira, mint a felcserben. Ha bízik bennem, és nem fél a valóságtól, akkor azt tudnám tanácsolni: tagadja meg a gyógyszerszedést, tizedes!

Volt félnivalóm a valóságtól, a következő néhány napon sokszor megakadt a pillantásom az orvosságos dobozon. Erős volt a kísértés, de nem nyúltam a pirulákhoz, és megérte. Utána tiszta aggyal tudtam gondolkodni.

Akkor beláttam, itt nincs jövő. A harang előbb-utóbb megrongálódik a rakétázásban. Vagy ha nem, az csak azért lehetséges, mert már nincs alatta élő ember, aki tovább rakétázhatná. A Torus kísérlet megpróbálta átmenteni az emberi fajt egy másik bolygóra, és ennyi, kudarcot vallott. Esély egy új életre: elszalasztva.

Csak révedtem arra a rakétára. Az nem robbanófejet szállított, arra a bizonyos rakétára még a katonák is vigyáztak. Nem őrizték, de nem is lőtték, mert ez volt az utolsó eszköz, ami harangon kívüli utazásra alkalmas volt.

De most ellopom. Azzal vádolnak majd, hogy a túlélésük esélyét loptam el. Én is kicsit ezt érzem. De a rohadt életbe! Miféle túlélés? Ezek itt ölik egymást. Fegyverekkel, mérgekkel, hazugságokkal. Menetelnek a végzetükbe a közreműködésem nélkül is, nem?

A személyszállító rakétával akartak a tél elől elhúzni, mint a vadludak. Mármint az emberiség. A déli féltekére, az év másik felét ott tölteni. Mert ha egyszer beáll a tél, a harang egyszerűen leáll. Azt okosan közel rakták az északi sarkhoz, hogy mindig legyen energia, egész nap legyen napfény. Amúgy is, volt még két-három emberöltőnk a nyári szemeszterből, elég hosszú errefelé egy év.

Úgyhogy ennyi a történet, ellopom. Egyvalakit fogok magammal vinni. Aki elmondta, hogy tud ezt-azt, a többiek meg... Nos, ők bőven bekaphatják, nemde?

Béke

Doktor Artemisz 3 a pulpitus mellett állt. Halványan elmosolyodott, amikor látta, hogy a 150 fős előadóterem zsúfolásig megtelik. Bűnös dolog a büszkeség, de mit tehetek? Olyan jó érzés. Határozott nézéssel elcsendesítette a társaságot, majd megkezdte előadását a PTSD-ről.

Parszivál 4 tizedes a végén érkezett, a kérdésekre szánt öt percben. Csöndesen megvárta az elkezdett válasz végét, majd egy zavart torokköszörülés kíséretében feltartotta a kezét.

Artemisz felismerte. Lángoló izgatottság öntötte el az arcán, a füleiben, és a szívében. Tudta, ilyenkor egyenes szőke hajtincsei közül kibukkanó fülkagylói vörösen villannak fel, mint egy neonreklám. Senki nem nevette ki.

– Tessék, ott hátul – intett remegő kézzel Parszivál felé. Hangja fátyolossá vált.

– Őrültségre készülök. Csak maga tudja megakadályozni, doki.

Artemisz áttrappolt a termen, hogy halkabb szóval beszélhessen Parszivállal.

– Mit keresel itt? – Körbeforgatta a szemét, bár úgyis tudta, hogy mindenki nézi. Még halkabban folytatta. – Ugye elviszel magaddal?

⸺

A személyszállító rakéta jól szuperált. Könnyedén átsiklott a lyukon, megbízhatóan vitt minket a bolygó egyetlen természetes energiapontjához, ami alatt a lentiek élhettek. Jó sötét volt odabent, amint azt előre tudtuk. Nem is gondolnád, ez mennyire megnehezíti a keresgélést! A pásztázófényhez még volt egy utolsó tartalékakkumulátorunk. Valahol itt kell lennie a falunak.

Amikor megláttuk azokat a kőhányásokat, a lelkesedéstől heherészve rohantunk oda. Közelebbről nézve pincelakások lehettek. Ajtajuk volt. Egymás mellé építették őket. De mindegyik olyan csöndesen állt, így mégis inkább hasonlítottak sírboltra. Keserűen kellett nyugtáznunk: sehol senki.

Tovább kerestünk. Kell lennie egy másik falunak. A lentiek léteznek, és itt voltak, csak valamikor odébbálltak. Meg kell találnunk, hogy hová.

Az utolsó akkumulátor egy sziklás pusztaság kellős közepén merült le. Nem tudtunk tovább menni, nem tudtunk tovább keresni. A remény elveszett. Lefeküdtünk arra az idegen, fagyos sziklára, ketten, szorosan egymás mellé, kiélvezni, ami még hátravan.

⸺

– Fehér csillogás, és az osztály kiszalad az udvarra a tanóráról. Hó. Így hívták a földön. Ez az én gyerekkori bevésődésem. Rettenetesen fázom.

– Bújj közelebb!

– Nem most fázom, hanem az emlékemben.

– Nem a hideg miatt, csak úgy, jólesne.

Egyszerre fordultak egymás felé, fejük összekoccant, de nem fájt. Semmi sem fájt. Merevre fagyott nadrágjaik ropogtak, ahogy egymáshoz préselődtek. Úgy sejtették, hogy érzéstelen, zsibbadt kezeiket sikerült összekulcsolniuk.

– Mondd tovább! Rettenetesen fázol. Aztán?

– Színes csizmákban jöhettünk iskolába, az enyém orrán fehér kristályok olvadnak, a fűszálakon már pelyhes csomókba gyűltek; a kerítés, amire mindig ülünk tesiórán, fehéresen áttetsző fátyol alól látszik. A fák a parkban fehér mázat kaptak ágaikra, mintha diós stangliból lennének kirakva. A megszokott hegyek a távolban fehér ködbe vesznek... Léptek ropogását hallom.

– Szép emlék – dünnyögte álmatagon Parszivál.

– Nem azelőtt. Most hallom. Jön valaki. Jó helyre hoztál – zokogta megkönnyebbülten Artemisz – Megtaláltad a lentieket! Parszivál! Hallod?

Artemisz hosszú másodpercekig várta a választ, közben elszorult a torka. Nyeldeste a szájában felgyűlt keserű ízt. Elfúló hangon ismételte:

– Parszivál! Hallasz?

A látható tesóm története

1.

Emlékszem arra a napra, amikor még nem voltam. Mindenre emlékszem, amit érzel, amikor boldog vagy, amikor félsz... Hiszen mi nem akármilyen testvérek vagyunk, mindenhol együtt vagyunk, mi ketten, a látható és a láthatatlan lány.

Aznap nehéz volt a szíved, aggódtál Latyakért. Latyak, a kis nyuszi eltűnt, mintha köddé vált volna. Aggódtál, hogy nem fogják megtalálni, nem fogják visszahozni. Édesanya a gyorsnyomdában csak tíz példányt kért a plakátból, azt mondta, nincs nála több pénz. Hiába sírtál neki, ő csak nyugtatott, hogy biztosan elég lesz annyi. Nagypapának sok nyula volt, de neked csak ez az egy, mert ezt neked adta, látta, hogy úgy szereted, mint ma engem, a nővérkédet. Akkor azt hitted, hogy soha többé nem látod a kis nyuszit.

Pár nappal később viszont nagyot dobbant a szíved, mikor váratlanul becsöngetett egy különös alak. Édesanya halkan beszélt vele az ajtóban, te bentről csak azt láttad, hogy ferdén áll a szemüvege, és egy cipősdoboz van a kezében. A szád elé emelted a kezedet, amikor megláttad, mert egy kis nyuszi éppen elfér egy ilyen cipősdobozban. Megtalálták Latyakot, Édesanya, mutasd már! – gondoltad, de nem mertél odaszaladni, kővé dermedten vártad, hogy Édesanya átvegye a csomagot. Aztán anélkül, hogy neked megmutatta volna, a tekintetedet is elkerülve besietett vele a konyhába. Nem Latyak, mégsem ő – sóhajtottál. – Talán aprósütemény.

– Vacsora – kiabálta pár óra múlva Édesanya. – A kedvenced, pörkölt. – De neked nem volt étvágyad. Csalódott voltál Latyak miatt, és már nem is reménykedtél, hogy megkerülhet. A pörkölt pedig nem volt csirke ízű.

– A sok sírástól érzed sósabbnak – magyarázott Édesanya, de még mindig nem nézett a szemedbe. A pörkölt után nem volt aprósütemény.

– Ugye te sosem ölöd meg a nyuszikat? – kérdezted vacsora után a nagypapát. Amikor szomorú vagy, mindig vele beszélgetsz, a kedves, búgó hangja olyan megnyugtató.

– Nincs szívem bántani a kis szőrösöket. Tudod, amelyik már eleget élt, azt elviszem a Kondor sógorhoz. Itt lakik az utcában, a harmincnyolcban. Az egész faluból hordják neki a tyúkokat, libákat. Kondor sógor biológiát tanít a városban, napközben nem találod otthon. Csak otthagyod az állatot az udvarban, aztán amikor ráér, levágja szépen mindet, még meg is nyúzza-pucolja, úgy viszi vissza a gazdájához.

A nagypapa mindig furcsa dolgokról mesélt, mégis jó volt hallgatni, és nagyon szerette, ha közben okosakat kérdezel. Most is megpróbáltad:

– Ha csak otthagyod az udvarban, honnan tudja a Kondor sógor, hogy hova kell visszavinni?

– Mindig teszünk egy csinos kis gyűrűt az állat lábára. Ráírjuk az utcát, házszámot – és egy kacsintással jelezte, hogy most már vége a mesének.

Kondor sógor, Latyak... Latyak, Kondor sógor... – kavargott benned egész éjszaka, és olyan egyedül voltál, olyan magányos. Nincs kis nyuszi, nincs egy társad. Lefekvés után szeretted a szemedet sokáig nyitva tartani: figyelni, ahogy a vaksötétben lassan körvonalazódnak a dolgok, amik a szobádban vannak. Nem láttad a plüssmackóidat, nem láttad a régi nyikorgós ágyat, amin sorakoznak. De ahogy meresztgetted a szemedet, egyszer csak megláttál engem. Ott feküdtem a másik ágyban, a mackók között. Akkor lettem én a te elválaszthatatlan testvérkéd. Hajnalig beszélgettünk.

Reggel Édesanya keltett:

– Ma átmész az unokatestvéreidhez játszani. Nagy munka van, meszelünk. Jobb, ha nem lábatlankodsz itt nekünk.

Vicces volt, amikor előadtad Édesanyának, hogy inkább a testvérkéddel játszol, és nem fogsz zavarni.

– Miket hordasz össze! Az hiányozna nekem, még egy gyerek.

Akkor mutattál be Édesanyának engem. Nézett felém, de semmit sem látott, és aggódott, hogy beteg vagy talán, de a nagypapa őt is meg tudta nyugtatni a kedves, búgó hangjával:

– Majd később beszélsz a fejével, most dologidő van!

2.

Ez a meszelés harmadik napja. Épp most találtunk egy színes újságot a hintaszék mellett. Azt játsszuk, hogy Édesanya elfáradt, és a hintaszékbe roskadva olvas. Segítek a bonyolult szavaknál, mert neked még harmadikban is nehezen megy az olvasás.

A cikk címét szótagolod: Képzelt társak. A gyermekpszichológia rovatnál volt nyitva az újság, ahogy le volt téve. Tele van érthetetlen szavakkal, ezért inkább azt játsszuk, hogy Édesanya a cikk végére ért, és az utolsó sort olvassa: amikor a gyermek új életszakaszba lép, a képzelt társ eltűnik, mintha köddé válna; és ez így van rendjén.

– De én nem fogok eltűnni, igaz, kishugi? – nézek rád rémülten. – Igaz, kishugi?! – ismétlem erélyes hangon, így most már te nézel rémülten. Ez jobb érzés, megnyugtat.

– Ne aggódjon, Édesanya, nem fogok elveszni. Vigyáz rám a láthatatlan testvérkém!

– Na, éppen ez a bajom, hogy nem vagy beszámítható – mondja Édesanya, és csak azért is rád adja a karperecet, amit a gyorsnyomdában csináltatott neked. Bele van írva a lakcímed. Enélkül nem enged el az iskolába a busszal. Nem is érted, mi ez az érzés, de sírás szorítja a torkodat miatta. Miért néz kisbabának? Nem tudsz megszólalni, pedig még akarsz kérdezni tőle valamit indulás előtt.

– Mit nézel? – kérdezi. Erre magadhoz térsz, és kitör belőled:

– Édesanya, a Latyakot elvitték a Kondor sógorhoz?

– Rájöttél. Erre bezzeg van eszed! – ingatja a fejét. – No, indulj, még lekésed azt a buszt!

Nem hiszed el, amit hallottál. Csak azt mondta, indulj, és hogy aggódik, lekésed a buszt. Mást nem mondott. Menni akarsz, mert itt emlékszel a szavakra, itt minden olyan félelmetesen valóságos. Elindulsz.

– Állj! – szólok rád a tornácon. – Ma nem mész iskolába.

– Miért nem? Édesanya mérges lesz – akadékoskodsz. Kénytelen vagyok megint felemelni a hangomat:

– Mert én már új életszakaszba léptem, és eltűnsz, itt ebben – fordítom a fejedet az üres mosógépes doboz felé. Édesanya pedig nem is sejti, hogy ma nem szálltál fel a buszra, és egész délelőtt otthon bújócskázol. Délután aztán előbújsz, és amikor megkérdezi, mi volt az iskolában, a szokásosat feleled:

– Semmi.

Jól van, engedelmes húgocska vagy! Jutalmul mostantól pár napig nem zavarlak, nyugodtan járhatsz iskolába. Pár napig, aztán a hazaúton megint kérni fogok valamit.

3.

Édesanya aggódni fog érted. Pedig elhitte, amit az újságcikkben ő is olvasott, hogy az eltűnés rendben való dolog. Márpedig te eltűnsz majd, mintha köddé válnál. A gyorsnyomdában több száz példányt fog kérni Édesanya a plakátból, amin téged keres, és sírva kérdezi meg, hogy mennyibe fog kerülni. Két lánya volt, egy látható és egy láthatatlan, de neki csak az az egy hiányzik. Mert jobban szeret, mint engem, a nővérkédet. Ott és akkor azt hiszi, hogy soha többé nem lát már téged.

Pár nappal később viszont nagyot fog dobbanni a szíve, mert váratlanul becsönget az a különös alak, akinek ferdén fog állni a szemüvege, és egy mosógépes dobozt hoz a taligáján.

Sheila Martens: Szerelem cseresznyevirágzás idején

Jobb kapni, mint adni?

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Kérlek, oszd meg ezt a könyvet minél több ismerősöddel! Mi ingyen adjuk, ám hogy ez  így is maradhasson, hatalmas olvasottságot kell felmutatnunk a reménybeli mecénásainknak. Ennek az alapja, hogy függetlenül attól, hogy neked mennyire tetszett a könyv, mindenképpen küldd tovább másoknak is! A Creative Commons teljes jogot biztosít neked ehhez. Akár magát az e-könyvet, akár a letöltő linket osztod, a HEBOK nagyon hálás lesz neked ezért!

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

*

Először a betört, véres tükröt látta meg, és csak azután a padlón heverő testet. Egy pillanatig fel sem fogta igazán, de aztán az egész lelkét elborította a dermesztő pánik. Gondolkodás nélkül letérdelt, hogy érzékelje a pulzust, és amikor a keze hozzáért a még meleg, de már furcsa tapintású bőrhöz, akkor jött rá, hogy Naemu-szan fekszik előtte. A nő mindig elegáns, ránctalan, mélykék kosztümjén most sötét foltok éktelenkedtek, egyenes, fekete haja jóformán nem is látszott a mindent elborító vértől. Emiko mélyet lélegzett az émelyítő, vérszagú levegőből, úrrá lett a reszketésén, és a telefonjáért nyúlt. Közben próbálta figyelmen kívül hagyni a szívébe markoló rettenetet.

Nyugodt éjszaka lehetett a városban, mert a segélyhívó az első kicsöngés után felvette.
– Jó estét! – hallott Emiko egy kedves, megnyugtató, női hangot. – Mi a vészhelyzet?
– Kérem, küldjenek mentőt és rendőröket az Inaridaira, hármas körzet, ötös háztömb, a Zerowaste irodaházhoz. Valaki meghalt.
– Értem. Kérem, mondja meg a nevét, és hogy a holttest hol található pontosan!
– Én Kajó Emiko vagyok. A test pedig a mélygarázsban van, vagyis a liftben.
– Rendben. Kérem, maradjon a helyszínen, és tartsa a vonalat! A kollégák hamarosan megérkeznek.
– Igen, itt várok. – A lány fázósan összehúzta magán a vékony, tavaszi kabátot. Amikor reggel felvette a bézs szövetből készült darabot, nem számított rá, hogy majd a hideg garázsban kell fagyoskodnia egy holttest mellett. Nem bírt ránézni Naemu-szanra, inkább a kolléganő kocsijához sétált, és a gyönyörű, metál-narancs Nissannak támasztotta a hátát.
– Megtenné, hogy elmondja, ön mit tett eddig? – hallotta a diszpécser hangját a telefonból, amit még mindig a füléhez szorított.
– Nem sokat – sóhajtott. Próbálta összeszedni magát, de a reszketés mind jobban eluralkodott a testén. – A mélygarázsban, a liftben megláttam a kolléganőmet a padlón, véres fejjel. Kitapintottam a pulzusát, de nem éreztem, és nem is lélegzik.
– Értem. Remekül csinálta, kérem, továbbra is őrizze meg a nyugalmát! Már csak pár perc a mentők érkezéséig.
Emiko gyorsan számolt: a rendőrőrs kocsival innen nagyjából negyedóra, de nincs forgalom, tehát tíz perc a hívástól számítva. A legközelebbi kórház meg jó, ha öt perc. Még szinte végig sem gondolta, amikor hangos szirénázást hallott, és a mentőautó pár szívdobbanással később le is fékezett előtte.
– Megérkeztek a mentők – szólt bele a telefonba,
– Nagyszerű. Innentől átveszik. Viszonthallásra!
Emiko bontotta a vonalat, és a mentőre nézett.
Öreg, ráncos arcú mentőorvos kászálódott ki az anyósülésről, hátulról meg két ápoló. A lány meghajolt feléjük, és szó nélkül a lift felé mutatott.
Az egészségügyisek arra szaladtak, az orvos, korához képest gyorsan szedte a lábait. Emiko szólt volna, hogy kár a sietségért, de a fogvacogásától képtelen volt akár egy hangot is kinyögni. Nem akarta még egyszer látni a hullát, de valamilyen mély, sötét kíváncsiságtól hajtva mégis ellökte magát a Nissantól, és a guggoló orvos mögé lépett. Megállt odakint; a liftbe úgysem fért volna be még ő is.
A doki felegyenesedett, a lift törött tükrében ránézett, és megrázta a fejét.
A lány fáradtan bólintott. Legszívesebben visszament volna az irodába inni egy forró teát, még ha emiatt meg is kell másznia négy szintet, de egy autó hangját hallotta a bejárat felől.
Megfordult, és látta kiszállni a rendőrségi Nissanból Kucumi Hiromoto nyomozót a társával, Hamada Aotóval. Meghajolt a két férfi felé, és ellépett az útból. A mentőorvos búcsút intett, és kollégáival együtt távozott, míg a rendőrök kék kesztyűt húzva a holttest mellé guggoltak.
A lány úgy látta, hogy az idősebb nyomozó egyetlen pillantást vetett csupán a halottra, és azonnal fel is egyenesedett. Mondott valamit a társának, amit Emiko nem hallott, és elvonult telefonálni.
Hiromoto is felállt, így ismét láthatóvá vált a véres tetem, amiről a lány nem bírta levenni a tekintetét. Ekkor szaladt végig rajta másodjára az a bénító, jeges, szívszorító érzés. Mintha egy sziklapárkányról nézne lefelé, a szédítő mélységbe. Naemu-szan halott. Nem, az nem lehet! Egy órája még fent beszéltek az irodában. Üres tekintettel meredt maga elé, és próbált nem pillantani a holttestre. Hiromoto hangjára rezzent fel.
– Emiko-szan!
A jóképű, rövid hajú nyomozó már nem először szólíthatta meg: mély, de mégis lágy hangjában türelmetlenség bujkált.
– Bocsáss meg, Kucumi-szan! – Emiko bűntudatosan nézett a férfire. – Mit kérdeztél?
– Jól vagy? – A férfi arca gondterheltnek tűnt.
– Természetesen – bólintott Emiko erőltetett mosollyal.
– El tudod mondani, hogy mi történt?
A lány mély levegőt vett. Elnézett a nyomozó feje mellett a garázs másik vége felé, és megpróbálta összeszedni magát. Úgy érezte, hogy mindez nem vele történik, csak kívülről szemléli az eseményeket.
Amikor megszólalt, a hangja tárgyilagos volt, és önmaga számára is meglepően nyugodt.
– Miután veled beszéltem, még nagyjából két órát maradtam bent az irodában. Befejeztem a negyedéves riportokat, aztán úgy fél tizenkettő körül felálltam a gép elől, vettem a kabátomat, és hívtam a liftet, ami nem jött. A kezelőpanel szerint az ajtó nem tudott bezáródni, úgyhogy elindultam lefelé a lépcsőn, és egyenként ellenőriztem mindegyik szinten, hogy nem ott áll-e.
– És amikor leértél az első szintre, miért nem mentél ki inkább a hátsó bejáraton? Úgy értem, miért döntöttél úgy, hogy lejössz a garázsba?
– Mert a többi szinten nem találtam meg a hibát – vont vállat a lány. – Kizárásos alapon csak itt akadhatott el. – Egy pillanatra elgondolkozott. – Ó, értem már, hogy mire vagy kíváncsi! Mielőbb meg akartam tudni, hogy csak beakadt valami, vagy meghibásodott, mert az éjjel-nappali szerviz az éjszaka ki tudja javítani a hibát, viszont, ha várunk reggelig, akkor a kollégák meg a vendégek reggel nem tudnak feljutni, csak a lépcsőn.
– Értem. Elmesélnéd, hogy mit láttál útközben?
– Ezt hogy érted?
– Bocsáss meg, Emiko-szan, pontosítom a kérdést! Tehát, amikor kiléptél az irodádból, mit láttál?
– Nem sokat, mert a folyosón nem égett a világítás. Csak a jelzőfények.
– Miért nem volt világítás a folyosón?
– Mert én maradtam utoljára.
– És a többiek lekapcsolták?
A lány megrázta a fejét.
– Nem, Hiromoto-szan, ez egy teljesen automata rendszer. Reggel hattól este nyolcig fény- és mozgásérzékeny, de utána már csak kártyával lehet felkapcsolni.
– Tehát kiléptél az irodából, és felkapcsoltad a világítást?
– Igen.
– Hol található a kapcsoló?
– Minden helyiség- és a lift ajtaja mellett jobbra a falon.
– Világos. A kártyáddal felkapcsoltad a villanyt. Láttál valamit a folyosón? Mozgást, vagy valamilyen foltot a szőnyegen? Bármilyen apróság lényeges lehet.
– Nem tűnt fel semmi szokatlan.
– Utána?
– Hívtam a liftet, de nem jött, hanem elkezdett villogni a hibajelző ikon.
– Te pedig elindultál megkeresni a probléma forrását. Nem jutott eszedbe, hogy illetéktelen behatoló is lehet az épületben?
– Erre nem gondoltam, mert nagyon jó a biztonsági rendszerünk. Az egyik lift bárki számára használható, de az csak a boltig megy fel, ott pedig záráskor bekapcsolják a riasztót, és automatikusan bezárja annak a felvonónak az ajtaját is. A másik lift pedig kizárólag kártyával használható.
– És ha a kártyát ellopják, vagy elvész?
– Még akkor is kell egy négyjegyű pin kód, ami minden kolléga esetében különbözik.
A nyomozó bólogatott, és feljegyzett valamit a noteszébe.
– A világításhoz is kell a kód?
– Nem, elég csak odaérinteni a konzolhoz a kártyát.
– Értem. Nem jött a lift, jelzett az ikon, te pedig elindultál lefelé a lépcsőn.
– Pontosan.
– A másodikon is vannak még irodák?
– Csak egy, Morales igazgatóé meg a tárgyaló.
– Az igazgató is elment már?
Emiko megvonta a vállát.
– Igazából nem tudom. Nem láttam nála mozgást, de a fal átlátszatlan, úgyhogy ez nem meglepő.
– Tehát lehet, hogy még bent tartózkodik?
– Valószínű, hogy igen.
– Ezt miből gondolod?
– Ott áll a kocsija – mutatott Emiko a közelben álló ezüst Tesla felé. – De, persze, elmehetett taxival is, nem ez lenne az első eset.
– A másodikon nem láttál mozgást. És az első szinten? Jól gondolom, hogy ott található a bolt?
– Igen, pontosan.
– És hogy nem kapcsolt be a riasztó?
– Mert el van különítve egy fallal és egy ajtóval az elárusító résztől meg a raktártól is.
– Akkor menjünk vissza az elejére! Mikor találkoztál Nodera-szannal… az áldozattal odafent?
– Nem emlékszem pontosan. Talán tizenegy körül. Kevin-szannak… vagyis Morales igazgatónak vitt le kávét. El is köszönt, mert utána már nem akart visszamenni az irodába.
– A kávét a gépből vette?
– Nem. Ez egyfajta szertartás volt közöttük: a reggeli első és az esti utolsó kávét Naemu-szan a teakonyhában főzte meg az igazgatónak, aztán levitte.
Hiromoto befejezte az írást, és felnézett.
– Lássuk, jól értem-e! Nodera-szan tizenegy óra körül elköszönt tőled, és egy kávéval a kezében...
– Egy tálcával. Mindig tálcán vitte be.
– És aztán vissza is ment a mosatlanért?
– Nem, dehogy! Vagy Morales igazgató viszi fel este, vagy a takarítók reggel.
– A takarítóknak is van kártyája?
– Természetesen.
– És ők milyen gyakran jönnek az épületbe?
– Hetente kétszer, kedden és pénteken este tizenegykor.
– Tehát ma nem jártak erre. Folytatom. Nodera-szan tizenegy körül bevitte a kávét Morales igazgatónak, és utána nem is láttad?
– Nem igazán figyeltem, de úgy emlékszem, hogy nem jött már vissza.
– Nagyon köszönöm, Emiko-szan! Valószínűleg lesz még kérdésünk. Kérlek, holnap gyere majd be hozzám, az irodába! Most pedig Nisi járőr hazavisz.
– Köszönöm, de igazán nem szükséges. Tíz perc séta az egész.
– Kérlek, Emiko-szan, ne ellenkezz! Nem szeretném, hogy ilyen állapotban egyedül kóborolj az utcán.
– Ahogy akarod – hajolt meg a lány. – Holnap mikor menjek be?
– Nem kell sietned, pihenj nyugodtan! Elég lesz, ha kilenckor beérsz. – Kedvesen rámosolygott Emikóra, és az arcán megjelenő gödröcskék láttán a lány szíve elszorult. Régen, amikor Hiromoto-szan ilyen aggodalmasan viselkedett vele, mindig beleborzolt a férfi fekete tincseibe, de most sem a hely, sem a helyzet nem volt erre alkalmas. Szomorú fintorral, tisztelettudóan meghajolt, és követte Nisi járőrt.

*

Derek egy helyi szentélyben járt. Idegennek érezte magát, turistának, akit udvariasan fogadnak ugyan, de a szemekben ott ül a barbároknak kijáró borzadás. Meggyújtott egy füstölőt, és elmélázva figyelte a felfelé kígyózó füstöt. Aztán a csendbe hirtelen belehasított a tűzjelző visítása. Felriadt. Első, ösztönös mozdulatával a párna alá csúsztatott fegyverért nyúlt, és eltelt pár másodperc, mire felfogta, hogy a hang, ami felébresztette, nem maradt abba. Sóhajtva nyúlt a rezgő, fülsértően vinnyogó telefon után.
– Shaliman – szólt bele a készülékbe.
A vonal túlsó végéről hallott egy kapkodó légvételt, aztán egy kedves, megnyugtató nő hangot.
– Shaliman nyomozó, sürgős ügyben szeretnénk, ha befáradna a rendőrőrsre.
Derek álmos agyában csak némi késéssel állt össze, hogy a hívó erős japán akcentussal ugyan, de angolul beszél. 
– Mi történt? – Csodálkozva hallotta saját rekedt, halk hangját. Megköszörülte a torkát, és megismételte a kérdést: – Mi történt, hogy ilyenkor kell bemennem? – Az éjjeliszekrényen álló digitális órára pillantott. Fél négy. Remek.
– Egy haláleset. Vélhetően érintett egy amerikai állampolgár is az ügyben. 
– Gyilkosság?
– Még nem tudjuk. Mikorra ér be? Vagy küldjek önért egy kocsit?
– Nem szükséges. Húsz perc múlva ott vagyok. Vagyis – az ablakon túli sötétségbe pillantott, és helyesbített –, legyen inkább harminc.
Villámgyorsan lezuhanyozott, aztán letörölte a párát a tükörről. Kicsit le kellett hajolnia, hogy lássa magát; a vendégházban nem kimondottan százkilencven centis vendégekre tervezték a berendezést. Kialvatlan, borostás arc, szürke, karikás szemek, kócos szőke haj… Hiába, harmincon túl minden nap ajándék. Megkísértette a borotválkozás gondolata, de egy legyintéssel lemondott róla: a halottat úgysem fogja zavarni.
Miközben a cipőjét kötötte azon gondolkodott, hogy ez a váratlan ügy mennyivel fogja meghosszabbítani a tanulmányútját. Eredetileg rögtön a cseresznyevirágzás után akart hazautazni, de ez a haláleset…
Felvette a könnyű, tavaszi szövetkabátját, és a kulcsért nyúlt. Mozdulat közben pillantása a csuklójára téved. Az óra. Kilépett a cipőből, gyorsan felcsatolta a régimódi pilótaórát, ami nagy volt, nehéz, és teljesen analóg.
– Remélem, ma végre szerencsét hozol! – morogta. A számlapra nézve rájött, hogy késésben van. Gyorsan felcsatolta a fegyverövét is, bár elég kevés esélyt látott rá, hogy használnia kelljen.
Ha már így esett, akkor inkább a bakancsot vette fel a vékony bőrcipő helyett, és kisietett a lakásból.
A bérelt Honda szerencsére gond nélkül indult, simán, halkan, szinte észrevétlenül. Az elmúlt hetekben már hozzászokott, de nagyon hiányzott neki az otthoni szolgálati Dodge-a, különösen a fedélzeti komputer.
Sóhajtva bepattintotta telefonját a műszerfali tartóba. Hiába a csúcstechnika, ha a kocsi ronda, mint a bűn, a navigáció meg csak japánul beszél.
Bár senki nem járt az éjszakai utcákon, Derek azért gondosan betartotta a 40 km/órás sebességhatárt. Nem kell erősíteni az amcsi rendőrökkel kapcsolatos sztereotípiákat, nem igaz?
Amikor lehúzta a belépőkártyáját a parkoló automata kapujának terminálján, az jutott eszébe, hogy az elmúlt egy hónapban még egyszer sem lépett be nyolc előtt az épületbe. Most meg még hajnali négy van. Vajon mi történhetett?

*

A forgóajtó mögött egy fiatal, jó kiállású, civil ruhás férfi fogadta, akivel korábban még nem találkozott. A japán tépett, tipikusan ázsiai frizuráját látva Dereknek az egyik j-pop énekes jutott az eszébe. A férfi sötét, slim szabású kabátja csak még jobban kihangsúlyozta vékony testalkatát.
– Kucumi Hiromoto nyomozó vagyok – hajolt meg a japán szépfiú, közben két tenyerén tartva, szertartásosan átnyújtotta a névjegyét, és Derek nagy, esetlen medvének érezte magát mellette.
– Nagyon köszönöm, hogy bejött hozzánk – folytatta a japán –, és elnézését kérem a lehetetlen időpont miatt!
Derek meglepődött a fiatalember majdnem tökéletes angolságán, de nem tette szóvá, inkább csak morgott valamit válaszul, és lazának szánt mozdulattal legyintett.
Kucumi nyomozónak megrebbent a szeme, de töretlen udvariassággal folytatta.
– Kérem, engedje meg, hogy tájékoztassam az ügyről! Egy japán-amerikai vegyesvállalat egyik dolgozója meghalt az éjjel. A nő halála lehet baleset is, de jelen pillanatban nem zárhatjuk ki az idegenkezűséget. Az elsőszámú tanút, aki megtalálta a testet, már kihallgattuk, de még ma bejön ide az őrsre, hogy hivatalos tanúvallomást tegyen. Ami miatt ön itt van, az az amerikai illetőségű cégvezető, Kevin Morales igazgató. Diplomáciai okokból a feletteseim ragaszkodnak az ön jelenlétéhez a kihallgatáson.
– Meg, gondolom, a későbbi nyomozásban is részt kell vennem.
– Kizárólag megfigyelőként. Ez a mi ügyünk, az áldozat japán állampolgár. Ha minden jól megy, az ön szerepe hamar véget ér.
– Ha minden jól megy… Hol van most?
– Morales igazgató? Vélhetően az irodájában, mivel a kocsija az irodaépület mélygarázsában áll, és az otthoni telefonját nem veszi fel.
– A mobilt?
– Azt sem. De Kajó-szan, a tanú, akit kihallgattunk, nem látta elmenni az épületből.
– És miért nem keresték fel az irodájában már akkor?
– Nézze, Shaliman nyomozó, ez egy kényes ügy. Morales igazgató, mint említettem, amerikai állampolgár, és a japán rendőrség szeretné elkerülni a diplomáciai bonyodalmakat.
– Á, szóval én vagyok a pajzsuk. Goldfine rendőrfőnököt értesítették már?
– Úgy tudom, hogy Kitamura rendőrfőnök már beszélt vele, és az ön főnöke engedélyezte a közös munkát.
– Remek – fújt egyet Derek. – Akkor talán látogassuk meg az igazgatót! A helyszínelés véget ért már?
– Igen, én vezettem. A jegyzőkönyvet elolvashatja a kocsiban.
– Nekem elég, ha összefoglalja.
Kucumi nyomozó bólintott, és intett, hogy kövesse. A parkolóban egy fekete-fehér, rendőrségi Nissan mellett állt meg. Miután beültek, a fiatal férfi beszélni kezdett. A vezetését figyelve Derek önkéntelenül bólintott: nyugodt, határozott, figyelmes. Semmi kapkodás, vagy sietség, pontosan 40 km/órás sebesség. Pont ezt várta.
– Az áldozat huszonnyolc éves – kezdte Kutsumi –, férjezett, az igazgató titkárnője. A testet a liftben találták meg, eltört a cipősarka, vélhetően elesett, beverte a fejét a liftben lévő tükörbe. Koponyasérülés.
– Az okozta a halálát?
– Még tart a boncolás, de én elsőre azt mondanám, hogy nem az volt a halál oka. A csuklóján találtunk dulakodásra utaló nyomokat meg friss horzsolást, amiket nem az esés közben szerzett.
Derek elismerően bólintott.
– És most kihallgatjuk az igazgatót.  Nem várhatna ez reggelig?
– Sajnos nem. Ha gyilkosság történt, nem hagyhatjuk kihűlni a nyomokat.
– Világos. Kucumi nyomozó, ugye tudja, hogy a gyilkosságok hatvan százalékát a partner követi el?
– Még nem tudjuk, hogy gyilkosság történt-e. Van valami gondja az igazgató kihallgatásával?
– Nem – morogta Derek. – Ki találta meg a tetemet?
– A kolléganője. Egy irodában dolgoznak.
– Mikor történt az eset?
– Valamikor tizenegy és tizenegy-negyvenöt között. A tanú elmondása szerint az áldozat tizenegy óra körül kávét vitt be az igazgatónak, utána távozni készült.
– Tehát van rá esély, hogy az igazgató beszélt vele utoljára?
– Ezt fogjuk most megkérdezni. – Kucumi nyomozó leállította a motort egy háromszintes irodaépület mélygarázsában, és Derek felé fordult. – Nézze, Shaliman nyomozó, én sem örülök jobban a helyzetnek, mint ön. Bízom benne, hogy az igazgatót hamar tisztázhatjuk, sőt, hogy ez az egész ügy csak egy szerencsétlen baleset volt. Viszont, amíg együtt dolgozunk, szeretném, ha észben tartaná, hogy a nyomozást én vezetem.
Derek félmosolyra húzta a száját.
– Nézze, nyomozó, amíg együtt dolgozunk, társak leszünk. Nem fogom befogni a számat, bármennyire is szeretné, de azt megígérhetem, hogy nem fogom hátráltatni, és próbálom betartani a szokásaikat. Nyugati barbár vagyok, de gyorsan tanulok.
A japán szóra nyitotta a száját, aztán inkább elmosolyodott.
– Nekem ez így megfelel – biccentett.
A két lift közül csak az egyiknek volt nyitva az ajtaja. Bár nem látott vérfoltokat, a tisztítószer erős szaga betöltötte az amerikai orrát.
– Itt találták meg, gondolom – sóhajtott Derek.
– Valóban. – Kucumi nyomozó egy mágneskártyát vett elő a zsebéből, és lehúzta a felvonó kezelőpaneljén. Belépett a fülkébe, majd a lemaradó, szőke férfire pillantott. – Szeretne szétnézni?
– Szükséges? Szerintem ön elég alapos munkát végzett – Derek meglengette a helyszínelési jegyzőkönyvet. – Gondolom, a parkolót is átnézték nyomok után.
– Ez magától értetődő.
– És az irodaházat nem?
– Ahhoz még csak most kaptuk meg a belépési engedélyt a tulajdonosoktól – mutatta fel a japán az imént használt belépőkártyát.
– Felébresztették őket?
– Szerencsére nem. Jelenleg Amerikában tartózkodnak, úgyhogy az időeltolódás miatt erre nem került sor. De, mint majd a jegyzőkönyvben is olvashatja, egyelőre semmilyen használható nyomunk sincs. Az áldozat kocsiját majd még egyszer átnézetem, de nem fűzök hozzá túl sok reményt.
– Az is itt van?
– Igen. Az a narancssárga Nissan Micra az.
– A férjet értesítette már? Úgy emlékszem, házas volt.
– Tehát figyel – bólintott elismerően a japán. – Már hívtam, de nem értem el. Hagytam üzenetet. Ha itt végeztünk, egyből elmegyek hozzá.
– Nem lenne elég egy járőrt küldeni?
– Alapvetően de, viszont ismerem a férjet. Régebben zsaru volt.
– Ó. Így már van értelme.
– A jegyzőkönyv utolsó lapja az irodaház alaprajza. Az igazgató irodája elvileg a második szinten van. Mehetünk?
– Tőlem – vonta meg a vállát az amerikai. – Ha Morales itt van, biztosan örülni fog nekünk.
A japán nyomozó a kezelőhöz érintette a kártyát, és megnyomta az egyest.
A lift hat másodperc múlva halkan csilingelt egyet, és kinyílt az ajtó. Mielőtt kilépett volna, Kucumi nyomozó szigorú pillantással belenézett Derek szemébe.
– Nem tudom, nyomozó, ez önöknél hogyan megy, de biztosíthatom, hogy nálunk nem működik a mi kutyánk kölyke elv. Ugye így mondják Amerikában? Attól, hogy Nodera Osata az, aki, még pontosan ugyanúgy fogunk eljárni az ügyben, mintha bárki másról lenne szó. Mindössze úgy véltem, hogy udvariasabb lenne, ha a nyomozást vezető személy közölné vele a rossz hírt.
– Én nem is úgy értettem… Mindegy. Essünk túl ezen! – legyintett Derek fáradtan.
Tágas terembe léptek ki. A halvány, helyjelző ledek és az utcáról beszűrődő lámpák fényében a nyomozó egész tisztán látta a berendezést. Középen egy méretes, 3D-s nyomtató terpeszkedett, körben pedig tárolókban különböző használati tárgyakat látott. Vajon mi a fenéért tesz valaki hajszárítót egy üveges vitrinbe?
– Az alaprajz szerint ez itt a kiállító – intett körbe Hiromoto, majd a kártyájával megérintett egy kékesen derengő panelt a lift melletti falon. A helyiséget azonnal bevilágította a mennyezetben, a falakban és a vitrinekben ügyesen elhelyezett ledizzók fénye.
A lifttől jobbra négy automata állt egymás mellett: egy készételes, egy csokikkal teli és egy kávégép, valamint az elmaradhatatlan víz- és üdítőautomata. A szőke nyomozó nagyot nyelt, de Hiromoto a liftből kilépve balra fordult. Derek vágyódva pillantott vissza a piros csomagolású édességekre, de valahogy sejtette, hogy mi lenne a japán reakciója, ha ő most nekiállna kávézni. Visszafordult Kucumi nyomozó felé, és majdnem nekiütközött a fiatal férfinek, mivel az pár lépés után egy modern, átlátszatlan üvegű ajtó előtt állt meg, amin ott virított Kevin M. Morales igazgató neve.
A japán nyomozó finoman kopogott, majd pár másodperc után, amikor nem kapott választ, hangosan megszólalt:
– Rendőrség, kérem, nyissa ki az ajtót!
Továbbra sem hallatszott bentről mozgás, ezért Derek egy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset.
– Csak ön után – hajolt meg halvány mosollyal a társa felé, és belökte az ajtót.
Először a fehér padlószőnyegre kiömlött kávéfoltot vette észre, csak az után látta meg a kényelmes, főnöki forgószékben halkan hortyogó férfit.
– Morales igazgató! – szólította meg hangosan a cégvezetőt Kucumi nyomozó.
Az alvó férfi hirtelen riadt fel. Zavaros pillantásán látszott, hogy fogalma sincs, hol van éppen.
– Ön Morales igazgató? – firtatta a japán nyomozó hivatalos hangnemben.
A markáns orrú, tüsi hajú, negyvenes igazgató zavartan nézett rájuk.
– Igen, én vagyok. És maguk…?
– Én Kucumi Hiromoto nyomozó vagyok, a társam pedig Derek Shaliman nyomozó. Beszélhetünk önnel?
– Van más választásom? – krákogott az igazgató, és a monitor mellett álló, félig telt pohár után nyúlt.
– Meg is tagadhatja az együttműködést – bólintott a japán.
Derek késztetést érzett, hogy közbeavatkozzon, de inkább befogta a száját.
– Kérdezzen nyugodtan – vonta meg a vállát Morales. – Tudtommal rendben vannak a papírjaink, és még egy gyorshajtás sincs a rovásomon. – Felemelkedett, és Derek elismerően mérte végig kétméteres, kisportolt alakját, bár a gyűrött, fehér ing, és a kávéfoltos, bézs szövetnadrág hagyott némi kívánnivalót maga után.
– Foglaljanak helyet – intett a cégvezető az elegáns ülőgarnitúra felé. – Kérnek valamit inni?
– Köszönjük nem – hajolt meg a japán nyomozó. Szigorú pillantása Dereket is visszafogottságra intette. – Ha nem bánja, elkezdenénk.
Morales igazgató behajtogatta magát az egyik fotelbe, belekortyolt az italába, és várakozóan pillantott Kucumira. Derek a félhavi fizetésében fogadott volna, hogy a pohárban nem víz volt.
– Morales igazgató – kezdte a japán férfi, miközben leereszkedett az egyik fotelbe, és előhúzott a belső zsebéből egy kis noteszt –, először is szeretném őszinte részvétemet kifejezni. Feltételezem, még nem értesült róla, hogy az egyik alkalmazottja, Nodera Naemu-szan ma éjszaka elhalálozott.
A magas férfi arcáról leolvadt a jóindulatú, kicsit lekezelő mosoly.
– Hogy mit mond? – nyögte.
– Nodera Naemu-szant az éjszaka folyamán holtan találták ebben az épületben, egész pontosan a liftben.
– Mi történt?
– Még folyik a nyomozás. Egyelőre nem zárhatjuk ki az idegenkezűséget, ezért szeretnénk, ha válaszolna a kérdésekre. Hol tartózkodott ön ma éjjel tizenegy és éjfél között?
Az igazgató szinte gondolkodás nélkül válaszolt:
– Ki sem mozdultam az irodából. Naemu behozott egy kávét, aztán bevettem egy Ibuprofent, és szerintem elaludtam. De elmondanák végre, hogy mi történt?
A japán nyomozó bólintott.
– Pont ezt akarjuk kideríteni. Térjünk vissza oda, hogy Nodera-szan behozta önnek a kávét. Vitatkoztak?
– Megbocsásson?! – Morales igazgató félig felemelkedett ültében. – Miből gondolja, hogy…?
Derek önkéntelenül felemelte a kezét.
– Nyugodjon meg, uram! Az ott dulakodás nyomának tűnhet – intett a szőnyegen éktelenkedő, barna folt felé.
A cégvezető most először nézett rá úgy, hogy talán látta is. Lassan visszaereszkedett a fotelbe.
– Nem vitáztunk. Naemu ideges volt, melléöntötte a kávét. Segíteni akartam, de kivertem a kezéből a tálcát, és véletlenül összekoccant a fejünk.
– Lefejelte a titkárnőjét? – csúszott fel Derek szemöldöke.
– Igen, de nem szándékosan. Felsegítettem, beszélgettünk egy kicsit, aztán elment.
– Miről beszélgettek? – vette vissza a szót Hiromoto.
– Naemunak voltak bizonyos… magánéleti problémái.
– És megosztotta önnel? – Ezúttal a japán férfi szemöldöke szaladt fel.
Morales lassan, elgondolkodva bólintott.
– Igen, engem is meglepett. Gondjai voltak a férjével, és azért is lett ideges a kávé miatt, mert a férfi már lent várta. Úgyhogy nem is tartóztattam. Kikísértem a lifthez, visszajöttem, és…
– Ezt tudja valaki igazolni?
Derek csodálkozva nézett a társára: a legkevésbé azt várta volna, hogy a nyomozó bárkinek a szavába vágjon.
A cégvezető elgondolkodott.
– Nem volt itt senki, de a folyosón vannak kamerák. Gondolom, a felvételeken látszani fog. Reggel átküldetem önöknek az informatikusokkal a merevlemezt.
– Köszönjük. Akkor nem is… – Kucumi nyomozó láthatólag menni akart, de Dereket nem hagyta nyugodni valami.
– Mr. Morales, mondana pár szót a cégről? Mivel foglalkoznak, milyenek a versenytársak?
A negyvenes férfi felélénkült.
– Maga amerikai, igaz?
– Igen.
– Ha nem látnám, a kérdésből akkor is rájönnék. Szóval a cég: Teljes körű hulladékfeldolgozással foglalkozunk. Van egy telepünk a város mellett.
– Lehet valakinek baja a környéken a zajjal vagy a szennyezéssel?
– Milyen szennyezéssel? Abszolút mértékben feldolgozunk mindent, nincs veszteség, nincs salakanyag. Mindent szétbontunk, szelektálunk, újrahasznosítunk, amiből lehet, másodlagos alapanyagot készítünk.
– És amiből nem lehet?
– Azt elégetjük. Abból üzemel a feldolgozó. Teljesen önfenntartó.
– És az ott képződő gázok?
– Lehűtjük, közömbösítjük, tároljuk. Az alapelv az, hogy ami beépült egy termékbe, azt ki lehet szedni és fel lehet megint használni.
– Értem – Derek sebesen gondolkozott. – Versenytársak?
Morales igazgató határozottan megrázta a fejét.
– Igaz, hogy hatalmas a piac és szinte kiapadhatatlan a nyersanyag, meg komoly pénz is van ebben az üzletágban, de jelenleg nincsenek versenytársaink. Eléggé gyerekcipőben jár még a technológia.
– A szemét az nem egy tiszta munka. Mennyire elégedettek a dolgozói?
– Arra gondol, hogy rabszolgaként foglalkoztatjuk a helyieket? – Az igazgató halvány mosollyal a japán nyomozóra nézett, miközben Dereknek válaszolt. – Biztosíthatom, hogy erre semmi esélyünk sem lenne. De nincs is rá szükség, mivel az üzem mindössze hat munkatárs felügyeletét igényli; négy technikus váltja egymást nulla-huszonnégyben, mellettük pedig két üzemvezető nappali műszakban.
A két nyomozó hökkenten nézett egymásra. Végül Kucumi tette fel a kérdést:
–  Akkor nincs is szükség kézi tevékenységre?
– Nincs. Az egész cégben, úgy értem itt Szakurában, mindössze tizenheten dolgozunk: a hat műszaki ember, akit említettem, négy informatikus, egy beszerző, egy értékesítő, két bolti dolgozó, Miss Kajó, az üzleti elemzőnk… meg mi ketten Naemuval. Emellett van még két gyakornokunk, egyikük a termékfejlesztésben segít, a másik az adminisztrációban.
– Miért kell ennyi informatikus? – bukott ki Derekből.
Morales igazgató energikusan felpattant.
– Megmutatom. Jöjjenek!
Az íróasztalhoz sietett, felébresztette a gépet, és feléjük fordította a monitort.
– Van egy helyi boltunk, ahol a másodlagos alapanyagokból, tudják, amit a hulladékból kinyerünk és megtisztítunk, készítünk mindenféle háztartási tárgyat 3D-s nyomtatóval. Ezt a projektet Miss Kajó irányítja, az informatikusok pedig megoldják, hogy minden elkészüljön, amit a kolléganő kitalál. Már elég komoly ismertségre tettünk szert, de ez a mostani eset…
A monitoron egymás után jelentek meg a legkülönbözőbb tárgyak műanyagból, gumiból, fémből.
– És miért nem a gyárban van az irodájuk? – kérdezte kíváncsian Derek.
– Jó a kérdés – bólintott Morales. – Bizonyosan gazdaságosabb lenne, de a tulajdonosok sok energiát fektetnek az eljárás népszerűsítésébe, ezért ennek az épületnek az aljában van a boltunk, itt pedig a kiállító, ahol napi szinten tíz-húsz érdeklődő fordul meg.
– Az nem hangzik túl soknak.
– Tényleg van még hova fejlődnünk – vonta meg a vállát Morales. – De én optimista vagyok. A környezetvédelem és az újrahasznosítás nagyon divatos mostanában, a termékeink iránt pedig most már Japán több pontján is érdeklődnek.
– És ezt a projektet Emiko-szan koordinálta? – Kucumi nyomozó elismerően csettintett.
– Igen, Miss Kajó intézi az üzleti részét, Naemu pedig a PR-t. Rendezvények, lakossági fórumok, ilyesmi.
Derek megköszörülte a torkát.
– Nos, azt hiszem egyelőre nincs több kérdésünk, igaz, nyomozó? – fordult a japán felé.
Hiromoto elszakította tekintetét a monitorról, és szórakozottan bólintott.
– Igen, hogyne. Amennyiben lesz még valami, mindenképpen értesítjük. Megkérhetném, hogy pár napig még ne hagyja el az országot?
– Nem terveztem sehova sem menni – vonta meg a vállát a cégvezető. – Kitalálnak, gondolom.
A felvonóban Derek úgy érezte, hogy meg kell törnie a csendet:
– Hányadik ügye ez, nyomozó?
Hiromoto finoman köhintett.
– A huszonkilencedik.
– Önálló?
– Abból az első. A társam nem vehet részt ebben a nyomozásban.
Derek felhúzta a szemöldökét.
– Hogy érti?
– Az áldozat férje és ő sok éven át társak voltak.
Derek némán bólintott, és csak a kocsiban szólalt meg újra:
– Akkor most a férjhez megyünk, igaz?
– Igen, de oda nem szükséges velem jönnie.
Derek figyelmen kívül hagyta a fensőbbséges felhangot.
– Szerintem pedig fontos lenne.
– Miért gondolja?
– Morales azt mondta, hogy az áldozatnak a férjjel volt találkozója.
– Valóban – Kucumi nyomozó mereven bólintott. – Ez esetben együtt megyünk.
Miután beültek a Nissanba, a férfi beütötte a férj lakcímét a navigációba. A készülékből felhangzó, szenvtelen női hang monoton utasításokba kezdett, amiből Derek csak néhány szót értett meg.
Az út alatt az amerikai a gondolataiba merült, ezért meglepődött, amikor a város déli részén egy szűk utcában álló, szürkésbarna, bambuszredőnyös ház előtt leparkoltak. Kucumi arcára pillantott, és bár a japán remekül uralkodott a vonásain, Derek felismerte a feszültség jeleit.
Amikor kiszálltak, megborzongott a hűvös, tavaszi levegőtől. Talán mégis inkább a télikabátot kellett volna felvenni. Végigpillantott az utcán. Egymás mellett szorosan keskeny, kétszintes házak sorakoztak, amik szinte csak a színükben tértek el egymástól. A legtöbb épület előtt derékig érő, fehér kerítés húzódott, ami mögé örökzöldeket ültettek. Mindegyik ház mellett látott egy-egy hajlított, műanyag tetős kocsibeállót, ami tovább erősítette benne a zsúfoltság érzetét.
Miközben a japán nyomozó csengetett, Derek az előkertben terpeszkedő, halvány-rózsaszín bimbókkal borított cseresznyefát csodálta.
Nem volt sok ideje gyönyörködni, mert a korai időpont ellenére viszonylag hamar nyílt a ház ajtaja, és egy átlagos termetű, de nagyon markáns arcú, középkorú férfi nézett rájuk szigorúan.
– Elnézést a zavarásért, Nodera-szan! Kucumi Hiromoto vagyok a szakurai rendőrségtől. Januárban találkoztunk a rendőrbálon – szólalt meg udvariasan Kucumi nyomozó, és felmutatta a jelvényét.
Az ajtóban álló férfi összehúzta a szemét, és még mindig egyetlen szó nélkül kibicegett hozzájuk. Felnyúlt, elvette a jelvényt, gondosan megvizsgálta, visszaadta, és belebámult Hiromoto arcába.
Csaknem fél percig tartó vizsgálódás után torokhangon mordult egyet.
Derek ilyen hangot csak szamuráj filmekben, és nagyon öreg japánoktól hallott eddig.
– Mit akarnak? – kérdezte a ház ura nagysokára, de nem tűnt úgy, hogy ki akarná nyitni a kaput.
– Nodera-szan, nagyon sajnálom, de rossz hírt kell közölnünk önnel. A feleségét, Nodera Naemu-szant ma éjszaka holtan találták az Inaridajon levő Zerowaste irodaház felvonójában.
A férj rezzenéstelen tekintettel nézett a nyomozóra, és amikor a csend már kezdett nyomasztóvá válni, megszólalt:
– Kérem, mondják el, mi történt! Megölték?
Kucumi meghajolt, aztán gyorsan megrázta a fejét.
– Még tart a nyomozás. Elképzelhető, hogy baleset volt. Mélységesen sajnáljuk a veszteséget.
A volt rendőr újra felmordult.
Hiromoto ismét meghajolt, ezúttal kicsit mélyebben.
– Kérem, bocsásson meg, hogy megzavartuk a nyugalmát. Reggel visszajövünk, hogy feltegyünk néhány kérdést.
A volt nyomozó vállat vont.
– Tegyék fel most! Mire kíváncsiak?
Hiromoto elővette a jegyzetfüzetét.
– Hol járt ön ma éjjel tizenegy és tizenegy ötven között?
– Elmentem a feleségemért a munkahelyére. Jó sokáig vártam rá, aztán, amikor lejött, közölte, hogy fent hagyta a telefonját. Ettől kicsit ideges lettem, összeszólalkoztunk, aztán otthagytam.
– Amikor eljött az épületből, a felesége hogy volt?
– Teljesen jól. Bár, szerintem dühös volt rám, de, tudják, hogy van ez a házasságokban.
– Nőtlen vagyok – rázta meg a fejét a fiatal rendőr. – Mikor ért a garázsba?
– Tizenegy-tíz és tizenöt között.
– Értem. Mennyire vesztek össze?
– Annyira nem, hogy megöljem. Tulajdonképpen hogyan halt meg?
– Elesett, és beverte a fejét a liftben levő tükörbe.
A férj szeme megrebbent, de egyébként nem látszott rajta különösebb érzelem.
– Gondolom, nem kell bemennem azonosítani.
– Nem szükséges. Ha lesz további kérdésünk, keresni fogjuk. Viszontlátásra, uram! – Kucumi nyomozó meghajolt, és elfordult a kaputól.
Derek utánozta a mozdulatot, és indult volna vissza a Nissanhoz, amikor Mr. Nodera mély hangja megállította.
– Miért maguk?
A fiatal japán nyomozó megtorpant, és visszafordult.
– Hogy érti, uram?
– Miért nem Hamada-szan jött?
– Hamada-szan kérte a felmentését az ügy alól, ezért én vezetem a nyomozást.
– És ő mit keres itt? – mutatott az idősebb férfi vádlón Derekre.
Az amerikai meglepődött, de gyorsan meghajolt.
– Bocsásson meg az udvariatlanságomért, Nodera-szan – mondta lassan japánul. – Derek Shaliman vagyok, a San-Franciscó-i rendőrség nyomozója. A Zerowaste és Morales igazgató érintettsége miatt veszek részt a nyomozásban.
A két japán döbbenten rámeredt, végül Mr. Nodera tért magához hamarabb.
– Morales igazgatónak köze van Naemu halálához?
– Azt még nem tudjuk, uram, de vizsgáljuk.
A férfi összeszorított szájjal bólintott.
– Majd értesítsenek! – Azzal sarkon fordult, és köszönés nélkül visszabicegett a házba.
A kapuban maradtak egymásra néztek. Mindketten szóra nyitották a szájukat, de Hiromoto szólalt meg hamarabb:
– Nincs az aktájában, hogy tud japánul.
Derek vállat vont.
– Vegye úgy, Kucumi nyomozó, hogy most már tudja az egyik legféltettebb titkomat.
– Remélem, hogy ez a legsötétebb.
– Én meg azt, hogy ez az eset csak egy szimpla baleset volt.
– Legyen magának igaza! Most visszamegyünk az őrsre, és kiderítjük, jó?
– Van kávéfőzőjük?
A japán megütközve nézett rá.
– Már hogyne lenne? Remek kávégépünk van.

*

Derek belebámult a második bögre kávéjába, de érezte, hogy lassan mindegy, mennyit iszik meg, úgysem lesz éberebb. Ezen az állapoton csak egy jó alvás segíthet. Mondjuk, egy normális kávé sem ártana…
A szemközti asztalnál Hiromoto letette a telefont.
– A halottkém még nem végzett az elsődleges vizsgálattal – nézett az amerikaira. – De ebéd utánra, remélhetőleg befejezi. Annyit tudott mondani, hogy nem a fejsérülés volt a halál oka. 
Derek megvakarta erősen borostásodó állát.
– Lehet, hogy csak a fáradtság miatt, de van itt valami, ami nem kerek. Ha az áldozat kocsija a mélygarázsban állt, akkor mit keresett ott a férje?
– Talán készültek valahová menni.
– Erről nem tett említést. És, javítson ki, nyomozó, de amikor közöltük vele a halálhírt, nem tűnt nagyon összetörtnek.
Kucumi megrázta a fejét.
– Ne higgyen a látszatnak. Amennyire ismerem Nodera-szant, borzasztóan uralkodott magán, de nagyon is megrázta az eset.
– Ha maga mondja… Furcsák maguk, japánok. Elhiszi a sztoriját?
– Nem tudom, de a kamerafelvételek igazolhatják a ki- és belépés idejét.
– Arra gondolok, hogy miért ment oda egyáltalán?
– Ez jó kérdés. Fel fogjuk tenni neki.
– A másik, hogy milyen jellegű volt az a vita? Elfajulhatott vajon tettlegességig? És esetleg annyira, hogy a férj beleverje a nő fejét a lift tükrébe?
Hiromoto elgondolkozott.
– Nodera-szan ugye azt mondta, hogy a felesége jól volt, amikor otthagyta. És, hogy nem ölte meg. Az lehet, hogy Nodera Naemu-szan a csuklóján levő sérülést a vita közben szerezte, de ha a férje ölte volna meg, azt Nodera-szan ma hajnalban elmondta volna nekünk.
Derek döbbenten meredt a társára.
– Megbocsásson…?
– Nézze, Shaliman-szan, ehhez kicsit ismernie kellene a gondolkodásmódunkat. Nem tartom kizártnak, hogy Nodera-szannál… hogy is szokták maguk mondani: elgurult a gyógyszer? De, ha köze lenne a felesége halálához, akkor egyből a rendőrséget hívja, nem pedig hazamegy, és nyugodtan lefekszik aludni. Viszont az érdekesebb, hogy egyáltalán mi volt a vita oka, mivel azt nehezen hiszem, hogy egy kis késés és elfelejtett mobil annyira komoly szóváltást generált, hogy Nodera-szan az éjszaka közepén faképnél hagyja a feleségét egy elhagyatott mélygarázsban.
– Nos, a férjtől is van mit kérdeznünk. De most előbb a tanúja… Kajó Emiko, igaz?
– Igen, mindjárt itt lesz. Nem hiszem, hogy túl sok új információval tudna szolgálni, habár jól ismerte az ügy szereplőit. – Kucumi nyomozó kinézett a folyosóra, és bólintott. – Meg is érkezett. Beviszem a kihallgatóba. Csatlakozik?
– Ki nem hagynám – állt fel sóhajtva Derek. – De, azt hiszem, hogy a kérdezést most teljesen önre hagyom. Viszont, ha úgy kényelmesebb önnek, nyugodtan lefolytathatja japánul.
– Kajó-szan anyanyelvi szinten beszél angolul, teljesen jól meg fogják érteni egymást.

*

Derek egyszerűen képtelen volt levenni a szemét a nőről. Azon kapta magát, hogy percek óta bámulja a gyönyörűen ívelt ajkakat, hallja a lágy, kedves hangot, de képtelen felfogni a szavak értelmét. A lány sima, fekete haján megcsillant a lámpák fénye, egy kóbor tincs szabályos, ovális arca elé hullott, nagy, csokoládészín szeme, mint egy bögre forró kakaó… Derek megrázta a fejét, és próbált koncentrálni.
– Kajó-szan, elmondanád, hogy mit tudsz az áldozat és Morales igazgató kapcsolatáról?
A lány félrehajtott fejjel nézett fel a kérdezőre.
– Sokat nem mondhatok, Kucumi nyomozó. Morales igazgató emberséges főnök és nagyon elkötelezett a környezettudatosság mellett. Tudja, ő tényleg hisz ebben az egészben, amolyan küldetés-féle a számára. A fajtájánál… – Derekre nézett, de azonnal el is kapta a pillantását –, az amerikaiaknál ritkaság az ilyen elhivatottság. Éppen ezért megköveteli a magas színvonalú, lelkes munkát, de közben oda is figyel a munkatársaira. Születésnapra, ünnepekre mindig személyes ajándékot kaptunk tőle.
– De…?
– Nos, voltak viccei. Tudja azok a fajta illetlen megszólalások. És végigmért minket. Megdicsért.
Derek előredőlt.
– Illetlenül is viselkedett? – firtatta.
– Úgy érti, hogy fogdosott-e? – A lány most először nézett a szemébe. – Nem. A viccek és megjegyzések sem mentek túl egy bizonyos határon, de mind tudtuk, hogy mire céloz.
– És ez kényelmetlenül érintette önt?
– Néha kicsit. De elnéztem neki, mert…
– Barbár? – mosolygott Derek.
– Mert a főnököm – szegte fel az állát Emiko. – És mert ettől eltekintve jó ember és jó főnök.
– És Mrs. Noderát hogyan érintették ezek a… viccek?
– Naemu-szan nagyon jól viselte, de ő egyébként is jobban bánt az emberekkel.
– Morales elég jóképű fickó, nem igaz? Nem próbálkozott be egyiküknél se?
Emiko határozottan megrázta a fejét.
– Nálam biztosan nem. Naemu-szannal sokszor nevettek, és meg is volt köztük egyfajta harmónia. Nagyon jól tudtak együtt dolgozni. Csak…
Ezúttal Hiromoto hajolt előre.
– Csak?
– Nos, Nodera-szan, Naemu-szan férje nem nézte jó szemmel, hogy a felesége ilyen jól kijön a főnökével, aki ráadásul… – Emiko elhallgatott, láthatólag kereste a megfelelő angol kifejezést.
– Amerikai? – fejezte be helyette a mondatot Derek.
– Nem, hanem jóképű férfit akartam mondani.
– Tehát ön szerint is jóképű?
Emiko megrovóan nézett a kötekedőre.
– Természetesen. De ez semmit sem jelentett Naemu-szannak, mivel szerette a férjét. Viszont Nodera-szan féltékeny volt, azt biztosan tudom, és az anyósa csak szította a köztük levő feszültséget.
– Tehát az anyósával sem volt jó a kapcsolata, ha jól értem?
– Úgy mondanám, hogy ki nem állhatták egymást, de amennyire tudom, elég ritkán találkoztak.
Derek Emiko szemébe nézett, és a lány bátran viszonozta a pillantását. A férfinek olybá tűnt, hogy a lány íriszében apró, arany csillagok ragyognak.
Kucumi halk köhintése rántotta vissza a valóságba.
– És te, Kajó-szan, észrevettél változást Nodera-szan viselkedésében az utóbbi időben?
A lány összerázkódott.
– Különösen viselkedett. Örökké fáradtnak láttam, rengeteg teát ivott, meg vitamint is szedett. Azt gondoltam, a sok munka miatt van. Nagyon keveset aludt.
Derek felkapta a fejét.
– Szedett valamilyen teljesítményfokozót?
– Hogy érti? – kérdezett vissza a lány, de nem nézett a férfire.
A két nyomozó összenézett, és Hiromoto komor arccal előrehajolt.
– Kajó-szan, kérlek, válaszolj! Milyen teljesítményfokozót szedett?
A lány lehajtotta a fejét, és a haja lágyan előrebukott.
– Lehet, hogy erről nem kellene beszélnem, hiszen halott.
– Kajó-szan – Hiromoto hangja szigorúan csendült –, ez rendőrségi kihallgatás, és ha van bármilyen információd…
– Adderall. Ez volt a neve – suttogta a lány. – Egyszer említette. De azt mondta, hogy már nem szedi, csak az iskola miatt volt rá szüksége.
– Milyen iskola?
– Elkezdett egy felsőfokú képzést. Irodavezetőit, azt hiszem. Azt többször hallottam tőle, hogy nem akar egész életében titkárnő lenni.
– Ennek lehetett bármi köze Moraleshez? – firtatta Derek.
– Nem hiszem. Legfeljebb a férjéhez. De nem szívesen beszélt ezekről a dolgokról.
– Ön meg nem erőltette.
– Természetesen nem.
– Szóval nincs tudomása arról, hogy intim kapcsolat lett volna köztük?
– Nincs, de nem gondolom, hogy lett volna. Az igazgató nem az a fajta ember.
– Rendben, értem. Máshonnan nézve: akarhatott ártani valaki közvetlenül vagy közvetetten neki, vagy a cégének?
Emiko megvonta a vállát.
– Nem tudom, hogyan tárgyalt, én csak a számokat láttam. Az üzlet sikeres, nagyon is, úgyhogy valamit biztosan tényleg jól csinál.
– A számok oldaláról tehát rendben van a cég?
– Teljesen.
Derek lemondóan pillantott a társára, és szinte csak rutinból kérdezte meg:
– Nem is volt nagyobb pénzmozgás önöknél mostanában?
A lány kihúzta magát.
– Shaliman nyomozó! Ez üzleti titok!
– Ez meg egy rendőrségi nyomozás. Tehát volt?
– Ami azt illeti, igen. Két nappal ezelőtt az igazgató jelentős összegű készpénzt vett fel a cég számlájáról.
– Nem tudja, mire kellett?
– Ma lett volna egy megbeszélésünk erről.
– Attól félek, amíg ezt az ügyet le nem zárjuk, a cég működését átmenetileg fel kell függeszteni – állt fel Kucumi nyomozó. – Egyetért, Shaliaman-szan?
Derek megvonta a vállát.
– Szerintem igaza van, Kucumi, de nem én hozom meg a döntést.
A két japán egymásra pillantott. Emiko szája mosolyra rándult, Hiromoto meg összeráncolta a szemöldökét.
Derek egyikről a másikra nézett.
– Rosszat mondtam?
– Nem. Csak, tudja nyomozó, nálunk az emberek akkor szólítják egymást a vezetéknevükön megszólítás utótag nélkül, ha nagyon közeli kapcsolatban állnak.
– Bocsánat. Én otthon a társamat… mindegy. Szóval nem hiszem, hogy mi hozzuk meg ezt a döntést.
Hiromoto bólintott, és energikusan felállt.
– Kajó-szan, azt hiszem, egyelőre végeztünk. További értesítésig én azt javasolnám, hogy vegyél ki szabadságot.
– Ha bármit tehetek még…?
– Nem, tényleg ennyi lesz egyelőre.
– Elnézést…! – Derek különös izgalmat érzett, amiért még egy percig visszatarthatja a lányt. – Azt nem tudja véletlenül, hogy Nodera… szanért miért ment el a férje, amikor neki is volt kocsija?
Emiko visszafordult az ajtóból. Pillantása szokatlan érzéseket keltett Derekben.
– Véletlenül tudom, Shaliman nyomozó. Egész nap rettenetes fejfájás gyötörte, több teát is megivott, de nem segített. Nem akart migrénnel vezetni, azért kérte meg Nodera-szant, hogy menjen érte.
Derek elgondolkodva bólintott.
– Köszönöm, Kajó-szan, sokat segített. Remélem, még találkozunk.
– Megtiszteltetés volt önnel beszélni, Shaliman nyomozó – hajolt meg kecsesen a lány, majd kisétált az ajtón. Kucumi különös pillantást vetett Derekre, és követte a lányt.
Derek visszaindult az iroda felé, de közben nem állta meg, hogy még egy pillantást vessen a liftnél álló párosra. Hiromoto éppen közel hajolt Emikóhoz. Derek nem hallotta a szavakat, de a hanghordozás egyértelműen kedveskedésnek tűnt. Aztán a japán nyomozó egy lépést hátrált a megérkező lift ajtajától, és az amerikai ezúttal tisztán hallotta:
– Vigyázz magadra, Emiko-csan. Majd hívlak.
Derek meglepetten ráncolta a homlokát. „Emiko-csan”? Mi a szösz?
Visszament az irodába, és próbálta helyretenni a gondolatait.
Hiromoto pár perccel utána érkezett.
– Nos, partner, mit gondol? – kérdezte azonnal Derektől.
– Nekem még mindig a férj a leggyanúsabb – vonta meg a vállát az amerikai. – Habár az is roppant érdekes lehet, hogy mire kellett Moralesnek… az igazgatónak a készpénz.
– Igen, ez megér egy kis kutakodást. Azt hittem, nem fogunk megtudni semmi újat Kajó-szantól, de nem volt igazam.
– Tényleg, ti mióta ismeritek egymást? – tette fel, mintegy mellékesen a kérdést Derek.
Hiromoto szája félmosolyra húzódott.
– Nagyon régen, nyomozó. Rettenetesen régen.
Az amerikai összeráncolt szemöldökkel, gyanakodva pillantott rá, majd vállat vonva felállt.
– Nos, remélem, egyszer majd elmondja. Most viszont éhen halok. Ha nem bánja…
– Menjen csak, Shaliman-szan. Megvárom.
– Pompás. Negyven perc múlva itt vagyok.

*

A gyorsétterem felé tartva Emikón jártak a gondolatai.
Belépve a pultnál egyből észrevette a lányt. Kicsit hezitált, hogy megszólítsa-e, de végül a vágy, hogy ismét a szemébe nézzen, hallja a hangját, lássa a mosolyát minden észérvet legyőzött. Kivárta, hogy a lány leüljön egy asztalhoz, csak akkor lépett oda hozzá tálcával a kezében.
– Bocsásson meg, kisasszony, csatlakozhatok?
Emiko meglepetten pillantott fel rá.
– Természetesen, nyomozó – bólintott lassan. – Foglaljon helyet!
Derek elhelyezkedett a kemény műanyag széken. Legnagyobb meglepetésére nem találta a szavakat, végül nagyot sóhajtott.
– Ne haragudjon, Miss Kajó. Tudom, rémesen udvariatlan vagyok, hogy megzavartam.
A lány kedvesen rámosolygott, amitől nagyot dobbant a szíve.
– Tényleg nem zavar, nyomozó. Valójában... tudja, éppen kicsit magányosnak éreztem magam, és nem volt kedvem hazamenni az üres lakásba. Szóval, komolyan örülök a társaságának.
Szégyenlősen lehajtotta a fejét, a haja az arcába bukott, és a férfinek hirtelen kedve támadt kisimítani azt a rakoncátlan tincset.
– Már mondani akartam korábban is: őszinte részvétem a kolléganője miatt – mondta inkább halkan. – Közel álltak egymáshoz?
– Nem is tudom. Talán. Tudja, Naemu-szan nem szívesen beszélt az életéről. Persze tudtam, hogy a házassága nem boldog. Azok a sérülések... Pedig nem volt ügyetlen, sose láttam még egy tollat sem elejteni, de otthon mindig nekiment a szekrényajtóknak, megütötte magát valamivel, de ugye mindketten tudjuk, hogy ez általában mit jelent...
A férfi szeme elkerekedett.
– Igen, én tudom, láttam épp elég hasonló esetet, De ön honnan...? Csak nem...?
– Ó, nem! Dehogy! Velem sosem történt még csak hasonló sem! – Emelte fel a kezét riadtan a lány. – Sőt, a szüleim is boldog házasságban élnek. És, ami azt illeti, anyám szerintem nem is tűrné, hogy apám akár csak egy hangos szóval illesse.
– Karakán asszony lehet – mosolyodott el óvatosan Shaliman.
– Az nem kifejezés! Tudja, nyomozó, édesanyám amerikai. Az ő családjában nem divat az ilyesmi.
– Amerikai? Nahát! Mondjuk, ez magyarázat a kiváló angolságára, de nem gondoltam. Már megbocsásson, kisasszony, de önön cseppet sem látszik.
– Ezt most bóknak vegyem, vagy sértésnek? – nevetett fel Emiko.
Derek elvörösödött.
– Bóknak. Csakis. Önök, mármint a japánok annyira gyönyörűek.
– Nyomozó, ön elfogult. De azért köszönöm.
A lány Derek szemébe nézett, és a tekintetük hosszan összekapcsolódott. A férfi szíve hevesen dobogott, a szája kiszáradt, és érezte, hogy megremeg a keze. Aztán eszébe jutott Kucumi pillantása, amikor elbúcsúzott a lánytól. Torokköszörüléssel törte szét a meghitt pillanatot.
– Miss Kajó, ha önnel nem történt ilyen, és a családjában sem, akkor honnan ismerte fel a jeleket?
Emiko tekintete elfelhősödött.
– Tudja, nyomozó, pár évig egy San Franciscó-i kórházban dolgoztam pénzügyesként. Igaz, nem a betegekkel dolgoztam, csak a könyvelésen, de így is láttam épp elég szörnyűséget.
Shaliman elkerekedett szemmel nézett rá.
– Kisasszony, hogy a nyavalyába került ön egy amerikai kórház pénzügyi osztályára?
A lány mosolya olyan volt, akár a felhők közül előbújó napsugár.
– A nagybátyám vezeti a kórházat.
A nyomozó lassan bólintott.
– Így már van értelme. És szerette az Államokat?
– Nos... vannak szép emlékeim. Ott kedveltem meg például a hamburgert. De nagyon más világ, az biztos.
– És nem akart volna ott maradni?
Emiko halkan felnevetett.
– Ez az opció fel sem merült. Meg hát Amerika… az egy egészen más világ, igaz?
– Ezzel nem tudok vitatkozni. De azt hittem, hogy egy fickó miatt jött vissza.
– Fickó?
– Férfi, pasi, udvarló.
– Ó. Nos, nem.
Ezúttal Derek hajtotta oldalra a fejét.
– Akkor remélhetek? Nincs vetélytársam?
– Nyomozó! Maga mindig ilyen… hogy is mondják? Nyomulós?
– Az lennék? Ebben az esetben visszafogom magamat. De nem válaszolt, Miss Kajó. Találkozna velem máskor is?
– Shaliman nyomozó, lehet, hogy nem figyeltem. Volt ilyen kérdése?
Derek nevetve rázta meg a fejét.
– Ön, hölgyem, rendkívüli.
– Remélem, ezt is bóknak szánta, nyomozó!
– Természetesen. És folytatnám is a nyomulást, de sajnos vissza kell mennem. Látom még?
Emiko elkomorodott.
– Sajnos, attól tartok, hogy igen, hiszen a nyomozás még nem ért véget.
– Igen, ez az ügy sokkal bonyolultabb, mint amilyennek elsőre látszott.
– Bízom benne, hogy nincs igaza, nyomozó. Ez az egész még úgy is rettenetesen megrázó, ha baleset volt. Ha meg nem, abba bele se akarok gondolni.
Derek vonakodva felállt. Érintetlen szendvicsét egy szalvétába tekerte, belekortyolt a kávénak csúfolt löttybe, ami a beszélgetés közben teljesen kihűlt. A tálcát a tartóra helyezte, aztán meghajolt a lány felé.
– Köszönöm, Kajó-szan, ezt a különleges reggelit. Remélem, még megismételhetjük.
– Talán – mosolygott a lány. – Más körülmények között.
A nyomozó az ajtóból még egyszer visszapillantott, de Emiko nem nézett felé.

*

A lány döbbenten meredt maga elé. Mi volt ez az egész? A férfi nyilvánvalóan udvarolt neki, pedig… nos, ez egy rendkívül rossz ötlet. Ő pedig belement a játékba! Egy idegen, egy amerikai, Hiromoto munkatársa… Ebből semmi jó nem sülhet ki. Azt kívánta, bár soha többé ne találkoznának.
Hazafelé akarata ellenére végig Derek-szanon járt az esze, és amikor erre ráébredt, teljesen összezavarodott. Nem is bírja az amerikaiakat. Na, jó, ez így nem teljesen igaz: Morales-szant például kimondottan kedveli. És Steve bácsit is. Megrázta a fejét: ez tényleg nem vezet sehova. Hiromoto a vőlegénye, mondhatni, és a felkavaró gondolatoknak csak vele kapcsolatban van létjogosultságuk. Persze, az a „mondhatni”… Kucumi nyomozó egyszer biztosan megkéri majd a kezét, hiszen ez már eldöntetett. De Shaliman-szan! Az a pillantás, amivel szinte a lelkébe látott! A lány megborzongott. Nem szabadna ezt éreznie. Nem emlékezett az útra, vagy arra, hogyan nyitotta ki az ajtót, csak arra eszmélt, hogy üres tekintettel bámul kifelé az ablakon, de nem látja az utcát, a fákat, az embereket, csak Shaliman nyomozó szürke szemét, rövid, kócos, szőke haját, kicsit szögletes állát. A férfi valamiért egy viking harcosra emlékeztette.
Próbálta elhessegetni a képet a szeme elől, és másra gondolni, és ekkor hirtelen az eszébe jutott Naemu-szan. Ráébredt, hogy mindeddig szándékosan nem gondolt az éjjel látottakra, a kolléganője halálára. Elborította a bűntudat, a veszteség, a hitetlenség. Homlokát a hűvös ablaknak támasztotta, és a szeméből kibuggyant az első könnycsepp.

*

– Jó, hogy itt van, nyomozó! – fogadta Hiromoto Dereket, amint belépett az irodába. – A halottkém elkészült a post-mortemmel. Most rögtön beszélni akar velünk.
Derek sápadtan bólintott. Mindig is ezt a részét utálta a melónak: a hullaháztól a frász törte ki, ami azért volt érdekes, mert a halottak jelenlétében egyébként még csak gyenge borzongást sem érzett.
A halottkém – egy rendkívül szigorú tekintetű, fiatal nő – a rövid bemutatkozás után egyből a tárgyra tért:
– A halál ideje huszonhárom-harminc és huszonhárom-negyvenöt közöttre tehető. Jól tudom, hogy huszonhárom-ötvenkor találtak rá?  – Bár jól beszélte az angolt, Derek látta a szemén, hogy mennyire koncentrál a pontos nyelvtanra.
– Takizawa-szan – mondta meghajolva –, nagyra értékelem a figyelmességét, de nyugotdtan folytathatja a tájékoztatást japánul.
A nő egy pillanatig pislogás nélkül meredt rá, aztán halvány mosollyal meghajolt.
Kucumi nyomozó a jegyzeteibe pillantott.
– Egész pontosan huszonhárom-negyvenkilenc perckor érkezett a hívás.
A kórboncnok bólintással nyugtázta az információt, és hivatalos hangon folytatta:
– A testen több külsérelmi nyom is látható. Legfeltűnőbb a fej bal oldalán a nagy kiterjedésű, tompa tárgy, valószínűleg a lifttükör okozta trauma, ami miatt megsérült a koponya.
– De nem ez volt a halál oka – egészítette ki Hiromoto.
– Nem gondolom – bólintott a doki.
Shaliman elgondolkodva nézte a holttestet.
– Milyen egyéb traumákra utalt?
A halottkém felemelte Naemu jobb kezét.
– Nézzék! Itt és itt – mutatta a csukló és az alkar elszíneződéseit – viszonylag friss, azt mondanám, hogy a halált közvetlenül megelőző sérülés következett be, látszanak a támadó ujjnyomai is. Védekezésre utaló jeleket is találtam: a körme alatt szövetszálak voltak. – Átnyújtott egy kémcsövet, benne néhány, alig látható pöszmettel.– Korábban is érte már bántalmazás, a bal vállán egy nagyjából három centiméter átmérőjű bevérzés látható, úgy három-négy napos lehet, továbbá a jobb járomcsontján egy kisebb bevérzés, a homlokán egy friss, a halála előtt keletkezett öt jen nagyságú…
– Azt tudjuk, mitől van, de a többi… – szólt közbe Hiromoto.
A doktornő szempillája megrebbent.
– Az utolsó, amit mutatni akartam, az a nyak hátsó részén levő négy, jól elkülöníthető ujjnyom.
– Fojtogatták?
– Inkább hátulról megragadhatták.
– Az is régebbi?
– Talán egy hetes.
– Világos. Tehát többször is bántotta valaki – bólintott a japán nyomozó.
– Én még mindig a férjre tippelnék… – vonta meg a vállát Derek. – De jobban érdekel a halál oka.
A kórboncnok felé fordult.
– Nos, az elsődleges véleményem szerint szívinfarktus okozta a halált.
– Mi? – hökkent meg az amerikai. – Az ő korában? Huszonnyolc volt, igaz?
– Sajnos, ez nem életkorhoz kötött, viszont igaza van, nyomozó. Lekértem az áldozat kórelőzményeit, és nincs nyoma keringési rendellenességnek. A családjában sem. Úgyhogy kértem egy laborvizsgálatot, emellett megvizsgáltam a gyomortartalmát. Növényi maradványokat találtam, ami leginkább valamiféle gyógyteának látszik, így első ránézésre.
– Az okozhatta…?
– Akár. De nem zárható ki, hogy megijesztette valami. Emellett a várandóssága is hozzájárulhatott.
A két nyomozó döbbenten nézett egymásra.
– Ezt eddig senki sem említette – szólt lassan Hiromoto. – És nem is látszott rajta.
– Még az első trimeszterben tartott, nagyjából az ötödik hétben.
– Lehet, hogy ő sem tudta – gondolkozott hangosan Derek.
A kórboncnok határozottan megrázta a fejét.
– Biztosan tudta, hiszen járt nőgyógyásznál, feljegyzés van róla a kartonján.
– Vajon a férje miért nem említette akkor?
– Csak azt mondtam, hogy ő tudta, de egyáltalán nem biztos, hogy bárkivel tudatta. Különösen, figyelembe véve a bántalmazási nyomokat. Ha azokat a férje okozta, akkor érthető lenne.
Hiromoto tiltakozva emelte fel a kezét.
– Ne bocsátkozzunk találgatásokba! Doktornő, nagyon köszönjük a munkáját – hajolt meg a nő felé. – Kérem, értesítsen, amikor megérkezik a laborvizsgálat eredménye! – Még egyszer meghajolt, és a kijárat felé indult.
Derek agyában motoszkált egy gondolat, de végül nem mondta ki, csak esetlenül bólintott a kórboncnok felé, és követte a társát.

*

– Lássuk, mik a tények! – Hiromoto bekapcsolta a térelválasztóként is funkcionáló tábla világítását, és várakozóan nézett Derekre.
Az amerikai elmosolyodott.
– Akkor kezdem én. Az áldozat tizenegy körül közölte Kajó-szannal, hogy bevisz egy kávét az igazgatónak, és utána már nem megy vissza az irodába, mert várja a férje, aki az egész napos fejfájása miatt hazaviszi, hogy ne kelljen vezetnie. Tényleg, ezt akartam még megkérdezni a halottkémtől! A kávét beviszi, az igazgató véletlenül lefejeli. Ha elfogadjuk Morales vallomását, akkor semmi más nem történt köztük. A nő lemegy a férjéhez.
Hiromoto kicsi, de jól olvasható betűkkel felírta az információkat, aztán átvette a szót:
–  A garázsban összevesznek, a férj féltékeny, talán dulakodnak is, végül a férfi távozik, a nő meg visszaindul az irodába a telefonjáért. A liftajtóban megbotlik, betöri a tükröt a fejével, és meghal szívinfarktusban.
– Tegyük fel, hogy baleset volt. Ebben az esetben miért ment fel Mrs. Nodera vérnyomása? Okozhatta a teljesítményfokozó?
– Kajó-szan szerint már nem szedte…
– Ugyan már, nyomozó! Tudja, hogy ezek a cuccok mennyire addiktívak? Ráadásul a tünetek alátámasztják: ügyetlenség, fáradtság, kevés alvás. Az Adderall amfetamin származék, és, amennyire tudom, iszonyat veszélyes.
– De terhes volt…
– Nem biztos, hogy ez befolyásolta, de jó, tegyük fel, hogy igen. Akkor mink van?
– Növény a gyomrában, bántalmazásra utaló nyomok a testén, és nincs korábbi keringési probléma.
– Jó. Tehát akár baleset, akár más, az igazgatót kizárhatjuk.
– Hacsak nem ő volt a díler…
Derek szóra nyitotta a száját, de aztán inkább vállat vont.
– Még az sem lehetetlen. Ha nem is rosszindulatból, csak segítő szándékkal.
Hiromoto felemelte a kezét.
– Na, ez megint spekuláció. Maradjunk a tényeknél!  Nincs idegenkezűségre utaló nyom, a bántalmazások korábbiak, feljelentést nem tett miattuk, tehát ezért nem kell folytatnunk. Szerintem zárjuk le balesetként. Ha a labor kimutatja az amfetamint, akkor átadjuk az ügyet a kábítószerellenes-csoportnak.
Shaliman a táblára írt kevéske tényre pillantott, és lassan bólintott.
– Azt hiszem, tényleg nincs okunk folytatni. Akkor ennyi volt.
Hiromoto elmosolyodott.
– Gratulálok, nyomozó, és nagyon köszönöm a közreműködését! – hajolt meg.
Derek utánozta a gesztust.
– Én pedig köszönöm a lehetőséget! Remélem, hogy fogunk még együtt dolgozni!
Párszor még meghajoltak egymás felé, aztán az amerikai még egyszer körbenézett, és elindult kifelé. A liftnél állva már csak arra tudott gondolni, hogy végre kialudhatja magát; már látta is maga előtt az ágyat a szállásán. Annyira elmerült a vágyképben, hogy összerezzent, amikor meghallotta a hangot:
– Shaliman nyomozó, várjon!
Visszafordulva Hiromotót látta meg, aki integetve sietett felé.
– Mi történt, Kucumi-szan?
– Megkaptuk a biztonsági kamerák felvételeit Morales igazgatótól, a technikusok most végeztek vele. Ezt látnia kell!
Az amerikai pár pillanatig kifejezéstelenül nézte a japán izgatott arcát. Na, ebből sem lesz alvás. Lemondóan legyintett a megérkező lift felé, és erőltetetten Hiromotóra mosolygott.
– Lássuk!

*

A sötét, légkondicionált IT-szobában Derek a száját harapdálva nézte a monitoron kimerevített képet.
– Ez egyértelműen Nodera-szan kocsija, amint éppen behajt a mélygarázsba huszonhárom-tizenegykor – tájékoztatta őket a szemüveges technikus kissé darabos angolsággal. – Ha viszont korábbra megyünk – visszább léptetett két perc huszonhárom másodpercet –, egy sísapkás férfit látnak a felvételen, amint éppen befelé tart az épületbe.
– Nyugodtan mondhatja japánul is, a nyomozó – pillantott Hiromoto Derekre – kíválóan beszéli a nyelvünket.
Derek meghajlással köszönte meg a bókot, és a technikushoz fordult.
– Nem tudjuk jobban kinagyítani?
– Megpróbáltam, de túl kicsi a felbontás. Tulajdonképpen ez a szemközti autószalon egyik kamerája, ami az utca túloldalán áll. Nem is zoomlásra volt állítva. Ez a legjobb képünk.
Az amerikai az ajkát harapdálta.
– Ugye, eddig még senki sem említette, hogy az áldozatot fenyegette volna valaki? Morales azt mondta, hogy nincsenek ellenségeik.
Hiromoto a jegyzetfüzetébe pillantott.
– Nem teljesen. Csak azt, hogy a helybélieknek nincs okuk haragudni rájuk, és nem nagyon vannak versenytársaik. Ez nem jelenti azt, hogy személy szerint Nodera Naemu-szannak ne akarhatott valaki rosszat.
– Erről akkor meg kell kérdeznünk az áldozat férjét és Kajó-szant is.
– Igaza van, Shaliman nyomozó. – Kucumi a technikushoz fordult. –  Előre tudná tekerni a felvételt, Onoda-szan? Szeretném látni, hogy Nodera-szan mikor hagyta el az épületet, és, hogy nem jött-e ki vele a sísapkásunk.
Az informatikus némán bólintott, és előrébb léptetett. Egy perc múlva a monitorra mutatott:
– Nodera-szan fekete Mazdája itt gördül ki a garázsból huszonhárom-negyvenegykor. – Kockánként léptetett előre. Mindkét nyomozó önkéntelenül előrehajolt a monitorhoz, és feszülten, lélegzetvisszafojtva meredt a képernyőre. Végül az amerikai sóhajtva felegyenesedett.
– Tehát nem jött ki a férjjel. Mondjuk, így Nodera… sannak sincs alibije, mivel a halál idejét a halottkém huszonhárom-harminc és negyvenöt közöttre tette.
– Valóban. De, ha volt ott még valaki, akkor meg kell találnunk. Talán látta, hogy pontosan mi történt.
– Vagy éppen ő okozta a nő halálát.
– Igen, hiszen a kórboncnok szerint meg is ijeszthette valami, és az okozhatta a szívinfarktust.
– Akárhogy is történt, ez új irányt szab a nyomozásnak. Nem zárhatjuk le balesetként.
A japán nyomozó fáradtan bólintott.
– Valóban. Szerintem nézzük át a további teendőket!

