*

Kitamura rendőrfőnök széles mosollyal fogadta őket az irodájában, és hellyel kínálta mindkettejüket.
Mivel Hiromoto merev tartásban állva maradt, Derek, rövid tűnődés után követte a példáját.
– Nyomozók, gratulálok! Nagyszerű munkát végeztek, és igazán rövid idő alatt. Shaliman nyomozó, önnek meg külön köszönettel tartozunk, amiért ránk szánta az értékes idejét.
– Nagyon szívesen tettem, uram – bólintott az amerikai. – Ez egy különlegesen értékes tapasztalat volt a számomra. És meg kell mondjam, uram, hogy Kucumi-szan kiváló nyomozó. A mellette tapasztaltakat majd bele fogom írni a tanulmányomba.
– Ezt örömmel hallom, Shaliman nyomozó. Ezek szerint azt még nem fejezte be?
– Nem, uram, de legkésőbb csütörtökig elkészülök.
– Remek. Ezek szerint itt marad a fesztiválra?
– A kezdetére mindenképpen, uram. Végül is az ember nem mindennap láthat cseresznyevirágzást.
– Valóban. És teljesen megértem. Hát akkor, jó mulatást! Majd köszönjön be hozzám, mielőtt elutazik!
– Igen, uram. 
– Ja, és nyomozó, tájékoztatni fogom a főnökét a nagyszerű munkáról, amit itt végzett.
– Igen, uram. Köszönöm, uram!
– Leléphet.
Derek tisztelgett, majd meghajolt, aztán egy gyors pillantást vetett Hiromotóra. A fiatal nyomozó alig észrevehetően bólintott.
Amikor kilépett az ajtón, Derek szinte már otthonos mozdulattal nekitámaszkodott a folyosó falának. Nem szerette, ha a főnökök dicsérték, annak eddig mindig rossz vége lett.
Hiromoto néhány perccel utána érkezett, és úgy nézett, ki, mint akit leforráztak.
– Úgy látom, nem léptetett elő – húzta fel a szemöldökét Derek.
– Hát nem. A főnök kifejtette, hogy bár ebből most jól jöttünk ki, és diplomáciailag is remekül mutat a dolog, de ez csak a szerencsén múlott, és lám, ő megmondta, hogy baleset történt. Most nem kapok megrovást, mert végül tisztáztam egy kitüntetett nyomozó nevét, de legközelebb nem lesz ilyen elnéző, ha nem követem az utasításait.
– Hát, akkor ez pont úgy működik, mint nálunk.
– Hogyhogy? – csodálkozott a japán. – Azt hittem, nálatok díjazzák a kezdeményezőkészséget.
– Na persze – nevetett keserűen Derek. – De ezért én is kapok majd hideget is, meleget is a főnökömtől.
– Miért?
– Dicsérni fog a plénum előtt, hogy emeltem a San Franciscó-i rendőrség nemzetközi hírnevét, négyszemközt meg lecsesz, mert nem kértem tőle már az első percben engedélyt, és nem tájékoztattam folyamatosan az ügyről.
– Szuper – sóhajtott Hiromoto. – Menjünk sörözni!
– Meg enni. Cseszett hosszú volt ez a nap.
– Az.
Hiromoto felvetette, hogy sétáljanak el a Sokudoszacsiba, ami alapvetően a zsaruk törzshelyének számított, pont az őrshöz való közelsége miatt.
Amikor odaértek az alacsony, fehér falapokkal burkolt épülethez, Derek felvonta a szemöldökét. A kerítés előtt kiszedett gyeptéglák csúnyállottak, a falak festése kopott volt, és az egész hely szörnyen lepusztult hatást keltett.
Viszont az amerikai már régen megtanulta, hogy ne ítéljen elsőre, pláne, ha csehóról, vagy étteremről van szó. Beléptek, de a hely belseje sem tett rá jobb benyomást: a falak piszkos barnák, a pult felett tábla, rajta krétával apró, japán betűs felirat, alacsony, hagyományos asztalok, amik mellé a földre kell ülni. A nyomozó kíváncsian várta, hogy mi következik.
