Pupillának köcöllék kell

Az egész város a nyári szünetet várta. Már hajnalban is fülledt meleg volt, és amíg az úton nem kezdtek el autók robogni, a tízemeletes házak és aszfaltutak közé szorult kis parkokban, játszótereken hangosan lármáztak és röpködtek a verébcsapatok.

Tízemeletes házból is rengeteg volt a lakótelepen, hát még ablakból! De a rengetegszer rengeteg ablak közül csak az egyik földszinti nyílt éppen a puszpángsövénnyel szegélyezett kicsi játszótérre. Csak ez az egy ablak volt Pupilla és Mumilla hálószobájának az ablaka. Ebben a hálószobában szunnyadt békésen történetünk kezdetén Mumilla.

Álmában egy hatalmas ágyban feküdt, a lábához kiscica bújt. A hatalmas ágy egy nagy házban volt, amiben csak ő lakik Pupillával. Pupilla napközben a tágas udvaron játszik vadvirágok között. Az udvar körül kerítés, a kerítésen kedves öreg szomszéd könyököl, aki minden reggel mosolyogva köszönti.

– Ébredj már! – szállt Mumilla felé egy vékony hang a messzeségből.

Ezt a vékony hangot meghallva a szomszéd a kerítés mögé bújt, a kerítést köd nyelte el, a vadvirágos udvar hirtelen aszfaltúttá változott, a hatalmas ágy rökamiévá töpörödött, a cicából pedig cicás díszpárna lett. Csak Pupilla nem tűnt el, ő Mumilla fölé hajolva várta, hogy az kinyissa végre a szemét. – Ébredj!

– Miért ébrednék? Elaludtunk? – nyöszörögte Mumilla álmosan.

– Én nem elaludtam, hanem felébredtem, és most akarok egy köcölléket – felelt Pupilla.

Mumilla nyögve könyökölt fel. Semmi kedve nem volt megkérdezni, mi az a köcöllék. Mást kérdezett.

– Pont most?

– Nem én vagyok a hibás, hanem a verébparlament. Verébország ügyeiről vitatkoznak. Ott, a bokorban, naaagyon hangosan. A nagyi mondta – magyarázott Pupilla. Aztán széttárta a karját. – Szóval felébresztettek. Bocsi.

Mumilla ezzel sem akart vitatkozni, csak kelletlenül kikászálódott az ágyból. Megbotlott egy padlón felejtett játékban, és dohogva ment tovább a fürdőszoba felé.

– Százszor mondtam már, hogy ne hagyd széjjel a dolgaidat, Pupilla! Ha rálépek, eltörik, és ha még a lábamat is fölsérti, akkor mérges leszek, és biztos, hogy nem veszek helyette másikat!

– Látom, neked is kéne egy köcöllék – sóhajtott Pupilla. Még a szemét is forgatta hozzá, ahogyan a felnőtteket látta gyakran beszélni.

Mikor Mumilla kijött a fürdőszobából, Pupilla még mindig ott állt várakozón.

– Jól van – adta meg magát Mumilla. Tudta, hogy Pupilla egy bizonyos kérdésre vár. – Mi az a köcöllék?

Pupilla arcán titokzatos mosoly jelent meg.

– A megfordult világban van.

Mumilla érezte, hogy ebből hosszadalmas találgatás lesz. Gyorsan hozzá is kezdett, hogy mire az óvodába kell menniük, lehetőleg túl legyenek rajta.

– A tükörben?

Pupilla ingatta a fejét.

– A tükörben semmi sincs fordítva. A tükörben te nagy vagy, és én kicsi.

– Értem – bólintott, és öltöztetni kezdte Pupillát. Ő pedig magyarázott.

– A megfordult világban Mumilla kicsike, és Pupilla már olyan nagy, hogy döbbenet. A megfordult világban Pupilla süt, és Mumilla megeszi. Ott Pupillának mindent szabad, de Mumillára rászól az anyukája. A megfordult világban Pupilla alszik, és Mumilla ébreszti.

– Ilyen világot szeretnél? – mosolyodott el Mumilla, mert azt hitte, már közel jár a titok megfejtéséhez.

– Nem – lombozta le Pupilla. – Nekem köcöllék kell, ezért nem mehetünk óvodába. A megfordított világba kell mennünk.

– Aha. Nos, kicsikém, akárhová megyünk is, előbb meg kell fésülni a hajadat.

– Jó, de egyedül! – alkudozott Pupilla.

Mumilla megengedte, hogy Pupilla teljesen egyedül fésülködjön meg. Addig készített magának kávét. Mikor visszaért, nem állta meg szó nélkül a látványt.

– Hadd igazítsam már meg azt a pulcsit, csavarodik az ujja. Indulhatunk az oviba?

Pupilla lecövekelt. Olyan komoly arcot vágott, amilyet csak tudott. Mumilla mindjárt megértette, hogy az óvodába márpedig el nem indul.

– Nincs nekem erre időm, kicsikém. Elkésem a munkából. Ha nem jössz most azonnal, akkor… – közben ránézett a pukkancsot játszó Pupillára, és valahogy nem jutott eszébe semmi büntetés. – Akkor elviszlek a nagymamához. Jó lesz?

– Jó! – vette elő újra titokzatos mosolyát Pupilla.

Egy utcácskára laktak a nagymamától, hamar odaértek. Ahogy nyílt az ajtó, a nagymama nem állta meg szó nélkül.

– Mumilla, kicsikém, igazítsd már meg azt a pulcsit, nem látod, hogy csavarodik az ujja?

– Fordul már a világ! – vigyorgott Pupilla, de Mumilla a nagyinak válaszolt.

– Szia, anya! Ne haragudj, hogy csak így hirtelen, de Mumilla nem hajlandó oviba menni, és nekem már…

Nem tudta befejezni, mert a nagyi meglátta Pupillát, márpedig ha ő meglátja, mindig úgy örül neki, mintha évek óta nem látta volna. Most is összecsapta a kezét, és felkiáltott.

– Pupilla, hát te már olyan nagy vagy, hogy döbbenet! – Aztán oda sem fordulva kezdett megint Mumillához beszélni. – Dehogy haragszom! Örülök, hogy elhoztad az én drágaságomat! Jól elleszünk, sütünk valami finomat, igaz, Pupilla?

Ezzel szorosan megölelte az unokáját.

– Köcöllék – sóhajtotta elégedetten Pupilla, de Mumilla még mindig csak a nagyival beszélt.

– Köszönöm. De délután aludnia kell! Ne engedj meg neki mindent!

– Megoldom, kicsikém. Te fogod ébreszteni, amikor megjössz a munkából! Csak azt mondd meg, hogy mit süssünk. Kuglófot vagy házi krémest?

Mumilla csak bólintott, mert az esze már félig a munkán járt.

– Mumilla! Látod? Megfordult a világ! – kiabált rá Pupilla.

Ekkor végre odafigyelt Pupillára. Látta, hogy megfordult a világ. Hogy Mumilla kicsike, és Pupilla már olyan nagy, hogy döbbenet. Hogy Pupilla süt, és Mumilla megeszi. Hogy Pupillának mindent szabad, de Mumillára rászól az anyukája. Mindent megértett. Vagyis majdnem mindent. Egy valamit még meg kellett kérdeznie.

– Rohanok, de azt mondd még el, miért kellett neked éppen ma a köcöllék?

– Hogy adjak neked belőle.

Ekkor Pupilla megölelte Mumillát, és addig el sem engedte, amíg a fülébe bele nem súgta:

– Ne dolgozz sokáig, jó? Sütök neked kuglófot. Finom lesz.