*

Az irodába visszatérve leültek egymás mellé, és a táblára meredtek.
– Mi az elgondolása, nyomozó? – tette fel végül a kérdést Derek.
– Először is, vissza kell mennünk a helyszínre, hátha találunk a símaszkosra utaló nyomot.
– Remek… Arra van lehetőség, hogy megnézzük az áldozat levelezését? Hátha van fenyegetésre utaló nyom.
– Ez jó ötlet! Meg kell kérdeznünk erről Kajó-szant és a férjet is. Magáé Nodera-szan, én beszélek Emiko-szannal.
– Én inkább azt javaslom, hogy mindkettővel együtt beszéljünk. Eddig egész jól működött.
Hiromoto halványan elmosolyodott.
– Igen, valóban érdekes tapasztalat ez a közös munka. Majd beleírom a jelentésembe. Most megszerzem az engedélyt az e-mailek átnézésére. Találkozunk tíz perc múlva a kocsinál, jó?
Derek türelmetlenül dobolt a Nissan tetején. Tudta, hogy előítélet, de ez idáig úgy képzelte, hogy Kucumi sose tudna késni, most meg már csaknem félórája várja.
Végül befutott a japán, és a feszültség csak úgy vibrált körülötte. Sietve meghajolt az amerikai felé.
– Bocsásson meg, Shaliman-szan. Feltartottak.
Némán beültek az autóban, de Derek két perc után sóhajtva feladta.
– Mi történt, Kucumi-szan?
Hiromoto szája megfeszült. Az amerikai először azt hitte, hogy nem fog válaszolni, de a japán végül mégis megszólalt.
– A főnökeim, de még a társam is azt akarja, hogy balesetként lezárjuk az ügyet.
Az amerikai arca grimaszba rándult, de nem szólt semmit.
– Tudom, mit gondol, nyomozó – pillantott rá Hiromoto. – Hogy korábban azt mondtam, nálunk nem érvényesül a mi kutyánk kölyke elv.
Shaliman megrázta a fejét.
– Nem erre gondoltam.
– Hanem?
– Hogy jól beletenyereltünk valamibe.
Rövid ideig hallgattak, aztán Derek halkan megkérdezte:
– Feladjuk?
– Hogy kérdezhet ilyet?! – nézett rá döbbenten a japán.
– Nézze, Kucumi-szan, legyünk őszinték: azért kaptuk meg mi ketten ezt a nyomozást, mert maga tapasztalatlan, én meg idegen vagyok. Én pár nap múlva hazautazok az Államokba, de magának itt kell maradni, és ezekkel az emberekkel kell együtt dolgoznia.
– Ez olyasmi, amivel együtt tudok élni. Ha ez az ára az igazságnak.
– Ó, istenem, de fiatal még, nyomozó! Az igazság az egy ritka trükkös, kis rohadék!
Hiromoto az út szélére kormányozta az autót, és leállította a motort. Csak ezután fordult Derek felé.
– Tudom, hogy mit akar mondani, Shaliman nyomozó. Hogy az igazságnak sok arca van, és nem is biztos, hogy mindig tudnunk kell mindent, meg hasonló közhelyeket, de nincs igaza: Nodera Naemu-szant valaki halálra rémítette, és én tudni akarom, hogy ki volt az, és miért tette.
Az amerikai a szemét forgatta.
– Látja, Kucumi-szan, pont erről beszélek. Egyáltalán nem biztos, hogy azt a nőt bárki bántotta…
– De igen! Ott vannak a korábbi sérülések. Nyomozó, vegye már észre! Nodera Naemu-szant valaki verte, és szerintem magának volt igaza, mert a férje tette. És az a szerencsétlen asszony annyira félt, hogy még a terhességét is eltitkolta!
– Kucumi-szan, ne hagyja, hogy az érzelmei tévútra vigyék! Azt nem tudhatjuk, hogy a férj nem tudta, vagy tudta, csak nekünk nem mondta.
Hiromoto lassan bólintott.
– Ez igaz. Viszont, ha nem tudta, akkor nekem van igazam, és a nő valamiért nem mondta el neki. Ha tudta, és ezzel együtt verte…
– Kucumi-szan! Ez találgatás. – Derek önkéntelenül váltott át japánra. – Kérem, ne veszítse el az önuralmát! Mik a tények?
Talán kicsit keményebb hangnemet ütött meg, mint azt a helyi szokások megengedték volna, de úgy érezte, nincs más választása: a fiatal nyomozót láthatóan teljesen elhagyta a higgadtsága. A japán dühödten meredt a társára, aztán lassan, kijózanodva elmosolyodott.
– Igazad van, Derek-szan. Köszönöm, hogy észhez térítettél!
Derek meglepődve vette észre, hogy hirtelen mennyire megváltozott köztük a hangulat. A szinte már baráti hangnemtől megkönnyebülten felsóhajtott.
– Na, így már jobb. Szóval, mik a tények?
– A tények… Nos, van egy alapvetően egészséges, várandós, huszonnyolc éves női holttestünk, aki vagy a világ legügyetlenebb nője volt, vagy több ízben bántalmazta valaki. A halálát okozhatta valamilyen szer, vagy hirtelen ijedség, ami megállította a szívét.
– Remek. És mi a mi dolgunk?
– Kideríteni, hogy ki ijesztette meg, vagy, ha nem az vezetett a halálához, akkor ki adott neki olyan szert, ami szívinfarktust okozott.
– Ha pedig senki nem adott neki ilyen szert?
– Akkor önként vette be. Ebben az esetben azt kell megtudnunk, hogy tudta-e, hogy mit csinál, és öngyilkosság volt-e.
– Tökéletes. Ha nem tudta, hogy mit vesz be, vagy, hogy az mit okoz, akkor pedig kiderítjük, hogy kitől szerezte, vagy kapta, és az a valaki tudta-e, hogy mit ad el neki. Ha pedig öngyilkosság volt, akkor azt nyomozzuk ki, hogy mi vezette ehhez a döntéshez. Persze, a bántalmazót, mindentől függetlenül, még szeretném megtalálni…
– Én is. És ezért dühödtem fel az előbb. Mert a főnökeim és a kollégáim szerintem Nodera-szant tartják a felelősnek, és egyre inkább úgy érzem, hogy valamit eltitkolnak előlem.
– Ez, sajnos valószínű, és én sejtem is, hogy mi lehet az.
– Mire gondolsz?
– Szerintem történt valami Mr. Nodera rendőrségi pályafutása alatt, amiért őt gyanúsítják. Vagy pedig a halott nő jelezte korábban, hogy a férje bántotta, csak nem vizsgálták ki az ügyet.
– Ez kizárt! Ha hivatalos bejelentést tett volna, annak lenne nyoma.
– Utánanéztél már?
Hiromoto elgondolkozott.
– Nem, eddig nem volt rá okom, de ha visszaértünk az őrsre, kutakodok egy kicsit. És… bocsáss meg, Derek-szan az előbbi kirohanásomért!
– Igazából örülök neki, hogy így történt, Hiromoto-szan. Már kezdtem azt hinni, hogy egy érzéketlen robot vagy. Viszont, ha már így állunk, én elhalasztanám a férj kikérdezését az utánra, hogy utánanéztünk a múltjának meg a felesége bejelentéseinek.
– Akkor most visszamegyünk az őrsre. Otthagytad a kocsidat, nem?
– De. Én elmegyek beszélni Kajó-szannal, aztán folytatjuk együtt.
– Jó. Viszont van még egy aspektus, ami eszembe jutott.
– Éspedig?
– Az igazgató és a kivett készpénz. Ki kell derítenünk, hogy lehetett-e köze Nodera Naemu-szan halálához.
– Hogy érted?
– Nézd, én nem fogok feltételezésekbe bocsátkozni, viszont, ha Nodera Naemu-szan tudott a pénzről, és Morales igazgató törvénytelenségre készült…
– Igen, értem, és igazad van. Kiderítem.
Hiromoto bólintott, elindította a motort, és kikormányozta az autót az útra.
– Derek-szan – pillantott az amerikai felé Kucumi nyomozó vezetés közben –, akkor a tiéd Morales igazgató meg Kajó-szan, én meg megyek az irattárba.
– Hiromoto-szan… Ugye tudod, hogy ha ezt most folytatjuk, az mindkettőnk karrierjébe kerülhet?
– Igen. Én mindenképpen végigcsinálom. Ha te nem vállalod, Derek-szan, megértem….
– Nem így értettem, hanem, hogy innentől tényleg társak vagyunk. De azzal már most tisztában kell lennünk, hogy bármit is találunk, az valakinek kellemetlen lesz. Én nem féltem a seggemet, rólam tudják otthon, hogy simán beleállok az ilyen helyzetekbe. Viszont a te helyzeted…
– Ne aggódj, rendben leszek! – vonta meg a vállát Hiromoto. – Amúgy meg inkább gondolják rólam, hogy hülye vagyok, mint azt, hogy korrupt.
– Teljesen egyetértek.
Közben visszaértek a rendőrség épületéhez. Derek búcsút intett, átült a bérelt Hondába, és beütötte a telefon GPS-ébe Emiko címét.

000-Felhívás

 ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Látogass el Patreon oldalunkra, ahol INGYENES tagsággal is letöltheted az összes megjelenő e-könyvünket! 

*

Emiko a csengetésre ébredt fel. Elindult ajtót nyitni, és az előszobában önkéntelenül belepillantott a tükörbe. Elborzadt a látványtól: a szeme kisírva, az arcán még látszottak a párna gyűrődése, a haja szerteszét állt. Egy pillanatig tétovázott, hogy kinyissa-e az ajtót ilyen állapotban, de aztán vállat vonva kikapcsolta a láncot. Mindegy, hogy ki érkezett. A következő percben már azt kívánta, bár megfésülködött volna előbb.
– Nyomozó! Mit tehetek önért?
– Miss Kajó, lenne még néhány kérdésem. Jól érzi magát?
Emiko a férfi tekintetéből aggodalmat olvasott ki, ezért gyorsan lesimította a haját, és kitárta az ajtót.
– Jól vagyok, de ne itt beszéljünk. Jöjjön be!
A nappaliban gyorsan elpakolta a párnákat meg a pokrócot a heverőről, és intett az amerikainak, hogy üljön le.
– Egy teát, nyomozó?
– Köszönöm, nem kérek. Nem akarom sokáig feltartani, tényleg csak pár kérdésem lenne.
Emiko leereszkedett a szemközti fotel szélére.
– Hallgatom, Shaliman-szan.
– Kajó-szan, Mrs. Noderának voltak ellenségei?
A lány szeme meglepetten elkerekedett.
– Nem tudok róla – válaszolta megfontoltan. – Mindenkivel kedves volt, sosem veszekedett senkivel. Miért kérdi?
– Van okunk feltételezni, hogy valaki bántani akarta őt, vagy legalább megijeszteni. Tud esetleg arról, hogy valaki megfenyegette?
– Fenyegetés? Nem… vagyis, hát, végül is lehet annak venni…
Derek előredőlt.
– Miss Kajó, ez nagyon fontos lehet! Mi történt?
– Mióta a cég megnyitotta a boltot a városban… tudja, miről beszélek, ugye? Az újrahasznosított áruk…
– Igen, Morales említette. Szóval, mi történt azóta?
– Naemu-szan kapott leveleket. Papírra írták, és postán küldték. Talán hármat vagy négyet.
– Mi állt a levelekben? Fenyegetés?
– Valójában nem. Inkább csak szidás. Hogy mennyire nem hazafi, hogy egy kizsákmányoló, amerikai cégnek dolgozik japán létére meg, hogy milyen ízléstelen dolog szemétből előállított tárgyakat árulni. Ilyenek. De nem volt benne semmilyen konkrét fenyegetés.
– Szólt erről valakinek Mrs. Nodera?
– Nem tartotta lényegesnek. Igazából még nevettünk is rajta, hogy mekkora butaság az egész, hiszen a tulajdonosok japánok, a szemétből készített tárgyakkal meg a bolygót védjük. Valójában, nem foglalkoztunk vele.
– Értem. Láthatnám a leveleket?
– Az irodában vannak lefűzve. Viszont nem hiszem, hogy sokat tudna kezdeni velük, nyomozó. Japánul vannak.
– Azt gondoltam, de nem is én fogom átnézni őket, hanem a technikusok. Miss Kajó, tudom, hogy ez nagy kérés, de elmehetünk most értük?
– Persze. Adjon egy percet, felkapok valamit.
Beszaladt a hálóba, aztán percekig bámulta kétségbeesetten a ruháit. Mégis, mi a csudát vegyen fel? Némi hezitálás után kiválasztott egy tört fehér, zárt nyakú, rövid ruhát választott, amit még Amerikában vásárolt. Naemu-szan a kolléganője volt, nyugodtan gyászolhatja, ez a ruha pedig nőies, de mégsem kihívó. Tökéletes erre az alkalomra. Parfümöt szórt magára, és éppen az alapozót kente az arcára, amikor rádöbbent, hogy mit is csinál. Ő most komolyan tetszeni akar ennek a férfinek? Megdermedt. Nem, ez ostobaság. Gyorsan elsimította a krémet, ha már feltette, de a szemét juszt sem húzta ki.
Dühösen lépett ki a nappaliba, aztán, a férfit meglátva elpárolgott az indulata.
A nyomozó a vitrines szekrény előtt állt, és a Hinamacuri babákat rejtő, gyönyörű, kézzel festett fadobozt csodálta.
Valószínűleg meghallotta a mozgást, mert anélkül, hogy a lány egy szót is szólt volna, felé fordult.
– Ilyet láttam már korábban. Ugye, ebben tartják azokat a babákat, amik arra az ünnepre kellenek? Lányok napja, ha jól emlékszem.
– Igen, abban vannak.
– Gyerekkori emlék?
Emiko elpirult.
– Olyasmi… – nyögte ki nagy nehezen. Majd biztos elárulja ennek az idegen férfinek, hogy még most is ki szokta tenni az ünnepen? – Mehetünk?
A nyomozó bólintott, és nem kérdezett többet. Emiko felkapta a táskáját, a kabátját, a nyaka köré tekert egy könnyű, cseresznyevirág-mintás sálat, és az ajtóhoz lépett.
Derek a kocsinál kinyitotta az ajtót a lánynak. Emikót meglepte a gesztus, és nem tudta, hogy megköszönje-e. Végül a gyors meghajlás mellett döntött, amivel viszont láthatóan a férfit hozta zavarba. Ezen megkönnyebbülten elmosolyodott.
Az út alatt nem beszélgettek. A nyomozó a gondolataiba merült, a lány pedig nem akarta megzavarni, de végig fájdalmasan tudatában volt a férfi közelségének. Ahogy teltek a percek, különös érzés kerítette hatalmába: szerette volna megérinteni Dereket, akár csak egy pillanatra. Képek villantak át a fantáziáján arról, hogy a nyomozó megállítja a kocsit, hozzáhajol és megcsókolja. A gondolattól zavarba jött, elpirult, forróság kúszott végig a gerincén, ami lassan elborította az egész testét. Kapkodva kioldotta a kendőt a nyakán, kigombolta könnyű kis szövetkabátját, és kétségbeesetten kibámult az ablakon. Egyszerre kívánta és utálta, hogy hamarosan véget ér a közös utazásuk.
A mélygarázs üresen ásított, amikor begördültek. Emiko ezúttal nem várta meg, hogy a férfi kinyissa neki az ajtót, hanem a leparkolás után kipattant, és a lifthez sietett. Derek hosszú léptekkel követte.
A lány a felvonóban sem mert ránézni. Belepillantott a tükörbe, megállapította, hogy a magasságkülönbségük dacára nagyon jól mutatnak együtt. Ettől a gondolattól ismét elvörösödött.
– Úgy tűnik, Morales igazgató nincs bent az irodában. Meg tudja adni az otthoni címét, Kajó-szan?
 A férfi mély hangja áramütésként hatott rá, elsőre fel sem fogta a szavak értelmét. Automatikusan bólintott, de még ekkor sem nézett a nyomozóra. Lehajtott fejjel próbálta a haja mögé rejteni égő arcát.
A harmadik szinten léptek ki a felvonóból, és Emiko mélyet szippantott az otthonos, enyhén gyümölcsillatú levegőből. Morales igazgató nagy hangsúlyt fektetett a falakba épített illatosítókra.
Végigsétáltak az átlátszatlan, füstüveg fal mellett, és a lány benyitott az irodájukba. Belépve először megkönnyebbült, de amikor Naemu-szan asztalára esett a pillantása, megdermedt. Sokáig csak állt mozdulatlanul, és nem bírt közelebb lépni. Most kezdte csak felfogni a történteket, az üres széket, a rendezett irattartókat, a monitor alatt pirosló manekinekót látva. Naemu elment.
– Ha gondolja, visszajöhetünk később is – rezzent fel a nyomozó hangjára.
Némán megrázta a fejét, de mégse bírt beljebb lépni. Derek megérintette a vállát, finoman maga felé fordította, és félresimította a haját az arcából.
– Ne szégyellje! Tudom, mit érez, én is veszítettem már el kollégát.
Emiko nem bírt megszólalni. Torkát elszorította a fájdalom, és a szeméből kigördült egy könnycsepp.
A férfi magához húzta, megsimogatta a hátát, és a lányból kiszakadt a zokogás. Arcát Derek mellkasához simította, és elveszett a nyomozó ölelésében. Még sose érezte magát ilyen biztonságban.
Amikor elapadtak a könnyei, lassan kibontakozott a nyomozó karjai közül.
– Köszönöm, Shaliman-szan – suttogta.
A nyomozó gyorsan ellépett mellőle, és átnyújtott egy csomag zsebkendőt.
A lány hálásan bólintott, de mielőtt megszólalhatott volna, felsivított a férfi telefonja. A nyomozó bocsánatkérő mosollyal intett, és kilépett a folyosóra.
Emiko mély sóhajjal az iratszekrényhez lépett, és próbált a feladatra koncentrálni.
Mire az amerikai visszatért, már a kezében tartotta a mappát, amibe a lakossági leveleket fűzték le.
– Kucumi-szan tájékoztatott – mondta Derek –, hogy megkaptuk az engedély Nodera-szan gépének átnézésére. Azt ide tudja nekem adni?
– Természetesen – nézett fel rá Emiko. – Szeretne mást is átvizsgálni, nyomozó?
– Nem hiszem. Hacsak… A halottkém növényi maradványokat említett, amiket Mrs. Nodera a halála előtt fogyasztott. Van ötlete, mi lehetett?
A lány elgondolkozott.
– Naemu-szan nagyon odafigyelt az étkezésére. Ebédre, ha jól emlékszem, avokádós futomakit hozott salátával. És a nap során megivott legalább húsz csésze teát.
Derek felélénkült.
– Közös teát ittak?
Emiko meglepetten rázta a fejét.
– Nem, mindkettőnknek van sajátja a konyhában. Morales igazgató pedig filtereset iszik. Már amikor teázik.
A nyomozó felnevetett.
– A hangsúlyából ítélve, Miss Kajó, ez felér egy bűncselekménnyel.
– Ez is olyasmi volt, amit sose tudtam megszokni az Államokban – mosolygott halványan a lány. – Idehozzam?
– Inkább azt kérném, hogy mutassa meg nekem az irodát.
– Az egészet? – hökkent meg a lány.
– Dehogy! Csak erre a szintre gondoltam. A bemutatótermet már láttam, a bolt meg nem hiszem, hogy túl érdekes lenne.
– Rendben, úgyse tart sokáig. Ez az iroda hármunké; Naemu-szannal meg Csú-szannal osztozunk, vagyis osztoztunk rajta. Csú-szan a gyakornokunk. Jöjjön, mutatom a többit.
Kiléptek a nagyon modern érzetet keltő folyosóra, és a lány a következő, hullámvonalakkal díszített ajtóra mutatott. – Az ott a férfi kollégák mosdója. Mivel lányok csak hárman vagyunk, a miénk a saját irodánkból nyílik. Mellette a teakonyha található, és ide most be is megyünk.
Derek odabent körbepillantott a barna bútorokon.
– Milyen fából készült? – kérdezte.
– Ez műanyag, nyomozó – nevetett a lány. – Az irodában minden újrahasznosított anyagból készült.
– Morales bútorai is? – csodálkozott a férfi. – Azt hittem, hogy az bőr.
– Azt is mi gyártottuk – rázta meg a fejét Emiko, miközben kinyitotta ez egyik szerényt, és elővett egy gömbölyded, bronzszínű dobozkát, amit apró virágos, japán minta díszített.
– Ez volt Naemu-szan teája. Még két helyiségünk van, az informatikusoké meg az értékesítőké. Akarja látni?
– Mindenképpen.
A következő irodában a hátsó falon boxok helyezkedtek el egymás mellett, mindegyikben falra szerelt monitorral. A szoba közepén egy méretes asztal állt, körülötte kényelmesnek tűnő, kagylószerű támlás székek.
Derek elismerően füttyentett.
– Nagyon innovatív, az egyszer biztos.
– És kényelmes. Az igazgató ragaszkodott hozzá, hogy a kollégák maguk találják ki a dizájnt. Az értékesítők irodáját nem mutatom meg, ha nem bánja, mert az pont olyan, mint a miénk. Csak világosabb.
Derek az órájára pillantott.
– Nem is baj, mert nagyon elment az idő.
Összepakolták a szükséges dolgokat, és pár perc múlva már a lift felé tartottak.
– Ön szerint mikor folytathatjuk a munkát, nyomozó? – kérdezte a lány már a liftben.
– Remélem, hogy a hét végéig tisztázni tudjuk a céget – vonta meg a vállát a férfi. – Persze, ez nagy valószínűséggel az én szerepem végét is jelenti.
– Hogyhogy?
– Nos, tudja Miss Kajó, én csak az amerikai érintettség miatt veszek részt a nyomozásban. Ha ezt a részét lezárjuk, akkor nekem nincs több dolgom.
– És akkor hazautazik?
– Igen, jövő csütörtökön.
Közben leértek a garázsba, ahol már legalább hat rendőr serénykedett.
Emiko meglepetten nézett rájuk.
– Azt hittem, hogy az éjjel befejeződött a helyszínelés…
Derek kinyitotta neki a kocsi ajtaját.
– Igen, de, mint említettem, felmerült egy újabb körülmény.
– A levélíró?
– Gyors következtetés, kisasszony. – A nyomozó kifelé menet felvillantotta a jelvényét a sorompónál strázsáló rendőr előtt. – Azonban igaza van. Úgy gondoljuk, hogy járt itt egy idegen Mrs. Nodera halála idején.
Emikónak elakadt a lélegzete.
– Megtámadták? – kérdezte rekedten.
– Ezt még nem tudjuk. – A férfi aggódva pillantott rá. – Minden rendben, Kajó-szan? Egészen elsápadt.
– Igen, Shaliman nyomozó, csak, tudja, a levelek között találtam olyat, amit nekem címeztek.
Derek elgondolkozott.
– Azt hiszem, ez kicsit más megvilágításba helyezi a dolgokat – mondta végül lassan, a szavait gondosan megválogatva.
Emiko lakása előtt, miután leparkoltak, a férfi a lány felé fordult.
– Miss Kajó, én most fel fogom kísérni, és átvizsgálom a lakást, ha megengedi. Aztán intézkedek a védőőrizetről. Megtenné, hogy nem hagyja el a lakást addig, amíg ki nem derítjük a fenyegető kilétét?
Emikót megijesztette a férfi aggodalma.
– Gondolja, nyomozó, hogy veszélyben vagyok?
– Nem tudom, Kajó-szan. De mindent meg fogok tenni azért, hogy biztonságban legyen, ezt megígérem.
A lány megnyugodva bólintott. Fogalma sem volt, miért bízik meg ebben a férfiben ennyire, de neki el tudta hinni, hogy minden rendben lesz.

*

Derek percekig ült a kocsiban a rendőrőrs előtt, és bámult ki az ablakon. Nem tudta eldönteni, hogy mit is érez valójában. Egyfelől, mint mindig, most is izgalommal töltötte el a nyomozás. Különleges kegynek találta a sorstól, hogy ezúttal idegen környezetben nyílt lehetősége rá – ez sokkal jobb, mint a száraz tanulmány írása a japán rendőri módszerekről –, másfelől viszont ez a lány összezavarta. Hiromotót kezdte komolyan megkedvelni, Emiko pedig a japánhoz tartozott, viszont... na, igen, azt a szikrázást, ami szinte tapinthatóan ott vibrált, valahányszor a lány közelébe került, nem tudta figyelmen kívül hagyni. Persze, nézhetné onnan is, hogy ez is csak egy nő a sok közül. Az ügy egyik szereplője. Akkor viszont miért fogta el az aggodalom attól a gondolattól, hogy a lány veszélyben lehet?
Sóhajtva nyúlt a kabátjáért, amit a hátsó ülésre dobott korábban, és akkor meglátta a lány kendőjét lecsúszva az utasülés mellett.
Amikor felemelte a könnyű, fehér, apró virágokkal díszített selymet, megérezte Emiko parfümjének illatát. Megszédült. Nem, ez nem egyszerűen csak vonzalom. Ő akarja ezt a lányt!
– Ostobaság! – sóhajtott fel, és kikászálódott a járműből, a kendőt pedig zsebre gyűrte.
Az irodában Hiromotót a monitora előtt találta.
Derek letette az asztalra az áldozat laptopját, odahúzott egy széket a szomszéd asztaltól, és várakozóan a japánra nézett. Beletelt egy kis időbe, mire a másik férfi felfogta a jelenlétét, és ránézett.
– Mire jutottál, Derek-szan? – kérdezte, és láthatólag fel sem tűnt neki, hogy japánul szólalt meg.
– Elhoztam néhány fenyegető levelet, amit Mrs. Nodera kapott. Főleg csak szidalmazás, semmi konkrét fenyegetést nem olvastam bennük, de a rossz hír, hogy Kajó-szannak is küldtek ilyeneket. Úgyhogy javasolnék számára egy védőőrizetet.
Hiromoto megdermedt.
– Gondolod, hogy veszélyben lehet?
– Nem zárnám ki a lehetőségét. Emellett elhoztam az áldozat laptopját, ahogy kérted. Morales igazgatóval még nem sikerült beszélni, viszont megtudtam, hogy Mrs. Nodera utoljára salátát és... izé... avokádós futomakit evett, ami igencsak növényi eredetű. Ez magyarázhatja a gyomrában talált maradványokat, de elhoztam a teakeverékét is, hogy a laborosok megvizsgálhassák. Te mire jutottál, Hiromoto-szan?
A japán az ajkába harapott.
– Mit szólnál egy ebédhez, Derek-szan? Utána elmehetnénk együtt az igazgatóhoz is.
Az amerikai mosolyogva felpattant.
– Tudsz valami jó helyet a közelben?

*

Hiromoto kirendelt egy járőrt Emiko lakásához, aztán leadták a laptopot meg a teásdobozt, és elsétáltak a Hiromoto által választott gyorsétteremig. Derek érdeklődve pillantott körbe; az egyszerű, zöld terítős asztalok meg a vaskos, barna, műbőr huzatú fotelekkel berendezett, világos helyiség egyfajta otthonos érzéssel töltötte el.
Miután leültek az egyik szabad, kétszemélyes asztalhoz, és odébb tolták a vizeskancsót. Kucumi nyomozó kitette a telefonját, és kikapcsolta.
– Amit most mondok, kettőnk között kell, hogy maradjon. Értesz engem, Derek-szan? – kérdezte angolul.
Az amerikai némán bólintott, de felemelte a kezét.
– Mielőtt bármit is mondanál, rendeljünk! Éhen halok.
Hiromoto kisfiús mosolyt villantott rá.
– Mit szoktál enni általában?
– Otthon hamburgert vagy gyrost. Amióta Japánban vagyok, azt, ami megtetszik – vont vállat az amerikai. – Tudsz esetleg javasolni olyat, amit érdemes kipróbálni?
– Azt tudom, hogy a rámen itt nagyon finom, de gyere, nézzünk szét!
A pulton kihelyezett műanyag ételeket nézegetve Hiromoto Derekhez fordult.
– Azt hiszem, a kettest javasolnám. Próbáltad már?
– Nem igazán szoktam levest enni – vonta meg a vállát a kérdezett. – De, gondolom, ez kicsit több annál. Egyszer, még otthon kipróbáltam a mizót, de bevallom, nem nagyon ízlett. Azért, rád való tekintettel ennek most adok egy esélyt. Viszont kétlem, hogy csak egy rámennel jól laknék.
Hiromoto mosolyogva ingatta a fejét, miközben Derek a pult melletti automatán megnyomott egymás után három gombot.  
– Te melyiket szeretnéd? – fordult az amerikai a japán nyomozóhoz. – A vendégem vagy.
– Ez igazán nagylelkű tőled – hajolt meg Hiromoto. – Az egyest szeretném.
Derek fizetett, aztán a jeggyel a kezükben visszaültek az asztalukhoz.
– Amíg várunk, gyorsan elmondom, amit megtudtam – mosolygott Hiromoto, miután a pincér magukra hagyta őket. – Utánakérdeztem az emberünknek. Nodera-szant mindenki kemény zsarunak tartotta. Kérlelhetetlennek. Bárkivel képes volt szembeszállni az igazáért, gyűlölte a korrupciót. Egyszer még a tulajdon társát is őrizetbe vette, amikor az gyanúba keveredett. Több panasz is érkezett ellene a letartóztatottaktól, de a vádakat sosem sikerült bizonyítani. Viszont nagyon eredményes volt a bűnöltözésben, ezért legalább annyiszor kapott kitűntetést, mint megrovást. Egyszer még a rendőrfőnök életét is megmentette sok más rendőrével egyetemben. Aztán az utolsó nyomozása alkalmával a gyanúsítottat egy háztetőig üldözte, ahol a férfi levetette magát. A társa késve ért a helyszínre, nem tudta érdemben igazolni, hogy baleset történt, csak Nodera-szant találta a helyszínen, akinek meglőtték a térdét. Az esetnek több furcsa aspektusa is akadt, de végül lezárták a nyomozást, Nodera-szant pedig nyugdíjazták. A gyógyulása után állítólag az alkoholhoz nyúlt. Ezekben a hónapokban a felesége többször feljelentést tett ellene bántalmazásért, de a helyszínre kiérkező járőrök előtt mindig visszavonta a vádakat. A feletteseim és a társam is nyomatékosan figyelmeztettek, hogy ne kérdezősködjek. Bárhogy is történt, zárjam le a nyomozást balesetként, mivel nem kellene egy többszörösen kitüntetett, nyugdíjas rendőrt besározni. – Elhallgatott, amikor a pincér az alaposan megrakott tálcával egyensúlyozva megállt mellettük.
Derek éhesen pillantott végig az elé varázsolt lakomán, de uralkodott magán, és nem nyúlt az evőpálcikáért.
– Értem. Tehát ez a rendőrfőnök részéről egyfajta hála? – vette fel a társalgás fonalát, miután a felszolgáló magukra hagyta őket.
Hiromoto elvigyorodott.
– Láss hozzá nyugodtan, közben is tudunk beszélgetni.
Derek hálásan pislogott, és az ételre vetette magát.
A társa is felvette a saját evőpálcikáit, és összeesküvő stílusban közelebb hajolt.
– Olyasmi. Úgy hiszem, Nodera-szan többet tud, mint egyesek szeretnék.
– De, ha olyan kérlelhetetlen volt, akkor miért lenne benne az eltusolásban?
– Megváltozott a sérülése óta. Mocskos ügyekbe keveredett, és nem vagyok biztos abban, hogy még mindig tudja, melyik a jó oldal.
– És te mit gondolsz, Hiromoto-szan? Engedelmeskedjünk?
– Nem. Most is az a véleményem, mint a kocsiban: ha ő bántotta a feleségét, netalán köze volt a halálához, azt ki kell nyomoznunk. De, ha te ki akarsz…
Derek közbevágott:
– Én is így gondolom. Az a nő megérdemli az igazságot. Ha baleset volt, akkor pedig még jól is elsülhet a dolog, hiszen egyúttal a férjet is tisztázhatjuk a volt kollégák előtt.
– Akkor ezt megbeszéltük. És mit súg az ösztönöd? Morales igazgatónak lehetett köze a dologhoz?
– Legfeljebb nagyon közvetetten. Az a kivett pénz nem hagy nyugodni, de a zaklatót komolyabb nyomnak érzem.
– Szóval mégse a férj tette? – mosolygott csúfondárosan a japán.
– Azt nem mondom, hogy nem verte az asszonyt, és, ha igazam van, azért bűnhődnie kell. De nem hinném, hogy köze lenne a halálához.
– Rendben. Akkor előbb az igazgató, aztán Nodera-szan. Remélem, hogy a technikusok is jutnak valamire.
Derek nagyvonalúan kifizette mindkettejük ebédjét, aztán a kocsiban ülve a társához fordult.
– Hiromoto-szan, ami Kajó-szant illeti… – Megakadt.
– Igen?
– Csak aggódom a biztonsága miatt. Gondolod, hogy elég az őrizet?
– A legmegbízhatóbb járőrünket állítottam az ajtajához. Nem hiszem, hogy gond lenne. Emiatt ne csinálj magadnak problémát, Derek-szan!
Az amerikai meglepetten nézett. Ha az ő barátnőjéről lenne szó, biztosan jobban aggódna, mint a japán, de ahány ház…
Közben leparkoltak meglehetősen réginek tűnő, kicsi ház előtt. Derek megnézte a jegyzetét, amibe az igazgató címét írta fel, de tényleg jó helyen jártak.
– Azt gondoltam volna – szólt Hiromoto meglepett hangon –, hogy egy modern lakást bérel valahol a belvárosban.
– Vagy egy drága szállodai szobát – bólintott az amerikai. – Persze lehet, hogy nem is ő választotta.
– Az ő pozíciójában biztosan volt beleszólása. Ez, mondjuk árnyalja a róla kialakult első benyomásomat.
– Az enyhén alkoholista barbárét? – nevetett fel Derek önkéntelenül. – Szerintem pont rossz passzban kaptuk el. De mindjárt kiderül.
A szokatlanul magas, kovácsoltvas kerítésbe ágyazott kapuhoz lépve a japán nyomta meg a csengőt. Derek közben elgondolkodva szemlélte a bejárati ajtó melletti lépcsőkre helyezett kő virágtartókat. Az egész valahogy nem stimmelt.
Morales igazgató személyesen nyitotta ki nekik a kaput. A férfi ezúttal sötétszürke melegítőt viselt, fehér pólót meg egy strandpapucsot. Derek csaknem felnevetett a látványtól.
– Nyomozók! Sikerült megoldani az ügyet? Folytathatjuk a munkát?
– Nem azért jöttünk, uram. Feltennénk még néhány kérdést, ha nem bánja.
– Mint már mondtam, szívesen együttműködök a hatóságokkal. Jöjjenek be!
A ház belülről egészen másképp festett. Nemrég újíthatták fel, mégpedig pazarul, a japán minimalista elveket teljesen figyelmen kívül hagyva. A hatalmas, bőrborítású ülőgarnitúra meg a méretes komód is jobban illett volna egy amerikai nappaliba, mint ebbe a környezetbe. A két zsaru összenézett, és Derek mosolyogva megvonta a vállát.
A házigazda hellyel és itallal kínálta őket, aztán elhelyezkedett velük szemben az egyik fotelben.
– Kérdezzenek nyugodtan, uraim!
Hiromoto elővette a jegyzetfüzetét.
– Morales igazgató, úgy tudjuk, hogy ön nemrég nagyobb összegű készpénzt vett ki a cég számlájáról. Megkérdezhetem, hogy miért?   
 A hatalmas férfi kedélyesen elvigyorodott.
– Erre igen egyszerű a válasz, nyomozó. A cégünk roppant sikeres, és ezért új telephelyen kell építenünk egy másik üzemet. Viszont az önök bájos országában az emberek valamiért nem bíznak a külföldiek banki tranzakcióiban, ezért a telek eladójának készpénzben kell fizetnem a foglalót.
– Ezt ellenőrizhetjük?
– Természetesen. Rögtön megadom a partner elérhetőségét. Van más kérdésük is?
Hiromoto határozottan bólintott.
– Szeretnénk megnézni az üzemet, és beszélni a szomszédokkal, ha lehet.
– Bármit, amit szeretnének. Mikor akarnak kimenni?
– Most.
– Rendben. Felhívom az üzemvezetőt, hogy vezesse körbe magukat. Azt megkérdezhetem, hogy miért van erre szükség?
– Okunk van feltételezni, hogy valakinek nem tetszett az önök tevékenysége. Vagyis inkább az amerikai kötődés.
– Ó. És miért gondolják ezt?
– Főként a levelek miatt.
– Milyen levelek? – hajolt előre döbbenten az igazgató.
– Nodera-szan és Kajó-szan is kapott korábban néhány szidalmazó levelet. Nem említették önnek?
Morales megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem szóltak róla. Valakinek baja volt a céggel?
– Inkább úgy mondanám, hogy az nem tetszett a küldőnek, hogy japánként egy amerikai cégnek dolgoznak.
– De a cég nem is amerikai!
– Mi tudjuk, de a levélíró, ezek szerint nem.
Morales elgondolkozott.
– És lehetett ennek az alaknak köze Naemu halálához?
– Még nem tudjuk. Viszont egy ismeretlen behatolt a mélygarázsba nem sokkal Nodera-szan halála előtt.
– Azt meg hogy…?
– Mivel a területet nincs elzárva, még egy sorompó sincs, nem igazán volt nehéz dolga.
– Ó, istenem! De feljebb nem jutott, ugye? És azok a levelek… fenyegetőek?
Derek megnyugtató hangon átvette a szót.
– Még tart a vizsgálat, viszont tudnunk kell, hogy akarhatott-e valaki ártani a cégnek, ezért fogunk most kimenni a telepre.
– Persze! Rögtön telefonálok.
Az igazgató gyorsan feljegyzett néhány sort egy jegyzetlapra, és átnyújtotta Hiromotónak.
– A telek eladójának az elérhetőségei. Nyomozók, megtennék, hogy értesítenek, ha újabb információhoz jutnak?
Kucumi nyomozó szertartásosan meghajolt.
– Haladéktalanul, Morales igazgató, amennyiben érinti a céget.
Az amerikai óriás összetörten bólintott.
– Köszönöm, nyomozó. Kikísérem magukat.
Már az ajtónál jártak, amikor Derek megtorpant.
– Mr. Morales, még egy kérdés. Tudott ön arról, hogy Mrs. Nodera teljesítményfokozót szedett?
A kérdezett az ajkába harapott, és lassan bólintott.
– Igen. Adderallt, ha jól emlékszem.
– És ezt honnan tudja?
– Három hónapja, a legutóbbi hazautazásom előtt megkért, hogy vegyek neki.
– És ön teljesítette a kérését? – Kucumi nyomozó hangja rettentően szigorúan csendült.
– Természetesen nem – pillantott az igazgató a kérdezőre. – Ismerem a vonatkozó japán törvényeket. Sose hoznék be illegálisan amfetamint. De később azt mondta, hogy már nincs is rá szüksége.
– Ez mikor történt?
– Nagyjából két hete. Miért fontos?
Hiromoto ismét mereven meghajolt.
– A nyomozás része. Köszönjük az együttműködést!
A kocsiban Derek nem állta meg.
– Ezt miért mondod neki mindig?
Hiromoto meglepetten nézett vissza.
– Nem így szokás nálatok?
– Szerintem te túl sok amcsi filmet nézel – nevetett Derek. – Elég színpadiasnak hat.
– Szerintem meg tök menő.
– Ha te mondod… Hova megyünk először?
– Az üzembe, amíg még világos van. Holnap pedig kikérdezzük a telek eladóját. Egyetértesz?
– Teljesen. Bár most öt óra harminc van – pillantott a csiklóján hordott időmérőre. – Nem hiszem, hogy naplemente előtt odaérnénk.

*

Hiromoto leállította a motort a gyártelepnél. Az automata kapu előtt megálltak, de mielőtt bármit is tehettek volna, felvillant a kerítés feletti lámpa, és az ormótlan szerkezet lassan oldalra csúszott.
Egészen az épület főbejáratáig gurultak, kiszálltak a Nissanból aztán csak nézték a lemenő nap fényében fürdő, hatalmas fémkígyóként kanyargó épületet. A bejárat előtt mély keréknyomok szántották a puha földet, és Dereknek eszébe jutott, hogy reggel még félcipőt akart venni, de aztán visszament az óráért. A társa roppant divatos, ám kevéssé praktikus lábbelijére nézve elvigyorodott.
– Ha gondolod, bemegyek egyedül – ajánlotta.
– Köszönöm, Derek-szan, de megoldom. Remélem, hogy odabent már jobb a helyzet.
Elindultak az átlátszatlan automata ajtó felé, de csak pár lépést tettek meg, amikor az kinyílt, és egy fiatal, kedvesen mosolygó, szemüveges férfi sietett eléjük.
– Biztosan önök a nyomozók. Kérem, jöjjenek be! – Meghajolt külön mindkettejük felé, és széles gesztusokkal invitálta őket befelé. – Imada Giicsi üzemvezető vagyok. Kérem, bocsássanak meg a sárért és a rendezetlen körülményekért! 
Hiromoto összeszorított szájjal bólintott.
– Körbevezetem magukat, ha kívánják, de az irányítóterem monitorain is elég jól lehet látni az üzemet, ha nincs kedvük bejárni az egész komplexumot.
– Elég lesz a monitoron megnéznünk – vonta meg a vállát a japán nyomozó. – Egyébként is csak pár rutinkérdést szeretnénk önnek feltenni.
Az üzemvezető előresietett, és kitárta előttük a vezérlő ajtaját.
Odabent, mint egy űrközpont irányítótermében, számtalan monitor közvetítette a képeket, berendezések pittyegtek és villogtak mindenütt.
A szemüveges férfi eléjük gördített két széket, és ő maga is lehuppant egy harmadikra.
Hiromoto beletörődve sóhajtott, leült, elővette a jegyzetfüzetét, viszont Derek nem bírt a kíváncsiságával, és felfedező útra indult a monitorok között. A kihallgatást csak fél füllel halotta.
Ami elsőként szemet szúrt neki, az a hihetetlen tisztaság volt, aztán az ügyes tervezés. A kijelzők, és a falra rögzített folyamatábra alapján végigkövette a folyamatot, és elámult a zseniális, időtakarékos tervezésen.
Mire visszaért a társához, Hiromoto és az üzemvezető sűrűn hajlongva búcsúzkodtak.
Imada-szan a kocsiig kísérte őket, és többször meghajolva jó utat kívánt.
Amint kigördültek a kapun, Hiromoto Derekre pillantott.
– Ettől nem jutottunk előrébb. Imada-szan rendkívül lelkes, boldog, hogy itt dolgozhat, remek a fizetése, imádja a munkáját, a technológia csúcs szuper, a szomszédok szeretik őket, ide hordják a szemetüket, szóval igazán minden rózsaszín. Te találtál valamit?
– Még egy porszemet sem. Leginkább úgy mondanám, hogy ez az üzem minden értelemben tiszta.
– Akkor csak azt nem értem, hogy ha ez a feldolgozó ennyire remek, akkor kinek csípte a szemét?
– Hiromoto-szan, amennyire tudom, a levelek Nodera-szant azért szapulták, mert japán létére amerikaiaknak dolgozott. Szóval, lehet, hogy a telepnek tényleg semmi köze sincs az ügyhöz.
– Igen, én is így érzem. Visszaviszlek az őrsre, holnap pedig folytatjuk.
Derek hátrahajtotta a fejét az ülésen, próbált ébren maradni, aztán arra eszmélt, hogy a Nissan enyhe döccenéssel lehajt a Takasakin átívelő hídról. Innen már csak pár perc az őrs.
Feljebb tornázta magát az ülésen.
– Mindjárt mehetsz aludni, Derek-szan – nézett rá a társa.
Az amerikai bizonytalanul bólintott, és még akkor is álmosan pislogott, amikor átült a szörnyszülött Hondába. Legszívesebben tényleg a szállására hajtott volna, viszont a zsebében lapuló cseresznyevirágos, illatos kendő nem engedte.
A lány háza előtt percekig bámult ki az ablakon. Mi a vihart keres itt? Persze túlságosan is jól tudta a választ, de azért próbált értelmes magyarázatot találni a saját viselkedésére.
Végül mély sóhajjal kikászálódott a kocsiból, és az utca túloldalán parkoló rendőrautóhoz sétált, messziről felmutatta a jelvényét, és a legördülő ablaktól tisztes távolságban meghajolt.
– Shaliman nyomozó vagyok. Minden rendben volt eddig… – a járőr névtáblájára pillantott – Nisi járőr?
A japán rendőr figyelmesen nézte az arcát, aztán megfontoltan bólintott.
– Igen, nyomozó. Nem történt semmilyen incidens, vagy bármilyen mozgás. Senki sem érkezett és nem is távozott Kajó-szantól.
– Csodálatos. Nisi járőr, innentől átveszem. Nyugodtan hazamehet.
A japán összeszűkült szemmel méregette egy darabig, majd ültében meghajolt.
– Igenis, nyomozó. Viszontlátásra!
– Jó éjt! – intett Derek, és a ház felé indult.
Amikor meghallotta a motor hangját, valamiért megkönnyebbült.

*

A lány meglepett arccal nyitott ajtót.
– Történt valami, Shaliman-szan?
Derek végignézett Emikón, és megdörgölte halántékát. A lány mindössze egy hosszú, fehér inget viselt, ami ugyan mindent takart, de sokat sejtetett.
– Nem, Miss Kajó, csak aggódtam a biztonságáért. Minden rendben?
– Igen, nyomozó. Bejön?
– Csak, ha van kávéja – mosolyodott el fáradtan az amerikai.
Emiko mosolyogva bólintott, és ellépett az ajtótól.
Derek az előszobában levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, aztán az egyik vendégpapucsba lépve követte a lányt az apró konyhába. Fáradtan lehuppant az egyik székre a kihajtható asztal mellett, és kábultan figyelte a lányt, aki gyakorlottan bűvészkedett a kicsi, kotyogós kávéfőzővel.
– Nincs már késő az ilyesmihez? – intett Emiko megfordulva a tűzhely felé.
– A kávéhoz sosincs késő – vonta meg a vállát a nyomozó. – De ma különösen. Ez egy ritka nehéz nap volt.
– Elhiszem. – Emiko leült vele szemben. – Gondolom, otthon zűrösebb esetei is vannak ennél.
– Előfordul. Viszont itt teljesen idegen a környezet, nehezen követem a motivációkat és a nonverbális jeleket.
– Nem vagyunk mi annyira mások, Shaliman-szan, higgye el! Csak kövesse az ösztöneit, és nem lesz baj.
Derek csodálkozva, és teljesen elbűvölten bámulta a lányt.
– Miss Kajó, elképesztő, mennyire bízik bennem, pedig még csak… te jó ég, még csak ma délelőtt találkoztunk!
Emiko oldalra hajtotta a fejét, és káprázatos mosollyal ajándékozta meg.
– Nem gondolom, hogy az ilyesmi idő függvénye lenne. Ön meg egyébként is rendőr, Hiromoto-szan társa, és jelenleg a védelmezőm. Butaság lenne, ha nem bíznék meg önben.
Egymás szemébe néztek, és Derek tagjaiból kiszaladt az erő. Nem bírta elszakítani a pillantását, vagy bármi másra gondolni, csak hogy megérintse a fényes, fekete tincseket, ajkával végigsimítsa a lány hófehér nyakát.
Kábulatából különös hörgés rántotta ki. Az évtizedes rutin, és a fáradtság megtette a magáét: felpattanva pisztolyt rántott, és kis híján lelőtte – a kávéfőzőt. Amikor felfogta a helyzetet, lassan leengedte a fegyvert, és megfordult. Zavart pillantása találkozott Emiko döbbent tekintetével. Egy pillanatnyi csend után Derek szégyenlősen elmosolyodott, és megvonta a vállát. A lány kedvesen elmosolyodott, gyengéden kivette a férfi kezéből a 38-ast, letette az asztalra, és a tűzhelyhez lépett.
– Szerintem annyira nem lesz rossz, hogy szét kelljen lőnie – pillantott vissza a válla fölött.
Derek lerogyott a székre, és kirobbant belőle a megkönnyebbült nevetés. Mire csillapodott a roham, Emiko már elé rakta a gőzölgő csészét.
– Nem tudom, hogy issza. Van itthon cukor, méz, talán tej is…
– Ne fáradjon, Miss Kajó, feketén szoktam. – Belekortyolt a forró, fekete italba, aztán elfintorodott. – Lehet, hogy mégis le kellett volna lőnöm – sóhajtotta.
– Ennyire rémes? – ijedt meg a lány.
Derek megrázta a fejét.
– Tudja, kisasszony, a bizalma őszinteséget követel. Szerintem egész életemben nem ittam még ilyen borzalmat.
– Sajnálom, nyomozó! Én nem szoktam kávézni. Ez is csak azért van itt, hogy amikor édesanyám meglátogat, akkor meg tudjam kínálni.
– És a kedves mama meg szokta inni? – szörnyedt el a férfi.
– Most, hogy így kérdi… Esetleg főzhetek egy teát…
– Maradnék a víznél, ha nem bánja. Tényleg, nem éhes?
– Te jó ég, nyomozó, nem akarhatja, hogy főzzek magának!
– Nem akartam, de miért is…?
– Nos, a kávémból talán már sejtheti, hogy nem vagyok egy Jamie Oliver. Nem venném a lelkemre, ha enne a főzömből.
Derek elvigyorodott.
– Értékelem az őszinteségét, kisasszony. Arra gondoltam, hogy rendelhetnénk valamit.
– Nem igazán van étvágyam, de persze, tudok egy jó éttermet a közelben.
A férfi elcsodálkozott.
– Nem éhes?
– Nem, tényleg.
– Miss Kajó, ha nem eszik, legyengül, azzal pedig az én dolgomat nehezíti meg. Evett ma már?
– Természetesen. Nem emlékszik, nyomozó, hogy együtt reggeliztünk?
Derek a fejét ingatta.
– Láttam, hogy mit evett ma reggel, Kajó-szan. Az egy beteg macskának sem lenne elég. Később az alvásából ébresztettem, amióta hazajött meg nem érkezett önhöz senki. Itt sem látom nyomát ételhordó doboznak, vagy főtt ételnek.
A lány az ajkába harapott.
– A francba, lebuktam. Igaza van, nyomozó. Mit enne?
– Nekem mindegy, csak legyen benne hús.
– A szusit szereti?
– Persze, ha gyorsan kiszállítják.
– Azzal nem lesz gond, itt van az utcában az étterem, a konyhájuk meg hajnal egyig üzemel. Akár el is szaladhatnánk érte.
– Nem biztos, hogy ez jó ötlet...
– Ó, tényleg, itt kell maradnom. Akkor várjon egy percet, megrendelem telefonon. 
Miután a lány letette a telefont, Derek kiiöblítette a csészéjét, és a lányhoz fordult.
– Mihez lenne kedve, amíg várunk?
– Nem is tudom. Mielőtt megérkezett, egy filmet néztem. Valami romantikus amerikai darab, de nem figyeltem a cselekményre.
– Csatlakozhatok?
– Éppen kérni akartam rá. De csak akkor, ha szívesen néz ilyeneket.
– Nem szoktam. Mondjuk, filmeket alapból nem nézek.
– Akkor hogyan szokott kikapcsolódni?
– A szabadnapjaimat a barátaimmal vagy a kollégáimmal szoktam tölteni, munkanapokon meg örülök, ha ágyba jutok.
Emiko sajnálkozó fintorral bólintott.
– Hát akkor most itt a remek alkalom. – Elindult a szoba felé, Derek meg kedvtelve figyelte táncos lépteit.
Elhelyezkedtek egymás mellett a heverőn, a lány visszalépetett a főmenübe, majd elindította élőről a filmet.
Tíz perccel később a férfinek már fogalma sem volt, hogy milyen rendezvényen van. Belesüppedt a kanapéba, a szemhéja kezdett leragadni, tagjait ólmos fáradtság öntötte el. Már éppen elmerült volna az álomban, amikor csöngettek.
Derek mély sóhajjal feltápászkodott, és kiment ajtót nyitni.
A futár arcán nem látszott meglepődés, udvarias hajlongások közepette nyújtotta át a dobozokat.
Mire visszaért a szobába, Emiko már előkészítette az asztalt. Csendes egyetértésben, némán láttak neki az ételnek, de Derek ráébredt, hogy neki sincs étvágya.
– Nem ízlik, nyomozó? – csodálkozott rá a lány.
– Nagyon finom – vonta meg a vállát a férfi –, csak lehet, hogy túl fáradt vagyok már hozzá.
– Hazamegy?
– Dehogy! Már, persze, ha nem bánja, hogy maradok.
– A legkevésbé sem. Viszont akkor főzök egy teát. Ezt most nem ússza meg, nyomozó!
Mikor a bögrét a vendége kezébe nyomta, a lány félrehajtott fejjel a szemébe nézett.
– Folytatjuk a filmet?
Derek beleszimatolt a gőzölgő italba, és egész tűrhetőnek találta.
– Hogyne – bólintott.
Ismét elhelyezkedtek a kanapén, de Dereket nem ragadta magával a cselekmény.
Lassan lecsatolta az óráját, letette a heverő melletti kisasztalra, kigombolta az ingét, és hátrahajtotta a fejét.
– Nagyon szép az órája – intett a lány a lerakott darab felé. – Családi örökség?
– Úgy valahogy. Még a dédnagyapámé volt. Tudja, Miss Kajó, ez az egyik családi hagyományunk. Az elsőszülött fiú megkapja az órát, mert szerencsét hoz.
Emiko leállította a filmet, és teljes figyelmével felé fordult.
– Van több hagyományuk is?
Derek elmosolyodott.
– Igen. Például a japán nyelvtudás.
Emiko döbbenten nézett rá.
– Ezt hogy érti?
– Tudja, erről nem igazán szoktam beszélni.
– Ne haragudjon, nyomozó, nem akartam faggatni.
– Nem vettem annak, Kajó-szan. Nem titok, csak egyszerűen eddig még sosem kérdezett rá senki. Azt tudják a főnökeim, hogy beszélek japánul, ezért is küldtek ide engem. Csak azt nem kérdezték, hogy miért tanultam meg a nyelvet.
– Akkor én most megkérdezem: miért?
A férfi egy pillanatig kutatón nézett a lány szemébe.
– Lehet, hogy nem fog tetszeni a válasz.
– Lehet. De attól még elmondhatja.
– Tudja, Kajó-szan, a dédnagyapám vadászpilóta volt. Ezt az órát akkor kapta a dédnagyanyámtól, amikor elment a háborúba a japán frontra, mert szerencsét hoz. És tényleg így történt: az öreg még a harcok elején fogságba esett, aztán az órája megtetszett az egyik őrnek. Ételt kínált érte, de a dédnagyapó inkább azt kérte, hogy tanítsa meg japánul. Ez később nagyon hasznosnak bizonyult, mert ő lett a többi rab tolmácsa. Túlélte a fogságot, és még az őrrel is annyira összebarátkozott, hogy hazatérésekor visszakapta az óráját. Úgy gondolta, hogy az életét ennek a két dolognak, az órának meg a japán nyelvtudásnak köszönheti, ezért megtanította a fiát a nyelvre. A nagyapám felnőttként nyitott egy boltot, ahol kezdetben japán ajándéktárgyakat árultak. Később apám vette át az üzletet, és megváltoztatta a profilt is: elektronikai berendezéseket importáltak innen. Apám remek üzleteket kötött, főleg a nyelvtudása miatt.
– És az óra tényleg szerencsét hozott később is?
– Nos, ez nézőpont kérdése – nevetett Derek. – Nagyapó állítólag az óra miatt ismerkedett meg a nagyival, aki éppen egy állásinterjúra sietett, amikor elkezdett zuhogni az eső. Az óráját elhagyta, csak azt tudta, hogy késésben van. Teljesen véletlenül nagyapótól kérdezte meg a pontos időt, aki nemcsak azt mondta meg neki, hanem odaadta az esernyőjét is. A nagyi megkapta az állást, és később, amikor véletlenül megint találkoztak, egymásba szerettek.
– Ó, de romantikus!
– Az lenne?
– Határozottan. És az édesapja…?
– Ő javíttatni vitte az órát, de a mester éppen beteg volt, és a lánya vezette átmenetileg a boltot.
Emiko bájosan felnevetett.
– Várjon, kitalálom! Ő lett az édesanyja?
– Majdnem. A húga. De ez az óra indította el az eseményeket.
– Ez tényleg hihetetlen! És önnek hozott már szerencsét?
– Többször is, egyszer még az életemet is megmentette.
– Hogy érti?
– Az első munkanapom volt a rendőrségnél. Egész éjjel rettenetesen izgultam, nem bírtam aludni, aztán hajnalban kidőltem, és nem ébredtem fel az ébresztőre. Teljesen véletlenül a lakótársam ébresztett, aki éjszakai műszakban dolgozott egy bárban. Siettem, kapkodtam, és már csak az ajtó előtt vettem észre, hogy bent hagytam az órát. Mivel megesküdtem apámnak, hogy mindig nálam lesz, ezért visszamentem, így lekéstem a metrót. Mint később kiderült, az a szerelvény balesetet szenvedett és kigyulladt. Huszonketten haltak meg.
– Ez döbbenetes! Akkor megértem, hogy nem cserélte le valami modern darabra.
– Már teljesen megszoktam, bár az akadémián sokat ugrattak miatta. – A lányra pillantott. – Most maradinak tart, igaz?
– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Emiko. Felvette a földről a nyomozó érkezésekor földre szórt bolyhos plédet, és magára terítette. – Gondolom észrevette, Shaliman-szan, hogy nekünk mennyire fontosak a tradíciók.
– Valami feltűnt. De, felteszem, ez az önök családjában még érdekesebben alakul.
– Mire gondol?
– Nos, az, hogy az édesanyja amerikai, gondolom, fura helyzeteket szül.
Emiko elgondolkozott, aztán halkan felnevetett.
– Na, igen. Amikor a szüleim egymásba szerettek voltak zűrös szituációk, a nagyszüleim nem is nagyon örültek a dolognak, egyik részről sem. Aztán anyu ide költözött, és próbált megfelelni az elvárásoknak, de néha nem lehetett egyszerű a dolga. Emlékszem, például, amikor úgy hat éves lehettem, kitette a babákat a lányok ünnepén, de akkor kezdődött a betegsége, és, szóval elfelejtette eltenni őket az ünnep végén.
Derek pislogás nélkül nézett rá, aztán megszólalt:
– Tudom, hogy most barbárnak fog tartani, de halvány fogalmam sincs, hogy ez miért gond.
Emiko kuncogott.
– Hát, neki sem volt. Röviden a lényeg: a babákat azért teszik ki, mert, ha nem, akkor a lány nehezen fog férjet találni, ha pedig nem kerülnek vissza március harmadikán a dobozba, akkor minden egyes nap egy évet jelent pluszban, amivel csúszik a lány házassága.
A nyomozó elgondolkozott.
– Mihez képest?
– Fogalmam sincs. De akkor anyu nagyon rosszul volt, és elfelejtette eltenni.
– És az édesapja?
– Ő éppen akkor az Államokba dolgozott. Két hónapig ott, két hónapig itthon.
– Akkor ön egyedül maradt a problémával?
Emiko belekortyolt a bögréjébe.
– Nem teljesen – mondta végül lassan. – Valójában ennek az esetnek köszönhetem a Hiromoto-szannal való barátságomat.
– Barátság?
– Talán több annál. Tudja, nyomozó, olyan régen ismerjük egymást, hogy soha fel sem merült, hogy mással házasodjunk össze. Ez valahogy… magától értetődőnek tűnt.
– Értem. Szóval, hogyan barátkoztak össze?
– Hiromoto-szan a szomszédban lakott a családjával. Reggel még átmentünk hozzájuk, beszélgettünk, anyu utána lett rosszul. Belázasodott, nem volt magánál, ebédet sem tudott főzni. Már esteledett, amikor Hiromoto-szan a papírsárkányát keresve átjött a mi kertünkbe. Látta, hogy sírok, megkérdezte, hogy mi történt, aztán, amikor elmondtam, hogy anyu annyira rosszul van, hogy kint hagyta a babákat, és ezért én sosem fogok férjhez menni, akkor hazaszaladt az anyukájáért. Miruna-szan átjött, és mindent elrendezett, felhívta apámat is, és persze elpakolta a babákat.
Derek nem bírta megállni, hogy feltegye az őt foglalkoztató kérdést:
– Akkor nincs is szó szerelemről önök között?
A lány vállat vont, és letette a bögrét az ágy mellé.
– Valójában azt sem tudom, hogy az mi. Mindig is egymásnak voltunk ígérve, még akkor is, amikor anyut Steve bácsi kórházában kezelték, és mi is odaköltöztünk.
– És ön nem is vágyott más életre?
– Ezen eddig még nem gondolkoztam – vonta meg a vállát Emiko. – Akarja folytatni a filmet, Shaliman-szan?
– Persze. Nagyon érdekes tapasztalat – mosolygott Derek.
A továbbiakban próbált a képernyőn futó eseményekre koncentrálni, és végre kezdte megérteni a történéseket, amikor súlyt érzett a vállára nehezedni. Csak a fejét mozdítva oldalra sandított: Emiko feje a vállán pihent, a lány pedig édesen aludt.
Egy percig gondolkozott, hogy mit tehetne. Óvatosan megmozdította az alvót, hátha fel bírja emelni, hogy a hálóba vigye, de csak annyit ért el, hogy a lány lejjebb csúszott, feje Derek combjára került. A férfi érezte, hogy nincs esélye, de aztán rájött, hogy mennyire élvezi a helyzetet. A távirányítóval lekapcsolta a világítást, lehalkította a tévét, a helyzethez képest kényelmesen elhelyezkedett. Keze önkéntelenül a lány hajára tévedt, és azon kapta magát, hogy gyengéden simogatja a sima, fekete tincseket. Hátrahajtotta a fejét a támlára, és eltűnődött. Bár nagyon vonzódott Emikóhoz, de a lánynak már van választottja, aki ráadásul jó ember és, ami még ennél is fontosabb: remek zsaru. Úgyhogy neki be kell érnie ennyivel: őrizheti Emiko álmát. És megmarad neki az éjszaka emléke elgémberedett tagok képében.

*

A reggel nem okozott csalódást: úgy ébredt, hogy mindene zsibbadt. Emiko már nem feküdt az ölében, a fürdőszoba felől vízcsobogást hallott. Sziszegve feltápászkodott, és megmozgatta a tagjait. A kiképzés és a rutin percek alatt megtette a magáét; a konyhába lépve már úgy érezte, mintha egy pihentető alváson lenne túl. Körbenézett, hogy miből tudna reggelit varázsolni.
Mire Emiko egy puha, rózsaszín köntösben belépett a helyiségbe, már sülő tojás és friss kávé illata fogadta.
– Jó reggelt! – pillantott rá Derek mosolyogva.
A lány leült, és nagyra nyílt, forró csoki színű szemével követte a nyomozó tevékenységét.
A férfi pár perccel később tányért helyezett elé, majd egy bögrét, teáskannát, evőpálcikát és szalvétát. Emiko hökkenten meredt az asztalra.
– Van itthon paradicsom?
– Hát, találtam párat a hűtőben. Remélem, nem baj, hogy feltaláltam magam.
– Dehogy! Mindig ilyen testőrre vágytam!
Derek egy pillanatra elgyönyörködött a lány mosolyában, aztán inkább elfordította a tekintetét, és ő is leült reggelizni.
Az első korty kávénál lehunyta a szemét, de nem tudott belemerülni az élvezetbe, mert megérezte a bőrén a lány tekintetét. Felpillantott.
– Derek-szan, szeretném megköszönni, hogy vigyáztál rám!
A férfi nem tudta, mit mondhatna, ezért csak némán bólintott.
– Tudod, nagyon sokat jelentett, hogy nem kellett egyedül lennem.
– Emiko-szan… – kezdte Derek, de egy pillanatra elbizonytalanodott. – Ugye szólíthatlak így?
– Persze. A múlt éjszaka után simán.
– Köszönöm! Szóval szerintem bárki megtette volna a helyemben.
– De nem tette, még Hiromoto-szan sem. Te viszont tudtad, hogy nem csak a fizikai védelmem a fontos, és ezért nem tudok elég hálás lenni.
A nyomozó letette az evőpálcikát, és nagyon komolyan ránézett a lányra.
– Ami a testi biztonságodat illeti… Emiko-szan, arra akarlak kérni, hogy legalább egy-két napra hagyd el a várost! Csak addig, amíg kiderítjük, hogy ki volt a levélíró.
A lány félmosolyra húzta gyönyörű száját, és félrehajtott nézett a férfire.
– Nem akarsz tovább a testőröm lenni?
A zsaru a fejét rázta.
– Dehogy! Mindössze…
– Derek-szan, csak vicceltem! Teljesen igazad van. Nekem is eszembe jutott, hogy nem kellene az én védőőrizetemre pazarolni a rendőrség erőforrásait, neked meg van épp elég bajod a nyomozással. Úgyhogy megnéztem a menetrendet: egy óra múlva indul a vonatom. Hazamegyek a szüleimhez. És remélem, hogy tényleg hamar megoldódik ez az ügy!
– Huh, már egy pillanatra azt hittem, hogy megbántottalak!
– Már hogyan tudnál megbántani? Én komolyan nagyon hálás vagyok neked. – A lány könnyedén végigsimította Derek kezét, és a férfi gerincén áramütésként futott végig a vágy.
– Igazán nincs miért. – A nyomozó erősen uralkodott a vonásain, de a hangján nem tudott. Kicsit megköszörülte a torkát. – Viszont, ha így van, szeretném kihasználni.
Emiko szemöldöke felszaladt.
– Engem, a helyzetet, vagy a hálámat?
A férfi egy pillanatig rámered, aztán elmosolyodott.
– Egyelőre a háládat. Használnám a fürdőszobát, ha nem bánod.
A lány eltúlzott, csalódott grimaszt vágott, aztán oldalra hajtott fejjel Derekre mosolygott.
– Amit csak szeretnél, nyomozó. Tudok adni törölközőt, egyszer használatos borotvát, fogkefét, de csak vaníliás tusfürdőm van. Viszont felajánlhatok egy nagyméretű pólót, ha gondolod.
– Ez több mint elég. Köszönöm!
Közben befejezték a reggelit, a lány elismerően bólintott.
– Azt hiszem, tényleg remek testőr lennél, Derek-szan. Adom a tisztasági felszerelésedet.
A férfi elvonult a fürdőbe. Kicsit nehezen találta fel magát a számtalan tégely, üvegcse meg flakon között, eltartott egy ideig, mire mindet végigszagolta. Az egyik krémet még meg is kóstolta, és hümmögve megállapította, hogy éhhalál ellen nem is lenne rossz.
Zuhanyzás után a bőréből párolgó vanília és csokoládé illata különös érzéseket ébresztett benne, mintha magára borított volna egy vödör fagyit. De aztán egy legyintéssel túljutott a problémán. Talált borotvahabot, igaz, jázmin illatút, és miután lehúzta a borostáját, megkönnyebbülten felsóhajtott.
A nappaliban a heverő háttámlájára ki volt készítve egy fekete póló, egy bontatlan csomagolású, mangafigurákkal díszített férfi bokszer meg egy pár tabi zokni. A nyomozó megnézte a ruhadarabokat, aztán a hajába túrt.
– Emiko-szan, ezeket mind nekem szántad? – kérdezte hangosan, hogy a lány is hallja.
A következő pillanatban megszűnt a neszezés a háló felől, majd tisztán hallotta Emiko kuncogását.
– A tabira gondolsz?
– Meg a bokszerre – morogta a férfi.
– Azokat a nagybátyámnak vettem, mert úgy volt, hogy karácsonykor meglátogat, de aztán mégse tudott jönni. Remélem, jó a méret; Steve bácsi pár centivel lehet alacsonyabb nálad.
A nyomozó vállat vont. Az elmúlt években sok hülye helyzetben volt már része, remélte, hogy ezúttal nem kell majd levennie a nadrágját meló közben, akkor meg mindegy. Na, igen, az tényleg egy mulatságos eset volt. Vicces, de rendkívül szerencsétlen.
– Köszönöm! – mondta hangosan, miután felöltözött. A tabi szokatlan érzést keltett a lábujjai között, a póló meg feszült kicsit a vállán, de a bokszer mérete tökéletes volt.
– Jó lesz? – lépett be a szobába Emiko egy sporttáskával a vállán.
– Tökéletesen. – A telefonjára pillantott. – Indulnunk kell, ha el akarod érni a vonatot.
– Én készen vagyok.
Az előszobában Derek még egyszer végigpillantott magán: pénz, kulcs, papírok, telefon, pisztoly… Minden megvolt, mégis különös hiányérzet futott rajta végig. Megrántotta a vállát, és de elhessegette a problémát: erre most nincs idő.

*

Emiko a kocsiban még mindig az éjszaka hatása alatt állt. Egyszerre érezte magát zavarban, de közben különös igalom is eltöltötte. Ez a férfi különleges. Az, hogy ennyire törődik vele, hogy szikrázik közöttük a levegő, de emellett az a meghittség… Még sose érzett ilyet. Hiromoto-szannal teljesen más a kapcsolata. Persze valószínűleg soha többet nem találkoznak, és ez szomorúsággal töltötte el. De, ha még lenne is belőle valami, a nyomozó akkor is hazautazik a következő héten, a távkapcsolatok meg… Te jó ég! Mégis, miért járnak ilyen gondolatok a fejében?
– A szüleid tudják, hogy hazamész? – rezzent fel a nyomozó hangjára.
– Igen, de csak ennyit mondtam a telefonban. Nem részleteztem az okokat.
– Gondolom, megijednének. A halálesetről sem beszéltél nekik?
– Még nem volt erőm hozzá. De majd mindent elmesélek személyesen.
– Mindent?
– Na, jó, a bokszert talán kihagyom.
– Pont azt? Az a legjobb része! – évődött a férfi.
– Azért a kávé sem volt semmi.
– Igen, maradandó élmény, az biztos.
Közben megérkeztek.
A vasútállomáson az amerikai kiemelte a táskáját a csomagtartóból, és egészen a peronig kísérte.
Némán várakoztak, amikor aztán befutott a szerelvény, a lány szomorú mosollyal kezet nyújtott.
– Viszontlátásra, Derek-szan. Köszönöm a tegnap estét! A körülmények dacára nagyon jól éreztem magam.
A férfi úgy tartotta hatalmas markában a kezét, mint valami verébfiókát.
– Én is köszönöm, Emiko-szan. Kérlek, vigyázz magadra!
A lány felszállt a vonatra, és végig a nyomozóra mosolygott, amíg a férfi el nem tűnt a szeme elől.
Eszébe jutottak Derek-szan szavai. Tényleg, mit fog mondani otthon? Egyáltalán hogyan lehet ezt elmesélni úgy, hogy nem hozza rájuk a frászt? Végül is nem mindennapos, hogy az ember lánya belekeveredik egy rendőrségi nyomozásba.
A vonat enyhe ringatása megnyugtatta. Bár nagyon kellemes volt az éjszaka, de most érezte a tagjaiban, hogy nem ágyban aludt, hanem a kanapén, egy férfi ölében. Lassan elnyomta az álom.
Arra riadt, hogy valaki sűrű elnézéseket kér a közelében. Amikor felnézett, a kalauzt látta, aki gyors hajlongások közben szólongatta.
– Ne haragudjon, de a jegye szerint a következő állomáson kell leszállnia.
A lány köszönömöt rebegett, feljebb tornázta magát az ülésen, és próbált magához térni.
Mindjárt megérkezik. Karácsony óta nem járt a szülői házban, és nem tudta volna megmondani miért, hiszen otthon mindig szeretettel fogadták, kellemes volt a hangulat és remek az étel. Az édesanyja zseniálisan vegyítette az amerikai és a japán konyhaművészetet. Az állomáson az édesapja a kishúgával együtt várta. Emiko boldogan integetett feléjük. A húgocskája, tizennyolc éves nagylány, felé szaladt, és boldogan átölelte.
– Oné-csan, de jó, hogy hazajöttél! Nem is számítottunk rád!
A lány eltolta magától, és kedvtelve nézte a kishúgát.
– Miri-csan, jól áll neked ez a frizura – mosolygott.
Az édesapja közelebb lépett. Emiko meghajolt.
– Köszönöm, csicsi, hogy kijöttetek értem.
Kajó Takumu megölelte, átvette a csomagját, és a kocsi felé terelte a lányait.
Emiko hátraült Mirivel együtt, és a kishúgához fordult.
– Na, mesélj, mi van veled?
– Én meséljek? Te nem írtál az utóbbi időben! Na, mondd csak el, hogy mi történt! Tudom, hogy van oka, hogy ilyen váratlanul hazajöttél.
Emiko arca elkomorodott. Miri-csan azonnal észrevette a hangulatváltozását, és megijedt.
– Jaj, oné-csan, mond, hogy nincs baj! Hiromoto-szan jól van?
A lány meglepődött.
– Hiromoto-szan? Persze. Nagyon felelősségteljesen végzi a munkáját, és pont most bízták meg egy nyomozás vezetésével.
– Huh, akkor jó. És a te munkád?
– Ott is minden rendben – bólintott Emiko, aztán gyorsan kiigazította magát: – Majdnem.
– Ó-ó, ez nem hangzik jól. Remélem, elmeséled!
– Persze, ebédnél mindent meg fogsz tudni. De mi újság nálad? Fiúk?
Miri gyorsan az édesapjukra pillantott, és erőltetetten felnevetett.
– Ugyan, hova gondolsz! Én és a fiúk!
Takumu-szan a tükörbe pillantva elmosolyodott.
– Miri-csan, mintha nem tudnám, hogy hányan legyeskednek körülötted!
– De mindegyik kisfiú – öltött nyelvet Miri. – Egyik sem érdekel.
– És van olyan, aki igen? – firtatta Emiko.
A húga különös pillantást vetett rá, aztán megrázta a fejét.
– Nincs ilyesmire időm – dőlt hátra duzzogva.
– Az elfoglalt kisasszony – nevetett a nővére, és beleborzolt Miri rövid fürtjeibe.
– Naa, ezt ne csináld! Tudod, hogy utálom! – lökte el a kezét a fiatal lány, de a hangjában nevetés bujkált.
– Lányok! – szólt rájuk az édesapjuk, mire mind a két lány megdermedt. – Megérkeztünk.
Emiko kinézett az ablakon, és megdobbant a szíve.
A családi házat még az édesapja tervezte az édesanyjuk különleges kívánságainak megfelelően, így aztán egy nagyon szokatlan épület lett belőle, ami ötvözte mindkét világ jellegzetességeit.
Az ablakai az egész falat betöltötték, de a belátást bambuszredőnyök akadályozták. Jobbra, szorosan a ház mellett magas garázs terpeszkedett, és a tetejére, pont, mint az Államokban, egy kis szobát építettek.
A nagy terasz és a kerti ösvény, a kerítést szegélyező cseresznyefák viszont a japán hatást erősítették.
Kajó Janice kezét a kötényébe törölgetve várta őket a bejárati ajtóban.
Amikor Emiko kiszállt, karját ölelésre tárva sietett felé.
– Kicsim, de örülök! Jól utaztál, minden rendben? Ugye nem vagy beteg? Eszel rendesen?
A lány a szemét forgatva átölelte az édesanyját, arcát az asszony meleg, süti illatú bőréhez szorította. Kedve lett volna egyszerre sírni és nevetni.
– Mindenre válaszolok, anyu, de előbb adj ennem! Éhen halok.
A hatalmas, fényes, amerikai konyhás étkezőben már terített asztal várta őket, középen szeletekre vágott töltött hús illatozott. Körbeülték az asztalt, mint régen, és Emikónak ünnepi hangulata támadt.
Egy darabig csak némán evett, élvezte édesanyja különleges fűszerezését, közben hallgatta a többiek beszámolóját az aznap történtekről. Egy pillanatra elfogta a rettenetes hiányérzet, amikor rádöbbent, hogy mennyire régen nem kérdezte meg tőle senki, hogy milyen volt a napja. Tényleg, hiszen ez egy átlagos péntek a családjának, csak neki zökkent ki az idő a normális kerékvágásból.
A lány érezte a ki nem mondott kérdést a levegőben vibrálni, amit mindenki túl udvarias volt feltenni, ezért inkább elébe ment a dolgoknak. Mikor Janice letette középre a tiramisuval teli tálat, megköszörülte a torkát, és megszólalt.
– Gondolom, meg akarjátok kérdezni, hogy miért jöttem haza ilyen hirtelen. Mondhatnám, hogy azért, mert nagyon hiányoztatok, ami egyébként igaz, de az egyik kollégám balesetet szenvedett, és, amíg az esetet ki nem vizsgálják, addig szabadságot kaptam. Sajnos, ez tényleg csak egy, legfeljebb két nap lesz, mivel Hiromot-szan vezeti a nyomozást, úgyhogy biztosan hamar lezárja az ügyet.
– Hiromoto-szan önálló ügyet kapott? – csapta össze a kezét Miri.  – Ez nagyon komoly dolog!
Emiko a kishúgára pillantott. Miri-csan boldogan mosolygott, de a nővére észrevett rajta valami mást is.
– Te ezt már tudtad, igaz? – kérdezte.
Miri szempillája megrebbent.
– Ami azt illeti, igen. Tegnap chateltünk Hiromorto-szannal, akkor említette.
– Mondott mást is? – firtatta Emiko.
– Nem igazán, mert még folyik a nyomozás. De azt tudom, hogy téged is kihallgattak tanúként. Tényleg? Milyen volt?
Az édesanyjuk éppen felállt, hogy szedjen a desszertből, de most lassan visszaereszkedett a székre, és döbbenten nézett a lányára.
– Kicsim, ha baleset volt, téged miért hallgattak ki?
Emiko megrázta a fejét.
– Pontosan még nem lehet tudni, hogy mi történt, de ígérem, hogy mindent el fogok mesélni, ha véget ér a nyomozás.

*

Derek hosszan bámult a vonat után. Fájt elválnia a lánytól, és tudta, hogy nem kellene ezt éreznie.
Mély sóhajjal elnapolta a problémát: jó eséllyel úgyse látja többet Emikót.
A zsebébe nyúlt a kocsi kulcsért, és a keze hozzáért valami puhához. Amikor kihúzta a fehér kendőt, megdobbant a szíve. Ezt elfelejtette visszaadni. Tényleg véletlenül? Arcához szorította a lágy selymet, és teljesen tudatában volt annak, hogy milyen nevetségesen viselkedik. Az órájára pillantott, és megdermedt: az ormótlan szerkezet hiányzott a csuklójáról. Sebesen gondolkozott, aztán eszébe jutott: a lány lakásán hagyta. Véletlenül. Megkönnyebbülten elmosolyodott. Most már biztos, hogy fognak még találkozni. Fütyörészve indult vissza a Hondához, és a telefonos navigáció segítségével a rendőrőrsig autózott.
 – Derek-szan, már azt hittem, hogy elutaztál – fogadta Hiromoto, amikor a szőke férfi belépett az irodába.
– Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem – nevetett az amerikai. – Történt fejlemény?
– Nem sok, egyedül a halottkém üzent. Azt mondja, hogy a genetikai vizsgálat egyértelműen igazolta a gyanúnkat: az apa száz százalék, hogy Nodera-szan.
– A kérdés csak az, hogy tudott-e róla.
– Kérdezzük meg! – A japán nyomozó a hóna alá csapott egy mappát, és elindult a parkoló felé.
A kocsiban Dereket megkísértette az enyhe bűntudat. El akarta mesélni az éjszakát, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.
– Ja, még egy információm van – pillantott rá a japán. – Kajó-szan elutazott pár napra a szüleihez, úgyhogy az ő biztonsága miatt egyelőre nem kell aggódnunk.
– Beszéltetek?
– Nem, a húga, Miri-szan üzent, hogy rendben megérkezett. Gondolom, hirtelen ötlet volt a részéről, szerintem ez a legjobb megoldás.
Derek csak hümmögött. Tudta, hogy ez lenne a megfelelő pillanat. Szóra nyitotta a száját, de Hiromoto leparkolta a Nissant.
– Megérkeztünk.
Az amerikai hajnalban egy percre elgyönyörködött a ház előtt bimbózó cseresznyefában, aztán sóhajtva követte a társát. 
A csengő megnyomása után pár perccel a volt zsaru mogorva arccal kilépett az ajtón.
– Már megint maguk azok? – dörmögte köszönés helyett.
Hiromoto meghajolt.
– Bocsásson meg, Nodera-szan, lenne néhány kérdésünk. Bemehetünk?
A férj pislogás nélkül nézett rájuk, aztán nagyon lassan bólintott.
– Nyitva van a kapu – mordult, majd sarkon fordulva visszatért az épületbe.
A két nyomozó egymásra nézett.
– A tied – intett nagyvonalúan Derek, és előreengedte a társát.
Az előszobában egy pillanatig tétovázott, aztán, Hiromoto példáját követve lehúzta a cipőjét.
A japán nyomozó elismerően bólintott, de amikor a pillantása Derek lábára siklott, felcsúszott a szemöldöke.
– Mindig meg tudsz lepni, Derek-szan – mosolygott.
Az amerikai csak megvonta a vállát, de nem kezdett magyarázkodni.
A ház ura a nagyon minimalista nappaliban várta őket, kezében egy pohár itallal. Beléptükkor feléjük fordult, de nem kínálta meg őket semmivel.
– Kérdezzenek, nyomozók!
– Nodera-szan – kezdte Hiromoto –, előre is elnézését kell kérnem a kérdésekért.
– Ugyan, hagyja ezt! Voltam zsaru, nem gondolom, hogy meg tudna lepni.
– Rendben van. Nodera-szan, meg tudja mondani nekünk, hogy a felesége testén miért vannak bántalmazásra utaló nyomok?
A volt zsaru arca, ha lehet, még jobban megfeszült.
– Mi köze van ennek az ügyhöz? Abba halt bele?
– Nodera-szan, kérem, válaszoljon!
– Ügyetlen volt – válaszolt lassan a férj. – Mindig beütötte magát valamibe.
Hiromoto pislogás nélkül meredt rá, aztán kitette a férfi elé a kezében szorongatott dossziét. Némán kiteregette a holttestről készült képeket.
– Uram, ezeket a sérüléseket nem magának okozta. Tisztán látszanak az ujjak lenyomatai.
Az idősebb férfi, bár előbb nem tűnt úgy, hogy oda akarna nézni, de aztán mégis rápillantott a fényképekre.
– Ez nem bizonyít semmit – lökte félre indulatosan a képeket.
– Csak azt – szólt halkan Kucumi nyomozó –, hogy ön rendszeresen bántalmazta.
– Mit számít az most már?
– A felesége többször is feljelentést tett ön ellen…
– Amit mindig visszavont! Gyenge volt, még ebben sem tudott kitartani!
– Nodera-szan, a felesége várandós volt. Erről tudott?
A volt zsaru összeszorította a száját, és nem válaszolt.
– Tehát igen. És azt vajon tudja, hogy kié volt a gyerek?
– Meghalt. Ne bolygassuk!
A két fiatalabb férfi egymásra pillantott. Végül Derek hajolt előre.
– Uram, a felesége minden kétséget kizáróan az ön gyermekét hordta a szíve alatt.
A férfi rámeredt, aztán, a két nyomozó legnagyobb meglepetésére, több érzelem is végigfutott az arcán: düh, döbbenet, felismerés.
Derek kivárt, aztán lassan bólintott.
– Igen, úgy látom, hogy érti. Meglehetősen biztosak vagyunk abban, hogy Mrs. Noderának nem volt kapcsolata Morales igazgatóval, és ön azt a nőt verte rendszeresen, aki az ön gyermekét várta. De úgy látom, hogy ön ezt másképp gondolta.
A férfi felmordult, indulatosan felpattant, és fel-alá járkálni kezdett a szobában.
– Akkor most engem gyanúsítanak a megölésével? – dörrent rájuk végül.
Hiromoto intett Dereknek, és átvette a szót.
– Nodera-szan, a felesége abba halt bele, hogy hirtelen felment a vérnyomása, amit okozhatott az is akár, hogy megijedt. Jelen pillanatban önnek nincs alibije, úgyhogy ezt ön is kiválthatta.
A férfi lehiggadva feléjük fordult.
– Letartóztatnak?
Kucumi nyomozó megrázta a fejét.
– Egyelőre nem. Viszont akárhogy is történt, a bántalmazás miatt feljelentést fogunk tenni. De, a helyzetre való tekintettel, majd csak a temetés után.
– Értem – ült le hirtelen a férj. – Köszönöm.
Hiromoto felállt, és udvariasan meghajolt.
– Köszönjük, Nodera-szan, az együttműködést! Gondolom, a halottkém már értesítette róla, hogy átveheti az elhunyt testét.
– Igen – szűrte a fogai között a választ a férfi. – Már megszerveztem a ma esti virrasztást, holnap lesz a temetés.
– Értem. Akkor találkozunk a szertartáson. Viszontlátásra! – Hiromoto kifelé indult, és Derek követte.
Már a kapu felé tartottak, amikor utolérte őket az idősebb férfi hangja.
– Nyomozók! Biztosak benne?
Derek megfordult.
– Az apaságban? – firtatta.
– Igen.
– Teljesen, Nodera-szan.
Válaszától a férfi válla megereszkedett, fejét lehajtotta, és nem szólt többet.
A kocsiból Derek még egyszer visszapillantott: a volt zsaru még mindig a ház ajtajában állt, mint egy összetört szobor, és rezzenéstelen tekintettel meredt utánuk. 
 – Huh, ez kemény volt – szólalt meg Hiromoto pár perc hallgatás után.
– Igen. Az már biztos, hogy ő bántotta az asszonyt, és tudott a terhességről.
– Valóban, de azt hitte, hogy Morales igazgatóé. A féltékenység elég indíték lehet a szándékosságra is, de akár véletlenül is megijeszthette.
– Nem hiszem, hogy ő tette – rázta meg a fejét az amerikai
– És mi van a hatvan százalékkal? – kacsintott rá a japán.
– A maradék negyven. Most mi következik?
– Felkeressük a telek tulajdonosát, akitől Morales igazgató készpénzzel akart vásárolni.
– Van ennek még értelme? Úgy értem, a céget tisztáztuk.
– Nincs sok nyomunk a levélíróhoz, és szeretném kizárni ezt a szálat is.
– Jogos.
– Derek-szan, nem bánod, ha útközben megállunk valahol? Meglehetősen korán indult a napom, és még nem reggeliztem. Neked sikerült?
Az amerikai elmosolyodott, bár a szívébe beleszúrt egy aprót a bűntudat.
– Igen, ami azt illeti, kivételesen hozzájutottam egy kiadós reggelihez meg egy jó kávéhoz.
– Ezt örömmel hallom. Tényleg, egyszer majd megmutathatnád, hogy mit tartasz te jó kávénak! Azt hittem, hogy ti azt az ízetlen, híg löttyöt isszátok, ami kábé annyira erős, mint egy gyenge tea.
Derek felnevetett.
– Igen, általában tényleg olyat lehet kapni az Államokban, de az anyai nagyapám Olaszországból vándorolt ki sok évvel ezelőtt. Na, ő nem ismert tréfát kávé ügyben.
– Akkor te részben olasz vagy?
– Az is, meg viking, indián, lengyel…
– Kész csoda, hogy japán vér nem csörgedezik benned.
– Hát, kevésen múlt – vont vállat Derek. Kinézett az ablakon. – Megérkeztünk?
Egy fényűző, kétszintes épület előtt álltak. Az amerikai próbált felülemelkedni az előítéletein, kevés sikerrel.
– Hiromoto-szan, mit kell tudnunk erről az emberről?
– Mizumaki Dzsundzsiról? Ő a környék egyik legnagyobb telektulajdonosa. Nagykutya, vannak sötét ügyletei, de eddig még semmit sem sikerült rábizonyítanunk.
– Szóval érinthetetlen.
– Igen, és, mivel róla van szó, gondolom azt az ügyletet pénzmosásra akarja felhasználni.
– Hiromoto-szan, mi ez a spekuláció már megint? Egy tisztes üzletembert fogunk megkérdezni arról, hogy miért nem bízik a külföldi bank átutalásában.
A japán ránézett, aztán elvigyorodott.
– Természetesen, Derek-szan. Akarod ezúttal te csinálni?
– Örömmel.
Csengetésükre egy inas nyitott ajtót.
Miután bemutatkoztak, és elmondták jövetelük okát a kimért férfi utasította őket, hogy várjanak, amíg bejelenti őket.
Amikor magukra maradtak, Derek halkan füttyentett.
– Tudnak élni, az egyszer szent.
A falakat kávébarna, bársony drapéria borította, a folyosót pedig vastag, süppedős szőnyeg. A mennyezeti világítást aranyozott díszítésű stukkók mögé rejttették. Tükröt vagy fogast sehol sem látott.
– Van pénzük – nézett körbe Hiromoto enyhe ellenszenvvel az arcán.
Az inas visszatért, és bevezette őket a fogadóterembe, ahol két, középkorú férfi várt rájuk.
Derek először a környezetet mérte fel.
A falakat itt is bársonydrapéria borította, csak ez az előszobaival ellentétben ez krémszínű volt.
A bejárattal szemközti falon egy japán katonatiszt egész alakos festménye függött, előtte egy antik, faragott asztalkán második világháborús relikviákat látott kipakolva: fegyvereket, fényképeket, kitüntetéseket.
A házigazdák a panorámaablaknak háttal ültek, egy hatalmas, bőr kanapén.
– Nyomozók! – köszöntötte őket az idősebbik, egy enyhén pocakos, joviális üzletember, de nem állt fel az üdvözlésükre, csak ültében meghajolt. – Megtiszteltetés, hogy meglátogatnak. Én Mizumaki Daigo vagyok, ő meg itt az öcsém – intett a másik férfi felé –, Dzsundzsi. Mit tehetünk a köz bátor őreiért?
Intésére az inas két szerény külsejű széket helyezett el a házigazdával szemben, a díszesen faragott dohányzóasztal mellé, de, mint a nyomozó magában megjegyezte, gondosan az ablakkal szemben. Ügyes.
Derek fesztelenül helyet foglalt, a székét egy kicsit oldalt fordítva, hogy jobban lássa a szemben ülők arcát. Hiromoto, némi késéssel követte példáját.
Az amerikai rámosolygott a vendéglátójukra.
– A Zerowaste-tel történt adás-vétellel kapcsolatban lenne néhány kérdésünk önhöz.
– Mindenre válaszolok, legjobb tudásom szerint – bólogatott idősebbik Mizumaki kedélyesen.
– Köszönjük! Információink szerint ön nemrégiben nagyobb összegű készpénzért eladott egy földterületet Morales igazgatónak. Így történt?
– Igen, habár egyelőre még csak szóbeli megállapodás történt, a pénz átadására és a szerződés aláírására nem került sor.
– Megkérdezhetem, hogy miért nem átutalással intézték az ügyletet? – firtatta Derek.
– Ez igen egyszerű – vont vállat a férfi. – Nem bízom a bankokban, legyen szó akár japánról, akár külföldiről.
– Értem. Honnan ismeri az igazgatót?
– Egy közös ismerősünk tájékoztatott, hogy Morales-szan eladó ingatlant keres, nekem meg történetesen volt egy megfelelő földdarabom.
– Találkoztak már korábban is?
Mr. Mizumaki ismét elmosolyodott. Dereknek valamiért egy meglehetősen jól táplált hiéna jutott róla az eszébe.
– Természetesen. Több társasági összejövetelen is összefutottunk. Még a bolt megnyitóján is részt vettünk. Meglehetősen innovatív kezdeményezés.
– Szemét – morogta halkan a testvére, mire a házigazda szúrósan rápillantott.
Derek úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbeszólást.
– Világos. Egyébként ismeri ön a céget?
– Hogyne. Biztos pénzügyi háttérrel rendelkező, amerikai vállalat.
– Ami azt illeti, nem amerikai – javította ki fesztelenül a nyomozó.
– Megbocsásson? – Mr. Mizumaki arcán megkövült a mosoly.
– A tulajdonosok egy japán testvérpár. Az igaz, hogy jelenleg az Államokban élnek, de, amennyire tudom, eddig még nem folyamodtak állampolgárságért.
– Akkor miért amcsi a cégvezető? – hördült fel Mizumaki Dzsundzsi. – Japánt nem találtak?
– Ennek biztosan szakmai okai vannak – vont vállat Derek, és felállt. – Uraim, nagyon köszönjük az idejüket… és az együttműködést! További szép napot!
– És miért egy jenki vezeti a nyomozást? A rendőrségen is elfogytak a honfitársaink? – szólt utána a fiatalabb Mizumaki.
Derek lassan visszafordult.
– Én csak az amerikai érintettség okán veszek részt az ügyben. A nyomozást Kucumi Hiromoto nyomozó vezeti.
A fiatalabb férfi ellenségesen meredt rájuk. A két rendőr meghajolt, és kifelé indult. Amikor kiléptek az ajtón, Derek meghallott egy japán szót, amit az egyik bent maradt mormogott. Hiromoto megdermedt lépés közben, de aztán továbbhaladt az ajtó felé.
Már a kocsiban ültek, amikor Derek a társához fordult.
– Úgy emlékszem, hogy ez elég gyakran szerepelt a levelekben, amit Naemu-szan és Kajó-szan kapott.
– Az áruló?
– Igen. Utána tudunk nézni Mizumaki Dzsundzsi internetes tevékenységének?
Hiromoto elgondolkodva bólintott.
– Nem sok, de ha ő írta a leveleket, akkor van mivel bíróság elé állítanunk.
– Azt nem mondom, hogy ő volt, de akár lehetett is. Ellenőriztesd, kérlek!
– Mindjárt visszaérünk az őrsre, akkor tudunk személyesen beszélni a technikusokkal.

*

Útközben megálltak egy gyorsétteremnél. Derek nem ment be, a kocsiban várta a társát, és közben sebesen gondolkozott.

Úgy érezte, hogy lassan a végére érnek az ügynek, de valami még mindig nem hagyta nyugodni, mégpedig Naemu fejfájása. Lehet, hogy nincs köze a dologhoz, de valamiért mégis fontosnak érezte.

Hiromoto hamar visszatért, és Derek kezébe nyomott egy Starbuck-os papírpoharat.

– Ezt meg hol szerezted?

A fiatal nyomozó ránevetett.

– Van egy üzletük a szomszéd utcában. Szándékosan nem szóltam, meg akartalak lepni.

Az amerikai nem is palástolta a döbbenetét.

– Nagyon köszönöm! De régen ittam ilyet…– sóhajtott az első korty után.

– Szereted?

– Ez legalább igazi. Erről én hogy nem tudtam?

– Nem csaptak nagy hírverést. De most már tudod, és így nem kell magadnak főzni a kávét.

– Valóban. Hiromoto-szan… kérdezhetek valami személyeset?

– Ha az a kérdés, akkor a válaszom, hogy nem, sosem kávézok – vigyorgott a japán.

– Azt már tudom. Azt… szóval, te megkérted már E… Kajó-szan kezét?

Hiromoto meglepetten nézett rá.

– Miből gondolod, hogy olyan kapcsolatban vagyunk?

– Hallottam, amikor Emiko-csannak szólítottad, és ő is célzott rá, hogy van köztetek valami.

– Mit mondott pontosan? – firtatta Hiromoto.

– Valójában nem sokat. Csak, hogy gyerekkori barátok vagytok, de azt te is említetted, hogy nagyon régóta ismeritek egymást.

– Nahát, tényleg! Hogy válaszoljak: nem kértem meg, de egymásnak vagyunk ígérve. Miért kérdezed?

– Azt hiszem, szakmai kíváncsiság.

A japán egy pillanatig kutatón nézett rá, de aztán elmosolyodott.

– Akkor ezt tisztáztuk. Koncentráljunk az ügyre!