– Mit ennél, Derek-szan?
– Szinte mindegy, csak ne akadjon meg a torkomon – vont vállat a kérdezett.
– Akkor majd én rendelek neked is, ha nem bánod.
Letelepedtek az egyik asztal mellé, és a szőke nyomozó akkor kezdett kicsit felengedni, amikor körbenézett a vendégeken. Melósokat látott, teherautó sofőröket meg néhány rendőrt. Az egyiküket, Nisi járőrt felismerte. Ültében meghajolt a kolléga felé, de nem érzett késztetést, hogy fel is álljon. A járőr viszonozta a gesztust, és folytatta az étkezést.  Nem sokkal később Hiromoto is leült mellé, a kezében tartott, nagyjából tízunciás söröspoharak egyikét Derek elé helyezte.
– Hát akkor igyunk az ügy lezárására! – emelte fel a saját italát.
– Igyunk! – emelte a szájához Derek a korsót, hosszasan kortyolt, majd elégedetten csettintett. – Ez egy igazán remek sör.
– Ugye?
– De mintha a nyomozás végét egyszer már megünnepeltük volna…
– De ezt most a végső – nevetett a japán.
– Gyakran jársz ide? – intett körbe Derek újabb pár korty után.
– Amikor csak tehetem. Tudod, egyedül élek, nincs, aki főzzön rám, magamnak meg… Tudod, hogy van ez. Itt meg jól főznek, kiadósak az adagok, és nem kell sokáig várni.
Az amerikai ebben ugyan kételkedett, de végül kellemes csalódás érte: még nem végeztek az első sörrel, amikor megjelent mellettük a vendéglő tulajdonosa, és sűrű hajlongások közepette nagy, fehér tányérokon bőséges adag ételekkel rakta tele az asztalt.
– Két menüt rendeltem, de ne aggódj – vigyorgott Hiromoto a tekintete láttán –, amit nem bírsz megenni, azt ingyen elcsomagolják neked.
– Huh, azt hittem, hogy viccelsz a kiadós adagokkal.
A japán lehörpintette a maradék italát, aztán kissé bizonytalan pillantással ránézett a társára.
– Én sose viccelek kajával – jelentette ki határozottan, és maga elé húzta az egyik tányért.
Derek kicsit gyanakodva követte a példáját. Előtte zöldség- és rizságyon két darab, egyenként olyan négyinches, panírozott dolog feküdt, amiből kiállt valami kemény. Az egyiket óvatosan megfogta, és beleharapott. Puha, omlós, izgalmasan fűszerezett halféle foszlott szét a szájában.
– Mi az isten ez? – kérdezte, amikor letette az elsőből maradt pálcikát.
– Ízlik? Garnéla. Itt valami eszméletlen a fűszerezése.
Az amerikai helyeslően bólogatott, miközben rávetette magát a másodikra. Az első tányér kivégzése után körbepillantott.
– Rendelni kéne még sört!
– Nyugi, a tulaj már hozza is a következőt. Hallod, neked aztán van étvágyad!
– Egy ekkora testet táplálni kell.
Még be sem fejezte, és már kapta is a következő poharat.
– Derek-szan, feltehetek egy kérdést?
– Csak egyet?
– Igazad van – nevetett a japán –, elég sok kérdésem lenne. Tulajdonképpen hogy keveredtél ide?
– Mármint Japánba? Vagy ide Szakurába?
– Is-is.
– Az úgy volt, hogy a rendőrfőnök tavaly részt vett egy nemzetközi rendőr-konferencián, amiről roppant lelkesen érkezett vissza. Kitalálta, hogy minden tisztnek választania kell egy országot, aminek a rendőri módszereiről tanulmányt akar írni. Be kellett adnunk egy projekt-tervet neki, hogy mit vizsgálnánk.
– Ez nem hangzik rosszul.
– Ja, az ötlet az teljesen rendben volt, csak plusz szabadnapot nem kaptunk hozzá. Én például a határidő előtti napon dobtam össze ebéd közben a sajátomat.
– És mit kezdett a tervekkel a főnököd?
