A félig megragasztott bögre

A tavaszi szünetet a hétvégi házban töltöttem, a nagypapa vigyázott rám. Szerettem a hétvégi házat. Majdnem egész nap játszottunk. Előkerültek a hiányos társasjátékok, később a folyton leeresztő gumilabda, amivel egy kicsit még Papó is focizott, de hamar elfáradt. A hétvégi házban minden régi volt: ott voltak a régi játékaink, a régi mesekönyveink, és a régi fotelünk. Ebbe a régi fotelbe ült le Papó, elkezdett olvasni egy könyvet abból a kevésből, ami a házban volt; de már túl sokszor elolvasta, így aztán mindjárt elszunnyadt.

Én az ilyen csendes órákat is nagyon szerettem. Ha feltérdeltem a kanapéra, nem láttam mást, csak egy különös képet a falon. Azt sokáig lehetett bámulni anélkül, hogy meguntam volna. Hogyan? Igenis lehetséges, mert olyan volt, mint egy kirakós játék, amit gondolatban kell kirakni.

A darabok szabálytalan formájú fényes porcelánból voltak, és szorosan egymás mellé voltak ragasztva. A legtöbb darab kékeszöld volt, de néhány inkább zöldeskék. Voltak egész különleges darabok, az egyiken, valahol a kép fölső széle felé, egy láb. A bal oldalon találtam egy szárnyat. Lent pedig két olyan darab is volt, amiken szemeket fedeztem fel. Próbáltam kapargatni a ragasztót, hogy kiszedjem a darabokat, és összerakhassam a képet, de az nem engedett a körmömnek, végül a porcelán széle az ujjamat is megvágta.

Ettől aztán olyan hangosan sírtam, hogy Papó álmából fürgén felpattant, és átkutatott minden szekrényt egy sebtapaszért. Megtalálta, a sebet nagy gonddal leragasztotta, majd fennhangon szidni kezdte azt a fránya szilánkot, ami engem úgy megvágott.

– Nem fránya – szóltam rá hirtelen. – Én szeretem azt a képet. Sajnálom, hogy összepirosítottam a véremmel.

– Ne butáskodj, mit fáj annak egy kis pirosság? A te ujjad, azt mondd inkább, az fáj még?

– Egy kicsit – nyafogtam.

Szerkesztői megjegyzés

– Akkor elmúlik. Csak annyit fog fájni, hogy el ne felejts vigyázni az éles dolgokkal.

Nagyot sóhajtottam.

– Papó! – szólaltam meg. – Mi ez a kép? Olyan érdekes.

Erre Papó, mint aki nem tudja anélkül is pontosan, milyen kép van azon a falon, odafordult, és ábrándos képpel válaszolt:

– Az bizony nem más, mint édesapád félig megragasztott bögréje.

– Félig megragasztott? – néztem először értetlenül, aztán csodálkozva, végül várakozón, mert tudtam, hogy most nagy mesélés következik.

Akkor volt ez, amikor Péter bácsi, a te nagybátyád még Petike volt, édesapád Karcsika, a nagymamád Erzsi, és mi így voltunk egy család. Bizony, akár hiszed, akár nem, mind egy házban laktunk. Látom, nagyot néztél. Igazad van, elismerem, tényleg más volt mindenki és minden, mint most. Vagyis majdnem mindenki, és majdnem minden.

Ha jobban belegondolok, a gyerekek akkor is folyton izegtek-mozogtak, és előfordult, hogy ügyetlenek voltak. A bögrék pedig akkor is törékenyek voltak.

Volt ilyen törékeny bögréje a Karcsikának is, meg a Petikének is. Nyugat-Németországból hozta nekik az én nagybácsim. Mert azt még el is felejtettem mondani, hogy nagybácsim is volt. De még milyen! Nyugat-németországi nagybácsi. Az volt akkoriban a valami! Akinek nyugat-németországi rokona volt, annak időnként olyan ajándékokat küldött az a bizonyos rokon, hogy azzal dicsekedni – kellett! Összegyűltek mind az utca gyerekei, ha nyugat-németországi pulcsiban lejtettél végig a házak előtt. Bámultak rád az osztálytársaid, ha megmutattad nekik a nyugati rokontól kapott kisautódat. És mindennap csak kakaót kértél reggelire és vacsorára is, ha a nyugatnémet bögréből ihattad.

Az volt a bökkenő, hogy egyszer a kis Petike, ahogy így izgett-mozgott, mint most is minden gyerek, egy billegő konyhakövön megbotlott a bögrével a kezében. A bögre pedig leesett, és ahogy minden bögre, száz felé tört a konyhakövön.

Péter bácsikád haragudna, ha a füle hallatára mondanám, de akkoriban még gyakrabban sírva fakadt, mint mostanában. Igazából épp olyan könnyen sírva fakadt, mint te, amikor megvágta az ujjadat az a fránya szilánk. Haragudna, pedig nincs abban semmi szégyen, ha kicsi még az ember.

No, neki az ujját a szilánk megkímélte, de nagyon sajnálta a kedves bögréjét. Sárga volt, és egy daloló madárka volt ráfestve. 

– Nem kékeszöld volt, máshol meg zöldeskék? – kotyogtam közbe. Papó folytatta.

Sárga. Úgy emlékszem, mintha itt lenne a szemem előtt. De bizony nincs itt a szemem előtt, mert össze kellett söpörni. Petike elfordult, és kiabált, hogy ne söpörjünk, mert a bögre nem tört össze. Hamarosan be kellett látnia, hogy ha nem látja is a széthullott cserepeket, attól még a bögréje nincs, és többé nem is lesz. Aztán a billegő konyhakőre haragudott meg.