*

Az őrsre visszaérve első útjuk az IT-szobába vezetett.
Sűrű hajlongások után a két nyomozó helyet foglalt az ablaktalan helyiségben, és várakozóan nézett a vékony, meglepően magas, enyhén keselyűre emlékeztető, szemüveges technikusra.
–  Mit találtak, Onoda-szan? – kérdezte végül Hiromoto.
– Ahogy kérték, ellenőriztük a környéken található kamerák felvételeit. – Tolta fel az orrán a szemüvegét a férfi. – A Zerowaste-é, sajnos, rossz szögben áll, de két házzal odébb van egy közlekedési kamera. Ezt találtuk.
Megnyitott egy pillanatfelvételt, és kinagyította. A képen elsötétített ablakú, fekete Mazda mellett egy férfi állt, aki éppen lehúzott a fejéről egy símaszkot. Az arcát csak oldalról lehetett látni, de határozottan hasonlított Mizumaki Dzsundzsira.
Hiromoto hosszan nézte a monitort.
– És ez, ha jól látom, huszonhárom-negyvennyolckor készült.
– Igen. És egyértelműen ugyanaz a ruha.
Derek a társára pillantott.
– Ez elég közvetett, de ha rávesszük, hogy beismerje…
– Derek-szan, te szeretsz veszélyesen élni – vigyorgott a japán nyomozó. – Onada-szan, rá tudsz nagyítani a rendszámra?
– Megpróbálom, bár nem túl jó a szög. Pillanat.
Derek elgondolkozva nézte a monitort.
– Amikor náluk jártunk, volt egy olyan érzésem, hogy nem kedveli az amerikaiakat.
– Hát, az lehet – bólintott Hiromoto. – Amennyire tudom, eléggé második világháború fanok, több rokonuk is meghalt Ivo Dzsimán.
– Huh. Hát, az sem most volt. Ezért tette?
– Vigyázat, még nem tudjuk, hogy mit tett! De vélhetően ott járt, és ez kezdetnek nem rossz.
– Nos, uraim, csak ennyit tudtam összegereblyézni – szólalt meg a technikus.
A képen egy rendszám alsó fele látszott.
– Kilencvenkilenc-hetvennyolc. Onada-szan, le tudsz futtatni egy keresést erre a töredék rendszámra? Vagyis, még inkább az érdekelne, hogy a Mizumaki család bármelyik tagjának van-e a nevén ilyen autó – hajolt meg Derek a technikus felé.
– Nincs akadálya. Éééés, már meg is van. Mizumaki Dzsundzsi nevén találtam a kritériumoknak megfelelő járművet.
Hiromoto Derekre pillantott.
– Velem tartasz?
– Ki nem hagynám! Onoda-szan, esetleg utána tudna nézni, hogy posztolt-e bármit Mizumaki Dzsundzsi a Zerowaste honlapjára? Vagy a boltéra?
– Az sem tart sokáig. Habár, ha névtelenül írt, akkor az IP-címet még azonosítanom kell.
– Megvárjuk.
Újabb egy óra feszült, néma várakozás után a technikus rájuk pillantott.
– Találtam néhány hozzászólást – igazította meg a szemüvegét. – Ezek mind ugyanarról az IP-címről érkeztek.
Hiromoto közelebb hajolt a monitorhoz, és hangosan olvasni kezdte:
„Miért kell nekünk az amerikaiak szemetéből készült tárgyakat venni? Ennyire elszegényedett az ország?”
„Hová lettek a japán hazafiak? Ma már az a normális, ha szolgaként hajbókolunk a jenki cégvezetők előtt?”
„Tisztes japán családanyáknak nincs rendes munkájuk, mindenképpen az amcsiknak kell dolgozniuk éhbérért?”
– Úgy érzem, megtaláltuk az emberünket. Onoda-szan, elismerésem az alapos munkájáért! Nagyon köszönjük!
A technikus meghajolt.
– Ha bármit tehetek még önökért…
Nem fejezhette be, mert megcsörrent Hiromoto telefonja. A fiatal nyomozó bocsánatkérően intett, és kisietett a folyosóra.
Derek a technikushoz fordult.
– Onoda-szan, megkérhetem, hogy nyomtassa ki nekem a képet? A lehető legjobb minőségben. És ezeket a posztokat is.
– Persze, nyomozó.
Az amerikai elégedetten figyelte a nyomtatóból előkúszó képet, és felmutatta a visszatérő Hiromoto felé.
Kucumi szórakozottan bólintott, és a technikushoz fordult.
– Még egyszer köszönjük, Onoda-szan.
Intett Dereknek, hogy kövesse. Pár lépést tettek csak a folyosón, amikor megtorpant.
– A halottkém hívott – fordult az amerikai felé. – Azt mondta, hogy a labor szerint Nodera Naemu-szan vérében jelentős mennyiségű amfetamint találtak, ami okozhatott gyors vérnyomás-növekedést.
– Adderall? Az illegális, nem? Honnan szerezhette?
– Fogalmam sincs, de ki fogjuk deríteni. – Gyors léptekkel indult az iroda felé, amikor Derek utána szólt:
– Hiromoto-szan! Lehet, hogy van egy ötletem.
A japán visszalépett elé, és várakozóan a szemébe nézett.
–  Hallgatlak, Derek-szan.
– Azon tűnődök, hogy vajon hogyan kerülhet be az országba egyáltalán ilyen szer, ha tiltólistás.
– Csak a kereskedelme az; saját célra, recept mellett behozható.
– És erről van nyilvántartás?
– Biztosan. Mire gondolsz?
– Gyere!
Derek visszasietett a technikusi szobába. Gyorsan meghajolt, és rámosolygott a meglepődött informatikusra.
– Onoda-szan, lehetne még egy hatalmas kérésünk?

*

Negyedórával később döbbenten meredtek a monitorra.
– Bevallom, nem gondoltam, hogy lesz egyezés – ingatta a fejét Hiromoto.
– Hát, erre én sem számítottam. Melyikkel akarsz beszélni?
– Azt hiszem, ez elég nyilvánvaló. Vállalod a másik kettőt?
– Őt biztosan – mutatott Derek az egyik névre –, de ő… róla tudjuk, hogy hol van most?
– Fogalmam sincs. Onoda-szan?
– Már keresem – pillantott fel a technikus. – Meg is van. Jelenleg nincs az országban, de holnapra van egy repülőjegy foglalása. Reggel tíz-harminckor fog landolni a gépe.
– Akkor biztosan a gyászszertartásra jön. Ha annak vége, beszélhetünk vele – vonta meg a vállát az amerikai.
Hiromoto elfintorodott.
– Igen, a férjnek amúgy is tettünk egy ígéretet. De most előbb intézzük el a símaszkost! Utána beszélhetünk ezekkel – intett a monitor felé – az Adderall ügyében.
– Hát akkor induljunk! – sóhajtott Derek. Elgondolkodva meghajolt a technikus felé. – Onoda-szan, elismerésem.
Amikor kiléptek az ajtón, pillantása Hiromoto sápadt arcára tévedt.
– Nagyon sajnálom! De biztosan van rá magyarázat.
– Biztosan. Hamarosan megtudjuk.
– Felhívsz… utána?
– Persze. Bármi is lesz.
– Bármi is lesz – visszhangozta szomorúan Derek. Némán indultak a parkoló felé.

*

Emiko felajánlotta, hogy segít elmosogatni, de mind az édesanyja, mind Miri elhárította, ezért inkább a régi szobájába ment kipakolni. Tudta, hogy mindent változatlanul fog találni, ezért is nem vitt magával túl sok holmit az utazásra.
A táskáját az íróasztal melletti forgószékre dobta, ő meg lehuppant az ágyra. Önkéntelen mozdulattal húzta ölébe az unikornis alakú, rózsaszín plüsspárnát, és elmélázott. Ideje kibogozni az összezavarodott érzéseit.
Körbenézett a gyermekkori emlékein, és meglátta a komódon a fényképet, amin ők hárman – Hiromotóval és Mirivel – egymást átölelve mosolyogtak. A kép meghitt hangulata egy régi, még ártatlan világ hangulatát árasztotta, amikor még minden egyszerű volt. Hirtelen úgy érezte, hogy nem kap levegőt, ezért felpattant, és kiszaladt a szobából.
Az édesanyja a parton érte utol.
– Hoztam neked egy kendőt – szólt halkan az asszony –, hűvösek még a napok.
Az óceán felől tényleg metsző szél fújt, a lány hálásan borította a vállára a vastag szövetet.
Janice mellé lépett, tekintetét ő is a horizontra függesztette.
– Elmeséled, hogy mi bánt?
Emiko bólintott, de aztán mégsem tudott megszólalni.
Az édesanyja türelmesen várt, aztán halkan beszélni kezdett.
– Amikor ideköltöztünk, rendszeresen lejártam ide. A víz mindig segített, hogy ne legyen olyan szörnyű honvágyam. Aztán, amikor veled voltam várandós, akkor is sokat jártam ide. Elképzeltem, hogy milyen leszel, és én hogyan tudlak majd a két világ között felnevelni.
– Jó munkát végeztél – mosolygott rá a lány.
– Akkor mi a baj? Magányos vagy?
– Nem. Csak… jaj, anyu! Én találtam meg Naemu-szan testét. El tudod ezt képzelni? Ott feküdt, véresen, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen dühös lenne, hogy véres lett a ruhája.
Janice szó nélkül átölelte, és a karjában ringatta. Pár perc után gyengéden eltolta magától a lányát, és kutatón a szemébe nézett.
– Rettenetes lehetett. De történt más is, ugye?
Emiko lehajtotta a fejét.
– Hiromotóval kapcsolatos, igaz? – faggatta tovább az asszony.
– Igen… és nem. Most ő vezeti ezt a nyomozást, és van egy új társa. Egy amerikai.
– Jóképű?
– Nagyon. És kedves, figyelmes és remek szakács.
Az asszony szemöldöke felszaladt.
– Akkor közel kerültetek egymáshoz.
– Igen, mert ő vigyázott rám múlt éjjel. Tudod, kiderült, hogy Naemu-szant valaki megijeszthette, és a rendőrség azt gondolja, hogy egy olyan ember volt, aki korábban már írt fenyegető leveleket. Mindkettőnknek.
– Kicsim, veszélyben vagy?
– Nem… nem hiszem, de itt biztosan nem eshet bajom.
– Szóval ezért jöttél ilyen hirtelen.
– Ezért is. De most, hogy itt vagyok, tudom, hogy így kellett történnie.
Janice ismét az óceán felé fordul.
– Szereted?
– Kit?
– Azt a másik férfit. Az amerikait.
– Derek-szant? Fogalmam sincs. Még csak egy napja ismerem.
– Nekem anno elég volt egy fél óra apád társaságában, és már tudtam, hogy vele akarok élni.
– De Hiromoto…
– Azt felejtsd el! Tudom, hogy közel álltok egymáshoz, de mindig is úgy éreztem, hogy inkább vagytok ti testvérek, mint szerelmesek. Egyáltalán lefeküdtél már vele?
– Hiromoto-szannal? De anyu!
– Figyelj, szívem, ha ez még csak fel sem merült köztetek, akkor lehet, hogy nem kellene erőltetni a dolgot.
– De mit fog szólni apu?
Az asszony felnevetett.
– Apádat bízd rám! Biztosan duzzogni fog egy kicsit, de idővel majd megérti.
– És ha én nem kellek Derek-szannak? Csak éppen kedves akart lenni?
– Drágám, nincs olyan férfi, akinek nem kellenél. Jegyezd meg, mindig a nő dönt!
– Én ebben nem vagyok túl jó.
– Csak viselkedj vele őszintén: semmi játszadozás, semmi tettetés, és akkor majd kialakul. Ha viszont mégsem működik, ne bánkódj, majd megtalálod az igazit! Most viszont menjünk vissza, fel kell készülnünk az estére!
– Miért, mi lesz ma este?
– Az meglepetés – mosolygott titokzatosan Janice.

*

– Nyomozók, bevallom, nem számítottam önökre ilyen gyorsan – lépett eléjük Mizumaki Daigo, miután az inas bevezette őket a fogadóterembe. – Most miről kívánnak kérdezni?
– Mizumaki-szan, ezúttal nem önhöz jöttünk, hanem az öccséhez. Itthon van?
A negédes mosoly lefagyott a pocakos üzletember pufók arcáról.
– Érte küldetek. Mit követett el?
Hiromoto elhárító mozdulatot tett.
– Nyugodjon meg, uram, egyelőre csak néhány kérdést szeretnénk feltenni neki.
– Rendben, itt várjanak! – Mizumaki úr kisietett, majd pár perc múlva kisimult arccal visszatért. – Mindjárt itt lesz. Megkínálhatom önöket addig valamivel?
– Köszönjük, nem kérünk semmit.
A percek lassan teltek a néma várakozásban. Derek unalmában a berendezést kezdte szemlélni, de megint elborzadt a temérdek aranyozástól, drágának tűnő, de rettenetes festményektől és a kézi szőttes perzsaszőnyegtől.
Nagyjából tíz perccel később meghallották Mizumaki Dzsundzsi hangját a lépcső felől.
– Mi a francot akarnak tőlem?
Házigazdájuk bocsánatkérő mosolyt villantott a két nyomozó felé, és a szobába lépő testvérére förmedt.
– Dzsundzsi-kun, mondtam már, hogy legyél udvarias a biztos urakkal!
A fiatalabb testvér megvetően fújt egyet, aztán hanyagul meghajolt a látogatók felé.
– Na, most mit találtak? – kérdezte felszegett fejjel.
Hiromoto Derekre pillantott, aztán meghajolt Dzsundzsi felé
– Köszönjük, Mizumaki-szan, hogy időt szakít ránk! Nem tudom, hogy értesült-e már róla, hogy tegnapelőtt éjjel a Zerowaste egyik alkalmazottját holtan találták.
A férfi egy pillanatra megdermedt, de a tartásán nem változtatott.
– És nekem ehhez mi közöm? Legalább eggyel kevesebb jenki seggnyaló maradt a városban.
– Dzsundzsi! – csattant Daigo hangja szokatlan eréllyel.
– Uram, megkérdezhetem, hogy hol tartózkodott ön március huszonhetedikén éjjel tizenegy-harminc és tizenegy-ötven között?
– Hol lettem volna? Itthon aludtam az ágyamban – vágta rá szinte gondolkodás nélkül a kérdezett.
– Értem – bólintott a japán nyomozó. – És ezt meg tudja erősíteni valaki?
– Már hogy tudná? Egyedül alszom.
Hiromoto Derek felé bólintott, aki nyugodt mozdulattal a kettejük közötti asztalra helyezte a dossziét, amit a technikustól kapott, és kinyitva a férfi felé fordította.
– Akkor ezt hogyan magyarázza? – firtatta Hiromoto.
Mizumaki Dzsundzsi a képre pillantott, és megrázta a fejét.
– Ezen szinte semmi sem látszik.
– Nézze meg jobban, uram. A képen ön látható, amit megerősít, hogy az ön nevén van bejegyezve egy ilyen rendszámú, fekete Mazda.
– És akkor mi van? Biztosan leszaladtam a boltba valamiért, csak elfelejtettem.
– A város másik végére szaladgál éjjel a boltba? – húzta fel a szemöldökét a japán nyomozó.
– És ha igen?!
– Uram, járt ön akkor éjjel a Zerowaste székházban?
Dzsundzsi türelmetlenül felpattant.
– Jó, rendben, maguk nyertek: ott voltam akkor éjjel. De nem öltem meg senkit!
Az idősebb Mizumaki döbbenten meredt az öccsére.
– Dzsundzsi, mit tettél?!
– Semmit! Pont, mint te!
– Uram, elmondaná, hogy pontosan mi történt akkor éjjel? – Kucumi nyomozó hangja nyugodt volt ugyan, de szokatlanul kemény.
– Elmentem, hogy vigyek egy kis ajándékot annak a nőnek, aki folyton annak az ízléstelen boltnak csinálta a reklámot, meg mindenütt nyomatta, hogy ez mennyire környezettudatos meg ilyenek…
– De…?
– De a lift meg a lépcsőház ajtaja is csak kártyával működik, ezért nem tudtam bejutni az épületbe. Láttam a kocsiját, gondoltam, megvárom.
– És aztán…?
– Megérkezett a férje, és rettenetesen összevesztek. Megjegyzem, igazam volt, az a ribanc tényleg hetyegett a jenki igazgatóval, úgyhogy a férje teljesen jogosan berágott. Haza akarta vinni az asszonyt, de az nem akart menni.
– Dulakodtak?
– Nem nevezném annak. A csaj kapott egy pofont, kitépte a csuklóját a pasi kezéből, körömmel is nekiesett volna, ha az nem hajol el. Aztán a férj bepattant a kocsijába, és elhajtott.
– És maga?
– Én?
– Igen. Mit csinált ön ezután?
– A nő után indultam, hogy elmondjam, mennyire igaza van az urának, és hogy sokkal tisztelettudóbban kellene viselkednie, de megijedt, és elkezdett futni.
– Követte?
– Igen, de nem fogtam rá fegyvert, vagy ilyesmi.
– Utána mi történt?
– Semmi! Nem tudom!
– Dzsundzsi! – Mizumaki Daigo hangja szinte csattant, a szeme szikrázott, ahogy az öccsére nézett. – Mit tettél?
– Nem tettem semmit! Baleset volt! Megbotlott a liftajtóban, elesett, és betörte a fejét a tükörben. Én hozzá sem értem!
– És miért nem hívott segítséget? – dőlt előre Hiromoto.
– Minek? Már meghalt addigra.
Hiromoto lassan felállt.
– Mizumaki Dzsundzsi, letartóztatom halált okozó veszélyeztetés és fenyegető tartalmú levelek írása miatt. Kérem, jöjjön velünk!
Dzsundzsi a testvérére nézett segélykérően, de az idősebb testvér csak a fejét ingatta.
– Most velük kell menned, Dzsundzsi, de hamarosan meglátogatlak, és együtt kitalálunk valamit.
A fiatalabb fivér sápadtan bólintott, és ellenkezés nélkül a nyomozókkal tartott.
Amikor beültek, Derek Hiromotóhoz fordult.
– Én a helyedben különleges felügyelet kérnék neki – intett a hátsó ülés felé.
– Mert gondolod, hogy…
– Simán. Bár úgysem sokáig fog bent maradni. Vagy így, vagy úgy, de hamar kijut.
– Pesszimista vagy. Ez itt Japán…
– Az lehet, de a maffiózó mindenütt maffiózó. Csak árnyalatok vannak a módszerek között.
Miután rabosították a letartóztatottat, Hiromoto Derekhez fordult.
– Akkor én most indulok. Holnap találkozunk. Megírod a jelentésedet?
– Persze. Az Adderall részét még lezárjuk, aztán, szerintem végeztünk is.
– Igen, de hátra van még a temetés. Holnap hívlak. Aludd ki magad, Derek-szan!
Az amerikai csak egy fintorral válaszolt. Búcsút intett a társának, akinek ekkor megszólalt a mobilja.
Hirormoto pár másodperces beszélgetést folytatott csupán, aztán az indulófélben levő Derekhez fordult.
– Azt hiszem, változott a helyzet: a nagyfőnök vár minket az irodájában. Most.

*

A rendőrfőnök egy, japán mércével hatalmasnak számító, idősebb férfi volt. Dereknek már az első találkozásukkor is egy szumó birkózó jutott róla eszébe, pedig akkor Kitamura rendőrfőnök még mosolygott. Most viszont nem.
– Shaiman nyomozó, Kucumi nyomozó, kérem, tájékoztassanak az ügy állásáról!
Hiromoto meghajolt.
– Kitamura-szama, a jelentésemben mindent részletesen leírtam. Jelen pillanatban egy letartóztatást foganatosítottunk, egy folyamatban van, és további kihallgatásokat tervezünk.
– Akkor nem baleset volt?
– A bizonyítékok alapján az áldozat halálát hirtelen megemelkedő vérnyomás-változás miatti szívinfarktus okozta, amihez az vezetett, hogy megijesztették.
– Ez nem gyilkosság, legfeljebb gondatlan veszélyeztetés.
– Az a vád, uram.
– De, ha megvan az elkövető, miért van szükség további letartóztatásra illetve kihallgatásra?
– Az ügynek vannak egyéb aspektusai is, Kitamura-szama, amelyeket mindenképpen tisztáznunk kell az ügy lezárása előtt.
– És ezen aspektusok bármelyike kapcsolatban van a Zerowaste-tel, vagy Morales igazgatóval?
– Nem tartjuk kizártnak.
– És ezek kapcsolódnak a halálesethez?
– Nem közvetlenül, Kitamura-szama, de...
– Akkor Shaliman nyomozó közreműködésére a továbbiakban nincs szükség.
– De...
– Shaliman nyomozó, nagyon köszönjük az együttműködését! Kérem, írja meg a jelentését még a mai napon, és juttassa el hozzám!
A két nyomozó egymásra nézett. Hiromoto szóra nyitotta a száját, de Derek legyintett. A rendőrfőnökhöz fordult, tiszteletteljesen meghajolt.
– Kitamura-szama, megengedi, hogy távozzak?
– Igen, nyomozó. Remek munkát végzett!
Derek még egyszer meghajolt, kilépett a folyosóra és nekitámaszkodott a falnak. Megkísértette némi bűntudat, amiért a társát a medve elé vetette, de, remélte, hogy nem ismerte félre Hiromotót.
Lassan teltek a percek, a hangszigetelt ajtón egy hang sem szűrődött ki. Az amerikai épp arra gondolt, hogy ezt a gyakorlatot odahaza is be kellene vezetni: mennyivel jobb lenne, ha a lecseszéseket nem hallaná az egész őrs...
Csaknem negyedóra telt el, mire Hiromoto kilépett az irodából, és gyors léptekkel a parkoló felé indult.
Derek mellészegődött, de a japán egészen a Nissanig egy szót sem szólt. A kocsi mellett megtorpant, és halvány mosollyal az amerikaira nézett.
– Visszarakott az ügyre, Derek-szan. Együtt lezárhatjuk az esetet, és teljesen szabad kezet kaptunk.
– Mivel tudtad meggyőzni?
– Teljes őszinteséggel. Vázoltam, hogy sokkal jobban járunk, ha a titkolózás és sunnyogás helyett feljelentést teszünk Nodera-szan ellen családon belüli erőszakért, de tisztázzuk a többi vád alól, emellett a kábítószer-ellenesek helyett mi járunk a végére az Adderallnak, mivel ott még elképzelhető az amerikai érintettség.
– És mit kaptál Mizumaki Dzsundzsi letartóztatása miatt?
– Még semmit. Azt mondta, hogy ha vallomásra bírjuk a bátyja illegális ügyeiben, akkor jól csináltuk, ha nem, akkor meg komoly seggberúgásnak nézek elébe, mert a névtelen levelek meg az ijesztgetés legfeljebb megrovást fog eredményezni, de az ügyvédek úgyis kimossák.
– Még így is, hogy bevallotta?
– Még így is. Mivel csak közvetetten okozta Nodera Naemu-szan halálát, ez édeskevés a börtönhöz.
– Akkor vele lesz még egy komoly meneted.
– Én is attól tartok. De most vár rám egy másik súlyos beszélgetés.
– Igen, és sajnálom. Én meg megyek Moraleshez.
– Szívesen cserélnék veled – sóhajtott Hiromoto, majd meghajolt, és beült az autóba.
Derek hosszan nézett utána. Egy része nagyon irigyelte a társát, de egy másik része meg valahol örült, hogy ő kimarad ebből a kínos beszélgetésből.
Elment ebédelni, de fizetéskor a telefonjára pillantva kénytelen volt megállapítani, hogy nem húzhatja tovább az időt.
Útvonaltervre már nem volt szüksége, de azért bekapcsolta a bérelt autó navigációját, csak hogy gyakorolja kicsit a japánt. És különben sincs jobb feszültséglevezető, mint egy idegen nyelven beszélő GPS-szel veszekedni.
Leparkolt a már ismert ház előtt, és sóhajtva kikászálódott a kocsiból.
Csengetésére az igazgató szinte azonnal ajtót nyitott, mintha csak várta volna.
– Mr. Shaliman! Hírekkel jött, vagy további kérdésekkel?
Derek elmosolyodott.
– Bizonyos értelemben mind a kettővel. Bemehetek, uram?
– Jöjjön, jöjjön, nyitva van a kapu! Hol hagyta a társát?
A nyomozó belépett az udvarba, és követte a házigazdát, be a házba.
Morales kérdés nélkül töltött neki almalevet, ő maga egy pohár whiskey-vel a kezében ült le az egyik fotelbe.
– És jó hír, vagy rossz hír? – emelte az italát a nyomozó felé.
– Tulajdonképpen jó. Megtaláltuk a levélírót. Kiderült, hogy az illető járt az irodaházban, és ő ijesztette meg annyira Mrs. Noderát, hogy szívrohamot kapott.
– Ó. Mondanám, hogy ez remek, de a körülmények miatt... Gondolom, ez azt is jelenti, hogy a cég folytathatja a működését.
– Majdnem, viszont van itt még valami.
– Hallgatom.
– Tegnap a kérdésünkre ön azt felelte, hogy tudott róla, hogy Mrs. Nodera szedett Adderallt. Most a laborvizsgálat nagy mennyiségű amfetamint talált a vérében, ami szintén hozzájárulhatott a halálához. Vizsgáljuk, hogy honnan szerezte az ön titkárnője ezt a tiltólistás gyógyszert, és azt találtuk, hogy ön, a legutóbbi hazautazásáról visszatérve hozott be ilyen szert az országba. Meg tudja ezt erősíteni?
Morales egy pillanatnyi gondolkodás után bólintott.
– Igen. Felírattam otthon magamnak, és elhoztam egy dobozzal.
– Megkérdezhetem, hogy miért?
– Nem egyértelmű? Naemu megkért, hogy szerezzek neki. Először nemet mondtam, de aztán láttam, hogy mennyire küzd a határidőkkel, én meg amúgy is mentem haza, ezért azt gondoltam... De végül nem kellett neki.
– Ezt tudja valahogy igazolni?
Az igazgató halkan, örömtelenül felnevetett.
– Képzelje, igen. – Nehézkesen feltápászkodott, és az italosszekrényhez lépve elővett egy gyógyszeres dobozt. Megnézte a címkéjét, aztán bólogatva Derek kezébe nyomta.
– Itt van az egész bontatlanul. Én nem élek ilyen szarokkal.
A nyomozó a dobozra meredt. Ha nem Morales, akkor ki lehetett? Nagyon remélte, hogy a harmadik versenyző a nyerő.
– Mr. Morales, nagyon köszönöm a segítségét! Holnap megküldjük a hivatalos határozatot is, hogy a céget semmilyen felelősség nem terheli ebben a sajnálatos halálesetben.
– Köszönöm, nyomozó! Elárulna nekem még valamit?
– Igen?
– A férje... bántotta őt?
Derek elkomorodva bólintott.
– Sajnos igen. És holnap emiatt feljelentést fogunk tenni ellene. Viszont a halálához nincs köze. Ön elmegy a szertartásra?
Az igazgató megvonta a vállát.
– Igazából, nem tudom. Mindig is utáltam a temetéseket, és szerintem ezek a japók sem csinálják jobban, mint mi. De fogok inni egyet az egészségére.
– Teljesen megértem, uram. Nagyon köszönöm az együttműködését!
– Ugyan már! Ezt hagyja nyugodtan arra a nyalka fiúra!
Derek elvigyorodott.
– Igenis, uram! És higgye el, őszintén örülök, hogy megismerhettem.
Az igazgató a kapuig kísérte, és mosolyogva búcsút intett, amikor beszállt a kocsiba.
A nyomozó nagyot fújt, és gázt adott. Ez jobban ment, mint gondolta.

*

Emiko éppen a nappali hatalmas kanapéján ülve a céges email-jeit böngészte a tableten, amikor megszólalt a csengő.
– Anyu, várunk valakit? – nézett fel csodálkozva a konyhában szorgoskodó édesanyjára.
– Igen, Szívem, áthívtam vacsorára Miruna-szanékat. Kinyitnád az ajtót?
A lány felkászálódott, és a bejárati ajtóhoz sietett.
– Emiko-csan! – tárta ölelésre karját az ajtóban álló középkorú, de kortalan arcú szomszédasszony. – De régen láttalak!
Az asszony belépett, és Emiko elveszett az ölelésben. Aztán felpillantva meglátta a többi érkezőt.
– Tomomasza-szan, kérlek, kerülj beljebb! – köszöntötte meghajlással az idős, testes, szemüveges férfit, aztán megdermedt.
Neki háttal egy karcsú alakot vett észre. A harmadik érkező lassan megfordult.
– Hiromoto-szan – hebegte a lány döbbenten –, te mit keresel itt?
– Neked is szép estét, Emiko-csan! – mosolygott rá kedvesen, bár kissé feszülten a férfi.
Emiko elhátrált az ajtótól, de a szemét képtelen volt levenni a nyomozóról.
A vendégek otthonosan levették a kabátjukat, cipőjüket, és bevonultak a nappaliba.
– Ma este mivel lepsz meg minket, Janice-szan? – kérdezte kedélyesen Miruna-szan. Erős hangja betöltötte a teret.
– Jól hallom? – kiáltott Miri fentről. – Csak nem a szomszédok érkeztek meg?
A nagylány a következő percben hangos dobogással leszaladt, és Miruna-szan karjába vetette magát.
– Te lány, te lány, napról-napra egyre szebb vagy – tolta el magától az asszony kedves mosollyal, és Miri elpirult a dicsérettől.
Emiko még mindig döbbenten állt az előtérben, de úgy tűnt, ő az egyetlen, akit meglepett Hiromoto érkezése: láthatóan mindenki más teljesen szokványosnak vette a dolgot.
Miután körbeülték a megterített asztalt, Janice Hiromotóhoz fordult.
– Úgy örülök, Hiromoto-szan, hogy végül mégis el tudtál szabadulni! Azt hittem, hogy ezt a hétvégét kihagyod.
Emiko felkapta a fejét.
– Hogy érted, hogy kihagyja?
Az édesanyja a lányára pillantott.
– Hiromoto-szan általában kéthetenként nálunk vacsorázik. Azt hittem, tudod.
Emiko nagyot nyelt.
– Hiromoto-szan, nem is említetted.
– Nem kérdezted – válaszolt szórakozottan a férfi, de a beszélgetésnél láthatóan sokkal jobban lekötötte az, amit Miri mutatott neki a telefonján.
– Fel sem merült bennem – ráncolta a szemöldökét Emiko.
– Nagyon lefoglalt a munkád – nézett most már rá a nyomozó enyhe nehezteléssel a hangjában. – Nem úgy tűnt, hogy szívesen jönnél velem.
– Azért még megkérdezhetted volna – füstölgött a lány. – Ezek szerint az ilyen vacsorák – intett körbe – rendszeresek?
– Persze, szívem – válaszolt kedvesen Janice. – De mindannyian megértettük, hogy milyen fontos neked a karriered.
Emiko a tányérjába meredt. Felidézte azt a számtalan hétvégét, amit inkább munkával töltött ki, hogy ne érezze annyira a magányt. Eszébe sem jutott hazautazni. Miért terhelte volna ezzel a családját? De úgy látszik, ezzel az állásponttal teljesen egyedül maradt.
Miruna-szan Emiko felé fordult.
– Ha már karrier, Emiko-csan, eldöntötted már, hogy mikor lesz az eljegyzés?
A lány levegő után kapott. Segélykérően pillantott Hiromotóra, de a nyomozó kerülte a tekintetét.
– Nem, Miruna-szan, eddig még nem beszéltünk róla – válaszolta végül szemlesütve, de hirtelen elöntötte az indulat. Miért is kéne neki döntenie ebben? Meg különben is, Hiromoto úgy látszik, nem akarja bevonni az életébe. Dacosan felszegte a fejét.
– Amúgy meg, Hiromoto-szan még meg sem kérte a kezem, úgyhogy lehet, hogy erre a kérdésre neki kellene válaszolni.
Miri felnevetett.
– Biztosan nem adtál még megfelelő alkalmat rá, hogy megtegye.
Emiko szúrósan nézett a kishúgára. Itt mindenki ellene van?
Édesanyja érintését érezte a kezén. Az asszony megnyugtatóan mosolygott rá.
– Tudjuk, hogy mennyire nehéz fiatal nőként bizonyítani egy munkahelyen. Ne vedd magadra.
Takumu-szan, aki eddig némán figyelte a beszélgetést, most szigorúan a kisebbik lányára pillantott.
– Miri-csan, szerintem ebben ne foglalj állást, mert ez csak kettejükre tartozik. Ami a másik részét illeti – fordult a nyomozóhoz –, Hiromoto-kun, remélem, elfogadsz egy jó tanácsot: a lánykérésre soha nincs megfelelő alkalom.
A nagylány kíváncsian nézett az édesapjára.
– Csicsi, ezt tapasztalatból tudod?
Takumu-szan Janice-ra pillantott, és összemosolygott a nővel.
– Igen, Miri-csan, de szerintem ezt a legtöbb férfi meg tudja erősíteni, nem igaz, Tomomasza-szan?
Hiromoto apja széles mosollyal bólintott.
– Bizony így van, gyerekek. Akármilyen gondos is a tervezés, semmi sem fog úgy alakulni, ahogy elgondoltad.
– Nálatok hogy történt? – érdeklődött kedvesen Janice.
– Nos, mivel a miénk elrendezett házasság volt, tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell tennem. Az anyám összehívott egy nagy családi vacsorát, minden rokonnal, a kezembe adta a nagyanyám gyűrűjét, és felszólított, hogy aznap este kérjem meg Miruna-csant. Be kell valljam, teljesen berezeltem. Mondjuk az is igaz, hogy pár hónappal korábban töltöttem be a tizennyolcat, és Miruna-csannal addig összesen háromszor találkoztam, de akkor este mellém ültették. Mit ne mondjak, az sem segített. Na, eljött a vacsora, tényleg ott volt mindenki, még olyan rokonok is, akiket egy évben egyszer láttam. Izzadtam, mint a ló, nem mertem senkire nézni, aztán a vacsora végén anyám figyelmet kért, és jó hangosan azt mondta, hogy van egy fontos bejelenteni valóm. Felálltam, kezemben a gyűrűvel, de meg sem bírtam szólalni. Szóval csak álltam ott remegve, miközben mindenki engem bámult, és akkor Miruna-csan megfogta a kezemet, és megszorította. Abban a pillanatban rájöttem, hogy el akarom venni, de arra is, hogy biztosan nem akkor és ott fogom megkérni a kezét. Úgyhogy azt mondtam, jó hangosan, hogy „Köszönöm, hogy rám figyeltek! Be szeretném jelenteni nektek, hogy jelentkezek az egyetemre, építészmérnök szakra.”
Takumu-szan kedélyesen felnevetett.
– És mit szóltak hozzá?
– Először néma csend lett, de aztán mindenki gratulált, Egyedül anyám nem, ő később félrehívott, és nagyon leszidott. Kénytelen voltam megmondani neki, hogy ezt a saját módomon akarom intézni.
– Belenyugodott?
– Nem tehetett mást.
– De, Tomomasza-szan, te tanár vagy... – nézett rá hökkenten Janice.
– Na, igen, de akkor gyorsan kellett kitalálnom valamit – kacsintott a férfi.
– És végül hogyan kérted meg kászan kezét? – kérdezte Hiromoto.
– Valójában egy hónappal később, amikor elé mentem az iskolához.
– Miruna-szan, te még tanuló voltál? – csodálkozott Janice.
– Igen – nevetett a kérdezett. – Abban az évben érettségiztem. Azon a bizonyos napon Tomomasza-szan elém jött, én pedig adtam neki egy új szemüvegtörlőt, mert valahányszor találkoztunk, mindig a pólójába törölte a lencséit, amivel teljesen az őrületbe kergetett.
– Komolyan azért adtad? – csúszott fel Tomomasza-szan szemöldöke. – Én meg azt hittem, hogy csak egyszerűen figyelmes vagy.
– Jó, de hogy történt a kézkérés? – firtatta előrehajolva, enyhén türelmetlenül Miri.
A kérdezett megvonta a vállát.
– Hát, Miruna-csan ideadta a kis csomagot, kibontottam, nagyon megörültem neki, és azt mondtam: „De jó! Nagyon köszönöm! Szeretlek. Akarsz a feleségem lenni?” Hát így.
– Hát, ha tudom, hogy ez lesz, inkább egy csokit vettem volna neki – mosolygott Miruna-szan, de a terítő felett megszorította a férje kezét.
– Nagyon romantikus – fújt csalódottan Miri-szan, mire a többiek hangosan felnevettek.
Emiko az édesapjára nézett.
– És te hogyan csináltad, csicsi?
A férfi rámosolygott.
– Egy metrólejáró előtt, zuhogó esőben.
– Ez is jól hangzik – vigyorgott Tomomasza-szan. – Na, halljuk!
– Nem volt nagy ügy. A hazautazásom előtti este randiztunk, nekem hajnalban indult a gépem, és tudtam, hogy már sose látom többet, úgyhogy nem igazán maradt más választásom.
– És azonnal összeházasodtatok? – sóhajtott elbűvölten Miri.
Janice felnevetett, de Takumu-szan válaszolt a kérdésre.
– Ami azt illeti, nem. Sőt, akkor és ott azt mondta, hogy bocs, de lekési a metrót, és otthagyott.
– De hát akkor mégis hogyan...?
– Tudom, hogy hihetetlen, de hónapokig leveleztünk, aztán megint kiutaztam, de már turistaként. És vele jöttem vissza.
– Ami nekem nem világos – hajolt előre Hiromoto –, hogy egyáltalán hogyan találkoztatok?
– A mérnöki iroda engem küldött ki San-Franciscóba egy hónapra, mert az egyik amerikai partner egy japán stílusú fürdőházat akart terveztetni. A harmadik nap este eggyel korábban szálltam le a metróról, gyalog indultam a szállásra. Addigra besötétedett, fáradt is voltam, el is tévedtem... A lényeg, hogy későn vettem észre egy száguldó biciklist, aki elütött. Csak egy ficam lett belőle, de a fiú ragaszkodott hozzá, hogy bevigyen a legközelebbi kórházba, Janice meg ott volt ápolónő. Utána napokig próbáltam az esti műszak végén elcsípni, de nem sikerült. Végül egy étteremben futottunk megint össze, és ott már nem hagytam meglógni.
– Na, ez már tényleg romantikus – hunyta le a szemét Miri. – És te, kászan, otthagytad a munkádat, hogy Japánba jöhess?
Janice mosolyogva nézett a lányára.
– Egyébként is költözni akartam, mert összevesztem a nagybátyátokkal, aki akkor már orvos volt ugyanabban a kórházban. De a munka különben sem számított abban a pillanatban.
A felnőttek egyetértően bólogattak, csak Tomomasza-szan várt ki pár szívdobbanást, épp csak annyit, hogy a felesége bosszúsan oldalba lökje, amin megint csak jót nevettek.
Mikor felnézett, Miruna-szan tekintete Emikón állapodott meg.
– De azért a karrier is fontos. Emiko-szan, mesélj nekünk a munkádról! Milyen egy jenkinek dolgozni... már megbocsáss, Janice-szan!
A ház asszonya felnevetett.
– Miruna-csan, ez egy remek kérdés. Engem is érdekel, mert én magam sosem dolgoztam jenkiknek.
A kérdezett megvonta a vállát. Mégis, mit mondhatna?
– Nagyon jó, és igazán szeretem a munkámat – válaszolta végül kitérően.
– Ó, azt sejtettem, de mégis, milyen? Hangos? Maximalista? Szokott inni? – firtatta a szomszédasszony.
Emiko lelki szemei előtt megjelent Morales igazgató, és csaknem felnevetett.
– Igen, Miruna-szan. Nagyon erős a hangja, de ez nem is csoda, mert majd’ két méter magas, olyan, mint egy medve. És igen, sokat követel, de nem csak minket hajt, ő többször marad bent az irodában túlórázni, mint mi, többiek, és neki még csak ki sem fizetik. Inni is szokott, van egy üveg whisky az irodájában. Amikor mindenki elköszön, és ő még dolgozik, olyankor szokta elővenni, és tölt magának egy pohárral. De részegnek még sose láttam. Igazából kapatosnak sem.
– Úgy veszem ki a szavaidból, hogy kedveled – csodálkozott rá az asszony.
A lány elgondolkozott egy pillanatra, aztán mosolyogva bólintott.
– Ami azt illeti, igen. Jó főnök, megértő és figyelmes. Mindig meghallgatja az ötleteinket, és nem fukarkodik a dicsérettel. Azt hiszem, tényleg szerencsés vagyok.
– És milyen a cég?
– Azt mondanám, hogy nagyon innovatív.
– Mivel is foglalkoztok?
– Hulladékfeldolgozással. De teljesen tiszta – tette hozzá gyorsan, amikor meglátta a többiek arckifejezését. – Minden munkafolyamatot gépek végeznek, és nincs keletkező hulladék.
– Fúj, szemét! – vágott Miri undorodó arcot, mint minden alkalommal, amikor Emiko munkahelye szóba került, mire Hiromoto játékosan oldalba lökte.
– A nővérednek igaza van, Miri-csan. Tényleg remek hely, én nem hallottam semmi zajt, és nem éreztem büdösnek sem, amikor ott jártam.
– Te jártál az üzemben? – Emiko nem bírta elleplezni a meglepetését.
– Igen, a nyomozás része volt.
– Várj, Hiromoto-kun, te Emiko-szanék cége után nyomozol? – kérdezte Tomomasza-szan.
– Folyamatban levő nyomozásról nem beszélhetek, de igen, sajnos, Emiko-szan is érintett az ügyben.
Ezt az információt mindenki emésztette egy kicsit, de a továbbiakban nem feszegették a kérdést. Amikor leszedték az asztalt, Emiko a konyhában az édesanyjához fordult:
– Kimegyek egy kicsit a kertbe, ha nem bánod – mondta halkan. – Ments ki, kérlek a vendégek előtt!
Kisietett az előszobába, és már éppen a kabátját vette, amikor meghallotta Miri nevetését. A húga Hiromoto társaságában a felfelé vezető lépcső felé tartott, és Emiko már nem tudta elkerülni, hogy meglássák.
– Itt hagysz minket? – nézett rá csodálkozva Miri.
– Csak kimegyek levegőzni egyet – vonta meg a vállát Emiko, de nem nézett a lány szemébe.
– Veled tartok – szólt Hiromoto, és a cipőjéért nyúlt.
– Nem szükséges, látom, jól elvagytok – fújt nagyot az idősebbik testvér, és kimenekült a kertbe. Hiromoto a kapunál érte utol.
– Emiko-csan, mi a baj? – nézett a nyomozó fürkészően a szemébe.
A lány dacosan összeszorította a száját, és a bimbózó cseresznyefák szegélyezte ösvény felé indult, ami levezetett a partra.
A férfit azonban nem lehetett lerázni, tartotta vele a lépést. Már majdnem az óceánnál jártak, amikor Emiko megtorpant, és dühösen Hiromoto felé fordult.
– Figyelj, nem tudom, mi ez a hülye játék a részedről, de jó lenne, ha engem kihagynál belőle!
A nyomozó értetlenül rázta a fejét.
– Nem tudom, mire gondolsz, Emiko-csan.
– A hazautazásaid, hogy nem szóltál, hogy ilyen jól elvagy Mirivel, és... és hogy egy járőrt küldtél az őrzésemre, te oda sem toltad a képedet!
Hiromoto dermedten állt, aztán mélyet sóhajtott.
– Tudom, Emiko-csan, hogy ez az egész ügy Nodera-szan halálával mennyire megviselt. Ha ez segít, nyugodtan kiabálj velem, aztán, ha lehiggadtál, megbeszéljük.
– Ennek semmi köze a... á, nem értesz te semmit! – A lány sarkon fordult, és a part felé szaladt.
A férfi nyugodt léptekkel követte, majd megállt mellette, közvetlenül a víznél.
– Nézd, tényleg úgy tűnt, hogy téged lefoglal a munkád meg a karriered, ezért nem akartalak olyan helyzetbe hozni, hogy esetleg itthon várnak, és te mégsem tudsz jönni. Nekem fontos, hogy lássam a családomat, de tőled nem várom el ugyanezt.
– De...
– Kérlek, hadd folytassam! Mirinek nagyon hiányzol, főként rólad szokott érdeklődni, amikor beszélünk, és, mint kiderült, ő is nyomozó akar lenni, úgyhogy mostanában mesélek neki a szakmai dolgokról is, hogy felkészülhessen. Mi volt még? Ja, a járőr. Emiko-csan, életem első nyomozását vezetem, és tényleg nem lenne jó, ha engedném, hogy elvond a figyelmemet. A főnökeim, a társam, és minden kollégám azt figyeli, hogy mennyire jól végzem a munkámat, úgyhogy tényleg mindent bele kell adnom. Már így is túl sok személyes kötődésem van az ügyhöz, és nagyon szerencsétlen helyzet, hogy éppen te vagy az egyik tanú.
Emiko dacosan hallgatott. Mindig ez van. Ha hagyja beszélni Hiromotót, a férfi úgyis kidumálja magát, és a végén megint ő lesz a hülye meg a hisztis, akit kölyökként kell kezelni. Viszont ahogy nézte a hullámzó, hatalmas víztömeget, a haragja lassan elpárolgott.
– Tulajdonképpen miért vagy itt, Hiromoto-kun? – kérdezte fáradtan.
– Mármint itt nálatok? Vagy a városban?
– Nem. Itt és most. Miért jöttél utánam?
– Mert fel kell tennem egy nagyon fontos kérdést.
Emiko szíve hangosat dobbant. Egek, ez most meg akarja kérni a kezét?
A férfi felé fordult. A szája kiszáradt, és a fülében doboló vér elnyomta az óceán zúgását.
Hiromoto nagyon komolyan nézett rá, és teljesen a lány felé fordult.
– Emiko-csan, mondd meg nekem, de nagyon őszintén, hogy szereztél Adderallt Nodera-szannak?
A lány megdermedt. Az első pillanatokban fel sem fogta a kérdést, de, amikor megértette, a megkönnyebbülés hulláma elöntötte a lelkét. Felnézett a holdfényben kirajzolódó, bimbózó cseresznyefákra, mélyen beszívta az óceán tiszta, sós illatát, és legszívesebben futásnak eredt volna.
Ehelyett bátran a nyomozó szemébe nézett, megrázta a fejét, és halkan megszólalt.
– Nem, Hiromoto-kun. De ezt egyszer már elmondtam neked.
– Ez igaz. De azóta lefuttattuk a te nevedet is az adatbázisban, és a rendszer szerint, amikor egy évvel ezelőtt visszatértél az Egyesült Államokból, saját célra hoztál magaddal a gyógyszerből.
– Ez így van.
– Azt honnan szerezted?
– A nagybátyámtól.
– De mégis, miért?
Emiko megvonta a vállát.
– Nagyon leterhelt voltam, nem bírtam a stresszt, és rettenetesen bizonyítani akartam. Steve bácsi adott egy doboz ilyet, de figyelmeztetett a veszélyekre, és a lelkemre kötötte, hogy tényleg csak akkor éljek vele, ha már semmi más nem segít.
– És te odaadtad Nodera-szannak?
– Nem így történt.
– Akkor hogy?
– Nagyon panaszkodott, hogy rengeteg a munkája bent az irodában, és még egy képzésre is jár, emellett a férje elvárja, hogy otthon maradéktalanul ellássa a házimunkát… szóval segítséget kért, én meg adtam neki egy szemet, nem többet.
– A doboz még megvan?
– Ellenőrizni akarod? – mosolyodott el örömtelenül a lány. – A szakurai lakásban van. Holnap odaadom, ha akarod.
– Igen, mindenképpen. Majd reggel együtt hazautazunk, és elkísérlek a lakásodra érte. Még egy kérdés: a szavadat adod, hogy később sem küldettél a nagybátyáddal?
Emiko a szemét forgatta.
– Ezt most tényleg komolyan kérdezed? Szerinted, inkább rávettem volna Steve bácsit, hogy szegje meg a japán törvényeket, és juttasson nekem titokban Adderallt, amit aztán eladtam volna a legkedvesebb kolléganőmnek, minthogy odaadtam volna Naemu-szannak az egész dobozzal?
A nyomozó elgondolkozott, aztán lassan bólintott.
– Igen, ez így tényleg nem logikus. Viszont értsd meg, teljes körűen ellenőriznem kell téged is. Sőt, téged különösen.
– Miért is? Mert a barátnőd vagyok?
Hiromoto megdermedt.
– Ezt most nem értem, hogy hogyan jött elő, de a válasz: nem. Azért kell ellenőriznünk, mert diplomáciai bonyodalom lehet belőle, ha neked egy orvos külföldről tiltott szert küldött.
– De nem küldött! Kérdezd meg őt is, ha nem hiszel nekem.
– Úgy lesz. Amit most mondtál, elfogadom vallomásnak – váltott át a férfi hivatalos hangnemre. –  Holnap ellenőrizzük az általad elmondottakat, és, ha minden jól megy, akkor ezzel tisztáztad is magad.
A lány meghökkent.
– Mégis mi alól? Fel akartál jelenteni?
– Pont azt akartam elkerülni. – Ezúttal Hiromoto vonta meg a vállát. – De ez a része rendben van, úgyhogy ne beszéljünk róla többet.
A lány dühösen fújt egyet.
– Remek. Lassan listát írhatunk azokról a dolgokról, amikről nem beszélünk.
– Mégis, mit akarsz ezzel mondani?
– Jaj, ne már! A cseresznyefákkal is hamarabb szót lehet érteni, mint veled!
– Emiko-csan, ésszerűtlenül viselkedsz!
A lány döbbenten, pislogás nélkül meredt a férfi arcába, aztán indulatosan megrázta a fejét.
– Ennek nincs értelme. Jó éjt, Hiromoto-kun! – Meghajolt, és a nyomozó válaszát meg sem várva elszaladt a ház irányába.
Amikor belépett a házba, az étkező irányából nevetést hallott. Na, pont erre nincs most szüksége. Anélkül, hogy elköszönt volna a vendégektől, felszaladt a szobájába, és magára zárta az ajtót.
Hanyatt vetette magát az ágyon, és addig fortyogott a dühtől, amíg végül álomba merült.

*

Álmában egy sziklán állt, alatta haragosan kavargott az óceán, ami egy hatalmasabb tajtékos hullámokat vetett. Az eget sötét felhők borították egészen a szemhatárig. Érezte bőrén a süvöltő szelet. Fázott. Reszketve húzta össze testén az édesanyja kendőjét, de az sem segített. Aztán megérezte, hogy valaki áll a háta mögött: meleg test simult az övéhez, két, erős kar ölelte át. Hirtelen átjárta a nyugalom és a határtalan biztonság.
– Nyugodj meg, itt vagyok veled – hallott egy mély hangot.
Mosolyogva bólintott, és a férfi mellkasára hajtotta a fejét. Percekig ringatózott ebben a megnyugtató ölelésben, aztán a férfi ellépett mögüle, ő meg felsóhajtott, és elindult a szikla pereme felé. Lenézett a haragvó vízre, aztán elrugaszkodott, és levetette magát. Zuhanás közben szél süvített a fülében, a mélység magába szippantotta. Pillanatra megérintette a pánik, de aztán kitárta a szárnyát, és a rémítő hullámok felett siklani kezdett. A szabadság, a repülés mámorítóan hatott rá, boldogan felrikoltott.
Az egyik hullám túl közel futott el alatta, jegesen szúró vízcseppek szurkálták a bőrét, ezért feljebb emelkedett, és visszafordult a part felé.
A sziklán, ahonnan indult, két alakot látott: egy alacsony karcsút és egy magas, széles vállút. Tudta, hogy ismeri őket, de a nevük nem jutott az eszébe. Távolabb a parton végig virágba borult cseresznyefák sorakoztak, a heves szélben hóesésként kavarogtak a fehér szirmok. A fák tömegén túl a szülei házát látta, a családja előtte állt. Az édesanyja felé intett, ő pedig hangos vijjogással válaszolt.
Ekkor megdördült az ég, a föld megrázkódott, a viharfellegek között villám cikázott végig. Jeges szél söpört végig a vidéken, a szirmokat mind magával ragadta a förgeteg és a következő pillanatban már csak csupasz torzók meredeztek a dús lombok helyén, Fel akart feküdni a következő szélrohamra, de az elkapta, megpörgette, és a föld felé taszította. Kétségbeesetten csapkodott a szárnyaival, de ez csak arra volt elég, hogy lassítsa a becsapódást. A földet érésbe belenyekkent, szörnyű fájdalom söpört végig a testén. Feltápászkodott, és akkor látta meg a repedéseket, amik lassan, ám feltartozhatatlanul keresztülfutottak a sziklán. Megrémült. A következő széllökés mellbe taszította, kis híján hanyatt esett, de aztán sikerült visszanyernie az egyensúlyát. A szárnyaival ismét vad csapkodásba kezdett, de nem volt elég lendülete. Rohanni kezdett az óceán felé, közben látta a két alakot. Mindketten továbbra is a vizet bámulták, anélkül, hogy sejtelmük lett volna a hátuk mögött folyó eseményekről.
Elrohant mellettük, és a mélység fölött végre bevált a számítása: az egyik léglöket a szárnya alá kapott. A magasba lendült, aztán egy gyors irányváltással visszafordult a part felé. A két férfi ekkor vette észre a közelgő veszélyt. Egyszerre fordultak sarkon, és rohanni kezdtek a biztonságot jelentő cseresznyefák felé, ám a lány látta, hogy elkéstek: a szikladarab hamarabb fog leszakadni, mintsem elérhetnék a csupasz torzókat.
Emiko az utolsó pillanatban jött rá a megoldásra. Lejjebb ereszkedett, és kezét előrenyújtva elkapta a kisebbik alak kapucniját, majd a másik pulcsiját. A hatalmas súlytöbblet majdnem lerántotta. Annyi energiája maradt, hogy pár méterrel odébb hajította mind a kettőt. Viszont a szikla repedése szélesedni kezdett, és az orom lassan, de megállíthatatlanul kezdett leszakadni, magával rántva mindkét férfit.
A lány utánuk kapott, de egyiket sem érhette el. Tudta, ha alájuk repül, az egyikük zuhanását megállíthatja. De mindkettőt nem mentheti meg. Kétségbeesetten felrikoltott, és harmadjára is levetette magát.
Felriadt. Egész teste izzadtságban fürdött, és úgy reszketett, hogy összekoccantak a fogai. Magára húzta a puha takarót, arcát befúrta a párnába, és zokogni kezdett. Az álom annyira nyomasztó és egyben szörnyen valóságos volt, hogy csaknem megszakadt a szíve. Amikor kicsit megnyugodott, megtörölte az arcát, és a holdfény festette fénylő sávokat kezdte bámulni a padlón. Felidézte az este elhangzottakat, a dühét, a magányát, a bizonytalanságát… és azt a határtalan megkönnyebbülést, ami az el nem hangzott lánykérés miatt öntötte el. Egészen addig a pillanatig nem volt tudatában, hogy mit akar, de amit igazán szörnyűnek talált, az, hogy még most sem tudta. Csak annyit, hogy mit nem akar. És az a Hiromotóval kötendő házasság volt leginkább.

*

Mivel az este ruhában aludt el, a reggel gyűrötten találta. Félálomban kóvályogva a fürdőszobába ment, hátha segít az állapotán egy forró zuhany. Sminkelés közben döbbenten bámulta a tükörképét: úgy nézett ki, mint akit megrágott egy szörny, aztán kiköpte. És úgy is érezte magát.
Vigyázva, nehogy megreccsenjen a talpa alatt valamelyik deszka, leóvakodott a konyhába. A kávégép előtt az édesanyja szorgoskodott, és Emiko megérezte a sülő palacsinta illatát. Lehunyta a szemét, és egy percig élvezte a gyermekkor felködlő emlékképeit. Elmosolyodott, a szíve megkönnyebbült. A pult mögé lépett, és halkan megszólalt.
– Jó reggelt, kászan!
Janice felragyogó arccal pillantott rá.
– Jobban vagy, szívem?
– Igen, azt hiszem… de te honnan tudod?
– Hogy rosszul lettél az este, és inkább lepihentél? Hiromoto mondta.
– Hiromoto-szan még visszajött?
– Persze. Még maradtak vagy félórát, de viszonylag gyorsan elköszöntek. – A falon függő órára nézett. – És mivel Hiromoto nemsokára itt lesz érted, alig maradt időd reggelizni. Ülj le, kérlek!
Emiko meghajolt.
– Előbb a bocsánatodat kell kérnem, kászan. Rémesen viselkedtem tegnap.
– Igazán? Nekem nem tűnt fel.
– Kélek…! Így is szörnyen érzem magam, ne ironizálj!
Az asszony komolyan megrázta a fejét.
– Szívem, félreértesz. Én tényleg nem vettem észre, hogy „rémesen viselkedtél”, inkább csak azt, hogy nincsenek rendben a dolgaid, és nem segített, hogy Miruna provokált, vagy, hogy Hiromoto látványosan semmibe vett téged.
– Ugye…? Akkor nem csak képzelődtem.
– Nézd, lehet, hogy tévedek, de nemsokára egy komoly beszélgetésnek néztek elébe.
A lány maga elé meredt.
– Anyu, félek.
Janice megkerülte a pultot, és gyengéden átölelte a lányát.
– Az nem baj, ha félsz, mert akkor tudod, hogy mit veszíthetsz, ha rosszul döntesz.
– De hogyan kéne döntenem?
– Fogalmam sincs. Ez olyasmi, amit mindenkinek magának kell megtenni. Sajnálom. – Kicsit ringatta még a lányát a karjában, aztán eltolta magától, és komolyan a szemébe nézett. – Most viszont egyél, mert az éhség, akárcsak a harag, rossz tanácsadó.
Elfordult, majd Emiko elé tette a lány kedvenc bögréjét és egy tányért.
Emiko a palacsintára bámult, és ráébredt, hogy farkaséhes. Gyorsan belapátolta az ételt, majd két kézre fogta a bögrét, és belekortyolt.
– Ez tejeskávé? – nézett fel csodálkozva.
– Igen. Tudom, hogy nem szoktál, de talán most jót fog tenni.
Éppen csak lenyelte az utolsó kortyot, amikor kopogtak.
– Megjött a kocsid. Szívem, menned kell. Ugye, szólsz, ha baj van?
– Igen, anyu. Hívlak majd.
Janice kikísérte a lányát a kocsihoz. Emiko bedobta a táskáját a csomagtartóba, és meghajolt a kocsiban helyet foglaló szomszédok felé.
– Jó reggelt! – hajolt meg udvariasan. – Tomomasza-szan, kérlek, bocsáss meg, hogy tegnap este nem köszöntem el tőled!
A férfi bólintott.
– Remélem, Emiko-csan, hogy jobban vagy!
A lány ismét meghajolt, de nem válaszolt.
– Puszilom a többieket – fordult az édesanyjához.
– Átadom. És, ha tudsz, gyere gyakrabban!
– Mindenképpen jövök majd.
Megölelték egymást. Emiko beült az autóba, és még amikor elindultak, még egyszer kipillantott az ablakon. Tekintete találkozott Janice-ével; az édesanyja rámosolygott, de a lány szomorúságot látott a szemében.

*

Az állomásig egyetlen szó sem hangzott el a kocsiban, de a lány nem nagyon bánta; még mindig az álma járt a fejében. Sejtette, hogy mit akar üzenni a tudatalattija, de nem nagyon volt kedve szembenézni a problémával. Az állomáson elköszöntek Tomomasza-szantól, és, még mindig némán felszálltak a vonatra.
Egymással szemben ültek le, és a lány rögtön lehunyta a szemét, hogy ne kelljen beszélgetnie a nyomozóval. Mielőtt zaklatott álomba merült, még átfutott a fején, hogy ezt sem gondolta volna akárcsak egy héttel korábban se, hogy szinte idegenként viselkednek majd egymással.
A félig-meddig éber alvását nyugtalanító, sötét képek kísértették. Csaknem egy órás kínlódásából telefoncsörgés rántotta vissza a valóságba. Kótyagosan nyúlt a zsebébe, de nem az ő készüléke jelzett. A következő pillanatban meghallotta Hiromoto fojtott hangját, és egy név megütötte a fülét.
Amikor a férfi elköszönt, a lány kinyitotta a szemét.
– Shaliman nyomozóval beszéltél? – kérdezte álmos hangon.
 Hiromoto szórakozottan bólintott.
– Amikor visszaérünk a városba, kocsival hazaviszlek – közölte. – Később majd találkozunk a temetésen.
– Te is jössz? – csodálkozott Emiko.
– Kénytelen vagyok. Nem csak azért, mert én vezetem a nyomozást, hanem más ügyem is lesz ott – fintorgott a férfi. – De ez a része téged már nem érint, hiszen a te szereped véget ért az ügyben.
A lány bólintott, de közben a torkát keserűség szorongatta. Tényleg csak ennyi lenne a szerepe Hiromoto szemében? Vagy az egész életében? Kibámult az ablakon. Fent, a felhőtlen égen egy madár körözött, szárnyát alig mozdítva, szabadon. Emiko ebben a percben szívesen cserélt volna vele.

*

Nem sokkal később a vonat besiklott a szakurai állomásra. A peronon állva Emiko a gondolataiba merülten figyelte, ahogy a férfi elegánsan, könnyedén kilép a szerelvényből. Sokan szálltak le ebben a megállóban, az emberek sietve kerülték ki az elmélázva álldogáló lányt, aki rémítően elveszettnek érezte magát a tömeg örvénylésében. A szívébe fájdalom markolt: abban halálosan biztos volt, hogy nem akarja elveszíteni Hiromotót, de azt is tudta, hogy nem akar a felesége lenni. Akkor meg hogyan maradhatna meg a kapcsolatuk egyáltalán?
A férfi némán hozzálépett, szó nélkül kivette a kezéből a sporttáskát, és a parkoló felé indult. Emiko egy pillanatnyi késéssel követte.
A kocsiban Hiromoto a lány felé fordult.
– Nem tudom, Emiko-csan, hogy mi történt veled. Azt érzem, hogy neheztelsz rám, de komolyan mondom, fogalmam sincs, hogy miért. Remélem, hogy legalább te tudod.
Emiko szemébe könny szökött. Sietve megrázta a fejét, és inkább kibámult az ablakon. Szavait is az üvegnek intézte.
– Sajnálom, Hiromoto-kun. Ha ennek az egésznek vége lesz, majd megbeszéljük, de most még képtelen vagyok rá.
A nyomozó bólintott, és elindította az autót. A motor mélyen felzúgott, aztán a hangja élessé vált. Hiromoto összeráncolta a szemöldökét, és elfordította a kulcsot. Emiko nem merte megtörni a hirtelen beálló csöndet, csak figyelte, hogy mi tesz a férfi.
Vártak vagy egy percet, aztán Hiromoto újra elindította a motort, ami ezúttal a megszokott hangon duruzsolt.
A lány lakásánál együtt szálltak ki, de nyomozó csak az ajtóig ment vele, ott lecövekelt.
– Kérlek, hozd ki a gyógyszert, itt megvárlak.
Emiko a cipőjét le sem véve szaladt a fürdőszobába. A kis tükrös szekrényben, hátul, minden más doboz, tégely és fiola mögött megtalálta a narancssárga üvegcsét. Visszasietett a nyomozóhoz, és a kezébe nyomta.
– Remélem, ezzel tényleg lezárhatjuk! – sóhajtotta, aztán gyorsan becsukta az ajtót. Megfordult, hátát a sima, barna fának támasztotta, és lassan lecsúszott a földre. Felhúzta a térdét, átölelte, és próbálta rendbe tenni kusza gondolatait. Még sokáig ült ott ugyanabban a helyzetben, cipőben, kabátban, zavartan.

000-Játssz velünk!

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

EZEN a linken keressztül egy kvízjátékra invitálunk, ahol valódi jutalmak várnak rád, ha sikeresen végigmész a kérdéseinken! Vigyázat! A kérdéseink megválaszolásához alaposan ismerned kell a történetet, tehát további jó olvasást! 

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

*

Derek végre kipihenten ébredt. Azonnal a telefonjáért nyúlt; a kijelzőn értesítések villogtak. Nem emlékezett rá, hogy az este lenémította volna a készüléket, de mégis volt egy nem fogadott hívása Hiromotótól, és egy sms is tőle.
A szöveges üzenetben a társa értesítette, hogy reggel kilenc óra harminckét perckor fog visszaérni a városba vonattal.
Derek az éjjeliszekrényen álló órára nézett: alig múlt nyolc óra.
Mezítláb, a konyhafülkébe slattyogott, és szétnézett az apró hűtőben. Egy megkezdett doboz narancsleven és két sörön kívül semmi használhatót nem talált. Nos, talán itt az ideje meglátogatni azt a bizonyos új kávézót.
Félórával később frissen, simára borotvált arccal, a saját, tiszta ruhájába öltözve lépett az éjjeliszekrényhez az órájáért, és akkor jutott eszébe, hogy ezzel kapcsolatban lesz még egy kis elintéznivalója. Elmosolyodott. Legalább láthatja, hogy Emiko jól van-e.
A kávézót viszonylag könnyen megtalálta, Az üzlethelység kicsi volt, de a franchise-nek köszönhetően éppen olyan, mintha otthon, a lakása mellettibe ült volna be. A kedvenc lattéját kortyolgatva a mobiljára nézett. Ideje felhívni Hiromotót, már biztosan a vonaton ül.
A japán már az első kicsengés után felvette.
– Jó reggelt, nyomozó! – köszöntötte Derek vidáman. – Úton vagy már?
– Igen, nemsokára megérkezünk. Tehát olvastad az üzenetem.
– Igen. Minden rendben ment? Kajó-szan tisztázta magát?
– Igen. Te mire jutottál?
– Nem Morales a ludas. Ideadta a bontatlan doboz Adderallt. Már csak a harmadik jelölt maradt.
– Igen, tudom. A temetés után beszélünk vele.
– Nekem is mennem kell?
– A szertartásra nem. Még az én jelenlétem is súrolja az illendőség határát. Viszont utána együtt lezárhatjuk ezt az ügyet.
– Rendben. Hol találkozzunk?
– Tízkor az őrsön, ha neked is megfelel. Egy dolgot majd még neked kell elintézned.
– Rendben, majd személyesen elmondod. Viszlát!
Bontotta a vonalat. Bár még csak pár napja ismerte a társát, a férfi fojtott hangjából és rövid válaszaiból két dolog jött le neki: Hiromoto nincs egyedül, és rendkívül feszült. Nos, ez végül is érthető; ő is csöppet ideges lenne, ha meg kellene kérdeznie a saját barátnőjétől, hogy foglalkozik-e gyógyszercsempészettel.
Lehörpintette a maradék kávét, és ráébredt, hogy mennyire éhes. A pult felé pillantott, és megkönnyebbülten elmosolyodott. Ó, igen, árulnak normális szendvicseket, sőt, még tortaszeleteket is. Ez egy igazán remek reggelnek ígérkezett.
Miután beért az irodába, otthonosan leült a Hiromoto asztala melletti székre, hátrahajtotta a fejét, és élvezte a jól végzett munka utáni nyugalmat. Bár hallotta a társa lépteit, csak akkor nézett fel a fiatal japán nyomozóra, amikor az megszólította:
– Derek-szan, nem aludtad ki magad?
– De igen – nézett fel mosolyogva a kérdezett –, és te?
Hiromoto beletúrt a gondosan fésült, zselézett, rövid tincseibe.
– Fogjuk rá.
– És mi lenne az a dolog, amit meg kell tennem?
– Felhívnád Dr. Steven Moore-t, Emiko-szan nagybátyját? Meg kell róla bizonyosodnunk, hogy tényleg nem küldött több gyógyszert. És ezt ellenőrizhetnéd az amerikai adatbázisban is, ha van olyanotok.
– Természetesen. Amúgy nekem is lenne egy kérésem. Tegnap megírtam a jelentésemet, elhoztam pendrive-on. Kinyomtatod nekem?
– Hogyne, add ide!
Derek egy apró, lövedék formájú adathordozót vett elő a zsebéből, és átnyújtotta.
– Azt hiszem, akkor végeztünk is.
– Még nem teljesen. A temetésre ugyan nem kell, hogy elgyere, de megtennéd, hogy értem jössz kocsival és elviszel a szertartásra?
– Hogyne. De mi történt a kocsiddal?
– Fogalmam sincs. Amikor vittem haza Emiko-szant az állomásról, fura volt a motorhang, úgyhogy beadtam szervizbe, de csak holnap kapok másikat. Addig gyalogos lettem.
Az amerikai elmosolyodott.
– Mondd a címet! Mikorra menjek?
– Kettőkor kezdődik. Gondolom, ha félre érkezel, akkor gond nélkül odaérünk.
– Rendben. Akkor addig elintézem a telefonokat, és megebédelek.
Hiromoto bólintott, és bedugta a számítógépébe a pendrive-ot Amíg a nyomtatásra vártak, Derek elgondolkodva nézte a társa feszült arcát.
– Hiromoto-szan, minden rendben ment tegnap?
– Igen, bár azt hiszem, Emiko-szant jobban megviselte ez az egész, mint gondoltam.
– Indulatosan reagált?
– Az nem kifejezés.
– Hát, ha én az exemtől ilyet kérdeztem volna, biztos kapok az arcomra.
– Az exedtől?
– Igen. Pár hónapja szakítottunk. Ő is zsaru, és úgy gondolta, hogy nem tudja kezelni, hogy munkatársak vagyunk.
– Ez valahol érthető. De Emiko-szan normális körülmények között nem szokott veszekedni velem. Mindegy, majd megnyugszik.
Derek, amennyire a nőket ismerte, ezt ugyan erősen kétségbe vonta, de azért megnyugtatóan bólintott.
A nyomtató által kiköpött, még meleg papírokat gyorsan aláírta, aztán felállt.
– Küldd át a címedet sms-ben – fordult a társához. – Fél kettőre ott leszek.
– Derek-szan, még egy pillanat! – Hiromoto egy vékony dossziét nyújtott az amerikai felé. – Ezt nézd majd meg! Mindent megtalálsz benne a harmadik jelöltünkről.
A nyomozó bólintva vette át a mappát, és a hóna alá csapta.
Kifelé menet már körvonalazódott a fejében a kapott feladatok megoldásának módja. Diplomatikusan kell eljárnia, az egyszer biztos. Ideje behajtani néhány szívességet.

*

Emiko riadtan bámulta magát a tükörben. Hiába az órák alatt felrakott, gondos smink, a szemében honoló szomorúságot nem tudja semmilyen krémmel elleplezni. Eligazgatta egyenes szabású, egyszerű, fekete ruháját, és rémülten látta, mennyire feszül a hasán az anyag. Úgy látszik, felszedett pár kilót az elmúlt hetekben. Már nem maradt ideje átöltözni, ezért megrántotta a vállát; úgysem lesz ott senki, akit érdekelne az ő kinézete. Lesimította a haját, ami a friss mosástól szerteszét szálldosott, de nem érezte jobban magát a bőrében. Próbált arra koncentrálni, hogy a szertartással végre lezárhatja a saját nyomorúságos állapotát is, de tudta, hogy ez csak önáltatás: jelen lelkiállapotának vajmi kevés köze van Naemu-szan halálához.
Ráadásul, hétfőn vissza kell mennie az irodába, és majd bámulhatja a szemközti, üres asztalt. Viszont így mindkettejük munkáját neki kell elvégeznie, ami talán segít elterelni a figyelmét.
Még egyszer a tükörképére pillantott, és megrázta a fejét. Lehet, hogy valami teljesen másba kellene kezdenie. Vagy elutazni messze, messze. Beszélnie kell az édesanyjával; Janice biztosan tudja, hogy mi lenne a jó megoldás. Majd a szertarás után.
Éppen sóhajtva a táskájáért, és az előkészített fehér krizantémért nyúlt, amikor megszólalt a csengő.

*

Derek még a rendőrségi parkolóban állt a kocsival, amikor elindította az első hívást.
– Szia, Lopez – szólt bele a készülékbe. – Shaliman vagyok. Igen, még Japánban… Hát, azt nem hiszem, hogy vihetek, de nem is biztos, hogy szeretnéd. Nem, szakét se! Figyelj, kérhetek egy szívességet?
Amikor visszaért a panzióba, a telefonja két sms-t jelzett. Az egyikben Hiromoto címe szerepelt, a másikban Dr. Steven Moore telefonszáma.
A nyomozó kijelölte a számot, és elindította a hívást.
– Moore – hallott szinte azonnal a vonal túlsó végéről egy kellemes férfihangot.
– Jó napot, doktor úr! Derek Shaliman nyomozó vagyok, és egy Japánban történt haláleset ügyében nyomozok.
– Jóságos ég! Janice-szel történt valami?
– Nem, doktor úr, nyugodjon meg! A húga és az egész családja jól van. Viszont az ügyben felmerült egy tisztázatlan kérdés.
– Hallgatom, nyomozó – sóhajtott doktor Moore kicsit nyugodtabb hangon.
– Az elhunyt az ön unokahúgának a munkatársa. A nő vérében amfetamint találtak. Meg kell önt kérdeznem, hogy küldött-e Miss Kajónak bármikor ilyen hatóanyagú gyógyszert?
A doktor, a vonal végéről egy pillanatnyi szünet után, határozottan válaszolt:
 – Nem, nyomozó. Nem írtam fel neki ilyesmit, és nem is küldtem. Tavaly, mielőtt hazautazott, adtam neki egy dobozzal, de szerintem nem szedte be. Legalábbis, amikor kérdeztem tőle, azt mondta, hogy nincs rá szüksége.
– Nagyon köszönöm, doktor úr! Csak ennyi lett volna.
– Várjon, nyomozó! Ön találkozott Emikóval?
– Igen, uram. Kihallgattuk.
– És jól van?
– A körülményekhez képest igen. Végül is, az egyik kollégáját veszítette el.
– Gyilkosság történt?
– Nem gondoljuk, de tudja, hogy megy ez.
– Hogyne. És, bocsásson meg, nyomozó a személyes kérdésért, de ön hogy nyomozhat egy japán bűnügyben? Ez roppant érdekes történet lehet.
– Tulajdonképpen véletlenül keveredtem ebbe az egészbe – nevetett Derek. – Ha tényleg érdekli, a hazatérésem után beugrom majd önhöz, és elmesélem.
– Tudja, hol van a kórházam?
– Igen, én is SF-ben élek. Viszlát, doktor úr!
– Viszlát, nyomozó! És, ha beszél Emikóval, kérem, adja át üdvözletemet!
–  Mindenképpen.
Miután letette a telefont, Derek az ébresztőórára pillantott, ami éppen delet mutatott. Remek, még lesz ideje ebédelni, és időben odaérhet Hiromotóért. Sőt, előtte még akár egy rövid kitérő is belefér. Ez viszont az jelenti, hogy már nem tud hazajönni átöltözni.
Végignézett magán. Fekete ing, alatta fekete póló, sötét farmer. Hát, nem éppen egy temetésre való elegancia, de neki nem is kell részt vennie a ceremónián.
Az előszobában automatikusan a télikabátért nyúlt, de mozdulat közben megdermedt. A hirtelen beköszöntött tavasz ragyogó napsütése betöltötte még az előszobát is. Hát, ha nem kell hosszú sétákat tennie, akkor elég lesz a szövetkabát is. És a félcipő. A bakancsát még úgyis ki kell takarítania a legutóbbi kirándulás miatt.
Amikor bekanyarodott Emiko szállásának épülete mellé, és megállt a bolt parkolójá¬ban, egy pillanatra bűntudata támadt, de a vásárlóknak fenntartott helyek mindegyike üres volt. Azzal a pár perccel nem lehet gond, amíg felszalad a harmadikra.
Felérve mélyet sóhajtott, és megnyomta a csengőt, aztán az ajtót nyitó Emiko láttán elakadt a lélegzete.
A lány hihetetlenül gyönyörű volt testhezálló, rövid, elegáns, fekete ruhájában, selymesen fénylő hajával, sminkeletlen arcával – mindössze egy vékony réteg szájfény csillogott szép ívű ajkán.
– Derek-szan, rád nem számítottam! – csodálkozott rá Emiko.
– Bocsáss meg, hogy hívatlanul rád törtem! Látom, indulóban vagy… Csak egy pillanatig zavarlak.
– Te sose zavarsz, Derek-szan – mosolygott kedvesen a lány. – Miben segíthetek?
– Múltkor itt felejtettem az órámat. Nem láttad véletlenül?
– De igen, elő is készítettem, hogy valahogy visszajuttassam hozzád. Rögtön hozom. – Emiko megfordult, és kecsesen a szoba felé lépett.
A nyomozó önkéntelenül követte a tekintetével. A ringó csípő meg a hosszú combok látványa mágikus erővel vonzotta a pillantását. Még fel sem ocsúdott, és a lány már vissza is tért, kezében a súlyos, ronda, de mégis oly kedves órával.
A férfi örömmel nyúlt érte, keze véletlenül hozzáért a lány ujjához. Elektromosság sistergett fel a bőrük között, mire Emiko felszisszent, aztán zavartan felnevetett.
– Bocsáss meg, Derek-szan, biztos, a ruha miatt van.
– Biztosan – bólogatott lelkesen a férfi, és erősen koncentrált, hogy ne bámulja meg a lány dekoltázsát. – Tényleg, Emiko-szan, a temetésre készülsz?
– Igen, és ne haragudj, de muszáj indulnom, különben lekésem a buszt.
– Ugyan már! Én szívesen elviszlek! – buktak ki a szavak, gyakorlatilag gondolkodás nélkül a férfi száján.
– Ó, ez igazán nagyon kedves tőled, de nem szükséges! Miattam ne tegyél kitérőt, gondolom, van ennél jobb dolgod is!
– Nem, dehogy! Én is oda indultam.
Ezúttal a lány nézett rajta végig, kétkedően felhúzott szemöldökkel.
– Már úgy értem, hogy nem megyek be, természetesen, de a szertartás után lesz ott egy kis dolgunk.
– Már értem. Ebben az esetben elfogadom az ajánlatodat.
Derek szíve hevesen meglódult, és a szapora szívverés egészen addig tartott, amíg be nem ültek az autóba. Kikereste a jegyzetfüzetéből a Nodera ház címét, beütötte a telefon GPS-ébe, majd a homokára csapott. Az anyósülésen Emiko aggodalmasan megszólalt:
– Minden rendben, nyomozó?
– Ó, igen, csak még el kell mennünk előbb valahova, ugye nem bánod?
– Nem, dehogy, ha időben odaérünk.
Derek, némi aggodalommal a szívében gázt adott. Tán csak nem lesz baj.

*

Amikor megálltak a Hiromotótól kapott címen, Emiko csodálkozva felnézett az alacsony, fehér kerítés mögött álló karamellbarna, kétszintes, keskeny épületre. Szóra nyitotta a száját, de ekkor nyílt a kazettás, fa ajtó, és kilépett rajta az elegáns, fekete öltönyben feszítő, szédítően jóképű japán nyomozó. A férfi azonnal észrevette a lányt, és felhúzott szemöldökkel a társára pillantott. Derek megvonta a vállát, és ezzel láthatólag el is intézte a magyarázkodást. Hiromoto beült hátulra, és elmosolyodott. Feszültségéről csak a megfeszülő álla tanúskodott.
– Szia, Emiko-csan. Káprázatosan nézel ki!
– Köszönöm – nyelt nagyot a lány. – Te is egész jól festesz.
Derekre pillantott, de az amerikait éppen lefoglalta, hogy beállítsa a telefonján az új úti célt.
– Szerintem arra nem lesz szükség – hajolt előre a két ülés között Hiromoto. – Majd én mondom, hogy merre menj.
Derek elmosolyodott.
– Remek ötlet! Ez a vacak úgysem akarja az igazat. Szóval?
Hiromoto körbepillantott.
– Indulj el előre, aztán a kereszteződésnél balra. Tudok egy elég gyors utat, negyedóra alatt odaérünk.
Majdnem eltalálta: tizennyolc perccel később már Emiko is meglátta a Nodera ház előtt magasló cseresznyefát.
A szűk utcában az egyik oldalon végig autók álltak, egészen az utca végéig kellett gurulniuk, mire találtak egy szabad helyet.
– Megvárlak benneteket – sóhajtott Derek.
– Ha vége, akkor még ki kell mennünk a krematóriumhoz, és csak a hamvasztás után lesz vége, azt ugye tudod? – hajtotta oldalra a fejét Hiromoto.
A szőke férfi bólintott.
– Nem nagyon vagyok képben a szokásaitokkal kapcsolatban, de igyekszem. Tehát most a búcsúztatás, aztán a hamvasztás… van még valami?
Ezúttal Emiko válaszolt.
– Általában szokott lenni halotti tor, de amennyire tudom, Naemu-szan kifejezetten megtiltotta, hogy ennyire hagyományos legyen a temetése. Szerintem a férj a temetés után csak hazahozza a hamvakat.
– Akkor ez még eltart egy darabig. – Az amerikai nyújtózott egyet, és látványosan elhelyezkedett az ülésen. Már csak egy kalap hiányzott, amit a szemébe húzhatott volna.
Emiko megrázta a fejét, kiszállt a kocsiból, és a szürkésbarna, bambusz-redőnyös ház felé indult. Hiromoto csendben mellészegődött, és gyengéden megérintette a csuklóját. A lány felpillantott, aztán a férfi óvatos mosolya láttán lélekben vállat vont, és nem húzta el a kezét. Kézen fogva sétáltak tovább.
A tágas nappaliban már rengetegen gyűltek össze. Emiko meghajlással köszöntötte a ház urát, és a mellette helyet foglaló idős nőt, akit Naemu-szan leírásából azonnal felismert: Nodera Kirara, az anyós, jóindulatúan rámosolygott. A koporsó mellett Kagedzsiro állt, Naemu sógora; Emiko őt is látta már képen, hiszen nagyon közel álltak egymáshoz az elhunyttal. Mindhárman tradicionális fehérbe öltöztek.
A lány leült a harmadik sorban, egy egyik, még szabad székre, Hiromoto pedig mellé telepedett. Emiko szíve elnehezült, és, hogy leplezze a hirtelen feltörő könnyeit, a szobát kezdte vizsgálni. A helyiségből minden bútort eltávolítottak, szabályos sorokban székeket helyzetek el a hatalmas, kertre néző ablak elé állított koporsóval szemben. Bár fehér lepel borította, a lány mégis felismerte: ezt még éppen ő tervezte pár hónappal korábban – újrahasznosított, égethető, valójában egy különleges papírdoboz. Mellette egy kis asztalt virágokkal, füstölőkkel és gyertyákkal díszítettek. Végignézett a vendégeken, és egyáltalán nem lepődött meg, hogy többségüket felismerte.
A szertartás akkor vette kezdetét, amikor egy narancssárga ruhás, kopaszra borotvált szerzetes lépett a terembe, és csengettyűket rázva imádkozni kezdett.
Emiko elmélázva hallgatta a kínai szavakat, aztán felkapta a fejét. A szerzetes által Naemu-szannak adott név meglepően hosszú és bonyolult volt. A lány elismerően bólintott, úgy tűnik, Nodera-szan nem fukarkodott az adománnyal. Kicsit rosszmájúan végigfutott a fején, hogy a férj láthatóan nagyon nem akarja, hogy a neje visszatérjen, ha a nevén szólítják.
A ceremónia végén a vendégek felálltak, és egyenként Nodera-szanhoz léptek. Emiko is követte a többieket, közben izzadó kezében szorongatta a szépséges, különleges borítékot, amibe a tömjénfelajánlást tette. Amikor a férfi elé ért, udvariasan meghajolt, átnyújtotta a kódenbukorót, és szertartásosan elmondta azt a mondatot, amit előtte mindenki:
– Végtelenül szomorú vagyok a feleséged korai halála miatt.
Nodera-szan szó nélkül meghajolt, és átnyújtott neki egy művészien csomagolt, tenyérnyi ajándékot, amit a lány újabb meghajlással köszönt meg. Nagyon ügyelt, hogy az arcáról semmilyen érzelmet ne lehessen leolvasni. Az eszével tudta, hogy a férfinek nem volt köze Naemu-szan halálához, de nem bírta kiverni a fejéből a képet, amikor a kolléganője szégyenkezve takargatta a sérüléseit.
Némán odébb lépett, helyet adva a mögötte várakozó Hiromotónak, és a koporsóhoz lépett. Gyengéden a halott fejéhez helyezte a kezében szorongatott csodaszép, virágot. Naemu-szan arca békés volt és gyönyörű, és a lány ekkor értette meg, hogy végérvényesen meghalt, hiszen életében sosem látta ennyire nyugodtnak.
A ház előtt már ott állt a díszes halottaskocsi, ami majd a krematóriumba viszi a testet. A lány Hiromotóra nézett, de a férfi arca kifürkészhetetlennek látszott. Lassú léptekkel elsétáltak a Hondáig. Emiko bekopogott a Derek melletti ablakon, és a nyomozó mosolyogva felült. Ezek szerint csak tettette az alvást.
Hiromoto kérdés nélkül beült hátra, majd Derekhez hajolt.
– Kérem, kövesse azt a gépjárművet! – mondta faarccal, és az előttük meginduló kocsira mutatott. Az amerikai komolyan bólintott, de a szemében nevetés bujkált.
A temető bejáratánál Derek megállította az autót.
– Keresek parkolót – szólt, és amikor ők ketten Hiromotóval kiszálltak, már el is hajtott.
A gyászolók egymás után érkeztek, ők pedig lassan megindultak a pattanásig feszült bimbókkal borított cseresznyefák között, amik a hamvasztóba vezető, széles ösvényt szegélyezték.
Emiko érezte a mindent betöltő virágillatot, a tavaszi nap langymelegét, és arra gondolt, hogy milyen igazságtalanság, hogy ezt Naemu-szan már nem láthatja.
A krematóriumban Emiko meglepetten nézett szét. Elvben tudta, hogy mi következik, mégis meglepte, hogy az összegyűltek előtt, minden teketória nélkül egyszerűen csak betolták a koporsót a hamvasztóba. Némi elégtételt érzett, hogy jó munkát végzett: a doboz pillanatok alatt semmivé lett. Utána átsétáltak a szomszédos terembe. Hiromoto eltűnt mellőle, és amikor keresni kezdte, azt látta, hogy a testes rendőrfőnökkel beszélget fojtott hangon. Az idősebb férfi elkapta a lány pillantását, és udvarias meghajlással üdvözölte. Emiko viszonozta a gesztust, közben már alig várta, hogy túl legyen ezen az egészen. Eddig mindössze egyetlen temetésen vett részt; még gyerekként a nagymamája halála után, de az emlék meglehetősen ködös volt.
A család hamarosan csatlakozott hozzájuk, ezután a temető alkalmazottai áthozták a hamvakat. Emiko pislogás nélkül nézte végig, ahogy a kolléganője hamvait átrakják az urnába. Arra rezzent fel, hogy Hiromoto gyengéden megszorította a kezét.
– Mehetünk – súgta a férfi, és kifelé vezette.
Odakint a lány mélyet sóhajtott, és az arcát a nap felé fordította. Élvezte a melegséget, és kizárt minden mást a fejéből.
Lassú léptekkel kisétáltak a temetőből. A lány a kapuból még egyszer visszanézett. Milyen különös, és egyben gyönyörű, hogy a végső megsemmisüléshez egy ennyire szépséges ösvény vezet!
Odakint pár percet várniuk kellett, mire Derek-szan Hondája eléjük gördült.
– Ezzel tényleg vége, ugye? – kérdezte az amerikai, mire a két japán némán bólintott.
Gyorsan beültek, és Hiromoto a lányhoz fordult.
– Emiko-csan, téged most hazaviszünk... ugye, Derek-szan?
A társa megrántotta a vállát.
– Te vagy a főnök, én csak sofőrködök. Azért nem bánom, ha valamelyikőtök mutatja az utat.
A lány egyikről a másikra nézett.
– Ti aztán jól összebarátkoztatok – jegyezte meg végül.
A két nyomozó összenézett.
– Jó kis ügy volt – vonta meg a vállát Derek.
– Igen, egész érdekes volt a közös munka – bólintott Hiromoto is.
Emiko megrázta a fejét. Férfiak!
Miután a háza előtt kiszállt, még sokáig állt a tavaszi szélben kicsit reszketve, és hosszan nézett a különleges formájú Honda után. A bánat még mindig sajgott benne, mint egy nehezen gyógyuló seb, de legalább már tudta, hogy mi a helyes döntés. Meg kell tennie, bármekkora fájdalmat is okoz ezzel. És valószínűleg nem csak magának.

*

Derek kérdőn pillantott a mellé huppanó Hiromotóra.
– Akkor most visszamegyünk Nodera-szanhoz?
– Attól tartok, ez a következő lépés.
– Igen. Tudom, hogy ezt kell tennünk, de még csak most temette el a feleségét.
– Nem szabad, hogy ez befolyásoljon minket.
– Igaz – morogta az amerikai. – Csak valahogy túl korainak érzem.
– Sejtem, mire gondolsz. Majd tapintatosak leszünk.
 A Nodera ház előtti utca furcsán üresnek tűnt a korábban ott parkoló autók nélkül.
– Azt hiszem, ezt most rád hagyom – sóhajtott Derek. – Félek, én nem lennék eléggé… tapintatos.
– Rendben.
Hiromoto csengetett, és meghajolt az eléjük siető Kagijiro felé.
– Bocsásson meg, Nodera-szan az alkalmatlan időpontért, de beszélnünk kell önökkel.
– Üdvözlöm önöket! A bátyám említette, hogy jönni fognak. Fáradjanak be!
Derek figyelmesen nézte a sógort. A férfi alacsonyabb volt még Hiromotónál is, ritkás körszakállt viselt, és láthatólag feszengett a fehér öltönyben. A nyomozó felidézte a férfiről olvasottakat: zenész, egy népszerű fiúbanda frontembere, a tinilányok bálványa. Sokat utazik, de amikor Japánban jár, mindig találkozik a sógornőjével, akivel nagyon közel állnak egymáshoz. Viszont nincs semmi a rovásán, még egy adóhátralék sem.
Gondolataiba merülten követte a két férfit a nappaliba, ami a korábbi emlékeihez képest meglepően üresen ásított. Mindössze négy széket helyeztek a kertre nyíló nagy ablak elé.
Odabent az idősebb Nodera fivér várt rájuk.
– Nyomozók, már vártam önöket – hajolt meg feléjük komor arccal.
– Tulajdonképpen miről van szó? – kérdezte az öccse. – Azt hittem, már lezárult a nyomozás.
Hiromoto egyikről a másikra pillantott, majd intett Dereknek.
Leültek, és a japán nyomozó a fivérekhez fordult.
– Igaza van, Nodera-szan, az ügyet megoldottuk, viszont van itt még egy nyitott kérdés, aminek a tisztázásához az ön segítségét akarjuk kérni.
– Parancsoljanak velem!
– Nodera-szan, az ön sógornőjének halálát részben a vérében található amfetamin okozta. Meg kell kérdeznem: adott-e, vagy szerzett-e ön Nodera Naemunak bármilyen amfetamin hatóanyagú szert vagy gyógyszert?
Kagedzsiro mereven nézett a nyomozóra.
– Nem, nyomozó. Nem is tudtam, hogy szed ilyesmit – válaszolta lassan. – Miből gondolják egyáltalán, hogy tőlem kapta?
– Azért, mert a nyilvántartás szerint önnek a birtokában volt ilyen anyag, egész pontosan Adderall, amikor egy hónappal ezelőtt hazatért az amerikai turnéjáról.
– Ó, szóval nyomoztak utánam – fintorodott el a férfi. – Nos, uraim, az a tabletta nekem kell. Nem magyarázom, hogy miért, legyen elég annyi, hogy egy külföldi fellépéssorozat meglehetősen sok stresszel és nagyon kevés alvással jár.
– Kérem, uram, válaszoljon egyenesen: nem ön adta az elhunytnak a tablettákat?
– Nem.
– És erre a szavát adja?
A zenész mélyen beszívta a levegőt, és a bátyjára pillantott, de a volt zsaru nem nézett rá, hanem kibámult valahová messze a kertbe.
– Nézzék, nyomozók, én tisztességes ember vagyok. Nem szegem meg a törvényeket, és ezt nyugodtan ellenőrizhetik is.
– Értem. Ebben az esetben nem is tartjuk fel tovább – bólintott a japán nyomozó. – Nodera nyomozó, ami az ön ügyét illeti…
A szólított lassan ráemelte zavaros tekintetét.
– Nodera-szan, jól érzi magát? – hajolt előre Hiromoto.
– Igen – felelte az ex zsaru kásás hangon. – Miért ne lennék jól?
– Mert… – Megakadt, és Derekre pillantott.
Az amerikai értette a néma jelzést.
– Nodera-szan, kérem, engedje meg, hogy tájékoztassuk az ügy állásáról!
A hivatalos hangnem és az angol szavak láthatóan felrázták a férjet a kábultságából.
– Hallgatom, nyomozó.
– A hivatalos álláspont szerint az ön felesége egy olyan balestben hunyt el, amelyben külső tényezők is szerepet játszottak. Egy letartóztatást már eszközöltünk, és még a mai napon lezárjuk a nyomozást. Ami a bántalmazás gyanúját illeti: feljelentést tettünk ön ellen, de nem vesszük önt őrizetbe. Megértette az elhangzottakat?
A férfi pár szívdobbanásig pislogás nélkül meredt rá, aztán bólintott.
– Igen, nyomozó, megértettem. És köszönöm a tájékoztatást – tette hozzá rekedten.
Az öccse rámeredt.
– Miféle bántalmazás? – firtatta, és mivel a kérdezett hallgatásba burkolózott, megismételte a kérdést Hiromotóhoz fordulva: – Milyen bántalmazásról beszélnek?
A japán nyomozó megrázta a fejét.
– Attól tartok, uram, hogy erről nem adhatunk önnek információt. – Derekre nézett. – A mi dolgunk itt véget ért. Nodera-szan, Nodera-szan – hajolt meg minkét fivér felé külön-külön –, köszönjük a ránk szánt idejüket, és, kérem, fogadják őszinte részvétünket az önöket ért veszteség miatt!
Még egyszer meghajolt, és a társa követte a példáját.
Derek kifelé menet még hallotta, ahogy a fiatalabb Nodera egyre emeltebb hangon faggatja a bátyját.
Milyen szép is, amikor végre együtt lehetnek a fivérek!

*

Már a kocsiban ülve Hiromotóra nézett.
– Szerintem ő tette. Úgy értem, ő szerezte az Adderallt.
– Igen, én is így gondolom, viszont nincs semmilyen bizonyíték a kezünkben.
– Akkor futni hagyjuk?
– Azt nem mondtam. Átadjuk az ügyet a kábítószer-elleneseknek, a többi már az ő dolguk.
Derek bólintott.
– Tudom, hogy igazad van, de kicsit zavar, hogy ezt a szálat nem tudtuk felgöngyölíteni.
– Érthető, de mi megtettük, amit lehetett.
– Akkor most az őrsre megyünk?
– Igen. Leadjuk a jelentést, beszélünk a nagyfőnökkel, aztán, ha van kedved, elmehetünk sörözni.
Derek döbbenten meredt rá.
– Azt hittem, hogy te nem szoktál ilyesmit csinálni.
– Valóban nem – vigyorgott Hiromoto. – Viszont végre lezártam az első önálló ügyemet. Ha ez nem, hát nem tudom, mi lenne méltó az ünneplésre?