– Mindet elolvasta, aztán egyenként kiértékelte. Mondom, nagyon belelkesedett. Aztán a legjobbakat megmutatta valami fejesnek, aki szintén ráizgult a dologra, de annyira, hogy szerzett pénzt, hogy a legjobb öt pályamunka írója kiutazhasson a célországába, és tényleg megírhassa a tanulmányt.
– És a tiéd volt az egyik.
– Most gondolhatod, hogy milyen lehetett a többieké…
– Miért pont Japánról akartál írni?
– Ez igazából adta magát. Gyerekkorom óta tanulom a nyelvet, apám üzlettársai között is sok a japán. Aztán meg éppen ez jutott először az eszembe, mert a társammal a Szusi-boxban kajáltunk aznap.
– A társad… Ő milyen?
– Lopez? Jó arc, remek zsaru, csak vannak kötődési problémái.
– Hogy érted?
– Nem bír megmaradni egy csaj mellett sem. Felszedi őket, pár hónapig együtt vannak, aztán mindegyiket dobja valami idióta ürüggyel.
– Milyenekkel?
– A legutóbbival, azt hiszem azért szakított, mert a nő rendszeresen behúzva hagyta a sötétítőfüggönyöket, amikor elment a lakásból. Szóval, Joe kicsit mániás.
– De jó zsaru.
– Bizony. És mindig megcsinálja a papírmunkát. Sokszor még az enyémet is. – Eltolta maga elől a második kiürült tányért is.
Hiromoto elismerően füttyentett.
– Na, ezt nevezem! – böffentett diszkréten. – Veled érdemes menüt rendelni. Kérsz még valamit?
– Hát, ez a sör nem rossz, de nincs valami erősebb?
A japán elgondolkozott.
– Ittál már nihonsút?
– Az mi?
– Amit ti szakénak hívtok.
– Nem, de sokszor ki akartam próbálni. Lehet itt kapni?
Hiromoto értetlenül nézett rá.
– Úgy érted, hogy Japánban, egy japán étteremben lehet-e kapni szakét? Hát, nem is tudom…
– Oké, ne szívd a vérem!
Hiromoto elvigyorodott.
– Megyek, intézkedek.
Amikor visszaült az asztalhoz, az amerikaira pillantott.
– És mi a helyzet veled? Azt mondtad, hogy az ex barátnőd, akivel pár hónapja szakítottál, zsaru, de azóta biztosan volt más is az életedben, nem?
– Hiromoto-szan, én is kábé ugyanazt csinálom, amit te: sokszor riasztanak éjszaka, nem tudom, mikor érek haza, folyton a megoldandó ügyeken jár az eszem, és jó, ha összejön heti egy szabadnap, amikor senki sem hív telefonon. Nincs az a nő, aki ezt hosszútávon elviselné.
– Szerintem tévedsz. Elég sok jól működő kapcsolatot láttam a kollégáimnál.
Derek kétkedőn nézett.
– Ha ez így van, akkor kéne róla egy kézikönyv, hogy ti hogyan csináljátok. Ó, a francba, erről kellett volna írnom a tanulmányt!
– Még nem késő… A leadásig biztosan lesz még néhány ebédszüneted – kacsintott a japán. – Nézd, megjött a nihonsú.
A tulaj érkezett az asztalukhoz egy nagy tálcával a kezében. Kimért mozdulatokkal eléjük pakolta a kellékeket: két, hengeres kerámiacsészét, egy öblös hasú, egyenes nyakú kancsót meg egy edényt.
Hiromoto meghajlással köszönte meg a felszolgálást, és a társához fordult.
– Na, Derek-szan, akkor most megmutatom, hogyan isszuk a nihonsút. Zárójelben megjegyezném, hogy a szaké az mindenféle szeszesitalra használatos, de a rizspálinkának nihonsú a neve. Ez itt az ocsokoro – emelte fel a csészét –, ez pedig a tokkuri – mutatta be a kancsót. Az edényben forró víz van, ebbe most bele fogom meríteni a tokkurit, mert az italnak olyan negyven fokosnak kell lennie. Most fogd, kérlek a kezedbe az ochokorót, a másik kezedet tedd a csésze alá… igen, így jó. Érzed, milyen meleg? Most szívd be az aromáját, és igyál egy kortyot. Szuper, most már leteheted az ochokorót. Hogy ízlik?