– Édesapa! – így kiabált velem. – Miért nem javítottad meg a követ?

Szentül megígértem, hogy megjavítom, de azt is meg kellett mondanom neki, hogy a bögretörést ez sem fogja visszacsinálni.

– Édesapa – szólt most már egészen csöndesen. – Nem lehet megragasztani?

– Talán ha két vagy három darabra tört volna – mondtam.

– Félig megragasztani? – kérdezte bizonytalanul.

– Nem lehet – mondtam, és már én is igazán elszomorodtam. Azzal a sárga bögrét eltakarítottuk.

Hanem a te Karcsi apukád nagyon jószívű gyerek volt ám, és a testvérét ugyanúgy szerette, mint most. Látta, hogy a bögre eltört, és hogy az öccse milyen szomorú. Aznap este kölcsönadta az ő kék meg zöld bögréjét a Petikének, hogy legyen miből meginnia a kakaót. Csakhogy a konyhakő még mindig nem volt megjavítva. 

A Karcsi akkor már elment leckét írni, így nem láthatta, hogyan megy Petike a kölcsönkapott bögrével meginni a kakaót. Nos, elég rosszul ment. A konyhakő megbillent, Petike megbotlott. Puff, ez a bögre is száz darabra hullott. Megijedt nagyon Petike. Mert bár ügyetlen volt, a szíve neki is éppúgy aranyból volt, mint manapság. Hiszen ismered őt! Képzelheted, hogy szégyellte magát, hogy sajnálta, hogy a bátyja szomorú lesz miatta. Tudta pontosan, hogy mekkora a szomorúság, ha az ember a legkedvesebb bögréjét veszni látja, még maga is érezte az aznap délelőtti eset után.

– Gyorsan összesöpröm – ajánlotta, s forgolódott, azt sem tudta hirtelen, merre találja a seprűt, lapátot. – A Karcsit ne hívjátok ide!

– Miért ne? – kérdeztük a nagymamáddal együtt.

– Mondjátok azt, hogy nincs bögre. Azért, mert elvitte a cica.

– Elhinné?

– Nem tudom.

– Te elhitted, amikor az édesanyád ezt mondta a nagy zsebes nadrágodra, ami kiszakadt?

– Nem. Anya viccelt.

– Bizony, ti már nagy fiúk vagytok ezekhez a mesékhez. És jól vág az eszetek. Nem olyan könnyű becsapni Karcsit, ahogy téged sem. Akkor mi legyen?

Petikének megint sírásra görbült a szája.

– Nekem van egy ötletem – mondtam neki. – Ezt a bögrét megpróbáljuk félig megragasztani.

– Nem lehet – motyogta Petike, dacos képpel el is fordult, mintha rossz viccet mondtam volna. Pedig én nem vicceltem.

– Megmondom, hogy hogyan. Most édesanyád megfogja a kezedet. Abból te felszívsz jó sok bátorságot. Azzal a bátorsággal odaállsz a Karcsi elé, és megmondod az igazat. A bögre így lesz félig megragasztva.

Petike még mindig rosszalló arccal hallgatta a tervemet, de a nagymamád akkor már fogta is a kezét, és tudta jól: akár lesz belőle félig ragasztás, akár nem, az igazmondásnak úgyis meg kell történnie.

A bátorságát mind összeszedte, Karcsinak a tettét bevallotta, és kicsit könnyebb léptekkel, majdnem vidám arccal tért vissza.

– Megvolt? – kérdeztem.

Bólintott. Azután a konyhakövön fekvő porcelándarabokra bámult hosszan.

– Ugye, hogy félig megragasztottuk? – kérdeztem.

– Nem. Teljesen törött – állapította meg.

Ekkor megint beleszóltam Papó meséjébe:

– Miért mondtad, hogy félig megragasztottátok?

– Nem hazudtam. Aznap este nemcsak a bögre tört el, hanem valami nagyobb dolog is: a két testvér kapcsolata. Mert a kapcsolatnak a hazugság olyan, mint a porcelánnak a kemény konyhakő ütése. Elég csak rágondolni a hazugságra, a kapcsolat máris kicsorbul. Végül Petike mégsem mondta ki a hazug szót, így a törött dolgok egyik felét, a kapcsolatot még meg lehetett ragasztani.

Papó hosszú szünetet tartott, mintha a történetnek vége lett volna. De valamit még meg kellett kérdeznem.

– Hogy kerültek a porcelándarabok a képbe?

– Amit megígértem Petikének, azt be is tartottam. Így helyes, igaz? Szóval néhány nap elteltével megjavítottam a billegő konyhakövet. Csak egy kicsi ragasztó kellett hozzá, egy fél kanálra való megmaradt belőle. Nem leveseskanálra gondolok, hanem kőműveskanálra. Fölkentem a maradék ragasztót egy ilyen lapra, ni. – Óvatosan megkopogtatta a képet, de nem az éles részén. – A bögredarabok még megvoltak egy zacskóban eltéve. Összehívtam az egész családot, együtt illesztgettük be a cserepeket a képbe. Közben mindenféléről beszélgettünk, jól szórakoztunk. A ragasztó pedig a képet azóta is összetartja. Amíg abban a házban laktunk, ez ott lógott a falon, ahol mindenki láthatta jártában-keltében. Így mindennap emlékeztünk az esetre, amikor a bögrét félig megragasztottuk.