*

Kitamura rendőrfőnök széles mosollyal fogadta őket az irodájában, és hellyel kínálta mindkettejüket.
Mivel Hiromoto merev tartásban állva maradt, Derek, rövid tűnődés után követte a példáját.
– Nyomozók, gratulálok! Nagyszerű munkát végeztek, és igazán rövid idő alatt. Shaliman nyomozó, önnek meg külön köszönettel tartozunk, amiért ránk szánta az értékes idejét.
– Nagyon szívesen tettem, uram – bólintott az amerikai. – Ez egy különlegesen értékes tapasztalat volt a számomra. És meg kell mondjam, uram, hogy Kucumi-szan kiváló nyomozó. A mellette tapasztaltakat majd bele fogom írni a tanulmányomba.
– Ezt örömmel hallom, Shaliman nyomozó. Ezek szerint azt még nem fejezte be?
– Nem, uram, de legkésőbb csütörtökig elkészülök.
– Remek. Ezek szerint itt marad a fesztiválra?
– A kezdetére mindenképpen, uram. Végül is az ember nem mindennap láthat cseresznyevirágzást.
– Valóban. És teljesen megértem. Hát akkor, jó mulatást! Majd köszönjön be hozzám, mielőtt elutazik!
– Igen, uram. 
– Ja, és nyomozó, tájékoztatni fogom a főnökét a nagyszerű munkáról, amit itt végzett.
– Igen, uram. Köszönöm, uram!
– Leléphet.
Derek tisztelgett, majd meghajolt, aztán egy gyors pillantást vetett Hiromotóra. A fiatal nyomozó alig észrevehetően bólintott.
Amikor kilépett az ajtón, Derek szinte már otthonos mozdulattal nekitámaszkodott a folyosó falának. Nem szerette, ha a főnökök dicsérték, annak eddig mindig rossz vége lett.
Hiromoto néhány perccel utána érkezett, és úgy nézett, ki, mint akit leforráztak.
– Úgy látom, nem léptetett elő – húzta fel a szemöldökét Derek.
– Hát nem. A főnök kifejtette, hogy bár ebből most jól jöttünk ki, és diplomáciailag is remekül mutat a dolog, de ez csak a szerencsén múlott, és lám, ő megmondta, hogy baleset történt. Most nem kapok megrovást, mert végül tisztáztam egy kitüntetett nyomozó nevét, de legközelebb nem lesz ilyen elnéző, ha nem követem az utasításait.
– Hát, akkor ez pont úgy működik, mint nálunk.
– Hogyhogy? – csodálkozott a japán. – Azt hittem, nálatok díjazzák a kezdeményezőkészséget.
– Na persze – nevetett keserűen Derek. – De ezért én is kapok majd hideget is, meleget is a főnökömtől.
– Miért?
– Dicsérni fog a plénum előtt, hogy emeltem a San Franciscó-i rendőrség nemzetközi hírnevét, négyszemközt meg lecsesz, mert nem kértem tőle már az első percben engedélyt, és nem tájékoztattam folyamatosan az ügyről.
– Szuper – sóhajtott Hiromoto. – Menjünk sörözni!
– Meg enni. Cseszett hosszú volt ez a nap.
– Az.
Hiromoto felvetette, hogy sétáljanak el a Sokudoszacsiba, ami alapvetően a zsaruk törzshelyének számított, pont az őrshöz való közelsége miatt.
Amikor odaértek az alacsony, fehér falapokkal burkolt épülethez, Derek felvonta a szemöldökét. A kerítés előtt kiszedett gyeptéglák csúnyállottak, a falak festése kopott volt, és az egész hely szörnyen lepusztult hatást keltett.
Viszont az amerikai már régen megtanulta, hogy ne ítéljen elsőre, pláne, ha csehóról, vagy étteremről van szó. Beléptek, de a hely belseje sem tett rá jobb benyomást: a falak piszkos barnák, a pult felett tábla, rajta krétával apró, japán betűs felirat, alacsony, hagyományos asztalok, amik mellé a földre kell ülni. A nyomozó kíváncsian várta, hogy mi következik.
– Mit ennél, Derek-szan?
– Szinte mindegy, csak ne akadjon meg a torkomon – vont vállat a kérdezett.
– Akkor majd én rendelek neked is, ha nem bánod.
Letelepedtek az egyik asztal mellé, és a szőke nyomozó akkor kezdett kicsit felengedni, amikor körbenézett a vendégeken. Melósokat látott, teherautó sofőröket meg néhány rendőrt. Az egyiküket, Nisi járőrt felismerte. Ültében meghajolt a kolléga felé, de nem érzett késztetést, hogy fel is álljon. A járőr viszonozta a gesztust, és folytatta az étkezést.  Nem sokkal később Hiromoto is leült mellé, a kezében tartott, nagyjából tízunciás söröspoharak egyikét Derek elé helyezte.
– Hát akkor igyunk az ügy lezárására! – emelte fel a saját italát.
– Igyunk! – emelte a szájához Derek a korsót, hosszasan kortyolt, majd elégedetten csettintett. – Ez egy igazán remek sör.
– Ugye?
– De mintha a nyomozás végét egyszer már megünnepeltük volna…
– De ezt most a végső – nevetett a japán.
– Gyakran jársz ide? – intett körbe Derek újabb pár korty után.
– Amikor csak tehetem. Tudod, egyedül élek, nincs, aki főzzön rám, magamnak meg… Tudod, hogy van ez. Itt meg jól főznek, kiadósak az adagok, és nem kell sokáig várni.
Az amerikai ebben ugyan kételkedett, de végül kellemes csalódás érte: még nem végeztek az első sörrel, amikor megjelent mellettük a vendéglő tulajdonosa, és sűrű hajlongások közepette nagy, fehér tányérokon bőséges adag ételekkel rakta tele az asztalt.
– Két menüt rendeltem, de ne aggódj – vigyorgott Hiromoto a tekintete láttán –, amit nem bírsz megenni, azt ingyen elcsomagolják neked.
– Huh, azt hittem, hogy viccelsz a kiadós adagokkal.
A japán lehörpintette a maradék italát, aztán kissé bizonytalan pillantással ránézett a társára.
– Én sose viccelek kajával – jelentette ki határozottan, és maga elé húzta az egyik tányért.
Derek kicsit gyanakodva követte a példáját. Előtte zöldség- és rizságyon két darab, egyenként olyan négyinches, panírozott dolog feküdt, amiből kiállt valami kemény. Az egyiket óvatosan megfogta, és beleharapott. Puha, omlós, izgalmasan fűszerezett halféle foszlott szét a szájában.
– Mi az isten ez? – kérdezte, amikor letette az elsőből maradt pálcikát.
– Ízlik? Garnéla. Itt valami eszméletlen a fűszerezése.
Az amerikai helyeslően bólogatott, miközben rávetette magát a másodikra. Az első tányér kivégzése után körbepillantott.
– Rendelni kéne még sört!
– Nyugi, a tulaj már hozza is a következőt. Hallod, neked aztán van étvágyad!
– Egy ekkora testet táplálni kell.
Még be sem fejezte, és már kapta is a következő poharat.
– Derek-szan, feltehetek egy kérdést?
– Csak egyet?
– Igazad van – nevetett a japán –, elég sok kérdésem lenne. Tulajdonképpen hogy keveredtél ide?
– Mármint Japánba? Vagy ide Szakurába?
– Is-is.
– Az úgy volt, hogy a rendőrfőnök tavaly részt vett egy nemzetközi rendőr-konferencián, amiről roppant lelkesen érkezett vissza. Kitalálta, hogy minden tisztnek választania kell egy országot, aminek a rendőri módszereiről tanulmányt akar írni. Be kellett adnunk egy projekt-tervet neki, hogy mit vizsgálnánk.
– Ez nem hangzik rosszul.
– Ja, az ötlet az teljesen rendben volt, csak plusz szabadnapot nem kaptunk hozzá. Én például a határidő előtti napon dobtam össze ebéd közben a sajátomat.
– És mit kezdett a tervekkel a főnököd?
– Mindet elolvasta, aztán egyenként kiértékelte. Mondom, nagyon belelkesedett. Aztán a legjobbakat megmutatta valami fejesnek, aki szintén ráizgult a dologra, de annyira, hogy szerzett pénzt, hogy a legjobb öt pályamunka írója kiutazhasson a célországába, és tényleg megírhassa a tanulmányt.
– És a tiéd volt az egyik.
– Most gondolhatod, hogy milyen lehetett a többieké…
– Miért pont Japánról akartál írni?
– Ez igazából adta magát. Gyerekkorom óta tanulom a nyelvet, apám üzlettársai között is sok a japán. Aztán meg éppen ez jutott először az eszembe, mert a társammal a Szusi-boxban kajáltunk aznap.
– A társad… Ő milyen?
– Lopez? Jó arc, remek zsaru, csak vannak kötődési problémái.
– Hogy érted?
– Nem bír megmaradni egy csaj mellett sem. Felszedi őket, pár hónapig együtt vannak, aztán mindegyiket dobja valami idióta ürüggyel.
– Milyenekkel?
– A legutóbbival, azt hiszem azért szakított, mert a nő rendszeresen behúzva hagyta a sötétítőfüggönyöket, amikor elment a lakásból. Szóval, Joe kicsit mániás.
– De jó zsaru.
– Bizony. És mindig megcsinálja a papírmunkát. Sokszor még az enyémet is. – Eltolta maga elől a második kiürült tányért is.
Hiromoto elismerően füttyentett.
– Na, ezt nevezem! – böffentett diszkréten. – Veled érdemes menüt rendelni. Kérsz még valamit?
– Hát, ez a sör nem rossz, de nincs valami erősebb?
A japán elgondolkozott.
– Ittál már nihonsút?
– Az mi?
– Amit ti szakénak hívtok.
– Nem, de sokszor ki akartam próbálni. Lehet itt kapni?
Hiromoto értetlenül nézett rá.
– Úgy érted, hogy Japánban, egy japán étteremben lehet-e kapni szakét? Hát, nem is tudom…
– Oké, ne szívd a vérem!
Hiromoto elvigyorodott.
– Megyek, intézkedek.
Amikor visszaült az asztalhoz, az amerikaira pillantott.
– És mi a helyzet veled? Azt mondtad, hogy az ex barátnőd, akivel pár hónapja szakítottál, zsaru, de azóta biztosan volt más is az életedben, nem?
– Hiromoto-szan, én is kábé ugyanazt csinálom, amit te: sokszor riasztanak éjszaka, nem tudom, mikor érek haza, folyton a megoldandó ügyeken jár az eszem, és jó, ha összejön heti egy szabadnap, amikor senki sem hív telefonon. Nincs az a nő, aki ezt hosszútávon elviselné.
– Szerintem tévedsz. Elég sok jól működő kapcsolatot láttam a kollégáimnál.
Derek kétkedőn nézett.
– Ha ez így van, akkor kéne róla egy kézikönyv, hogy ti hogyan csináljátok. Ó, a francba, erről kellett volna írnom a tanulmányt!
– Még nem késő… A leadásig biztosan lesz még néhány ebédszüneted – kacsintott a japán. – Nézd, megjött a nihonsú.
A tulaj érkezett az asztalukhoz egy nagy tálcával a kezében. Kimért mozdulatokkal eléjük pakolta a kellékeket: két, hengeres kerámiacsészét, egy öblös hasú, egyenes nyakú kancsót meg egy edényt.
Hiromoto meghajlással köszönte meg a felszolgálást, és a társához fordult.
– Na, Derek-szan, akkor most megmutatom, hogyan isszuk a nihonsút. Zárójelben megjegyezném, hogy a szaké az mindenféle szeszesitalra használatos, de a rizspálinkának nihonsú a neve. Ez itt az ocsokoro – emelte fel a csészét –, ez pedig a tokkuri – mutatta be a kancsót. Az edényben forró víz van, ebbe most bele fogom meríteni a tokkurit, mert az italnak olyan negyven fokosnak kell lennie. Most fogd, kérlek a kezedbe az ochokorót, a másik kezedet tedd a csésze alá… igen, így jó. Érzed, milyen meleg? Most szívd be az aromáját, és igyál egy kortyot. Szuper, most már leteheted az ochokorót. Hogy ízlik?
Derek megvonta a vállát.
– Ez a legerősebb italotok?
Hiromoto kuncogott.
– Csak várd ki! Ravasz dolog ez, hidd el! És most te töltesz nekem.
Az amerikai óvatosan kézbe vette a kancsót, és töltött a társa csészéjébe.
– Jól csináltam?
– Remekül. Arra kell figyelnünk, hogy amikor kiürül a csészénk, azt a másiknak újra kell tölteni.
– Azt hiszem, ez menni fog – bólintott Derek, és a negyedik csészénél kezdte úgy érezni, hogy nem is olyan rossz ez az ital, mint ahogy az első korty után gondolta.
– Amit még nem értek – ráncolta a szemöldökét a japán –, hogy miért pont Szakurába jöttél?
– Lövésem sincs. A fönci felvette a kapcsolatot veletek, és valamiért ezt az őrsöt jelölték ki. 
– Gondolom azért, mert egy tavalyi felmérés szerint a mi őrsünkön beszélnek a legtöbben angolul. A nagyfőnöknél ez valami becsípődés, minden évben szervez egy nyelvtanfolyamot.
– Akkor ezért – bólogatott Derek. –  Szóval, ide küldtek, nekem csak az időpontba volt némi beleszólásom. Én meg látni akartam a fesztivált.
– Ah, értem! Szóval te valójában turista vagy, akit a cseresznyevirágzás érdekel, és a főnököd fizeti az utadat. Ügyes!
– Rátapintottál a lényegre – vigyorgott Derek. Önteni akart Hiromotónak, de a tokkuri időközben kiürült.
– Rendelek még – állt fel ismét a japán, de ezúttal már kicsit bizonytalanul.
Az amerikai magában jót mosolygott: a japánok tényleg nem bírják az alkoholt.
Miután megkapták a következő kancsó szakét, Derek tűnődőn megvakarta az állát.
– Hiromoto-szan, most én kérdeznék valamit.
– Kérdezz bátran, barátom!
– Min vesztetek össze tegnap Emiko-szannal?
– Ja, hogy az! Tudod, Derek-szan, ötletem sincs. Én csak meg akartam tudni, hogy kapott-e csomagban Adderallt, ő meg felhúzta magát azon, hogy… várj csak, mi is volt a baja…? Ja, megvan! Hogy én rendszeresen hazalátogatok, őt meg nem viszem.
– És ez tényleg így van?
– Hát, ha a tények felől nézzük, akkor, ja. De hogy a csudába hívjam magammal, ha egyszer örökké dolgozik? Még hétvégén is!
– Aham, azt hiszem, értem. Vagyis nem értem – rázta meg a fejét kicsit kótyagosan Derek.
– Na, látod, ezzel pont így vagyok én is… Na, ez megint kiürült – nézett bele a tokkuriba. – Még egy kört?
– Legyen! Tudod, nem is olyan rossz ez a cucc. Sőt, egész kellemes. De most én megyek rendelni.
Derek felemelkedett, de közben a vérnyomása odalent maradt. Olyan érzése támadt, mintha arcon csapták volna egy puha párnával.
– Huh – nyögte. – azt hiszem, teszek egy kitérőt is.
A pultnál rendelt még nihonsút, és közben úgy érezte, hogy még sosem beszélt ilyen folyékonyan japánul, aztán hunyorogva megkereste a mosdót. Amikor végzett, lemosta az arcát, hátha kicsit felélénkül, de a fárasztó nap kezdte éreztetni a hatását.
Visszaült az asztalhoz, és töltött Hiromotónak az időközben érkezett újabb kancsóból. Megvárta, hogy az ő csészéje is tele legyen, aztán megpróbálta felvenni a beszélgetés fonalát.
– Miről is beszéltünk az előbb? Ja, megvan. Tudod, én azt hittem, hogy meg akarod kérni a kezét, azért mész utána. Mármint Emikóét.
Hiromoto pislogás nélkül meredt rá, aztán vártalanul a levegőbe bokszolt.
– Akkor ez volt az!
Derek értetlenül nézett rá.
– Mi volt micsoda?
– A veszekedés. Amikor szóba került az a tetves gyógyszer, mondtam, hogy kérdezni akarok tőle valami nagyon fontosat. Biztosan azt hitte, hogy meg akarom kérni.
– De te nem tetted – bólogatott Derek, és újra töltött a japánnak.
– Nem. Ő meg dühös lett.
– Ennek van értelme. És most mit fogsz tenni?
Hiromoto a hajába túrt, aztán elgondolkozva teletöltötte Derek csészéjét.
– Azt hiszem, valahogy ki kell engesztelnem. Majd kitalálom.
Derek két nagy korttyal kiitta a szakéját, majd belebámult az üres ochokoróba.
– Szereted? – tette fel végül a szerinte legfontosabb kérdést.
 A japán megvonta a vállát.
– Erre nehéz válaszolni, Derek-szan. Kicsi korom óta ismerem. Ő a legjobb barátom, persze, hogy szeretem. De, hogy szerelmes vagyok-e belé? Nem hiszem.
– Akkor miért akarod elvenni?
– Miért, van más választásom? – húzta el a száját Hiromoto, és töltött Dereknek.
– Már hogy a viharba ne lenne! A te életedről van szó!
– Hát, ja. De mindenki ezt várja tőlem.
– És mégis, ki nem szarja le az elvárásokat? – Derek indulatosan letette az italát. – Hiromoto-szan, beszélj vele! Tudd meg, hogy ő mit akar, csak aztán dönts!
– Gondolod, hogy ő a feleségem akar lenni?
– Honnan tudhatnám? De, ha nem kérdezed meg, te sem fogod.
– Ez igaz. – Hiromoto szomorúan végignézett a vacsora romjain meg az üres tokkurin. – Derek-szan, én most hazamegyek. Bizonytalanul lábra állt, és enyhén imbolyogva az amerikaira nézett.
– Te is jössz?
Derek bólintott. Nehéznek érezte a tagjait, de klasszisokkal józanabbnak gondolta magát a japánnál.
– Hazakísérlek.
Egymásba kapaszkodva sétáltak el Hiromoto házáig. A szőke nyomozó végig az utat figyelte, hogy hazataláljon, de szerencsére nem kellett messzire menniük.
– Na, ez egy jó buli volt – motyogta Hiromoto, amikor Derek nekitámasztotta a kerítésnek, hogy előkeresse a társa kulcsait. – Meg kell ismételnünk!
A zár folyton elugrált a kulcs elől, de az amerikai végül csak beletalált.
– Majd eljössz SF-be, és akkor én viszlek el a kedvenc helyemre – vigyorgott, miközben betámogatta a japánt a házba. Hiromoto kábultan hagyta, hogy Derek levegye a kabátját meg a cipőjét, és becipelje a hálóba. A futonra, amit reggel szerncsére kint hagyott, úgy dőlt el, mint egy zsák.
– Jó társ vagy, Derek-szan – motyogta, majd álomba zuhant.
Az amerikai egy darabig még nézte. Küzdött a késztetéssel, hogy mellé boruljon, de aztán erőt vett magán és a kijárat felé dülöngélt. Elsőre a nappaliba fordult be, de a hatalmas tévé meg a földre szórt párnák láttán ráébredt a tévedésére.
Végül fogalma sem volt, hogyan keveredett el a vendégházig, de egyszer csak előtte magasodott a kétszintes, fehér kőépület. Az éjszakai portás rápillantott, meghajolt, de egyetlen szót sem szólt, és Derek kimondottan hálás volt ezért. Nagy nehezen megtalálta a szobáját, csodával határos módon egyből betalált a zárba a kulccsal, majd megkönnyebbülten leroskadt az előszoba folyosójára. Innen már közel az ágy, gondolta, és elaludt.

*

Emiko ébredés után rögtön a telefonjáért nyúlt. Nyolc óra, Hiromoto már biztosan bent van az őrsön. A lány elindította a hívást, aztán döbbenten meredt a készülékre: a nyomozó nem vette fel. Ilyenre még nem volt példa. Emiko elgondolkozott, hogy érdemes-e aggódnia, de aztán megvonta a vállát. Biztosan dolga van, majd visszahívja, ha ráér.
Zuhanyzáshoz magával vitte a telefont, hogy mindenképpen meghallja, ha csörög, de az még csak meg sem rezzent.
Szétnézett a konyhában, hogy mit tudna reggelizni, de nem talált semmi ehetőt. Nem baj, majd eszik valahol útközben az irodába menet. Felöltözött, és már éppen a kabátját vette, amikor hívást jelzett a telefon.
– Jó reggelt, Emiko-szan! – hallotta Morales igazgató hangját. – Jókor hívom?
– Hogyne, igazgató. Hallgatom.
– Emiko kedves, most kaptam meg a hivatalos értesítést a hatóságoktól, hogy folytathatjuk a munkát. Be tudna menni az irodába?
– Épp oda készültem, Kevin-szan. Mikorra érjek oda?
– Én úgy egy óra múlva fogok érkezni. Ha gondolja, ott találkozhatunk.
– Az tökéletes – pillantott a lány a karórájára. – Akkor, viszlát odabent!
– Várni fogom! – ígérte a férfi, és bontotta a vonalat.
Emiko az ajkába harapott. Hiromoto már negyven perce nem hívja vissza. Lehet, hogy baja esett.
Aggodalmasan tárcsázta újra a férfi számát.
Már éppen le akarta tenni, de a nyomozó a hatodik kicsengés után mégis felvette.
– Mi az? – A férfi hangja kásás volt, és nagyon távoli.
– Hiromoto-szan, Emiko vagyok. Felébresztettelek?
– A’sszem.
– Ó, kérlek, bocsáss meg! Azt gondoltam, hogy már dolgozol. Később visszahívlak.
– Mennyi az idő? – morogta a nyomozó alig kivehetően.
– Kilenc-tizenöt.
– Azt a rohadt… – Ez már tisztábbnak tűnt. – Visszahívlak! – Hiromoto bontotta a vonalat.
A lány értetlenül meredt a telefonra. Na, ilyen sem volt még!
Neki viszont indulnia kell, ha még enni is akar valamit. Zsebre vágta a készüléket, és kisietett a lakásból.
Hiromoto nagyjából húsz perccel később teljesítette az ígéretét. Emiko éppen a kávézóban fizetett, amikor rezegni kezdett a telefonja; majdnem elejtette miatta a tálcát. Gyorsan lerakott mindent a legközelebbi üres asztalra, és felvette a készüléket.
– Jó reggel, Emiko-szan! Bocsáss meg az előbbiért! Miért hívtál?
– Jól vagy? – firtatta a lány.
– Most már igen. Miről van szó?
– Találkozni akartam veled ma reggel, de már nem lesz rá időm. Ebédelhetünk együtt?
– Erre most még hadd ne válaszoljak. Ha beértem az őrsre, jobban fogom látni. Visszahívhatlak egy óra… vagyis inkább másfél múlva?
– Persze. Várni fogom!
Ha már így alakult, letelepedett az asztalhoz, amire az imént lepakolt, és fejét ingatva nekilátott az ételnek. Biztosan sokáig dolgoztak még az este a nyomozók a papírmunkával.

*

Derek arra ébredt, hogy elzsibbadt a fél arca. Felemelte a fejét, ami mintha ólomból lett volna, és hunyorogva körbenézett. Elsőre nem értette, hogy mit keres cipőben, kabátban az előszoba padlóján, feje alatt a bakancsával, aztán lassan kezdtek visszakúszni elméjébe az éjszaka képei. Feltápászkodott, és levetkőzött. Majdnem rosszul lett a saját szagától, ezért bevánszorgott a fürdőbe, ott dobálta le a ruháit. A tükörben meglátta a cipőfűző-lenyomatos arcát, és elfintorodott. A nihonsú tényleg aljas egy ital. 
Félórán át folyatta testére a forró vizet a zuhanyzóban, mire úgy-ahogy kezdte magát embernek érezni.
A konyhafülkében főzött egy kávét, és automatikusan kinyitotta a hűtőt. Elborzadt. A reggeli gondolata nagyon távolinak tűnt.
A szokásosnál lassabban készült el, és már a kocsiban ült, amikor eszébe jutott, hogy nincs is miért rohannia. Az ügyet lezárták. De még hogy!
Aztán úgy döntött, hogy mégis bemegy az őrsre, mert a tanulmányt még be kell fejeznie.
Hiromotót az asztalánál ülve találta. A japán sem volt jobb állapotban, mint ő.
– Jó reggelt, Derek-szan! – köszöntötte a társa. – Jól aludtál?
Derek fújt egyet válaszul, és inkább leült egy szabad székre.
Hiromoto fáradtan rámosolygott.
– Szívesen mondanám, hogy menj haza pihenni, de most hívtak a laborból. Megvan az eredmény.
Az amerikai értetlenül nézett.
– Milyen vizsgálatra vártunk még?
– A teafűére, amit a Zerowaste irodából hoztál el.
– Ó, tényleg! Találtak valamit?
– Ami azt illeti, igen. Borókát, aloét, cickafarkat meg orbáncfüvet.
– Gyógynövények. És?
 – Megkérdeztem a kórboncnokot. Tudod, mire valók? Elősegítik a vetélést.
Derek felhúzta a szemöldökét.
– Nem akarta a gyereket?
– Lehetséges. Kértem időpontot a nőgyógyászától. Most rögtön tud fogadni. Velem tartasz?
– Menjünk – állt fel sóhajtva az amerikai. – Ott még úgyse voltam.

*

A váróteremben kicsit furcsán érezte magát. Rajtuk kívül három nő tartózkodott a helyiségben meg egy fiatal pár. A páciensek udvariasan kerülték, hogy rájuk nézzenek, de Derek érezte a ki nem mondott kérdést.
A doktornő, egy idős, pufók, kedves arcú hölgy soron kívül fogadta őket.
– Nyomozók – tért rögtön a lényegre a bemutatkozás után. Gondolom, tudják, hogy a betegeimre vonatkozó információkat nem adhatok ki.
– Megértjük – bólintott Hiromoto –, csak pár dolgot kérdeznénk. Mint arról, feltételezem, ön is értesült, Nodera Naemu, az ön egyik páciense, a múlt héten elhalálozott. Az ügy alapvetően baleset, de találtunk néhány érdekes körülményt.
– Milyen körülményt?
– Azt tudjuk, hogy terhes volt, de a labor szerint olyan teakeveréket fogyasztott rendszeresen, ami borókát, aloét, cickafarkat meg orbáncfüvet tartalmazott. Jól tudom, hogy ezek elősegítik a vetélést?
A doktornő elgondolkozott.
– Kis mennyiségben biztosan nem ártanak a magzatnak – válaszolta végül megfontoltan. – Persze, ha rendszeresen, nagy mennyiségben fogyasztják…
– Úgy tudjuk, hogy Nodera-szan ezt tette. Doktornő, elképzelhetőnek tartja ön, hogy Nodera-szan meg akarta szakítani a terhességét?
A kérdezett megrázta a fejét.
– Az teljesen kizárt. Néhány nappal a halála előtt járt nálam, és láthatóan nagyon várta a babát. Rendszeresen szedte a magzatvédő vitamint, és járt ellenőrzésre. El sem tudom képzelni, hogy szándékosan ilyet tett volna.
– Értem – bólintott Hiromoto. – És az lehetséges, hogy nem tudta, hogy mi ezeknek a hatása?
– Alapvetően nem kizárt. Tudtommal ő nem nagyon érdeklődött a gyógynövények iránt, inkább hitt az orvostudományban. Ezek a szerek külön-külön egyáltalán nem veszélyesek, de az elég szokatlan, hogy egy teakeverékben csupa olyasmi legyen, aminek van ilyen hatása.
– Köszönjük, doktornő, ennyi lenne – állt fel a japán nyomozó, és a kijárat felé indult. Derek követte, de az ajtóból visszafordult.
– Bocsásson meg doktornő, de ezek valamelyike okozhat fejfájást?
– Azt nem hiszem – vonta meg a vállát az idős asszony. – Habár az aloé okozhat vérnyomás-emelkedést, annak pedig lehet tünete a fejfájás.
– Mennyi teát kellene meginnia egy várandós nőnek ahhoz, hogy ezek a tünetek jelentkezzenek nála?
– Naponta legalább két litert.
A két nyomozó összenézett, aztán mindketten meghajoltak az orvos felé.
– Köszönjük az idejét, doktornő – mondta Derek –, nagyon sokat segített.
Miután beültek Hiromoto új Nissanjába, a japán a szőke férfihez fordult.
– Összegezzük. Abortív gyógynövényekből készült teát ivott nagy mennyiségben, de valószínűleg nem tudott róla, mert egyébként várta a gyereket.
– Igen. Ki tudhatott még a terhességéről? Az már biztos, hogy a férje igen.
Hiromoto mélyet sóhajtott.
– Meg kell tőle kérdeznünk.
– Nem lesz belőle bajod? Úgy értem, már lezártuk a nyomozást.
– Nézd, Derek-szan, még nem adtam le a jelentésemet, és ez egy elég fontos körülmény.
– Igen, engem is az ügy kezdete óta nem hagyott nyugodni Nodera-szan fejfájása. Rendben, menjünk el a férjhez!
Mielőtt beindíthatta volna a motort, megcsörrent Hiromoto telefonja.
– Onada-szan az – nézett a japán a kijelzőre. – Vajon mit találtak?
Percekig tartó hümmögés után elköszönt, és Derekhez fordult.
– Nodera-szan laptopján találtak egy kémszoftvert, ami továbbította a levelezését egy távoli gépre.
– Várj, kitalálom! A férje volt.
– Remek következtetés. De így legalább már értem, hogy honnan tudott a gyerekről. Lesz miről beszélgetnünk vele.

*

Az ex zsaru véreres szemekkel, nyúzott arccal nyitott nekik kaput.
– Már megint maguk? Most éppen mit akarnak? – kérdezte ellenségesen.
– Bocsásson meg, Nodera-szan – hajolt meg Hiromoto –, de lenne még egy kérdésünk. Bemehetünk?
– Tőlem…
Követék a férfit a házba, és a nappaliban ott találtak egy egyenes tartású, idős, szigorú pillantású nőt.
– Az édesanyámat már ismerik. Nos, nyomozók, mit akarnak tudni?
Hiromoto elővett a zsebéből egy fotót a teásdobozról.
– Nodera-szan, felismeri ön ezt a tárgyat?
– Persze. Ez egy teásdoboz.
– Pontosabban az ön felesége egyik teásdoboza.
A férj megrántotta a vállát.
– Lehet.
– Uram, tudja ön, hogy hol vette, vagy kitől kapta Nodera Naemu az ebben lévő keveréket?
– Sose kérdeztem. Miért fontos?
Derek a beszélgetés közben az idős nőt figyelte, aki az utolsó kérdés hallatán elsápadt.
– A nyomozás lezárása szempontjából ez egy elég lényeges kérdés. Ha esetleg eszébe jut valami…
Derek meglökte a társa karját. Hiromoto rápillantott, és elértve a néma kérdést, bólintott.
Az amerikai nyomozó az eddig szótlan asszonyhoz fordult.
– Bocsásson meg, Nodera-szan, de szerintem ön ismeri ezt a tárgyat. Igazam van?
Az ex zsaru felkapta a fejét, és meglepetten nézett az anyjára.
– Igen, már láttam a menyemnél – bólintott a kérdezett.
– És tudja, hogy mi van benne?
– Gyógynövények, azt hiszem.
– És ön nem tudja véletlenül, hogy honnan szerezte?
– Nyomozók! Árulják már el végre, hogy ez miért ennyire fontos!
– Azért uram – fordult hozzá Hiromoto –, mert az ebből készült teának nagy mennyiségben magzatelhajtó hatása van.
A férfi döbbenten meredt rá, aztán lassan az édesanyja felé fordult.
– Kászan, te…
– Igen, Osata-kun, tudom. Nyomozók, a menyem tőlem kapta a szereket – emelte fel mereven a fejét a nő.
– Ezek szerint ön tudta, hogy mit okoznak?
– Évtizedeken át bába voltam, persze, hogy tudtam!
A férj összezavarodottan nézett az anyjára.
– De miért…?
– Miért, miért? Mert, amikor elmondtad, hogy gyereket vár, és nem szólt róla neked, rögtön tudtam, hogy az egy fattyú. Meg akartalak kímélni a szégyentől, hogy egy kakukkfiókát kelljen felnevelned.
Nodera-szan döbbenten meredt a nőre.
– Kászan, az a fattyú az én gyerekem volt. Te a saját unokádat akartad megölni.
A nő összeszorította a száját, majd megrázta a fejét.
– De nem öltem meg. Semmi közöm a halálához.
– Asszonyom – szólt közbe Hiromoto –, ami azt illeti, ez nem teljesen igaz. A menye halálához több dolog is vezetett, és ezek egyike volt az, hogy a teakeveréktől felment a vérnyomása, és amikor megijesztették, szívrohamot kapott.
– Tehát nem én okoztam a balesetet, hanem, hogy szívrohamot kapott.
– Viszont szándékosan adta a gyógynövényeket, hogy elvetéljen.
– Mióta bűn teát adni valakinek?
A két nyomozó összenézett.
– Asszonyom, ez szándékos veszélyeztetés – sóhajtott végül Hiromoto.
– Letartóztatnak?
– Nem – rázta meg a fejét a nyomozó. – De feljelentést teszünk ön ellen.
A férj ekkorra ocsúdott fel a sokkból.
– Kászan, te tényleg azt akartad…?
– Fiam, ezt majd megbeszéljük. Nyomozók, kitalálnak?
A két férfi szó nélkül felállt, meghajolt, és az ajtó felé indult.
Odakint Derek megborzongott.
– Lesz miről beszélgetniük – sóhajtott. – Menjünk, írjuk meg a jelentést!
– Igen, ezzel minden szálat elvarrtunk – bólintott Hiromoto.
– Akkor vége van?
– Igen. És most már végleg.

*

Emiko, miután megreggelizett a sarki gyorsétteremben, sietség nélkül elsétált az irodaházig.
A bolt már kinyitott, és a lány a kirakaton át látta, ahogy Akemi-szan, a boltvezető odabent rendezkedik. Úgy tűnt, minden visszaállt a rendes kerékvágásba. A hátsó lépcső felé vette az irányt, de aztán csak állt az üvegajtó előtt, és nem bírta kinyitni. Egyszerűen nem akart itt lenni. Viszont a munka temérdek lesz, és a kollégái számítanak rá. Mielőtt a kártyaolvasóhoz érintette a belépőjét, még egyszer a telefonjára pillantott. Tíz-harminckettő. Hiromoto-szan a legutóbbi két percben sem hívta, és nem is küldött üzenetet. Mindegy, biztosan dolga van. A lány lenyomta a kilincset.
A lift előtt megborzongott. A legutóbb könnyebb volt a dolga, mert Derek-szan elvonta a figyelmét, de most egyedül kell felmennie. Megrázta a fejét. Nem, ez nem megy. Inkább a lépcsőház. Mire felért a második szintre, kicsit kifulladt. Ideje elkezdeni valamilyen edzést, mert teljesen elpuhult.
Végignézett a folyosón: a tetőablakokon beáradó napfényben porszemcsék kavarogtak, az átlátszatlan, füstüveg falakon különös mintákat rajzoltak az árnyékok. Otthon volt, de mégsem. Valami végleg elveszett.
Benyitott az irodájába, a hiány ismét belesajdult a szívébe. Levette a kabátját, a mosdó melletti szekrénybe akasztotta, bekapcsolta a laptopot, és amíg felállt a rendszer, kiment a konyhába, hogy készítsen egy teát. Ez a megszokott, apró szertartás furcsamód megnyugtatta.
Az asztalához visszaérve mély sóhajjal megnyitotta a vállalati levelezést, aztán a százhuszonhárom olvasatlan levél láttán elmosolyodott. Legalább lesz mivel elfoglalnia magát.
Annyira belemerült a munkába, hogy a külvilágot teljesen ki is kapcsolta. Talán ezért történhetett meg, hogy nem vette észre a benyitó férfit, csak amikor az megállt az asztala mellett.
Felpillantott, és levegő után kapott.
– Bocsáss meg, Emiko-szan – mosolygott rá Morales igazgató –, nem akartalak megijeszteni.
– Semmi baj, Kevin-szan. Nem hallottalak bejönni.
– Pedig kétszer is kopogtam.
Az igazgató ezúttal makulátlan, frissen vasalt fekete inget és szövetnadrágot viselt, és látszott, hogy nemrég borotválkozott. A kollégáktól kapott, „Nincsenek problémák, csak megoldásra váró feladatok” feliratú kávésbögrét két kézre fogva, félrehajtott fejjel nézte a lányt.
– Ne haragudj, nem hallottam. Mit tehetek érted?
– Emiko-szan, rám tudsz szánni egy kis időt? Fontos dologról kell beszélnem veled.
– Természetesen – állt fel a lány, és lelockolta a laptopot. – Menjünk le a tárgyalóba?
– Vagy még inkább az én irodámba, ha nem bánod. Nem akarsz készíteni egy teát előtte? Úgy látom, az előző teljesen kihűlt – intett az asztal szélén álló, érintetlen kanna irányába.
Emiko bólintott. Tényleg, arról teljesen megfeledkezett.
A főnökére pillantott.
– Igazad van, Kevin-szan, de inkább az automatából veszek egy kávét.
Az igazgató csodálkozva nézett rá, de aztán csak bólintott.
Együtt elsétáltak a liftig, és Emiko ezúttal nem érezte azt a borzongást, mint amit a mai megérkezésekor. A bemutatóterem szintjén megállt a kávégépnél.
– Ha elfogadsz egy tanácsot – hallotta az igazgató hangját a háta mögött –, a latte egész jó, de az americano rettenetes.
A lány bólintott, és véletlenszerűen megnyomta az egyik gombot. Elmélyülten figyelte, ahogy a gép lassan leemeli az egyik dobozt, begördíti a kidobó nyílásba, aztán a halk csilingelésre összerezzent.
Morales igazgató előreengedte az ajtóban, és hellyel kínálta az ülőgarnitúra felé intve. Tényleg bőrnek néz ki, konstatálta a lány, mielőtt leült az egyik fotelbe.
– Köszönöm, hogy időt szakítasz rám – hajolt meg felé a főnöke, és behajtogatta tekintélyes termetét a másik fotelbe. – Gondolom, felgyűlt a munka.
– Igen, de nem lesz gond. A többieket értesítetted már, hogy folytathatjuk?
– Persze. Szerda délután háromra összehívtam egy értekezletet a tetőre, de előtte veled akartam négyszemközt beszélni.
Emiko várakozóan pillantott a férfira, aki lassan letette a bögréjét a köztük álló kisasztalra, és összefűzte a kezét maga előtt.
– Emiko-szan, azt akartam, hogy te tudd meg elsőként: a múlt heti, sajnálatos események miatt a tulajdonosok visszarendeltek Amerikába.
A lány csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
– De miért? Neked nem volt közöd hozzá!
– Közvetlenül nem, ez igaz, de az én jelenlétem mégis félreértésekre adhatott okot. A tulajdonosok úgy ítélik meg, hogy egy felkészült japán cégvezető talán javíthatja a cég helyi megítélését is.
– Ó, értem. És te meddig maradsz?
– Április közepéig. Ha addig nem találnak senkit a helyemre, akkor Imada-szan veszi át ideiglenesen a feladataimat.
Emiko maga elé meredt, és nem tudta, mit mondhatna.
– Ez a te munkádra egyelőre nem lesz hatással – sietett megnyugtatni a lányt az igazgató. – De, persze az új vezető biztosan be fog vezetni pár változtatást.
– Igen, gondolom nem lesz több tetőtéri buli.
– Ezt nem tudhatjuk. De, gondolom, a tulajdonosok jól fognak választani.
Emiko felpillantott, és mosolyt erőltetett az arcára,
– És te, Kevin-szan, mihez kezdesz?
– Látod, Emiko-szan, ez egy remek kérdés, és valójában éppen emiatt akartam veled beszélni.
– Velem?
– Igen. A helyzet az, hogy bár a tulajdonosok felmentettek a pozíciómból, ha szépen akarok fogalmazni, de emellett elismerték az eredményeket. Felajánlottak nekem egy izgalmas lehetőséget, és én hajlok rá, hogy elfogadjam. Arról van szó, hogy alapítani akarnak az Államokban egy ehhez hasonló céget, és engem kértek fel társtulajdonostársnak és egyben cégvezetőnek. El tudod képzelni, Emiko-szan, mekkora lehetőség rejlik ebben a dologban?
– Igen – bólintott tűnődve a lány. – Mostanában amúgy is divatos ez az üzletág, és a tengerentúlon szinte kiapadhatatlan mennyiségű alapanyag állna a rendelkezésedre.
– Mármint sok ott a szemét – nevetett a férfi. – Szóval, van benne potenciál. És itt jössz te a képbe.
Emiko pislogás nélkül meredt rá.
– Hogy érted ezt, Kevin-szan?
– Amikor megalapítom az új céget az Államokban, szeretném, ha eljönnél hozzám projektvezetőnek.
A lány meghökkent.
– És ez mégis mit jelentene pontosan? – kérdezte végül.
– Szabad kezet kapnál a cég arculatának a megtervezésében, a rendszer felépítésében. A stratégiai és a személyi kérdésekben együtt döntenénk, a tárgyalásokat és az üzleti részét én intézném, de minden más a te feladatod lenne.
– Tehát egyfajta cégvezetőnek szánsz?
– Igen, erről lenne szó.
– Miért engem?
– Nézd, Emiko-szan, ennek a cégnek itt te vagy a lelke. A te ötleteid, terveid miatt tartunk most itt, ahol. És ezt a tulajdonosoknak is megmondtam.
– Nem gondoltam, hogy ilyen nagyra értékelsz. Azt hittem, hogy Naemu-szant tartod a „cég lelkének”.
– Naemu-szan remekül értett a szervezéshez, nagyon jó barát volt, és remek kávét főzött. Viszont a te ötleteid vitték előre a céget.
Emiko a homlokát ráncolta.
– Ti barátok voltatok?
Az igazgató elmosolyodott.
– Igen, már amennyire egy bunkó amerikai és egy finom japán hölgy az lehet.
– De nem történt köztetek semmi, ugye?
Morales nevetve megrázta a fejét.
– Dehogy! Naemu rengeteget segített, amikor tavaly szakítottunk a barátommal.
– Tessék?
– Na, igen, erről nem nagyon szoktam beszélni. Öt évig éltünk együtt, de a távolság kikezdte a kapcsolatunkat. Neki lett valaki más, úgyhogy pont karácsony előtt vége lett. És Naemu tartotta bennem a lelket.
– Te egy férfivel éltél együtt?
– Igen. Elítélsz ezért?
A lány elgondolkozott, aztán megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem, de ez sok mindent más megvilágításba helyez.
– Például? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Például az ajánlatodat. Elsőre azt hittem, hogy a szeretődnek akarsz, azért ajánlod fel a pozíciót.
Az igazgató elkerekedett szemmel nézett rá, aztán hangosan nevetni kezdett.
– Értékelem az őszinteségedet, Emiko-szan – mondta végül, amikor végre levegőhöz jutott. – És, most, hogy már tudod az igazat rólam?
– Így az a kérdés merült fel bennem, Kevin-szan, hogy miért nem engem javasoltál az utódodnak?
Az igazgató előrehajolt.
– Emiko-szan, én is őszinte leszek veled, de lehet, hogy ez fájni fog. Engem azért nem fogadtak itt el, mert amerikai vagyok, téged meg azért utasítanának el, mert fiatal vagy és nő. Ráadásul te nem mozogtál még az üzleti életben, nem tudnál tárgyalni, vagy asszertívan érvényesíteni a cég érdekeit.
– És ez az Államokban nem így lenne?
– Nem, mégpedig azért, mert ott állnék mögötted, hogy az ilyen helyzeteket megoldjam. Emellett nálunk kicsit rugalmasabban viszonyulnak az emberek a női vezetőkhöz. Tudom, hogy ez most elég hirtelen jött, de van még időd átgondolni. Ami az anyagi részét illeti: a próbaidő alatt nagyjából a duplája lenne a fizetésed a mostanidnak, és a cég bérelne neked lakást.
A lány tűnődve nézte a főnökét, aztán lassan felállt, és meghajolt.
– Nagyon megtisztelő az ajánlatod, Kevin-szan. Kérlek, adj pár napot, hogy megvizsgáljam minden aspektusból!
Az igazgató is felállt.
– Nagyjából két heted van választ adni, Emiko-szan. Ha addig is bármilyen kérdés felmerül benned, nyugodtan keress meg!
– Köszönöm, Morales igazgató!
Még egyszer meghajolt, és kisietett az irodából. Miközben felfelé sétált a lépcsőn, megcsörrent a telefonja. A hívó neve láttán a lány egy pillanatig tétovázott, aztán végül az elutasításra nyomott. Erre a beszélgetésre most még nincs felkészülve.
Visszaült a gépéhez, de aztán csak bámulta üres tekintettel a monitort. Egyre a felkínált lehetőség járt a fejében.
Az ajánlat több mint csábító, de túl sok a kockázatos része. Nem, ebben egyedül nem tud dönteni.
Ismét kézbe vette a telefont, és elindított egy hívást.
– Kászan – szólt bele a készülékbe, amikor meghallotta az édesanyja hangját. – A segítségedre van szükségem.
– Mit a baj, kicsim?
– Nincs baj, csak kérdeznék valamit. Te miért döntöttél úgy, hogy eljössz Japánba apuval? A szerelem miatt?
Az asszony felnevetett.
– Az is benne volt, persze, de legalább annyira vonzott a kaland része is. Miért kérdezed?
– Mert… – Emiko megakadt, aztán nagy sóhajjal belevágott. – A főnököm felvetette, hogy menjek vele Amerikába. Alapít egy új céget, ehhez hasonlót, és felkért projektvezetőnek. Nagy felelősség, sok munka, és költöznöm kéne, viszont azt csinálhatnám, amit szeretek.
– Kicsim, szerintem meg is válaszoltad a saját kérdésedet.
– Szerinted fogadjam el?
– Ezt én nem mondhatom meg neked. De ha szeretnéd, akkor mi tart vissza?
– Az, hogy itt kellene hagynom benneteket, és utána tényleg csak az ünnepekkor találkoznánk. Anyu, én szeretem ezt a várost, ezt ismerem, és… szerinted nem vagyok túl fiatal egy ilyen pozícióhoz?
– Emiko, huszonhét évesen mindenki fiatal. Az, hogy itt kell hagynod minket, ne legyen visszahúzó erő! Nem a távolság határozza meg, hogy mennyire tartjuk a kapcsolatot. Félre ne érts, nagyon hiányoznál, de ez a te életed. Talpraesett, okos nő vagy, és én nem gondolom, hogy lenne olyan probléma, amit ne tudnál megoldani. Ha pedig mégis segítségre lenne szükséged, a főnököd biztosan ott állna melletted, mert, ha jól értem, a munkatársaként hívott magával.
– Igen, persze, de… huh, nagyon félek! – vallotta be a lány,
– Bolond lennél, ha nem félnél: ismeretlen hely, új feladatok és egy csomó barbár amerikai.
– És szerinted nőként, külföldiként hogyan boldogulnék ott?
– Nem vagy külföldi, megvan az amerikai állampolgárságod is. Nőként meg… Kicsim, gondolod, hogy itt könnyebb lenne a dolgod?
– Tehát azt javaslod, hogy menjek?
– Nem. Azt mondom, hogy nézz utána a cégnek, írd össze a fenntartásaidat, beszélj a főnököddel arról, hogy pontosan mit vár tőled, mi az, amiben támogat a cég… lakhatás, autó, ügyintézés… és mik a feltételek, amiket szabnak, kikkel kell együtt dolgoznod, ki lesz ott a főnököd… De szerintem nem kell sorolnom. Ha túl leszel az első ijedtségen, gondold végig józanul a kérdéseket, és, amint megkapod a válaszokat, magadtól is tudsz majd dönteni.
– Ez jó ötlet, de még akkor is van egy sor olyasmi, amire nem fog nekem senki válaszolni.
– Mire gondolsz?
– Nem tudom. Amikor Steve bácsinál dolgoztam, elég védett helyzetben voltam, mert ő mindig ott volt nekem, hogy tanácsot adjon, vagy kiálljon mellettem, most viszont egyedül lennék.
– Nem leszel egyedül, a nagybátyád most is ott lesz – mutatott rá az édesanyja. – Egyébként én elég régen eljöttem az Államokból, fogalmam sincs, milyen most ott élni, vagy dolgozni. De miért nem kérdezed meg Steve-et?
– Kászan, ez remek ötlet! Mindjárt felhívom. 
– Igen, most még biztosan ébren van.
– Nagyon köszönöm a segítségedet, anyu. Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
– Erre vannak az anyák – nevetett az asszony. – Kicsim, ne feledd, mi mindig a családod leszünk, bárhogy is döntesz.
– Tudom, anyu. Szeretlek.
– Én is szeretlek, Emiko. Majd hívj, ha döntöttél.
– Mindenképpen.
A lány bontotta a hívást, aztán a falon függő órára pillantott. Fél egy, akkor San-Franciscóban tizenkilenc-harminc. Még belefér.
– Szia Emiko – szólt bele a telefonba a nagybátyja. – Rég hallottam felőled.
– Steve bácsi, tudom, hogy egy ideje nem beszéltünk, de a tanácsodra van szükségem.
– Nocsak. Éppen az enyémre? Ez megtisztelő.
– Steve bácsi, kérlek, ne ironizálj! Tényleg komoly dologról akarok veled beszélni.
– Rendben, hallgatlak. De annyit azért árulj el, hogy a kérdésednek van-e valami köze a kolléganőd halálához vagy Shaliman nyomozóhoz?
Emiko levegő után kapott.
– Te honnan tudsz erről?
– Mondanám, hogy én mindenről tudok, de az igazság az, hogy felhívott a nyomozó a minap.
– Mégis, miért?
– Tudni akarta, hogy csempészünk-e együtt Japánba Adderallt. Megnyugtattam, hogy ez még nem jutott az eszünkbe, de remek ötletnek tartom.
– Steve bácsi!
– Jól van, jól van, komoly leszek. Mi a problémád?
– Felajánlottak egy projektvezetői pozíciót Amerikában. Szerinted elfogadjam?  
A doktor a vonal túlsó végén felnevetett.
– Gyermekem, én erre hogy a csudába válaszoljak neked?! Te vagy a közgazdász. De, ha tényleg egy ilyen vénembertől akarsz tanácsot kérni, szerintem tedd fel a megfelelő kérdéseket!
– És mik lennének azok?
– Például, hogy miért kaptad az ajánlatot?
– Hogy érted?
– Oké, pontosítok. Ki ajánlotta fel a pozíciót?
– A mostani főnököm, Kevin Morales.
– Amerikai?
– Igen.
– Kell fizetned ezért?
– Hogy mi?
– Úgy értem, kerül ez neked bármennyi pénzbe? Üzlettársnak akar, befektetőt keres?
– Nem, sőt kábé kétszeres bért kínált.
– Az remek. A szeretőd?
– Tessék?!
– Nem kell kiabálni. Tehát nem kerül pénzedbe, és szexszel sem kell fizetned érte. Akkor valószínűleg bízik a képességeidben. Eddig jó főnök volt? Vagy rabszolgahajcsár?
– Egyáltalán nem…
– Akkor tényleg nem értem a problémádat. Vagy te érzed magadat kevésnek a feladathoz?
– Igen, mert nagyon fiatal vagyok és…
– Ez baromság. Mi van még?
– Nő vagyok.
– Tényleg?!
– Steve bá…
– Jó, abbahagyom. Nő vagy. És ez kit zavar?
– Itt biztosan nem fogadnának el ilyen szintű vezetőnek, de nem tudom, hogy az Államokban ez hogy megy.
– Ja, hogy az! Hát, mostanában nagyon divatos az esélyegyenlőség hangoztatása, és egy kemény, tökös csaj nagy karriert futhat be.
– Te ezt ellenzed?
– A női vezetőket? Dehogy. Én az esélyegyenlőségben nem hiszek.
– Nem hiszel abban, hogy mindenkit megilletnek ugyanazok az esélyek? – döbbent meg a lány.
– Nem. Én ebben a divatos szarságban nem hiszek. Tudod, az egyértelmű, hogy, mint a te esetedben is egy félvér, sárga nőnek nem könnyű érvényesülni, de nálam ez sosem volt szempont. Ha jó szakember, kit érdekel, hogy milyen a színe, a neme, vagy, hogy vak-e vagy béna? Még soha senkit nem utasítottam el csak ilyen okból.
– Na látod…
– Viszont soha nem is vettem fel csak ezért valakit. Pedig hidd el, jöttek már nekem ilyen vádakkal. Nézd, ha szívvel-lélekkel fogod végezni a munkádat, és tényleg szeretni fogod, akkor a többi, az elismerés, elfogadás, tisztelet jön magától. Úgyhogy szerintem az egyetlen valódi kérdés, hogy mi az igazi ok, amiért el akarsz jönni Japánból? Minden más csak kifogás.
Emiko elgondolkozott.
– Nézd, Steve bácsi, mi vár itt rám? Hozzámegyek Hiromotóhoz, gyerekeket szülök és életem végéig üzleti elemző leszek.
– Nem akarsz hozzámenni?
– Azt hiszem, nem.
– Akkor ne tedd. De emiatt még nem kell elköltöznöd. A másik meg: karriert akarsz?
– Nem tudom. Talán.
– Figyelj, gyerek! Úgy érzem, hogy megakadtál. Azt javasolnám, hogy elemezd üzletileg az ajánlatot, az előnyöket, hátrányokat, kockázatokat. A saját félelmeidet tedd félre, azok csak benned vannak! Ha Amerika mellett döntesz, én itt leszek, hogy segítsek, ha viszont otthon maradnál, arra is van ötletem.
– Éspedig?
– Mivel nem tudtam, hogy váltani akarsz, eddig nem szóltam, de lenne egy ajánlatom a számodra. A klinikánk most fog belekezdeni egy közös programba egy japán kórházzal. Az az ötlet, hogy hosszabb-rövidebb időre kicserélnénk az orvosainkat, hogy megismerhessünk egymás technológiáját meg módszereit, és ehhez kellene nekem japán oldalról egy koordinátor. Érdekelne?
– Te jó ég! Erre nem számítottam.
– Nézd, így maradhatnál otthon, és ez egy teljesen új kihívás lenne a számodra.
– De én nem értek az egészségügyhöz.
– Bullshit. Megtanulod.
– Steve bácsi, én szeretem a mostani munkámat, és tényleg hiszek az újrahasznosításban.
– Értem. Akkor szerintem te is tudod a választ. Azért gondold át a javaslatomat, és szólj vissza!
– Jó. És nagyon köszönöm! Sokat segítettél.
– Bármikor. Ja, és add át üdvözletemet a nyomozónak. Szimpatikusnak tűnt a telefonban.
– Sajnos, nem hiszem, hogy találkozok még vele. A nyomozást lezárták, ő pedig hamarosan hazautazik.
– Szerintem ebben tévedsz – kuncogott a doktor. – A hangjából én arra következtettem, hogy komolyan érdeklődik irántad. És, ha egy férfi így érez, akkor megtalálja a módját, hogy kapcsolatban maradjatok. Légy jó!
Steve bácsi bontotta a vonalat, Emiko pedig zavaradottan meredt a készülékre. Emésztette a hallottakat, de most még kevésbé látott tisztán, mint a beszélgetés előtt.
Kiment a konyhába, hogy főzzön egy teát, hátha az segít. Amikor kinyitotta a szekrényt, szemébe ötlött egy felirat: „Minden mindennel összefügg”. Ez volt Naemu kedvenc mondata, és éppen ezért kapta a kollégáktól ajándékba ezt a bögrét. Emiko lassan letette a teásdobozt, és a telefonja után nyúlt.
– Hiromoto-szan, találkozhatnánk egy óra múlva a Taróban? Fontos dologról akarok veled beszélni.

*

Amikor megérkezett a kávézóba, Hiromoto már várt rá. Az épület kívülről eléggé jellegtelennek tűnt: fehér falú, kétszintes, keskeny házikó, ami megbújik az utca többi háza között, de az otthonos, rusztikus berendezés, a megmunkálatlan fa oszlopok, hatalmas, puha párnákkal kényelmessé tett fotelek mindig megnyugtatták a lányt. Arról nem is beszélve, hogy a banános palacsintájuk valami egészen rendkívüli volt.
Mosolyogva lépett a férfihez, aki éppen a telefonján olvasott valamit, és megérintette a nyomozó vállát.
– Rendeltél már, Hiromoto-szan?
– Emiko-csan! – pattant fel a férfi. – De jó, hogy itt vagy! Nem, meg akartalak várni vele. Minden rendben? – nézett aggodalmasan a lány szemébe.
– Igen, azt hiszem. Egy banános palacsintát kérek meg egy lattét – pillantott az asztalukhoz lépő pincérre. A fiatal, rövid szoknyás nő bólintva feljegyezte a rendelését, és várakozóan a nyomozóra nézett.
– Nekem csak egy narancslé lesz – vont vállat a férfi, és ismét Emikóhoz fordult.
– Miről van szó voltaképpen? Nagyon feszült volt a hangod a telefonban.
Emiko mélyet sóhajtott.
– Nézd, Hiromoto-kun, szeretném rendbe tenni a dolgokat kettőnk között. Én nagyon szeretlek, ezt gondolom, tudod.
– De?
– Tessék?
– Mindig ilyenkor jön a de – mosolygott a férfi.
– Tényleg – bólintott a lány. – Szóval, szeretlek, de nem akarok a feleséged lenni.
Ezúttal Hiromotón volt a meglepődés sora.
– Tényleg? Pedig én azt hittem, hogy azért lettél rám dühös a múltkor, mert azt vártad, hogy megkérem a kezed.
– Valóban azt vártam. És tudod, mi a furcsa? Megkönnyebbültem, hogy nem tetted. Figyelj, te vagy a legjobb barátom, szinte már a testvérem, de ez nem szerelem. Tudom, hogy mindenki azt várja, hogy összeházasodjunk, de nem hiszem, hogy bármelyikünk ezt akarná. Tévedek?
Hiromoto lassan ingatta a fejét.
– Nem tévedsz, Emiko-csan. Én is nagyon szeretlek, de mellettem nem lennél boldog. Viszont nem akarlak elveszíteni.
– Nem fogsz. Mindig barátok maradunk, bárhogy alakuljanak is a dolgaink.
– Igen, én is ezt szeretném. De akkor megegyeztünk? Szakítunk?
– Ezt így elég fájdalmas kimondani, nem igaz?
– Igen, de mindig is őszinték voltunk egymáshoz, még akkor is, ha fájt. Emlékszel?
– Igen. És igen, Hiromoto-kun, szakítunk.
A lány fújt egyet, hátradőlt.
– Nem is hittem, hogy ilyen könnyű lesz – mondta tűnődve.
– Nem tudom, hogy neked mennyire volt könnyű – vigyorgott a férfi. – Ami azt illeti, én eléggé megszenvedtem a döntést.
– Ezt hogy érted?
– Derek-szannal sokáig beszélgettünk az éjjel. Nagyon sokat segített, de ittunk egy keveset, és te is tudod, hogy mennyire nem bírom az alkoholt.
– Ó, egek! Akkor már értem a ma reggeli beszélgetésünket, már ha lehet annak nevezni. De várj, te beszélgettél rólam Derek-szannal?
– Igen. Érdekes meglátásai vannak, és én nagyon megkedveltem. Igazán kár, hogy nemsokára elutazik.
– Valóban – vont vállat a lány.
Hiromoto elgondolkodva nézett rá.
– Tetszik neked?
– Fogalmam sincs. Érdekes ember, nagyon figyelmes, és remekül főz.
– Ez meg honnan tudod?
Emiko kapott egy perc haladékot a válaszra, mert megérkezett a rendelésük.
– Emlékszel arra az éjszakára, amikor kirendeltél egy járőrt az őrzésemre? – kérdezte végül a tányérjába meredve. – Na, akkor Derek-szan eljött hozzám, és végig vigyázott rám.
– Együtt töltöttétek az éjszakát?
– Nem így fogalmaznék – rázta meg a fejét Emiko. – Mellettem volt, de nem udvarolt, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak ott ült mellettem, és filmet néztünk. Másnap pedig készített reggelit.
– Nem is mesélte,
– Biztosan azért, mert veled jártam. Nem akart kínos helyzetbe hozni egyikünket se.
– Igen, ez valószínű. És most mihez kezdesz?
– Derek-szannal? Semmit. Ahogy te is mondtad, nemsokára elutazik, és jó eséllyel soha többet nem találkozunk.
– Aham. És te ezt bánnád?
– Ugyan, mit számít az már?
– Elég sokat, mert ha te is érdeklődsz iránta, akkor akár fel is hívhatnád.
– Na, azt biztosan nem! Ez a hajó már elment – zárta le a témát a lány. – Inkább az érdekel, hogy te mit tervezel?
– Mivel kapcsolatban?
– Hiromoto-kun, túl régóta ismerlek. Tudom, hogy van köztetek valami Miri-csannal.
A férfi szeme elkerekedett.
– Van? Tényleg? Miről maradtam le?
Emiko felnevetett.
– Remélem, hogy még semmiről. De azért gondold végig a kapcsolatotokat.
– Emiko-csan, azt hiszem, valamit félreértettél. Miri-csan egy édes, aranyos kislány, aki nőként is nagyon vonzó, de nem hiszem…
– Mit? Hogy vonzódik hozzád? Hogy felnéz rád? Hogy szívesen venné a közeledésedet?
– Gondolod, hogy nem csak egy idősebb fivérként tekint rám?
– Hát nem. De, persze, ha te nem akarod, akkor felejtsd el, amit mondtam.
A nyomozó a fejét ingatta.
– Nem hiszem, hogy erre képes lennék. És, most, hogy belegondolok, lehet, hogy igazad van. Beszélek vele.
– Csak ne bántsd meg, kérlek!
– Nem áll szándékomban.
– Ajánlom is, mert különben utolér a bosszúm.
Hiromoto nevetve emelte fel a kezét.
– Oké, ne fokozd! Így is halálra rémítettél.
– Akkor jó. Most visszamegyek dolgozni. Te lezártad az ügyet?
– Igen. Képzeld, Nodera Naemu-szan anyósa tudott a babáról, és azt hitte, hogy Morales igazgató az apa, ezért adott egy teakeveréket a menyének, hogy az elvetéljen.
Emiko szája elnyílt a döbbenettől.
– Letartóztattátok?
– Nem, de feljelentést teszünk ellene. Csak azt nem tudom, hogy miért hitte ennyire erősen, hogy nem a férjétől van a gyerek?
– Talán mert nem ismerte személyesen az igazgatót.
– Te teljesen biztos vagy benne, hogy nem volt köztük semmi?
Emiko mosolyogva bólogatott.
– Mérget vehetsz rá. – Az órájára pillantott. – De tényleg mennem kell. Elviszel?
– Ez természetes.

*

Derek bénultan nézte a laptop képernyőjét. Az elmúlt órákat azzal töltötte, hogy megpróbálta befejezni a tanulmányát, de eddig egy épkézláb mondatot sem sikerült leírnia.
Az órájára pillantott: ideje ebédelni. Nem mintha készetetést érzett volna az evésre, de az legalább jelentene némi haladékot.
Lezárta a gépet, és kilépett a számára kijelölt, apró irodából.
A főbejáratnál az őrséget teljesítő Nisi járőrnek szólt, hogy elment kajálni, aztán elsétált a gyorsétteremig. Talált egy szabad asztalt, és a menü olvasásba fogott. Mivel semmire sem támadt gusztusa, inkább rendelt egy narancslevet, és beletemetkezett a telefonjába.
– Gondoltam, hogy itt talállak, Derek-szan – rezzent fel Hiromoto hangjára. – Leülhetek?
A fiatal rendőrön már nyoma sem látszott a másnaposságnak, és az amerikai roppantul utálta ezért. Hiába, harminc fölött már nem bírja úgy az ember a piát.
Határozatlanul intett, mire a társa letelepedett a szemközti székre.
– Mi történt, Hiromoto-szan? Új fejlemény? – kérdezte Derek fáradtan.
A japán megrázta a fejét.
–  Szerencsére nem. Valójában azért jöttem, mert meg akartam köszönni a tegnap estét.
A szőke nyomozó elvigyorodott.
– Jó buli volt, igaz?
– Igen. És nagyon sokat segítettél.
– Én?
– Igen. Az Emiko-szant illető dilemmámban. Most beszéltem vele.
– Ennek őszintén örülök. Kiengesztelted?
– Szakítottunk.
Derek felélénkült.
– Tényleg? De én nem is ezt tanácsoltam.
– Nem, de elgondolkoztam azon, amit mondtál. Vagyis amire emlékeztem.
– És a szakítás mellett döntöttél?
– Valójában ő mondta ki.
– És most mi lesz?
– Semmi. Szeretem, ő a legjobb barátom, de nem vagyunk egy pár.
– Értem. – Az amerikai beleszagolt a narancslébe, de aztán fintorogva eltolta magától a poharat.
– Derek-szan, Emiko-csan elmondta, hogy nemrég vele töltötted az egyik éjszakát.
A szőke nyomozó felkapta a fejét.
– Remélem, nem gondolod, hogy…
– Nem, dehogy! Inkább köszönöm, hogy vigyáztál rá. Fontos neked, igaz?
Derek mereven nézett a japánra.
– Hiromoto-szan, nem tudom, mire gondolsz.
– Szerintem meg igen.
– És te nem bánnád?
– Én nem, és azt hiszem, hogy ő sem.
– De én nemsokára hazamegyek. Nem lenne tisztességes…
– Az nem lenne tisztességes, ha úgy utaznál el, hogy még csak nem is beszélsz vele.
– Lehet, hogy igazad van.
– Mint mindig – vigyorgott a japán. – De előbb menj haza, és aludj egyet. Cefetül nézel ki.
– „Cefetül”?... Honnan tanulsz te ilyen szavakat?!
– Sok amcsi krimit nézek – vont vállat Hiromoto. – Egyébként a lámpagyújtás este kezdődik. Kár lenne kihagynod.
– Te most el akarsz hívni?
– Nem – nevetett Kucumi nyomozó. – Ami azt illeti, más programom van. Az viszont tény, hogy oda az emberek nem egyedül szoktak elmenni.
Derek pislogás nélkül meredt rá egy pillanatig, aztán megrázta a fejét.
– Nem tudom, Hiromoto-szan, de majd még átgondolom.
– Rendben, csak ne húzd túl sokáig. A csütörtök mindjárt itt lesz, és addig még kell írnod a tanulmányodat is.
– Még van időm. Remélem. De most megfogadom a tanácsodat, és megyek aludni.

*

Emiko, hirtelen ötlettől vezérelve Morales igazgató irodájáig liftezett fel. Finoman kopogott az átlátszatlan üvegajtón, és amikor meghallotta a főnöke hangját, benyitott.
– Emiko-szan – állt fel a férfi az asztal mellől –, valami baj van?
–  Nem, Kevin-szan, csak az ajánlatodon töprengek.
– Az jó, ezek szerint fontolóra vetted – mosolygott a férfi. – Leülsz?
A lány bólintott, és leereszkedett az egyik fotelbe.
– És mire jutottál? – kérdezte az igazgató kíváncsian.
– Támadt egy ötletem, de előtte kérdeznék valamit.
– Csak bátran!
– Hol tervezed megnyitni az irodát? Úgy értem, az Államokon belül.
– Jó a kérdés, de még nem tudom. Neked van javaslatod?
– Igen, de ezzel még várjunk! Viszont, szeretném, ha tudnád, hogy mennyire értékelem az ajánlatodat, ezért megosztom veled az ötletemet, teljesen ingyen.
Morales igazgató meglepetten húzta fel a szemöldökét.
– És mi lenne az?
– Az új cégnek adhatnánk egy új arculatot, mégpedig egyszer használatos egészségügyi termékek feldolgozásával. Természetesen nem a veszélyes hulladékra gondolok, de azért akadt egy kórházban sok olyan dolog, ami szóba jöhetne.
– Hmmm. Ez elég újszerű gondolat... viszont tetszik. Talán még támogatást is tudnánk hozzá szerezni. De az biztos, hogy nagyon jó PR-t lehet neki rittyenteni.
– Ezek szerint tetszik az elgondolás?
– Igen, határozottan. És, hogy viszonozzam a szívességedet, felajánlom, hogy amennyiben elfogadod a pozíciót, te döntheted el, hogy hol legyen az iroda. Ha nem túl észszerűtlen az elképzelés… Vagyis, inkább úgy mondanám, hogy meghallgatom, a javaslatodat, és fontolóra veszem.
A lány elmosolyodott.
– Ezt gyorsan visszaépítetted. Most megyek, és dolgozom még egy kicsit ennek a cégnek is.
– Szuper. És, ha vannak még ilyen ötleteid, nyugodtan oszd meg velem!
– Komolyan mondod, Kevin-szan? Ingyen?
Az igazgató felnevetett.
– Gyorsan tanulsz, annyi szent. Na, nyomás dolgozni!
A lány még akkor is nevetve rázta a fejét, amikor visszaült az asztalához. Pillanatra megkísértette a gondolat, hogy készít egy üzleti modellt az új cégnek, de az elmúlt másfél órában érkezett levelek mennyisége láttán elvetette az ötletet. Majd este. Vagy holnap. Esetleg a hétvégén.

*

Derek felébredt a délutáni szunyókálásból. A másnaposságát mintha elfújták volna, a feje tiszta volt, és könnyű, a teste pedig kipihent. Az apja órájára pillantott, és meglepődött: mindössze két órát aludt. Emiko még biztosan dolgozik, de annál a lánynál sosem lehet tudni, hogy mikor fejezi be. Na, jó, ha igazságos akart lenni, ez a nyomozói munkára is megállja a helyét.
Tétován vette kézbe a telefonját. Hiromoto javaslatán járt az esze, és azon is, amire a társa csak kimondatlanul célzott. Legyen hát! Ennél rázósabb helyzeteket is oldott már meg.
Elindította a hívást.
A lány a harmadik kicsengés után vette csak fel, és elbűvölő, vidám hangon szólt bele a készülékbe:
– Itt Kajó Emiko. Kivel beszélek?
– Emiko-szan, Derek vagyok… Derek Shaliman nyomozó.
– Derek-szan! Nem számítottam rád. Mit tehetek érted?
– Én… nos… Arra gondoltam, hogy talán lenne kedved megnézni velem ma este a cseresznyevirágzást.
Egy pillanatnyi csend után a lány fojtott hangon válaszolt.
– Derek-szan, te most randira hívsz?
– Igen. Nem. Szeretnéd, ha azt tenném? – kérdezte a férfi, és közben kezdett nagyon melege lenni.
Emiko válasza ismét késett pár szívdobbanásnyit.
– Szívesen randizok veled, nyomozó. Találkozzunk az Orido parkban mondjuk fél hatkor!
– Egy parkban? Jó… de én arra gondoltam, hogy elmehetnénk vacsorázni is.
– Az előbb még a cseresznyevirágzásról beszéltél Derek-szan, most meg már vacsorázni is vinnél?
– Bocsáss meg, ha túl…
A lány vidáman felnevetett.
– Nyomozó, csak ugratlak! Elmehetünk vacsorázni is, de előbb mindenképpen a parkban kell találkoznunk.
– Ó, értem. Jó, ott leszek.
– Ja, és Derek-szan, gyere kényelmes ruhában!
A lány bontotta a vonalat, az amerikai pedig még vagy fél percig meredt a lassan elsötétülő kijelzőre.
Úgy viselkedett, mint egy éretlen kamasz. Lehet, várnia kellett volna ezzel a hívással, amíg teljesen felébred. Most már mindegy, és a lényeg: találkozni fognak az este. De vajon mire gondolhatott Emiko a kényelmes ruhával kapcsolatban? Kinyitotta a szekrényt, és életében először gondolkozott el fél percnél hosszabb ideig, hogy mit vegyen fel. Végül megrántotta a vállát: marad a farmer és a fekete póló. Azzal nagyon nem lőhet mellé.

*

Emikót még a akkor is rázta a nevetés, amikor letette a telefont az asztalra. Férfiak! Felpillantott a faliórára. Egek, ha időben el akar készülni, akkor indulnia kell. Gyorsan kikapcsolta a gépet, és a lifthez sietett. Rekordidő alatt ért haza, lezuhanyozott, aztán csak állt a szekrény előtt. Mégis, mit vegyen fel? Elegáns ruha kell, ha étterembe is mennek, de kényelmes is, mert a parkban fognak sétálni, nőies, azonban mégis meleg… Megoldhatatlannak tűnt a feladat. Mire megtalálta a tökéletes, kényelmes, és meleg barna nadrágkosztümöt, már legalább hat ruha feküdt kiterítve a futonágyon. Remek, ez megvan, viszont most aztán tényleg sietnie kell. A taxit már az előszobában állva hívta, ám a cipőnél megakadt. Lapos sarkú lenne a jó a park miatt, de a férfi nagyon magas, abban el fog törpülni mellette. Nagyot fújva előkapott egy magas sarkú, bőr utánzatú bakancsot, és sietve felhúzta. A szíve hevesen vert. Kilépett az ajtón, aztán eszébe jutott, hogy a takarót meg bent felejtette. Átkozódott egy sort, aztán anélkül, hogy levette volna a cipőjét, visszament érte a szobáig, majd leszaladt a lépcsőn, és kifulladtan huppant be a taxiba. Bemondta a címet, aztán hátrahajtotta a fejét. Mégis, mit csinál? Hiromotóval is randizott már többször, amikor elmentek vacsorázni, vagy moziba, de olyankor sosem érezte ezt az izgatottságot. Vagy még inkább pánikot. Ám az is lehet, hogy azok nem voltak igazi randik. Idegesen pillantott az órájára. El fog késni.

*

Derek leállította a kocsit a park mellett, és komótosan kiszállt. A hátát a csúf Hondának támasztotta, és elgyönyörködött a látványban. Virágba borult fák között az útról egy széles sétányt látott padokkal, hátrébb mászókát, lugasokat. A hűvös szél ellenére is sokan voltak, főként családok, de látott idősebb embereket is a padon ülve, vagy lassan sétálgatva. Nagyon szép. Aztán, hogy a várakozás ne teljen olyan lassan, megnyitotta a telefonján az egyik mahjong alkalmazást, és elmélyülten játszani kezdett.
Nem telhetett el túl sok idő, mert éppen csak túljutott az első feladványon, amikor könnyű érintést érzett a karján.
– Bocsáss meg a késésért, Derek-szan – mosolygott rá kicsit bűntudatosan a lány.
A férfi az órájára nézett.
– Ne szabadkozz, Emiko-szan, mindössze két percet késtél
– Az rengeteg – hajtotta meg a fejét Emiko. – Kérlek, ne haragudj!
– Ti japánok, mindig meg tudtok lepni ezzel a pontosság mániátokkal – nevetett a nyomozó – De legyen: megbocsátok. És most áruld el, kérlek, hogy miért jöttünk ide?
– Azért, mert ez egy remek hely megnézni a virágzást. Majd meglátod. Most viszont foglaljunk helyet az éjszakára.
– Hogy érted?
– Egyszerűbb, ha mutatom. – A lány a legnagyobb természetességgel kézen fogta, és bevezette a parkba. Egy darabig a sétányon haladtak, aztán Emiko hirtelen letért az egyik üres, fűvel borított területre, megállt, és lassan körbefordult.
– Igen, itt jó lesz – mondta, és gondos mozdulatokkal leterítette az eddig a hóna alatt tartott, piros polártakarót, és a sarkaiba varrt hurkokon keresztül rögzítette néhány, sátorkaróra emlékeztető kampóval. Miközben hajlongott, Derek kicsit hátralépett, és élvezettel figyelte a lány formás fenekét, amit sajnos nem látott elég jól a félhosszú kabát meg a bő nadrág miatt.
A lány felegyenesedett, és mosolyogva ránézett.
– Így. Ezzel készen is vagyunk, mehetünk enni.
– Emiko-szan, elmondanád, hogy mit is csináltál pontosan?
– Nézd, Derek-szan. Nemsokára meggyújtják a lámpásokban a mécseseket, lesz zene meg rengeteg ember. Én most ideterítettem egy takarót, amire rátűztem a nevemet meg azt, hogy este nyolctól lefoglalom ezt a helyet. Pontosan kell érkeznünk, mert ha késünk, az őrök úgy fogják gondolni, hogy mégsem jövünk.
– És senki sem fog leülni ide, amíg távol vagyunk? – hökkent meg a nyomozó.
– Biztosíthatlak, Derek-szan, hogy üres lesz a takaró, amikor visszajövünk.
– Fura egy nép… Hol akarsz vacsorázni?
– A park túloldalán van egy olasz étterem. Bírod a pizzát? – kérdezte Emiko, miközben elindult a mondott irányba.
– Hát, pizzája válogatja. Ahogy a nagyim csinálta, azt nagyon szerettem, meg a lasagné-jét, a rizottóját és a saltimboccáját.
Emiko szeme elkerekedett.
– Az meg mi?
– A saltimbocca? Alapvetően borjú, sonka meg fehérbor. Egyszerű kaja, de hús.
– A nagyid szakács volt?
– Nem. Olasz.
– Ó! Én azt hittem, hogy tősgyökeres amerikai vagy.
– Létezik olyan egyáltalán?
– Nem tudom... – nevetett a lány. – Talán az indiánok.
– Akkor igazad van, részben az vagyok.
– Érdekes lehet a családod története. Mondjuk, nekem már az órás sztorid is nagyon tetszett, bár nem tudom, mennyi benne az igazság.
– Minden, az elsőtől az utolsó szóig. Lehet, hogy pár ponton kicsit dramatizáltam ugyan...
– Te pályát tévesztettél. Írónak vagy szakácsnak kellett volna menned.
– A vicc az, hogy mind a kettőt próbáltam.
A lány megtorpant és felnézett a férfi arcába.
– Tudod, Derek-szan, miután felhívtál, volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy nem lesz miről beszélgetnünk, hiszen lezártátok az ügyet. De, azt hiszem, tévedtem.
– Te jó ég! Ilyen szörnyen unalmas fickónak látszom, akivel csak a munkáról lehet beszélgetni?
Emiko elmosolyodott, és ismét megindult előre.
– Szerintem te egy figyelmes, jóképű... hogy is?... pasinak látszol, de hosszú még az este.
– Úgy érted, még kiderülhet, hogy egy seggfej vagyok?
– Én ilyet nem mondtam – nevetett a lány.
– Pedig tudok az lenni. Viszont a másik része sokkal érdekesebb: jóképűnek tartasz?
Közben megérkeztek az étteremhez, és Derek meglepetten nézett fel a csupa beton és üveg, szokatlanul nagy épületre.
A hosszú lépcső előtt Emiko ártatlan mosollyal felé fordult.
– Az csak szófordulat volt. Valójában nem tudom, mennyire vagy jóképű, mert annyira fölém magasodsz, hogy nem látom az arcod.
– Igazán? – húzta fel a szemöldökét a nyomozó, majd elkapta Emiko derekát, és könnyedén feltette a második lépcsőfokra.
Közelről nézték egymást, és a nyomozó ismét elgyengült a lány szemében csillogó aranyszín pöttyöktől.
Öntudatlanul előrehajolt, és gyengéden megcsókolta Emiko száját.
Nem volt több egy lepkeszárny-könnyű érintésnél, a férfin mégis mintha elektromos áram futott volna végig. Miután az ajkaik elváltak egymástól, Derek gyengéden elsimított egy kóbor tincset a lány arcából, aki váratlanul megfogta a kezét, és finoman megszorította. Egy pillanatig meghitten álltak egymás közelségében, aztán Emiko csúfondárosan elmosolyodott.
– Így, közelről nézve szerintem kicsit nagy az orrod – törte meg a pillanatot.
Derek felocsúdott a csók hatásából.
– Az a cseroki ősök miatt lehet – bólintott, aztán, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, kézen fogta a lányt, és elindult a lépcsőn felfelé. Emiko pedig nem tiltakozott.
 Az ajtón belépve szembe találták magukat Pókemberrel. Derek hátrahőkölt.
– Mi a vihart keres egy szuperhős figura egy olasz étteremben? – morfondírozott hangosan.
– Fogalmam sincs – vont vállat Emiko. – Talán a tulaj szereti a Marvel filmeket.
Az eléjük lépő pincér egy szabad asztalhoz vezette őket, és miután letelepedtek, Derek a bejáratnál az oszlopon guggoló szuperhős felé intett.
– És te szereted?
– Spidermant? Nem különösebben. Akkor már inkább a Vasember.
– Valahogy sejtettem – vigyorgott Derek. – Tetszik a ruhácskája, igaz?
– Meg az autói. Bár, a házát is elfogadnám.
– Mielőtt vagy miután szétlőtték?
– Hát, utána már nem volt annyira menő.
– Lebuktál – pillantott félrehajtott fejjel a nyomozó Emikóra. – Te szoktál ilyen filmeket nézni.
A lány szégyenlősen lehajtotta a fejét.
– Sajnos, be kell vallanom, hogy képregény függő vagyok.
– Van addikciód? De jó!
– Ennek te örülsz? – kapta fel a fejét Emiko.
– Persze – bólogatott Derek. – Már kezdtem aggódni, hogy tökéletes vagy.
– Ez kedves... hazugság – fintorgott a lány. – Pontosan tudod, hogy milyen hibáim vannak.
– Tudom?
– Igen. Például nem tudok főzni és pocsék a kávém.
– Ó, tényleg, ne haragudj! Akkor én most megyek is – tolta hátra a székét tettetett felháborodással a nyomozó. – Nem randizhatok egy olyan nővel, akinek a kávéja bűntett az emberiség ellen.
– Igazad van – sóhajtott Emiko. – Ennél jobb indokot még sosem hallottam a szakításra.
– Én már igen – legyintett a férfi. – A társam... SF-ben nagymester ebben a kérdésben.
– Tényleg? És te?
– Én sosem tudtam, hogyan kell. Mindig kivártam, hogy a csajok dobjanak ki.
– Sokan voltak?
– Akadt egy pár, de a legutolsó kapcsolatom is véget ért már vagy négy hónapja.
– Miért?
– Mert az exem szerint túl sok időt töltöttünk együtt.
Emiko felhúzta a szemöldökét.
– Na, ez is indulhatna a legrosszabb szakítós dumák versenyén.
– Nem, tényleg igaza volt. Együtt éltünk, ugyanott dolgoztunk, közös volt a baráti társaságunk... hosszú távon ezt nehéz kibírni.
– Tehát kellett neki a tér. Azért tartjátok még a kapcsolatot?
– Persze. Barátok vagyunk, és a többi is megmaradt, csak éppen szakított velem.
– Te szegény!
– Ne sajnálj, annyira nem rossz egyedül.
– Ezt hogy érted?
– Nézd, most senki sem szól bele, hogy hol teszem le a kávéscsészét, vagy, hogy mikor dobom bele a szennyeskosárba a levetett zoknimat.
– És mikor?
– Természetesen, amikor már nem találok tisztát. Olyankor összeszedem a lakás minden pontjáról a szétdobált cuccokat, és papucsban, rövidgatyában leslattyogok a mosókonyhába. Miért, te nem így csinálod?
Emiko felnevetett.
– Tudod, milyen kicsi a lakásom. Hamar tele lenne szétszórt ruhával.
A lány felvette az étlapot, és tanulmányozni kezdte.
– Te mit javasolnál nekem ezek közül? – kérdezte végül Derekre pillantva.
– Mivel félig japán vagy, a rizottót mondanám. Az jobbára rizs. Mennyire vagy oda a húsért?
– Elvagyok nélküle.
– Gondoltam. Akkor a vargányás verzió lesz a nyerő.
– És te mit választasz?
– Bepróbálkozom egy lasagne-val, azt viszonylag nehéz elrontani.
– Miért érzem úgy, Derek-szan, hogy te nem bízol az itteni konyhában? – nevetett Emiko.
– Bízok, én, csak olyan ez, mint mondjuk neked elmenni egy japán étterembe az Államokban.
– Ott a pont. Akkor rizottó.
A nyomozó intett a pincérnek, aki már lesben állt a pult mellett.
– Tudod, Derek-szan – vette fel ismét a társalgás fonalát a lány –, már meg akartam kérdezni, hogy te tulajdonképpen miért jöttél ide Szakurába?
– Mert a főnököm szeretne egy tanulmányt a japán kollégák módszereiről.
– És fog kapni?
– Hát, ez még nem eldöntött. De muszáj lesz, mert különben nem fizeti ki a számláimat.
– Amúgy mi a meglátásod? Nagyon különböznek a módszerek?
– Azok nem, inkább maga a közeg. Japán szerintem egy szégyen alapú társadalom. Ha itt valaki elkövet valamit, akkor saját maga vallja be, még akkor is, ha egyébként jogosnak érzi a tettét, így aztán a nyomozások is teljesen más módon és szellemben folynak. Odahaza mi abból indulunk ki, hogy mindenki hazudik, de itt ez, például egyáltalán nem állja meg a helyét.
– Akkor nem is tudna együttműködni a két testület?
– De igen, viszont ahhoz sajátos körülmények kellenek. Mint például Nodera-szan esete.
– Az mennyiben volt különleges?
– Több szempontból is: találtunk elkövetőket, de senki sem felelős közvetlenül a balesetért. Lehetne úgy is mondani, hogy a körülmények szerencsétlen összejátszása vezetett a tragédiához.
Emiko elkomorult.
– Tudod, én mit érzek a legfőbb oknak? – kérdezte végül sóhajtva. – Azt, hogy Naemu-szan meg akarta változtatni a helyzetét.
– Hogy érted ezt?
– Nézd, Derek-szan, te nem ismerted, de ő egy nagyon vidám, okos teremtés volt. Szeretett nevetni, könnyen tanult, csinosan és igényesen öltözködött, és, hát valljuk be, sokszor megakadt rajta a férfiak szeme. A férje meg csaknem ötvenéves, ráadásul egy konzervatív, agresszív, féltékeny alak. Mivel Naemu-szan szerette ezt az embert, lemondott volna még akár a remek fizetéséről vagy egy szuper hangulatú munkahelyről, ahol megbecsülik, szeretik és elismerik a munkáját. Mert ő jó feleség akart lenni. És ezért elkezdett tanulni, amitől kimerült, és itt jött a képbe az Adderall. Tehát meg akarta változtatni a körülményeit, hogy legalább a házassága rendbe jöjjön. Gondolom, amikor megtudta, hogy gyereket vár, teljesen pánikba esett, hiszen ez újabb változtatást igényelt.
– Azt gondolod, hogy ha mindezt nem akarta volna, még ma is élne?  
– Pontosan. Ez a társadalom nem támogatja az egyéni kezdeményezéseket. Főleg a nőkét nem. És, amennyire látom, ez a rendőri munkára is igaz.
– És mi a helyzet veled?
– Ó, én kiváltságos helyzetben vagyok. A származásom okán már gyerekkorom óta megkaptam minden lehetőséget az ötleteim megvalósítására.
Megérkezett a rendelésük.
Derek kissé gyanakodva piszkálta az elé rakott ételt, aztán megkóstolta, és bólintott.
– Na, milyen? – érdeklődött a lány.
 – Ehető, bár a fűszerezése elég sajátos. A tiéd?
Emiko megvonta vállát.
– Szerintem finom, bár fogalmam sincs, hogy milyennek kellene lennie.
A nyomozó rácsodálkozott a lány tányérjára.
– Az a barna mi ott benne?
– Leginkább darált húsnak tűnik.
– Mi a vihart keres a rizottóban darált hús? – hökkent meg a férfi.
– Nem kellene bele?
– Hát a vargányásba nagyon nem.
– Megkóstolod? Nem rossz, de komolyan. – Emiko felemelte a tányérját, és Derek felé nyújtotta. A férfi indulatosan rázta a fejét.
– Nem, már a szagán is érződik, hogy ez maximum rizses hús. Egyszer majd főzök neked igazit.
– Egyszer?
– Úgy értem, amíg itt vagyok.
– Az már nem tart soká. Mikor is indulsz pontosan?
– Csütörtök este hét-tizenötkor megy a gépem.
– Ma pedig hétfő van. Mit szólnál a holnaphoz?
– Emiko-szan – mosolygott a nyomozó –, még véget sem ért a randink, és te már a következőt tervezed?
– Szoros határidővel dolgozunk, nem igaz?
– És mi van akkor, ha pár óra múlva rádöbbensz, hogy egy büdös bunkó vagyok?
– Akkor nem engedlek be a lakásomba, hogy főzz nekem.
– Ó, szóval, már azt is tudod, hogy nálad kerül erre sor?
– Ez csak egyszerű következtetés, nyomozó: nem hinném, hogy a te szállásod alkalmas az ilyesmire.
– Ott a pont – nevetett a férfi. – Tehát holnap fog megtörténni?
– Igen, én arra szavaznék, de ez attól függ, hogy ma este mennyire érzem jól magam veled.
– Te aztán nem kertelsz…
– Mondtam: határidőhöz vagyunk kötve – vont vállat a lány.
Derek eltolta magától a tányért.
– Jóból is megárt a sok – sóhajtott –, hát még ebből. Neked sem ízlik?
– Most, hogy már rápörögtem az igazira, ez annyira nem vonz. Nézzünk valami édeset?
A nyomozó belepillantott az étlapba.
– Ezek után nem mernék kipróbálni semmi tradicionális olasz desszertet. Vanília shake?
– Ó, azt imádom! – lelkesedett a lány.
A férfi intett a pincérnek, és leadta az újabb rendelést.
– Emiko-szan, említetted a képregény-függőségedet. Van ezen kívül más addikciód is?
– Huh, bele a közepébe – nevetett a kérdezett.
– Te jöttél az előbb a határidőkkel – kacsintott a férfi. – De ne aggódj, nem veszem jegyzőkönyvbe, amit mondasz.
– Nos, sok nincs. Talán csak a munkamánia, de az itt népbetegségnek számít.
– És mi a helyzet a hagyományos japán dolgokkal? Szauna, masszázs, ilyenek…
– A fürdőket szeretem, de a gőztől behullámosodik a hajam, úgyhogy, ha lehet, elkerülöm.
– A te hajad alapból hullámos?
– Most nézd meg! Ilyen az én szerencsém.
– Édesanyádnak is ilyen?
– Nem, neki göndör, mint a dugóhúzó.
A pincér kissé aggodalmas arccal tette eléjük a hosszú poharakat, és a falig hátrált, de nem vette le róluk a szemét.
– Az a fickó nagyon figyel minket – hajolt közelebb a lányhoz –, szerinted tett bele valamit?
– Legfeljebb vaníliát – nevetett Emiko. – Talán az a baja, hogy túl sok ételt hagytunk meg, és most azt hiszi, hogy gasztrovloggerek vagyunk.
– Micsodák?
– Tudod, olyanok, akik járják a világot, bemennek mindenféle étterembe, aztán egy vlogon elmondják a követőiknek, hogy melyik a jó hely, és melyik az, ahova sose tegyék be a lábukat.
– Most komolyan, én egy ilyennek látszom?
– Pont ez a lényeg. Bárki lehet vlogger.
– Ó, és ha most csinálok magunkról egy szelfit?
– Akkor már tényleg biztos lesz benne.
Derek gonoszul elmosolyodott felállt az asztal mellől, és a lány mellé guggolt. Felnézve látta, hogy a pincér aggodalmas képpel ugyan, de látványosan elfordul. Készített legalább öt-hat képet, aztán visszaült a székére, közben lábával meglökte az asztalt, és a pohara megbillent. Egyszerre kaptak utána Emikóval, és a kezük összeütközött, viszont a shake kiömlött, és beterítette a nyomozó nadrágját.
A lány a szája elé kapta a kezét, Derek pedig hökkenten nézett végig magán.
– Hát most úgy nézek ki, mint egy artista, aki lehányta magát – kommentálta.
Emiko gyorsan felkapta a szalvétáját, és odaugrott segíteni, de a látványtól előbb elkerekedett a szeme, aztán megremegett a szája, végül elkezdett hangosan nevetni.
– Én másfajta balesetre tippelnék – nyögte a könnyeit törölgetve.
– Az még nem is lenne baj – vont vállat a nyomozó –, de kezd marha hideg lenni.
Gyorsan kiszámolta az asztalra a fogyasztásuk árát, majd kézen fogta Emikót, és a bejárat felé indult. Az ajtóban megtorpant, és megfenyegette Pókembert.
– Tudom ám, hogy te voltál – hajolt közel a figurához. – Majd legközelebb számolunk.
Szinte futólépésben tették meg az utat a kocsiig.
– Mikortól is foglaltad le a helyet? – pillantott Derek a lányra, amikor beindította a motort.
– Nyolctól.
A nyomozó a műszerfal digitális órájára pillantott.
– Még simán beleférünk. Kapaszkodj!