Derek megvonta a vállát.
– Ez a legerősebb italotok?
Hiromoto kuncogott.
– Csak várd ki! Ravasz dolog ez, hidd el! És most te töltesz nekem.
Az amerikai óvatosan kézbe vette a kancsót, és töltött a társa csészéjébe.
– Jól csináltam?
– Remekül. Arra kell figyelnünk, hogy amikor kiürül a csészénk, azt a másiknak újra kell tölteni.
– Azt hiszem, ez menni fog – bólintott Derek, és a negyedik csészénél kezdte úgy érezni, hogy nem is olyan rossz ez az ital, mint ahogy az első korty után gondolta.
– Amit még nem értek – ráncolta a szemöldökét a japán –, hogy miért pont Szakurába jöttél?
– Lövésem sincs. A fönci felvette a kapcsolatot veletek, és valamiért ezt az őrsöt jelölték ki. 
– Gondolom azért, mert egy tavalyi felmérés szerint a mi őrsünkön beszélnek a legtöbben angolul. A nagyfőnöknél ez valami becsípődés, minden évben szervez egy nyelvtanfolyamot.
– Akkor ezért – bólogatott Derek. –  Szóval, ide küldtek, nekem csak az időpontba volt némi beleszólásom. Én meg látni akartam a fesztivált.
– Ah, értem! Szóval te valójában turista vagy, akit a cseresznyevirágzás érdekel, és a főnököd fizeti az utadat. Ügyes!
– Rátapintottál a lényegre – vigyorgott Derek. Önteni akart Hiromotónak, de a tokkuri időközben kiürült.
– Rendelek még – állt fel ismét a japán, de ezúttal már kicsit bizonytalanul.
Az amerikai magában jót mosolygott: a japánok tényleg nem bírják az alkoholt.
Miután megkapták a következő kancsó szakét, Derek tűnődőn megvakarta az állát.
– Hiromoto-szan, most én kérdeznék valamit.
– Kérdezz bátran, barátom!
– Min vesztetek össze tegnap Emiko-szannal?
– Ja, hogy az! Tudod, Derek-szan, ötletem sincs. Én csak meg akartam tudni, hogy kapott-e csomagban Adderallt, ő meg felhúzta magát azon, hogy… várj csak, mi is volt a baja…? Ja, megvan! Hogy én rendszeresen hazalátogatok, őt meg nem viszem.
– És ez tényleg így van?
– Hát, ha a tények felől nézzük, akkor, ja. De hogy a csudába hívjam magammal, ha egyszer örökké dolgozik? Még hétvégén is!
– Aham, azt hiszem, értem. Vagyis nem értem – rázta meg a fejét kicsit kótyagosan Derek.
– Na, látod, ezzel pont így vagyok én is… Na, ez megint kiürült – nézett bele a tokkuriba. – Még egy kört?
– Legyen! Tudod, nem is olyan rossz ez a cucc. Sőt, egész kellemes. De most én megyek rendelni.
Derek felemelkedett, de közben a vérnyomása odalent maradt. Olyan érzése támadt, mintha arcon csapták volna egy puha párnával.
– Huh – nyögte. – azt hiszem, teszek egy kitérőt is.
A pultnál rendelt még nihonsút, és közben úgy érezte, hogy még sosem beszélt ilyen folyékonyan japánul, aztán hunyorogva megkereste a mosdót. Amikor végzett, lemosta az arcát, hátha kicsit felélénkül, de a fárasztó nap kezdte éreztetni a hatását.
Visszaült az asztalhoz, és töltött Hiromotónak az időközben érkezett újabb kancsóból. Megvárta, hogy az ő csészéje is tele legyen, aztán megpróbálta felvenni a beszélgetés fonalát.