*

Emiko látványosan kitámasztotta magát, aztán csak nézte mosolyogva, hogy a férfi betart minden közlekedési szabályt és sebességkorlátozást.
A vendégház parkolójában csalódott arccal szállt ki.
– Azt hittem, végre látni fogok egy olyan igazi, amcsi rendőrös száguldást.
Derek felnevetett.
– Olyat még otthon sem szoktam csinálni. Tudod, mennyi papírmunka van azzal, ha megzúzol egy szolgálati autót? Ráadásul, mivel elvileg nekünk jobban kell vezetni, mint az átlagpolgároknak, ha bármi történik az az alapvetés, hogy a zsaru volt a hibás. Az meg minimum megrovással, rosszabb esetben visszaminősítéssel jár.
– Ez a filmekből nem nagyon jött le – rázta a fejét a lány, és belépett az automata ajtón.
A portaszolgálaton a nyomozó felvette a kulcsát és bejelentette a lányt, mint a vendégét. A komoly, középkorú recepciós szemrebbenés nélkül vette tudomásul az információt.
– Na, ezt például nagyon bírom ebben az országban – mondta Derek, amikor a szobájához értek.
– Mit?
– Odahaza egy ilyen helyzetben a portás minimum elismerően végignézett volna rajtad.
– Igen, mi nagyon tiszteletben tartjuk a magánügyeket. Az, persze, más tészta, hogy biztosan megvan rólam a véleménye.
– És ez zavar téged?
– Egyáltalán nem.
A férfi elővett a szekrényből egy tiszta nadrágot meg egy inget, és a fürdő felé indult.
– Helyezd magad kényelembe! – szólt hátra. – Pár perc alatt feldobom a sminket.
– A rúzzsal vigyázz! – nevetett Emiko. – A piros nagyon kurvás lenne a szőke hajadhoz.
A nyomozó a résnyire nyitott ajtón keresztül válaszolt.
– Azt hittem, te nem használsz ilyen szavakat.
– Mit? A rúzst?
A lány várakozás közben körbepillantott. A szobában elképesztő rend honolt, sehol egy levetett ruhadarab, vagy széthagyott papír. Még az ágy alá is benézett, de egy kóbor zoknit sem talált.
A visszatérő férfi a kezét széttárva körbefordult előtte.
– Na, jó leszek így?
Emiko hümmögve bólogatott. A nyomozó pontosan ugyanolyan fekete farmert viselt, mint korábban, mindössze felvett hozzá egy hosszú ujjú, sötétszürke inget, de így is remekül festett. A feszes nadrág kirajzolta az izmait, a világosabb ingtől pedig szélesebbnek látszott a válla. Elképzelte, hogy mi lehet a ruha alatt, és lelki szeme előtt megjelent a férfi kidolgozott mellkasa, feszes bőrű, lapos hasa keskeny csípője. Egy pillanatra elgyengült a fantáziaképtől, de erőt vett magán. 
– Egészen vállalható vagy – lépett Derekhez –, csak félregomboltad ezt itt. – Felnyúlt, és megigazította a kifogásolt ruhadarabot. Megérezte a férfi arcszeszének finom illatát, amitől kellemes borzongás futott végig a bőrén. A következő pillanatban a nyomozó ajkát érezte a száján, de ez már nem csak egy könnyű puszi volt, hanem igazi, szenvedélyes, érzéki csók. Emiko beleszédült a vágyba, ami végigszaladt a gerincén, és szétterjedt az egész testében. Olyan elemi erővel kívánta a férfit, hogy legszívesebben letépte volna róla az imént megigazított inget, hogy repüljenek a gombok, de inkább gyengéden eltolta magától Dereket, és a szemébe nézett.
– Nyomozó, indulnunk kell – mondta komolyan, és a férfi zavarodott, majd csalódott tekintetét látva csaknem felnevetett.
– Tudod, foglalásunk van.
– És nem késhetünk egy kicsit? – nyögte rekedten Derek.
Emiko tettetett megbotránkozással ingatta a fejét.
– El sem tudom képzelni, hogyan jut ilyesmi az eszedbe! Késni Japánban...? Megáll az ész!
A nyomozó elmosolyodott, és gyengéd mozdulattal elsimított egy kóbor hajtincset a lány arcából. Tartásából egyértelműen látszott, hogy mennyire megkívánta a lányt, és ez nem kevés elégtétellel töltötte el Emikót.  
– Igazad van. Menjünk! – sóhajtott végül lemondóan a férfi, és a kijárat felé indult.
A lány kedvtelve nézte a hosszú combokat, és a farmer alatt kirajzolódó feszes fenekét.

*

A parknál Derek aggodalmasan pillantott az órájára.
– Mindössze hat percünk marad. Oda fogunk érni?
– Derek-szan, ne ironizálj! Ez igenis komoly dolog.
– Nem viccelek – fogta meg a nyomozó a lány kezét. – Nagyon tetszik ez a pontosság-mániátok.
– Csak?
– Csak mi?
– Ilyenkor szokott jönni...
Derek felnevetett.
– Nincs „csak”. Tetszik, és pont. Talán majd egyszer én is eljutok erre a szintre.
– Próbálkozol?
– Igen, de a határidőkkel még bajban vagyok.
– Miért?
– Mert lusta vagyok, mint az iszap, és a nemszeretem dolgokat szívesen halogatom – vont vállat a férfi.
– Na, végre, a te rossz tulajdonságod is kiderült – mosolygott Emiko.
– Ugyan, nem is ez az első. Már mondtam, hogy milyen rendetlen vagyok.
– Tényleg, és hazudós is. Ellenőriztem a szobádat, de sehol sem találtam elszórt szennyest.
– Benéztél a szekrény mögé is?
– Látod, az kimaradt.
– Az igazság az, hogy tényleg túloztam egy kicsit. Szeretem a rendet, és nagyon becsülöm a pontosságot, de nekem még van hová fejlődnöm.
Megálltak a leterített pléd mellett, és a férfi hitetlenül rázta a fejét.
– Tudom, hogy nem kellene meglepődnöm, de SF-ben ilyesmi teljesen elképzelhetetlen lenne.
– Ez azért különösen vicces, mert ti vagytok annyira oda a magántulajdon védelméért.
– Szerintem ez valahol összefügg – telepedett le Derek a takaróra, és várakozóan nézett a lányra. – És most mi fog történni?
Emiko mosolyogva mellé huppant.
– Csak várd ki! – Az órájára pillantott. – Fél perc... húsz másodperc... tíz... és most!
A nyomozó szóra nyitotta a száját, aztán szép lassan becsukta.
Körülöttük a virágba borult cseresznyefák ágaira akasztott papírlámpások mécseseit a köztük sétáló emberek egymás után gyújtották meg, és a park pár percen belül tündérkertté változott.
Még Emikót is elvarázsolta a látvány, de amikor Derekre pillantott, elgyengült a nyomozó szemében tükröződő áhítattól. Kedve lett volna megcsókolni a férfit, de nem akarta megzavarni az amerikai első találkozását a cseresznyevirágzással.
Sokáig hallgattak, és csak nézték a rózsaszín szirmokon átderengő fényeket, az éjszakai égbolt csillagait, élvezték a mindent betöltő virágillatot, egymás közelségét.
A lányt eltöltötte a nyugalom és a biztonság. Lassan elhalkultak fejében a zavaró gondolatok, lelkében elcsendesült az aggodalom, a veszteség fájdalma. 
Nem tudta volna megmondani mennyi idő telt el, de egyszer csak arra figyelt fel, hogy fázik. Megborzongott a hűvös levegőtől, és összehúzta magán a kabátot.
A következő pillanatban Derek meleg kezét érezte a sajátján.
– Reszketsz – szólt halkan a nyomozó. – Mehetünk, ha gondolod.
– Szívesen maradnék még egy kicsit – állt fel Emiko. – Mit szólnál egy sétához?
A nyomozó bólintott, de közelebb lépett a lányhoz, és szorosan átölelte.
– Tudom, hogy illetlenül viselkedek – suttogta Emiko hajába –, de nem akarom, hogy megfázz.
– Csakis azért – kuncogott a lány. A férfi testének melege elmulasztotta a reszketését, és már nem vágyott másra, mint feloldódni ebben a varázslatos pillanatban, és még nagyon sokáig élvezni a csodás, lebegő érzést, ami eltöltötte.
– A kabátomat nem adom oda, de van itt számodra valami más – mosolygott a nyomozó, és a zsebéből előhúzott egy fehér kendőt. Emiko örömmel kapott utána.
– Nálad volt? Már azt hittem, hogy elveszett.
– Bevallom, nem szándékoztam visszaadni – vágott bűntudatos arcot az amerikai, és gyengéden a lány nyakára kötötte a könnyű selymet.
– De miért nem?
– Mert akartam rólad valami emléket.
– Amikor elutazol, ígérem, neked adom.
– Csak az a baj, hogy most már nem elégszem meg ennyivel.
– Hogy érted?
A férfi előrelépett párat, és amikor visszafordult, már a kezében tartotta a telefonját.
– Csinálok rólad vagy ezer képet.
– Ne, utálom, ha fényképeznek! – nevetett a lány, és szaladni kezdett.
– Most már a hátadról is lesznek fotóim – kiabálta utána a nyomozó, miközben Emiko már hallotta is a vaku jellegzetes hangját.
Kergetőzni kezdtek, mint a gyerekek, és közben annyira nevettek mind a ketten, hogy kifulladtan meg kellett állniuk a parkon átfutó kis patak mellett.
Derek csibészes mosollyal körbenézett, hogy ki látja őket, aztán gyorsan átölelte a lányt, és megcsókolta. Emiko már éppen kezdte élvezni a férfi közelségét, amikor ismét meghallotta a vaku csattanását.
Felháborodottan taszította mellbe a nyomozót.
– Derek-szan, nem mondod komolyan, hogy ezt is lefényképezted!
– Pedig de – nevetett a férfi. – Átküldjem?
– Nem, dehogy! Add azt ide, kitörlöm!
– Vedd el, ha tudod! – fordult sarkon Derek, és futásnak eredt.
A lány a takarónál érte utol.
– Gonosz vagy, tudod? – biggyesztette le az ajkát duzzogón.
– Nyugodj meg, egy képet sem lőttem rólad – nézett fel rá mosolyogva a férfi, miközben összehajtotta a plédet. – Csak a fákról meg a patakról. Tessék – átnyújtotta a telefonját, de Emiko megrázta a fejét.
– Hiszek neked. Majd küldd át a jobbakat face-en!
Derek csúfondárosan felhúzta a szemöldökét.
– Megengeded, hogy bejelöljelek?
– Igen, de csak a képek miatt.
A nyomozó kézen fogta, és elindultak az utcán parkoló Honda felé. A park bejáratánál megtorpant, visszafordult.
– Ez az emléket biztosan magammal viszem – mondta halkan.
A lány némán bólintott, és megszorította a férfi kezét. Derek lenézett rá, majd elmosolyodott.
– Köszönöm, hogy megmutattad.
– Bármikor – vont vállat Emiko.
– Tényleg? Azt hittem, ez évente csak egyszer van.
– Akkor majd jövőre – nevetett a lány. – Persze, csak ha visszajössz.
– Megígérem – bólintott komolyan a nyomozó, és kinyitotta neki a kocsiajtót. – Most viszont hazaviszlek, mielőtt megfagysz.
Emiko lakásáig csupa semmiségekről beszélgettek, a parkban látott fényekről, a boldog emberekről, akiket láttak. A lány élvezte a meghitt perceket, a férfi közelségét, az éjszakai utcák fényeit.
A lány lakása előtt Derek leparkolt, és Emikóhoz fordult.
– Holnap hányra menjek érted?
– Miért is?
– Tudod, a rizottó.
– Ó, tényleg – kapott a fejéhez a lány. – Mit szólnál a hathoz?
– Nekem jó, ha addig végzel.
– Majd igyekszem.
A nyomozó nézte egy pillanatig, aztán hozzá hajolt, és finoman megcsókolta. Emiko legszívesebben hozzábújt volna, de uralkodott magán.
– Jó éjt, nyomozó! – húzta hátra a fejét, és a kilincs után nyúlt. – Holnap találkozunk.
Hátra sem nézve beszaladt az épületbe, és csak a második szinten torpant meg kifulladtan. Táncolni, ujjongani lett volna kedve, a lelke szárnyalt. Holnap Derek érte megy, és főzni fog a kedvéért! Ez hihetetlen!

*

Emiko másnap reggel mosolyogva ébredt. A tavaszi napfény felmelegítette a szívét, virágoztak a cseresznyefák, és a világ gyönyörűnek látszott.
Könnyű léptekkel sietett be az irodaépületbe, és első útja az igazgatóhoz vezetett.
– Kevin-szan – nyitott be a főnökéhez –, van rám egy perced?
– Persze, Emiko-szan, rád mindig. Döntöttél?
A lány beljebb lépett, és megállt pár lépésnyire a férfi asztalától.
– Igen, azt hiszem. De előbb tudom kell, hogy hova fogok költözni.
– Ez a feltételed? – Morales igazgató szemében huncut fény gyúlt.
Emiko kihúzta magát, és mereven meghajolt.
– Igen, Kevin-szan, ez a feltételem.
A férfi vidáman az asztalra csapott.
– Remek, akkor ezt a kérdést lezártnak tekinthetjük.
– De, igazgató, még nem is mondtam, hogy melyik városra gondoltam!
– Ó, szerintem azt magamtól is kitalálom. Most viszont gyere, beszéljük meg a részleteket!

*

Sokáig tartott a tárgyalás, így Emikónak csak pár órája maradt az összes határidős feladatra. Gyorsan szétválogatta a teendőket, és amit lehetett, átpasszolt Csuo-szannak, a gyakornokának, de még így is túl sok maradt rá. Belevetette magát a munkába, és hamarosan elkapta a flow.
Amikor legközelebb felpillantott az órára, meglepődött: már elmúlt fél hat. Elküldött még két emailt, felkapta a kabátját, és a lift felé indult.
A liftbe lépve megborzongott. Próbálta elhessegetni a hirtelen rátörő rossz emlékeket, de azok egészen a mélygarázsig kísértették. Aztán, amikor leérve kilépett, és meglátta a Hondát, nyugalom szállta meg. Derek itt van, most már nem lehet baj.
– Emiko-szan, jó vagy? – lépett közel hozzá a férfi, és gyengéden megsimította a karját. – Sápadtnak tűnsz.
– Jól vagyok, igen. Csak sokat dolgoztam, és nem tudtam ebédelni sem. Mikor eszünk?
A nyomozó felnevetett.
– Nemsokára. Délután mindent megvettem, ami kellhet, úgyhogy csak a főzés van hátra. Mehetünk?
A lány bólintott, és beült az autóba.
A lakásával szembeni parkolóban Derek ügyesen betolatott egy meglehetősen szűk helyre, majd a csomagtartóból kiemelt egy méretes kartondobozt.
– Hány hétre vásároltál tulajdonképpen? – nézett a lány aggodalmasan a csomagra.
– Ó, ez alig pár cucc. Nyitsz nekem ajtót?
A harmadikon Emiko lopva a nyomozóra pillantott, de a férfin nyoma sem látszott fáradtságnak.
Amíg Derek levette a cipőjét, a lány át akarta venni tőle a dobozt, de a férfi nem engedte.
– Nyugodtan öltözz át – mondta az amerikai –, addig én hozzákezdek.
A lány meg akarta kérdezni, hogy mégis mit tervez, de aztán vállat vonva inkább a hálószoba felé vette az irányt. Ha a nyomozó meglepetést tervez, ő biztosan nem fogja megakadályozni.
Tíz perccel később fekete leggingben és hosszú, fehér, trükkös szabású ingben lépett be a konyhába.
A nyomozó az előkészítő pult mellett állt, és olyan gyorsan dolgozott, mint egy szakács.
– Tudok valamit segíteni? – kérdezte a lány, mire a férfi elismerő pillantással végigmérte, és csettintett a nyelvével.
– Igen. Szórakoztass! – vigyorgott.
– Mégis, hogy gondolod? Táncoljak, vagy elég, ha csak beszélek?
– A tánc jobb lenne, de félek, hogy akkor több hús lenne a vacsorában, mint eredetileg terveztem.
A lány nevetett, leült az asztalhoz, aztán csak nézte némán, kedvtelve a nyomozót.
– Nagyon hallgatsz – pillantott hátra Derek. – Lehet, hogy mégis inkább a táncot kellett volna választanom?
– Olyan ez, mint a pisilés – rántotta meg a vállát Emiko. – Felszólításra nem megy.
– Értem. Akkor én kérdezek. – A férfi edényt tett a tűzhelyre, egy másik mellé, amiben már főtt valami. – Az, hogy Kucumi-szannal egymásnak voltatok ígérve, azt is jelenti egyben, hogy neked soha nem volt más kapcsolatod?
– Huh, ez kemény kérdés, nyomozó! De legyen, végül is nem titok. Kucumi nyomozóval nagyjából egy éve kezdtünk járni, közvetlenül az után, hogy visszajöttem az Államokból. Az igaz, hogy a szülők örültek a dolognak, de mi döntöttünk így. És igen, előtte voltak mások is.
– Mennyi ideig is éltél a tengerentúlon?
– Összesen olyan nyolc évet. Azt már meséltem, hogy egészen kicsi koromban kezdődött édesanyám betegsége. Nos, az rák volt. Itt is kezelték, de Steve bácsi bejuttatta egy kísérleti programba SF-ben. Apám éppen üzleti úton volt, ezért mentem anyuval a nagyiékhoz. Fél évvel később tünetmentes lett, akkor hazaköltöztünk, és pár év múlva megszületett a húgom. De a rák időről-időre megint előjött, olyankor költöznünk kellett. Közben én elvégeztem egy ápolónőképzőt, hogy tudjak segíteni neki otthon is. Legutóbb másfél éve volt kezelésen, és azalatt dolgoztam Steve bácsinál a kórházban.  Dióhéjban ennyi.
– A múltkor azt mondtad, hogy nem volt választásod, haza kellett jönnöd.
– Kicsit talán túloztam – mosolygott a lány. – De miért maradtam volna? A sok költözés miatt csak felszínes barátságaim alakultak ki, a legkomolyabban Hiromoto-szanhoz kötődtem.
– Akkor visszatérve az eredeti kérdéshez: jártál már jenkivel?
– Igen. És ez lehet, hogy erős lesz, de az egyikük rendőr volt.
Derek, fakanállal a kezében, lassan megfordult.
– Te együtt jártál egy SF-i zsaruval?
– Ó, igen, de nem tartott sokáig, és közben nem is tudtam, hogy mivel foglalkozik valójában.
– Ezt hogy érted?
– Nem kellene kavargatnod? – terelte el a lány a témát, de a nyomozót nem lehetett kizökkenteni.
– Szóval?
– Amikor megismerkedtünk, csomagkézbesítő volt. Elkezdődött valami, de mire igazán komolyra fordulhatott volna, anyu állapota javulni kezdett. Mielőtt hazajöttünk, szakítottunk, és akkor árulta el, hogy beépített rendőr.
– Hogy hívták?
– Robert. Egyedül ebben vagyok biztos, mert, gondolom, nem Smith volt a valódi neve.
A nyomozó lecsapta a fakanalat.
– Na, ne, te Robert Smith-szel jártál? Az a pasi egy legenda volt!
– Tényleg? Nem tudtam. De miért csak volt?
– Emiko-szan, nagyon sajnálom. Robb fél éve tűzharcba keveredett, és meghalt.
A lány maga elé meredt.
– Nem tudtam. Nem tartottuk a kapcsolatot.
Derek lekapcsolta a tűzhelyet, félrehúzta azt, amit eddig kavargatott, és lefedte. Utána Emiko elé guggolt.
– Nem tudom, mit mondhatnék. Ez a mi szakmánkban mindennapos. – Megsimogatta a lány haját. – Lehet, hogy nem kellene zsarukkal kezdened.
– Lehet – bólintott a lány, majd előrehajolt, és könnyű csókot lehelt a férfi arcára. – De úgy tűnik, hogy ez a becsípődésem.
A nyomozó felegyenesedett, és megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, elkészültem. Tálalhatok, hölgyem?
Emiko nevetve bólogatott.
Derek szedett mindkettejüknek, majd az asztalra tette a tányérokat, és töltött bort.
– Mit gondolsz, ihatok? – pillantott Emikora a poháron keresztül.
– Már miért ne tehetnéd? – csodálkozott a lány.
– Kocsival vagyok – emlékeztette a nyomozó. – Ha most iszok…
– Derek-szan, te is tudod, milyen kényelmes a kanapém. Emiatt ne aggódj!
– Ó, a kanapé… Akkor egészségedre!
A lány a bort kicsit száraznak, de az ételt mennyeinek találta.
– Fhu, hát, amit az étteremben adtak, annak nem sok köze van ehhez.
– Én mondtam. Ez a nagyi receptje.
– Ő tanított főzni?
– Ő is. Meg a többi családtagom. Ami azt illeti, elég sokan vannak. – Derek elfintorodott. – Emiko-szan, nem tudom mennyire illetlen, de nem megyünk be? Borzasztó kicsi ez az asztal.
– Már azt hittem, sose kérdezed meg! Én mindig bent eszek filmnézés közben.
– Akkor, ha nem bánod…
Beköltöztek a szobába, és mindössze a heverő melletti éjjeli lámpát hagyták felkapcsolva. A meleg fény meghitt hangulatot varázsolt köréjük.  A lány felhúzta a lábát, és magára terített egy puha takarót.
– Mit néztél legutóbb? – kérdezte a nyomozó, miután elhelyezkedtek.
– Az Ébredő erőt.
– És hogy tetszett?
– Fogalmam sincs, tíz perc után elaludtam.
– Megnézhetjük, ha gondolod. Még én sem láttam.
Emiko bólintott, és elindította a DVD-t. Némán nézték a képernyőt, közben lassan elfogyott a rizottó, és az első pohár boruk is. A lány próbált a filmre koncentrálni, de a férfi közelsége elvonta a figyelmét.
Legszívesebben megérintette volna a nyomozó kezét, de mégse tette. Elképzelte, hogy Derek hozzáér, már ebbe beleborzongott, érezni akarta tapintását, csókját, ujjait a teste minden porcikáján. Aztán a szeme sarkából észrevette, hogy Derek őt nézi.
– Nem érdekel a film? – kérdezte aggodalmasan a nyomozóra pillantva.
– Te jobban érdekelsz – válaszolta a férfi rekedten, és megfogta a kezét.
A lány nem tiltakozott, és akkor sem húzódott el, amikor Derek hozzáhajolt és megcsókolta. A következő percben már a férfi ölében találta magát, feszülő melle a nyomozó kemény mellkasához simult. Elborította a vágy, és érezte, hogy a férfi is nehezen tud uralkodni magán.
Kapkodva kezdte kigombolni Derek ingét, közben élvezte a nyakát karcoló borostát, a ruhája alatt kutató, erős kezeket.
A férfiról végre lekerült az ing, majd a póló is, és a lány mozdult, hogy megszabaduljon a saját ruhadarabjaitól is, de a nyomozó gyengéden megfogta a kezét, mélyen a szemébe nézett, aztán felkapta, és a hálószobába vitte, amit a bekapcsolt sólámpa halvány derengésbe vont. Emiko a futonágyon fekve felnézett az amerikaira, és a szemében a saját vágyát látta visszatükröződni. Derek legombolta róla az inget, és a lány élvezettel nézte a férfi szemében csillogó elragadtatást. A nyomozó finoman lehúzta róla a legginget, majd felállt, és kigombolta a saját nadrágját is. Emiko testét forróság öntötte el. Párás szemmel nézte a lapos, kockás hasat, és a keskeny, szőke csíkot, ami lefutott a férfi köldökéig az alsónadrágjába, aztán hirtelen felnevetett.
– Te azóta nem vetted le ezt a bokszert?
Derek lepillantott, majd elvigyorodott.
– Most levehetem, ha akarod.
Emiko megrázta a fejét, feltérdelt, és ő maga húzta le az imént kinevetett alsót.
Amikor már meztelenül állt előtte, a férfi szégyenlősen a szemébe nézett, és letérdelt. Magához húzta a lányt, aki halk sóhajjal simult a nyomozó forró bőréhez. Aztán a férfi megmozdult, lefektette a lányt a futonágyra, és elkezdte simogatni, csókolgatni, finoman harapdálni a nyakát, a mellét, majd a combját. A lány egyszerre érezte mindenütt Derek kezét, száját, és a teste ívbe feszült a kéjtől, amikor a férfi beléhatolt. Olyan érzés volt, mintha mindenestül összekapcsolódtak volna: a lélegzetük, a szívritmusuk, a mozdulataik, a vágyuk. Egyszer csak a férfi abbahagyta a mozgást, és feltérdelt. Emiko után nyúlt, az ölébe ültette a lányt, és szorosan magához ölelte.
– Látni akarom közben a szemed! – súgta.
A tekintetük összekapcsolódott, és a lány egyre csak nézte a nyomozó kitágult pupilláját, amibe mintha belezuhant volna. Érezte, hogy a férfi mindenestül kitölti, de hirtelen elöntötte a szenvedély. Határozottan kibontakozott az ölelésből, hanyatt lökte a férfit, és felé térdelt. Amikor leereszkedett, mindketten felnyögtek a kéjtől. A lány egyre gyorsuló ütemben mozogni kezdett, teste hátrafeszült, és keményen belemarkolt Derek feszes combjába.
A beteljesülés pillanatában egyszerre sóhajtottak fel, a vérük még mindig egy ritmusra lüktetett.
Emiko kimerülten, de nagyon boldogan borult a férfi mellkasára, és élvezte a bensőjében lassan csillapuló lüktetést. Amikor kezdett halkulni a dobogás a fülükben, a lány legördült Derek mellé, és a férfi ujjaival lassan elkezdett köröket rajzolni Emiko verítéktől fényes, borzongó bőrére.
– Fázol? – kérdezte halkan, és amikor Emiko bólintott, magukra húzta a takarót, teljes testében a lányhoz simult, és úgy ölelte, mintha sose akarná elengedni.
A lány megsimogatta a férfi borostás arcát, és elmosolyodott.
– Valld be, csak nem akartál a kanapén aludni.
– Lebuktam – motyogta a nyomozó, és csókot lehelt Emiko vállára.
A lány mélyebbre fészkelődött a meghitt ölelésben, és álomba merült.

*

Hajnalban Derek felriadt. Egy pillanatig nem tudta, hogy hol van, aztán megérezte Emiko hozzásimuló, meleg bőrét, parfümjének könnyű virágillatát. Sokáig nézte a lány kisimult arcát, békés mosolyát, aztán ajkát Emiko vállához simította, és boldogan visszaaludt.
Reggel ő ébredt elsőnek. Óvatosan, nehogy felriassza az alvót, kisiklott a takaró alól, és a konyhába osont. Reggelit készített, és épp azon tűnődött, hogy felkeltse-e a lányt, amikor Emiko ásítozva belépett.
– Jó reggelt! – fordult felé Derek, a lány kezébe nyomott egy bögrét, és lehajolva megcsókolta a száját.
– Ezt meg tudnám szokni – mosolygott Emiko, és beleszimatolt az illatos kávéba.
– Igen, megértem. A harmadik boltban találtam rá.
A lány értetlenül pillantott rá, aztán nevetve legyintett.
– Mit tervezel ma estére? – kérdezte a nyomozó, amikor letette a tányérokat az étkezőasztalra.
– Még nem gondolkoztam rajta. Ez mi?
– Zabkása. – Derek Emiko felé nyújtotta a mézet, és tettetett könnyedséggel folytatta.
– Elmehetük vacsorázni, ha van kedved, vagy szaunázni. Utána akár sétálhatunk is egyet a cseresznyefák alatt.
– Mindegyik program tetszik – mosolygott a lány. – De estig még kiderül, hogy mihez is lesz kedvünk.
– Igazad van. Ha megengeded, most elviszlek az irodába, este pedig érted megyek.
– Jól hangzik. Te mit fogsz ma csinálni?
Derek elgondolkozott.
– Az biztos, hogy be kell mennem az őrsre befejezni a tanulmányomat meg leadni a belépőmet. Gondolom, a kapitány is beszélni akar majd velem. Ha tudok, elköszönök Kucumi-szantól is.
– Tényleg, holnap már indulsz.
A férfi az ajkába harapott.
– De ma este még itt vagyok – mosolygott a lányra erőltetett jókedvvel. – De jó is, hogy eszembe juttattad: vennem kell szuvenírokat az otthoniaknak.
– Még nem intézted el?
– Valahogy nem volt rá időm – nevetett a nyomozó. – De akkor ezt is beiktatom a programba. Mikor menjek érted?
– Hatra mindenképpen végzek, de ha nem, akkor is lelépek.
– Tudod, kezdem azt hinni, hogy rossz hatással vagyok rád.
– Igen, melletted teljesen elzüllök.
Összenevettek, aztán Derek felállt, és összeszedte a mosatlant. Közben persze szerét ejtette, hogy megérintse a lányt.
– Menj nyugodtan zuhanyozni – pillantott Emikóra –, addig én elmosogatok.
– Ó, szerintem nagyon is rád férne egy zuhany – szólt hátra Emiko, miközben kilibegett a konyhából, és a férfinak egy másodpercnyi késéssel esett le, hogy mire céloz. Gyorsan letette a kezében tartott tányért, és a lány után sietett.
A fürdő ajtajánál, odébb rúgta a földre hajított, fehér inget, és félrehúzta a zuhanykabin ajtaját. Egy pillanatig gyönyörködve nézte a lány kemény mellén, lapos, feszes hasán lefutó, csillogó vízcseppeket, és képtelen volt eltitkolni a vágyát.
– Nem kellett volna levetkőznöd előtte? – nevetett rá Emiko, és a férfi bőrére tapadó, nedves ruha alá nyúlt. Türelmetlen mozdulatai Derek vágyát egyre magasabbra korbácsolták. A lány lehúzta róla a bokszert, és finoman megszorította a nyomozó kézzelfogható izgatottságát. A férfi felhördült, felkapta a könnyű testet, Emiko hátát a hűvös csempéhez támasztotta, és keményen behatolt. Az első pár mozdulat után kinyitotta a szemét, és élvezettel nézte a lány arcán tükröződő kéjt. Szívesen elnyújtotta volna a pillanatot, de amikor a lány körme végigszántott a hátán, úgy érezte, mintha milliónyi csillag robbant volna szét a szemhéja mögött, és már egész egyszerűen nem tudott uralkodni magán. A lány teste megfeszült, és Derek távolról hallotta, ahogy halkan a nevét suttogja. A lüktetés csillapultával Emiko vállára hajtotta a fejét, és csendesen ringatta még egy percig a vékony testet.
– Azt hiszem, ez jobb, mint a kávé – hallotta a lány halk hangját. Felemelte a fejét, belenézett a csokibarna szempárba, és elmosolyodott. 
– Azt hiszem, most megyek, és rendbe hozom a konyhát – sóhajtott, és a törülköző után nyúlt.
– A szekrényben van még valahol egy óriás méretű pólóm – szólt utána a lány –, de több alsót már nem tudok adni.
– A vendégházig kibírom – vont vállat Derek, és a törülközőt a derekára csavarva a konyha felé indult.
 Amíg a lány elkészült, addig elmosogatott, közben felöltözött, és végiggondolta a teendőit.
– Megtaláltad a pólót? – lépett ki Emiko a fürdőből egy szál törülközőben. Dereken végigfutott a vágy az izmos combok és a kerek váll látványától.
– Nem kerestem – ingatta a fejét a férfi. – egyelőre jó lesz az ing is magában. Majd a szállásomon átöltözök.
– Oké. Tíz perc, és készen leszek.
– Szuper, akkor még alhatok egy félórát – vigyorgott a nyomozó, és látványosan hátrahajtotta a fejét a támlára. A következő pillanatban egy nedves törülköző landolt az arcán. Nevetve nyúlt érte, és csak némi fáziskéséssel jött rá, hogy ezek szerint a lány immár semmit sem visel.
Felpattant, de addigra Emiko már beszaladt a hálóba.
– Ne segítsek öltözni? – szólt utána reménykedve.
– Erről lemaradtál – hallotta Emiko csúfondáros hangját az ajtó túloldaláról.
Derek csalódottan ült vissza a kanapéra, de tényleg nem kellett sokat várnia; a lány pontosan tíz perccel később elegáns, mélykék kosztümben, simára fésült hajjal perdült elé.
– Mehetünk – közölte királynői fejtartással, és az előszoba felé indult.
– Ilyen könnyen nem szabadulsz – állt fel a nyomozó. Elkapta Emiko derekát, magához húzta a lányt, és ráérősen megcsókolta. Csak akkor engedte el a karcsú testet, amikor megérezte a lányon végigborzongó vágyat.
– Igen, különben el fogsz késni – mosolygott huncutul, látva Emiko kissé ködös tekintetét.
– Gonosz vagy – súgta a lány –, de visszakapod te ezt még!
Derek gyors léptekkel az előszobában termett, és a cipőjéért nyúlt.
– Remélem is! Na, nem jössz? – szólt vissza a szobába. – Mindig rád kell várni.
A lány felnevetett, és belelépett a magas sarkú, csinos, topánjába.
– Bátor ember vagy te, nyomozó! De megbocsátom, mert remek kávét főztél.
– Csak ezért? Más jót nem tettem tegnap este óta?
– Nem is tudom – tűnődött a lány. – Ja, a rántotta is szuper volt.
Derek megtorpant, és elállta a bejáratot.
– A többire meg nem emlékszel – ölelte át újra Emikót, és belecsókolt a nyakába.
A lány élvezettel hátrahajtotta a fejét, nagyot sóhajtott, közben végigsimított a férfi csípőjén, és belemarkolt az izmos fenékbe. Mosolyogva tolta el magától a férfit.
– Miért, történt más is?
– Semmi említésre méltó – vonta meg a vállát a nyomozó. Felsegítette a lányra a kabátot, és kinyitotta előtte az ajtót. – De azt a semmit megismételhetnénk ma este is.
Emiko nem válaszolt, de a pillantásából Derek ígéretet vélt kiolvasni.

*

Kitette a lányt az irodaháznál, aztán a vendégházhoz gurult. Percekig folyatta magára a meleg vizet, és közben hagyta, hogy az éjszaka meg a reggel emlékképei újra átjárják az érzékeit. Elzárta a csapot, fejét a hűvös csempének támasztotta, és várta, hátha lehiggad. Eltelt pár perc, mire elég józannak érezte magát, hogy kiléphessen a fürdőből.
Délelőtt gyorsan letudta az ajándékvásárlást, aztán leparkolt a rendőrségnél.
Az üvegajtón belépve Nisi járőr szólította meg.
– Shaliman nyomozó, Kucumi nyomozó kéri, hogy amikor önnek alkalmas, menjen be az irodájába!
– Gondolom úgy értette, hogy rögtön, amint beérek.
A rendőr finoman elmosolyodott, és meghajolt, de nem mondott semmit.
Derek bólintott, és a nyomozók irodája felé vette az irányt.
Kinyitotta a széles faajtót, aztán hátrahőkölt a bent várakozó kisebb tömeg, és egy hatalmas torta láttán.
Kitamura rendőrfőnök mosolyogva sietett elé.
– Shaliman nyomozó, örülök, hogy megérkezett.
Derek zavarában meghajolt.
– Nyomozó – kezdte hangosan a kapitány, mire mindenki elcsendesedett –, szeretnénk megköszönni a remek munkát, amit nálunk végzett! Kérem, engedje meg, hogy kifejezzük hálánkat érte meg a tanulmányért, amiben remélhetőleg jó színben tüntette fel a testületünket! Ma beszéltem Goldfine kapitánnyal, akivel megvitattuk az ön ötletét, így örömmel jelenthetem be, hogy a jövőben több kolléga is részt fog venni hasonló kiküldetésen, mint most ön. Nagyon gratulálok ehhez a remek kezdeményezéshez! És hálánk jeléül átadnánk önnek ezt a csekélységet. – Azzal átnyújtott Dereknek egy szépen becsomagolt dobozt.
Az amerikai körbenézett a mosolygós arcokon.
– Köszönöm a méltató szavakat, Kitamura-szama, és a lehetőséget, hogy beleláthattam az önök munkájába! – mondta japánul. – Remélem, hogy lesz még lehetőségünk együtt dolgozni! Köszönöm a kemény munkát! – hajolt meg Derek a többiek felé.
Szavait hangos tapsorkán fogadta. A kollégák egymás után léptek oda Derekhez, hogy elköszönjenek tőle, aztán mindenki vett a habos, fehér süteményből.
A nyomozó is épp a torta felé tartott, amikor a rendőrfőnök elállta az útját.
– Shaliman nyomozó, nem is tudtam, hogy beszéli a nyelvünket.
– Igyekszem, Kitamura rendőrfőnök – hajolt meg Derek.
– Ez dicséretes. És az is, hogy ennyire lojális. Az első nyomozó, aki kiutazik önökhöz az... – körbefordult, és a szeme megakadt Hiromotón. – Kucumi-szan, jöjjön csak ide egy pillanatra!
A fiatal japán letette a tányérját, és enyhén aggodalmas arccal feléjük indult.
– Nos, Goldfine kapitány mondta, hogy ön – pillantott Derekre – kimondottan Kucumi nyomozót ajánlotta az első cserére, nekem meg nincs ez ellen kifogásom. Úgyhogy gratulálok, nyomozó – hajolt meg Hiromoto felé –, idén nyáron egy egész hónapot tölthet az Egyesült Államokban.
A fiatal nyomozó megrovóan Derekre pillantott, de az amerikai mosolyogva megrántotta a vállát.
– Köszönöm a bizalmat – hajolt meg Hiromoto külön-külön mindkettejük felé, de amikor a rendőrfőnök kedélyes bólogatással odébb lépett, akkor szemöldökét ráncolva az amerikaihoz fordult.
– Ez a te műved, Derek-szan?
– Dehogy! Én épp csak megemlítettem a nevedet – nevetett a kérdezett. – Nézd, valakit oda kellett dobnom a farkasok elé. De ne aggódj, jó móka lesz!
A japán kétkedve ingatta a fejét, de aztán felderült az arca.
– Így legalább nem megy kárba az a drága ital, amit a kapitánytól kaptál. A szívem szakadt volna meg, ha egyedül kell meginnod – vigyorgott, és Derek vállára csapott.
– Már alig várom – bólintott a szőke nyomozó, és maga is meglepődött, hogy mennyire komolyan gondolja. – Meg amúgy is megígértem, hogy elviszlek a kedvenc helyemre.
– Lehet ott annyira erős italt kapni, mint a szaké?
Derek elvigyorodott.
– Ne aggódj, közel lakom a helyhez. Akár még négykézláb is hazamehetünk.
Mivel az ünnepség elhúzódott, sietve beült a Hondába, és a Zerowaste-hez hajtott. Leparkolt a mélygarázsban, és gondolatban vállon veregette magát: a műszerfal órája tizenhét-ötvenkilencet mutatott.
Kiszállt az autóból, és abban a pillanatban nyílt a lift ajtaja is.
– Kisasszony, elvihetem? – mosolygott Derek a felvonóból kilépő Emikóra.
A lány gondolatban máshol járhatott, mert felrezzent a kérdésre.
– Csak akkor, ha útba ejtünk egy éttermet – bólintott fáradt mosollyal.
– Ma sem ettél? – fürkészte aggódva Derek a lány arcát.
– Sok a munka. De nem érdekes, holnapig minden várhat.
– És mit ennél?
– Szinte bármit... Bírod a japán konyhát?
Derek lelkesen bólintott.
– Eddig csak kellemes élményeim kapcsolódnak hozzá.
– Akkor menjünk a Szoba Genhonkéba, utána pedig megállhatunk a parknál, ha gondolod.
– Ezek szerint nincs kedved szaunázni?
– Azt biztosan passzolom, de a többi semmi esetleg szóba jöhet – mosolygott a lány.
– Remekül hangzik. Mondd a címet!

*

Az étterem belülről sokkal nagyobb volt, mint amilyennek kintről látszott, de ehhez a nyomozó már kezdett hozzászokni. Letelepedek az egyik hatalmas, barna asztal mellé, Derek rutinosan maga alá hajtogatta hosszú lábait, és kíváncsian nézett a lányra. A fáradságon túl mást is látott Emiko arcán, mintha valami komolyan bántotta volna.
– Ha nincs kedved a ma estéhez, csak szólj, és hazaviszlek – mondta halkan.
Emiko megrázta a fejét.
– Nem erről van szó, csak tényleg elfáradtam. De ez az utolsó estéd Japánban, úgyhogy ma este mulatunk!
A nyomozó elhúzta a száját.
– Azt a részét most kihagynám, hacsak nem úgy értetted a mulatságot, hogy nem csinálunk semmit sem.
– Gondoltam megmutatom neked a város éjszakai életét.
– Abból többet láttam, mint szerettem volna.
Megérkezett a pincér, és felvette a rendelésüket.
– Ne haragudj, Derek-szan, most nem vagyok túl jó társaság – próbált mosolyogni Emiko. – Mesélj, milyen volt a napod!
– Nem volt nagy szám, ami azt illeti. Megvettem az ajándékokat az otthoniaknak, leadtam a belépőmet az őrsön, és a kollégák rendeztek egy meglepetés bulit.
– Ez kedves tőlük – bólintott szórakozottan Emiko.
– Igen, én is azt gondolom. Még tortám is volt.
Az ételük meglepően gyorsan megérkezett, és Derek azonnal rávetette magát, de Emiko szinte hozzá sem nyúlt a tányérjához.
A nyomozó egy darabig magában fogalmazta meg a kérdéseit: nem értette a lány furcsa hangulatát, de érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Azon tűnődött, hogy mivel vidíthatná fel, aztán eszébe jutott a park, és a virágzó cseresznyefák. Hirtelen letette az evőpálcikáit.
– Menjünk! – szólt halkan. Felállt, a pulthoz sietett, majd pár perc múlva visszatért a még mindig a tányérját bámuló lányhoz, kézen fogta, és az autóhoz sétáltak. Vezetés közben többször is Emikóra nézett, és, amikor a lány végre viszonozta a pillantását, a férfi bíztatóan elmosolyodott. Finoman végigsimított Emiko combján, és megkönnyebbült, hogy a lány megszorította a kezét. 
A park előtt megállította a motort, és némán kinyitotta az ajtót Emikónak.
A papírlámpások fénye ismét elvarázsolta. Megigézetten nézte a cseresznyefák rózsaszín szirmait átvilágító selymes fényt, majd szembefordult a lánnyal, gyengéden az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét.
– Mondd el, hogy mi bánt! – kérte halkan.
– Nem érdekes, de komolyan – rázta a fejét Emiko, és erőltetetten elmosolyodott.
– Nem hiszek neked. – Derek elsimította a lány hajába hulló hajtincset. – De, ha még így is lenne, akkor is tudni szeretném, hogy mi történt.
– Hát jó. Ma tartottunk egy értekezletet. Korábban ezeket mindig Naemu-szan szervezte, és nélküle valahogy semmi sem volt a helyén. Az egész nem tűnt helyesnek. Ráadásul Morales igazgató bejelentette, hogy visszarendelték az Államokba, úgyhogy ő is elhagyja a céget. Nagyon szomorú lett a hangulat, pedig korábban ezeken a bulikon mindig olyan jól mulattunk.
Derek egy pillanatig nézte Emikót, aztán közelebb lépett, és szótlanul magához szorította. Érezte a lányból áradó szomorúságot, és azon tűnődött, hogyan segíthetne, de semmi értelmes nem jutott az eszébe. Sokáig álltak a tavaszi estét betöltő virágillatban, aztán Emiko lassan kibontakozott a férfi öleléséből, hátralépett, és a nyomozó szemébe nézett.
– Sajnálom, Derek-szan, hogy elrontottam az utolsó estédet. Jobb, ha most hazamegyek.
– Nem rontottál el semmit. Együtt vagyunk, veled vagyok, amíg csak lehet.
– Az már nem tart sokáig – hajtotta le a fejét a lány.
– Tudom, és erről is akartam beszélni veled. – Derek mély levegőt vett, aztán kibökte: – Emiko-szan, eljönnél velem San Franciscóba?
A lány félrehajtott fejjel nézett rá.
– Nincs jegyem holnapra – mosolyodott el végül.
– Nem úgy értem, hogy most rögtön, hanem, amikor tudsz. Egy hónap múlva, vagy kettő…
– Derek-szan, te megtennéd fordított esetben?
– Hogy hátrahagyok mindent? Igen. Még most is, ha a leghalványabb esély lenne rá, hogy egy magamfajta bunkó amerikait felvegyenek az itteni rendőrséghez, habozás nélkül.
– Te bolond vagy – nevetett a lány. – De kedves bolond. Hiszen alig ismersz!
– Azt hiszem, jobban ismerlek, mint sok férj a saját feleségét húsz év házasság után. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy veled akarok lenni. Adni akarok egy esélyt annak, ami most köztünk van.
– Miért, mi van köztünk?
– Én azt meg honnan tudjam? – tárta szét a kezét Derek. – Egyedül abban vagyok biztos, hogy nem akarom, hogy vége legyen.
– De még csak egy hete sincs, hogy találkoztunk!
– És ez szerinted idő függvénye?
A lány elnézett a cseresznyefák felé, majd megrázta a fejét. 
– Nem, tényleg nem az. Ez logikus gondolkodás kérdése.
– Akkor nem akarod folytatni? Itt és most vége van? Vagy eljössz velem, vagyis utánam?
Emiko egy pillanatig a férfi szemébe nézett aztán megrázta a fejét.
– Nem, Derek-szan, nem megyek el veled. Megígértem Kevin-szannak, hogy vele tartok.
A nyomozó levegő után kapott.
– Tessék?
– Április közepén Morales igazgatóval fogok elutazni az Államokba.
– Akkor te inkább őt…?
A lány pár szívdobbanásig nézte a férfi döbbenetét, aztán felnevetett.
– Nem, amire te gondolsz, arról szó sincs! Kevin-szan felajánlott egy pozíciót az új cégében.
– De miért tett ilyet? – kérdezte gyanakodva a nyomozó. – Ti ketten…?
– Mondom, hogy nem! Egyébként, ha már itt tartunk, a te erkölcseid nagyobb veszélyben lennének mellette, mint az enyémek.
Derek értetlenül nézett, aztán lassan ráébredt, mit akart közölni vele Emiko.
– Úgy érted, hogy ő…? Hűha, ezt nem gondoltam volna.
– Mert nem is igazán lényeges, csak szeretném, ha miatta nem izgulnál.
– Értem. – A nyomozó szíve megdermedt a gondolattól, hogy elveszti a lányt, de a világért sem mutatta volna ki. – Tehát nem miattam fogadtad el az állást, de nem is Morales miatt. Azt azért elárulod, hogy hova költözöl? – kérdezte végül szemöldökét ráncolva.
Emiko lassan bólintott, és közelebb lépett a nyomozóhoz.
– Tudod, Derek-szan – felnyúlt, és megsimogatta a férfi arcát –, lehet, hogy nem miattad döntöttem így, de mielőtt igent mondtam az ajánlatra, volt egy kikötésem.
– Milyen kikötés?
– Én akartam eldönteni, hogy hol kelljen majd élnem.
– És hol? – kérdezte feszülten a férfi.
– SF-ben, természetesen. Mert én is adni akarok egy esélyt magunknak.
A nyomozó döbbenten nézett a lányra, aztán végighullámzott bensőjén a megkönnyebbülés. Felkapta a könnyű testet, és nevetve körbefordult.
– Egy percig azt hittem, hogy ez az egész neked semmit sem jelent – sóhajtotta a selymes, sötét tincsekbe, mikor megállt a forgásban.
– Már hogyne jelentene! – mosolygott Emiko. – Majd gondolod, hogy hagyok elsétálni egy ilyen remek szakácsot?
Derek is elmosolyodott, aztán csak nézte elbűvölten, ahogy egy cseresznyevirág-szirom lassan vitorlázva aláereszkedik a lány hajára. A férfi szívét elöntötte a nyugalom, és a boldog bizonyosság, hogy szereti ezt a nőt. És, hogy még lesz elég ideje ezt sokszor kimondani. 

000-Felhívás

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Látogass el Patreon oldalunkra, ahol INGYENES tagsággal is letöltheted az összes megjelenő e-könyvünket!

Kérlek, oszd meg ezt a könyvet minél több ismerősöddel! Mi ingyen adjuk, ám hogy ez  így is maradhasson, hatalmas olvasottságot kell felmutatnunk a reménybeli mecénásainknak. Ennek az alapja, hogy függetlenül attól, hogy neked mennyire tetszett a könyv, mindenképpen küldd tovább másoknak is! A Creativ Commons teljes jogot biztosít neked ehhez. Akár magát az e-könyvet, akár a letöltő linket osztod, a HEBOK nagyon hálás lesz neked ezért!

 

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Nestor Fairlane: Az abó szeme

Jobb kapni, mint adni?

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Kérlek, oszd meg ezt a könyvet minél több ismerősöddel! Mi ingyen adjuk, ám hogy ez  így is maradhasson, hatalmas olvasottságot kell felmutatnunk a reménybeli mecénásainknak. Ennek az alapja, hogy függetlenül attól, hogy neked mennyire tetszett a könyv, mindenképpen küldd tovább másoknak is! A Creativ Commons teljes jogot biztosít neked ehhez. Akár magát az e-könyvet, akár a letöltő linket osztod, a HEBOK nagyon hálás lesz neked ezért!

 

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

1.

A sárga iskolabuszt kitöltötte a hátsó ülésen éneklők, a középen visítva bolondozók, az első székeken mp3-as zenét bömböltetők kakofóniája. Joe mégis úgy ült a sofőr melletti első ülésen, mintha mindez valahol egy vastagon párnázott ajtó mögött történne. Túl volt az álmosságnak azon a fokán, amikor még bármit élesen tudott érzékelni. Jelenleg buta rácsodálkozással nézte a kanyargós út mentén a folyó árterében növő mocsári ciprusokat, a csenevész eukaliptuszokat. Nézte, hogyan megy át a hegyvidéki, sziklás terep alig néhány mérföld alatt ebbe a mocsárvilágba. Valamiért úgy érezte, beszélnie kell a buszsofőrhöz. 
Bill, túl az ötvenen, az iskola egyik kedvence volt. Tudott gitározni, szájharmonikázni, nagyon jó sztorikat mesélt évekkel ezelőtti kirándulásokról, de most épp nagyon nem volt jókedvében. Mindkét kezét a kormányon tartotta, és úgy dőlt rá, mintha annak nem csak a buszt kéne az úton tartania, hanem őt is az ébrenlétben.
– Azok ott szitakötők, Bill? – próbálta kirángatni őt Joe a méla egyhangúságból.
– Bazinagy szitakötők, ja. 
– Nézd! Repülő kutyák támadtak rájuk!
– Te nézegesd csak, én meg az utat lesem, jó? A Wee Jasper itt a legkanyargósabb. Ha elértük a hidat, majd nézem.
– Ott már nem lesznek ilyen mocsári izék!
Joe kissé megbántottan támasztotta homlokát az üveghez. A növények kékes színben ragyogtak, mintha valami különös gáz fedné be őket, ami furcsán töri meg a délutáni nap fényét. A bokrok között állandósult ködpamacsok ültek meg, amikből néha egész rajnyi rovar, vagy denevér röppent elő. Bizonyára odabent nyüzsögtek a kígyók és a krokodilok. Joe hátán végigszaladt a hideg, ahogy belegondolt, milyen lenne, ha gyalog kéne átvágniuk a környéken.
Az egyik repülő raj egészen közel húzott el a busz mellett, Joe jól megfigyelhette a szélvédőt éppen csak elkerülő lényeket.
– Azt nézd! Nem is kutyák, pikkelyesek!
– Ja! A hátam meg tollas, te meg azt nézd!
Joe-t elkapta valami rossz érzés. Mintha már hallotta volna ezt a választ. Mintha már átélte volna ezt az egészet. Hirtelen sírhatnékja támadt. Nagyon nem akarta a folytatást, de valamiért muszáj volt kimondania a következő mondatot:
– Olyan vagy! Tényleg pikkelyesek! Ha végre nem a kormányba akarnál folyton belebukni, te is látnád!
– Ha nem üvöltöztetek volna hajnalig, talán nem akarna leragadni a szemem, oké?
– Ja, Billy bácsi már nem bírja a bulizást? –  heccelte Joe a sofőrt, de azért érezte, hogy tényleg komoly hiba volt a tegnap este. Végzetes hiba. Joe csontjaiban szétáradt a rettegés. Hirtelen már nem csak úgy gondolta, hanem tudta: ez egy rossz álom. A busz éles rándulással kitért oldalra. – Hé! Csúszik az út?
– Valami takony van rajta, azon csuszál a busz. Na, figyelj, szólj a többieknek, hogy kapcsolják be…
– Bill, vigyázz!
– Hogy a rohadt…!

2.

Ting-dang… ting-dang… 
Mintha két különböző méretű baseball ütővel vernék a fejét két oldalról ütemesen. Tudta, hiába ájulna vissza az eszméletlenségbe, a sorsa elől nem menekülhet. 
Az égető érzés akkor lepte meg, amikor utat engedve a tudatának, megpróbálta megnézni, hol van. Azonban hiába próbálta kinyitni, olyan heves fájdalom tépett a szemébe, ami ledermesztette. Amikor pedig ösztönösen összeszorította volna a szemhéját, a lüktető fájdalom az arcából lobbant a fejébe. Kis híján újra visszaájult, ám csak erőt vett magán. A fülében zúgó vér zaján túl először csak halk háttérzörejként, majd egyre kivehetőbben, emberi beszédet kezdett hallani:
– ...tudni fogja. Ha meg kilökődik, akkor még mindig felkészíthetjük az implantátumra.
– Tehát mindenképpen el kell távolítani mindkettőt.
– Igen. A gyulladás már nem visszafordítható. Több az elhalt szövet, mint amiből még érdemes lenne regenerálni. Add a morfiumot, ha magához tér, irtózatos fájdalmai lesznek.
– Jobb lett volna kómában tartani, amíg eltávolítjuk a szemeit.
– Mint az aneszteziológusa, szigorúan meghagytam, hogy hozzuk fel műtét előtt a kómából, mert nem tetszett a pulzusa.
Joe gyorsan rájött, hogy róla folyik a beszéd, és olyan szörnyűségre készülnek, amit egyszerűen nem engedhet meg! Kezével tapogatva mérte fel, hogy hol van, mert leragadt szemeit továbbra sem használhatta. Valami csővel keretezett ágyféleségen feküdt, talán egy beteghordozón, vagy tán már a műtőasztalon. Minden erejét összeszedve próbált lekászálódni, de amint kirakta az egyik lábát, hogy feltornázza magát ülésbe, máris kesztyűs kezek ragadták meg.
– Siess! Már ébren van! – hallotta maga fölött. – Gyorsan magához tért a kis krapek.
– Nee!... A szememet nee! – nyöszörögte erre. Saját magát is meglepte, hogy amit üvöltve akart a világ tudtára adni, az milyen erőtlen macskanyávogásként préselődött ki belőle. Próbált ismét szabadulni, de csak újabb kezeket  érzett magán, majd egy tűszúrást a bal vállában. Utána minden elkezdett távolodni.
– Úristen! Ez is jól indul...

3.

A smaragdok nagyon nem akartak beilleszkedni a szemgödrébe. Ezért, miután a fehér köpenyes, gázmaszkos alakok tűfilccel berajzolták a segédvonalakat, vésővel, kalapáccsal estek a koponyájának. Nem érezte fájdalmasnak, inkább szinte siketítőnek a koponyájába robbanó ütéseket. Az agya is rázkódott, de csak mint egy hideg kocsonya. A fájdalmas lüktetés elmaradt.
Miután készen volt a kitágított kehely, két másik köpenyes jött, akiknek a fejére egy szíjakból és pántokból összeállított tartót erősítettek, amik nagyítókat tartottak a szemük elé. A lencsék szörnyen eltorzították az arcukat, a szemük bogara kitöltötte majdnem az egészet. Csipeszeket, hosszú, vékony fogókat vettek a kezükbe, amikkel apró fogaskerekeket és áttéteket, vékonyka tengelyeket szereltek be hátulra. Az egésznek az orrüregén keresztül csináltak egy levezetést, és az aprócska meghajtókart beágyazták a garatja magasságában a szájpadlásába. Igaz, így nyelni nem tudott rendesen, de ha ügyesen mozgatta a nyelvét, irányítani tudta a szerkezetet. Erre a szerkezetre ültették rá a zöld smaragdokat, amik gyönyörű, briliáns csiszolást kaptak, csak úgy szórták a fényt szerteszét maguk körül. Néhány kalapácsütés azért kellett, hogy a foglalatba üljenek, majd kis forrasztás, hajlítás, reszelés után már tökéletesen működött a rendszer. 
Már csak az a kis probléma maradt, hogy nem látott velük.
Viszont most a koponyája hátulját nyitották fel. Furcsa mód nem fűrésszel, hanem kulccsal – egy csapóajtó volt beépítve a tarkója fölé, ezen keresztül kezdte el egy robot precíziós gépkarokkal bekötni a szerkezet hátuljába a vékony kis vezetékeket, amik az agyából vezettek a szemüregéig. Amikor végzett és lecsukta a hátsó csapóajtót, már csak egyvalami akadályozta meg, hogy lásson az új szerkezettel: fel kellett ébrednie.

4.

– Joe, hallasz minket?
Ki akarta nyitni a szemét, de ismét csak égető fájdalmat kapott próbálkozása jutalmaként. A levegőt az orrába mélyen feldugott csöveken át vehette, a hallását letompította valami anyag – bizonyára a kötszer – ami fedte az egész fejét. Oda akart nyúlni, mert iszonyúan kaparta az orra belsejét a cső vége, de meg sem bírta mozdítani a karját.
– Joe, hallasz minket? – ismételte meg az előbbi kérdést ugyanaz a férfihang.
– I-igen. Miért vagyok lekötözve?
– Most még nagyon sérülékeny a szemed. Ha  csak véletlenül belekapnál, lehet, örökre megvakulsz.
– Iszonyúan ég…
– Próbáld meg nyugton elviselni, lehetőleg még ne mozgasd sokat, hogy az izmok megtapadhassanak. Ha minden jól megy, pár hét, és úgy használhatod a szemeidet, mint régen.
– Ön kicsoda? – kérdezte Joe megremegő hangon. Próbálta elterelni a figyelmét az őrjítő érzetekről, de nem sok sikerrel. 
– Tim Isaacs doktor vagyok, a munkatársam, House doktor, de nem az, akit a tévéből lát… ismerhettél. Philip House. 
– Szevasz, Joe – mondta egy kissé esetlenül jópofizó hang, ami bizonyára egy túlsúlyos emberhez tartozott. Joe elképzelte, hogy még csípőmagasságban integet is hozzá a figura. – Remélem, hogy még látjuk egymást, hihi.
– Engem szólíthatsz egyszerűen Timnek. Én is félvér vagyok, akárcsak te.
– Értem. Ketten műtöttek egyszerre?
– Ez egy nagyon különleges műtét volt. Egyszerre kellett mindkét szemedet beültetnünk, és nem csak ember segédeink voltak, hanem egy robot is dolgozott a precízebb munkákban. Például amikor fel kellett varrni a saját izmaidat a szemgolyó ínhártyájára, és amikor illeszteni kellett a látóideg szinopszisait…
– De kinek a szemét kaptam?
– Bizonyára nem ismerted. Sajnos nem mondhatjuk meg a nevét, tudod ez afféle szabály nálunk, orvosoknál.
– De akkor ugye nem valamelyik osztálytársam…
– Nyugodj meg, az osztálytársaidból alig páran vannak kórházban, és a legsúlyosabb eset egy nyílt lábtörés volt. A sofőrön kívül mind megúsztátok…
– Bill?! Bill meghalt?
– Sajnálom, Joe. Kérlek, ne izgasd fel magad, árthat a szemeidnek!
– Jaj, Tim, hogy lehetsz ilyen! – szakította félbe House doktor. – Joe, tudnod kell, hogy Bill nem szenvedett. Olvastam a kórbonctani... szóval a jelentésben, hogy az ütközéskor olyan sérülést kapott, ami azonnal érzéketlenné tette a fájdalomra.
– Magyarán szétkenődött azon az irdatlan lábszáron?
– Őő, milyen lábszáron?
– Hát, ami elénk toppant az úton, és nekimentünk... vagy azt csak álmodtam?
– Bizonyára újraálmodtad a balesetedet – felelt elgondolkozva Tim doktor. Joe úgy képzelte, talán az állát is simogatja hozzá. – Az agyad így akarja feldolgozni a traumát. Ez jó. Jó hír.
– Az ám, jut eszembe, van más jó hírünk is! Anyukád itt alszik a szomszédos teremben, azt mondta, amint magadhoz tértél, beszélni akar veled. Ébreszthetjük?
– Jó lenne – örvendett Joe. Ez volt az első olyan hír, amitől kicsit kevésbé bánta, hogy magához tért. 
– Elég fáradt volt, mire kidőlt a virrasztásból. Ne hagyjuk inkább aludni? – vetette ellen a munkatársának Tim doktor, amire Joe azonnal tiltakozni kezdett:
– Jaj, dehogy hagyják aludni! Irtó dühös lenne, ha megtudná, hogy nem ébresztették fel azonnal!

5.

– Szia, kicsi fiam!
– Szia! Olyan a hangod, mint aki elszívott vagy két doboz cigarettát.
– Dehogy szívtam. Csak szétbőgtem a fejem. Hét órát műtöttek! Végig imádkoztam, elhiheted.
– Nekem fel se tűnt, hogy ilyen hosszú volt. Mindenféle hülyeségeket álmodtam.
– És most hogy vagy?
– Émelygek, és ég a szemem… vagyis annak a valakinek a szeme. Te sem tudod, kiét kaptam?
Rövid csend után az anyja azt kérdezte:
– Ugye nem baj, hogy aláírtam, hogy beültethetik? Amikor hallottam, hogy mi történt a gyönyörű, kék szemeiddel… – hangja belefúlt feltörő zokogásába.
– Jaj, anya, ne bőgj már! Akkor most milyen színű lesz?
– Azt mondják, baharnaha…
– Oké, tehát mint apáé… tényleg, ő hol van?
– Az első géppel, szipp,  indult haza – kezdte magát összeszedni az amúgy sem sírós nő. – Bármikor befuthat.
Joe el sem tudta képzelni az anyját, Lisa Rosst, a harcos állatvédő aktivistát, ahogy kisírt szemmel tördeli a kezét az ágya mellett. Bizonyára nagyon hiányzik neki az apja támogatása, aki viszont eddig Amerikában turnézott a legújabb regényével, a Végtelen utakkal...
– Akkor most lőttek a könyvbemutatójának.
– Szerinted? Egész Amerikában végigsajtózzák, hogy miért marad el a tervezett program. Jobb reklám ez annak a szerencsétlen könyvnek…
– Anya! 
– Jó, persze. Csak kimerültem, és tudod, hogy vagyok ezekkel a kalandregényekkel, amiket apád írogat. Pfhú, de hát biztos éhes vagy! Ezen a múmiakötésen keresztül hogy fogsz enni?
– Egyelőre tényleg nagyon émelygek. Szerintem inkább innom kéne.
– Van benned infúzió.
– Kaptam morfiumot is. Hallottam, amikor először felébredtem. Még a műtét előtt.
– Nekem azt mondták, végig öntudatlan voltál!
– Pedig hallottam, amikor megbeszélték, hogy műteni fognak. Mivel előtte a balesetről álmodtam, nagyon gáz volt az egész… hallottad Billt?
– Billt? 
– A buszvezetőnket. Meghalt.
– Jaj, kicsim! Annyira szörnyű volt az elmúlt pár nap! A kamion is… és mindez amiatt a vadember miatt! Szavamra, ha nem ismerném apádat, nem is tudom, mit gondolnék ezekről a maorikról.
– Aboriginek, anyu.
– Mindegy. Örüljenek, hogy már nem lehet vadászni rájuk. Ha nem szédeleg az útra az a részeg disznó, most nem feküdnél itt.
“Bill pedig a sírban” – gondolt bele Joe egy pillanatra, de valahogy mégsem horgadt fel benne az indulat az állítólagos részeg disznó ellen. 
– Tudod, amíg nem voltak itt az angol hódítók, egyáltalán nem ittak alkoholt… – Joe-t nagyon érdekelte egy időben őseinek kultúrája, történelme. Sajnos elég hamar el tudott olvasni mindent, amit a könyvtárban talált róluk. Pedig biztosan sokkal nagyobb múltjuk van, hiszen közel kétszázféle nyelven és nyelvjárásban beszéltek egykor. Ha nem csak rajzokat hagytak volna maguk után a sziklákon, bizonyára külön könyvtárat lehetne megtölteni az aboriginekről szóló munkákkal. Így viszont csak eltüntetett népcsoportok voltak, akikre Joe csöndes csodálattal tekintett. Anya persze egészen más véleménnyel bírt róluk a maga ír származásával.
– Senki sem erőszakolja rájuk, kicsim! Tanulhatnának, munkájuk is lenne, de inkább sárba öltözve mennek vissza vademberkedni az erdőkbe.
– Az orvosom, Tim is félvér.
– Láttam. Örülök, mert a félvérek azt mutatják, hogy egyébként nem reménytelen népség az itteni őslakosság.
– Még engem is félvérnek nézett – vigyorodott el a kötés alatt Joe.
– Hát, eddig is sok volt benned apádból. Ha meg barna szemű leszel, csak még jobban hasonlítasz majd.
Joe elképzelte az anyját, magas, erős alakját, azzal az élénkvörös, hosszú hajjal, amivel általában ámulatba ejtette maga körül a férfiakat. Természetesen az apja is ezek közé a férfiak közé tartozott, immár több mint tizenöt éve. Csak őt még külön megbabonázta az anyja azokkal a világító zöldeskék szemeivel is, így aztán ennek eredményeként lett ő, Joe Scarrey. Apja soha nem is titkolta, hogy boszorkánynak tartja a nőt, akit úgy vett el feleségül egyetlen hónap ismeretség után, hogy előtte még egyáltalán nem tervezett házasságot, soha ebben az életben. Viszont ez a szerelmi bűbáj töretlenül kitartott már másfél évtizede, Joe pedig többször ráébredhetett, hogy iszonyú szerencsés, amiért ilyen szülei vannak. Főleg az anyját, Lisát csodálta, mert úgy gondolta, nem lehet semmi elviselni az apját, amikor hetekig jóformán csak enni és aludni jár ki egy-egy műve megírása alatt, és olyankor még a napi tisztálkodásra is úgy kell rávenni, mint egy nyafogós kis óvodást. Anyja határozott jelleme nélkül Lucas Scarrey szétesett volna, mint egy túlfőzött túrógombóc. Viszont azok a zöld tüzű szemek tudtak úgy nézni, hogy az embernek eszébe sem jutott az ellenkezés. Nagyon szerette volna megint látni azt a szempárt. 
– Remélem, ugyanolyannak látlak majd – bukott ki belőle. – Most még nagyon fárasztó, amiket látok vele.
– Szerintem még csak az agyad vetít álomképeket, kicsim. A szemed, így, bekötözve nem sokat jelent. 
– Tudod, amikor alszom, és álmodok, az elég nyomasztó. Sokszor újra előjönnek a buszon utazás emlékei, és már álmomban is tudom, hogy baj lesz, de nem tudok tenni ellene. Amikor viszont ébren vagyok, és már nagyon viszketnek a varrataim a szememben, néha, mintha csak utat találnának az agyamba, furcsa, teljesen idegen képek jönnek. Nem álom, de semmi köze a valósághoz sem.
– Azért, ugye nem túl rémisztőek?
– Inkább furcsák. Mintha nagyon magasról látnám a várost, de az nem utcákból és házakból áll, hanem színes áramlásokból. Néha meg egészen furcsa lények válnak ki belőle. Azok néha ijesztőek. kivéve az öreg abót. Annak a bennszülöttnek pont olyan ragyogó szeme van, mint neked.
– És beszéltél már erről az orvosnak is?
– Még nem, anyu. Féltem, hogy csak teletömnének nyugtatókkal.
– Jól tetted. Lehet, hogy ez tényleg csak egy mellékes tünet. Majd a dilidoki eldönti, hogy kell-e vele foglalkozni, addig más meg ne nézzen dilisnek, nem igaz, kicsim?
– Lesz dilidokim is?
– Persze. Egy olyan kis mitugrász fickó, szerintem tiszta idegbaj. Oda tolt ő is valami papírt, hogy írjam alá a kezelésedhez.
– De anyu! Minek írtad alá?
– Ugyan, kicsim! Jaj, milyen szörnyű, hogy még csak meg se tudlak simogatni! – Anyja rendszerint az arcát simította végig, miközben győzködte valamiről. Most csak sután, a karján kapott egy rövid érintést. – Ez a figura kezeli az egész osztályodat. Az osztálytársaid már nagyrészt túl vannak az egészen, de hozzád még nem jöhetett be. Tudod, amíg nem voltál beszédképes, inkább lekezelte a többieket.
– Értem. Lehet, mire idáig eljut, már túl is leszek az egészen.
– Látod, ez meglehet… várj csak, apád hív!
Anyja, mint mindig, most is arrébb vonult beszélgetni. Nagyon ritka, különleges alkalmakkor maradt a társaságban telefonnal. Ezt a kis intimitást mindig megteremtette magának. Most is csak addig hallotta Joe, hogy “Szervusz, drága...”, majd már a kórterem ajtaján túlra került a további diskurzus.
Joe eléggé elfáradt mostanra. Anyja előtt tartotta magát, ám egy pillanatig sem múlt az égető, viszkető fájdalom, ami mint egy megvadult hangyaboly, belülről marta a fejét. Lekötözött kezeivel nem tudta megpiszkálni a szemét, de el tudta képzelni, hogy már rég megteszi, ha szabadon hagyják. Bizonyára nem lett volna jobb tőle, ám annyira ösztönös ingerként mardosta, hogy ezt visszafogni fárasztóbb volt, mint felkészülni akármelyik év végi vizsgájára.
Nehezen ment a gondolkodás is. Annak meg végképp nem örült, hogy még egy lélekgyógyász is turkálni akar benne. Miért nem hagyják őt békén? Egyáltalán, miért nem őt kérdezték meg erről? Már most tudta, hogy nem fogja részletesen elmesélni az álmait, amiben szinte mindig ugyanaz szerepelt: mennek a busszal, ő beszélgetne Billel, de az túl morózus hozzá. Utána megcsúsznak, a következő pillanatban pedig eléjük toppant az az irdatlan láb… utána pedig már csak lebeg a karambol fölött, és nézi azt a ragyogó kék szempárt, a mosolygós öreg abót. Az meg mintha mondani akarna valamit, csak nem tud angolul...
Anyja viszonylag gyorsan lerendezte a beszélgetést, és visszajött.
– Na, mikor jön? – fogadta Joe, amikor az ajtó nyitása kizökkentette merengéséből.
– Ó, még csak most szállt le a repülőről. 
– De jó! Akkor egy órán belül ideér!
– Jaj, kicsim, hát még azt sem mondták el neked, hogy hol vagy?! Sydneybe hoztak műteni, az Ashfield Szemészeti Klinikára! Mire itt kicsekkol és átvergődik a városon, az lehet akár több óra.
– Ó, Sydney! Akkor majd, ha levették a kötést, lemegyünk a partra?
– Persze, kicsim… de apád arra kért, foglaljak valami szállást, mert egy szemhunyásnyit sem aludt az úton. Nem gond, ugye, ha kicsit magadra hagylak? Lehet, neten megoldom innen, talán csak egy fél óra…
– Persze, anyu, intézd csak! – kis gondolkodás után még hozzátette – Akkor apunak se beszélj ezekről a furcsa képzelgéseimről, jó? Tudod milyen.
– Tudom. Minden mögé örömmel gyárt összeesküvés elméletet. Rendben.

6.

– Szia, bikfic, hallom, kaptál új pislogókat! Gyere, hadd nézzelek!
– Szia! Baj van? Akkor hívsz bikficnek, ha extra gáz a helyzet.
– Á, semmiség, csak az egyetlen gyerkőcöm majdnem ottmaradt egy karambolban, és épp egy szemátültetés sikerén múlik, hogy lát-e még valaha. Kicsit izgulok, semmi több!
– Oké, de azért ne szorítsd úgy a kezem, mert majd kiugrik a szemem!
– Látom, a humorod azért még a régi! 
– Aha. De amint azt sejtheted, én nem sok mindent tudok mesélni neked. Átkozottul viszket a szemem, már ha az enyémnek nevezhetem, és iszonyúan szédülök, annak ellenére, hogy a hátamon fekszem. Tök jó lenne, ha abba tudnám hagyni. Te hogy bírtad a repülést?
– Hasonlóan. Legközelebb hajóval megyek. Egész visszaúton dobáltak minket a légörvények. Szerintem rajtam kívül még vagy húszan telehányták a zacskót.
– Bőő. És Amerika? Szép hely?
– Nem mondanám. Azon kívül, hogy az összes kocsi a rossz oldalon megy, tök olyan, mintha itt lennék ősszel. Talán, ha eljutok északabbra, még havazást is kapok, de így is elég esőt láttam.
– Sajnálom, hogy nem jutottál el Chicagóig, apa.
Joe tényleg nagyon nem örült, hogy apja első amerikai körútja félbeszakadt miatta. Eddigi regényeivel még csak Ausztráliában turnézgatott, soha nem hívták meg a nagy vízen túlra, igaz, már az összes regényét kiadták ott.
– Ne sajnáld, Joe. Semmit se sajnálj, hanem köszönd meg a sorsnak, hogy élni hagyott. Tudod, hogy te leszel az első beteg, akin elvégeztek egy teljes szemtranszplantációt? Ha sikeres lesz, bevonulsz a történelembe – emelkedett patetikus hangvételűvé apja hangja. Aztán jóval szerényebben folytatta: – Igaz, csak az orvosi történelembe, de az is kemény, ilyen fiatalon és diploma nélkül.
– Jaj, ne röhögtess – döcögte nevetve Joe –, ez még olyan, mintha gumikalapáccsal ütögetnék a szemgödrömet!
– Ó jaj, bocsi, kisöreg, nem tudtam, hogy ez nálad felér egy haslövéssel. Tudod, az se fáj, csak, ha nevettetnek!
– Hoppá! Erről jut eszembe, ha majd ki kell mennem, azt hogy oldom meg?
– Mert most kell? – ijedt meg Lucas.
– Nem, de fog kelleni.
– Ahogy elnézem a felszerelésed, megoldják, ne félj, nem kell kihúzgálni belőled a tűket.
– Tűket? Mert, több is van?
– Hát, egy a kezedbe fut be, aztán egy cső jön ki a takaród alól is… de az lehet, hogy a kisebbik dolgodhoz van…
– Á, nem hiszem. Azt talán érezném. 
– Te tudod. Gondolom, a kórházi kosztot nem kóstoltad még. Hozzak valamit? Egy gitáros hamburgert?
– Te tényleg ki akarsz csinálni, apa – állapította meg a kötése alatt vigyorogva Joe. – Amerikai kajával tömnél? Vagy ennyire rászoktál ott, hogy már nem is tartod mérgezőnek?
– Hát, bevallom, csak ráfanyalodtam az ottani gyorskajára, de nem jött be. Olyan, mintha kenguruval helyettesítenék a marhát.
– És tényleg úgy beszélnek, mintha rágógumi lenne a szájukban?
– Általában van is, és ki se bírják köpni, pedig próbálkoznak veszettül. Törölköző nélkül ne is állj le beszélgetni két lépésnél közelebb álló amerikaival!
– Oké, ha majd az én könyvem bemutatója lesz, akkor odafigyelek rá. Hogy fogadták a könyvedet?
– A beszélgetéseken nem voltak sokan. Néha alig tucatnyian. 
– Annyian itt is el szoktak jönni.
– Ja, de ez Amerika. Párszor eléggé kongott a terem. De a kiadó szerint túl meredek ötlet volt, hogy egy új-zélandi félvér kiscsaj történetét írtam meg. Ráadásul egy olyan európai országban, amit alig ismernek az olvasóik közül.
– Talán inkább egy ausztrál félvér kissrác történetét kellett volna megírnod?
– Lehet, jobb lett volna. Vagy egy indián félvérét, aki valahol Arizonában jár iskolába.
Joe egy sóhajjal tette túl magát azon, hogy apja nem vette a célzást.
– És most mi lesz a következő?
– Hát, felgyógyulsz, aztán elmegyünk a hegyekbe nyaralni. Újév után pedig beleállok a következő regénybe, hogy mire vége a hőségnek, mehessünk Katrinékhez, Írországba.
– Ott töltjük a téli szünetet? De hiszen ott olyankor sincs túl jó idő. 
Joe nem is titkolta, hogy nincs elájulva az ötlettől. Anyja Írország-mániája rá a legkevésbé sem hatott, szerelmes apja viszont akár az  Antarktiszre is követte volna. Így Joe csupán beletörődhetett, hogy ismét a csupadomb szigetre repülnek telelni. Pedig lettek volna ötletei: síelni Queenslandben, meglátogatni a délnyugati őserdőket, szörfözni Sydneyben… ehelyett megint a mindig szeles zöld sziget.
– Hát, ha nem is strandolni, de kirándulni biztosan lehet majd. Megígértük Katrinéknek, hogy megyünk.
– Remélem, az a pulykatojás lánya kinőtte már a csipkelődéseit. 
– Látom, nem felejtetted el Evát – jegyezte meg évődő hangon Lucas. – Talán még ő is emlékszik rád.
– Remélem, nem. Ha ott folytatja, ahol öt éve abbahagyta, elkötöm az első hajót és hazaevezek.
– Az kemény lesz. Hmm. Ez a hajó nem rossz ötlet. Lehet, bérelnünk kéne egy lakóhajót, és akkor a Shannon-folyón lenne a szállásunk. Hogy tetszik?
– Máris jobban tetszik, mint az a hideg padlásszoba.
– Akkor majd utánakeresek, milyen papír kell hozzá. Vízijártassági, meg ilyenek. Ha jól tudom, ott az külön van a jogosítványtól.
– De legalább normális oldalon van a közlekedés.
– Igen. Emlékszel arra a francia turistára, hahaha?
– Jaj, már megint röhögtetsz, apu! Szerintem még mindig próbál beparkolni, hahaha!
– Na, jól van, még mielőtt kikacagod a frissen stoppolt szemeidet, átengedlek a szomszéd lánynak. Már percek óta itt ácsorog az ajtó előtt. A vörös loboncáról rögtön felismertem. 
– Siobhan? Hát ő meg…?
– Nem tudom, mi szél hozhatta Sidneybe – vált ismét évődővé az apja hangja – , de szerintem túl öreg hozzád, hehe.
– Na menj, keresd meg anyut!

7.

– Mielőtt bejöhettem, le kellett szkanderoznom valami dokival, hogy hagyjon pár percet a vizit előtt – Siobhan egyenesen berobbant a betegszobába. Joe mosolyogva intett a hangja felé. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, és a lány olyan volt neki, mintha a nővére lenne. Igaz, az utóbbi években egy kissé eltávolodtak egymástól, hiszen Siobhan a Johnson gimnázium növendéke lett, és már nem mutatkozhatott mindenhol egy kisiskolással. Igaz, termetre nagyjából egyformák, hiszen Siobhan szülei meg sem közelítették Lisa sudár termetét. Viszont mindketten írek voltak, így aztán a lányuk is örökölte rakoncátlan, barnásvörös hajukat, a szeme pedig olyan kék volt, mint egy hegyi tó vize a nyári ég alatt. – Jaj, de jó, hogy végre felébredtél! Lassan már egy hete várom, hogy elmondhassam, mennyire aggódik érted az egész család! Anyám üzeni, hogy épülj fel mielőbb, de ahogy én ismerem, ha kicsit hibbant maradsz, úgy is szeretni fog. Az osztálytársaid meg szintén várnak vissza. Daniel szerint, ha megvakulsz, akkor speciális iskolára lesz szükséged, ami Melbourne-ben van, úgyhogy ne merészelj nekem itt világtalanná válni! – Daniel szintén az utcájukban lakott a szüleivel, és vele egykorúként egy iskolába jártak, de nem igazán voltak barátok. – Jaj, mi van még… Ja, a koszorúra felírták a te nevedet is, azokkal együtt, akiket még kezeltek akkor. Bearny, Judith, meg ki még…?
– Milyen koszorú? 
– Hát a temetésre. Őrült nagy megemlékezést csaptak, kint volt egy csomó újságíró, meg riporterek. Meg persze egy rakás tévé. Az egész suli elment.
– Miért? Bill miatt?
– Ki az a Bill?
– Hát, aki hozott minket hazafelé. A buszt vezette.
– Ja, ő. Hát, ti igazából a szerencsések vagytok. Na jó, te nem annyira, mert kiverte a szemedet a sok üvegszilánk, a sofőrnek meg kitört a nyaka, de ahová a kamion szállítmánya kifolyt, ott az összes mögötte jövő kocsi minden utasának kampec volt. Ezért lett állati nagy balhé, mert ugye azt titokban akarták szállítani, de ezért nem kapott biztonsági kíséretet, így meg aztán kész katasztrófa lett. Napokig lezárva tartották az egész Wee Jaspert, még jó, hogy viszonylag hamar elpárolgott az egész cucc.
– Miféle cucc? Na várjál, én azt hittem, csak ketten… elmondanád végre az elejétől, Siobhan? – Joe érezte, hogy lassan felmegy benne a pumpa. Ma még csak mindenki arra ébresztette rá, hogy szinte semmit sem tud arról, ami vele történt. – Szóval, minek mentünk mi neki?
– Hát egy nagy, tartálykocsinak. Ami tele volt ilyen… bioaktív, kénes micsodával. Az az egyik nagy balhé most a tévében, hogy nem hajlandók elárulni, mi is folyt ki belőle, amikor szétnyílt a tartály.
– És mi pont nem kaptunk belőle? – Joe érezte, hogy a gyomra remegése, amit eddig émelygésnek hitt, valódi gyomorideggé görcsösödik odabent. Erre azért nem számított.
– Haláli nagy mákotok volt! A szél is felőletek fújt, és a híd felé lejtett az út. Szóval akik a híd felől jöttek, azok alá folyt, meg le a mocsárba. Ott a vízzel valami forró, mérgező gőzzé alakult, és még azokat is megölte, akik egyébként nem kaptak volna a szétfolyó vegyszerből…
– Kisasszony, nem kéne ilyen rémtörténetekkel traktálni a betegünket! – nyitott be rájuk egy egér hangú ember. Hang alapján csúnya, előre álló fogai lehettek, és az ember sem nyomhatott többet ötven kilónál. – Sokkal jobb lenne, ha most végre magunkra hagyna a betegünkkel és elkezdhetném felmérni a problémáit.
– Jól van, dokikám, csak semmi para! Megyek, aztán majd még jövök, ha lehet! Szia, Joe, vigyázz magadra! – Joe egy távcuppanós puszit hallott még, aztán Siobhan ugyanolyan viharosan távozott, mint ahogy érkezett, alig pár perccel korábban. Mindig ilyen volt, és bár szörnyű híreket hozott, Joe mégis úgy érezte, a napfény ment ki vele a betegszobából. 
– Örültem, kisasszony! – szólt utána a doki. A következőket pedig már Joe felé cincogta: – A nevem Charon Niqvist. Doktor. Konzultáltam az ön neurológusával, Philip House-szal, és megkezdem a pszichiátriai feltérképezését. – Lap suhant, golyóstoll kattant a kezében. – Hogy érzi, készen áll a terápia megkezdésére?
– Igen, azt hiszem.
– Nos, kedves Joe, akkor szeretném, ha mesélne az érzéseiről!
– Miféle érzéseimről? Hogy mennyire éget és viszket az egész koponyám belülről?
– Azok nem ide tartoznak. De az már igen, mennyire idegesíti ez, és hogyan próbálja levezetni az ebből fakadó feszültségét.
– Például nagyon jót tenne, ha többet beszélgethetnék a barátaimmal, ha nem lennék lekötözve, ha kaphatnék végre valami normális innivalót…
– Nem az érdekel, hogy milyen változtatásokat kíván, hanem, hogy jelenleg mi az, ami problémát okoz önnek.
– Hát ezek.
– Mármint?
Joe ráébredt, hogy addig úgysem szabadul, amíg nem ad kimerítően részletes válaszokat. Lehetőleg olyanokat, amilyeneket ez az alak hallani akar. Akkor talán hamarabb szabadul tőle. Nagy levegőt vett, és igyekezett végre érthetően megfogalmazni a gondolatait:
– Hogy le vagyok kötve, büdös és száraz a szám, nem csak a szememhez nem tudok hozzányúlni, de a hasamat sem tudom megvakarni magamnak. Úgy érzem magam, mint valami kísérleti nyúl a vágódeszkán.
– És mindez azért van, hogy ne veszítse el örökre a szeme világát – vágott vissza az egérhang rosszallóan. – Ennek azért gondolom, tudatában van.
– Persze, hogy tudatában vagyok!
– Mégis ellenséges.
– Nem vagyok az! – Joe nagy levegőt vett, és villámgyorsan elszámolt magában tízig. – Mindenben együttműködök a dokikkal. Mégis, hogy lehetnék ellenséges, bepólyált fejjel, az ágyhoz szíjazva?
– Higgye el, nem mondanám, ha nem ezt látnám a viselkedéséből. Ingerült, a válaszai ellentmondóak, az izomzata rendszeresen tónusos, amikor felel. Olyan, mintha valamitől félne, mintha nem érezné biztonságban magát itt.
– Hát, amíg el nem alszom, elég biztonságos.
– Hallottam a rémálmairól... tessék, megint megfeszült! Szerette volna, ha nem tudok róluk?
– Bizonyára nem túl nyerő, hogy mindenféléket látok, nem igaz?
– Dehogy, dehogy! Az lenne különös, ha a poszttraumás hatás elkerülné önt. Némi segítséggel ki fogja tudni aludni magát, és miután az agya is elhiszi, hogy nincs már életveszélyben, az álmai is elcsitulnak majd.
– Nem szeretnék altatót kapni!
Charon doktor erre hümmögött egy sort, Joe hallotta, ahogy felkaristol valamit a papírjára, majd egy torokköszörülés után rákérdezett:
– Mi ellen akar védekezni, Joe?
– Csak... csak nem szeretnék lebutítva feküdni itt.
– Ha esetleg attól fél, hogy székletürítési problémái lennének, arra oda tudunk figyelni…
– Nem, nem az a baj. Amíg felfogom, hogy amiket látok, azok nem valóságosak, addig jól bírom.
Joe nagyon nem akart beszélni az álmairól, de tudta, eddig csak azért élte túl ép ésszel, mert valahol tudta, ha túl szörnyűvé válnak az álomképek, képes lesz felébredni. Bealtatózva ez a kétes biztonságérzet nem lenne meg.
– Viszont aludnia szükséges! Ha a szervezete legyengül az inszomniának köszönhetően, drasztikusan lecsökken az esélye, hogy be tudja fogadni a transzplantált szerveket.
– Szoktam aludni. Viszont az álomképek előjönnek ébredés után is, ha kómás vagyok. Csak akkor tudom háttérbe szorítani, ha tudom, hogy csupán még nincs szemem, amit felnyithatnék, azért vannak még ott – árult még el ennyit Joe, amiből úgy érezte, értenie kell a dilidokinak.
– Értem. Ez esetben lehet, csak egy kis nyugtatóra volna szüksége…
– Nem kérek nyugtatót! – kiáltott fel Joe, most már tényleg nekimérgesedve. – Hát nem fogja fel, hogy akkor tényleg nem tudom majd elkülöníteni az álomtól a valóságot?
– Jó, jó, azért ne üvöltözzön velem! Ha ezzel akarja bizonyítani, hogy nincs szüksége nyugtatóra, rossz úton jár.
Doktor Niqvist mindeközben elszöszmötölt körülötte, néha felírt pár szót. Kis torokköszörülés után folytatta: 
– Tudatában vagyok a fiatal korának, de ennyi idősen már tudnia kéne kezelnie a poszttraumás stresszt. Ha ennyire tart az álmaitól, akkor a helyénvaló kezeléssel meg tudom könnyíteni, hogy túl legyen rajta, de ehhez ezt önnek is akarni kell.
Joe ismét elszámolt magában tízig, miközben azon vacillált, sírjon, vagy röhögjön a dilidoki értetlenségén. Aztán inkább nagyon-nagyon nyugodt hangon, szinte tagolva azt válaszolta:
– Teljesen egyetértek önnel, doktor Niqvist! Akarom, hogy mihamarabb túl legyek ezen az egész szörnyűségen, és amennyire csak lehet, tiszta fejjel szeretném ezt végigcsinálni. Ígérem, szólok, ha úgy érzem, drogok nélkül nem bírom elviselni a nehézségeket. Jó lesz így?
– Pontosan tudni fogom, mikor és milyen kezelésre lesz szüksége, Scarrey úr – felet sértett cincogással a dilidoki. – Ha úgy látom, hogy a hallucinációi zavarják önt a felépülésében, tudni fogom, mit tegyek. Most pihenjen. Úgy látom, kimerítette a sok látogató. A hölgyet hazaküldöm.
Joe inkább nem szólt semmit. Ugyan mit is csinálhatott volna? Mivel a dilidoki sem tette, ő sem köszönt el tőle, némán hallgatta végig, ahogy az egérhangú fickó beteszi maga után az ajtót, majd még némi elmosódott beszédfoszlányokból kitűnt, hogy a szavának áll, és Siobhant, sőt még az időközben visszatért anyját is eltanácsolja a látogatástól.
Joeban ekkor tudatosult, hogy minden ellenszenvessége dacára a dokinak csak igaza volt: ólmos fáradság lepte meg. Vagy talán észrevétlenül mégis tett valami altatót az infúziójába?!

8.

Egy spirálisan emelkedő folyosón repült felfelé, mindig csak fel. Nagyon kellett koncentrálnia, hogy ne ütődjön neki egyik oldalsó falnak sem, de lassítani sem mert. A szörny, ami elöl az épületbe menekült, ide is követte. Hiába jött rá, hogy idebent repülni is tud, üldözője papírsárkány alakban szintén a levegőt hasította mögötte. Aztán egyszer csak, mintha eddig csupán játszadozott volna, elé vágott és rémpofájával közvetlenül az arcába vigyorgott.
Oldalra vetődött, neki egy ablaknak. Amint keresztültörte az üveget és kirepült az épületből, elvesztette ezt a varázslatos képességét, és zuhanni kezdett. Érezte, hogy az üvegcserepek mélyen belehasítottak az arcába, a vállába. Csak azt remélte, ha a szörny ide is követte, ugyanúgy halálra zúzódik majd, mint ő. 
A földetéréskor mégsem törte össze magát, hanem a föld alá folytatódott a zuhanása. Joe nem annak örült, hogy elkerülte a végzetét, hanem attól rettegett, a szörny továbbra is üldözi őt.
Olyan sokáig tartott a zuhanás, hogy már attól tartott, egy másik világba zuhan át. Amikor megérkezett, mégis egy romos bérház lépcsőházában ért földet, körülbelül akkora lendülettel, mintha egy magasabb székről ugrott volna le. Mindenfelől húsevő termeszek özönlöttek felé. Rohanvást indult neki a lépcsősornak, ámde mögötte ott döngött a szörny patás lába. Tudta, ha visszanéz, utoléri, ha leáll vele küzdeni, a felfelé özönlő termeszek falják fel. 
A lépcső egyszercsak elágazott, és ő gondolkodás nélkül vágott tovább balra, majd elszaladt egy oldalról becsatlakozó lépcső mellett. Utána vissza kellett fordulnia, mert a lépcső hirtelen lefelé kezdett vezetni. Az oldalsó járaton ment tovább, szerencsére az üldözőjét időközben lerázta valahol. Aztán a lépcső hirtelen véget ért, az utolsó lépcsőfok után már csak a kovácsoltvas korlát ívelt tovább a magasba. Az egyik magasabban futó lépcsőről a szörny nézett vissza rá, aki ő maga volt, csak épp ragyogó kék szemekkel, gonoszul vigyorgott lefelé, és figyelte, merre indul: Ha ő visszafordul, pontosan fogja tudni, hol kaphatja el. Remegő gyomorral lépett hát az imbolygó korlátra, és indult meg tovább fölfelé...
– Joe! – hallotta valahonnan messziről. – Joe, ébredj! – A hang egy gyorsvonat sebességével közeledett, kirántva őt a semmibe futó lépcsősorok lidércvilágából. Felriadt.
– Mi…? Hol… vagyok?
Hiába rángatta, meg sem bírta mozdítani a kezét, viszont erőlködésének jutalmaként lüktető fájdalom szaggatott a fejébe.
– Nyugodj le Joe, az éjszakás nővér vagyok. Ki kell cserélnem a lepedődet, mert csatakosra izzadtad. 
A nyugodt női hang kissé lehűtötte. Arról árulkodott, a gazdája tudja, mit csinál.
– Őő, hogy szólíthatom?
– Wandának. Wanda Corcoran a nevem, és mivel nem látsz, elmondom, hogy kissé teltkarcsú, de kimondottan csinos csaj vagyok, úgyhogy fogadj szót, és emeld meg a csípődet egy kicsit… így ni.
A lepedő nyirkos hidege egyetlen rántást követően eltűnt alóla.
– Elhiszem, hogy csinos, de őslakos is, ugye?
– Jó füled van. Most átöltözünk. Kiszedem belőled a katétert és az infúziót, letörölgetlek, utána gyorsan új pizsamát kapsz.
– Hát, reméltem, hogy nem vagyok katéteren… Aú! Ez azért nem volt túl kellemes!
– Kint is van. Ha nem akarod, vissza sem teszem. Gondolom, már nem fognak altatni.
– Csak ha bennmarad a két ajándék szemem, akkor nem. Ha mégsem barátkozunk össze, akkor gondolom, lesz még egy műtét.
– Már miért ne barátkoznátok össze? Biztosan jó ember volt, aki előre felajánlotta, hogy felhasználhatók a szervei, ha már neki nem kell.
– Még bele se gondoltam, hogy egy már halott ember szemeit hordozom. Tényleg nagyon nagy szerencsém van, a szemgolyókat nem lehet túl sokáig eltárolni. 
– Helikopterrel hoztak be, és nagyon siettek. A donornak csak a fejét hozták…
– Te láttad a donoromat?
– Dehogy! – intett a nedves kendővel, amivel áttörölte. – A dokik mesélték, lent a pihenőben. Nekik is nagy esemény volt ez a műtét, szerintem évekig cikkeznek majd róla a szaklapok.
– Kár. A dokik nem beszélhetnek róla, kinek köszönhetem, ha majd megint látok.
– Szerintem nem is fontos. Hiszen ott hordozod magadban. Tudod; a szem a lélek tükre. Ha majd tükörbe nézel, pont az ő szemébe nézhetsz. Bármennyiszer megköszönheted az öregnek.
– Öreg? Honnan veszed, hogy egy öregember szemét kaptam?
– Hát, gondolom, nem egy fiatalember halt meg… habár abból, hogy csak a feje jött, akár az is következhet, hogy valami baleset áldozata volt.
– Lehet, hogy a mi karambolunké?
– Még az sem lehetetlen. De biztos, hogy nem egy nőé. Szerintem ez, meg a vércsoport egyezés itt is ugyanolyan fontos, mint a veseátültetésnél. Végre ki tudtam csatolni a szíjakat. Óvatosan mozgasd a karjaidat, még el lehet merevedve.
Az első mozdulatok tényleg fájtak. Mintha el akartak volna szakadni az izmok a bicepszében.
– Ha balesetben halt meg, az sok mindent megmagyaráz… - Joe ijedten vette észre, hogy hangosan gondolkozott. Az éjszakás nővér sokáig szótlanul pakolászott mellette. Megvárta, míg ő kitornázza a zsibbadást a karjaiból, majd nagy nehezen felül végre az ágy szélére. Utána rövid utasításokkal kísérve átöltöztette száraz pizsamába, és már a friss lepedőre fektette vissza. 
Végre jó szagok vették körül. A nővérnek kellemes illat áradt a bőréről, az ágynemű tiszta öblítőillattal ölelte körbe. 
Joe csak most érezte igazán, mennyire elgyengült a kórházi kezelése alatt. Remegő térdekkel állt addig a pár másodpercig, amíg Wanda felhúzta rá a pizsamaalsót, utána pedig szinte rosszul lett, amikor visszadőlt. 
– Nagyon megizzadtál. Tépted, rángattad magad, amikor megérkeztem. Azért is ébresztettelek fel.
– Köszönöm.
– Ne köszönd. Ha azt álmodtad, amit a donorod látott utoljára, akkor szörnyű balesete lehetett.
– Azt nem hiszem. Olyan lények kergettek egy össze-vissza kacskaringózó lépcsőházban, amilyeneket még filmen se láttam. – Joe maga sem tudta, miért beszél az álmáról ennek az idegen nőnek. Talán csak az előbbi elszólását akarta némiképp magyarázni. – Most még minden olyan zavaros. Néha tudom álmomban, hogy csak álmodom, máskor meg olyan élethű minden… amikor meg ébren vagyok, akkor még furcsább.
– Akkor is látsz képeket?
– Hajaj! Olyankor néha tényleg olyan, mintha lekerülne a kötés a fejemről és hirtelen ott szállnék a levegőben.
– Repülsz az éber álmodban? Ez igazán jó lehet!
– Ha tudnám irányítani, talán jó lenne. Így viszont csak távol tartani igyekszem. Az meg nem mindig sikerül. Most meg talán bealtatózott a dilidoki, úgyhogy csak sodródtam…
– Szinte biztos, hogy kaptál altatót. Itt estére az a szokás, különben átmennénk bolondokházába. 
– Akkor valószínűleg hamarosan becsavarodok – keseredett el Joe. – Készülhetsz rá Wanda, hogy hamarosan sokkal csúnyább lepedőket szedhetsz ki alólam.
– A legtöbbször az én dolgom a zalephon adagolása, ha szerencséd van, nem kell minden éjszaka csicsikatablettáznod. De ez csak addig áll, amíg rendesen viselkedsz.
– Amíg a szörnyeim el nem lepik az agyamat, ezt meg tudom ígérni.
– A te szörnyeid? Akkor nem a donorodé?
– Mivel csak az én fejemben léteznek, az enyéim.
– Jó válasz. Majd akkor kezdj el aggódni, ha már tényleg nem tudod, hogy a fejedben vannak-e, vagy itt mászkálnak körülöttünk.
– Inkább röpködnek. Többnyire. Amíg le van kötözve a szemem, nem is kérdés, hogy vizionálom az összeset. Amúgy sem hinném el, hogy pikkelyes repülő kutyákat eresztenének szabadon itt, a klinikán.
– Azt hiszem, ott helyben mondanék fel. – Wanda betakarta a jó illatú, frissen húzott takaróval – Nézd, Joe, amíg nem rohangálsz sikítozva a nem létező szörnyeid elől, szerintem nem lesz bajunk egymással. Biztos nehéz időszak vár rád, amíg megszoknod a szemeket, de azt tanácsolom, ne nehezítsd a dolgodat azzal, hogy Niqvist doktornak mindenféle szörnyekről hadoválsz. Elárulom, más lehetősége úgysincs, csak a drogozás. Dolgoztam diliházban, tudom, hogy megy ez. Addig tömik gyógyszerrel a beteget, amíg inkább normálisan viselkedik, csak hogy hazamehessen. 
– Szóval gyorsan legyek túl ezen a traumás izén, a többit meg tartsam meg magamnak?
– Igen. És sikoltozni is csak halkan szabad. Általában sokat segít, ha alvást színlelsz. Addig nem engednek be látogatót, amíg a kamerán úgy látják, hogy alszol. Talán a dilidokidat is megúszod.
– Ó, van kamera?– Joe érezte, hogy elpirul a kötés alatt. Míg Wanda előtt eszébe se jutott szégyenkezni, abba nem szívesen gondolt bele, hogy valakik folyamatosan bámulják. 
– Be van kamerázva az egész klinika. Nincs mese, még a mosdók is. Mozgásérzékelős automatikán van az egész rendszer. Elég szigorú a belépés, így csak azok kukkolhatnak, akik egyébként is bármikor beléd nézhetnének. Szóval az orvosok.
– Akkor is elég gáz, hogy készül rólam egy egész tévésorozatnyi film.
– Időnként törlik a régi anyagot. Viszont, ha valaki meghekkelné, tényleg egy saját Való Villát kapna, csak épp nagyon unalmasat… Hú, nagyon piros vagy! Nincs neked lázad?
– Szédülök, amióta csak felébresztettél.
Joe két csippantást hallott, majd azt, ahogy Wanda felsóhajt.
– Hajjaj, neked felszökött a lázad! Feküdj vissza, adok lázcsillapítót. Remélem, nem a szájüregi varratok durrantak be, csak valami enyhe szindróma. Most csinálj úgy, mint aki szépen alszik tovább, és én elfelejtek zalephont adagolni a zacsidba.
– Köszönöm. Azt hiszem, kicsit már szinte szeretem is azokat a repüléseket. Apám, ha tudná, helyből rosszul lenne. 
– Ő nem bírja a repülést?
– Már egy sámlin is szédül. Furcsa belegondolni, hogy barna lesz a szemem. Mint apámnak.
– Szerencsére nem az ő szemét örökölted.
– Hát, igen. Valahogy még kiderítem, kitől kaptam. Nagyon-nagyon sokkal tartozom neki. Vagyis hát a családjának.
– Oké, most csitulj! Már így is túl sok időt töltöttem el nálad, pedig még tizenhat ágyam van. Hajnalig szabadon hagyom a kezedet. Műszakváltás előtt majd még bejövök visszaszíjazni.
– Igazán kedves vagy. Köszönöm.

9.

Másnap egy sokkal jókedvűbb Joe várta, hogy a reggeli vizit és étkezés után végre megérkezzenek a szülei. Azt se bánta volna, ha Siobhan is velük jön. A csuklója ugyan sajgott még az éjszakai lázálmainak köszönhetően, ám a horzsolásokat Wanda bekötözte, mielőtt alig egy pár órával ezelőtt visszacsatolta a szíjakat. Utána jöttek az orvosok a nappali nővérekkel, és szinte körbeajnározták: felszabadították a kötés alól a száját, és azt mondták, nagyon szépen gyógyul a szeme. Utána, mivel a szájában lévő műtéti hegek megengedték, kapott enni, ihatott is, és a szíjat is elhagyták. A fejében égő fájdalom tűrhető zsibbadássá enyhült, és így már volt figyelme ráébredni, hogy a hallása sokkal élesebb, mint régen. Ha koncentrált, rájöhetett, kik beszélgetnek odakint a folyosón, milyen járművek haladnak el az utcán, ahová a kórterem ablaka néz. Ahogy így figyelt, a folyosó felől ismerős gyerekhangokat fedezett fel. Azonban egészen addig nem hitt  fülének, amíg meg nem hallotta az osztályfőnöke mély baritonját. Az egérhangú dilidokival beszélt, épp afelől biztosította, hogy érti, mire kérte őt, és figyelni fog rá, hogy ne hozza szóba. Hogy mit ne hozzon szóba, azt nem tudta meg, mert már nyílt az ajtó, megilletődött csendben vagy fél tucat láb csoszogott be hozzá.
– Szia George tanár úr, sziasztok, gyertek nyugodtan, ébren vagyok!
– Nahát, honnan tudtad, hogy mi vagyunk azok?
– Ó, a fülem, mint a sasé!
– Akkor nem is kell elmondanom, kik jöttek el meglátogatni?
– Judithot már hallottam, meg Steve-et is… talán még Pici Bill?
– Szia! Aha, én is jöttem – csivitelte Joe legkisebb osztálytársa. Még Maria, a legalacsonyabb lány is egy hüvelykkel magasodott fölé.
– Én is itt vagyok, Bearny.
– Hú, te aztán jól berekedtél!
– Nem, hanem a nyakamat ütöttem be. Most is rajtam van ez a nyomorult nyakmerevítő.
– Haha, Bearny űrhajós lett – hallotta Steve kárörvendését, ám a másik sem maradt adós:
– Te meg közlekedési rendőr!
– Jól van gyerekek – csitította őket azonmód George tanár úr. – Tudjátok, mit beszéltünk meg, ne azzal töltsük ezt az öt percet, hogy egymást ugratjátok!
– Csak öt perc?! – Joe őszintén elkeseredett. – Az az egérhangú doki mondta?
– Hát kinézetre is olyan – vihogott fel Judith. Joe nem értette, ő miért jött el, hiszen sosem voltak túl jó barátságban. És ez még enyhe kifejezés a kapcsolatukra. – Még azt is kikötötte, hogy nem zaklathatunk fel a balesetről szóló hírekkel, úgyhogy kénytelen leszel megvárni, amíg újra tudsz híreket nézni.
– Hallgatni is tudom.
– Azt a hatalmas, zöld füstöt látnod kell! Belepte az egész folyóvölgyet…
– Talán pont ezt kellene későbbre hagyni – szólt közbe a tanár úr, enyhén feddő hangon.
– De Bearny már elárulta, hogy neki is majdnem kitört a nyaka, mint Billy bának!
– Steve!
– Oké, bocsánat!
– Ezt már úgyis tudom – próbálta menteni a helyzetet Joe. – Meg a temetésről is tudok. Azt is hallottam, hogy óriási botrány lett és rengeteg a halott. Igazából, ha meg akartok nyugtatni, mondjátok el, hogy kik sérültek az osztályból.
– Hát mi! Mi négyen vagyunk a hadirokkantak, nekem a karom van begipszelve, Judithnak a lába, Pici Billnek cipzáras lett az arca, Bearnit meg már tudod, ő az űrhajós – sorolta lelkesen Steve.
– Bill, hogy lett cipzáras az arcod?
– Tizenkét öltéssel kellett összevarrni – jött a büszke válasz. – Végig ébren voltam!
– Az szép! Nagyon látszik?
– Jövő héten lesz a varratszedés, addig be van kötve, de utána látszani fog!
– És mivel jöttetek?
– A tanár úr elhozott minket kocsival – zengték szinte kórusban.
– Tanár úr, tényleg levezette azt a száznyolcvan mérföldet? Ezért az öt percért?
– Ugyan már! Nekünk is fontos volt, hogy lássuk. Meg remélem, a hadirokkantak sem sipákolnak annyit, ha látják, milyen jól viseled a saját sérülésedet!
– Hát, viselem. De miért hadirokkantak?
Kis zavart hallgatás után jött a válasz az osztályfőnöktől:
– Vannak olyan feltételezések, amik miatt ez jó elnevezésnek tűnt.
– Miféle feltételezések?
– Ezekről inkább nem beszélek. Van ilyen is, olyan is. Tudod, én meg nem akarlak felzaklatni. Meg ti sem, ugye, gyerekek?
A nem túl meggyőző dünnyögés után kissé kínos csend telepedett a társaságra. Joe egyszerűen ledöbbent. Miféle szörnyűségek lehetnek még a háttérben, amikről ő nem tudhat? És legfőbbképpen: miért nem?
– Azt hiszem, ideje búcsúznunk, gyerekek – törte meg a hallgatást George tanár úr. – Lassan lejár az időnk.
Joe fancsali képpel fogadta osztálytársai erőltetetten előadott jó kívánságait, az osztályfőnök váll-lapogatását, amik után ugyanolyan szégyenlős csoszogással távoztak, mint ahogy jöttek.
 Ezek után Joe már nem csak a viszontlátás öröméért várta a szüleit, hanem, hogy valakitől végre válaszokat kapjon a kérdéseire is. Azok azonban nem jöttek. Helyette az egérhangú dokit hallotta meg a folyosó végéről, így villámgyorsan nyakáig húzta a takarót, és bőszen alvást színlelt. Charon doktor ennek ellenére bejött hozzá, elszöszmötölt az ágy végébe tett kórlapjaival, majd az infúziós állványhoz lépve matatott valamit. Joe beletörődve vette tudomásul, ahogy fejében ismét szétárad a kábultság...

10.

Ismét látta az öreg bennszülöttet, ám most kék tüzű szeméből harag lángja csapott elő. Hosszú, galambősz haja csapzottan verdeste vállát, miközben egy toronymagas, fekete szörnnyel harcolt. A démoni lény hatalmas oszloplábakon állt, felső teste füstként gomolygott, amiből elősejlett kaszapengeként hajló szarva. Parázsló szemei gonoszan lesték kifáradt ellenfelét, arra várva, hogy mikor csaphat le rá. Joe rohant volna segíteni, de mintha egy folyó erős áramlatában akart volna előrejutni; lábai alig-alig vitték a cél felé. 
Közben elképedve látta, hogy az öreg egy fénynyalábot suhintott a szörny felé, de az könnyedén kitért az útjából, majd ugyanezzel a lendülettel a füstörvényét a másik felé lendítette. A fekete füst megcsavarodott, a vége kihegyesedett, és a suhintás lendületétől kiforduló öreg oldalába mélyedt. 
A kék szemek kimeredtek, tüzük megfagyott.
A feketeség a következő pillanatban a hasfalát nyitotta szét, és szinte kifordította a belsejét. A fekete csóva egy újabb lendületet vett és lehajította magáról a tetemet. Joe némán ordított, miközben látta, ahogy a megcsúfolt holttest egy rövid ívelés után egy kamion oldalának csapódva trancsírozódik szét, a megdöbbent kamionsofőr teljesen feleslegesen kapja félre a kormányt, miközben a démon hanyagul hátra lép, oszlop lábával pontosan az aszfaltútra döndül...

11.

– Ébresztő, fiatalember! Az orvosaidtól tudom, hogy eleget aludtál ma már, ébresztő!
A nem túl kedves hanghoz cigarettafüstös szájszag tartozott, ami túl közelről csapott Joe orrába ahhoz, hogy szimulálni tudjon. Nyögve húzódott hátrébb.
– Ki az?
– Inkább mi. A Nemzeti Nyomozóiroda szeretne tudni tőled pár dolgot a baleseteddel kapcsolatban. Talán már hallottad, hogy kétszáztizenhét ember maradt ott abban a szörnyű tragédiában, köszönhetően annak, hogy a buszotok belerohant egy vegyszerszállító tanker-kamionba. Egész Ausztrália szeretné tudni, miért kellett ennek bekövetkeznie. És te, Joe, ebben fogsz segíteni nekünk!
– Értem. Hát, még eléggé zavaros minden… 
Joe zavartan elhallgatott, mivel az ajtaja előtt egy idegen férfihang azt mondta: “Álljon meg, asszonyom, ide most nem mehet be!”. Mire válaszként az anyja csodálkozó kérdése jött, de ezt már nem értette, mivel a látogatója közbe vágott:
– Sejtem. Nem is az a dolgod, hogy kibogozd, mi és miért történt, az a mi munkánk. Csak azt mondd el, amit láttál.
– Épp ez az. A műtét óta mindenféléket álmodok a balesetről. Legtöbbször azt, hogy a busz megcsúszik az úton, Bill korrigál, de akkor hirtelen előttünk van egy… egy nagy őő… fatörzs, vagy ilyesmi, ami elől Bill félre rántja a kormányt, és ezért csapódunk bele a szemből érkező kamionba.
– Megcsúsztatok előtte?
– Igen. Bill mintha mondta volna, hogy valami nyálka fedi az utat, kapaszkodjunk. 
– Aha. De egy ilyen nagy nyálkának, amin egy busz is megcsúszik, maradnia kellett volna valami nyomának, nemde?
– Mert, nem volt ilyesmi az úton?
– Hidd el, fiatalember, minden négyzetcentiméterét átvizsgáltuk az aszfaltnak előtte-utána egy mérföld hosszan, és semmi ilyesmit nem találtunk. Sőt, mondok még valamit: azon a mocsaras vidéken alig van pár satnya gumifa meg eukaliptusz. Egy értelmes buszvezető inkább elsodor néhány cserjét, mintsem elrántsa a kormányt, bele a biztos tragédiába. Szóval, kérhetnék egy valamivel életszagúbb elbeszélést?
– Nem tudom, mit vár tőlem. Mondom, hogy eléggé össze-vissza vannak az emlékeim a balesetről. Én főleg a röpködő izé.. állatokat figyeltem a mocsár fölött, és úgy beszélgettem Billy bával. Nem igazán láttam az ütközés előtti terepet. Mondom, úgy emlékszem, megcsúsztunk, utána meg már az ütközés jött.
– Az előbb még úgy mesélte, a csúszás után a sofőr még korrigálta a buszt – váltott hivatalosabb hangnemre a nyomozó.
– Talán – bizonytalanodott el Joe. – Nem lehet, hogy defektet kaptunk?
– Nekünk is eszünkbe jutott a lehetőség, fiatalember. Sajnos azonban azt kell mondanom, ez sem jött be. Sőt, az eddigi beszámolók nem is említettek ilyen megcsúszásos előzményt – rövid hallgatás után Joe ismét az arcában érezte a dohányszagú leheletet: –, viszont a kormányt valóban félrerántották!
Joe-nak igen kellemetlen érzés kezdett felkúszni a tartóján. Ez az ember valami olyasmire célozgat, ami rettenetes. Hirtelen nagyon szerette volna látni a büdös szájú valaki arcát, a szemeit, mégis, mennyire gyanakvóan méregetik őt. Közben hallotta odakint az apja megemelt hangját is, őt valaki más tanácsolta el a látogatásától. Ez az egész kezdett egyre kínosabbá válni.
– Én abban biztos vagyok, hogy volt valami előttünk az úton… Billy bá nem rángatta volna félre a kormányt… – Joe-nak bevillant, amit édesanyja mondott. – Nem valami részeg aborigin mászkált ott az úton?
– Hmm. Ez már a harmadik verzió, amit hallok magától, fiatalember – ült vissza a nyomozó. – Sajnos túl sokmindent hallhatott már a hírekből. Azonban igen nehéz elképzelni, hogy azt a bennszülöttet, akit a kisodródó kamion kent fel az oldalára, egy másik oldalon közlekedő busz ki akarjon kerülni. Sem a hely, sem az időrend nem jön össze hozzá. Egyértelmű leszek; nekünk azt kell megtudnunk, ki, és milyen indokkal rántotta félre a busz kormányát ahhoz, hogy belecsapódjon a kamionba, ami a kitérés közben sajnálatos módon elsodort egy békésen arra bóklászó bennszülöttet, továbbá kétszáztizenhét további ausztrál állampolgár halálát okozta a szétfolyó, mérgező vegyszer. Legalább kétszáztizenhét ausztrál család nagyon szeretné tudni, kinek a hibájából ment tönkre az életük, a főnökeim pedig szeretnék látni, miért is kell az államnak lenyelnie az okozott több millió dolláros kárt, aminek még nem is tudjuk a végét, hiszen még nem rehabilitáltuk a területet, még azt sem tudjuk például, az ön gyógykezelésének mikor lesz vége, hány világszenzációnak számító műtétet kell még végrehajtani a drága szemein. Tehát; ki és miért?
Joe hosszan hallgatott. Immár világossá vált előtte a helyzet. Nem találtak kiváltó okot, így most arra gyanakodhatnak, hogy talán szándékos merénylet történt. Lehet, Billt terroristának nézik, vagy őrültnek… 
...vagy inkább őt! Hideg borzongással futott végig rajta a felismerés: ha ezek tudnak a folyamatos látomásairól, simán nézhetik őrültnek, aki egy ott sem lévő akadályt látva ráveti magát a kormányra, amire aztán Billy bá’ sem számít…
De honnan tudnának erről? A dilidoki csak a baleset utáni tünetnek gondolja az egészet. Amúgy sem beszélne ki ilyesmit, ahogy Wandáról sem tudta elképzelni. Viszont ott vannak a kamerák. Wanda említette, hogy ha valaki meghekkelné… és ha a hangot is közvetíti...
– Nos, nincs semmi mondanivalója, fiatalember?! 
– Igazából nincs. Továbbra is azt kell mondanom, túl zavaros még minden, így nem tudom pontosan, ki, vagy mi elől rántotta félre a kormányt Billy bá’. 
– Elég nehéz elhinnem, amit mond. Ott ült az első ülésen, közvetlenül a sofőr mellett, nappali világosságban, egy akkora szélvédő mögött, mint egy kirakatüveg. Nagyon úgy tűnik, hogy inkább nem akar elmondani valami lényegeset. 
– Ennek így nem sok értelme van. Ígérem, amint eszembe jut valami, elmondom.
– Persze, addigra kitalál valamit a szüleivel, a barátaival az osztályból, ami hihetőnek tűnik… - Joe hirtelen azt érezte, hogy egy erős kéz grabancon ragadja, és szinte kiemeli az ágyból: – Nem, fiatalember! Ha nem  hajlandó elmondani, mi történt, teszek róla, hogy igen hosszú rehabilitációra küldjék az ACT-be! Hallott már róla, remélem!
A pizsamafelső hangos recsegéssel kezdte megadni magát a szokatlan terhelésnek, a nyomozó ezért inkább visszadobta Joe-t a párnájára. A fejébe robbanó fájdalomtól Joe-nak pár pillanatra a lélegzete is elakadt.
– Hosszú-hosszú emlékfrissítő rehabilitáció egy ablaktalan szobában, egy ráccsal fedett ágyban. Akár az egész nyári szünet alatt. Se karácsony, se szilveszteri parti. Ez jár a nyomozás akadályoztatásáért. Ezt akarja, fiatalember?
Joe fejében lassan elcsitult a fehér és citromsárga fényekkel kísért tűzijáték. Még nem igazán fogta fel az elhangzottakat, csak azt tudta, valahogy el kell távolítania magától ezt az őrültet.
– Ezt nem ússza meg! Mindent vett a kamera! Segítség!
– Hallgass, ha nem akarsz még másokat is bajba sodorni! Szerinted majd pont nekünk okoz gondot néhány kamerafelvétel, vagy esetleges szemtanú?
Joe gyomra összeszorult, ahogy belegondolt, anyját, apját is hallotta az előbb, és a fickónak legalább két társa van itt. Nem lenne okos ötlet dulakodást szítania azzal, hogy segítségért kiabál.
– Akkor sincs mit mondanom magának – suttogta rekedten. – Vihet az Azkabanba, teszek rá! Velem innentől csak a szüleim és egy ügyvéd jelenlétében beszélhet.
– Azkaban, ha! Találó név, az biztos. Megbánod te ezt még, fiatal úr!

12.

– Micsoda kapitális bunkók vannak itt! – robbant be az ajtón Siobhan. – Képzeld, elzavarták a szüleidet azzal, hogy éppen a szemtanú kihallgatása folyik! Érted; szem-tanú! Te!
– Oké, értem, nagyon vicces, de most hol vannak apuék?
– Képzeld! Egészen Bilpinig kellett menniük, hogy kapjanak normális áron szállást! Elképesztő, mi van a városban! Szerintem a fél világból Sydneybe jönnek nyaralni. Mire bevergődtünk ide, majd két óra volt. Most meg eszükbe jutott, hogy nem hoztak neked semmit, pedig farkaséhes lehetsz, úgyhogy leszaladtak a boltba.
– Tényleg farkaséhes vagyok. Egy vadbarom ébresztett. Igaz, hamarabb is ébren voltam már, de el akartam kerülni Cincogit, úgyhogy ki sem nyitottam a… izé, szóval meg se moccantam.
– Cincogi, de jó! – nevetett fel Siobhan. – Láttam a folyosón idefelé a dilidokidat, de most másfelé van dolga. De ezek az öltönyös, napszemüveges gorillák nagyon cikik itt az ajtód előtt.
– Amelyik kijött, az hogy nézett ki?
– Hát, nem tűnt túl boldognak! Már tolta be a cigit a szájába, szerintem kint füstölög az udvaron.
– De pontosabban hogy néz ki?
– Nálam egy fejjel magasabb, kicsit keskenyebb vállal, mint az ajtónyílás. A haja sötét, és jobbról balra átfésülve hordja, gondolom, mert már kopaszodik ott fölül. Neki nem állt olyan jól a napszemüveg, mert tömpe orra van, úgy néz ki, mint egy uborka. De miért érdekel?
– Ha kiengedtek innen, utána járok ki ez a fickó. Szétrúgatom a seggét, az egyszer biztos!
– Ő szaggatta meg a pizsidet felül?
– Ja. A francba, anyám totál ki lesz készülve, ha meglátja. Nem tudnád rendbe szedni?
– De, megpróbálom.
Siobhan finom ujjai gyorsan elsimították a gyűrődéseket, amennyire lehetett, összeillesztette a pizsamagallér széleit. Joe először azt hitte véletlen, de aztán érezte, hogy a lány ismételten megsimogatja a nyakát, arcát. Nagyon jól esett neki ez a gondoskodás. Siobhant mindig örömmel fogadta régen is, de ez a mostani visszatérése kimondottan boldoggá tette. Már nem volt semmi igazítani való a ruházatán, a lány mégis ott ült tovább, immár kimondottan csak azért, hogy kényeztesse még egy kicsit. Joe tétova kezei épp elindultak a takaró alól, hogy viszonozza a kedves cirógatást, amikor meghallotta, hogy ismét közelednek a szobája felé. Oldalra hajtott fejjel kezdett fülelni.
“...szülei vagyunk...” – hallotta kintről az anyja hangját, majd már nyílt is az ajtó.
– Hát ti meg miről sutyorogtok? – jött apja hökkent kérdése, rögtön az ajtóból.
– Ugyan, épp próbálom lesmacizni, de veszettül kapkodja a fejét – kelt fel a lány az ágy széléről. – Ha nem, hát nem, akkor majd otthon találkozunk! Szia, Joe!
A fiú a döbbenettől majdnem elfelejtett visszaköszönni. Azért még idejében megtalálta a hangját:
– Csá, Sio! Azért egy puszit dobhatsz még!
Miután megkapta a távcuppanósát, végre a szüleire is rá tudott koncentrálni:
– Hallom, már voltatok itt, csak a zsernyák beelőzött titeket.
– Most is kint ül két egyenruhás, azt mondják, téged őriznek.
Anyja hangjából csak úgy sütött az aggodalom. Az apja sem tűnt jókedvűnek:
– Az a két goromba fickó úgy nézett ki, mint valami orosz maffiózók. Szerintem fegyver is volt náluk. Eléggé gyanúsan domborodott a zakójuk oldalt.
– A Nemzeti Nyomozóiroda emberei voltak – avatta be őket Joe. – Tényleg arra voltak kíváncsiak, hogy mi okozta a balesetet.
Ekkor ismét nyílt az ajtó, Dr. Charon Niqvist hangja pedig egy kis krákogást követően azonnal felcincogott:
– Már megint túl sokat zaklatják a beteget…
– Na idefigyeljen , kisöreg! – csattant fel Lucas olyan vehemensen, ahogy Joe eddig még talán soha sem hallotta az apját: – Maga az egyetlen zaklató ebben az intézményben. Teszek róla, hogy ne zaklassa a fiamat, és főleg, hogy ne zárhassa el a szülei elől! Hát mit képzel, mi az én fiam? Egy kísérleti patkány?
– De kérem! – sipákolt teljesen felháborodva a doktor – Én vagyok a fia pszichológusa! Komoly poszttraumás panaszai vannak…
– Csak volt a pszichológusa! Minden engedélyt visszavonok, most pedig húzzon innen, mert a fiamhoz jöttem látogatóba, nem a maga hülyeségeit hallgatni! Utoljára láttam magát itt sertepertélni a fiam körül! 
– Tényleg felháborító, hogy egy nyugodt látogatásunk sincs maga miatt! – kontrázott rá az anyja is. – Bezzeg a nyomozók nyugodtan kikérdezhették, ugye? Hát, én sem szeretném a fiam mellett tudni magát.
– Tőlem?! – jött a sértődött riposzt. – Akkor majd maguk kikezelik abból is, amit a rendőrségtől kap a fiúk. A papírokat kérjék a recepción. Minden jót!
Súlyosan csörrent az üvegajtó, de akkor már Joe-t aggódó kérdések özöne árasztotta el:
– Éhes vagy, kicsim?
– Rendben vagy, bikfic?
– Mit kérsz inni? Hoztam teát, de vettünk a kedvenc Nippy’s italodból is egy almás-banánost…
– Persze, ha sört kérsz, hozok fel a kocsiból.
– Tényleg, mondtak neked valamit, minek ide ez a sok rendőr?
– Mondd csak, mitől kell őrizni téged?
Joe végre szóhoz juthatott:
– Éhes vagyok, még nem is ebédeltem!
Anyja azonnal a kezébe nyomott valamit, ami első kóstolásra egészen finomnak bizonyult.
– Hogy ízlik? Ez valami helyben sütött finomság. Puratosz, vagy mi.
– Hmm, nagyon jó! Apa, azt hiszem, a sörödet megtarthatod, ehhez a banános Nippy’s sokkal jobban illik.
Miközben reggelizett, teli szájjal válaszolt a többi kérdésre is:
– Nem tudom, minek őriznek, mivel így vakon úgysem tudnék elszökni innen... és bármekkora is a balhé, semmi okuk sincs félteni. Szerintem csak egy kis túlbuzgóság az egész… valamit mutatniuk kell egy ekkora baleset után.
– Akkor csak bejöttek fontoskodni, aztán elmentek?
– Nem egészen. Miután meguntam, hogy már sokadjára mondatják el velem ugyanazt, kikötöttem, hogy a további kérdéseikre csak a ti jelenlétetekben és ügyvéddel vagyok hajlandó válaszolni.
– Erre simán befejezte a kérdezősködést?
– Hát, nem volt túl jókedvű, de ez a helyzet. Azt mondod, most már rendőrök vannak? 
– Igen, kicsim. Akik elküldtek minket reggel, azok már nincsenek itt.
– Furcsa. Még csak be sem köszöntek. Micsoda bunkók!
Joe örült, hogy sikerült megnevettetnie a szüleit. Azonban a jókedvüket kopogtatás szakította félbe. Tim doktor érkezett, Joe egyből felismerte a hangját, amikor igen udvariasan megszólalt:
– Sajnálom, hogy meg kellett zavarnom önöket, de ha a délelőtti vizit után a délutáni is elmaradna, az komolyan veszélyeztetné a kis betegünket.
– Értettük, doktor úr – sóhajtott fel Lisa. Joe érezte, ahogy apja megfogja a kezét:
– Szevasz, fiam, remélem, hamarosan találkozunk otthon!
– Ó, hát elmentek?
– Sajnos nem időzhetünk tovább Sydneyben, nekem a kiadó felé kell elszámolnom az utazásommal, anyád pedig ugye…
Joe jól tudta, hogy anyjának minden hétfőn pontban nyolckor meg kell jelennie a Lost&Found irodájában, hiszen a hétvégén megtalált, befogott, vagy épp elveszett kiskedvencek kilométeres listája várja olyankor. Ha az ARRR hivatal leállna, pár nap alatt telítődnének a menhelyek, elvadulnának az utcákon kóborló kutyák, macskák, és csakhamar olyanná válna a helyzet, mint a világ legtöbb metropoliszában, ahol a gazda örülhet, ha még életben találja a kiskedvencét, amikor az előkerül. Most mégis legalább olyan cefetül érezte magát, mint egy eltévedt kiskutya; a szülei elutaznak, ő pedig itt marad egy idegen nagyvárosban egy szál egyedül… az ajtaja előtt barátságtalan zsarukkal.
– Biztos nem indulhatnátok később?
– Jaj, kicsim, hidd el, nagyon szeretnék még maradni!
– Én mehetek az éjszakai géppel, anyádnak viszont pihennie kell – vetette fel bizonytalan hangon az apja, de Joe erre csak a fejét rázta:
– Nem szeretném, ha anyu egyedül utazna. Akkor adjatok puszit, és induljatok!
Hosszú ölelgetés és cuppogás után tudtak csak elválni, amikor Tim doktor már figyelmeztető krákogással jelezte, hogy neki is dolga volna.
– Viszlát, doktor úr, és nagyon köszönjük, amit a fiúnkért tesz! – hálálkodott még egy sort Lucas kifelé menet.
– Ugyan, kérem! – szabadkozott Tim doktor. – Én kérek elnézést Charon Niqvist miatt önöktől. Bár rendkívül alapos szakember, sajnos meglátszik, hogy nincsen családja. A papírokat ne felejtsék el kitölteni és aláírni odalent, úgy holnapra már új kezelőorvos jön majd be Joe-hoz.
– Ezt külön köszönjük, doktor úr – hallotta Joe anyja komoly hangját, már a folyosóról. – Ez a hír sokkal inkább megnyugtat, mint ezek a rendőr urak, itt az ajtó két oldalán.
– Erről sajnos nem mi tehetünk, asszonyom! Fentről kaptuk az utasítást, hogy tegyük lehetővé a rendőri jelenlétet.
Becsukódott az ajtó, Joe pedig egyedül maradt Tim doktorral. Ő komótosan elkezdte letekerni a kötést Joe fejéről, ami alatt még két keményített gézlap simult a szemei elé, hogy se fény, se por ne bánthassa. Mielőtt a vizsgálathoz ezek is lekerültek volna, Tim doktor alaposan besötétített a szobában: leengedte az elektromos reluxát, majd lekattintotta a világítást.
– Az a helyzet Joe, hogy a reggeli vizsgálati eredmények szerint varázslatos gyorsasággal gyógyulnak a műtéti hegek. Talán a lézer stimulálta a szöveteket… – a gézlapok lekerülésével Joe-nak szinte fáztak a szemei a friss levegőtől. Kék fény borított el mindent, érezte, hogy patakokban csordul ki a könnye. – ...de mindegy is, a lényeg az, ha a mostani vizsgálatok megerősítik az előzőt, sokkal hamarabb levehetjük a kötést a szemedről és megkezdhetjük a látásrehabilitációdat.
– Mégis, mennyivel hamarabb? – kérdezte izgatottan Joe. Iszonyúan hosszúnak tűnt az a két hét, amit eddig jósoltak neki, és ma megtapasztalta, milyen kiszolgáltatott ebben a helyzetben még itt, ebben a kórházi ágyban fekve is.
– Akár már két nap múlva, Joe. Holnapután.

13.

– Sasszem! Szállj vissza az álmok országából!
Joe úgy zuhant ki az alvásból, mintha egy vödör hideg vizet kapott volna a nyakába. Azonnal éberré vált, minden átmenet nélkül.
– Wanda! Tényleg azt álmodtam, hogy sasként repülök a tenger felett… és olyan élesen, meg részletesen láttam mindent!
– Tudom. A legtöbb szemsérült itt a klinikán csupa ilyesmiről álmodik. A legtöbbjüknek beteljesül. Remélem, ez már nálad is a gyógyulás jele!
– Hú, de tényleg! Szinte még érzem, ahogy a szárnyam alatt surrog a levegő!
– Tudod Joe, a család, ahonnan származom, az ékfarkú sasokat tekinti állattestvéreinek.
– Nem akartalak megbántani…
– Épp, hogy nagyon is megtisztelő, hogy ennyire örülsz ezeknek az álmaidnak. A Waiki erdőkben több pár is fészkel a szélfútta fák között.
– Ha megtehetem, egyszer még megnézem.
– Az nagyszerű lenne. Az azt jelentené, hogy a műtét is sikerült és az erdőirtást is meg tudtuk állítani.
– Kivágják a fákat?
– Igen. Sajnos hiába küzdünk, néhány pénzembernek az az érdeke, hogy a Waiki eltűnjön a Föld színéről. De beszéljünk inkább másról! Milyen napod volt? – váltott témát Wanda, miközben gyakorlott mozdulatokkal lehúzta róla a pizsamát, hogy újat adjon rá. Joe szemérmesen úgy próbált helyezkedni, hogy amerre a kamerát sejtette, arra a kényesebb részei takarva legyenek, ám az ápolónő határozott mozdulatokkal fordította vissza:
– Ne bolondozz! Reggel óta nem működik a kamerád.
– Azt a rosseb! – rázkódott össze Joe, belegondolva, hogy kik is tehették ezt. – Szóval már a reggeli nyomozók kikérdezése sem volt felvéve!
– Joe! Miféle nyomozók? Ide csak a rendőröket küldték, pont amiatt, hogy megsérült a monitorozó rendszerünk, és nem tudta garantálni a kórház a huszonnégy órás megfigyelésedet. 
– Nem lett volna egyszerűbb átvinni másik kórterembe?
– Ez azért nem egy hotel. Szóval, miféle nyomozók?
– A Nemzeti Nyomozóirodától jött három ügynök kinézetű fazon, az egyik elég alaposan kikérdezett és nem volt túl kíméletes.
– Láttam a leszakadt gombot a pizsamádon.
– Igen, az is az volt… Szóval semmi nyoma, hogy itt jártak?
– Még én se tudtam róla, pedig nem ez a jellemző. Az egész napod így telt?
– Jaj, ne is mond – szomorodott el Joe. – Tök jól indult, látod, kikötözték a kezemet, számat, kaptam reggelit. Aztán elromlott minden. Képzeld, volt itt néhány osztálytársam, az ofő hozta el őket a saját kocsijával, és összesen öt percet kaptak! Érted? Öt nyavalyás percet, hogy bejöhessenek ide! Az a cincogi dilidoki meg még azt is megígértette velük, hogy nem beszélnek velem a balesetről! Mintha kiugrana a szemem attól, amit hallok! Anyámék is csak negyedórát kaptak. Mindenki úgy bánt velem egész nap, mintha mit tudom én, süket lennék! Hozzám se szóltak, ha kérdeztem, arra is csak dobtak valami választ, de semmit arról, hogy meddig leszek még itt, mi hír van a nagyvilágban, nyert-e a válogatott Új-Zéland ellen… – sorolta kifulladásig a sok panaszt. Máris érezte, hogy megkönnyebbült egy kicsit a lelke.
– Érdekes dolgokat mondasz. Mi nem így bánunk itt a betegeinkkel. – Wanda bizalmasabbra fogta a hangját, hogy az ajtó előtt üldögélő rendőrök biztosan ne hallhassák: – Mindenképpen utána nézek én ennek. Addig bírd ki valahogy!
– Oké, de hogyan akarod megtudni, miért titkolóznak? – kérdezte hasonlóan halkan Joe.
– Szerinted hány orvos zárja kulcsra a dossziés szekrényeit? A legtöbben még a számítógépüket is csak alvóba teszik le, a jelszót meg legtöbbször odafirkálják az asztalukra.
– De az irodáikat sem zárják?
– Jóban vagyok a szintes takarítónővel. Néha átveszek tőle pár irodát, kórtermet.
– Ez de zsír! – Joe ismét normális hangra váltott: – Képzeld, holnapután leveszik a kötést! Gyorsabban gyógyulok, mint várták!
– Hallottam hírét. A rehabilitációs központ nem ebben az épületben van, de majd meglátogatlak odaát. Kész, visszafeküdhetsz! – fejezte be Wanda az öltöztetését. Joe óvatosan visszadőlt az ágyba, betakarózott.
– Köszi, kedves vagy! Hanem azt hallottad-e, hogy apám kiverte a balhét, úgyhogy Cincogi helyett új dilidokim lesz?
– Persze. De ennek miért örülsz? Ezeknek a pszichológusoknak a legtöbbje maga is kezelésre szorulna. Előbb ismerd meg az újat, majd utána vigyorogjál! 
– Lehet, elvállal valami csinos, fiatal, pályakezdő doktornéni. – Joe juszt se hagyta abba a vigyorgást – Talán neki hagyom, hogy meggyógyítsa a stresszemet.
– Álmodozz csak! – Wanda hangján hallatszott, hogy ő is elmosolyodott, miközben becsukta maga után az ajtót. 
Joe először még próbálta számon tartani a múló perceket. Magában kalkulált, hogyan haladhat az éjszakai ápolónő szobáról szobára. Arra már ő is rájött, hogy nagyon sok betege van a klinikának. Egész nap hallgatta a járkálásukat, a beszűrődő zsibongásukat. Legalább száz autó megfordult napközben a bekötő úton, és voltak teherautók is. 
Joe egy idő után azon vette észre magát, hogy kissé bebóbiskolt. Mivel elképzelése sem lehetett róla, mennyi ideig tartott, teljesen elveszítette az időérzékét.
Innentől már türelmetlenül hallgatózott. Odakint még az őt őrző rendőrök csöndes beszélgetése is elnémult.
Legalább olvashatna! Otthon várja két megkezdett kötet, a kedvenc fantasy képregény-sorozatának meg szinte biztos, hogy kijött az újabb része. Mennyi veszteség!
Joe türelmetlensége lassan kezdett aggodalomba váltani. Azt sem tudhatta, a rendőri felügyelet miatt Wandának nem kellett-e változtatnia az eddigi rendszerén, de már órák óta hiába várta vissza, az éjszakai nővér nem jelentkezett. Márpedig biztos nem ígérte volna meg, hogy utána jár a körülötte folyó ügyeknek, ha nem gondolja komolyan. Legkevesebb, hogy szól neki, ha valami közbejött.
Vagy mégsem? Egyáltalán; miért kockáztatna éppen őérte? 
Egyre kevesebb reményt látott rá, hogy választ kap a kérdéseire. Mivel azonban mást nem tehetett, fülelt kitartóan, hátha meghallja végre a kiskocsi gördülését, a munkacipő visszafogott kopogását.
Majd kiugrott hát a bőréből, amikor közvetlenül az ágya mellett hallotta megszólalni a jól ismert hangot:
– Ébresztő, Joe, megérkeztem!
– Huhh! Hát te meg hogy… ? Nem is hallottalak!
– Csssst! Ugye nem akarod felébreszteni a rendőrbácsikat odakint? Tudod, egy éjszakás nővér tud csendben maradni, ha akar.
– Ez állati! Simán elmehetnél nindzsának! – suttogta immár sokkal halkabban. Dehogy akarta ő felébreszteni a zsernyákokat!
– Köszi. Apám jó kenguruvadász volt. Néha engem is elvitt, kislány koromban. Ha akarta, akár kézzel is elkapta a kisebb állatokat, de inkább csak becserkészte őket annyira, hogy húsz-harminc lépésről hókon tudja nyomni az áldozatát bumeránggal. Szerintem egy nindzsa hozzá képest elefánt lett volna a porcelánboltban.
Joe, túl az ijedelmén, lelkes sutyorgásba váltott: 
– Nem lehetett semmi az öreg!
– Viszont sajnos el kell rontanom a kedved. Megtudtam, mi hír járja felőled, miért kerülik a válaszokat, és mivel gyanúsítanak téged. Az esti hírekben már bemondták, hogy vizsgálatot indítanak terrorista támadás gyanújával. Nagyon úgy néz ki, hogy nem baleset történt, és ha csak nem te vagy az elkövető, akkor annak a valakinek nagyon komoly érdeke lesz elhallgattatni téged. Te vagy az egyetlen, aki láthatott valamit. És nekem úgy tűnik, láttál is, csak még nem tudod felidézni, hogy mi volt az.
– Szóval ezért vannak itt a rendőrök.
– Akik mellett én is úgy elsétáltam, mint a huzat.
– De neked kenguruvadász vér folyik az ereidben – próbált viccelődni Joe, de érezte, hogy valóban elszállt a jókedve. – Én csak azt tudom megerősíteni, hogy nem Billy bá’ akarta a balesetet. Biztosan egészen máshogy viselkedett volna, ha azt lesi, mikor bukkan fel a kamion, hogy jól nekivezesse a buszt. Ennek így semmi értelme!
– Nézd, nekem semmi beleszólásom ebbe. Majd a rendőrség kinyomozza, mi történt. Viszont azt tudom, hogy ha akarom, te már halott lennél.
– Ugyan már! Ha megpróbáltál volna megtámadni, biztos felriadnak a zsernyákok!
– Joe, hallottál te már a kloroformról? Egy-egy szippantás az alvó őreidnek, majd egy neked, és máris olyan injekciót adok be, amilyet akarok.
– Hú, ez így elég cefetül hangzik – látta be Joe az igazságot.
– Azt meg ne is mondjam, hogy az egész világ tudja, hol keressen. Minden tudományos híradó beszámolt a Ashfield Szemészeti Klinika világszenzációjáról.
– Máris? Azt hittem, ez csak orvosok körében lesz érdekes.
– Ha keresnek, az nem éppen elég? Én aggódom érted.
– Lassan én is kezdek aggódni magamért – értett vele egyet Joe. – Mindettől függetlenül nem igazán tudok tenni ellene semmit. Ha megúszom a következő pár napot, akkor már legalább látok valamit.
– Az azért elég változó. Van, akinek hónapokba kerül, mire újra felfogja a fényeket. Az se biztos, hogy nem lesz szükséged torziós műtétre, szemüvegre. 
– Amikor leveszik a kötést a vizsgálathoz, kék fényt szoktam látni. Az jó?
– Jó. Kék fényű vizsgálólámpával szokták megvilágítani a szemet, mert az nem bántja annyira. – Wanda időközben eligazgatta a fiú ágyneműjét, most leült mellé az ágyára és megfogta a kezét. Hallgatott egy ideig, mielőtt megkérdezte: – Szeretnéd, hogy biztonságos helyre vigyelek?
– Persze. Akár már most indulhatunk – vigyorodott el Joe.
– Komolyan kérdezem, Joe. Ha nem akarsz elmenni innen, megértem. Végül is lehet, hogy csak a rendőrség feltételezése, hogy valakik direkt okozták a karambolt. De ha nem…
– Oké – komolyodott el a fiú, és gyorsan átgondolta a dolgot. A szülei hazamentek. Ha eltűnik innen, őket nem fogja kétségbe ejteni a helyzet. Más látogatóra sem kell számítania. Ez eddig elfogadhatónak tűnik. Az új dilidokit, a további kihallgatásokat is megúszhatja ezzel. Így már egyenesen jónak ígérkezik az ötlet.
– Mi lesz a rehabilitációmmal? – vetette fel az első problémát, ami az eszébe jutott.
– Öt éve dolgozom itt. Meg tudom oldani.
– És meddig kéne elrejtőznöm?
– Csak ameddig haza nem tudsz menni. Ha már látsz, nem leszel akkora veszélyben, és a szüleid csak jobban ügyelnek majd rád, mint ezek a biztos urak.
– De a szüleim tudják majd, hogy hol vagyok?
– Senki sem tudhatja. Szerinted akár egy telefon, akár egy bármilyen üzenet nem azonnal megszerezhető a megfelelő technikával? Értsd meg, Joe, arról beszélnek, hogy biológiai fegyverhez szükséges alapanyag ömlött ki arra az útra. Tudod te, mekkora slamasztikába kerültél, ha ez igaz?
– Veled mi lesz?
– Ha minden sikerül és nem bukunk le, utólag majd kimagyarázom.
– És ha elkapnak?
Wanda sokatmondóan hallgatott.
– Rendben, induljunk! – döntötte el Joe. Elege volt az őt körüllengő bizonytalanságokból, a kiszolgáltatottságból. Ha csak annyit ér el, hogy ennek a sok agyatlannak okoz némi fejtörést, hát már megérte.
– Jó. Akkor most dőlj le, lazulj el, … loullo, loullo matahe , jautoko il lahibe motojo, il lahibe motojo szuhn…
Joe úgy zuhant a fekete álomba, mintha egy végtelen mélységű kútba ugrott volna bele.

000-Felhívás

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Látogass el Patreon oldalunkra, ahol INGYENES tagsággal is letöltheted az összes megjelenő e-könyvünket! 

14.

Joe ismét repült. Tudta, hogy álmodik, mégis valami meghatározhatatlan, nyomasztó érzés ült a lelkén. Attól cseppet sem félt, hogy lezuhan, hiszen társa is volt, akiről tudta, hogy megmentené, ha bajba kerülne. A mellette szárnyaló sas galambfehér tollai, világító kék szeme egyértelművé tették Joe számára, ki az, aki most ebben az alakban vezeti. Igyekezett lemaradás nélkül követni őt, mivelhogy érezte, nagyon fontos dolog miatt repülnek épp.
Alattuk a táj ismét csak energiák áramlásává és örvénylésévé folyt össze, amiből kiemelkedtek az olyan halott tárgyak, mint például egy épület, vagy csupasz szikla. A türkiz derengésbe néha vegyült egy kis piros, máskor meg zöld. Itt-ott fehéren világító fénypöttyök is feltűntek, ám Joe most nem tudott foglalkozni ezekkel. Figyelmét mindinkább elvonta az a haragoszöld sáv, ami felé közeledtek.
Nem tudta volna megmondani, a valóságban merre található a Waiki erdő, ám most nem volt kérdéses számára, hogy oda tartanak. Ahogy közeledtek, úgy tűnt ki, hogy az erdő türkiz ragyogása alatt valami feketébe hajló sárga szín mérgezi mélyzölddé az erdőség színét. Mindezen túl egy távoli, ám állandó égmorajláshoz hasonló hang is feltűnt Joe számára, ami rettegő borzongással töltötte el.
Vezetője, a fehér sas egészen az erdő közepéig szárnyalt vele, ott aztán lassú körözéssel néhány kiemelkedő szikla felé kezdett ereszkedni. Itt valósággal pulzált a feketeség a türkiz fedőhártya alatt, majd egyszer csak hirtelen hatalmas lüktetéssel nekifeszült, hogy kitörjön alóla. Joe ijedten kezdett volna emelkedni, ám rá kellett jönnie, hogy képtelen erre: a sast követve süllyedt tovább. Előbb a lombok összefüggő tengerének fodrait kezdte kivenni az egybefolyó fényfátyol alatt, majd már azt is látta, hogy az erdő hatalmas páfrányfenyői mind az itt uralkodó szélnek engedve, egy irányba megdőlve nőttek. Még soha nem látott ilyen óriási fákat, el sem tudta képzelni, milyen idősek lehetnek. Gigantikus törzsüket a földfelszínen összefonódó, és onnan a mélybe törő támasztógyökereik tartották meg.
Immár rettegéssel eltelve figyelte, mint akar az alant pulzáló sötétség előtörni a fák összefonódó gyökerei alól. Irtózatos ereje lehetett, hiszen néhol egészen megemelte, szinte átszaggatta az őserdő növényfonatát. Mindennek ellenére a sas csak ereszkedett tovább, Joe pedig tehetetlenül követte. 
Hirtelen ráébredt, miért akar a sas mindenáron a fák közé szállni. A fészkéhez jött, neki ez az otthona!
Joe immár tudta, hogy egyetlen módon menekülhet a fenyegető feketeség elől: fel kell ébrednie.

15.

– Üdvözöllek a Kinleyside Szanatóriumban!
– Szia, Wanda! Mennyit aludtam?
– Majdnem egy fél napot. Nem vagy éhes?
– Kicsit. Mi ez a hely? Olyan… dohos szag van.
– Ha a Bruce Egyetem nem építi meg a saját rehabilitációs központját bent a városban, akkor most ez egy jól menő öregek otthona lenne, nem pedig egy kísértetház. Így viszont nagyszerűen megfelel a számunkra.
– Bruce…? De akkor most Canberrában vagyunk?
– Majdnem. A déli csücskében. Véletlenül  ez az egyik olyan terület, amit a családunk visszakapott használatra. Persze az épületet nem, azt csak felügyeljük, de attól még van kulcsunk hozzá.
– Szép nagy családod van.
– Sajnos egyre fogyunk. Ide se fog ellátogatni egyikük sem.
– A szüleim eljöhetnek? Innen már akár el is mehetnénk haza.
– Épp azt kéne elkerülni,hogy bármilyen hozzánk vezető nyom legyen. Sokat áldoztam rá, hogy biztonságban tudhassalak.
– Például egy egész éjszakás kocsiutat. Köszönöm.
– Meg az állásomat a szemészklinikán. Szívesen.
– Tényleg, te oda már nehezen mehetnél vissza!
– Valószínűleg csak azért nem lőnének le helyben, hogy kiszedhessék belőlem, hová tüntettelek el téged. Remélem, nagyon gyorsan meggyógyulsz. Nincs sok  készpénzem, és a bankkártyámat se használhatom, amíg téged bújtatlak.
– De ha nem látott meg senki, akkor egy ideig még csak gyanúsított leszel, nem?
– Kit nézel ekkora madárnak? Így is szerencsénk van, hogy csak egyvalaki követett.
– Kicsoda?
– Már alig várja, hogy bejöhessen hozzád. 
Wanda hangján hallatszott a kaján vigyor. Joe-nak rögtön támadt egy sejtése, de nem akarta kimondani. Mégis, mire gondolna az ápolónő?
– Ugyan már, ki az?
– Mindjárt megtudod. Megyek, szólok neki, hogy ébren vagy.
– Nem kell szólni, már itt hallgatózom percek óta – robbant be az ajtó, és Siobhan hangja egyszerre. – Jól rám ijesztettetek az éjjel, Joe! Épp azt lestem a kocsimból, hogy be tudok-e slisszanni hozzád az épületbe, amikor látom, hogy Wanda tol ki a gurulós hordágyon, és lazán behajít a csomagtartóba. 
– Azta! És én fel sem ébredtem! – képedt el Joe, majd arra fordult, ahol Wandát sejtette: – Mit adtál te be nekem? Kloroformot?
– Csak azért nem hívtam a rendőrséget azonnal, mert mesélted, hogy milyen szemétládák voltak reggel – fojtatta Siobhan zavartalanul. – Inkább követtelek benneteket.
– Hány napja van neked jogsid? – kérdezett közbe Wanda.
– Lassan már egy hónapja. Miért?
– Még a földutakon is kitetted az irányjelzőt, a városból kifelé meg nem győztem eléggé lassan menni, nehogy elveszíts minket.
– Ó.
– Siobhan, mégis, minek követtél? És ha valami bandához vitt volna? - Joe nem értette, miért kell itt mindenkinek James Bondot játszania körülötte.
– Nem gondolkoztam ezen. Ha baj lett volna, azonnal hívom a zsarukat.
– Még jó, hogy nem tetted. Azért amikor bekopogtam a szélvédőn, nem úgy tűnt, hogy hívni tudnál bárkit is, haha!
– Hát, majd összecsináltam magam! Az előbb még eltűnsz a házban Joe-val, a következő pillanatban meg már ott kopogsz az üvegen. Nem is hallottam, amikor jöttél!
– Joe, légy szíves, ne beszéld ki a titkaimat, és én is hallgatok a tieidről – szólt félig tréfásan Wanda, ám a fiú ettől még érezte, hogy bokáig elpirul.
– Lakat van a számon.
– Nocsak – hökkent meg Siobhan –, nektek kis titkaitok vannak…?
– Nem kell féltékenykedned – kacagott fel Wanda – , túl fiatalka hozzám!
– Oké, de a megállapodásunk értelmében azért nem ártana tudnunk pár dolgot…
– Megállapodás? – kérdezett közbe most Joe. Már azon is csodálkozott, amikor Sioban a nevén szólította Wandát, de egyre inkább úgy tűnt, a két nő komolyan megismerkedett egymással, amíg ő álmában röpködött.
– Miután bekopogtam hozzá, ő meg összeszedte magát, megbeszéltük, hogy jobb lenne, ha maradna segíteni, és nem okozna külön problémát azzal, hogy esetleg a nyakunkra hoz valakit – foglalta össze röviden az ápolónő. – Ami a házszabályokat illeti, az annyi, hogy ne bukjatok le. A mobiltelefonokba ne tegyétek vissza az akksit, mert azonnal küldi a GPS jeleket. A kocsit hagyd a garázsban, amikor kimentek a házból, legyen a fejeteken kalap, vagy simléderes sisak, hogy légi felvétel, műholdas kép se buktathasson le benneteket. Nekem most vissza kell mennem a kocsival a városba, mert az lángoló fáklya az éjszakában, viszont nagyszerű félrevezető eszköz, ha ügyesen használjuk fel… sajnálom, szerettem ezt a jó kis öreg Buickot.
– Mikorra érsz vissza?
– Ma este már nem. Kell egy másik járgány, bevásárolok, intézem, hogy minden rendben legyen. Talán holnap délre, dél utánra itt leszek.
– De ha ez a ház a családod felügyeletére van bízva, szinte biztos, hogy itt is keresni fognak – aggodalmaskodott Joe.
– Ez jóval bonyolultabb. Hivatalosan semmi közöm a házhoz. Viszont indulnom kell, ha bármi van… bújjatok el.
Wanda betette maga után az ajtót. A következő percben Joe már hallotta felbőgni a Buick hangját, majd az is elhalt a kinti madárfüttyös, lombzúgásos csöndben.
– Azon gondolkozom, mi a francot csinálhatunk holnap délutánig – sóhajtott Siobhan, mint aki már most, két perc némaság után is halálosan unatkozik. – Játszhatunk csendkirályt, de az elég egyoldalú lesz.
– Van az az elkapós játék is, amikor hang után kell megfogni valakit.
– Haha, szívesen markolásznál utánam, mi? – vált incselkedővé Siobhan hangja. – Félek, orra esnél és szétgurulnának a szemeid! Inkább pókerezzünk! Majd elmondom, hogy milyen lapokat húztál.
– Nincs pénzem, a vetkőzős póker meg szintén elég egyoldalú lenne – vigyorgott Joe. – Egyre jobb. Lassan eljutunk a sakkozáshoz. Akkor már inkább unatkozom és rajzolgatok. Te meg kiszínezheted.
– Nincs is színes ceruzám.
– A grafit is jó, úgyse látom – hagyta rá nevetve Joe.
– De hülye vagy! Pont, mint régen – kacagott Siobhan, miközben végre átölelte őt a fél karjával. Pont, mint régen. Joe viszont a lány derekára tette a kezét, és hirtelen elkomolyodva kérdezte:
– Elárulod, miért akartál belógni hozzám tegnap este?
– El sem tudod képzelni, mi? – jött a még mindig incselkedő hangú válasz.
– Ennyire felzaklatott a reggeli nyomozós eset?
– Neeem… – hajolt közelebb Sioban.
– Akkor… hallottad a hírekben, hogy terrortámadásra gyanakszanak, és te is el akartál hozni onnan?
– Ugyan, dehogy, Joe – hajolt még közelebb a lány, hogy a fiú már az arcán érezte a forró leheletét. – Csak elegem van már a feléd hajigált csókokból!
És Joe a következő pillanatban megérezte, a szomszéd lánynak mennyire elege van már a távcuppanósokból.

16.

– Sziasztok, megjöttem! – harsant fel Wanda kiáltása a bejárat irányából, majd a lépései végigkopogtak a folyosón. Joe és Siobhan megijesztett macskakölykökként ugrottak szét egymástól. – Ahogy látom, sikerült tartalmasan eltöltenetek az időt… Ó, te jóságos Mindenható! Mit csináltatok ti?!
– Mi csak próbáltuk valami hasznossal elütni az időt – szabadkozott Siobhan, Joe pedig bőszen bólogatott hozzá. – Találtam itt egy csomó papírt, és gondoltam, a másik oldalára, amin nincs nyomtatva, Joe megpróbálhatná lerajzolni a látomásait. Elég béna firkák lettek, úgyhogy inkább hajtogattunk. Azt Joe tapintás után is tudja utánozni, úgyhogy megtanítottam neki pár dolgot.
– Aha. Ezért lepi a szobát pár száz csónak és daru. Meg repülők mindenfelé. Ha meg jönnek az egészségügyisek a régi dokumentációkért, majd kihajtogatják. Nem tudtatok volna valami értelmesebbel foglalkozni?
– Próbáltunk amőbázni – mentegetőzött immár Joe is – , de nem tudom megjegyezni az állást. Mégis mit csinálhattunk volna? 
– Mindegy – hagyta rájuk Wanda, és két súlyosnak hangzó szatyrot rakott le. – Hoztam kaját, vacsi után pedig nekilátunk, és leszedjük a kötést. Látnom kell, hogy rendben vagy, mert ha nem, vissza kell juttatnom téged a klinikára. A látáshoz vissza tudlak szoktatni, de ha  gyulladás van, vagy szövetbomlás, hámleválás, azt azon nyomban orvosra kell bíznunk.
– Akkor talán nem kéne rögtön azzal kezdeni, hogy megnézzük?
– Még világos van. Hidd el, a könnyed folyik majd a csillagfénytől is. Szép lassan, a hajnali fénnyel fog visszatérni a látásod.
– Jó. Akkor lássuk, mit hoztál – lépett tovább a problémán Siobhan. Úgy tűnt, ha nem is panaszkodott, de már kopoghatott a szeme az éhségtől. – Nahát, van gabonapehely és tartós tej! Ezek szerint te reménykedsz benne, hogy Joe jól viseli majd a szemeit és maradunk. Magvas péksütik, és pizzaszelet. Sonkás, gombás, szalámis. Nos, melyiket szeretnéd, Joe?
– Mindet! – vágta rá Joe, aki rájött, hogy szintén farkaséhes.
– Akkor láss neki a pizzának, nekem a magvasok jobban tetszenek. Gyümölcslé, vagy tej?
– A gyümölcsléből kérek.
– Megjegyzem, még én sem ettem – szólt csöndesen Wanda.
– Hát, akkor előbb te vedd ki, amit magadnak hoztál – nyújtotta felé a szatyrot Siobhan.
Miután megvacsoráztak, összepakolták az egésznapos origamizás eredményét, majd kitették azt a pár eszközt és bútort, ami a szemfedés levételéhez kellett. Némi előkészületet igényelt ugyanis a dolog. Semelyikük sem tudhatta, hogyan alakul a művelet, kell-e majd még kötözőszer, vagy esetleg azonnal kocsiba kell tenniük a fiút, hogy mihamarabb visszakerülhessen a kórházba.
– Holnap vissza kell vinnem az autót, csak estig kaptam kölcsön – magyarázta Wanda, miért ilyen kiszámított az ideje. – Nem is baj, ha gyakran váltogatom, de most még nem tudom, kitől kérhetem el legközelebb a járgányát.
– Anyámtól is megkaphatod a Fordot, szerintem tudja nélkülözni – vetette fel Siobhan az ötletet.
– Nem, csakis családtagom jöhet számításba. Tudod, mi nagyon vigyázunk rá, hogy társadalom maradjunk a társadalomban. Van egy olyan hátterünk, amivel el tudunk tűnni a rendszer szeme elől, ha kell.
– Miért kell? – akarta tudni Joe.
– Hát, biztos hallottál már a családvédelmi programról…
– Aha, nagyapám is állami nevelésben nőtt fel.
– Nem arra gondolok, bár az is sokat tett  a mai állapothoz. Még a kilencvenes években találták ki nekünk, hogy a fehérek folyamatos felügyeletet hoznak létre a szülők felett, nehogy részeges párok neveljék a gyerekeket. Állítólag volt néhány agyonvert kölök, és amiatt indult az egész.
– Ja, arról apám azt mondja, inkább olyan volt, mint a pandák megmentése Kínában.
– Nagyon jó hasonlat. Miután majdnem kiirtottak minket, épp hogy csak nem kezdtek el direkt visszaszaporítani, mint valami tenyészállatokat. Nos, ebből lett elegünk, úgyhogy ha valakire rászállnak a családban, azt a többiek eltüntetik. Aztán, ha már tisztult a levegő, előkerül. Én most ezzel élek vissza kicsit.
– Sajnálom. De tényleg – tette hozzá Joe, mielőtt Wanda szabadkozni kezdhetett volna. – Nem is értem, miért teszed ezt. Ha minden jól alakul, téged még akkor is meghurcolhatnak ezért.
– Jó okom van rá, ne félj! Majd beszélünk róla, ha már látsz. Akkor kezdjünk neki. Ülj fel!
Joe engedelmesen felkászálódott, az ágy szélére ült és hagyta, hogy Wanda szakértő mozdulatokkal lehámozza fejéről a már kétnapos kötést. Közben egyre azon járt az agya, vajon mit akarhat tőle a nő? Kvázi elrabolta, és ha nem is fogságban tartja, ő most bizonyára nem sokat tehetne a jelenlegi helyzet ellen. El sem tudta képzelni, mi oka lehet erre. A szülei se nem gazdagok, se nem befolyásosak. Egyetlen okot látott: ha Wandának valahogyan közvetlen köze van a balesethez, vagy annak okozójához. Ez nem volt túl megnyugtató gondolat, ám ahogy lazult a kötés a szemén, a felvillanó képek elvonták a figyelmét a további aggódástól: 
Színes fények lobbantak fel a szeme előtt, nagyjából olyanok, mint amikor a nyomozó visszadobta őt az ágyra, de most nem társult hozzá szaggató fejfájás. Utána, mintha egy tűzijáték közepébe csöppent volna, színes szikragömbök robbantak körülötte mindenfelé.
Végül Siobhan törte meg az áhítatos csendet:
– Na, ne csak a szádat tátsd, mond, mit látsz? 
– Hú, ez nagyon színes, és alig-alig látok valamit az előttem táncoló fényfoltokon túl – nyögte ki Joe.
– Most szűnt meg a nyomás a szemedről, ilyenkor ez természetes – magyarázta Wanda.
– És meddig tart ez?
– Pár perc alatt el szokott múlni…
– Hoppá, már látok… ja ez csak az egyik lény. Aha! valami áramlást is látok… – Joe csalódottan sóhajtott – Ezeket is láttam bekötözött szemmel.
– Talán kivezethetnénk a házból – vetette fel Siobhan
– Előbb megvizsgálom a hegeket, nincs-e gyulladásban valamelyik.
Joe agyát elöntötte a kék fény, érezte, hogy szeme azonnal könnybe lábad.
– Neked is van kék lámpád?
– Hoztam egyet emlékbe.
– Nem fáj, Joe? Látom, potyognak a könnyeid! – aggódott Siobhan.
– Nem, ez nem fáj, csak irritál. Viszont semmi mást nem látok a kék fényen túl.
– Az jó. Most nem is szabadna mást érzékelned – helyeselt Wanda. – A pupillareflex is működik. Továbbá úgy tűnik, hogy eszméletlenül gyorsan gyógyulsz! Szinte már csak fedőhegeket látok. Ha bent, a szemgolyó körül is így áll a helyzet, akkor sebészetileg szinte gyógyult vagy. Már csak a látásodat kell visszaszerezned.
– Akkor menjünk ki a házból, hátha a csillagok fényét már bírja a szemem.
– Gyere, kapaszkodj belém… nem úgy, karolj belém, te bolond! – nevetett Siobhan, miközben levette a derekáról Joe karját, és a sajátjába fűzte. 
– Mennyi is van köztetek? – kérdezte meg Wanda mintegy mellékesen, miközben kifelé botorkáltak a házból. Joe csak zavartan szipogott, Siobhan viszont mosolygós hangon válaszolt:
– Van két év, de Joe évvesztes, így ő most fejezte be a kilencediket, én meg már ballagtam.
– Akkor ballagási ajándék a kis kabrió?
– Azt a sikeres jogsiért kaptam. A jogosítványt kezdhettem el ballagási ajándékként. De elsőre sikerült minden, nem is értem, másoknak mi ebben a nehéz.
Közben kiértek a ház elé.
– Nos, Joe, látsz valamit?
– Inkább nem mesélek róla miket látok. Egész délelőtt azokat próbáltam lerajzolni… itt fák vannak? Mintha látnám fent a lombok körvonalát.
– Igen, amerre nézel, ott eukaliptuszok vannak.
– Sajnálom – sóhajtott lemondóan Joe egy rövid hallgatás után. – Szerintem csak a képzeletem játszik velem. Hallom a fákat, és erre valami fénylő koronaformákat vetít elém az agyam.
– És mögöttünk a házat sem látod?
– Ó, egy fekete tömb! – lelkesült fel Joe, amint megfordult. –  Egy nagy tető középen, két oldaltető két oldalszárny tetején – Sorolta Joe az észlelteket. – A fáknak saját fénye van, a háznak viszont nincs. Hirtelen úgy látta, mintha a ház fölé került volna, és röptében suhanna el fölötte.
– Hoppá! – hallotta Wandát, majd érezte, ahogy a hóna alatt elkapja. Ekkor jött rá, hogy kis híján elesett. – Mitől szédültél meg?
– Hát, hirtelen olyan volt, mintha elrepülnék a tető felett…
– Csak gyümölcsevő denevérek röpködnek ott, közéjük ne nagyon akarj berepülni! – nevetett Siobhan, ám hangján érződött egy kis feszültség.
– Oké, most már megint látok valamit, és mintha lennének csillagok is…
– Inkább menjünk be. – Wanda hangja rosszkedvűen csengett. – Idő kell még, mire hozzá szoksz a fényekhez.
Joe értetlenül hallgatott, ám Siobhan belekarolva a fülébe súgta:
– Felhős az ég, Joe. Nincsenek csillagok.

17.

Egy kényelmetlenül eltöltött éjszaka után Wanda hosszú listával hagyta el a házat. A sebtében összehozott szökés után kezdtek ráébredni, hogy a lakatlan épület még nagyon messze áll a klinika komfortjától. Még a reggelihez sem tudtak rendesen hozzáülni, hiszen az asztalokat, székeket mind elvitték már innen más intézményekbe. Az ide gyártott, nagyméretű ágyak maradtak, néhány falhoz rögzített szekrény, és az a pár berendezés, amit nem volt értelme elvinni: a WC-k, zuhanyzók, csapok, a lámpák és néhány irodában a padlószőnyeg. Ők természetesen a betegszobát foglalták el, amihez közvetlenül tartozott egy külön kis mosdóhelyiség, de váltóruha és törölközők nélkül cicamosakodásnál többre egyikük sem vállalkozott. A zuhanyzókat az emeleten találták, ahol a lakószobákat alakították ki, ám azok most még szegényesebb berendezéssel csupaszkodtak. Itt legalább volt két külön ágy, az egyik előtt még elhúzható függöny is lógott, több szekrényt is találtak bent, a padlót pedig vastag szőnyeg fedte. 
Joe nagyjából itt töltötte az egész eddigi napot, bőszen azon igyekezve, hogy elkülönítse a szeme káprázatait a valódi látványtól. Sajnos nagyon úgy tűnt, hogy néhány új dolgot meg kell szoknia. 
Zavaróan részletesen érzékelt mindent. Soha sem kellett neki szemüveg, de most úgy érezhette, eddig csak felületeket fogott fel a teljes valóságból. Aztán ott voltak azok a be- bevillanó képek és fények, amiknek semmi közük sem volt a valósághoz, mégis, valahogy próbálta megfogalmazni Siobhannak, miket lát: 
– Olyan, mintha az egész világ egy folyó alatt lenne, és látnám az áramlatokat. Csak nem érzem a sodrást. Mint amikor a pókhálók úsznak a szélben. Csak ezek a pókhálók fénylenek.
– Ezt már elmondtad ezerszer – a vörös hajú lány szemmel láthatóan unatkozott. – Tényleg nem tudnál másról beszélni? Már nem látod a repülő lényeidet?
– Mostanra... egészen elbizonytalanodtam. Csak a szemem sarkából látok néha mozgást, de mire odanézek, eltűnik.
– Á, olyan velem is mindig megtörténik, ha egy kicsit elálmosodom.
– Tudom, miről beszélsz, csak ez nem olyan. Te arról bizonyosodsz meg, amikor odapillantasz, hogy csak a szemed káprázott. Én meg arról, hogy tényleg van ott valami, csak az agyam nem akarja vagy tudja felfogni.
– Hát, ez nekem magas. Majd Wandának magyarázd, lehet, ő már találkozott ilyen esettel.
– Kötve hiszem. Olyan ez, mintha a szememnek valami külön üzenete lenne, amit az agyam nem képes befogadni.
– Ez eléggé zagyván hangzik, ugye tudod?
– Tudom, tudom – bólogatott szomorúan a fiú. Azon túl, hogy roppantmód örült a visszatért színeknek, fényeknek és formáknak, valahol legbelül érezte, hogy a látása már sohasem lesz normális úgy, mint régen. Az áramló fénypászmák még nem is zavarták annyira, de az élőlényeket körülburkoló halvány derengés igen. Az előtte ücsörgő lányt is teljesen megváltoztatta, hogy szent fénybe burkolva húzogatja a száját. A fáknak a megszokott zöld színét kékes derengéssé változtatta, és amíg eddig fel sem tűnt neki, milyen töménytelen mennyiségben mászkálnak körülötte a legkülönbözőbb ízeltlábúak, most szinte ijesztően hatott, hogy szinte felhőkben lepik a levegőt, szőnyeget alkotnak a falakon, és rengeteg kis pöttynyi élet rohangászik a padlón.
– Inkább arról beszélj, van-e változás az aurámban, amikor mondjuk arra gondolok, ami tegnap történt köztünk!
– Elpirultál. Szerintem te már másra is gondolsz – vigyorodott el Joe.
– Ütődött! Mindjárt olyat kapsz, hogy kiesnek a kutyaszemeid!
– Miért nevezed kutyaszemeknek?
– Hát, mert barnák és nagyok.
– A huskyknak kék is lehet. És nem is nagyok!
– Elmehetnél mangafigurának, akkora bociszemek!
– Akkor most melyik állat? Szerintem sas. Korábban nem láttam ilyen élesen.
– Élesen és fényesen. Csak még azt nem mondtad el, engem szépnek látsz-e vele.
– Gyönyörűnek – jött az azonnali válasz, majd Joe odahajolt a lány szájához, hogy csókkal erősítse meg a kijelentését. Siobhan azonban csak egy suta puszit adott a szájára, majd elhúzódott.
– Bocsi, de most nem fog menni. Remélem, Wanda hoz végre fogkefét és fogkrémet is. Két napja nem zuhanyoztam, ez így kezd kissé cikivé válni.
– Hát, megértem. Rám is rám férne már egy alapos fürdés.
– Ne is mond. Meg valami rendes kaja. Kezd az agyamra menni ez a kísértetház.
Joe ma végre bejárhatta az épületet. Igaz, eléggé óvatosan, hiszen a kórházi papucsában, remegő lábakkal tudott csak végigcsoszogni a folyosókon, a lépcsők pedig fullasztó kihívást jelentettek a számára. Sajnos a viktoriánus elemeket sejtető külső mögött ritka unalmas belső felosztást kapott a ház. Szabályosan elrendezett szobák az egyenes folyosók mentén. Az épületnek két szárnya húzódott a főépülettől északra és délre, de csak az elejét tudták felfedezni maguknak. A melléképületek, a hátsó, ellátó helyiségek mind zárva maradtak. Ugyanígy, a pincelejárón és a padlásfeljárón is súlyos lakatokat találtak. Ám a kert legalább szépségesen ragyogott a még szokatlan színeivel a maga elvadultságában. Ahogy kinézett az ablakon, elképzelni sem tudta, hogy a Kinleyside fáin túl közvetlenül ott van Canberra, a sugárútjaival, a körtereivel, és közöttük ott búvik az a kis utca is, a saját házukkal…
Hirtelen megszédült, és akárcsak tegnap, ismét az épület felett találta magát elsuhanóban.
– Jaj, mi történt?! 
Siobhan ott térdelt felette, arcán kétségbeeséssel karolta át a nyakát, és próbálta felemelni. Tarkóján érezte a zsibbadt fájdalmat, így nem volt kétsége afelől, hogy az iménti látomása alatt hanyatt esett.
– Semmi baj, csak egy pillanatra megint… – megcsapta a lány izzadt nőszaga, amit kicsit sem érzett kellemesnek, mégis valami furcsa izgalmat ébresztett benne. Zavartan fordította félre a fejét, és inkább egyedül tápászkodott fel. – Mintha hirtelen elrepültem volna a ház felett.
– Elég aggasztó. Ez bármikor előfordulhat, vagy csak így sötétedés után fél órával?
– Mert már sötét van? – csodálkozott rá Joe. Látta ugyan a gyémánt sziporkázású csillagokat az ablakból, de a mindenütt ott fénylő élet, a levegőben úszó fénypászmák nem igazán tették feltűnővé, hogy a nap időközben lement. – Tényleg! Wanda igazán jöhetne már!
Mintha csak kívánságra történne, feltűnt egy fényszóró, majd hamarosan egy ismeretlen autó hangját is meghallotta hozzá. Egészen addig az ablak mögött lapultak, amíg Joe meg nem bizonyosodott róla, hogy az éjszakás nővér száll ki a kocsiból. Végre valami hasznát vehette az új szemének. Amikor látták, mennyi csomaggal érkezett, kisiettek elé, segíteni a bepakolásban. Miközben behurcolkodtak, Joe és Siobhan egymás szavába fűzve elmesélték, miként telt a nap, meddig jutottak a rehabilitációban. Utána éhesen és kíváncsian estek a hozott csomagoknak.
– Sajnálom, srácok, most csak egy kínai kifőzdéből tudtam vásárolni. A kártyámat sehol sem használhatom. 
– Akkor nincs fogkefe?!
– De, azt hoztam. Meg szappant. A törölközést az itteni ruhákból oldd meg! Csereruha nincs.
– Oké – bökte ki Sioban dacosan – , megoldom ősember módra, aztán holnap bemegyek a városba és veszek magamnak mindent.
– Nem kéne használnod a kártyádat!
– Veled ellentétben én nem állok körözés alatt. 
– És ha a szüleid bejelentették az eltűnésedet?
– Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen ütődöttek. Nyár van, most kaptam egy új kocsit, szerintem úgy vannak vele, hogy épp kiszáguldozom magam a sivatagban. – Kis szünet után hozzátette: – Egyébként pont ezzel jöttem el otthonról.
– Akkor csináld! – hagyta rá Wanda. – Köszönöm, hogy két kemény napig vigyáztál a betegünkre.
– Ilyen könnyen nem szabadultok meg tőlem! Hozok Joe-nak is rendes cuccokat és kaját, meg valami napszemüveget, hogy ne bukjon le az első kanyarban a forradásaival.
– Joe arcával van tele a média! 
– És, hasonlít?
– Háát… nem igazán. Az elemi iskolás tablóképet adták le, amin kék szemű, nincs így átszabva a homlokcsontja, hogy beférjenek ezek a hatalmas bociszemek…
– Hagyjatok már ezzel! Bociszem! – fakadt ki Joe. – Szavamra, kivetetem!
– Pedig tényleg szívdöglesztő – sietett megnyugtatni Sioban. – Még szoknom kell, de szeretni fogom.
– Jó, akkor egy napszemüveggel majd meglepheted – léptette a témát Wanda. – Talán inkább térjünk rá arra, hogy milyen gyakorlatokkal lehetne megerősíteni a szemmozgató izmokat, hogy minél hamarabb hazamehessen.
– Mert még meddig nem mehetek haza?
– Amint biztosak lehetünk benne, hogy nem esel össze valami hirtelen megszédüléssel.
– Az egyáltalán nem biztos, hogy a szemtornával megoldódik majd.
Joe az ablakhoz ment, és az eget kezdte fürkészni. 
– Inkább a szemem problémája. Mintha néha… úgy döntene, hogy nem hozzám tartozik, hanem átpártol valami felettünk elrepülő lényhez.
A várttal ellentétben Wanda nem hülyézte le, sőt, még csak meg sem mosolyogta a feltételezését. Érdeklődve fordult felé, és látta, hogy az ápolónő elgondolkozva méregeti őt.
– Mi van, jót mondtam?
– Remélem, hogy nem autoimmun reakció. Elméletben elképzelhető olyan eset, hogy a szervezeted befogad ugyan egy szervet, viszont a szerv nem fogadja el az új gazdatestet. Holnap utána nézek, hogy a szemnek van-e ellenálló képessége. Végül is lehet; eléggé frontvonalban van a fertőzésekkel szemben.
– Hát, ez jó! Akkor most még mindig lehet, hogy megvakulok?
– Sajnos nem lehetetlen. Mindenképpen kell még pár nap, hogy biztosak lehessünk a sikerben.
– Akkor még napokig itt rohadok? A szüleim tuti, hogy leőszülnek addig!
– Majd kitalálunk valamit. Most azonban neki kell látnod a szemtornának, mert a rehabilitáció nem tréfadolog. Sokan azt hiszik, elbliccelhető hülyeség, aztán befordult szemtengellyel sírnak, miután meg van a baj!
– Oké, nyomjátok a szem-fekvőtámaszokat, meg a szemfenék formáló gyakorlatokat, én megyek zuhanyozni – állt fel Siobhan, és a hozott csomagokhoz lépve előtúrta a fogkefét, a szappant. – Mivel itt semmi sincs, amit törölközőnek mernék használni, kérném a kocsikulcsomat! Így sem értem, mire fel vagyok eltiltva a tulajdonomtól!
– Nem vagy eltiltva. A kulcsot ott találod a hátizsákom első zsebében. – Wanda megvárta, amíg Siobhan kihalászta a kulcsát, majd még hozzá fűzte: – Megbízom benned. Amikor találkoztunk, még nem tudtam ki vagy, most viszont már látom, hogy neked is legalább olyan fontos Joe biztonsága, mint nekem – szigorú vonásait feloldotta az arcán szétáradó kaján mosoly –, persze egészen más okból.
Sioban egyetlen hang nélkül, sietve távozott a szobából. Joe érezte, hogy most jobb, ha meg se mukan, így csak magában vigyorgott, fülig vörösödve.
– Te meg hunyd be a szemed – fordult most felé az ápolónő – , képzelj magad elé, úgy egy karnyújtásnyira egy szabályos háromszöget, és a szemeiddel kövesd végig, körbe a széleit! A bal alsó saroktól indulj, a jobb alsó sarok felé. Szépen, lassan haladj, és közben minden saroknál számolj eggyel tovább. Ha eljutottál harmincig, szólj!
A némaságban eltelt fél percben Joe hallotta a garázsajtó, majd a kabrió ajtajának nyílását, csukódását.
– Kész.
– Akkor most a másik irányba ugyanezt.
Joe most csattogó talpakat hallott a fürdőhelyiség irányába, fel a lépcsőn.
– Jó. Ha készen vagy, egy végtelen magasból érkező egyenes vonalat képzelj magad elé, úgy tizenöt láb távolságba, ami a végtelen mélységbe fut tovább. Anélkül, hogy a fejedet mozgatnád, a szemeddel pásztázd fentről le, majd lentről fel ezt a vonalat.
– Megint harmincszor?
– Elég lesz hússzor.
– Hú, ez tényleg fárasztó!
– Ugye? Elárulom, a legtöbb embernek a saját szemével is az lenne. A legtöbben nem is tudják, mennyit jelent, ha egész nap valami képernyőt bámulva ernyesztik a szemüket. Ugyanolyan káros, mint amikor a testüket ernyesztik egy fotelben. Na, csináld csak! Utána még ugyanezt a vonalat vízszintesen is elképzeled, végigmész rajta a tekinteteddel még hússzor, és az erőnléti edzéssel készen is vagyunk.
Joe épp befejezte a függőleges gyakorlatot, amikor Siobhan robbant a szobába. Joe szeme felpattant, így teljes fényességében láthatta a vörös hajú fúriát, meglehetősen hiányos öltözetét egy maga elé fogott pokrócféleséggel ellensúlyozva:
– Wanda! Itt nincsen melegvíz!
– Már hogy lenne? Ahhoz be kéne gyújtani a kazánt. Sajnos kénytelen leszel hideg vízben zuhanyozni! 
– Ó, hogy azt a … – kezdett bele a lány, de aztán csak a kimeredt tekintetű Joe-ra villantotta a szemét, összeszorította a száját, majd megfordult, és bevágta maga után az ajtót. Mivel hátulról már nem takart a pokrócféleség, Joe egy időre a levegővételről is megfeledkezett.
– Uram, talán végzett a feladattal? – legyezett az arca elé a tenyerével Wanda, mire Joe magához tért:
– Nem.. igen, persze… folytatom!
Amint elkészült, a kertbe mentek.
– Látod ott, annak a külön álló fának a körvonalait?
– Fényesen.
– Na, akkor jegyezd meg, majd megint hunyd le a szemedet, képzeld magad elé a fát, és utána képzeld el egyre világosabban és részletesebben. Az ágait, a leveleit…
– Wanda! én teljesen jól látom a leveleit! Épp ezt mondom neked, hogy minden egyes részletet ki tudok venni, és ráadásul még fénylik is!
– És honnan tudod, hogy nem csak képzeled a fényt, meg a többit?
Joe egy pillanatra elbizonytalanodott. Végül is akár tényleg lehet, hogy csak a látás utáni vágy dolgozik benne.
– Tegyünk egy próbát! – ajánlotta végül. - Az egyik ágon, ami felénk néz, van egy jobboldali gally, rajta három ép és két elszáradt levéllel. Az ép levelekhez közelebbi száraz levélen egy hernyó, vagy kukac mászik. 
– Milyen színű a hernyó?
– Azt nem tudom. – Felpattant és karon ragadta az ápolónőt: – Gyere, siessünk, mielőtt elmászik!
– Óvatosan, azt se tudom, hova lépek!
Joe egy kicsit visszafogott a lendületből, ám amennyire lehetett kiléptek.
– Ez… – kereste a szavakat Wanda, amikor Joe a kezébe tette a zöld színű kis kukacot.
– Most már érted?
– Nagyon is értem.
Elindultak, vissza a házhoz, mind a ketten a maguk gondolataiba temetkezve. Joe nem tudta, örüljön-e neki, hogy egy ilyen csodabogár lett. Azt semmiképp sem szerette volna, ha majd mindenféle kísérletezgetésnek vetnék alá, hogy kiderítsék, miképpen lett az, aki. Másrészt viszont szívesen kipróbálta volna, mire képes az új szemeivel. Mielőtt végiggondolta volna, felpillantott az útról, be a szobájuk ablakán…
… ahol Siobhan épp a ruhái között válogatva nézegette, mi az, amit még vissza tud venni. A hideg zuhany után tiszta libabőrös volt, és hát más is azt mutatta, hogy erősen fázik szegény lány. 
Joe zavartan krákogva kapta el a tekintetét, és amíg be nem léptek a házba, már fel sem mert pillantani többet.

18.

– Joe, maradj a kocsiban!
– Oké, nem is biztos, hogy ki tudnék szállni! – nyögte Joe, aki mostanra ezerszer megbánta, hogy elkönyörögte magát Siobhannal a városi kiruccanásra. Reggel még egészen jó ötletnek tűnt, hogy kettesben csavarognak egyet a városban. A kabrióval a belváros felé száguldva szédítő érzés volt látni az összefolyó fényeket. Hanem aztán ugyanúgy, ahogy a helyben forgástól, Joe ettől is úgy megszédült, hogy végül görcsös öklendezéssel szabadult meg a reggelijétől. Azóta folyamatosak a elröppenései, ha pedig épp magánál volt, az émelygése miatt kívánta azt, bárcsak inkább újra kómába eshetne. A közös bevásárlás terve tehát kútba esett. Siobhan keresett egy parkolóhelyet az Ainslie Avenue közelében, majd elsietett azzal, hogy gyorsan bevásárol.
Joe lassan jobban lett. A szédelgő émelygése lassan csillapodott, ám továbbra is egyre másra úgy érezte, tudata kilép a testéből és hirtelen madártávlatból kezdi látni a belváros bevásárló negyedét. Hamarosan ráébredt, hogy minden egyes elröppenése alkalmával madárrajok – legtöbbször a közeli tetőkről felrebbenő galambok – húznak át fölötte.
Az sem volt sokkal jobb, amikor a saját fejéből nézett ki. A delejes fények olyan sűrű szövedéket alkottak, hogy már szinte külön életet éltek: néha kígyó forma lények tekeredtek belőlük, máskor egy-egy gomolyag kivált belőle, és akár a felhők, különböző alakzatokba formálódva keltek saját útra.
Aztán ismét egy madárraj ragadta magával, majd, szinte vissza se tért, már egy egészen más látvány fogadta: most egy méhraj lehetett, ami a tudata tárhelye lett.
– Ó, kedves, te nagyon szarul nézel ki! – hallotta Siobhant valahonnan messziről, majd hirtelen visszazuhant a valóságba.
– Vigyél le a metróba… ott nincsenek madarak…
– Jó, akkor a Városi Sétapiacot kihagyjuk. Van fél órám még parkolni, addig összeszeded magad odalent, jó?
– Menjünk!
– Vedd fel a napszemüveget és kapaszkodj belém!
Olcsó, kínai vacak volt, de a célnak pontosan megfelelt.
– Nem lesz nagyon idétlen a napszemüveg?
– Nem érdekel. Inkább nézzenek hülyének, mint hogy felismerjenek – zárta rövidre a kérdést Siobhan, majd Joe hóna alá karolva segített kievickélni neki a kocsiból. Utána sem engedte el, hanem a szédelgő fiút a karjánál fogva vezette tovább. – Vigyázz, itt a mozgólépcső! 
Ahogy süllyedtek a föld alá, Joe úgy kezdte visszaszerezni a lélekjelenlétét. Ráébredt, hogy szörnyű szaga van, és úgy leizzadt, mint egy ló. A metróból felszálló, légkondicionált levegő balzsamként simogatta nem csak a bőrét, de a tudatát, a lelkét is. Végre biztonságban érezhette magát.
– Mi lenne, ha felszállnék a metróra, és a Gungahlinon meg felvennél kocsival? – vetette fel Joe. Azzal legalább egy fél óra kocsikázást megtakaríthatott volna odafent.
– Jó – kapott az ötleten Siobhan – Úgyis épp jön egy.
– Na, én erre föl nem szállok! – kiáltott fel ijedten Joe, amikor megpillantotta, mi közeledik a sínek fölött, az alagútból.
– De miért?
– Elmondjam, mit látok? Egy rohadt nagy kínai sárkányt! – Joe hiába pislogott, a befutó szerelvény helyett egy barátságosan vicsorgó sárkánygyík siklott a megállóba. Villámgyorsan kígyózó mozgással pásztázott végig a peron szélén, beszippantotta a felszállásra várakozókat, kiköpködte a leszállókat. Az emberek pontosan ugyanazzal a közömbösséggel fogadták mindezt, mintha egy normális metrószerelvényre szálltak volna fel és le. Azt is észrevette, hogy a leszállók sokkal kevesebb fényt sugároznak, mint azok, akik befelé szállnak. – Sio... Sio, ez emészti őket! Lopja a fényüket!
– Joe, te kezdesz teljesen meghibbanni! Ezerszer utaztál már metrón!
– Tudom. Azzal is tisztában vagyok, hogy kezdek meghibbanni. Viszont vagy ahhoz igazodom, amit látok, vagy simán beszívom, ha valamire azt hiszem, hogy képzelgés, miközben valóságos veszély.
– Arra viszont nem gondolsz, hogy tisztára futóbolondnak tűnsz így?
– Hát, te mondtad az előbb, hogy inkább nézzenek hülyének, mint hogy felismerjenek, nem?
– Viszont, ha mentőt hívnak hozzád, vagy rendőrt a viselkedésed miatt, akkor is lebuksz!
– Jó. Várjuk meg a következő metrót, az talán nem egy szörnyeteg lesz.
A lány bosszúsan elhúzta a száját, aztán csak rábólintott. Mást nem is nagyon tehetett volna, mivel a sárkány időközben befejezte a táplálkozást és továbbsiklott.
Várakozás közben Joe egyszerre csak megérezte, hogy figyelik. Önkéntelenül behúzta a nyakát, és lopva körbekémlelt. Majd meghűlt a vér az ereiben, amikor meglátta, ki mered rá szúrós szemekkel. A lény a szemközti alagút felől közeledett. Alig magasodott az utasok derekáig, ám két hegyes füle között egy magas cilindert hordott. Hegyes állba összefutó arca, ráncos, majdnem fekete bőre igazán gonosz kinézetet kölcsönzött neki. Amikor észrevette Joe döbbenetét, szemöldöke összeszaladt, elővillantotta hegyes, sárgás fogsorát, és immár kimondottan tülekedve igyekezett a leérkező vendégek között utat törni hozzájuk.
Joe első gondolata az volt, hogy menekülőre fogja. Ám  eszébe jutott, hogy akkor tényleg futóbolondnak nézik, és valóra válhat Sioban félelme: rendőrt hívnak rá. Így csak rászorított a lány kezére, majd a fülébe hadarta:
– El kell húznunk innen! Tudom, hogy nem hiszed, de valami veszélyesnek tűnő manó jön felénk. 
Siobhan még arra is vette a fáradtságot, hogy körülnézzen a manó után, majd megvető grimasszal fordult vissza felé:
– Ne félj, kicsi Joe, majd megvédelek téged a manóktól! Nézd, már jön is a metró, erre szépen felszállsz, én meg visszatarom tőled az összes szörnyikét, jó?
A szerelvény nagy huzatot csapva érkezett meg, majd egy fékezéssel megállt. Szerencsére most nem sárkány jött. Nyíltak az ajtók, a bemondó épp a jelenlegi megálló nevét szavalta. A kiáramló tömeg visszább sodorta a feléjük törekvő cilinderes kis rémséget.
– Te nem jössz? – Joe nem tudta, a lányt, vagy magát félti jobban a közben már egészen közel furakodott kis lénytől. 
– Tudod, nincs jegyem rá. Kocsim van, majd azzal várlak a végállomáson, ahogy megbeszéltük. Na, pá!
Szabályosan belökte őt a szerelvénybe, ami mohón rá is zárta az ajtaját.
Miközben elindultak, Joe megrettenve nézte az ablakon át, ahogy a szörny eléri a lányt, ám valamiért úgy tűnt, nem akar rátámadni. Fura mód, mintha Siobhan is észre vette volna a lényt, de aztán a folytatást már nem láthatta. Arra lett figyelmes, hogy színes fénypászmák hagyták el a testét, és olvadtak bele a metrókocsi plafonjába. Csak az első ijedtség múltával fedezte fel, hogy a kiáramlás közben nem rosszabbul lesz, hanem inkább felfrissül. Mintha fokozatosan felszabadulna a napok óta rátelepedett lidércnyomás alól. Aggodalmait, nehéz álmait kezdte feledni, miközben a metrószerelvény átszáguldott vele a fél város alatt. Úgy döntött, ezt az élményt megismétli, ezért vett még két jegyet és oda-vissza utazott még egyet. Ahogy számolta, Siobhannak nagyjából ennyi idejébe telhetett a város forgalmán elérni az utolsó metróállomást. A végállomáson leszállva mégis nagyot dobbant a szíve: A leszállók között felfedezett ugyanis egy fehér hajú, hajlott hátú, sárral lekent, majdnem csupasz bennszülöttet...
– Szia, Joe! – integetett felé Siobhan már messziről. Jókedvűnek tűnt, mint akinek elfújták a napok óta gyülemlő rosszkedvét és ingerültségét. Joe meg is jegyezte:
– Örülök, hogy jobban vagy, és bocsi az eddigi nyűglődésemért…
– Ugyan már, ne csacsiskodj – simított végig az arcán a lány, ahogy hozzálépett. Joe közben már hiába kereste az ősz abót, az eltűnt a szeme elől. – Értem én, hogy valami nagyon furcsán mész most keresztül. Ne félj, lassanként minden jobb lesz, hamarosan túl leszünk ezen az egészen!
– Valami jó hírt hallottál talán?
– Ugyan, miből gondolod?
– Hát, itt vagyunk a városban… mindenhol tévék, meg rádiók mennek. Hallottál híradót?
– Igen, hallottam híreket – bólintott rá a lány. – Láttam a fotódat is, és nincs miért aggódnod. Az alapján én se ismernélek fel. – Belekarolt Joe-ba, és megindultak a felszínre vivő mozgólépcső felé. – Gyere kedvesem, szívódjunk fel. Épp elég volt a városi kiruccanásból ennyi. Sajnálom, hogy így alakult, tényleg!
– Ugyan! Én erőltettem, és nézd; a végére egész jól bírom – bizonygatta Joe, de azért erősen remélte, hogy nem most jön a következő repülős szédülés.
– Jó, nekem az is elég, ha megmaradsz itt, a két lábadon!
Amint felértek, Joe máris érezte, hogy a bizonytalanság ismét körüllengi a tudatát. A fénykavalkádban még biztosnak mutatott léptekkel vágott át a parkolóig, és még a kabrióba is egyedül szállt be. Viszont jobbnak látta, ha most inkább hátra ül. Sőt!
– Tudod mit? Uhh, elfekszem itt hátul, és nézem a csillagokat, amíg visszaérünk a kísértetházhoz.
– Jaj, te már csillagokat látsz? Akkor mégsem vagy jól!
– Furcsa, de ha figyelek, nappal is ki tudom venni a fényesebbeket.
– Hát persze, Superman! – kacagott hitetlenkedve a lány, és bevetette magát a sofőrülésbe. A BMW pöccre indult, és egy pár másodperc múlva már a keleti főúton száguldottak kifelé. Várt még rájuk egy kis utazás, hiszen Wanda a lelkükre kötötte, hogy ne merészeljenek közvetlenül a Bruce felé elindulni, hanem előbb egy kitérő irányba haladva győződjenek meg arról, hogy senki sem követi őket.