– Miről is beszéltünk az előbb? Ja, megvan. Tudod, én azt hittem, hogy meg akarod kérni a kezét, azért mész utána. Mármint Emikóét.
Hiromoto pislogás nélkül meredt rá, aztán vártalanul a levegőbe bokszolt.
– Akkor ez volt az!
Derek értetlenül nézett rá.
– Mi volt micsoda?
– A veszekedés. Amikor szóba került az a tetves gyógyszer, mondtam, hogy kérdezni akarok tőle valami nagyon fontosat. Biztosan azt hitte, hogy meg akarom kérni.
– De te nem tetted – bólogatott Derek, és újra töltött a japánnak.
– Nem. Ő meg dühös lett.
– Ennek van értelme. És most mit fogsz tenni?
Hiromoto a hajába túrt, aztán elgondolkozva teletöltötte Derek csészéjét.
– Azt hiszem, valahogy ki kell engesztelnem. Majd kitalálom.
Derek két nagy korttyal kiitta a szakéját, majd belebámult az üres ochokoróba.
– Szereted? – tette fel végül a szerinte legfontosabb kérdést.
 A japán megvonta a vállát.
– Erre nehéz válaszolni, Derek-szan. Kicsi korom óta ismerem. Ő a legjobb barátom, persze, hogy szeretem. De, hogy szerelmes vagyok-e belé? Nem hiszem.
– Akkor miért akarod elvenni?
– Miért, van más választásom? – húzta el a száját Hiromoto, és töltött Dereknek.
– Már hogy a viharba ne lenne! A te életedről van szó!
– Hát, ja. De mindenki ezt várja tőlem.
– És mégis, ki nem szarja le az elvárásokat? – Derek indulatosan letette az italát. – Hiromoto-szan, beszélj vele! Tudd meg, hogy ő mit akar, csak aztán dönts!
– Gondolod, hogy ő a feleségem akar lenni?
– Honnan tudhatnám? De, ha nem kérdezed meg, te sem fogod.
– Ez igaz. – Hiromoto szomorúan végignézett a vacsora romjain meg az üres tokkurin. – Derek-szan, én most hazamegyek. Bizonytalanul lábra állt, és enyhén imbolyogva az amerikaira nézett.
– Te is jössz?
Derek bólintott. Nehéznek érezte a tagjait, de klasszisokkal józanabbnak gondolta magát a japánnál.
– Hazakísérlek.
Egymásba kapaszkodva sétáltak el Hiromoto házáig. A szőke nyomozó végig az utat figyelte, hogy hazataláljon, de szerencsére nem kellett messzire menniük.
– Na, ez egy jó buli volt – motyogta Hiromoto, amikor Derek nekitámasztotta a kerítésnek, hogy előkeresse a társa kulcsait. – Meg kell ismételnünk!
A zár folyton elugrált a kulcs elől, de az amerikai végül csak beletalált.
– Majd eljössz SF-be, és akkor én viszlek el a kedvenc helyemre – vigyorgott, miközben betámogatta a japánt a házba. Hiromoto kábultan hagyta, hogy Derek levegye a kabátját meg a cipőjét, és becipelje a hálóba. A futonra, amit reggel szerncsére kint hagyott, úgy dőlt el, mint egy zsák.
– Jó társ vagy, Derek-szan – motyogta, majd álomba zuhant.
Az amerikai egy darabig még nézte. Küzdött a késztetéssel, hogy mellé boruljon, de aztán erőt vett magán és a kijárat felé dülöngélt. Elsőre a nappaliba fordult be, de a hatalmas tévé meg a földre szórt párnák láttán ráébredt a tévedésére.
Végül fogalma sem volt, hogyan keveredett el a vendégházig, de egyszer csak előtte magasodott a kétszintes, fehér kőépület. Az éjszakai portás rápillantott, meghajolt, de egyetlen szót sem szólt, és Derek kimondottan hálás volt ezért. Nagy nehezen megtalálta a szobáját, csodával határos módon egyből betalált a zárba a kulccsal, majd megkönnyebbülten leroskadt az előszoba folyosójára. Innen már közel az ágy, gondolta, és elaludt.