19.

– Joe, te sem láttál egy autót sem, amelyik követne minket, ugye?
– Bocs, nem figyeltem.
– Pedig most hasznát vehetnénk a mindenlátó szemeidnek!
– Oké, de… – Joe percek óta figyelt egy apró pöttyöt az égen, ami kitartóan követte őket. Nem volt élőlény, hiszen nem burkolta be fényesség, viszont ettől még csak tovább növelte a fiú nyugtalanságát. Mégsem tett említést a lánynak a felfedezéséről. Mit is tehetett volna? Egy ilyen felhők között röpködő valamit nem tudnak lerázni. Majd a fák közé érve talán lesz esélyük. – Ha a felhőket nézem, nem ragad közéjük a képzeletem – válaszolta inkább azt, ami szintén az igazsághoz tartozott. – Egyébként nem látok olyan autót, ami ránk tapadt volna. 
– Tehát még mindig küzdesz az elszállás ellen?
– Muszáj. Gőzöm sincs, miért van ez, de olyan, mintha egy hajszállal kikötött héliumos lufi lennék, amit folyamatosan pofozgatnak. A legrosszabb, hogy sejtelmem sincs, mi lesz, ha elszakad a hajszál.
– Márpedig ez így nem maradhat – csapott a kormányra elkeseredve Siobhan. – Wanda biztosan nem enged haza ebben az állapotban, és tényleg bele fogunk hülyülni.
Joe-nak kimondhatatlanul jól esett az önkéntelenül használt többes szám.
– Valami magyarázat biztosan van rá – próbálta vigasztalni a lányt. – Ha mást nem, majd visszamegyünk a kezdetekhez a dilidokimmal, és kiderítjük, milyen gyerekkori fusztrációm miatt nem tudok a földön járni.
– Lehet, nem is kéne annyira rohannunk – gondolkozott hangosan Siobhan. – Mit szólnál, ha inkább a baleset helyszínére mennénk vissza? Mostanra megnyitották az útszakaszt. Hátha beugrik valami, vagy helyre zökken odabent, ha az új szemeddel is látod ugyanazt a környéket, amit a régivel?
– Nagyon jó ötlet! – vágta rá Joe örömmel. Maga sem értette, hogy mitől lelkesült fel ennyire, de olyan érzése volt, mintha egy régen benne motoszkáló ötletet Siobhanak sikerült volna végre szavakba öntenie. Mintha az öreg aborigin is ezt akarta volna folyamatosan a tudomására hozni.
A következő kereszteződésnél éles kanyart vettek hát, és a hegyek irányába haladtak tovább.
– A benzinből futja, de ha nem kapcsolom be a telefonomat, akkor kelleni fog a navigációd – hajított hátra Siobhan egy kesztyűtartóból előkotort térképet.
– Fox Hill felé kell mennünk – jelentette ki Joe rövid vizsgálódás után. Bár úgy érezte, akár csukott szemmel is odatalálna, a térképet böngészve hamar rájött, hogy négy keréken ez nem is olyan egyszerű. – Lomarla alatt veszünk egy balost, aztán onnantól földutakon tudunk menni. Bírja a kocsid?
– A poros utat? Majd meglátod!
– A Dog Trapon és a Cavan roadon át jutunk leghamarabb a Wee Jasperre. Ott megint egy balos, és vagy harminc mérföld kanyargás, mire elérjük a hidat…. Te, késő éjszaka lesz, mire visszaérünk!
– Mert? Sietsz valahova? – mosolygott hátra féloldalasan a lány, amitől olyan huncut kalandor kinézete támadt, hogy Joe legszívesebben megcsókolta volna. – Wanda kicsit aggódni fog, de biztos nem jelenti a rendőrségnek, hogy eltűntünk, haha!
– Egyik nő rabol el a másik után – dőlt vissza Joe vigyorogva a hátsó ülésbe. – Ó, én szegény!
– Akkor emberrablás indul! – kiáltotta Sioban és odalépett a gáznak. A BMW szilaj csikóként ugrott meg alattuk, és hamarosan már a folyóvölgyi szántók és mocsarak, tanyák és kisvárosok között száguldottak. Hamar kifogyott alóluk a betonút, ám a kis kabrió jól diktálta a tempót. Miután átkeltek egy időszakos folyó kiszáradt medre felett, aminek az aljában épp csak egy patak csordogált, egyre vadabbá vált a táj, itt már vissza kellett fogni a száguldást. Néha helyi gazdák, kirándulók terepjárói jöttek szembe, vagy épp utolérték őket. A nyomukban felvert port hamar elfújta a szél, de ekkor már látszott, miért nem túl ideális kiránduló kocsi, amivel jöttek: Az ausztrál forróság kezdte éreztetni a hatását a német csodán. Talán a szűrőt is ellepte a sok por, így a műszerfalon megjelent a piros jelzés, ami azt jelezte, ideje visszafogni a tempót, különben túlhevül a motor. Siobhan tovább lassított hát. A menetszélnek hála a forróságot mindketten jól tűrték, a bevásárlásból hozott vizet viszont így is be kellett osztaniuk, ha a visszaútra is akartak tartalékolni belőle.
Már erősen délutánba hajlott az idő, mire elérték az aszfaltozott utat. Sziklák és eukaliptusz erdők között kanyarogtak tovább, amiket a lemenő nap fénye varázslatos színekkel ragyogott be.
– Olyan gyönyörű! – fordult hátra a lány az egyik emelkedő tetejénél. – Minden sziklának más színe van… Hé, az ott mi? – intett a fejével maguk mögé, majd sietve visszafordult, hogy az úton maradjon a kocsival.

20.

Joe azonnal rájött, miről beszél a lány, amint hátrafordult, a jelzett irányba.
– Egy drón! Akkor ez volt az, ami Canberrától követett!
– Miért nem szóltál?
– Amikor észrevettem, még nem láttad volna. Még én sem tudtam kitalálni, mi ez. Úgy látom, közeledik.
– Akkor most mi legyen?
– Taposs bele!
A BMW újra megugrott, ám most veszélyesen kanyargó úton, a sziklák közt lefelé vitt az útjuk, nem a városból kifelé vezető, majdnem nyílegyenes szakaszon. Joe kapaszkodott hát és fohászkodott, nehogy a száguldásuknak ismét egy baleset vessen véget.
Még rosszabb volt azonban az, hogy a drón láthatóan simán közelített tovább, majd amikor már csak alig száz méter választotta el őket egymástól, az alján egy kis ajtó nyílt és előbukkant egy rakétákat tartó szerkezet.
– Vigyázz, ez lőni fog ránk! – kiáltotta Joe, ezt követően pedig kétségbe esve a háttámla mögé bukott.
Meredek kanyarok rángatták jobbra-balra, alatta sikoltott, csikorgott a gumi, majd egy óriási robbanást hallott maguk mögül. Fellesve látta, hogy az egyik szikla füstöl, amit az iménti kanyargással kerültek meg. Kavicstörmelék potyogott az égből, sűrűn kopogva a karosszérián és a fiú fején.
– Rohadjon meg! – visította Siobhan elől.
Épp egy egyenes útszakaszhoz értek, amin a BMW hörgő motorral száguldott lefelé, ám a végzetük így is elkerülhetetlennek látszott: A szikla mögül előbukkanó drónon még két kilövésre kész rakéta függött. Joe immár nem bukott a háttámla mögé. Látta, mit művelt a sziklával az előző robbanás, egyértelművé vált számára, hogy semmi védelmet sem jelentene a gombabőr huzatolású ülés, ha az autót találat éri. Meredten nézte hát, ahogy egy újabb kis füstcsíkot hagyva elindul a következő rakéta. Tudata kiürült, és egy idegen erőnek adta át magát…
…ami a következő pillanatban ellenállhatatlanul tört ki a szemén keresztül, eltalálta a félúton járó rakétát, ami azonnal lángoló gömbbé robbant a levegőben. A drón átszáguldott rajta, majd már indította is a következő rakétát. Az ugyanúgy járt, mint az előző, bár Joe még fel sem fogta, hogy mit tett. A drón lelassított, ismeretlen irányítója láthatóan elbizonytalanodott. Joe immár tudatosan próbált a repülő szerkezetre is ráküldeni egy újabb löketet különös erejéből, ám ehelyett ő érezte úgy, hogy egy hatalmas, súlyos ököl egyenesen az agyába pancsol. Irtózatos rosszulléttel vegyes szédülés terítette le, majd érezte, hogy minden tagjából kiszalad az erő. Még hallotta, hogy a gumik továbbra is sírnak alattuk, ahogy Siobhan igyekszik a legnagyobb sebességgel bevenni a kanyarokat. Még próbált volna szólni, hogy most már lassíthat, de már arra sem maradt ereje, hogy nyöszörögjön valamit. Érezte, hogy az az erő, ami kirobbant belőle, bizony a saját életereje volt. Hideg zsibbadás kúszott szét a húsában, a zsigerei közé, szeme előtt előbb elszürkült a kép, majd minden elsötétedett – a világ iszapszerű némaságba süllyedt.

21.

A fekete földön állt, a Kihívás Terén. Itt dől el, ki élhet tovább, és kinek kell végleg a homályba távoznia. A talaj minden irányból a tér közepe felé lejtett, egy teknőt alkotott. Minden vér, minden mágia és minden életerő oda koncentrálódott. Ők ott álltak ennek a kellős közepén. A fekete pikkelyein vörösen átizzó sárkány, és ő.
Joe megilletődve nézett magára. Mindkét tenyerébe mélyen beágyazódva, a hús és csont között egy-egy áttetsző kristály fénylett. Érezte, ahogy lüktet, pulzál benne az energia. Tudta, hogy még sok ilyen mágikus kristály rejlik a testében. És még valami más.
Önkéntelenül kezdett mozogni, amikor a sárkány, alig ötven lépésnyire tőle elkezdte felszívni magát. Tudta, hogy a mindent elemésztő tűzcsóvát, amit mindjárt kapni fog, csak akkor élheti túl, ha hagyja, hogy a testét most az irányítsa, aki ott motoszkál a tudata peremén.
Bár nem tiltakozott, a mozdulatok így is nagyon lassan bontakoztak ki. Ellenfele már az első tűzcsóváját indította felé, mire egy bonyolult mágiaszövés végén felizzott előtte a védelmező pajzsa. A sárkánytűz azzal együtt enyészett el.
Most másfajta védelmi mágiába kezdett, bár csak azt érezte, hogy a mozdulatai nyomán ujjai közé akad a láthatatlan energia, és akár egy szálat, úgy kezdi fonni maga köré. Amint elkészült, újabb mozdulatsorba kezdett, és számára értelmetlen szavak kíséretében a megszőtt mágikus hálóba csatornát nyitott, hogy azon keresztül áradjon belé az erő.
A következő tűzlabdák már nem tudták elemészteni ezt a védelmet, miközben annak rejtekében egy újabb varázslatot készített elő. Joe iszonyúan fáradtnak érezte magát, mire az izmait túlfeszítő mutatványok végére ért. Ujjai között egy láthatatlan cső materializálódott, amin keresztül át kellett áramoltatnia azt az energiát, ami egyébként a sárkány vad tűztámadásai ellen felhúzott védelmét táplálta.
Arra figyelt hát, hogy jó ütemben szakítsa meg a védelmet, és az épp felfuvalkodó szörnyetegre küldje a csövön keresztüláramoltatott varázserőt. Iszonyú nehéz volt célra tartani a csövet, szinte mintha egy vízágyút vagy egy légvédelmi löveget kellett volna kézifegyverként használnia. Ám az eredmény magáért beszélt: a sárkány a sugár becsapódását fájdalmas üvöltéssel fogadta, tüze elhalványult, és kénytelen volt menekülőre fogni. A levegőbe dobta magát, és pillanatok alatt kikerült a varázssugár hatása alól. Joe hiába próbálta követni a csővel, csak nagyon lassan bírt mozdítani rajta. Hagyta hát a támadást, és visszairányította az energiát a védőhálóba. Épp jókor, mivel a sárkány most testi valójában kezdte támadni azt. Súlyos sebeket ejtett pikkelyes testén, ahogy tépte, szaggatta a hálót, minden elszakított szál kész robbanásként hatott vissza rá, ám nem érdekelte. Úgy tűnt, nincs más fegyvere ez ellen.
Joe viszont így nem vehette vissza az energiaáramlatot, ezért a materializált csőnek sem látta már hasznát. Hagyta hát elenyészni, és egy egészen másfajta támadást készített elő. Minden azon múlt, hogy a sárkány pusztítása, vagy a saját testének felkészítése lesz-e készen hamarabb. A szörnyeteg fekete karmai már ott marcangolták védelmének maradékát közvetlenül az arca előtt, mikor végre készen állt: immár a varázserő forrását önmagába irányíthatta, és egy zöld fényű energiasugárként bocsáthatta ki a szemén keresztül. Épp, mielőtt ellensége felmorzsolhatta volna a forrást, sikerült kiszabadítania az elnyűtt hálóból, és egyenesen a szétroncsolt pikkelyek közé lőtt vele.
Elementális erejű csapást mért rá. A szörnyeteg ismét menekült volna, ám Joe immár tekintetével követte felszállás közben, így a sugár előbb átégette a meggyengült pikkelypáncélt, majd zölden izzó hólyaggá fújta fel a démoni testet. Egy pillanatig úgy tűnt, a belső nyomás szétveti, de aztán a gömb inkább magába roskadt, izzása kihunyt, a kiégetett héj pedig darabokra töredezve potyogott vissza a Kihívás Terére. Joe elállította a sugarat, a forrásból feltöltekezett, majd azt is megszüntette. Miután helyreállt körülötte a harmónia, érezte, hogy a benne lakozó másik énje is távozik. Az öreg abó lépett ki belőle, pontosan olyan egyszerűséggel, mint ahogy a metróban látta kiszállni a kocsiból. Hosszú, ősz haját, a sárral lekent hátát látta meg először, majd az öreg megfordult. Szakáll nélküli, ráncos arcában briliánsként világított a kék szeme, ahogy végigmérte Joe-t. Végül egy elismerő bólintást követően ennyit mondott:
– Ideje felébredned erre a világra, Joe. Az igazság a szellemek között vár rád, átadom, amint megérkezel. Most menned kell, nem tudlak tovább itt tartani.

22.

– Jaj, kedvesem, annyira megijedtem! – hallotta Siobhan sírós hangját, miközben lassan magához tért. Érezte, hogy egy kéz simogatja, és, hogy a göröngyös földön, a hátán fekszik. – Olyan volt, mintha… mintha…
– Kicsit kimerültem – suttogta Joe kiszáradt torokkal. – Van még víz?
– Persze. Rögtön hozom!
Joe fáradtan pillantott oldalra. A sötét út szélén állt a kabrió, motorháza alól fekete füst és gőz keveréke szivárgott elő. A kormos szélvédő arról árulkodott, korábban volt ennél rosszabb is a helyzet. A lány egy fél palack ásványvízzel tért vissza. Óvatosan megemelte Joe fejét, úgy itatta. A fiú érezte, hogy segítség nélkül talán nem is működne a dolog. 
– Az autóddal mi lett? – kérdezte, miután szomja múltával az ereje és a hangja is visszatért valamelyest.
– Valami kattant és elkezdett ömleni belőle a füst. Alig bírtam leállítani a motort. Már azt hittem, kigyullad az egész, azért rángattalak ide.
– Köszi.
Ezután mindketten hallgattak. Joe-nak annyi mondanivalója lett volna, hogy inkább bele se kezdett. Nem volt biztos benne, hogy végigtudná mesélni mindazt, amit álmában átélt.
– Hívtam mentőt – szólt végül Siobhan. – Majd azt mondom, én raboltalak el. Wanda talán így megússza.
– És hol vannak?
– Még alig tíz perce történt. Mire ideérnek, lesz az fél óra is.
– Addig leléphetnénk.
– Nem, Joe. Ezt bebuktuk. Alig van vizünk, azt sem tudom, merre járunk, hol van a legközelebb település. Egy kocsi se jár erre. A baleset óta szerintem aki csak teheti, más felé megy.
– Tényleg ismerős a hely. – Joe nyögve ülésbe tornászta magát. A lány segített neki az egyik csenevész fa törzséhez támasztani a hátát, majd felhúzott térdekkel maga is leült mellé. – Innen már nincs messze a híd. Hallom a vizet – intett abba az irányba, amerre a folyót tudta. Nem volt bizonytalan.
– Akkor sikerült pont ott szétesnie a kocsimnak, ahol a baleseted volt.
– Nem, ezt még láttam. A karambol arra tovább, lejjebb volt.
Végignézett a kisírt szemű lányon, ahogy a térdeit átkulcsolva, végtelen aggodalommal méregeti őt, és jobban szerette, mint eddig bármikor. Meg akarta nyugtatni.
– Nem tudom, mi lesz velünk ezután, de ha már idáig eljutottunk, csak körül kéne néznem. 
– Inkább pihenj! – kérte a lány újra síróssá váló hangon. – Megúsztuk azt a repülő izét, a BMW se robbant fel, ne kísértsd tovább a szerencsénket!
– Szerintem pedig pont azért élünk még, hogy a végére tudjunk járni ennek a sok furcsaságnak.
Nyögve feltápászkodott, de a rátörő hányinger miatt csak kapaszkodott tovább a csenevész fatörzsbe és mélyeket lélegzett. A lány sietve felállt hozzá, és a hóna alatt átkarolta.
– Remélem igazad van – mondta csöndesen. – Talán jobb is, ha nem maradunk a kocsi közelében. Ki tudja, mikor jön egy újabb ilyen izé.
– Drón. Ezeket valakinek távolról kell irányítania. Félek, Wanda aggodalma teljesen jogos.
Elindultak a folyó felé az úton. A bokrok egyre sűrűbben nőtték be az út szélét, immár teljesen jól kivehető volt a folyó zúgása. Alig kőhajításnyira lehetett, a bokrokon túl. Pár perc botorkálás után meglátták a feldúlt területet, a kitúrt bokrokkal. Az aszfalton még ott sejlettek a rendőrségi helyszínelők által felfestett jelek. 
– Arra menjünk – mutatott Joe a kifordult bokrok mögötti területre. Siobhan kérdés nélkül letért vele az útról, és csúszkálva-botladozva nekivágtak az egyre vizenyősebb terepnek. Nappal, kipihenten talán elkerülhették volna, hogy összesározzák magukat, így viszont folyamatosan csetlettek-botlottak, hamarosan mindkettőjük cipője az iszapszagú víztől cuppogott. A felzavart moszkitók és más rovarok felhőkben támadták őket, nem is győzték csapkodni a szúró, csipkedő sokaságot. 
– Remélem… – szuszogta Siobhan – nem kell még egy kígyómarást is beszereznem ma.
– Azt nem – állt meg Joe kifújni magát. – Viszont lehet, hogy a kifolyt vegyszerből még kapunk. 
– Akár vissza is fordulhatnánk. Nincs itt semmi.
– Ott – mutatott Joe egy pár lépéssel beljebb lévő bokor felé. – Oda akarok eljutni, valami van ott.
– Addig még egy merő híg sár az egész part! Nyakig merülünk ebbe a mérgező iszapba!
– Ha most visszafordulunk, tényleg semmi értelme sem volt, hogy eljöttünk idáig.
Csend feszült közéjük. Siobhan szája elkeskenyedett, miközben a kérdéses bokrot vizslatta a rohamosan sűrűsödő sötétben.
– Jó, te itt maradsz – szólt végül. – Átkutatom neked azt a bokrot.
Elengedte Joe-t, aki most érezte meg, hogy a saját lábán megállni is alig bír. A lány cuppogva, tocsogva, a foga közt szitkokat morzsolva indult neki a hátralévő távnak. Még oda sem ért, amikor lelkendezve visszakiáltott:
– Van itt egy felfordított fakéreg csónak!
– Nézd meg, mi van alatta!
Joe jól látta a lány elbizonytalanodását. Azt még ő sem tudhatta, miféle ocsmányságok lapulhatnak a csónak biztonságosnak tűnő üregében.
– Várj, mindjárt odamegyek.
– Maradj! Van itt egy bot, majd azzal megfordít… ááááá!
– Mi az, mi történt?
– Nem bot volt… de nem mart meg, elúszott. Tényleg ne gyere ide, arrafelé ment.
– Meg tudod fordítani a csónakot?
Joe egy cuppanást hallott, majd Siobhan hangját:
– Van alatta valami… bőrtok.
– Az lesz az! – jelentette ki Joe. Olyan biztos volt az érzésben, mint a saját nevében. – Kész, mehetünk!
– Hozzam?
– Hozzad, igen.
– Igazán romantikus lett ez az este – nevetett Siobhan, miközben újra a fiú hóna alá karolt, és cuppogva, a felzavart rovarokat hessegetve vissza indultak az út felé. – Csöpögök ettől az iszapszagú löttytől.
– És még koránt sincs vége – húzta el a száját Joe. – Nem sokára biztosan kiér a segítség, és lefogadom, hogy a rendőrségen töltjük az éjszakát.
– Ú, arról el is feledkeztem! Akkor mindenképpen le kell mennünk a folyóhoz. Ilyen mocskosan még egy rabszállítóba se szállhatok be.
Joe fáradtan nézett fel az útra, hogy felmérje, mennyi gyaloglás lehet még, mire elérik a hidat, ahol talán sárdagasztás nélkül juthatnak le a vízhez. A döbbenettől még a lélegzete is elakadt.

23.

– Úristen! – kerekedett el Siobhan szeme is a látványtól. Az út, végig a híd felől hosszában felrepedezett. A repedésekből itt is, ott is karmos hüllőlábak kapaszkodtak elő, és már vagy több tucat krokodil mászott elő a föld alól.
– Ezen az úton nem jön segítség – jegyezte meg Joe, majd amennyire csak tudta, próbálta tartani a lépést Siobhannal, aki a kocsi felé húzta, ráncigálta maga után.
– Gyerünk, Joe, ezek piszok gyorsak!
A forró, nyári éjszakában a hüllők valóban igen fürgén szedték a lábukat, épp hogy csak sikerült elérniük a kabriót, mielőtt beérték volna őket. Néhányuk szagot foghatott, mivel nem mentek tovább, hanem a BMW-t kezdték körbejárni.
Siobhan tett néhány meddő kísérletet, hogy beindítsa a motort, de amikor az egyik krokodil szinte felvetődött a motorháztetőre, abbahagyta az önindító nyöszörögtetését.
– Úgy tűnik, a folyóba is kerülhetett a vegyszerből, azért jöhetnek ki belőle ekkora tömegben – találgatta Siobhan, miközben az ülésre felállva nézte, lesz-e olyan elszánt hüllő, amelyik megpróbál bejutni a kocsijába.
– Te is láttad, hogy a föld alól jönnek, nem?
– Remélem, ezt csak olyan szólásnak szántad – hajolt a fiúhoz Siobhan, majd egy gyors mozdulattal végigsimította a homlokát: – Nem tűnsz lázasnak, de akár mérgezést is kaphattál.
– Ha mérgezés lenne, te is hallucinálnál.
– Épp egy sereg krokodilt látok az úton…
Ekkor az egyik termetesebb állat olyat lódított a kocsin, hogy kis híján mindketten kirepültek belőle. Rettegve kapaszkodtak egymásba. Gonoszul villogó hüllőszemek százai lesték, vajon lesz-e belőlük vacsora.
– Kizárt, hogy tök egyszerre és egyformát képzelődnénk.
– Na jó, akkor erről soha ne beszélj senkinek – eresztette el a lány Joe-t, az első ülés alá nyúlt, és egy akkora machatét húzott ki alóla, ami egy kisebb kardnak is beillett. – Ha ez kiderül, nem csak tíz év fegyház, de még anyám is kitagad.
– Nagyon szeretném, ha az lenne majd a legnagyobb bajunk – nyögte a fiú, miközben a szemét meresztve próbálta ismét segítségül hívni azt az erőt, amivel korábban a drón rakétáit intézte el.
Persze semmi sem történt, csupán a krokodilok kezdtek egyre akaratosabbá válni. A friss hús jelenlétét érzékelve már egymásra kapaszkodva igyekeztek a kocsiba jutni, így Siobhannak egyre sűrűbben kellett fejbe csapdosni a páncélos bőrű bestiákat. Súlyos sebeket nem tudott okozni, csak elbátortalanította őket. Viszont úgy tűnt, az éhségük győzedelmeskedik a félelmük felett. Joe próbálkozott az álmában használt mozdulatokkal is, ám a valóságban – és a bőre alatti kristályok nélkül – kudarcra ítélt kísérlet volt ez is. Végül nem pazarolta tovább az erejét fölösleges kapálózásra, hanem jobb híján az egyik fejtámlát rángatta ki az ülésből, és azzal kezdte el püfölni az egymás hátán befelé igyekvő fenevadakat. Még ez is édeskevésnek tűnt.
– Ereszd ki a kéziféket! – kiáltotta Siobhan az újabb kétségbeesett ötletét. Joe kérdés nélkül megtette, és ennek valóban lett eredménye: a kocsi oldalának nyomuló krokodilok súlyától a kis BMW arrébb lökődött, az egymásra hágó krokodilok leborultak. A pillanatnyi pihenőben azonban látták, hogy gurulásuk pontosan addig tartott, ameddig jutottak, ahol aztán egy útszéli gödörben megfeneklettek.
A krokodilok pedig buta, éhes hüllők módjára nyomultak tovább feléjük.

24.

– Biztos kipusztult a környékről az összes hal, ezek meg kiéheztek – zihálta Siobhan, csapzott haját törölgetve az arcából. – Azt hiszem, erre rácsesztünk.
– Talán nem – kiáltott fel Joe örömmel. – Ott jön a mentőautó! – mutatott a híd irányába. Siobhan zavart arcára pillantva jött csak rá, hogy a lány még semmit sem lát a hídból.
– Mindjárt kiér a hídkorlát mögül, és látod a fényszórót.
– Igen, már látom. De honnan tudod, hogy ez egy mentő?
– Látom… vigyázz!!!
A lány épp csak ki tudott fordulni a felugró hüllő támadása elől. Joe minden erejét beleadta az ütésbe, amitől a krokodil visszazuhant a többiek közé.
A veszett küzdelem folytatódott.
Joe csupán a szeme sarkából látta, amikor a mentő felkapcsolta a fényszirénát, majd a hangot is meghallotta. Az éles visítás kissé megzavarta a hüllőket, de csak a mentő közelében lévőket késztette menekülésre. A meglassult jármű az istennek sem akart odaérni hozzájuk. Viszont a Joe által látott repedések fölött simán átgurult, mintha azok ott se lennének.
– Remélem… fegyvert is… hoztak – nyögte Joe három sújtás közben. Már nagyon szédült.
A mentőautó végül jó tíz méterre akadt el tőlük a hüllők között. Egyetlen ember szállt ki a kormány mögül. Egy göndör hajú, overallt viselő nő. Joe elsőre elkeseredett, majd rögtön utána, amint felismerte Wandát, szörnyű aggodalom öntötte el. Az ápolónő azonban nem tűnt ijedtnek, inkább szörnyű dühösnek. Joe az álmából ismerős mozdulatokat látta viszont tőle, miközben a hüllők kaffogásától érthetetlen szavak kíséretében indult meg az állatok felé, amik immár nem menekültek, hanem égzengésnek tűnő dörgések mellett szétröpködtek az útjából. Az álombéli sárkánynak is súlyos csapásokat jelentő varázslatok valósággal szétrobbantották a méretes krokodilokat, a kisebbeket pedig felkapták, messzire röpítették.
A küzdelem másodpercek alatt véget ért. Joe leesett állal bámulta a haragvó félistennek tűnő nőt, majd amikor Wanda befejezte a kántálást, és elcsöndesedett a körülötte háborgó erő, végre a látvány fogságából szabadulva Siobhanra pillantott. A lányt egyenesen sokkolta az iménti jelenet. A hüllővértől csöpögő pengéjű machatét úgy szorította, hogy kifehéredett az ökle, zihálva kapkodta a levegőt, miközben a tekintete a szanaszét repült krokodildögök, és a pusztítás közepén álló nő között cikázott.
– Megsérültetek?
– Ki vagy te? – nyögte ki nagy nehezen Siobhan.
– Wanda vagyok. Nem látsz?
– Wanda?! Tényleg te vagy? Teljesen elvakít a mentőautó.
Joe csak most értette meg, hogy Siobhan szinte semmit sem látott a varázslásból, hiszen egyenesen a szemükbe világít két reflektor és a tetőn villogó fénysziréna.
Akkor lehet, hogy ő is csak képzelte az előbbi jelenetet? Lehetetlen!
– Még jó, hogy volt itt ez a pár sűrített levegős robbanópatron! – lépett oda hozzájuk Wanda, és átölelte a sokkból ocsúdó lányt. Siobhan válla felett viszont Joe-ra pillantott, és az ujját sokat mondóan a szája elé tette. Joe nagyot nyelt, majd bólintott. Rögtön megértette, hogy semmi haszna sem származna belőle, ha az amúgy is megviselt lányt további rejtélyekkel terhelnék.
– Ahogy látom, a kocsinak annyi – bontakozott ki az ölelésből az ápolónő. – Hozzátok a cuccotokat, aztán indulás!
Siobhan ezt a pillanatot választotta, hogy az egész napos vezetés, Joe támogatása és a küzdelem után bemondja végre az unalmast, és ájultan zuhanjon hanyatt. Szerencsére az ülésre.
– Gyere Joe, segíts őt átvinni! Van hátul hordágy.
Miután a belsőségekkel teleszórt úton át a mentőautóba gurították az alélt lányt, Joe még gyorsan átpakolta a kabrióban maradt néhány apróságot, a kesztyűtartóból, a csomagtartóból, és persze nem feledkezett meg a pedálok alá hullott machatéról sem.
– Az a bőrszütyő meg micsoda? – szúrta ki Wanda, amikor Joe az erősen megviselt pólója alá dugta a bokorban talált tokot.
– Majd megnézzük, ha biztonságos helyen vagyunk – feszült meg Joe állkapcsa. – Siobhan hogy van?
– Kapott egy nyugtató injekciót. Most kialussza magát, utána amit muszáj, azt elmondjuk neki.
– Remélem, addigra nekem is elmondod, mi közöd ahhoz az öreg aboriginhez, aki folyamatosan kísért a balesetem óta!
– Mi közöm lenne?
– Az apád volt? – kérdezett rá egyenesen. Napnál világosabbá vált számára, hogy a varázsló mozdulatok, az, hogy ő talált rájuk, a bennszülött felmenők, az elmúlt napok átélt misztikus látomásai és élményei mind nagyon szoros kapcsolatban állnak egymással, és Wandával. Joe érezte, hogy eddig bírta a körülötte folyó titkolózást. Vagy megtudja végre, hogy mitől vált őrültek házává körülötte a világ, vagy ő maga is megőrül.
– Majd, ha biztonságos helyre értünk, elmesélem.
– Nem! Épp elég hosszú az út a szanatóriumig.
Wanda kutató tekintettel nézett rá egy hosszú pillanatig, majd rábólintott.
– Leszíjazom a barátnődet, ki ne boruljon az ágyból, aztán indulunk. Ülj előre, hazáig mindent elmesélek.

25.

– Akkor elárulod, ki ő? – dőlt hátra Joe az ülésben, hogy a szájába tömhesse a fél marék szőlőcukrot, amit a gyógyszeres dobozból vett magához. Most neki is életmentőnek bizonyult a cukorbetegeknek szánt energiabomba.
– Nigas. Nigas Wondeerkini. De nem az apám volt, hanem a bácsikám.
– Akkor már nem él – nyammogta Joe.
– Az ő szemeit hordozod. Ő volt a balesetben elütött abó, és rengeteg munkámba tellett, mire ennyit sikerült megmentenem az örökségéből. Népem legnagyobb oltalmazója volt, igazi, beavatott sámán.
– Szóval ezért vagyok félig megőrülve? Mert a rokonod szemét kell hordoznom?
Joe érezte, hogy a harag kezd a kíváncsisága fölé duzzadni.
– Látsz?
– Egy normális szemmel is látnék, sárkányok nélkül!
– Szerintem nem cikkeznének az orvosok, mert nem volna miről, ha nem támogatja azt a műtétet az a mágia, ami a sárkányokat is látni engedi.
– Tehát a metró tényleg egy sárkány? Mikor cseréltétek ki? – kérdezte cinikusan Joe.
– Na, ezt nem vezetés közben fogom elmagyarázni. Ha beavatást nyersz, megtudod.
– Beavatást, ha! Kicsit se néznének hülyének, hogy miközben a gépészmérnökire készülök, elkezdek abó hagyományokat követni.
– Szerintem összefér.
– Mi?! A mechatronika a mágiával? Ne röhögtess már!
– Nézd, én is tudok pár dolgot, és emellett szakápolóit végeztem. Majdnem minden Oltalmazónak van rendes iskolája, munkája.
– Nem mondom, hogy utálom ezt a sok újdonságot, hogy mindenféléket látok, meg repülök álmomban, de szeretnék néha lejönni a szerről! Értesz, ugye?
– Épp ezért kéne megtanulnod kezelni ezt a beléd ültetett hatalmat. Meg aztán, lehet, hogy azok, akik az öreg Nigast kicsinálták, téged sem akarnak majd életben tudni...
– Vettem észre. Majdnem sikerült kicsinálniuk ma.
Miután röviden elmesélte, miként akarta szétrobbantani őket a drón, Wanda láthatóan igen gondterheltté vált.
– Az a baj, hogy én se tudok sokat. Egyetlen vészjelre volt ideje az öregnek, mielőtt meghalt. Ezért is adtam bele apait-anyait, hogy megkaphasd a szemét, a lelke hordozóját, hatalma legfényesebb drágakövét. Így talán megöröklöd a tudását is, és fény derül rá, miért kellett meghalnia.
– Igen, tudom, hogy az abó őseink úgy hiszik, a szemekbe költözik a lélek, és onnan megy az ősök közé.
– És amint látod, igaz.
– Biztosan. De kik akarnak kicsinálni?
– Vannak, akik a hatalmat nem úgy használják, mint az Oltalmazók, mint mi. Hanem inkább a fehér ember módjára, önző célok szolgálatába állítják és pusztítanak vele.
– Az európai mágia sem csak pusztít – vetette ellen Joe, aki elég sokat olvasott már erről ahhoz, hogy tudja, mit beszél. – A gyógyítások, a jóslások, az agykontroll, az asztrológia mind távol áll a pusztítástól.
– Nem úgy pusztít, mint mondjuk az, amit az előbb láttál tőlem. Maga a nagy egyensúly inog meg, amikor egy sötét útra tért sámán a saját előnyére kezdi el kihasználni a hatalmát.
– De te is ezt tetted az előbb, nem? Az a sok krokodil mind a te önző akaratod miatt döglött meg.
– Pont nem. A krokodilok természetes körülmények között nem kezdenek el csapatostul egy autóra támadni. Ez nagyon természetellenes viselkedés. Nem is tudom, honnan kaphattak ennyi negatív hatalmat, ami így elbolondította őket.
– Te nem láttad a repedéseket az aszfalton? Siobhan azt mondja, biztos a múltkori vegyszermérgezés az oka, meg, hogy kiéheztek a halpusztulás után és ezért indultak meg tömegesen.
– Én nem hallottam halpusztulásról. Azonban ezek a repedések… aggasztóak. Jött fel valami a repedésekből?
– Igen. Én a… bácsikád szemeivel úgy láttam, hogy onnan jönnek a vérengző krokodilok.
– Akkor onnan jött a negatív mágia. Régen itt is egy védelmező erdőség borította az egész folyópartot. Mára alig maradt belőle valami. Bárhol meg tudja nyitni egy Pusztító az utat a sötét energiák előtt. Nem láttál valakit a közelben?
– Konkrétan nem, csak miután elhárítottam a rakétákat, ájult álomba kerültem, és ott valami sárkányszerű szörnnyel kellett megküzdenem. Úgy gondolom, a bácsikád szelleme irányított, így győzhettem felette.
– Hatalmas erő lakozik benned. Másnak még egy szellem befogadása is kemény feladat lenne, te meg még harcoltál is…
– A bácsikád szemei irányítottak.
– Nehogy azt hidd. Az csak egy kapu a hatalom használatához. Az, hogy mekkora hatalmat tudsz felhasználni a természet rejtett tartalékaiból, egyedül a saját erődön múlik. És ne nevezd a szemeidet a bácsikám szemeinek. Ez már a te örökséged. Igaz, engem illetett volna, de mondjuk úgy, hogy jobb befektetésnek találtam átengedni neked, mintha magamnak tartom meg.
– Hogy tudtad volna megtartani magadnak? – nézett rá értetlenül Joe. Még csak nem is olvasott eddig ilyesmiről.
– Van egy titkos szertartás… rituális keretek között magamhoz vehettem volna, hogy enyém legyen a tudás egy része.
– Megetted volna?!
– Hát, végül is igen.
Joe percekig emésztette a hallottakat.
– Azért mégis csak jobb, hogy így hasznosítottam, nem? – próbálta oldani a helyzetet Wanda. – Igaz, mivel semmi köze sem volt az öregnek semmilyen transzplantációs programhoz, minden szálat meg kellett mozgatnom, hogy ne egyszerűen csak két üvegszemet kapj, meg egy fehér botot, hanem nekiveselkedjenek ennek a műtétnek. Szerencsére sikerült, így most már egyik dokit sem érdekli, akiknek az álcájába bújva intézkedtem, hogy miként is került sor egy olyan műtétre, amire még hosszú évekig készültek volna egyébként.
– És ezt a mentőautót honnan kaptad?
– Van egy mentős rokonom is… és eléggé valószínű volt, hogyha történik veletek valami, akkor a mentősökhöz fog befutni az első hír. Úgyhogy átvállaltam az aktuális fuvart, amikor Siobhan hívta őket.
– Félelmetes. Mintha ti a háttérből sokkal inkább vezetnétek az országban folyó eseményeket, mint a politikusok.
– Ez így van. Kénytelenek voltunk tenni valamit, mivel előbb a fehér ember a behurcolt rontásaival majdnem kiirtott minket, majd, amikor az ötvenes években az angolok elkezdték az atomprogramjukat, majdnem kiirtották saját magukat is. Tudtad, hogy alig pár száz mérföldre a városoktól készültek kísérleti robbantásokra? Az akkor élő sámánjaink minden erejére szükség volt, hogy meghiúsítsák a sikert. Ma nem létezne se Melbourne, se Sydney, ez a hely meg csak egy világító kráter lenne.
– Szóval, ha vállalom a beavatást, akkor igazából én is egy lennék az ország sorsát irányítók közül?
– Hát, eleinte csupán egy Oltalmazó tanonccá válnál. Sok tapasztalat és bölcsesség kell ahhoz, hogy az öregek behívjanak maguk közé.
– Akkor te sem vagy még az?
– Én nagyon kevés hatalmat tudok mozgatni. Az előbbi mutatvány egy nagy öreg hatalmához képest semmiség.
– Azért nekem nem tűnt annak.
– Mondtam; az elődök atombombák felrobbanását akadályozták meg! Szerinted?
– Aha, értem.
Joe megint csak hallgatásba merült. Kezdett tetszeni neki a lehetőség, hogy akár élhet is a szeme által felkínált hatalommal. Ám azért még erősen nyugtalanította valami.
– Ha ekkora erő van itt, akkor akik el akartak pusztítani, miért csupán egy drónt és pár krokodilt küldtek ránk?
– A sötétség sokkal gyengébb erőket szabadít fel, mert csupán önös érdekek szolgálatára kell. Hatalmas erők akadályozzák a harmónia felbomlását. Egyelőre. A Pusztítók ezért dolgoznak azon, hogy ezeket az erőket bomlasszák. Félek, valami nagy disznóságot terveznek, és ezért kellett Nigasnak is elpusztulnia. Ő a Waiki erdőt őrizte, ami az ősi mitológiánk szerint...
– ...az alvilágba vezető barlang bejáratát rejti. Olvastam róla. Sőt, lehet, hogy láttam is. Álmomban. És a többi öreg most mit csinál?
– Az öregek gyengék. Akik maradtak, inkább védekeznek. Nigas volt a legerősebb, de rajtavesztett. Most leginkább abban reménykednek, hogy te a fény felé indulsz el, és átveszed a helyét.
– Nem beszélhetném ezt meg velük előtte?
– Mondom, visszavonultak védekezni. Biztosan nem jelennek meg egy beavatatlan előtt.
– És hogy lehetek beavatott? Gondolom, évekig tart egy ilyen sámánszertartásra felkészülni.
– Nem éppen… van egy gyors módszer, de az eléggé primitív, ősi és brutális szertartás.
– Fájdalmas?
– Nem rosszabb, mint egy szembeültető műtét. És nagyjából annyi idő.
Joe megnedvesítette a szája szélét, majd önkéntelenül ráharapott, mialatt még egyszer végiggondolta a hallottakat:
Szóval, amibe csöppent, az Ausztrália igazi, élő történelme, és most igazából rajta áll, miként folytatódik. Nem mellékesen ezen múlik az is, neki lesz-e egyáltalán jövője itt. Tehát el kell döntenie, hogy nekilát sámántanonckodni, vagy mielőbb a lehető legmesszebb költözik Ausztráliától. Például Írországba, a nénikéjéhez.
Joe számára nem volt kérdés, mi lesz a megoldás.
– Hogy is néz ki pontosan ez a beavatás?

26.

– Tudom, hogy nagyon fáradt vagy, de ki kell tartanod! Más körülmények között több napos felkészítést kapnál, ami biztosítaná a nyugodt álomutazást, de most annyit tehetünk, hogy kibírod ébren a Woden Temetőig.
Wanda szinte folyamatosan beszélt Joe-hoz, hogy ébren tartsa. Igaz, épp csak annyira ugrottak be a Kinleyside Parkba, amíg ágyba fektették az ájultan alvó Siobhant, de már így is közel jártak az éjfélhez, és a gyógyulófélben lévő fiú mostanra ugyanúgy az ereje végén járt, mint a lány.
– Azt hittem, az abóknak külön temetőjük van – motyogta Joe félhangosan. Olyan fáradt és álmos volt már most is, hogy akár a puszta földön szíves örömest elalszik, ha megteheti.
– Van, de közigazgatás keretében oda nem temetnek senkit.
– Még neked se engedték meg, hogy eltemesd?
– Csak te tudod, hogy egyáltalán van köztünk rokonság. Ennek így is kell maradnia.
– Természetesen – ásította Joe. – Gondolom ez is a nagy eltűnési procedúra része.
– Jól gondolod. Itt a Sportaréna. Mögé állok, ott mindig van hely.
Leparkolás után a fél temetőt megkerülték, hogy a parkerdő fái között lopakodhassanak a kerítéshez. Joe-t kissé felfrissítette a Woden Park hűs levegője. Az éjszakai munkások zseblámpa fényénél búcsúzkodtak éppen, így azt még meg kellett várniuk a bokrok mögé húzódva.
– Ezek meg mit csinálnak itt éjfél után?
– Gondolom, végre befejezték a reggeli ceremóniákhoz szükséges sírgödröket.
– Hát, remélem, hogy nem a miénk lesz az egyik.
– Gyere, most tiszta a levegő!
A bokrok közül a jelképes magasságú kerítésen át egyenesen a sírok közé ugrottak. Joe a földetéréskor kicsit megszédült. Egy pillanatig úgy hitte, a fáradtság miatt. Aztán észrevette, hogy egy nem túl régen behantolt sír tetejére érkezett, ahol valami különös, hajladozó fényfüst folyja őt körbe.
– Ó, de kellemetlen! – lépett arrébb fürgén, majd még nyugtalanabbul konstatálta, hogy a fényfüst utána nyúl, mintha nem szeretné csak úgy szabadon engedni. Sőt, néhány másik sírból szintén hasonló pászmák nyújtóztak elő. Bár külsőre egyformáknak tűntek, a mozgásuk egyénileg eltért: volt, amelyik izgatottan kapkodott utána, a másik csak lustán nyújtózott felé, és olyan is akadt, amelyik szó szerint riszálta magát, mintha csak direkt a fiút szeretné elcsábítani.
– Balszerencsét hoz, ha keresztül mész a halottak sírján – jegyezte meg félig tréfásan Wanda.
– Látom. Mindenféle fénylények szipolyoznák az erőmet.
– Most ne hagyd nekik. Gyere!
A sírok közt, a körkörös utakon a temető egy másik, külső része felé haladtak. Az éjjeli őrök bizonyára a munkásokkal múlatták az időt, mert még csak távolról sem látták őket sehol.
– Eddig szerencsésen alakul – sóhajtott fel Wanda, amikor megállt egy friss, és teljesen dísztelen sír előtt. Fából készült, egyszerű fejfa jelezte, hogy egy Nigas Wonderkini nevű, ismeretlen születési idejű bennszülött nyugszik a föld alatt. – Akkor, ahogy megbeszéltük. A te dolgod annyi, hogy elaludjál a sír tetején. Én körbejárlak, és megpróbálom felébreszteni az öreg szellemét. Ha sikerül, és méltónak talál rá, akkor a szelleme elragad a világukba, és egy sámánút keretében beavat a titkaiba, kapsz totemállatot és megtanítja, hogyan használd a hatalmadat.
– Ez nem tűnik problémásnak – vont vállat Joe, és szinte ráborult a földkupacra. Úgy érezte, akár azonnal el tudna aludni, ám az ápolónője nem hagyta annyiban a dolgot:
– Hé! Le kell vetkőznöd! Szerinted ruhástól mész a másik világba?
– Mert? A halottakat is ruhában temetik! – próbált tiltakozni Joe, bár tudta jól a választ.
– Elég baj ez nekünk! Ki tudja, mekkora akadályt jelent, amikor európai mintára kapunk temetést!
– De akkor Nigas sem biztos, hogy már kiszabadult a teste börtönéből.
– Az ő maradványait hamvasztották, én pedig tettem róla, hogy urna nélkül, egyszerűen csak szórják ide a hamvait. Elég könnyű volt elérnem, amilyen sóherek a városi honatyák.
– Rendben, de azért elfordulnál?
– Normális vagy, Joe? Napokig én ápoltalak! 
– Oké, de most már látok…
– Haha, ezt a struccot! Szerinted… á, mindegy! – legyintett végül Wanda, és vállat vonva elfordult – Szólj, ha kezdhetem végre!
Joe villámgyorsan lerángatta a még mindig sáros, mocsárbűzű rongyait, és egy kupacba, a sír mellé hajigálta. Utána ismét hasra vetette magát a hűvös érintésű hantra.
– Jöhet az altató!
– Énekeljen neked az anyukád altatót! Szólítom Nigas szellemét, és ajánlom, hogy ezer mérföld mélyen horpassz, mire megérkezik! És ne feledd el megkérdezni tőle, a Waiki erdő...
Ám a továbbiakat Joe már nem hallotta. A föld langyossá melegedett körülötte, és úgy fogadta magába, mint egy medencényi csokipuding.

27.

Joe csupán néhány pillanatig hihette, hogy puha, édes álomba csöppent: máris látta magát felülről, amint pucéran, hidegtől kékülő testtel fekszik a síron. Körülötte a föld alól éles fogú kígyók másznak elő és felfúrják magukat a hasába. Tehetetlenül nézte, ahogy sorra kiszedik a belszerveit, tán még a csontjait is, hiszen az egész teste hullámzott és burjánzott a sok száz hüllőtől, majd amikor eltávoztak, a bőre kipukkadt tömlőként lelapulva maradt hátra. Joe próbált közelebb evickélni a kizsigerelt korpuszához. Így, a saját testén kívül már nem látott olyan élesen, mint a sámán szemeivel. Nagyon remélte, hogy tényleg csak álmodja a jelen eseményeket, mert iszonyú volt még csak belegondolnia is, mi lenne, ha a valóságban történik vele mindez. Hiába nézegette a környéket, a temető egyhangúságában sehol sem fedezte fel Wandát. Remélte, hogy ez is annak a bizonyítéka, hogy nem a valóságban történő dolgokat él át. Kis idő elteltével a föld ismét kivetette magából a kígyók tömegét, amik immár jóllakottan, megvastagodva másztak elő. Némelyik a szájában megfeketedett, beszáradt szerveket hozott: egy régebben eltemetett hulla aszalódott belszerveit. Ismét a testébe fúrták magukat, és Joe undorodva látta, hogy a kígyók a magukkal hozott hulladarabokat mind beleteszik, sőt, a gyomruk tartalmát is beleöklendezik. Amint elkezdte kitölteni a belsejét a hozott anyag, úgy kezdte lebegő énjét is mind közelebb és közelebb húzni magához. Joe veszettül küzdött ellene, mindenáron el akarta kerülni, hogy ez a gusztustalanság legyen az új korpusza, ám az erő ellen semmit sem tehetett.
Amint belemerült a síron fekvő testbe, meglepte őt a kín. Üvöltött volna, de a tüdeje helyén égető masszát érzett, mozdult volna, de az izmai zsibbadt darálthúsnak érződtek. Az egészen kicsi kígyók még mindig ott mozogtak benne, és éles, kemény kristálydarabokat öklendeztek belé. Az egyik még a nyelvébe fúrta be magát, és Joe-nak fájdalmas zsibbadással kellett tudomásul vennie, hogy immár a nyelvében is egy hegyikristály maradt. Mások a könyök és térdhajlataiban, a csuklójában, az ujjai végében hagytak hasonló ajándékokat. Mindegyik külön-külön fájt, és az egész teste lázas zsibbadással lüktetett. Csak nagyon lassan, mint amikor az érzéketlenné zsibbadt lábba visszatér a vér, úgy kezdte az egész testét átjárni előbb egy fájdalmas zsibbadás, majd a szinte elviselhetetlen száztű csiklandó kínja.
Önkívületben dobálta magát, és már azt se bánta volna, ha meghal, csak legyen végre vége ennek a szenvedésnek, amikor érezte, hogy egy alóla feltörő erő kimossa őt a fájdalmával együtt a szétberhelt és továbbra is veszettül rángatódzó testéből és afölött áll meg vele. Az öreg aborigin, Nigas Wonderkini fogta a vállánál fogva, és rázogatta, hogy magához térjen.
Joe első eszmélésére azt állapította meg az öregről, hogy még soha nem látta ennyire élőnek, mint most. Másodikra pedig azt, hogy ugyanolyan meztelen, mint ő.
– Ébredj, Joe! – nézett mélyen a szemébe. – Fel kell tudnod ébredned a hús kínjából, hogy a szellemvilág küszöbét átléphesd!
 Elengedte a vállát, ő pedig úgy zuhant újra a kínok korpuszába, mintha kifeszített rugó húzná oda vissza. Viszont immár nem a kíntól igyekezett megszabadulni, hanem az álomtól, amiben mindezt átélte. Hiába harapta azonban a nyelvét, kaparta, csípte a bőrét, a zsibbadás mindezekre érzéketlenné tette. Végül valahogy eszébe jutott, hogy a hipnózisból is mindig számolással hozzák ki a pácienst a hipnotizőrök. Legalábbis ezt olvasta valahol.
Alig számolt háromig – felébredt.
Nigas ott állt fölötte, a saját sírja mellett. Mindent beragyogott a reggeli napsütés, ám szerencsére csak ők ketten ácsorogtak a temetőben.
– Örülök, hogy sikerült. Kár lett volna itt elbuknod. Sajnos az unokahúgom sem tud mindent, nem tudott felkészíteni a feladatra. Most azonban kiérdemelted, hogy beavatást nyerj a magasabb misztériumokba. Gyere velem! – nyújtotta ki a kezét, Joe-nak pedig pontosan olyan nehezen sikerült feltápászkodni a földről, mint aki egy egész éjszakát töltött ágyon kívül. Azonban amint megragadta a feléje nyújtott kezeket, eltűnt a súlya, és úgy suhant fel a levegőbe, mint egy elvágott zsinórú héliumos lufi. Csak most nem egy ismeretlen táj fölött kezdett repülni, hanem az öntudatát megőrizve, a saját testében repült fel a Woden Temető fölé. A kihalt temető szélei minden irányban ködbe burkolóztak, így sem a várost, sem a benne nyüzsgő életet nem láthatta. Halott volt minden. Joe egyre inkább úgy érezte, hogy mégsem ébredt fel igazán. Mintha csak egy éberebb és valósághűbb álomra cserélte volna az előző szenvedését.
Közben viszont az emelkedésük meggyorsult, és immár a felhők magasában jártak.
– Úgy érzem, egyedül is tudnék repülni – jegyezte meg Joe, mire az öreg elengedte. A fiú örömmel nyugtázta, hogy nem kezdett el visszazuhanni, hanem az akarata szerint emelkedik tovább.
– Nagyon jó! Olyan tehetséget hordozol, amilyennel még nem találkoztam ezen a földön. Kövess hát!
Azzal széttárta karját, s mint valami vadászgép, kilőtt a felhők közé. Joe utánozta a mozdulatát, és érezte, ahogy a gondolatának engedelmeskedve teste felgyorsul, és immár ő is hasította a levegőeget. hatalmas, toronyszerű felhőt céloztak meg, és ahogy közeledtek hozzá, furcsamód egyre tömörebbnek tűnt. Amikor a felső pereméhez értek, Joe már szinte meg se lepődött, hogy a tetején, a fehér, habos dombok között egy hagyományos, fűből font falú kalyibát pillantott meg. Nigas már ott állt a bejáratában, és amikor látta, hogy Joe biztonsággal megveti lábát a felhő tetején, belépett.
– Üdvözöllek az öregek igazi birodalmában – köszöntötte a belépő fiút. – Te most az első sámánutazásodon vagy. Megjárod a szellemvilágokat, megtapasztalod a hatalmadat, amit ezekben a világokban uralsz, majd visszatérsz az élők közé, hogy tudásoddal oltalmazd a hatalom nélküli testvéreinket.
– Igen. Sok helyen olvastam már, hogy az Iruntariniák és az Eunchák világai között élünk. De akkor ez melyik?
– Most az Iruntariniák lebegnek körülöttünk, ám itt védve vagy tőlük – az öreg mozdulata nyomán kékeszöld lángok csaptak fel a kunyhó közepén kialakított tűzhelyen, és illatos füst telítette be a kicsi helyiséget. Egyetlen intéssel hellyel kínálta a fiút, aki leült vele szemben, a tűz túlsó oldalán. – Ne feledd: senki sem szövetségesed itt, mindenki az energiáidra fog pályázni, és elszipolyozzák, ha nem véded meg magad, ha nem kötsz jó szövetséget a szellemekkel, mielőtt a segítségüket kéred! Valamiért te jól ráéreztél erre, miközben teljesen tudatlanul, a szemem örökségeként átzuhantál néhányszor a világokat elválasztó hártyán.
– Ez talán apám öröksége. Neki is abó ősei vannak.
– Tudok az őseidről, ám biztos vagyok benne, hogy az erőd anyádtól származik.
– Pedig ő született ír.
– Tudom. Ennek ellenére mégis te lettél a kiválasztottam, aki tovább viheti a feladatomat. Láttad már az erdőt, ami a pusztító erőket visszafogja.
– A Waikit.
– Pontosan. A szellemvilágból nem láthattad a munkagépeket, a fatörzsekkel megpakolt teherautókat, a rengetegbe vágott utakat, a tisztásokra felépített betonházakat, üzemeket. Csak azt láthattad, hogy immár a pusztítás ereje előtörni igyekszik onnan, ahol eddig lekötve szunnyadt.
– Persze. Ott van az alvilág kapuja. Meg tudok a Pusztítókról, és az erdőirtások elleni küzdelemről. De akkor most majd ezek ellen a sötét mágusok ellen kell harcolnom?  Holdfényjárással, meg a szellemek segítségével? Ha jól tudom, a sámánok inkább a betegségeket űzték el, nem a démonokat. Meg talán át tudtak változni a totemállatukká. Meg beszéltek a halottakkal. Mint most én.
– Nem Joe, ez már tényleg a múlt – ingatta a fejét az öreg. – Mi ma már Oltalmazók vagyunk. Nem köthetnek minket a hagyományaink, csakis a természet törvényeinek megőrzése, az egyensúly megtartása vezérelheti tetteinket. Ennek érdekében bármit megtehetünk. Ha valakit kötnek a földi erkölcsök, ha valaki itt naiv, akkor úgy jár, mint én; kegyetlenül szétszaggatják az újkori Pusztítók. Tisztességes párharcban győzhettem volna, ám csak arra használták a kihívást, hogy tőrbe csaljanak. Minden szavuk hazugság, minden tettüket álnokság vezérli, ezt jól jegyezd meg! Sajnos túl jól ismernek bennünket… mert a legtöbbjük közülünk való.

28.

– Úgy értsem, a sámánok egy része Pusztítóvá vált?
– Fölöslegesnek érezték magukat, miután a fehér ember betegségeit nem tudták elűzni. Milliók haltak meg kanyaróban, himlőben, és egyetlen régi szertartás sem tudta kiűzni a bajt. A fehér ember orvosai meg csak nézték, hogyan hullnak el akár egész falvak. A fehér embernek az volt a jó, ha minél kevesebben maradunk. Utána a fehér orvosok megmutatták, hogy a gyógyszereikkel, oltásaikkal le tudják küzdeni a betegségeiket. A gépeikkel gyorsabbak, erősebbek, a fegyvereikkel hatalmasabbak nálunk. Legyőztek minket. Már csak a titkos hagyományainkban élt tovább a sámánok tudása. Nem volt becsületünk a népünk maradéka előtt. Viszont az ősi hitvilágunk hanyatlásával együtt a természet harmóniája is felborulni látszott. Ezt a hatalom nélküli testvéreink nem láthatták, mi viszont igen. Ezért váltunk Oltalmazókká, akik a szellemvilág oldaláról befoltozzuk azokat a sérüléseket, amiket önkéntelenül okoznak a fehér ember vívmányai.
– Hallottam az atomkísérletek meghiúsításáról…
– Az csupán félsikernek számít. Utána kint a tengeren, a korall-zátonyokon elvégezték az atomrobbantásokat. Fakéreg csónakokon nem tudtunk odamenni megakadályozni. Olyan pusztító energia tört ránk, ami szinte kínálta magát az önző vágyak kielégítésére. És valóban úgy tűnhetett, hogy nincs rossz hatással ránk, ha a sötét erőket használó sámánok kivívják népüknek a polgári jogokat, ha a fehér ember tudását a mi gyerekeink is megtanulhatják, ha szakmát tanulhatnak, munkát vállalhatnak, és nem csak a hadseregben.
– Ezt mind a Pusztítók érték el? De hát mi a baj ezzel?
– Mondom, úgy látszott, tudják jóra használni a sötét hatalmat. Ám az hamar elapadt, és utána kínzó éhséget hagyott hátra a Pusztítókban. És ők tudták jól, honnan és miként juthatnak hozzá további sötét energiákhoz.
– És a Nagy Öregek hagyták ezt?
– Küzdünk ellene az elejétől fogva. Ám ne hidd, hogy ez olyan egyszerű: a legtöbb testvérünk minket talál gonosznak emiatt. Gátoljuk a fejlődést, nyomorban hagynánk az abókat, és ehhez hasonló vádakkal illetnek minket. Így gyakran a saját testvéreinkkel kerülünk összetűzésbe.
– De hát tényleg akadályozza a fejlődést, ha mindent meg kell hagyni az eredeti érintetlenségében, és a fehér ember minden vívmánya rossz a szemetekben!
– Látod, milyen egyszerű összemosni a két dolgot? Már te is azt mondod, hogy haladásellenesek vagyunk, pedig nem ezt mondtam. Évszázadok óta, amióta Oltalmazók vagyunk, mi csupán befoltozzuk a haladás okozta sebeket a szellemvilágban, hogy ne okozzanak maradandó kárt. Megakadályoztuk, hogy a behurcolt állatok kiirtsák az ősi faunát. A nyulak ugyan sokan vannak, és a vadlovakat is nehéz kordában tartani, de még mindig vannak kenguruink.
– Erszényes farkas viszont már nincsen.
– Vannak, csak elrejtettük őket. Azok is azt az utat járják, mint a Nagy Öregek. Ha szem előtt maradnának, akkor az egyszerű emberek csak a káros oldalukat látnák; azt, hogy ragadozók. Pedig az igazi ragadozók a Pusztítók. Az éhségükön nem tudnak úrrá lenni.
– Én találkozhatok majd erszényes farkassal?
– Bármikor.
– És a Nagy Öregekkel?
– Csak ha maguk közé hívnak. Ám az egyirányú út. A legfőbb Oltalmazók levetik a földi terheket, és már csak a szellemvilág rejtett mélységeiből segítik a harmónia fenntartását.
– Akkor tulajdonképpen hányan vagyunk, akik még tényleg tehetnek is valamit?
– Igazi hatalommal messze földön már csak te rendelkezel.
– Ó – hökkent meg Joe. Pár pillanatig nem is tudott mit kezdeni a válasszal. – De hiszen Wanda…
– Még az unokahúgom is elég korlátozott hatalmú, őt biztosan nem választanám tanítványomul. Az ő útja ködös, bizonytalan, mert kevés ereje van megtartani a lépései irányát. Hozzá hasonlókból van pár tucat, szerte a kontinensen, de egy részük inkább elrejti a képességeit, hogy ne kelljen állandó rettegésben élniük a Pusztítóktól. Sokan sajnos nagyon hamar átcsábulnak.
– Szóval a Pusztítók sokkal többen vannak.
– Sokkal. Nagyon könnyű elhinni, hogy egy nyertes lottószelvény, néhány szerelmi siker vagy egy kiváló családba házasodás miatt megéri az önzés kútjából meríteni. Viszont utána már roppant nehéz visszatérni. A megtapasztalt hatalom örök szomjazása jut osztályrészül azoknak, akik elcsábultak.
– De az állítólag sokkal kevesebb hatalmat ad, mint a fény.
– Látom, nem érted: Te mostanra repültél, láttál ezernyi lény szemével, megsemmisítettél fegyvereket, elüldöztünk közösen egy démont…
– Az démon volt?!
– Sajnos már nem csak ott tartunk, hogy a hatásuk jön át erre a földre. Ők is megjelentek. De visszatérve; hatalmas erőket mozgattál meg eddig, és mégis, továbbra is csak egy pucér kisfiú vagy, aki a szüleivel él. Igaz?
– Hát, tulajdonképpen…
– Most, vegyük azt, hogy egy pici kis sötét hatalom segítségével megsejdítjük a jövő heti lottóhúzás számait. Ugye utána máris nem egy szüleitől függő kisfiúként jelensz meg magad előtt?
– Hú, és ehhez nem kell démonokkal megküzdenem!
– Érted már? Ezért van az, hogy akik az anyagi világban élnek, és akármennyi hatalmuk van, szinte kivétel nélkül mind Pusztítók. Nem volt velük különösebb baj egészen addig, amíg azok az atombombák fel nem robbantak délen.
– De azt mondtad, csupa olyan jó dolgokra használták fel a hatalmat, mint például a polgárjog kivívása az abóknak!
– Nem is ezzel van a baj, Joe. Hanem utána jött az iszonyú éhség. És ennek csillapítására bizony a legnagyobb hatalmú Pusztítók szövetségre léptek egymással. Azóta kell egyre elkeseredettebb harcot vívnunk velük, nehogy eszeveszett éhségükben erre a világra nyissák a Pokol Kapuját.
– Ami a Waiki erdő alatt feszül.
– Főleg ott.
– Mert? Máshol is van még kapu?
– Erről sajnos nem beszélhetek. Biztosan vannak még, ám az én feladatom a Waiki erdő megmentése, és ebbe tudlak beavatni. A Nagy Öregek titkai sajnos számomra is titkok.
– De akkor van bármi esélyem a győzelemre?
– Ha jól tudom, már meg is lelted a győzelem kulcsát.
Joe pár pillanatig tanácstalanul meredt maga elé, de aztán Nigas biztató mosolyát látva beugrott neki a válasz:
– Az a bőrtok, amit a csónak alatt találtunk?
– A tulajdonosi okirat. Ha a miniszterelnök elé kerül, az átkozott Dobkinsék örökre eltakarodhatnak az erdőségből. De már csak három napunk van, különben ratifikálnak egy törvényt, ami kibővíti az abók polgári jogait. Akkor vége az erdőnek.
– Miért lesz vége azzal, ha több joguk van a bennszülötteknek?
– Mert akkor Harley Dobkins vállalata szabadon dönthet a saját hatáskörén belül a természeti értékek felhasználásáról. Eddig az abók csak oltalom alá helyeztethettek területeket, védhettek természeti objektumokat, ám csakis az állam dönthetett a felhasználásukról. Immár az állam kész az abók kezébe adni a használatát is, és akkor nem kérdés, hogy a Pusztítók mit tesznek vele. Ha viszont tudjuk bizonyítani, hogy a Dobkins vállalat évek óta jogtalanul írtja a Waiki erdőt, és a mi családunk a jogos tulajdonos, akkor nem csak az erdőt mentjük meg, hanem a démon szarvát is letörjük végre.
– Miféle démon?! Van másik is?
– Igen. Ez még akkor kezdődött, amikor az atomkísérletek múltával a Pusztító sámánok szövetségre léptek. Egymásnak átadott hatalmuknál fogva egészen komoly világi befolyásra tettek szert. Viszont az erejük fogytával már egészen elvetemült dolgokkal is megpróbálkoztak. Például az egyik vagyonosabb cégvezetőt, Harley Dobkinst megpróbálták hatalommal felruházni. Ennek az eredménye az lett, hogy az általuk megnyitott kapun keresztül egy túlvilági entitás költözött a szerencsétlenbe. Jól jegyezd meg a démon nevét; Londaluk. Mivel tiéd a neveken keresztüli hatalom, ezzel legyőzheted, ha majd szembe kerülsz vele.
– De mégis, hogyan? A sárkányt is csak úgy tudtuk legyőzni, hogy átvetted tőlem a testem irányítását!
– Majd legközelebb is igyekszem segíteni. De mire találkoztok, lehet, hogy évek telnek el, és addigra már kitanulod a szellemvilágon küzdés fortélyait.
– Remélem. Szóval Londaluk. Ez a Dobkins is ismerős név valahonnan. 
– Jókora fakitermelő cége van, sok helyen olvashattad már ezt a nevet. A valódi nevét viszont nem ismeri senki. Így aztán őt tényleg nehéz legyőzni. Ráadásul mesterien vegyíti a démoni hatalmát a világival. Jelenleg ő mozgatja a szálakat a titkosszolgálatnál is. Alistair Crawford a végletekig elkötelezett híve, hiszen egyszerű közrendőrből tette őt a Nemzeti Nyomozóiroda titkos részlegének vezetőjévé. Ez okozta a vesztemet, és azt a sok halált, ott a folyónál.
– Akkor az sem baleset volt?
– Egyáltalán nem. Nagyon jól időzítették, hogy amikor épp a főváros felé viszem a papírt, akkor támadjanak rám. Épp eveztem lefelé a hegyi folyón, amikor a kihívást kaptam. A megtévesztett katonák a levegőből segítették a Pusztítókat, lezárták a folyót a hídnál, de mint kiderült, az a drón valami túlvilági segítséget is hordozott, hiszen a múltkor nem volt elég megsemmisítenünk az anyagi részét, utána még le kellett győznünk a benne lakozó entitást is. A baleset idején nem voltam képes azzal is törődni és az engem kihívó sámánnal is megküzdeni. Választanom kellett, és én Anas Wansukot rántottam magammal a szellemvilágba. Legalább több démont már nem idéz erre a világra.
– Ő volt az, aki Londalukot megidézte?
– És még ki tudja, hány másik démont. Bizonyosan számos tanítványa is van. Éreztem a jelenlétüket, miközben a kilőtt kamion körül felszabaduló sötétségből táplálkoztak. Az a kiömlő vegyszer hatalmas sötét energiát szabadított fel, a rengeteg halál talán örökre megfertőzte a helyet.
– Tehát csak ezért kellett meghalnia annak a kétszáz valahány embernek?
– Sokkal többnek. Az összes katona elpusztult, akik a hidat fedezték. Egy egész század. Az ő halálukat eltussolták.
– Hihetetlen.
– Ez a Pusztítók éhségének az ára. És ez az éhség mindig csak nagyobb lesz. Érted már? Ha ratifikálják azt a törvényt, és Dobkins akkor még a Waiki erdő törvényes ura, a tinta se szárad meg a papíron amikor az egész rengeteg égni fog. Előbb viszont nem, mert azzal a világi hatalmát tenné tönkre. – Nigas előre hajolt, majdnem a zöldes lángokba, úgy mondta Joe-nak: – Vidd hát el azt a papírt Howard Grant miniszterelnöknek, különben elszabadul a pokol!

29.

– Hogyan jutok vissza? – tette fel Joe a kérdést, miután végiggondolta, mit is kell tennie ezek után. Nem tűnt különösebben nehéz feladatnak eljutni a Kormányzósági Dombhoz a Woden Temetőtől, és jó esélyük volt rá, hogy némi bűbájjal simán bejuthatnak majd a miniszterelnökig is. Most azonban egy felhő tetején ücsörgött egy halott sámánnal, egy zöld lángoktól kivilágított kunyhóban, és ez így igen távol esett a valóságtól.
– A beavatásod még nem teljes. Megtapasztaltad a levegőt, kaptál útmutatást és kapsz ajándékot. Ezután a halálon és az alvilágon át kell hazajutnod.
Nigas ezzel felállt, Joe pedig követte őt. Az öreg sámán egyszerű mozdulattal a saját szeméhez nyúlt, és kifordította azokat a gödreikből. Mire azonban a tenyerébe kerültek, két smaragdkővé változtak. Ezt nyújtotta át a megrökönyödött fiúnak:
– Íme, vedd el az ajándékodat! 
– Kö… köszönöm! – nyúlt ki érte Joe, majd mégis visszahúzta a kezét: – De nem fogadhatom el. Már az igazi szeme is Wandát illette volna. Legalább ezt megkaphatná ő.
– Igazad van – mosolyodott el Nigas. – Akkor kérlek, vidd el neki!
– Rendben – vette át a két smaragdot, amik azon nyomban felszívódtak a tenyerébe.
– Majd tudni fogod, hogyan adhatod át – felelt az öreg a fel sem tett kérdésre. – Most menj!
Joe kilépett a vattapuha fehérségbe, kisétált a felhő széléig, majd cseppnyi vacillálás nélkül a mélybe vetette magát.
Halál. Alvilág.
Sejtette, hogy nehéz lesz eljutni oda, de úgy gondolta, ha elég határozottan akarja, akkor megnyílik majd a sír, amin feküdt és azon keresztül lejut majd az alvilágba.
Ám hiába koncentrált erre, a vészes sebességgel közeledő, szabályos körökből felépülő temetőben nem érzékelt semmi változást. 
Viszont most már látta a várost. A benne nyüzsgő sokaságot... és látta a göndör hajú ápolónőt, amint épp magyaráz egy fél tucat, ellenséges felállású temetőőrnek… 
…ami azt jelenti, hogy akkor ő már most a valóságban zuhan!
Hiába próbált fékezni, veszett kapálózása közben is tehetetlen kődarabként hullott tovább lefelé. Az arca előtt elzúgó szélből alig bírt levegőt venni, de mielőtt még sikíthatott volna, megérkezett – nem sokkal a frissen hantolt sír mellé.
A becsapódás fájdalma fehér kínként lobbant az agyában. Tovább süllyedt, de immár nem tudta, hogy a talajban, vízben, avagy az öntudatlanságban. Nagyon magas, sípoló hang töltötte be a fejét, majd mikor már elviselhetetlen erősségűvé hangosodott, egyszer csak elmúlt. A fájdalom is elmúlt, helyette csontig hatoló hideggel a süket csönd folyta körül. Mégsem lett öntudatlan, mert a hidegben egészen különös módon a bőrével kezdte érzékelni a körülötte lévő világot. 
Immár érezte, hogy tovább csúszik lefelé, igaz, teste megnyúlt, és sikamlóssá vált. A feje fölött léptek dübörgését érezte és valahol alatta, a mélységből, nagyon halványan, hő sugárzott fel.
Amint ezeknek tudatára ébredt, máris érezte, miként kell mozdulnia, hogy tovább gyorsíthassa a lefelé siklását. Igazán nem volt könnyű, az eleinte még esetlen vonaglását csak lassan tudta kifinomítani harmonikus tekergéssé. Használnia kellet hozzá az összes izmát, végig a hosszú, hengeres, pikkelyes testén, majd engednie kellett, hogy a föld vonzása még gyorsabb süllyedésre bírja, mintegy magába szippantsa. 
Ekkor már egészen gyorsan haladt. Végül elért egy kényelmes, föld alatti üregig, amiben, mit a strandok óriáscsúszdáján, hirtelen még gyorsabb iramra lódult. Hamarosan úgy száguldott, mint egy gyorsvonat. Érezte is a benne ülő embereket, és immár tudta, hogy a száguldás élményét nekik köszönheti. Ők táplálják megunt, kiélt, elhagyott álmaikkal, hogy aztán majd újakat szerezzenek helyette…
Joe ráébredt, hogy ő már látta saját magát korábban. Akkor megijedt a sárkánykígyótól, ami a metró helyett érkezett, most viszont ő készült megérkezni a következő állomásra.
Máris érezte, hogy hamarosan fékeződni kezd, fények közeledtek szemből…
... és felébredt.

30.

Ismerte ezt a helyet. A szürkészöld falak, a neonfényt izzadó plafon, a sarokba húzott két, egyszerű műanyag szék, mind elérhetetlen messzeségben, a sűrű, acélkék rácson túl hirdették magabiztosan, hogy innen bizony nem jut ki. Ő maga a rácson belül, egy gumimatracos ágyon feküdt. Nem volt lekötözve. Ez is gúnyos közönnyel árulkodott arról, hogy milyen kilátástalan a helyzete.
Egy napot már biztosan feküdt itt. Talán mostanra többet is. Enni kapott már többször is. Mindig ugyanazt. Betolták a tálcát, megette róla a kaját, kihúzták a tálcát.
Az ágy túloldalán a padlón a felnyitható ülőke alatti kis porceláncsészébe végezhette a dolgát. Amikor lezárt a fedőt, az automatika elintézte a többit.
Más talán tüzetesen átvizsgálta volna a rácsot, az ágyat, mindent, hátha eszébe jut valami jó ötlet, miként szabadulhatna ki. Vagy őrült edzésbe kezd, hogy ne sorvadjanak az izmai. Joe csupán feküdt a hátán, és azt a kis üvegbúrát fixírozta, ami alatt a kamera lapult. Közvetlenül a neoncsövek mellett.
Elszúrta volna? A zuhanás után itt tért magához. Eleinte pokolian fájt mindene, utána már csak a kövek izzottak és lüktettek a tagjaiban.
A kövek.
Amikor olvasott róluk, mindig valami mesés túlzásnak gondolta a sámánok bőr alá ültetett köveit. Most tessék, saját maga cáfolta meg a feltételezését. A legfájdalmasabb – és egyben legnagyobb – kristály a nyelvében csücsült, ő pedig el se tudta képzelni, hogyan fog ezzel a szájában beszélni. Az ujjai végébe ültetett kristályokat a saját szemével is látta a körme alatt, mégsem érezte, hogy különleges erők birtokába jutott. Ott is ürességet érzett, ahol korábban mindig feszült valami különleges, megmagyarázhatatlan izzás – a szemében. Immár nem látott vele különleges fényeket, sem különös figurákat, álomképeket. Vagy a csoda szűnt meg, vagy tényleg ennyire sivár volt az új lakhelye.
Az ACT javítóintézetének kórházát jól ismerhették a helyi diákok. Nem is titkolt elrettentésként, szinte minden iskolának megszervezték az intézménylátogatást. Minden canberrai tanuló tudja: ha nagy hülyeséget csinál, itt fog elsorvadni, de ha még ki is kerül, örök életére bélyeget süt rá az, hogy itt megfordult.
Joe állt már ennek – vagy egy másik ugyanilyen teremnek – az ajtajában. Tudta hát, hogy most igazán nagy slamasztikába keveredett.
De hát miért?
Azt nem gondolhatják komolyan, hogy ő okozta a balesetet. Ha drón lőtte ki a kamiont, akkor ott nyoma maradt a robbantásnak. 
Vagy direkt rá akarják kenni?
Az meglehet. Azt a drónt valakinek irányítani kellett, és a Nigastól hallottakból kitűnik, hogy akár a kormányerőket is megvezethették ezek a Pusztítók.
Akkor viszont nagy veszélyben van. És nem csak ő, de a szülei is.
“A halálon és az alvilágon át kell hazajutnod.” – idéződött fel benne, amit az öreg Nigas mondott búcsúzóul, és Joe úgy érezte, meglelte a választ arra, miért nem érzi még magát beavatva.
Haza kell jutnia, méghozzá az alvilágon át ahhoz, hogy teljes legyen a szertartás. Bizonyára az ellenségei léptek közbe, a metróban szakították félbe az alvilági útját, és most esélyt sem akarnak adni neki a folytatásra. Arra, hogy még életében hazajusson. Végül is csak három napra kell őt elzárniuk, hogy azután már visszafordíthatatlan legyen a győzelmük!
Ebbe azonban Joe nem törődhetett bele.
Első lépésként a következő ételét és italát a vécébe öntötte. A teljesen érzéketlen ápoló ezt is blazírt pofával nézte végig, majd távozott az üres tálcával. Joe olvasta, hogy a sámánbeavatások gyakori kísérője a böjtölés, ártani hát nem árthat, ha pedig eddig kábították valami szerrel, annak lassanként múlni fog a hatása.
Ezek után hanyatt feküdt a gumimatracon, és felidézte a Monte Cristo grófjától a Pillangóig az összes olyan könyvet és filmet, amiben trükkös szökések zajlottak le. Hamar ráébredt azonban arra, hogy itt, az ACT kórházában nincsenek meg azok a körülmények, amik a legtöbb ilyen sztoriban alkalmat adnak a szökésre. Például nincs társasága és nincs mozgástere. A börtön sem egy omladozó várpince, hanem egy hipermodern építmény. Az ideje pedig egyre fogyott.
A következő étkezést is kihagyta, pedig a fogvatartói láthatóan igyekeztek a kedvében járni, és az egynemű kása helyett törtkrumpli, csirkehús – persze filézett – és egy kis süti érkezett a tálcán. Miután ezek is mentek a vécébe, korgó gyomorral, de határozottan tisztább fejjel feküdt vissza, bámulni a plafont. Jóleső érzésként a régi bizsergést is újra felfedezte a szeme mögött.

31.

– Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim! – nyitott be egy öltönyös, napszemüveges férfi a szobába. Joe már azelőtt tudta, kivel hozta össze a sors, mielőtt kinyitotta volna a szemét. Uborka orr, messze szagló, bagófüstös lehelet. – Ugye megmondtam, hogy az ACT-ben fogunk összefutni legközelebb?
– Szép napot, nyomozó úr! – erőltette vidámra a hangját Joe. Furamód a nyelvében lévő kristály egyáltalán nem akadályozta a hangok megformálásában. – Ez lenne a börtönkórház? Inkább szállodának tűnik. Még a szüleim sem zavartak, pedig már legalább egy hete itt vagyok!
– Annyi még nincs, fiatalember, de még könnyen lehet sokkal több is.
A nyomozó nem nyitotta ki az ágy körüli rácsot, simán csak az egyik műanyag széket húzta közelebb.
– Akkor még csak két napja?
– Még annyi sem. De talán cseréljünk! Én kérdezek, te válaszolsz, oké?
Joe úgy tett, mint aki fontolóra veszi az ajánlatot, miközben nyugtázta magában, hogy még csak egy nap telhetett el. Tehát még nem ég a Waiki erdő. Lassan bólintott, majd megkérdezte:
– Erről se lesz felvétel, ugye?
– Nem tudsz felhagyni a kíváncsiskodással? Pedig most már biztosan tudom, hogy részemről rengeteg idő áll a rendelkezésemre, hogy megkapjam a válaszaimat!
– Szóval se szülők, se ügyvéd, se kamerafelvétel. Legalább bemutatkozna végre?
– Tudod, nyugodtan szólíthatsz Ted bácsinak. Az olyan meghitt.
– Akkor nem Alistair Crawfordhoz van szerencsém?
– Khm. Talán nem őt fogják minden rosszcsont kisfiúhoz kiküldeni – adta meg a választ kis vállvonogatás kíséretében az ügynök. Bár nagyszerűen tartotta magát, az uborkaorr enyhén lilásabb színt öltött, és az a kis krákogás is azt jelezte, hogy váratlanul érte a kérdés. Joe úgy érezte, szúrhat még egyet, hátha kap valami választ:
– Sajnos még mindig nem tudom, kik robbantották fel a kamiont. Sőt, most már azt sem tudom, ide hogyan kerültem. Úgy értem, mint beteg, vagy mint rab?
– Miből gondolod, hogy robbantás volt?
– Hát már a múltkor is terroristaként kezelt. Gondolom, ezért. Bizonyára azt gondolja, az én kezemben volt a távkapcsoló, amivel jól a pofámba robbantottam a kamiont, amikor az épp elénk ért.
– Ez vehetem vallomásnak?
– Igazából nem. Ha minden igaz, épp csak az összes osztálytársam tudja bizonyítani, hogy semmi ilyesmi nem volt nálam. Viszont még mindig nem tudom, hol találtak meg, és mire fel vagyok itt.
– Most a metró következett, ugye? Bizonyára robbanómellényes merényletre készültél, de aztán mégsem akartál hős lenni, ezért letépted magadról a ruhát, majd azt hajítottad a szerelvény elé, viszont téged már így is elsodort a szele.
– Robbantás volt a metróban? – kerekedett ki Joe szeme.
– Bizony! Sikerült! És kit találtunk ott ismét szerencsés túlélőként?
Joe nem válaszolt. Lelki szemei előtt arcok tűntek fel. Azoké, akiknek az álmaiból kapta az erőt a száguldáshoz. Most talán mind halott. Nem mert rákérdezni az áldozatokra, de az uborka orrú anélkül is folytatta:
– El kell azonban keserítselek! – vált gúnyosan szánakozóvá a hangja. – A tűzvédelmi rendszer kiválóan működött, így a lángokat is eloltotta, az ideggázt pedig kiszippantotta a füsttel együtt. Így alig voltak áldozatok. Csak a metrókezelő és pár tűzoltó kerültek kórházba. Halott meg egy sincs. Ugye milyen kár?
– Ideggáz? – nyögte Joe.
– Bizony, bizony! – bólogatott lelkesen a nyomozó. – Pont olyan, mint amilyet a kamionból folyattatok ki. Épp ezért meg kell értened, nem válogathatunk az eszközökben, ha válaszokat akarunk kapni! – állt fel sóhajtva, és az ajtó felé indult. – Szólok a kollégáknak. Addig ne menj sehova!
– Meg fognak kínozni? – ijedt meg Joe. Mivel abszolút tisztában volt vele, hogy ezeknek a megvezetett kopóknak a főnöke lehet az egyik, aki a merényletek mögött áll, nem sok esélyét látta, hogy meggyőzhetné bármelyiküket is az igazságról. Nézte a becsukódó ajtót, hallotta, amint a feje fölött szemérmesen elfordul az üvegbúra alatti kamera és ráébredt: mennie kell.
Felállt az ágyról, és lendületes mozdulatokkal forogni kezdett maga körül, miközben ütemesen dobogott hozzá. Hamarosan erre a ritmusra egy primitív dallamú, dünnyögő-perregő “rere” szöveget kezdett énekelni. Pillanatok alatt elszédült, már nem tudta, mikor fog elesni a forgás közben. Ekkor, ahogy arra az álmából emlékezett, tenyerét a feje fölött összecsapva, egy hangos “raro” kiáltást hallatott. Abban a pillanatban eltűnt alóla a talaj, és ő zuhanni kezdett a föld alá.
Zuhanását elég hamar meglassították a föld egyre sűrűbb rétegei, míg végül úgy beragadt, mintha gyorsan szilárduló gipszbe süllyedt volna.
Megint vak volt, ismét csak a bőrével érzékelte maga körül a rezgéseket. Ezek a rezgések pedig arról árulkodtak, hogy nincs egyedül. Sőt, egyre többen gyűlnek köré.
– Kik vagytok? – akarta kérdezni, de csak valami értelmetlen, elmélyült rezgés hagyta el a száját. Amúgy pedig tudta a választ. A föld szellemlényei, az Erunchiák kezdték felmérni, hogy vajon kiszipolyozható áldozatként került-e hozzájuk, vagy esetleg tartaniuk kell tőle. Joe próbálta kiterjeszteni feléjük a tudatát, és azt üzente:
– Szövetséget akarok kötni veletek!
– Mit adsz? – jött az azonnali kérdés feleletként.
Joe erre nem volt felkészülve. Mit adhatna ezeknek? Semmi sem volt nála, bizonyára még a kórházi ruhái is ottmaradtak a padlón, amint megkezdte a sámáutazását.
– Nos, mit ajánlasz fel nekünk?
– Mit szeretnétek? – kérdezte vissza, a szellemek nyelvén húzva az időt.
– Szeretjük az életet! – jött az azonnali válasz, és rögtön utána szinte mindenfelől: – Igen! Szeretjük! Imádjuk, igen, igen! – és már érezte, ahogyan tépnék-szaggatnák a mellkasa mögül az ott lüktető energiát.
– Hátrébb! – kiáltotta gondolati úton, és maga is meglepődött, milyen mély, mennydörgésszerű rezdülést okozott ezzel maga körül. A szellemlények riadtan spicceltek szerteszét.
– Te hatalmas vagy!
– Te megtisztelsz, ha szövetséget ajánlasz nekünk!
– Adj a hatalmadból, és segítünk neked!
– Adj nekünk tudást, és szolgálunk téged!
Joe ez utóbbin elgondolkozott. Végül is, ha tanít nekik valamit, az még belefér. Már tudta is, hogy mit ajánl fel. Régen sokat villogott vele, hogy anyjától egész sok mindent eltanult az ő anyanyelvéből.
– Tudok egy kicsit írül. Szeretnétek megtanulni egy kelta dalt?
– Druida nyelv! Szeretjük!
– Kérjük, ez bőkezű ajándék!
– Ezért szolgálunk téged örökké!
Joe megköszörülte a képzeletbeli torkát, hogy előadja a dalt…
...de nem jutott eszébe a szöveg. A dallam ott szaladgált a fejében, de a szavakat elfelejtette. Sőt! Hirtelen semmi, még az anya szó sem jött a nyelvére, pedig éveken át így szólította az édesanyját!
– Köszönjük, köszönjük, ez nagy tudás! Mit kérsz, mivel szolgáljunk?
– Ti elvettétek tőlem az ír nyelvtudásomat? – kérdezte elképedve Joe. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy eszébe sem jutott felháborodni, vagy dühössé válni miatta.
– Felajánlottad, elfogadtuk, köszönjük!
– Jó… – törődött bele még mindig elképedve, és csak remélte, hogy képes lesz újra megtanulni az anyjától, amit most elfelejtett. Az anyjától, aki eddigre már biztosan betegre aggódta magát miatta. – ...akkor vigyetek haza!
– Haza nem, csak a közelbe, föld alá tudunk! Csatornába vigyünk, vagy alagútba?
– Inkább alagútba.
A következő pillanatban meglódult. Érezte, ahogy az Erunchák ereje meglazítja egy irányba a föld alatti világot, ő pedig önkéntelenül csúszni kezd arrafelé. Mögötte recsegve szilárdult vissza minden, így ez a folyamatos áramlás egyre gyorsabb siklást eredményezett. Hamarosan már szinte úszott, repült a föld alatt. 
Egyszer aztán lassulni kezdett, és hirtelen megszűnt előtte a föld. Amint kibukkant a feje, visszatért a látása, majd szépen sorban minden érzékszerve visszaállt az emberi érzékelésre. Egy folyosó oldala köpte ki anyaszült meztelenül, ám amúgy sértetlenül és viszonylag tisztán.
Gyenge fények világították be a helyet, amiben csövek és vezetékek kötegei futottak, itt-ott megszakítva ismeretlen célú fémszekrényekkel. Egy erősödő, majd gyengülő dübörgés jelezte, hogy megint csak a metróhoz érkezett, bizonyára az egyik szervizfolyosóra. Kis vacillálás után elindult jobbra, remélve, hogy amíg nem talál valami rongyot, amit ruhaként magára ölthet, addig nem fut össze senkivel. A hang alapján úgy sejtette, abban az irányban lehet a közelebbi metróállomás, amerre elindult, és amennyiben az Erunchiák igazat beszéltek, és a házukhoz legközelebb tették ki, akkor a Dickson állomáson fog kilyukadni.
Úgy tűnt, őrült szerencséje van: alig néhány lépés után megpillantott maga előtt, a csövek közé gyűrve egy kék szerelőoverallt. Mármint a gyenge fényben Joe erre tippelt, ugyanis olyan vastagon fedte az olajos mocsok, hogy szinte kivehetetlenné vált az eredeti színe. Bizonyára az előző tulajdonosának nem volt gusztusa felcipelni a napfényre, vagy az első hulladékgyűjtőig, ezért hagyta itt.
A szükség viszont nagy úr, Joe tehát némi fitymálás után csak belebújt. Jókora emberről kerülhetett le a ruha, ugyanis a szárait többszörösen visszahajtva érte csak el, hogy egyáltalán járni tudjon benne. Így azonban már jóval nagyobb önbizalommal folytathatta az útját. Hamarosan meglelte a kijáratot is, ami valóban a fényes Dickson állomásra nyílt. Kívülről nem is látszott az ajtó, és bár belülről kilinccsel nyithatta, kívülről már csak egy külön erre a célra használt eszközzel tudta volna bezárni maga után. Így aztán csak behajtotta, amennyire tudta, majd szétnézett.
A vadonatúj metróállomás meglepően kihaltnak tűnt. Alig pár tucat ember lézengett odalent, és azok vizes kabátjáról Joe azonnal levette, hogy odafent szakad az eső. Az utasok elég mogorvának és sietősnek tűntek, ha valaki meg is nézte magának a szurtos szerelőfiút, hát nem sokat törődött vele. Joe egyedül egy utcazenészt látott lent, aki nem sietett sehová. Bizonyára azt is az eső verte le ide. Az idősödő úriember egy nyitott gitártok felett pengette a hangszerét, és ifjonti lelkesedéssel énekelt valami csíkos napernyőről, amit mindenképpen meg akart nyerni. Mellette ott sorakoztak a nyilvános telefonfülkék. Joe elképzelte, milyen lehetne most ezzel a háttérzajjal felhívni akárkit… és akkor belé hasított a félelem, hogy talán nem is lenne rossz végre segítséget hívni.
A rendőrséget természetesen nem hívhatja. Mást pedig csakis pénzért. Gyorsan áttúrta a ragacsos zsebeket, ám ekkora mákja már nem volt. Végül kelletlenül odasomfordált az utcazenészhez.
– Jó napot, uram! Tudna nekem pár centet kölcsönözni? Telefonálnom kell.
A lelkesen éneklő figura  abba sem hagyva az előadást, csak a fejével intett a gitártok felé, hogy szolgálja ki magát. Ekkor már egy dél-amerikai számot adott elő, de egy kicsit átköltve, az éhezők országáról dalolt.

32.

Joe irtó hülyén érezte magát. Valamikor régen, még a balesete előtt, állandóan magával hordta a mobilját. Az összes barát, haver, internetes ismerős néhány gombnyomással bármikor elérhetővé vált számára.
Most meg?
Hosszú másodpercekig fixírozta a telefon digitális billentyűzetét, mire nagy bátortalanul beütötte a felidézett számot. Pedig hányszor hívta otthon a szüleit! A körzetszám, a 262 ment könnyen, de utána…
Beírta a számot, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy otthon fogják felvenni.
De aztán nem vette fel senki. Hosszú másodpercekig kicsengett, majd egy digitális hang jelezte, hogy a hívás sikertelen volt. A következő próbálkozás előtt odalépett a telefonok melletti információs pulthoz és kikereste az anyja munkahelyi mobilszámát. A szám nem volt kapcsolható.
Növekvő nyugtalansággal erőltette az agyát, majd hirtelen beugrott neki apja mobilszáma is. Egy időben otthonról hívogatta, és egy hagyományos telefonkészüléken minden alkalommal be kellett pötyögnie, így most sikerült elővarázsolnia a régi mozdulatsort – egy, huszonkilenc, ötszázkilencvenkettő – és várta, hogy apja felvegye. Most sem járt sikerrel. Immár nem segítséget akart hívni magának, hanem megtudni, mi a fene történt a szüleivel. Amekkora slamasztikába keveredett, lehet, hogy már rég bajba sodorta őket is! Mérgesen csapta vissza a telefont, amikor a mobil üzenetrögzítőre váltott, ezzel elnyelve az egyik negyeddollárost.
Viszont immár beindult az agya, és egy másik szám is eszébe jutott, amit elég gyakran hívogatott otthonról: Siobhan pár éve még inkább volt az állandó sittere, mint a barátnője. Szülei minden alkalommal őt kérték meg, hogy nézzen rá, amikor valami okból kimaradtak estére. De máskor is számíthatott a “szomszéd nagylányra”. Ha kellett valami a boltból, ha kifogott rajta a házi feladat, őt lehetett riasztani leghamarabb.
Tárcsázta a számot, és szinte abban a pillanatban fel is vették:
– Ki az? – szólt bele egy sírós hang.
– A fiú a szomszédból – próbált meg lazának tűnni Joe, de a gyomrát egy jeges kéz markolta össze. Siobhan nagyon ki volt borulva, és ez semmi jót sem sejtetett. – Mi történt?
– Jaj, Joe, akárhol vagy, menekülj! A házatokat… feldúlták, és anyudék sehol sincsenek… elrabolhatták őket...
– Mi?! Anyuékat?!
– Igen. Téged köröznek. Rád kenték az egészet… kint vagy a neten is mindenhol, és most már jó fotókkal. Még szerencse, hogy tombol ez a vihar, így a kutya se keres… Hol vagy most?
– Őő, szerinted elmondjam a telefonba?
– Jaj, nem, dehogy! Inkább… találkozzunk ott, ahol a suli szerelmespárjai szoktak!
– Oké, de várj! A nővérkének üzenem, hogy az, amit találtál a bokor alatt, az a megoldás. El kell juttatni a miniszterelnökhöz, még ma! Holnap megszavaznak valami törvényt, akkor már késő lesz!
– Jó. Most nincs itt, mert nyomoz valami után, de hagyok neki levelet. Ó, remélem, van itt valami toll…
A telefon három pityegéssel jelezte, hogy lejárt a bedobált pénz.
– Sio, legyél nagyon óvatos! Ezek ki akarnak csinálni minket!
– Tudom. Rohadékok. Joe, vigyázz magadra!
– Szeret...
A vonal megszakadt.
–...lek.
Az utcai zenész időközben abbahagyta a gitározást, hiszen a kutya sem figyelt rá. Rosszallóan nézett Joe-ra, bizonyára sokallotta az aprót, amit kivett, és erre azt kell hallania, hogy randit beszélt le a csajával. Az tisztán látszott, hogy nem fog kapni újabb marékkal.
Joe indult volna, hogy mielőbb az utcára jusson, hiszen itt a föld alatt bezárt vadnak érezte magát, de ekkor a háta mögött megcsörrent a telefon. Joe ledermedt. Hirtelen nem tudta, hogy megforduljon, vagy futásnak eredjen. Aztán a következő csörrenésre megfordult. A digitális kijelzőn ott virított az 129592 számsor. Az apja hívta!
– Halló? – kapta fel a kagylót a következő csörrenésnél.
– Te vagy az, bikfic? Jól eltűntél pár napja!
– Igen, apa, bocs – nyögte Joe, minden lélekerejét beleadva, hogy eljátssza a naiv kisgyereket. Bár az apja hangját hallotta, nem volt kétsége afelől, hogy valami digitális trükkel van dolga. – Le kellett lépnem egy időre.
– Értem. Majd itthon anyáddal együtt megbeszéljük, jó? Megyek érted. Hol vagy most?
– Itt, a Flemingtonon – hazudta megremegő hanggal. – Anya hogy van?
– Jól. Elment vásárolni, de hamarosan itthon lesz. Ő is nagyon fog örülni, hogy végre előkerültél. Várjál, mindjárt elugrok érted!
– Rendben. Várlak.
Remegő kézzel tette vissza a kagylót, és amikor a zenészre nézett, az egyenesen a plafonra mutatott. Fölöttük egy kamera függött, ami most egyenesen Joe-ra meredt.
Francba! Semmi időt sem nyert a hazugsággal, pontosan tudják, hogy hol van!
Immár meg sem próbálkozott a mozgólépcsővel. Lélekszakadva rohant vissza a szerelőfolyosó irányába. Az emberek értetlenül néztek utána, de szerencsére nem akadályozták. Még a sarokig sem ért, amikor utolérte egy harsány kiáltás, ami megállásra szólította fel. Amikor bevetette magát a behajtott ajtón, eldördült az első lövés. Berúgta maga mögött az ajtót, majd rohant tovább. Nem tudhatta, mekkora akadályt jelent nekik az, hogy kívülről nincs kilincs azon a vékony ajtón. Arra pedig esélye sem maradt, hogy most sámánutazásba kezdjen. Nem jutott haza, nincs meg a beavatása. Könnyen lehet, hogy egy életre elszúrta...
Hirtelen mozgást érzékelt maga előtt is. A vér meghűlt az ereiben. Utána még nagyobb megrökönyödésére rájött, hogy mit lát a gyenge fényben maga előtt ugrálni.
Jó húsz lépésre a cilinderes kis kobold integetett neki veszettül, amelyik pár napja, amikor Siobhannal szöktek ki várost nézni, még igen ellenségesen indult meg felé. Most lelkesen jelezte, hogy kövesse.
– A Red Hillre kell mennem! – kiáltott oda neki, majd futva utána indult. Úgy döntött inkább megbízik ebben a kis szörnyetegben, mint a fegyveres üldözőiben. Mögötte újabb lövések csattantak, majd hallotta, ahogy valakik kirúgják az ajtót, rövid utasításokat váltanak, majd felé kiáltanak. Ő ekkor érte el a helyet, ahol a kobold állt az imént. Most egy folyosó nyílt ott balra, amibe gondolkodás nélkül bevetette magát.
Ez a járat inkább tűnt ősi, terméskövekből kirakott falú csatornának, mint bármiféle folyosónak a hipermodern metróban. Ettől függetlenül kissé meghajolva még egészen gyorsan lehetett benne közlekedni, és úgy tűnt, ezen az úton a zsarukkal szemben is sikerült egérutat nyernie. Joe futott, amíg bírta szuflával, de aztán hamarosan csak meg kellett állnia, hogy kifújja magát. Amíg erőt gyűjtött a folytatáshoz, azért felfedezett pár furcsaságot maga körül:
A falakból itt is, ott is gyökerek lógtak ki, pedig jó tucatnyi méterre kellett lenniük a föld alatt. A gyenge félhomályt a kövek illesztésein becsillanó napnak köszönhette, pedig erre még kisebb volt az esély. Lábai alatt kis csermely csordogált, a falakon dúsan tenyészett valami lilás fényű gomba, és rajokban lepték a mindenféle világító bogarak. Mielőtt azonban tüzetesebben megfigyelhette volna bármelyik furcsaságot is, a kis cilinderes visszatért, és igen igen rosszalló képpel sürgette a továbbindulást, Joe pedig inkább nem ellenkezett.
Sokáig mentek így, néha egészen hihető járatokban, csövek mentén, természetesnek tűnő barlangokban, majd házak pincéin keresztül, máskor teljesen meseszerű helyeken: régi, fa dúcolású szénbányák járataiban, rozsdás csilléket kerülgetve, kék fényű gleccseralagutakban, kristályfényű cseppkövek alatt... míg végül egy csatornafeljárónál véget ért az út. Időközben a kis csermely egészen bő patakká duzzadt, ami a mezítláb caplató Joenak egyáltalán nem esett jól. A köveken, törmeléken tapodva örült, hogy még megúszta komolyabb sebesülés nélkül. A feljáró kerek betonfalán szó szerint egy zuhatag ömlött alá. Akármilyen vihar is tombolt fent, szinte hihetetlennek tűnt, hogy ennyi csapadékot hozzon magával.
A cilinderes vezető eddigre felszívódott, így Joe végre rendesen kifújhatta magát. Felsandítva látta, hogy legalább tíz méteres magasságba kell majd felkapaszkodnia. Megrángatta, majd miután eléggé biztonságosnak ítélte meg a betonfalból kiálló vasfokokat, elkezdett rajtuk felmászni. Odafent az egész hátát neki kellett vetnie a csatornafedélnek, hogy ki tudja tolni. Olyan vízáradatot kapott cserébe a nyakába, ami majdnem lemosta a vaslétra tetejéről a mélybe. Már a mocskos overalja is kezdte visszanyerni az eredeti színét. Odakint fütyülve visított a szél, egymást érték a mennydörgések, és záporozott az eső. Mindezek ellenére ki kellett másznia innen. Siobhan ebben az időben várja fent a Red Hillen, a Szerelmesek Sziklájánál.

33.

Siobhan pontosan ott állt, ahol elképzelte.
Miután kimászott a csatornából, Joe örömmel látta, hogy arra az aszfaltútra jutott, ami egyenesen a természetvédelmi területre vezet fel. Most, a viharban szabadon szakadt le az esővíz a vörhenyes sziklákkal tarkított domboldalon. Joe ennek ellenére egyenesen nekivágott a teteje felé. Úgy gondolta, a fákkal ritkásan benőtt dombot még mindig jóval gyorsabban megmássza, mintha a lusta kanyargású szerpentint követve vág neki. A szél néha feldöntötte, métereket csúszott vissza, de azért viszonylag hamar megtette az utat. Közben észrevette azt is, hogy a cudar idő ellenére itt is, ott is drónok küzdenek a levegőben maradással. Nem volt kérdés, ki után kutattak. Joe még két viharsast is felfedezett az egymást kergető felhők között, akik viszont fennkölt nyugalommal uralták a levegőeget. Nem sok ideje akadt azonban csodálni őket, hiszen a drónok bármelyik pillanatban kiszúrhatták maguknak, és itt, a vizes, nyílt domboldalon kiváló célpontot nyújtott.
Alulról érte el a Szerelmesek Szikláját, ami nem volt több, mint egy kis kiugró perem, ahol kényelmesen meg lehetett állni kocsival, hogy aztán itt ölelkezve csodálhassák meg a naplementét, vagy a csillagokat a párocskák. Most azonban csak egyetlen vörösloboncú lány ázott kitartóan egy semmirevaló esőköpeny alatt. A felfelé vezető utat kémlelte és próbálta megvetni a lábát a dühöngő viharban.
– Siobhan! – kiáltott oda neki Joe, ám hangját elsodorta a szél. – Siobhan, itt vagyok!
Megújult erővel kapaszkodott fel a sziklán, majd végre hallótávolságba került:
– El kell tűnnünk innen! Drónok köröznek a fejünk felett!
Siobhan megpördült, egy gyors mosolyban kimerült a viszontlátás öröme, majd azonnal a fellegeket kezdte vizsgálni.
– Nem fogod látni – ragadta meg a kezét Joe. – Van itt a közelben egy kávézó, ott lesz tető felettünk.
Futva indultak meg. Joe-nak már mindene remegett. Ki tudja, mikor evett utoljára, és már órák óta csak menekült. Legalább szomjúság nem gyötörte. Elég volt kinyitnia a száját, hogy kortyolhasson az esőből. Az aszfaltúton is patakokban szakadt le a víz, bár Joe mezítelen lába mostanra érzéketlenné zsibbadt a megpróbáltatásoktól.
A Lookout kávézó igazából a dombra vezető autóút egyik pihenőhelyéhez tartozott. Hosszú parkoló, egy töltőállomás vette körbe. Maga az épület igazán futurisztikus képet nyújtott kidudorodó ablakaival és a lapos tetőteraszával. Mint egy UFO-leszállóhely irányítótornya.
A kávézó természetesen zárva volt, ebben az ítéletidőben senki se jött fel kinyitni. Csak a jó félméternyire kiugró ablakok alatt, a bejáratba húzódva kaptak némi védelmet az eső és a szél elől. A közelben újabb villám csapott be, az ezt követő dörgésben Joe és Siobhan csak nézhették egymást kézen fogva. A lány arcán a megkönnyebbülés és az aggodalom grimaszai szaladgáltak, ezer szónál többet mesélve a benne tomboló érzelmekről.
– Mondd, tudtál beszélni Wandával? – tette föl Joe a legsürgetőbb kérdését a dörgés elültével.
– Dehogy! Még jóval korábban beleolvasott abba az iratba, utána elrohant. Azt mondta, nyomozni. Csak egy levelet írtam, benne azt, hogy hol találkozom veled, meg amit a telefonba mondtál.
– Képzeld, utána valaki az apám telefonjáról, apám hangján visszahívott és rá akart venni, hogy várjam meg. Most már ebben sem bízhatunk.
– Nem is fogunk. Amióta azzal gyanúsítottak meg, hogy a kínai bevándorlás elleni tiltakozásul a Capital Hill ellen készülsz robbantásos merényletre, már bármilyen szemétséget el tudok képzelni róluk.
– Ez megy rólam a tévében?
– Meg, hogy közöd lehetett a másik két robbantáshoz. A hírekben már az van, hogy a házatokban kész bombagyárat találtak, ezért letartóztatták a szüleidet, de anyuék egyetlen rendőrautót se láttak! Percekkel korábban még telefonon beszéltek, anyád épp szervezte az ismerősöket a felkutatásodra, hiszen tudod milyen, még egy elveszett kiskutyáért is kész mentőcsapatot indítani, szóval rá öt percre meg szétrobban szinte a házatok, és mire anyuék átszaladtak, már sehol senki?! Elrabolták őket, nem volt ott semmi házkutatás!
– És az egész mögött egy átkozott fakitermelő cég áll!
– Azokról is érdekes dolgokat olvasni. Wanda kért, hogy nézzek utána, ezért volt bekapcsolva a telóm, amikor hívtál. Állítólag az általuk birtokolt erdőkben alig folyik erdészeti munka, viszont mindenfelé lezárt területeket tartanak. A konteós blogokon titkos katonai kutatóbázisokról írnak és egyértelműen nekik tulajdonítják a kamionból kifolyt mérget is.
– Azt mindenesetre magyarázná, hogyan tudta zsebre tenni az egész belső elhárítást ez a.... ez a Harley Dobkins… – Joe a homlokára csapott: – Tudom már, honnan ismerős a név! Apám mondogatta kisgyerek koromban, hogy de jó lett volna, ha belőle lesz Dobkins! Merthogy a nagyapám testvérét örökbe fogadta az a kőgazdag család, míg az én nagyapám az állami intézetből állandóan visszaszökdösött a nomád családjához… akkor én tudom a nevét!
– Ez igazán nagyszerű Joe – húzódott közelebb a lány –, de mikor fogsz végre megcsókolni?
– Jaj, Sio, olyan mocskos vagyok, hozzád sem érek – húzódott hátrébb Joe.
– Lehet, hogy büdi vagy, de legalább melegítesz! – bújt hozzá csak azért is, majd a fülébe súgta: – Ne tudd meg, hogy kiakadtam, amikor Wanda nélküled jött vissza.
– Nem hangzott jól, hogy otthagyott a temetőben? – mosolyodott el Joe, miközben esetlenül átölelte a szanaszét ázott lányt.
– Képzelheted! Hozzá se szóltam miután… miután… Te, lehet,hogy beindítottuk a riasztót! Ott az a piros led elkezdett villogni!
Joe benézve az üvegajtón azonnal átlátta, mi a helyzet:
– Ez kamera, nem riasztó. Most csekkoltak le minket.
Villámként csapott bele a gyanú, hogy talán nem a kávézó tulajdonosa ennyire kíváncsi. Kilesett a bejárat alól az esőfüggönyön túlra, és már látta is a zuhanórepülésben közelítő drónt. Megragadta Siobhant a grabancánál, és vele együtt vetődött oldalt, a földre.

34.

– Te whakangungu rakau! – kiáltotta Joe, még a levegőben, és a következő pillanatban fényes lobbanás borította el mindkettőjüket. Törmelékdarabok és füst gomolyogtak utána, de semmi sem érte el, hanem mint egy gömb, fogta körbe őket egy ezredpillanatig. Utána ez megszűnt, és az izzó levegő úgy csapta fejbe, mintha forróvízzel töltött lufiktól két oldalról egy időben kapott volna be két pofont.
Joe pár pillanatra teljesen megsüketült a légnyomástól, majd elkezdett a fejére záporozni a törmelék. Közben a hallása visszajött ugyan, de rögtön azt kívánta, bárcsak ne így történt volna. A kávézó riasztója ugyanis most már bekapcsolt, és iszonyatos szirénázással adta a világ tudtára, hogy komoly atrocitás érte. Ahol az előbb még az ajtó állt, ott most egy szakadozott szélű lyuk tátongott, néhány helyen még lángolt is a fa utánzatú műanyag ajtókeret-maradék. Az ablakok több helyen kitörtek, de a pontos károkat nem volt idő felmérni. A drón, ami a múltkorihoz képest sokkal nagyobbnak és kerekebbnek tűnt, épp megfordult, hogy újabb támadásba lendülhessen.
– Befelé! – rángatta fel a földről a sokkos állapotba került lányt, és maga után vonszolva a kávézóba rontott.
Odabent a plafonból szintén dőlt a víz, az automata tűzoltó berendezésnek köszönhetően. A fiút most ez zavarta legkevésbé. Sietve húzódott a tetőteraszra felvezető csigalépcső oszlopa mögé, hogy az odakint keringő gyilkológép elől fedezékbe jussanak. Siobhan még csak most kezdett ocsúdni a dermedtségéből.
– Ez sokkal nagyobb, mint a múltkori – visította rémülten, hogy túlkiabálja a veszett szirénázást. – Láttad? Tele van rakétákkal!
– Láttam – kiabálta vissza Joe. – Maradjunk csöndben, mert hang alapján is bemérhet minket!
A lány innentől mukkanni sem mert.
Úgy tűnt, patthelyzet alakult ki. A drón nem kezdett el vaktában lövöldözni, hanem módszeresen körbelebegve igyekezett meglelni a célpontjait. A benti kamerát sikeresen szétlőtte az előző találatával, és úgy tűnt, a tűzoltó szerkezetből folyamatosan zuhogó víz erősen korlátozza szenzorjait. A sziréna a hang alapú tájékozódását akadályozhatta, mivel percek teltek el anélkül, hogy a tucatnyi rakétájából akár egyet is elindított volna.
Joe eközben veszettül törte a fejét, mit is tehetne. Az előbb önkéntelenül varázsolt, amikor az ősi nyelven védőburkot parancsolt maguk köré. Hiába értette azonban, hogy mit mondott, nem tudta volna felidézni, sőt, újabb parancsok sem jutottak eszébe.
Valami olyanra volt szüksége, ami szinte alap képességeként működik, ahogy régen, a beavatása előtt, az elszédülős repülései. Bármi jól jött volna, amivel legalább a menekülésüket lehetővé tenné: eltérítheti a drónt, vagy legalább a lövedékeit tudná semlegesíteni...
Joe-nak ekkor eszébe jutott a sas pár, akiket idefelé jövet látott. Behunyta hát a szemét, és igyekezett átadni magát a jól ismert szédülésnek. Az úgy tört rá, mintha régóta csak arra várna, hogy színre léphessen. Joe kiszédült a valóságból, majd szinte azonnal ott érezte magát fenn, magasan, a vihar szívében. Viszont most uralta a helyzetét, nem csupán tehetetlen szemlélője volt az eseményeknek. Elsőként a Lookout épületét kereste meg. Minden nehézség nélkül rávette a viharsast, hogy arrafelé vitorlázzon, Joe pedig pontosan tudta, merre kell elindulnia. Egy perc sem telt belé, és már alatta lebegett a fekete, ovális alakú drón, amint módszeresen, fel-le szitálva detektálta a célpontját. Joe egy hirtelen ötlettel lecsapott rá. A sas gyilkos ösztönei egy tökéletes zuhanórepülésben keltek életre, a végén pedig a kieresztett karmok hatalmas ütést mértek a drón fekete borítására. Bizonyára mindez nem sikerül, ha gép nem minden szenzorjával azon van, hogy az áldozatait felfedezze. Bizonyára még a váratlan támadást is korrigálni tudja, ha nem épp egy vihar tombol körülötte. Valószínűleg még így is megúszta volna pár karcolással a parkoló aszfaltjára koppanást, ha nincs egy egész fegyverarzenál élesítve az alján, kilövésre készen. Így azonban Joe azt érezte, hogy a becsapódás után alig néhány szárnylendítést követően egy forró förgeteg löki őt a magasba. A lökődéstől kiesett a sas tudatából, ismét a lépcső alatt ölelte a remegő Siobhant, és csak úgy záporozott a fejükre a sok vakolat és törmelék.
A robbanástól kis híján az egész épület összedőlt. A szirénázás torz hangú nyekergésbe váltott, majd megszűnt. Hatalmas, fekete füstfelhő bodorodott az ég felé odakint, a parkolóban, ahol még az aszfalt is égett. Joe a félig leomlott falon keresztül azt is látta, hogy a töltőállomás egyszerűen eltűnt, a helyén mélyedő, lángoló katlan pokoli hőséget sugárzott felé. Az a füst nem csak bodorodott, de kezdett formát ölteni, és valami nem evilági gonoszságot sugárzott. Joe tudta, hogy akármi is materializálódik belőle, az hozzá jön. Kihívást kapott, ami elől nem menekülhet.
Siobhan viszont igen!
– Sio, itt az egyetlen lehetőség! – hajolt oda a lány füléhez. – Menj, hozz segítséget!
– Ne maradj itt! Ez valami démon.
– Hát te is látod?
– Hogyne látnám! Ott áll a füstben.
Mostanra valóban jól kivehetővé vált egy szarvakat viselő, éjfekete emberforma, ami az épület magasságával vetekedett. A szemei helyén pokoli zsarátnokok rőt izzása tört elő.
– Ez értem jött. Én feltartóztathatom, de ha nem mész segítségért, akkor mindketten itt pusztulunk a végén. Indulj!
Siobhan bólintott, majd egy suta puszit nyomott Joe szájára.
– Tarts ki!
Remegő botladozással indult neki, pontosan az entitástól ellenkező irányba, le az egyik domboldalba épített lépcsőn. Csakhamar eltűnt Joe szeme elől.

35.

A vihar, ha lehet, még vadabbul tombolt, mint eddig. A fiú a korlát maradékába kapaszkodva küzdötte fel magát a tetőteraszra, ahol a robbanás összetörte a padlóhoz rögzített asztalokat, egy kupacba vágta a székeket és nagytakarítást végzett az ide ültetett növények között.
Joe úgy döntött, nem ad esélyt a szörnynek, amint megpillantotta, minden erejét a szeme mögé gyűjtötte, hogy egy ahhoz hasonló csapással intézze el, mint amivel a rakétákat hatástalanította a múltkor:
– Pusztulj, Londaluk! – üvöltötte a füstlény képébe. Érezte, ahogy az erő kilövell a szeme mögül, de nem történt semmi különös. Hacsak az nem számított, hogy az eddig csupán céltalanul pásztázó tűztekintet hirtelen rászegeződött. Joe halk nyögéssel vette tudomásul, hogy a terve nem vált be, és sietve kezdett az álmából ismerős mozdulatokba. Érezte, ahogy meglódul körülötte az erő, de mielőtt bármiféle támadó varázsba formálhatta volna, a démon egy egyszerű legyintéssel elsöpörte a keze közül.
– Te whakangungu rakau! – kiáltotta ekkor kétségbeesett sietséggel, és éppen jókor aktiválta a védőburkot maga körül: a démon egy füstlövedéket küldött felé, ami így szétoszlott a smaragd izzással felvillanó védelmén, ám ki tudja, mit tett volna vele, ha ez nincs.
Joe érezte, hogy ha az erőt hívó mozdulatait használja, még egy ideig fent tudja tartani a varázst, ezért késlekedés nélkül elkezdte a mágikus táncot. Hanem a démon egyszeriben megvadult, és olyan ütemben kezdte füsttel és lánggal ostorozni a tetőteraszon táncoló fiút, hogy az szinte ki sem látszott a támadások alól. Joe sejtette, hogy ellenfele így akarja elejét venni annak, hogy a védelméből bármiféle támadást indíthasson, de az igazat megvallva ötlete sem volt arra nézve, mit tehetne egy ekkora démon ellen. A sárkány ellen volt ideje erőt gyűjteni, varázst formázni, most viszont ijedten látta, hogy minden igyekezete dacára még az őt védő smaragdburok is egyre szűkül körülötte. Nem tudott annyi energiát visszapumpálni bele, mint amennyit Londaluk pusztító csapásai elvettek belőle.
Mit is mondott Nigas? Hogy biztosan lesz ideje felkészülni a harcra Londaluk ellen? Hát ezt nagyon benézte az öreg! Hamarosan elfogyott az erő a környezetéből, és immár – mint anno a sárkányt rejtő drón ellen – a saját életerejét kezdte felemészteni.
– Nigas, most kéne, hogy átvedd! – nyögte félhangosan, amikor a tánc már kezdett izmait tépő önemésztéssé válni.
A következő pillanatban Joe csak annyit látott, hogy a viharfelhők rétegeiben rés támad, amin át lesüt a déli napfény, és egy szélsebes entitás suhan rajta keresztül lefelé, egyenesen a füstdémon kellős közepébe. Szinte ellenállás nélkül átszakadt rajta, majd egy kis ívelés után megállt a levegőben. Joe Nigas ragyogó fénytől övezett alakját látta, amint egy fekete kígyószerűséget szorít a két kezével, majd a föld felé villant a kettősük, és egy fülsiketítő csattanással eltűntek a föld alatt.
A fiú tátott szájjal nézte a történteket, és azt sem vette észre, hogy a védőburka semmivé foszlott, amint abbahagyta táncát. Arra eszmélt, hogy egy elkínzott üvöltést hallatva az emeletes füstszörny összetöpörödik, és az elhamvadó lángok közül egy igen megviselt emberforma vánszorog elő. Majd összerogyott a döbbenettől, amikor ráébredt, ki az az ismerős figura: Az apját látta összeégve, kiégett, megpörkölődött ruhákban felé sántikálni, miközben próbálta túlkiabálni a vihart:
– Joe! Jaj, kiskrapek, szörnyű volt! Ez a… szörnyeteg teljesen átvette felettem az irányítást… ha nem szabadítasz meg, biztosan elemészt…
– Apám sohasem hívna kiskrapeknak! – kiáltotta vissza Joe, miközben a fejét rázta, hogy szabaduljon a látomástól. Ám az makacsul kitartott.
– Pedig én vagyok az, Lucas Scarrey, gyere, tapogass meg, ha nem hiszel a szemednek!
– Lucas Scarrey vagy, az igaz, de nem az apám! Nincs hatalmad fölöttem, Lucas Scarrey, vagy ahogy a világ ismer, bácsikám, Harley Dobkins!
Ez végre hatott. Joe szeme előtt szétfolyt az elkínzott apja képe, és immár egy igen mérges tekintetű öregúr álldogált alatta egy szál semmiben. Fenyegetőn emelte az ujját a tetőterasz felé, és rekedtes hangon felrikácsolt:
– Márpedig jobban tennéd, fiacskám, ha mielőbb azon lennél, hogy rendbe tegyük, amit elrontottál a kotnyeleskedéseddel, különben legközelebb szó szerint apád lenyúzott bőrébe bújok majd!
Joe-t szíven ütötte a felismerés, hogy az előtte álló tényleg zsarolhatja őt. Hiszen akár be is válthatja ezt a szörnyűséget! Siobhan is megmondta, hogy a szüleit elrabolták, és Dobkins bármit elérhet a befolyásával. Szinte biztos, hogy ő volt a szülei elraboltatója. Ha most magára dühíti az öreg Pusztítót, azzal a szülei életét játszhatja el!
– Mégis mit tehetnék? – vont vállat Joe, és hirtelen teljes súlyával megérezte, hogy ő csupán egy hihetetlen veszélyek közepébe csöppent kisfiú. A következő pillanatban az alatta álló egy bonyolultnak tűnő mozdulatot tett, majd egy “Hopú!” kiáltással felé intett. Joe úgy érezte, mintha minden tagjára külön-külön lasszó szorulna, majd azok elkezdték húzni, rángatni a tető széle felé. Rémülten látta, hogy odalent az öreg valóban olyan mozdulatokat tesz, mintha egy láthatatlan kötélen rángatná őt, miközben lassan hátrál.
– Azt tehetnéd, te ördögfattya, hogy elpusztulsz végre! – kiáltotta oda neki az öreg erőlködve. A tető széle Joe lábai előtt zuhant a mélybe, a korlátot eltüntette a robbanás, ő pedig képtelen volt ellenállni a húzásnak, és még megkapaszkodni sem tudott semmibe. – Nincs könnyebb, mint egy halottra kenni mindent, ami történt! Főleg, ha a bűntudata miatt a tetőről leugró öngyilkosról van szó!

36.

Vakítón villanó, kék fényesség, sistergő csattanás süketítette el, majd olyan szag áradt szét, mintha egy fénymásoló irodába lépett volna. A tagjait rángató erő hirtelen megszűnt, amitől egyensúlyát vesztve fenékre huppant. Mire Joe kipislogta szeméből a fénylő foltokat, az öreg Dobkins helyén csupán egy füstölgő kupacot látott. Még mindig káprázó szemekkel egy vörös hajú nőt is megpillantott, ahogy a pusztulás mögött, a domboldal csenevész fái közül előlépdel. Vöröslő haja elázottan lapult a fejéhez, és hosszú, a víztől testéhez tapadó hálóruhát vonszolt maga után, amin kéklő szikrák futkároztak le és fel, mintegy még az előző villám utóhatásaként. Ahogy mezítláb közeledett, Joe hirtelen nem tudta eldönteni, melyik entitás volt szörnyűbb: a füstből született Londaluk, az apja álcájából előbújó Dobkins, vagy ez a némán felé lépdelő, villámok övezte nőalak, aki annyira ismerős…
– Anya...? – kiáltott oda bizonytalanul. Az elrévedt pillantás megtalálta az övét, és végre mosoly villant az ismerős arcon:
– Joe, hát élsz! Már azt hittem, elkéstem!
Joe immár nem tudott gyanakvás nélkül örülni:
– Oké – szólt tartózkodóan, miközben döbbenten vette észre, hogy a vihar varázslatos gyorsasággal csöndesedik körülötte –, lehet, hogy te tényleg Lisa Ross vagy, az anyám, de akkor mik azok a villámok, amik rajtad cikáznak?!
– Ja, az csak az előző varázslatom utóhatásai. – A nő megtorpant, majd egy mély sóhaj után, kezeit széttárva folytatta: –  Jaj, Joe, el kellett volna mondanom már régen! Az én munkám nem ér véget ott, hogy elkóborolt cicákat, kutyákat és papagájokat juttatok vissza a gazdáikhoz. Rám tartoznak a koboldoknak, gnómoknak, tündéknek, és mindazoknak a mágikus lényeknek a kordában tartása is, amiket mi, kelták hurcoltunk be, és ugyanúgy, mint a nyulak, vagy a lovak az őshonos faunára, veszélyt jelentenek az itteni mágikus lényekre.
– Akkor te ismered azt a cilinderes koboldot?
– Sőt, én kértem meg, hogy segítsen megtalálni téged! Tőle tudtam meg, hogy ide tartasz, ezért kellett leszerelnem az őreimet… hát, remélem, ők túlélik.
– Akkor te… boszorkány vagy?
– Jaj, dehogy – kacagott fel Lisa. – Druida. Kelta őseink hagyományainak örököse. De lejönnél végre?
Mire Joe lebotorkált a romos lépcsőn, és kiszaladt az anyjához, már a nap is előkukkantott a felszakadozó felhők alól.
– Úgy örülök, hogy jól vagy! – bújt rég nem látott anyja karjai közé, és élvezte annak biztos, erős ölelését. Többet ért ez most bárminél… bár egy forró leves, vagy tea sem ártott volna már. – Apa hogy van?
– Ó. Róla semmit sem tudok. De már őt is kerestetem.
Joe ekkor egy autó hangját hallotta közeledni. Kibontakozott anyja öleléséből, mert látni akarta, vajon a tűzoltók, vagy a rendőrök értek ide hamarabb.
Meglepetésére azonban egy mentőautó közeledett.

000-Felhívás

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Játssz velünk!

EZEN a linken keresztül egy kvízjátékra invitálunk, ahol valódi jutalmak várnak rád, ha sikeresen végigmész a kérdéseinken! Vigyázat! A kérdéseink megválaszolásához alaposan ismerned kell a történetet, tehát további jó olvasást! 

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

37.

Már csak a csillapodó szél, a mindenfelé fodrozódó tócsák és a rengeteg leszakadt faág emlékeztetett a viharra, amikor a jól ismert mentőautó befordult a leamortizált Lookout kávézó elé. A töltőállomás helyén támadt gödör alján lángolt ugyan még némi benzinmaradék, ám úgy tűnt, a démon felemésztette a nagyját. Ebbe az apokaliptikus háttérbe szállt ki Siobhan és Wanda. Az ápolónő elismerően füttyentett.
– Az ott kicsoda? – intett a földön heverő, megfeketedett alak felé.
– Harley Dobkins személyesen – válaszolt Lisa Joe helyett, majd pár lépést közeledve, kezet nyújtott: – Lisa Ross, Joe anyukája, örvendek!
– Igen, Sydneyben már találkoztunk! Wanda Corcoran, Joe éjszakás nővéreként voltam a szemészklinikán.
– Jó álca volt.
– Köszönöm.
– Lányom? – fordult most anyja a kipirult arcú Siobhanhoz. Az egy majdnem szabályos pukedlivel térdet és fejet hajtott előtte:
– Köszöntelek, anyám. Kérlek bocsásd meg, hogy nem üzentem hamarabb, merre vagyunk, de abban a helyzetben…
– Ne mentegetőzz, Sio! Hamarosan druida leszel, tudnod kell önálló döntéseket hoznod. Eddig nyerésre állunk. Akármibe is keveredett a fiam, még él, az ellenségünk pedig már nem árthat nekünk többet.
Wanda, aki időközben a hullához lépett, csalódott arccal állt fel.
– A szemei… kiégtek?
– Ó, sajnálom – tárta szét a karját Lisa, de nem érződött igazi megbánás a hangjában – A villámcsapás egyik melléktünete, hogy azok elpárolognak.
– Ez az én szerencsém – sóhajtott Wanda. – Pedig talán többet megtudhattunk volna a titkaiból, ha magamhoz vehetem a szemeit.
– Nálam van két smaragdszem, amit Nigas küldött – sietett menteni a helyzete Joe. Ám Wanda csak egy szomorkás félmosollyal pillantott rá:
– Aztán hogyan akarsz átadni nekem egy sámánajándékot?
– De hát azt mondta, hogy vigyem el neked… először nekem akarta ajándékozni, de belátta, hogy neked járna ajándék, miután az ő szemeiről lemondtál a javamra…
– Ó, te kis naiv! – lépett oda hozzá Wanda, és beleborzolt Joe üstökébe. – Azzal, hogy visszautasítottad az ajándékot, csak bizonyítottad, hogy méltó vagy rá! A smargdszemekkel életed során kétszer segítségül hívhatod Nigas szellemét, ha akkora nagy a baj, hogy csak így menekülhetsz meg.
– Hoppá! Akkor már csak egyszer. Londalukot ő szaggatta ki a füstdémon testből, és a föld alá száguldott vele.
– Akkor már csak egyszer. De mi lenne, ha inkább indulnánk? Szerintem percek múlva itt a katasztrófavédelem!
– Vissza a kísértetházba?
– A Capital Hillbe! – lépett hozzájuk Siobhan. – El kell vinnünk a tulajdonosi okiratokat, nem emlékszel?
– Még mindig? Hiszen Dobkins…
– A kiadott utasításai tovább élnek, és ne hidd, hogy egyedül ő áll az egész mögött!
– Nehéz lesz! – tette az orrára Wanda az ujját. – Azt a helyet fegyveresek őrzik, mi meg mind körözött bűnözők vagyunk...
– Induljunk már! – szólt közbe Lisa, aki az egész beszélgetés alatt a környéket fürkészte. – Már jönnek a tűzoltók!
A domb aljából valóban felhallatszott a sziréna hangja. Sietve beszálltak hát, Lisa ült előre, Wanda mellé, a fiatalok pedig hátra. Joe örömmel fedezett fel egy mindenféle hidegen fogyasztható kajákkal telepakolt bevásárlószatyrot
– Ó, lehet venni a csomagból? – szólt előre, amint elindultak lefelé. Természetesen szirénázva száguldottak lefelé, nehogy bárkinek is eszébe jusson megállítani őket.
– Nektek van! – jött a válasz, a fiú pedig megvadult farkasként vetette rá magát a szendvicsekre.
– Egyébként, mi volt ez a rituális köszönésetek anyuval? – tette fel Siobhannak a kérdést teli szájjal. A lány kedvesen mosolyogva nézte, hogyan tömi magát, majd előre hajolva válaszolt:
– Rám is vár egy beavatás, de az én mesterem az anyukád, nem egy halott sámán.
– Sokkal kényelmesebb lehet. Akkor te is boszo… akarom mondani, druidanő leszel?
– Igen, az leszek. Te viszont már biztosan nem.
– Mert, egyébként annak szántatok?
– Hát, reménykedtünk, hogy végre megint lesz egy férfi, akiben feltámad a természet mágikus ereje, de ezzel a szembeültetéssel hoppon maradtunk.
– Igen kicsim – szólt hátra Lisa is –, reméltem, hogy Sio kihozza belőled a mágikus képességeket, mivel ő nagyon, hogy mondjam, potenciális tanítvány. Te meg nagyon jól haladtál a kelta nyelv elsajátításával.
– Anyu, azzal baj van. Egyáltalán nincs kelta nyelvtudásom. Az ott maradt a föld alatt.
– Tá tú i ndáiríre nach bhfuil a thuiscint cad mé ag rá? – jött a kérdés elölről.
– Anyu, tényleg nem értem, mit mondasz!
Kis kínos csend telepedett rájuk. A vörös hajú nők nehezen emésztették meg a tényt.
Joe elég kínosan érezte magát, és bizonyára Wanda sem volt büszke rá, hogy így belekavart egy család terveibe.
– Sebaj, majd újra megtanulod, amit kell – vigasztalta Siobhan a fiút. – Végül is látsz, méghozzá igen jól, és ez a lényeg.
– És te mikor leszel beavatva?
– Karácsonyra terveztük. Tudod, az a kelta újév, és úgy gondoltuk, hogy Lisával elutazok Írországba, hogy egy valódi kelta kőkörben tarthassuk meg a ceremóniát. De a baleset miatt apád hazajött a körútjáról, és ugrott az egész terv. Ha itt nem jön össze a ráhangolódás, akkor majd talán a téli szünetben utazok veletek, mert Szent Iván napja is jó időpont. Meg most már titkolóznunk se kell.
– Apám előtt még nem fog ártani.
– Apád miatt hagytam, hogy elfogjanak minket – erősítette meg az anyja is. – Már az sokkolta, amikor a semmiből hirtelen ránk törtek azok a kéken izzó szemű akármik. Ha még én is elkezdek villámot szórni rájuk, teljesen kiakad. Ő biztosan nem tudhat a hatalmunkról. Remélem, még életben van!
– Lucas akkor végül is ennek a Dobkinsnak az unokaöccse – állapította meg Siobhan. – Talán csak nem ölte meg Dobkins a saját rokonát!
– Engem simán kicsinált volna, ha anyu nem jön – jegyezte meg Joe rosszkedvűen. Még az étvágya is elmúlt.
Az újabb csendet ezúttal Wanda törte meg:
– Ideje kigondolni, miként jutunk be Howard Grant miniszterelnökhöz! Az ott már a Capital Hill!
Joe az ablakon kinézve látta, hogy már a Parlament utcán száguldanak az országházat rejtő zöld, füvesített tetejű domb felé. Óriási sértés volt akár csak rálépni a golfpálya kinézetű gyepre, de most nem látszott más megoldás. Alistair Crawford, a Dobkins befolyása alatt álló belbiztonsági főnök bizonyára minden mozdítható emberével azon van, hogy ők ne jussanak élve a törvényhozás elé.
Már most megannyi katonát látott az út szélén, a levegőben pedig az utálatos drónokból repkedett vagy fél tucat.
Varázslat kellett, hogy egyáltalán esélyük legyen bejutni.

38.

– Szerintem még itt hajts fel a dombra, a parkoló bejárata után közvetlenül, és az országház kapuja fölött majd leereszkedünk – vetette fel az ötletét Lisa. – Annyi erőm még van, hogy el tudjam tüntetni ezt a kocsit a fegyveres őrök szeme elől... Talán úgy nyerünk annyi időt, hogy bejussunk.
– És mennyi idő, amíg eltüntetsz minket?
Lisa körbe intett maga körül, miközben pár szót suttogott maga elé.
– Már meg is történt.
Wanda erre élesen jobbra rántotta a kormányt, és a szembesávon keresztülvágva egyenesen a gyepre hajtott. Joe majd leharapta a nyelvét, amikor a járdaszegélyen áthuppantak.
– Hé! Koncentrálnom kell! – kiáltott rá erélyesen Lisa a mellette ülőre, majd ismét pár szót suttogott.
Egy pillanatig úgy tűnt, nem lesz baj, az út mentén álldogáló géppisztolyos katonák csak bután tekergették a fejüket a hirtelen eltűnt mentőautót keresve, de aztán előbb az egyik, majd egyre többen tüzet nyitottak feléjük.
– A sziréna! – jött rá hirtelen Siobhan, hogy mire lőnek – Kapcsold ki a szirénát!
Wanda éles kanyarokkal próbált kitérni a szélesen pásztázó sorozatlövések elől, közben fél kézzel a visító hangot is lekapcsolta. Néhány golyó keményen koppant a kasznin, az egyik lyukat ütött az oldalán, alig arasznyira Joe feje mellett, és a túloldalon távozott, pár centire Siobhan karjától. Egy másik lövedék azonban a motortérbe csapódott, nyomában fekete füst tört elő a hűtőrács mögül. Alig tíz méterre voltak a domb tetejétől, ahonnan egy meredek fal szakadt le a Capital Hill előtti zászlófelvonási térre. A motor köhögve, rángatva küzdött tovább, immár bármelyik pillanatban feladhatta a harcot.
– Na, most kapaszkodjatok! – rikoltotta Wanda, és egyenesen a meredélynek kormányozta a kocsit.
– Aztaaaa! – ordította Joe, miközben összeölelkezett a teli torokból sikító Siobhannal.
A szétlyuggatott autó elérte és átszakította a gyenge korlátot, majd a díszkővel kirakott peremet, és lassan, komótosan átbillent a domb szélén…
...aztán ahelyett, hogy a mélybe bucskázott volna, úgy siklott alá, mintha egy enyhén kanyarodó csúszda lenne alatta. Pontosan az üvegzett bejáratba gurultak be, ám ott már lövésre tartott géppisztolyok fogadták őket.
– Ennyi volt – szusszantott Wanda. – Nincs több erőm.
– De ezek mindjárt szitává lőnek – súgta előre Siobhan.
Lisa semmit se szólt, láthatóan minden erejével azon volt, hogy fenntartsa az észlelhetetlenségüket. A megzavarodott katonák egyedül azért nem lőtték még szét őket, mert nem tudták, mi a célpont.
– Lisa, én még nem varázsolhatok, de az erőmet megoszthatom veled! – nyúlt át a lány a kis beszélő nyíláson, ami leválasztotta a betegszállító rész a sofőrfülkétől. Lisa úgy kapott a keze után, mint egy fuldokló.
Joe látta, ahogy Siobhan arca fájdalmasan megvonaglik, tekintete elfelhősödik, és mintegy transzban, idegen szavakat kezdett el kántálni. Érezte, ahogy az ismeretlen varázs behálózza, majd teljesen befedi a testét. Hirtelen véget ért a kántálás, és mindkét vörös hajú kiesett a transz állapotból.
– Tűnjünk el a kocsiból! – csapta ki az ajtót Lisa és ugrott kifelé. Wanda azonnal követte a példáját, a lassabban ocsúdó Joe-t pedig Siobhan rángatta maga után a hátsó ajtóból.
Futva kerülték meg a felsorakozott fegyvereseket, és épp a folyosóig jutottak, amikor leszakadt róluk a varázs. A következő pillanatban felugattak a géppisztolyok.

39.

A katonák először persze a hirtelen megjelenő mentőautóra nyitottak tüzet, telepumpálva ólommal a végleg kiszolgált jószágot. Sajnos azonban igen hamar ráébredtek, hogy a kaszni üres, és a nyitott ajtók elárulták, hogy illetéktelen behatolás történt. Azon nyomban felharsant a riadójel, éles sípszók telítették a folyosókat Joe-ék mögött.
Ők rohantak befelé. Wanda kezében már ott volt a bőrtok, Joe a hányingerével küzdve próbálta tartani az iramot túlméretezett szerelőoveralljában, és a gyomrában a hirtelen befalt szendvicseket. Előtte anyja meztelen talpa csattogott a márványon, miközben a két kezével fogta a még mindig nedves hálóruháját, nehogy rálépjen. Siobhan volt a legfürgébb, mintha csak nem először járna itt, magabiztosan rohant a folyosókon át, míg elértek egy kétszárnyú üvegajtóhoz, ahol egy emberként torpantak meg. Útközben maguk mögött hagytak pár megdöbbent arcú figurát, ám azok közül senkinek sem volt érkezése eléjük toppanni, csupán néhány utánuk küldött kiáltás jelezte, hogy immár teljesen érzékelhetőkké váltak.
Az üvegajtón túl egy teremre láttak, amiben széksorok U alakban fogtak közre egy nagy tárgyalóasztalt és egy emelvényt. Az asztalnál alig néhány öltönyös úriember, és kosztümös nő üldögélt, ám a fura csoport érkezésére mind elképedt arccal fordultak feléjük, sokan fel is pattantak a székükről. Siobhan tett egy próbát az üvegajtóval, és az minden gond nélkül kinyílt.
– Nagyon szép napot kívánunk, mindnyájuknak – lépett be elsőként Lisa, akit a fia is, a tanítványa is, de még a kimerült Wanda is előre engedett. Természetesen azonnal kiszúrta magának a sötét göndör hajú, világító kék szemű Howard Grant-et. – A miniszterelnök úrhoz érkeztünk, egy halasztást nem tűrő ügyben. Kérem, nézze el nekünk, hogy nem tudtunk az alkalomhoz illően kiöltözni…
– Mégis mit képzelnek? – vágott közbe az egyik idősebb nő, akit láthatóan teljesen megbotránkoztatott a belépőjük. – Itt komoly munka folyik…
– Kérem, Johanna! – intette le Grant miniszterelnök úr a nőt mosolyogva. – Bizonyára fontos lehet, amit mondani akarnak, és igazán kaphatnak mondjuk… két percet. Ennyi minden képviselőnek jár, ugye, házelnök úr? – fordult szintén mosolyogva a tárgyalóasztal túloldalán üldögélő idős, borotvált képű emberhez.
– Persze, persze, halljuk, mit akarnak! Megadom a szót miss…
– Wanda Corcoran! – lépett előre az országos körözés alatt álló éjszakás nővér, és azonmód a miniszterelnök kezébe nyomta a bőrtokot. – Szeretném benyújtani ezt az okiratot, ami bizonyítja, hogy a Waiki erdőség a családomat illeti, így a Dobkins cég jogtalanul folytat rajta irtásokat, és hajt végre fegyveres erőszakot az ottani őslakosokon. Továbbá szeretnék rávilágítani, hogy a cég milyen illegális tevékenységeket folytat… és hogy nem mi vagyunk a terroristák, hanem ránk akarják kenni a merényleteiket…
Ekkor robbant be az üvegajtón négy öltönyös, napszemüveges ügynök, akik közül az élen haladó szikár alak a kezében pisztollyal érkezett.
– Vigyázzanak, veszélyesek! – kiáltotta, és már lőtt is.

40.

Joe látta Wandát, akár egy lassított felvételen, amint a lövés nyomán élesen megrándul. Még fel sem fogta mit csinál, amikor Siobhan felé mozdult. Érezte, ahogy egy lövedék forró sistergéssel elszáll a füle mellett, és látta, hogy miközben Wanda eldől, a szikár figura újabb lövésre készül, ám a társai már vetődnek felé.
Végül nem lövés dördült, hanem a pisztoly koppant éleset a parlament padlóján.
– Eresszetek! – nyögte a figura, ám a másik háromnál nem volt pardon: ártalmatlanították a miniszterelnök közelében lövöldözőt, akár a főnökük volt, akár nem.
Közben a politikusok egy része fejvesztve kirohant a teremből, és már a folyosók irányából hallotta Joe, hogy mentőért kiabálnak. A házelnök viszont Wanda mellett térdelt, és a sápadt, gyöngyözve izzadó nő felkarján lüktetve vérző sebet igyekezett elszorítani a sebtében kioldott nyakkendőjével.
– Kicsit… följebb… – suttogta elhalón Wanda, aztán elvesztette az eszméletét. Joe és Siobhan aggódva kuporodtak mellé, segítettek az öregúrnak, hogy biztonságos oldalfekvésbe tudják helyezni szegényt. Joe közben hallotta az anyját, aki egy pillanatig sem veszítette el a lélekjelenlétét, hanem most ő állt a miniszterelnök elé:
– Én megvádolom ezt az embert, aki ki akart végezni minket, hogy egy nappal ezelőtt elraboltatott minket a férjemmel, két emberével őriztetett, a férjemet pedig most is ismeretlen helyen tartja fogva!
– Igazak ezek a vádak, mister Crawford? – fordult érdeklődve a földre szorított alakhoz Howard miniszterelnök úr.
– Nem raboltunk el senkit – nyögte a kérdezett. – A nő vizsgálati fogságban volt, a férjét pedig rég elengedtük.
– Hiába hazudozik, Alistair! – kiáltott oda neki Joe. – Dobkins halott és lebomlott róla apám álcája. Ő már biztos nem fogja kihúzni magát ebből a pácból!
A fiú állta a másik szúrós, gonosz tekintetét. Sőt, még élvezte is, hogy végre szemtől szembe kerülhetett azzal, aki már több ízben megpróbálta elintézni őt. Hatalma volt fölötte. Tudta a nevét.
– Hol van az apám, Alistair Crawford?
A szigorú tekintet megtört. A kőkemény ügynök immár csak egy bukott közrendőr volt.
– Nem tudom – vinnyogta maga elé sírós hangon. – Nekem azt mondta Dobkins, hogy nem lesz semmi baj, mert hasonmásokat állít a helyükbe. Annyi dolgom volt, hogy biztosítottam a terepet, és utána azt nyilatkoztam, hogy bombagyár volt a lakásban. Én nem raboltam el senkit…
– Ezennel minden rangjától és tisztségétől megfosztom, Crawford! – jött a szigorú hangú ítélet Howard Grant-től. – Kérem, vigyék ki innen, és adják át a hatóságoknak!
Miközben a három öltönyös kirángatta a megtört negyediket, végre megérkeztek a mentősök. Azonnal lélegeztetni kezdték Wandát, majd mikor stabilnak ítélték, feltették egy hordágyra és szinte futva távoztak vele.
Már csak hárman maradtak a meggyérült képviselők között. Joe örömmel vette, amikor Siobhan átkarolta a vállát, és bátorítólag megszorította. Anyja legalább ennyire igényelhette ugyanezt, ám ahogy ott állt dühtől és csalódástól sápadtan, talán még a miniszterelnöknek sem volt mersze hozzáérni. Ehelyett inkább az asztalnál maradottak felé fordult:
– Tisztelt képviselő társaim! A törvénytervezet mai tárgyalását holnapra halasztom, és előtte tanácsülést tartunk, amin megtárgyaljuk az új információkat. Plenáris ülésen hozzuk meg a döntést, a mai munkánk az alacsony részvétel miatt amúgy sem lehetne eredményes. Kérem szíves megértésüket, és beleegyezésüket!
Az öt képviselő – a házelnökkel egyetemben – helyeslőn emelte fel a kezét. Az aznapi hivatalos munka ezennel véget ért.
A miniszterelnök ezután fordult ismét hármójuk felé:
– Mindent megteszünk, hogy ennek az ügynek a végére járjunk. Az ön kedves férjét azonnal kerestetni kezdjük a hatóságokkal – nézett Lisa szemébe. – Addig is kérem, hogy a viszontagságok után fogadják el a meghívásomat a Rydgesbe, holnap reggel pedig várom önöket a földszinti tanácsterembe, ahol meg fogjuk hallgatni az üggyel kapcsolatos ismereteiket. 
– Tenne róla, hogy megszüntessék a körözésemet, miniszterelnök úr? – jelezte Joe szerényen. – Nem szeretném, ha bilincsben vinnének el a Rydgesből...

41.

– Hogy ez a Rydges milyen burzsuj hotel! Volt, hogy egész nap ki se jöttem, csak mentem a pálmafák közé fürdeni, aztán át a büfébe, meg egész nap ott volt a svédasztal…
– Joe, el fogsz hízni, aztán nézhetek új pasi után! – Siobhan évődő hangja kacagásba fulladt.
– Nevess csak! Kész a házunk renoválása, holnaptól megint szomszédok leszünk, akkor majd lefogyok. Mire a kertet is rendbe hozzuk, addigra tuti.
– Nézd, Wanda ott ül hátul, annál a kis asztalnál!
– Szia Wanda!
Joe szinte futva indult a kedves ismerőshöz. Ő széles mosollyal várta kettejüket. Jobbját felkötve viselte, vastag gipsz fedte a felkarját. Arcán fáradt ráncok mélyültek, amiket a mosoly sem tüntethetett el, és inkább ülve maradt a fogadásukhoz. Az asztalon néhány pohár állt előkészítve és némi rágcsálni való egy kis tálkában.
– Ó, te készültél! Azért mi is hoztunk ám valamit!
– Csokis muffin! A kedvencem! Ezek szerint már nem vagy rám féltékeny?
– Ugyan már, hiszen szinte családtagok lettetek ezzel a közös szemmel.
– Mert? Sio, te féltékenykedtél Wandára? – nézett rá Joe megütközve.
– Most mit nézel? – csattant fel Siobhan, és orcája színe egyre rózsásabb színt öltött. – Mondtam pár dolgot a beavatásod napján, amit nem kellett volna.
– Tényleg, és te már túl vagy rajta? – terelte le a témát Wanda.
– Hogy druida vagyok-e? Hát, még nem. Lisa még nincs olyan lelki passzban, hogy végig tudja csinálni a szertartást.
– Jaj, értem, sajnálom. Joe, akkor még semmi hír apádról, igaz? – próbált megint más vizekre evezni a nővér, de mind érezték, hogy ez sem hálásabb téma az eddigieknél. Joe csak legyintett, majd inkább ő kérdezte: 
– Inkább arról mesélj, hogy halad a rehabilitációd!
– Kicsit erőtlen vagyok még, minden értelemben. A golyó szilánkosra zúzta a felkarcsontomat, úgyhogy évekig tart majd, mire teljesen meggyógyul, a műtét miatt meg lehet, hogy pár centivel rövidebb lesz, mint a bal.
– Viszont sokkal jobb helyen vagy, mint az a kísértetház – jegyezte meg a lány, körbe intve maga körül. – Van társaság, meleg víz…
Most Joe-n volt a pirulás sora, ahogy felidéződött benne a régi emlék Siobhan zuhanyzásáról.
– Igen, talán nekem túl sok is ez a beteg. De ez csak szakmai ártalom – mosolyodott el Wanda. – Majd, ha a családomnál leszek, ha ismét eltüntetnek a hivatalos közegek szeme elől, mint adatot, talán jobb lesz.
– Most már szabadon mehetsz a családodhoz a Waiki erdőbe, nem? A Dobkins vállalatot felszámolták, a fakitermelő részlegeit visszavette az állam, biztosan nem fogják felperzselni az erdőt.
– Ha te mondod! Azért nyugodtabb leszek, ha én határozhatom meg, ki tud rólam és ki nem. Lehet ott még pár Alistair-féle alak, nekem meg egy merénylet épp elég volt.
– Igen, a miniszterelnök elrendelte a kormányerők teljes átvilágítását, a katonai titkosszolgálatot is újraszervezik…
– Halottnak a beöntés, Joe. Egy Pusztító addig álcázza magát, ameddig akarja. Amíg nem kezd pusztítani, amíg nem ismered a kapcsolatait, addig ártatlanabbnak tűnnek a ma született báránynál. Beleölnek egy halom pénzt a semmibe.
– Ja, tényleg, pénz! – kapott a szón Siobhan. – Kaptunk buksinként nyolcezer dolcsit, hogy rendbe szedhessük a frizuránkat az átéltek után. De mivel neked nincs bankszámlád…
– Erről is lecsúsztam? – vonta össze a szemöldökét Wanda.
– Dehogy! – nevetett fel a lány. – Elhoztuk neked a muffin mellé, csak nem tudom, itt adjam-e át, vagy ezt is szeretnéd valami extra biztonságos módon, a családoddal intézni?
– Ide vele! Van mit rendbe szednem. Oda az állásom, nincs lakásom, és ki tudja, mit kapok, amiért elkötöttem azt a mentőautót.
– Te csak elkötötted, és életeket mentettél vele – érvelt Joe. – Nem te lőtted szitává.
– Na, hogy ez megálljon a bíróság előtt is, az fog nekem komoly ügyvédi költséget jelenteni. Neked a mobilod lett oda, meg pár ruhád, nekem viszont az egész életemet fel kell majd építenem.
– Hát, nem egészen – dörgölte meg az orrát Joe. – Jövőre áthelyeznek az ország másik felébe, bentlakásos suliba. Itt csak a helyi csodabogár lennék ezek után.
– Sajnálom.
– Ne sajnáld. Csak ne gondold, hogy egyedül te vesztettél bármit. Anyám a pénzből felújíttatta a szétrobbantott házat, most épp fizetés nélküli szabadságon van, és az apám után kutat.
– Az se volt két cent, mire újra kocsit kalapáltak a BMW-ből – szúrta közbe Siobhan. – De én inkább nem panaszkodom – ölelte át Joe vállát és puszit nyomott a fiú nyakára.
– Akkor nálatok hivatalosan is vége a sitter-baby viszonynak? A szomszédlány előlépett barátnővé, mert a kis taknyos felnőtt?
– Így van – hagyta helyben Joe, és ő is átkarolta a lány derekát.
– Jut eszembe, neked is van itt egy levél – húzott elő egy kicsike borítékot a köntöse zsebéből Wanda. Mivel a jobb zsebében volt, kicsit elszerencsétlenkedett a baljával, mire sikerült kivadásznia. – És higgyétek el, nem ez a legrosszabb – felelt a szánakozó tekinteteknek. – Cincogi küldi, remélem, nem szerelmes levél.
Joe vigyorogva vette át, felbontotta és gyorsan átfutotta a pár sornyi szöveget. Utána fejét csóválva, nagy sóhajjal tette el a saját zsebébe.
– Elég hivatalosnak tűnő bocsánatkérés, amiért hivatalból értesítette a hatóságokat, amint bűncselekményre utaló körülményt vélt felfedezni velem kapcsolatban. Úgy fogalmaz, hogy csak így érhette el, hogy rendőri védelmet kapjak.
– Nahiszen! – fújt mérgesen Siobhan. – Még én is simán kihoztalak volna onnan, ha akarom!
– Az nem kérdés – hagyta rá Wanda. – Hanem ti mit csináltok még a nyári szünetben? Turbékoltok a végéig?
– Hát… – jött zavarba Joe, mivel ez volt az a téma, amivel végképp nem akarta terhelni egykori ápolóját –, nem egészen. Segítek majd apám keresésében…
– Ugyan már, Joe – unszolta Siobhan –, mondd el, nem kell szégyellni!
– Oké, szóval elég szörnyen alszom mostanában és… ez sem poszttraumás stressznek tűnik. Dzsungel, fura, ijesztő lényekkel, barlangokkal. Amit eddig kiderítettem, a hely a Kakadu Nemzeti Park lehet, ahol az utolsó teljesen vad Abó törzsek élnek... Talán apám hollétéről üzen, talán valami más. Ennek akarunk utána járni.

000-Felhívás

 ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Látogass el Patreon oldalunkra, ahol INGYENES tagsággal is letöltheted az összes megjelenő e-könyvünket!

Kérlek, oszd meg ezt a könyvet minél több ismerősöddel! Mi ingyen adjuk, ám hogy ez  így is maradhasson, hatalmas olvasottságot kell felmutatnunk a reménybeli mecénásainknak. Ennek az alapja, hogy függetlenül attól, hogy neked mennyire tetszett a könyv, mindenképpen küldd tovább másoknak is! A Creative Commons teljes jogot biztosít neked ehhez. Akár magát az e-könyvet, akár a letöltő linket osztod, a HEBOK nagyon hálás lesz neked ezért!

ΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞΞ

Nyögés a nem akarás végén

ismered az érzést
mikor tudod, hogy kéne
igyekezz, barátkozz, kérj
ám a perzselő nap-anyuka odafönt
megemeli szemöldökét
érzed, nem lesz jó vége
nem teszed
mert nem lehet
szólnia sem kell, mindig rajta tartod fél lelki szemed

hiába nem létezik anyuka-nap
úgy is hat: bénít
ha csupán a gondolataidban lakik az egész naprendszer
bolygóstul, emberiségestül, te magadostul
igyekezetestül, barátságostul, szükségestül
sőt, pláne úgy bénít
hiszen a valóságban a nap
a bolygók, a molekulák
céltalanul röpködnek
sztoikusan követik a törvényt
amit nem írtak, nem is tudnak, csak hat: mozgat

ami „tehetetlen”
az tesz
minket meg
akik „tudatos” lények
sodornak a történések

Az a rohadt sárkány…

Előhang

Az a rohadt sárkány
Csak ül ott a tenger partján.
Azt hinnéd, ijesztő lenne,
Ha, teszem azt, üvöltene.

De hogy csak ott ül,
Kedved lenne
Rákiabálni, megszurkálni,
Hogy történjen már meg,
Bármi forogjon böszme
fejében.

Olyan békésen ül az a rohadék.
Élvezi, hogy nem tudom,
Hogy senki sem tudja, mi lesz.

A prófécia ez?

Kijött a tengerből, de minek?
Potyog pikkelyéről
Az odaszáradt só.
A tengert nézi, az meg hullámzik.

Mit tudom én, jön-e behemót,
Vagy leviatán.
Ha el is jön, valamit tehetek tán?

Nézz rám, sárkány!
Mozdulj, szólj, pusztíts!
Ne ülj, csak ne ülj! –
Zokogok.
Csupa hit voltam, de te jól tudod:

Semmi vagyok.

Pihenő

A génjeid is,
A vírusok is,
A tudomány is,
A szentjeid is,
Az életed is,
Energia, hullám, tömeg,

A mítoszok is,
Az esti mesék,
Protokoll, etikett, kőtáblák,
Fényképalbum,
Sírfelirat,

A szorongások is, a traumák.
Az álmod is, a pénzed is:
Üzenet.
A kulacsban
Utolsó korty vized is,

Dobd már ide, szomjas vagyok!

Tovább mentek

Ne is add vissza,
Torkig vagyok
Az információval!

Menjünk,
Ha már elindultunk!
Megbántam, hogy jöttünk,
De gondoltam,
Minek maradjak.

Messze a part, és
Fél ezüst egy rúgás.

Talán elengedik.

Menjek vagy maradjak?

– Hogy ment az interjú?

– Mi az, hogy hogy ment? Ma este táncolunk!

– Ne hülyéskedj, felébrednek a gyerekek. Legalább egy órát vesződtem velük, mire elaludtak.

– Nekem mondod? Akkor tájékoztatásul közlöm, hogy mindennap ez megy.

– Nem tudom. Amíg ketten voltunk a gyerekkel, nem volt ilyen nehéz. Használtam a fehérzaj appot a mobilon. Amúgy sokat segít, te is letölthetnéd.

– Le tudok én fektetni egy gyereket app nélkül is. Hajlandó vagy kibújni a fehérzaj appodból egy percre? Beszélgetni próbálok veled, ha nem tűnt volna fel.

– Épp csatában vagyok, de figyelek.

– Tényleg? Figyelsz? És mit mondtam?

– Hogy le tudod fektetni a kicsiket.

– Pontosan, mégpedig app nélkül. Minden rohadt este. Ezt az egy napot kértem tőled. Te meg itt nyafogsz nekem, hogy nyaff-nyaff.

– Nem nyafogtam. Te kérdezted, hogy jók voltak-e.

– Mi? Persze, figyelsz, mi? Biztos a csatában kérdezte a sárkány. Én ilyet nem kérdeztem.

– Pedig kérdezhetted volna. Azt hittem, érdekel.

– Oké, akkor jók voltak a gyerekek?

– Nem volt velük gond.

– Akkor hajlandó vagy kijönni a konyhába, és meginni velem egy sört?

– Ennyire fontos éjszaka piálni?

– Nem fontos, csak kértelek. De ha nem…

– Tessék, meg is nyertem a csatát, csak ennyit kellett volna kibírnod. Amúgy van még egy sörünk. Húgymeleg. Elosszuk?

– Hát ha nincs más…

– Nem vagyunk annyira eleresztve. Örülj, hogy élünk. És? Mesélj, mit mondtak?

– Hogy majd értesítenek.

– Mindig ezt mondják, a nagy semmit. De akkor mit ünneplünk?

– Hát hogy túléltem.

– Értem. Akkor egészségünkre! De tetszik az állás egyáltalán?

– Asszem.

– Azt kell nézni, hogy a kollégák jófejek lesznek-e. Ha ők rendesek, akkor akármilyen szar munkát elvégzel. Könnyebb, mint seggfejek között csinálni valami szakmailag magasszintűt. Szóval szerinted milyen a légkör?

– Nemtom.

– Figyelj, nem kell mindenáron elvállalnod. Ha kell még egy-két hónap, hogy rendes munkát találj, tőlem maradhatsz. Vagyis… Megoldjuk valahogy.

– Édes pofa vagy. De nem tudjuk megoldani. Vagyis… Csak útban vagyunk nektek.

– Dehogy vagytok útban! Jó, hogy itt vagytok.

– Miért mondod ezt?

– Azért, mert… Fogalmam sincs! Ne faggass már, fáradt vagyok. Mindenki megőrült a melóban. Alig volt energiám a srácokra este. Holnap is kelhetek hajnalban, hogy befejezzem a rajzokat, amiket félbehagytam.

– Bocs, hogy élek.

– Nehogy megsértődj már ezen is! Nem erről akartam beszélni. Mi lesz, ha elmész? A fiúkat nem lehet csak úgy elválasztani egymástól. Emlékszem, mikor vége volt a sulinak, és koleszba költöztem, elvesztettem a legjobb barátomat. Tiszta depressziós lettem.

– Szóval a fiúk miatt mondtad.

– Igen, miattuk. Bármennyire hihetetlen, nekem a gyerekem érzései is fontosak.

– Is.

– Igen, azok is. Amúgy ne haragudj, hogy panaszkodtam az altatás miatt!

– Mindegy. Bocs, hogy neked estem, csak biztos ez az egyedüllét, belehülyülök teljesen. Egész nap a lakásban. Most már legalább boltba elmehetek, amióta a Szilárdtól nem kell rettegnem. Mindig utáltam boltba menni, de idebent sokszor úgy érzem, megfulladok. Olyankor mindegy, csak menjek valahová. Tudod, mikor beszéltem utoljára felnőtt emberrel? Már azt sem tudom, hogyan kell. Jaj, összevissza beszéltem ezen az interjún. Biztos nem vesznek fel. Tutira.

– Hé! Nem kell félned semmitől! Nyugi van. Tényleg megoldjuk. Valahogy.

– Édes pofa vagy. Tényleg. De mi meg úgysem megyünk el innen egyhamar. Max ha kiteszel minket. Simán megtehetnéd. Elvégre nem tartozol nekem semmivel. De ha mégis megengeded, hogy maradjunk, akkor én nem tudom, meddig. Lehet, hogy nem is lesz elég a fizetésem az albérletre. Ha csak belegondolok, hogy ott vagyunk ketten egy koszos garzonban…

– Lehet, hogy kifogsz egy szép lakást. Talán egy panelházban. Talán a külvárosban. Gondolj másra!

– Igazad van, az még odébb van. Váltsunk témát. Neked nem hiányzik?

– Ki?

– A párod.

– De.

– Tudod, néha nekem is hiányzik. Örülök, hogy végre lecsukták, meg minden. Matyi is sokkal jobban van, amióta nem gyötri mindennap az apja. Jólesik látni, olyan felszabadult. Igazából egy állat volt, hogy ezt meg tudta csinálni egy gyerekkel. Hogy velem mit csinált, az hagyján. De mégis. Valahogy hiányzik. Mindegy, hülyeség.

– Nem. A feleségemre nem jó szó, hogy hiányzik. Ő pótolhatatlan.

– Tudom. Ne haragudj.

Szerető – barát – enyhülés – végzet

Hulltanak reám villámok

James Hargon F. okostelefonját a rezgő ébresztő nekitáncoltatta az éjjeliszekrényre szórt aprópénzeknek. Csörgésükre tudatosult Sylviában, hogy reggel van, és ő a Pupp king size ágyában ébredt.

– Az isten szerelmére, James, nyomd már ki! A holtakat is felébreszti ez a szar – nyöszörögte csukott szemmel.

James Hargon F. szívesen kinyomta volna, ha nem lett volna másfél órája halott. A telefonja mégsem ébresztette fel, de Sylviát most nem a szólásmondás igazságértéke foglalkoztatta, minthogy teljes figyelmét lekötötte kihűlt alvótársa békés, mégis visszataszító látványa.

– Bassza meg! – ugrott ki a takarók közül. Dermedten állt, mint egy aktmodell, amíg egy távoli szirénázó rendőrautó beszűrődő hangfoszlányairól eszébe nem jutott valami: „El kell tűnnöm innen, gyorsan.”

Záporesők szakadának

„Megint kezdődik a mozi-agy” – konstatálta keserűen Sylvia, ahogy a folyosóról a lépcsőre lépett. Remegve szívta tele tüdejét. „Mindig ez van, amikor meglátom a hullát. Lepereg előttem a fél életem. A rohadtabbik fele.” Műkörmei majd beszakították az Hermès Birkinjét, amilyen görcsösen markolta. „Ennyi, döntöttem: most végre megmondom neki. Így nem csinálom tovább, kilépek, ha ilyen körülmények között kell dolgoznom. Elvégre neki van szüksége rám, és nem fordítva.” – Itt tartott, amikor elért a lépcsőfordulóig. „Pontosabban egy szervemre van szüksége, amije mindegyik nőnek van. Ezzel nem tudok ráijeszteni” – indult tovább lefelé. „Piszok hosszú lesz az út a hallig” – sóhajtott.

⸺

– James Hargon F. – magyarázott egy alig tizenéves srác a recepciósnak. – Kérem, nézzen utána!

Sylvia az ismerős névre felfigyelve meglassította lépteit, hogy többet halljon a beszélgetésből.

– Fiatalúr, értse meg, nem adhatunk ki információt a vendégeinkről.

– Nem vagyok kém, vagy ilyesmi. James Hargon Jr. vagyok, és láttam, hogy ide jött be az apám. Csak szeretnék találkozni vele.

– Jól van – sóhajtott Vojta, a recepciós. – Ez sem teljesen szabályos, de a különleges helyzetre való tekintettel annyit elárulok, nincs ilyen nevű vendége a szállodának. Talán meglátogatott valakit, aki nálunk szállt meg.

– Megvárhatom itt? – alkudozott a fiú. A recepciós hellyel kínálta, ő pedig az egyik közeli fotelba huppanva elővette a mobilját, hogy filmet nézzen. Vojta alig bírta ezt kivárni, mindjárt hevesen integetni kezdett:

– Miss Sylvia! A kedves barátja megkért, hogy adjam át önnek az üzenetét. Azt mondta, fontos.

Sylvia ideges volt, igyekezett volna minél előbb lelépni, de nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy faképnél hagyja a recepcióst. Átvette az üzenetet:

„Várj meg a hallban! – Frank” – ez állt benne. Kelletlenül nyugtázta, hogy változott a terv, mégsem távozhat, hát ő is leült egy fotelba. Elkezdett a fiú mobiljából áthallatszó hangokra figyelni, hátha azok megnyugtatóbbak, mint a feje zúgása.

– Beszélj! Ki a megbízód? – üvöltözött az egyik szereplő a másikkal. Pár percig mindkettőjüket lekötötte ez a régen megunt kémtörténet.

– Marhaság! Teljesen szakszerűtlen – fakadt ki egy ponton Sylvia. Amikor a hangjára James Hargon Jr. felkapta a fejét, rádöbbent, mennyire óvatlan volt. Mindenképpen el akarta kerülni, hogy a srác szemébe kelljen néznie. Hiszen tudta, a szegény árva hiába várja az apját. Sylvia gyorsan a bejárat felé fordította a tekintetét. Frank Zillo ekkor már előtte állt.

Csendes tiszta lett az ég

– Nem vagyok kém, vagy ilyesmi. James Hargon Jr. vagyok, és láttam, hogy ide jött be az apám. Csak szeretnék találkozni vele – érvelt a fiú egyre türelmetlenebbül, és én hittem is neki, meg nem is. Megengedtem neki, hogy megvárja az apját a hallban, és ő beérte ennyivel. Ebből mindjárt kiderült számomra, hogy nem akart rosszat. Szegény, igazán becsülhetné többre az a léha apja!

Miközben ezen méláztam, átadtam egy üzenetet, és a telefon is megcsörrent. Kell egy kis önmérséklet, hogy illendően befejezd a beszélgetést a vendéggel, miközben gyűlnek a sürgős teendőid.

Frank Zillo bársonyos hangja szólalt meg a telefonban:

Vojta, barátom! Figyeljen, öt perc múlva ott leszek, de addig is, ha Miss Sylvia felébredt, feltétlenül adja át neki az üzenetemet, és hívja fel Claire-t. Ugyanabban a szobában fogom keresni, nem kell takarítás. Elküldte a virágcsokrot a feleségemnek? Hálás vagyok, hogy figyelmeztetett az évfordulónkra!

⸺

Frank Zillo öt perc múlva kifogástalan öltönyében megjelent a hallban, és Miss Sylviához sietett. A hölgy zaklatott volt, amióta lejött a szobából. Amikor Mr Zillót meglátta, a nyakába borult zokogva. Az a szívtipró pedig gyengéden megsimogatta az arcát, és halkan beszélgetni kezdtek. Egymás kezét szorongatva, de szomorú arccal, mint két hősszerelmes kamasz, akik szakítanak. Közben James Hargon Jr. megunta a várakozást, és egy színpadias ajtócsapással elhagyta a hotelt. Frank Zillo aztán felsietett a szobába, ahol Miss Claire már várta.

Ujra felhő érkezék

– Vojta! – suttogta Miss Sylvia. – Ez az életbiztosításom, bízom magában. A felhőbe egy titkosított hangfelvételt töltök fel. Ne árulja el Franknek! Naponta hívom majd, ha minden rendben. Ha nem jelentkezem, elküldi a zsaruknak ezt a titkos kulcsot. Érti?

Megnyugtattam, erre ő távozott. Én pedig kértem egy fülhallgatót a shopból, és meghallgattam a hangfelvételt.

– Emlékszel, Frank? Volt egy megegyezésünk. Azt mondtad, bármikor kiszállhatok.

– Nem kéne itt beszélnünk.

– Ne próbálj leszerelni!

– A terv nem változott.

– A tervben az volt, hogy én csak a szexszel foglalkozom, hullákkal nem.

– Így tudom megoldani. Takarítónk van, épp megyek a szobába ellenőrizni. Mit vársz még tőlem, kérjek ébresztőt neked, hogy kisurranhass, amíg még él a célszemély? Megbízható a szer, és nem hagy nyomot, ez a lényeg, a hatásidejét sajnos nem tudom neked pontosan kiszámítani.

A felvételen itt hangos ajtócsapás hallatszik.

– Nem sajnáltam egyik férget sem. De ez a Hargon?

– Megérdemli a sorsát.

– A gyereke is?

– Leszarom. Nem hittem, hogy hirtelen érzelgős leszel. Figyelj, ha hülyeséget csinálsz, rosszul jársz. Én nem leszek érzelgős.

– Kiszálltam, Frank, és te elengedsz. Ahogy megegyeztünk.

S. Varga Zoltán: Kávé

A férfi ül, és kevergeti a kávéját. Mindegy, hol ül, egy budapesti újhullámos kávézó diófából esztergált pultjánál, vagy a saját billegő konyhaasztalánál otthon, esetleg egy tengerparti szikla peremén a sóillatú szélben, vagy egy park ötvenszer átfestett padján; az is mindegy, milyen kávét keverget, egy barista által megalkotott cappuccinót tejből öntött tulipánformával a tetején, tasakból kiszórt instant kávét egy forróvizes termoszban, vagy feketét, amelyet a saját nagyapjától örökölt kotyogósban főzött le otthon; az is mindegy, hogy ez egy reggeli napindító-e, amit még lógó fejjel keverget, vagy egy laktató ebéd utáni felfrissítő, esetleg egy gyengébbre főzött meleg ölelés a nap végén; nem számít, milyen íze lesz, amikor végre bele is kortyol, lesz-e bársonyos szájérzet meg étcsokoládés és erdei gyümölcsös ízjegyek, vagy csak belemar a szájába egy mérges csók; forró lesz-e még egyáltalán, vagy már jegesre hűlt; ki tudja, mióta kevergeti a sötét folyadékot, hány perc vagy óra telt el, amióta leült ide, akárhol is legyen ez, reggel van-e vagy este vagy dél, mert úgysem lát semmit maga körül, úgysem érzi az illatokat, úgysem hallja a hangokat, csak ül, és kevergeti a kávéját rendületlenül.

Igazából az sem tudja, mi lesz holnap: kell-e mennie dolgozni, vagy otthon maradhat, kell-e vásárolnia valamit, lesz-e mit ennie, lesz-e bármi fontos elintéznivalója, vagy hogy fontos-e bármi egyáltalán; azt sem tudja, hogy került ide, akárhol is legyen ez, ahol ül és kevergeti ezt a kávét, a lényeg az, hogy csönd van, csak ő létezik, a külvilág bezárt, kizárt, elmarad mögötte az elkeseredettség párás ködének túloldalán, a nevetések csilingelő üveghegyei között, ahol a mások élnek, a boldog emberek, az álomlények a messzi-messzi fantáziaországukban; itt, a valóságban csakis ő létezik, a csésze (vagy pohár vagy bögre), a kiskanál és a kávé, a kevergetés és a csönd, az örökös hideg csönd.

Sóhajt. Nem gondol a holnapra, és arra sem emlékszik, mi volt tegnap: hogy milyen múlt áll mögötte, milyen fájdalmak érték eddigi életében, mert ehhez semmi sem fogható, ehhez képest minden csak apró kellemetlenség volt, pedig biztos érték őt is gyermekkori traumák, játszótéren lehorzsolt térdek vagy egy harapófogóval kihúzott fog, egy igazságtalan anyai pofon; de ehhez úgysem mérhető az, ami eddig volt, vagy ami ezután lesz, ha bármi is lesz ezután, lesz-e még értelme tovább húzni, végigcsinálni ezt a napot is, az éjszakát meg a következő napot, ki tudja, hány évtizedig még; van-e értelme dolgoztatnia a szívét, vért keringetni ebben a haszontalan testben; olyan ütemben dobog, ahogy a kiskanál kocog ide-oda a sötét folyadékban és körbe-körbe, ahogy a bolygók is keringenek, a végtelenségig, túl hosszú ideig. Óceánban érzi magát, egy fekete, keserű óceánban, nem kap levegőt, de nincs is kedve lélegezni. A kiskanál az egyetlen szilárd kapaszkodó ebben az óceánban, a férfi keverget és közben az óceán sós vizét érzi az arcán. Ki tudja, mennyibe kerül egy ilyen kis adag kávé, de kár is volt fáradni vele, energiát és anyagot pazarolni rá, nem ér ő annyit, hogy bárki is fáradjon miatta. Csak kevergeti a folyadékot, a sötét örvénybe néz, és a sötét örvény visszanéz belé.

– Uram, jól érzi magát? – hall egy női hangot a köd túlsó oldaláról, és közben egy női kezet érez a vállán. Lehunyja a szemét, és a kiskanál megáll.

Hallja a mellette álló nő légzését. Nem számít, hogy ez a nő öreg, fiatal vagy középkorú; hogy egyedül él-e vagy házasságban, vadházasságban vagy apácazárdában; hogy boldog-e vagy szomorú; hogy itt dolgozik-e vagy csak erre jár; nem számít, milyen volt a múltja, vagy milyen lesz a jövője: a lényeg, hogy ebben a pillanatban itt van. A keze meleg, a kéz a külvilághoz tartozik, de melegsége behatol a bőr alá, a beszédének hangja a koponyacsont alá, a parfümjének illata a tüdő mélyéig, ezek idebent vannak, ezek már hozzá tartoznak, ezeket nem veheti el senki.

– Köszönöm, igen – feleli a férfi. Kinyitja könnyes szemét, és hálásan a nő arcába néz. – Megtenné kérem, hogy megiszik velem egy kávét?

E.A. Szandra: Sárkányos

Hercegem!

Ha tudnád, mi már találkoztunk, mielőtt a sárkányoddá változtam, nem lelkesednél a házasság gondolatáért. Tudom, mert mi egyek vagyunk. 

Nem csak szóbeszéd, hogy a királyi sarjak és a melléjük teremtett sárkányok mindennél jobban megértik egymást, én megtapasztalhattam az erdő mélyén eldugott házikóban, miközben a fivéredet gyógyítottam fel halálos sérüléseiből.

Bármikor újra megtenném, hogy ismét beszélgethessünk, mint egyszerű lány és egyszerű fiú. Örömmel tüntettem el az aggodalom ráncait a két, tiszta eget idéző szemed közül. Te pedig próbáltad elrejteni mosolyodat, ha sikerült megnevettetned.

Ezek a mi napjaink voltak. Bár tovább tartott volna!

De hiába, a sors velünk kegyetlen játékot űzött.

Nevelőm, az egyetlen, ki tudhatta, miféle vagyok, arra készített, a másik felem bizonyosan szépséges királylány lesz. Mesélt egy réges-régi történetet egy hercegnőről és az ő sárkányáról is, akik megszöktek, hogy együtt boldogan éljenek, én mégsem hittem benne.

Azonban amint megláttalak a gyógyítók otthonában, ahogy majd’ összeroskadtál testvéred súlya alatt, és az esővíz csorgott fekete hajadból, ruhádból, mégis tartottad magad, már akkor éreztem, hogy különleges vagy. Hiába nem fogadtak téged, az ellenséget a nővérek, erős maradtál, nem adtad fel. Azonnal megkedveltelek. Mindenképp segíteni akartam neked!

Aztán meghallottad lépteimet, hátrafordultál, és a szemembe néztél.

Érzések tengere csapott át felettem egyetlen múló pillanatra, melyektől azóta sem szabadulok. Bizonyosság, hogy te vagy az! Vágy, mert veled akarok lenni! Nyugalom, amiért eljött a pillanat, végre átváltozhatok! És félsz, hiszen te fiú vagy, a királyod második gyermeke, és a háború másik oldalán állsz!

– Kérlek! – suttogtad.

Akkor még nem érezhetted, hogy egymásra találtunk. Nektek, embereknek időbe telik az érzést gondolattá majd szavakká formálni. Te csak annyit láthattál, hogy a kérésedre bólintok. Talán azért hittél bennem, mert a nővérek ellenszenvével nem törődve elindultam, hogy biztonságba vigyelek titeket.

Megtehettem volna, hogy csak a bátyád gyógyításával foglalkozom. Meglehet, könnyebb lenne most, ha akkor nem elegyedünk szóba. Mégis meséltem, ha kérdeztél. Árva vagyok, ebben az erdei házban nevelkedtem. Megtanultam gyógyítani, majd a városba mentem. És te is meséltél. A bátyád mellett atyád figyelme téged elkerült. Inkább vagy kóbor lélek a palotában, mint herceg. Mindaz a tudás, aminek birtokába jutottál, magad szerezted.

Ahogy jobban megismertük egymást, felfedeztem a hasonlóságokat, a tüzet, ami lobog bennünk, ami tettre késztet minket, ami által rendíthetetlenek vagyunk. És a különbségeket is, amik által mégis összeillünk, hogy folyton bőbeszédű vagy, míg én inkább tömören fogalmazok, és hogy te a legsötétebb pillanatokban is képes vagy fellelni a fényt, miközben én addig nem remélek, amíg magam nem teszek érte.

Minden szavad elraktároztam lelkem eldugott zugába, mert tudtam, soha többé nem beszélhetünk egymással nyíltan. Soha senki nem ismerheti a sárkányok emberi alakját, máskülönben veszélyt jelentenénk a királyi családra. Éppen ezért még a nevemet sem árultam el neked.

De te így is megtaláltad a módját, hogy kivételes sárkánnyá legyek.

Emlékszel a virágra, amit adtál?

– Köszönöm! – mondtad, de nem csak hálából nyújtottad át.

Tüzed az én tüzemet is lángra gyújtotta, tekinteted perzselt, ujjaid az ujjaimon izzó nyomot hagytak. Pillantásod az ajkamra siklott, én azonban a virágot emeltem a számhoz. Úgy tettem, mintha az illatát szívnám magamba, holott már akkor éreztem a szívem körül tekergő égő érzést.

Te elmentél, én pedig napokig vártam, hogy a szál, ami hozzád fűz, végre benned is csomóra találjon. Két hét telt el, mire megéreztem a rántást, a vágyadat, hogy veled legyek. Csak akkor mertem először átváltozni, és akkor először vágtam át a királyságok közti határon.

Ahogy most repülünk vissza a régi életem felé, a palotába, ahol béke köttetett az ígéretednek hála, még utoljára csak mi lehetünk. Szabadon.

Hallom a szívverésed, a lélegzeted, érzem az illatod, minden rezdülésed, ahogy örülsz a szélnek, örülsz a magasságnak, örülsz nekem.

Lejjebb ereszkedem a tenger fölé, hogy élvezd a végtelent, hogy érezd a felcsapó vízcseppek sós ízét, amikbe könnyeim vesznek.

Láttad már a sötét pikkelyeim közt cirkáló vörös szálakat, hová tartanak? Láttad már, hogy a mellkasomon gyűlnek össze? Láttad már, hogy olyan alakú, akár a virág, amelyet nekem adtál?

Nem foglalkoztál vele, ahogyan azzal sem, hogy ezek a szálak olyan színűek, mint a hajam, amelyet annyira szerettél nézni.

Miért is vetted volna észre? Lefoglalt a béke ígérete, a királylány szépsége, a házasság gondolata. Te már a jövőbe tekintesz. Én a múltban ragadtam.

*

Egy évvel ezelőtt megéreztem az ürességet. Elindultam az erdő elhanyagolt része felé, ahol a kis patak csörgedezik. Gyerekként csak itt lehettem igazán egyedül.

Ugyanerre a magányra vágytam, miközben tudtam, hogy végre találkozok Vele. Ilyen fiatalon ritkán találunk rá a sárkányunkra, és én sosem szerettem mások figyelmét, ezért senki sem tudta, hová megyek. Senkit sem érdekelt.

Aztán meghallottam a szél különös zúgását, és tudtam, megérkezett. Elsőre azonban nem mellém szállt le, hanem a palotát repülte körbe. Az ordítása messzire hangzott, én mégsem ijedtem meg tőle, élveztem a bemutatkozását. Tisztában voltam vele, ha a családom megtudja, hozzám tartozik, akkor végre komolyan vesznek.

A sárkányom nem akkora, mint atyámé, azonban a sötét pikkelyei és rajtuk a vörös csíkok nagyságot, erőt és megbecsülést sugároznak.

Valóban hamar véget ért a háború, nekem köszönhetően, és miután találkoztam a szép királylánnyal, úgy hittem, az életem abban a mederben folyik, ami nekem rendeltetett.

Ma mégis feszültség szorítja a mellkasomat.

Ez az esküvőm napja! A szertartás probléma nélkül lezajlott. A feleségem még szebb a boldogságtól. A családjaink haragvás helyett örömmel tekintenek egymásra. Nem értem, mégis miért érzem úgy, mintha veszély fenyegetne.

A hosszú asztalt messzire nyúló ponyva takarja, mindenkit véd a napsütéstől, egyedül a sárkányaink maradtak kívül. Vállam fölött hátra fordulva megfigyelem a sárkányomat, Ő felszegett fejjel, mozdulatlanul ül, mellső lábait mereven támasztja maga előtt.

Atyámnak három napjába telt, a bátyámnak hétbe, hogy álmában meghallja a sárkánya nevét. Én még mindig nem tudom az Övét, mégis úgy gondolom, jobban ismerem, mint más a sajátját.

Az Ő pillantása atyám sárkányára téved, az meg úgy morog Rá, ahogy vész esetén szokott.

– Csendet kérek! – sistergi atyám felé, amire prüszkölés a válasz.

Ő is csak visszafordul felénk.

Mégsem hagy nyugodni az érzés, hogy valami nincs rendben. Ebben a felmordulásban volt valami! Vagy már előtte?

A megjelenése utáni hetekben, az összeszokás napjaiban, amikor csak ketten voltunk, a sárkányom nyugodt volt. Azóta viszont mintha folyton készenlétben állna. Eddig azt hittem, azért, mert a jelleme az enyémhez hasonló.

De a mai más. Újdonsült feleségem is gyakrabban tekint Rá, holott őt még mámorítja a közös jövőnk gondolata.

Atyám sárkánya hirtelen feláll, Felé indul, szemét Rajta tartva, Ő viszont mereven bámul előre. Tartja magát, miközben atyám sárkánya körbejárja, ám még azelőtt széttárja szárnyait, hogy a másik visszafeküdne a helyére.

Nagy csapásokkal a levegőbe száll, nem foglalkozik a vendégsereget, a díszeket, az asztalra felhalmozott finomságokat vagy a ponyvát cibáló áramlattal.

Többen is rám ordítanak, hogyan engedhetem meg ezt? Mintha alárendelt lenne. Talán az ő szemükben az, talán a saját társukra is így tekintenek. Talán mi ezért vagyunk mások, mert egyenrangú társnak tartjuk egymást. Sosem parancsolnék neki. Ha szívesebben van máshol, nem tartom vissza.

De a rossz érzésem tovább nő.

Nem érdekel többé, hogy ezen a napon engem ünnepelnek, felállok, és olyat teszek, amit még soha király fia.

Én indulok a sárkányom keresésére.

Az ösztönöm azt súgja, a pataknál fogom megtalálni.

Csakhogy amint kilépek a fák takarásából, a parton nem látok senkit.

Tudom, hogy itt van, érzem! Nem tudom megmagyarázni, mégis biztos vagyok benne, hogy ő lát engem.

Körbe fordulok, hátha észreveszem sötét alakját, vagy a magasból levetődő árnyékát, hiába.

Lehetséges volna, hogy emberi alakot öltött? Ledöbbenek, mivel ritka, ha a sárkány az emberi életét választja, de olyan sose történt még, hogy megmutassa magát a társának!

Lehunyom a szemem, amint ráeszmélek, ő sem fog előbújni nekem. Pedig mennyire szeretném megismerni!

Amint ismét felpillantok, megakad a tekintetem egy piros virágon. Az egyetlenen, mivel a környéken nem nőnek ilyesmik. Közelebb lépek, és ekkor ráeszmélek, pontosan milyen virág. A szívem őrült módjára verdes, ahogy a kezembe fogom.

– Nem árulta el a nevét! – súgom a virágnak, majd magamba szívom az illatát, ahogyan a lány is, amikor neki adtam.

– Nem árultad el a neved! – ismétlem hangosabban, mire a közelből ág reccsen.

Egy lépést teszek arra, de megtorpanok.

Újra látni akarom! Megkérdezni, hogyan lehetséges, hogy ő lány, én pedig fiú? Ő már akkor tudta, hogy én vagyok a társa, mégsem szólt!

Persze, hogy nem szólt, titkolnia kell egész életében, mi ő. Ezért volt már akkor is olyan zárkózott.

Pedig biztos vagyok benne, hogy ugyanazt érezte, amit én. Kiegészítjük egymást!

És Ő épp ma nézte végig, ahogy egy másik nőt veszek el érdekből, hogy megóvjam a világunkat a pusztítástól. Sosem jelezte nemtetszését. Én közben mégsem vettem észre, milyen fájdalmat okozok neki.

Nem hagyhatom ennyiben! Megindulok.

– A sors akarta, hogy megismerjük egymást!

Még több recsegés és zizegés érkezik abból az irányból, amerre tartok.

– Okkal történt, csak így van értelme! Kérlek, gyere vissza…

A hangok hirtelen megsokasodnak, a levegő sűrűbbé válik, egy széllökés csapódik nekem.

– Várj! – kiáltom némi reménnyel, hátha hallgatni fog rám.

Csakhogy a sárkányom a fákat félresöpörve az ég felé röppen.

A virág szirma összeroppan a kezemben, amint felfogom, előlem menekül. Rájöttem, ki Ő, ismerem a titkát, és tisztában vagyok az érzéseivel. Veszélyt jelent ez a tudás Rá, rám, a királyságokra. Ezt pedig nem fogja kockáztatni.

Csakhogy engem már csak Ő érdekel!

– Meg foglak találni! A sors is úgy akarja, hogy együtt legyünk! – kiáltok utána.

– Megtalállak! – üvöltöm bele a szélbe, és tudom, hogy meg fog hallani.

Az ígéretem el fogja kísérni az útján, míg a sors úgy nem határoz, hogy újra találkozzunk.