*

Amikor megálltak a Hiromotótól kapott címen, Emiko csodálkozva felnézett az alacsony, fehér kerítés mögött álló karamellbarna, kétszintes, keskeny épületre. Szóra nyitotta a száját, de ekkor nyílt a kazettás, fa ajtó, és kilépett rajta az elegáns, fekete öltönyben feszítő, szédítően jóképű japán nyomozó. A férfi azonnal észrevette a lányt, és felhúzott szemöldökkel a társára pillantott. Derek megvonta a vállát, és ezzel láthatólag el is intézte a magyarázkodást. Hiromoto beült hátulra, és elmosolyodott. Feszültségéről csak a megfeszülő álla tanúskodott.
– Szia, Emiko-csan. Káprázatosan nézel ki!
– Köszönöm – nyelt nagyot a lány. – Te is egész jól festesz.
Derekre pillantott, de az amerikait éppen lefoglalta, hogy beállítsa a telefonján az új úti célt.
– Szerintem arra nem lesz szükség – hajolt előre a két ülés között Hiromoto. – Majd én mondom, hogy merre menj.
Derek elmosolyodott.
– Remek ötlet! Ez a vacak úgysem akarja az igazat. Szóval?
Hiromoto körbepillantott.
– Indulj el előre, aztán a kereszteződésnél balra. Tudok egy elég gyors utat, negyedóra alatt odaérünk.
Majdnem eltalálta: tizennyolc perccel később már Emiko is meglátta a Nodera ház előtt magasló cseresznyefát.
A szűk utcában az egyik oldalon végig autók álltak, egészen az utca végéig kellett gurulniuk, mire találtak egy szabad helyet.
– Megvárlak benneteket – sóhajtott Derek.
– Ha vége, akkor még ki kell mennünk a krematóriumhoz, és csak a hamvasztás után lesz vége, azt ugye tudod? – hajtotta oldalra a fejét Hiromoto.
A szőke férfi bólintott.
– Nem nagyon vagyok képben a szokásaitokkal kapcsolatban, de igyekszem. Tehát most a búcsúztatás, aztán a hamvasztás… van még valami?
Ezúttal Emiko válaszolt.
– Általában szokott lenni halotti tor, de amennyire tudom, Naemu-szan kifejezetten megtiltotta, hogy ennyire hagyományos legyen a temetése. Szerintem a férj a temetés után csak hazahozza a hamvakat.
– Akkor ez még eltart egy darabig. – Az amerikai nyújtózott egyet, és látványosan elhelyezkedett az ülésen. Már csak egy kalap hiányzott, amit a szemébe húzhatott volna.
Emiko megrázta a fejét, kiszállt a kocsiból, és a szürkésbarna, bambusz-redőnyös ház felé indult. Hiromoto csendben mellészegődött, és gyengéden megérintette a csuklóját. A lány felpillantott, aztán a férfi óvatos mosolya láttán lélekben vállat vont, és nem húzta el a kezét. Kézen fogva sétáltak tovább.
A tágas nappaliban már rengetegen gyűltek össze. Emiko meghajlással köszöntötte a ház urát, és a mellette helyet foglaló idős nőt, akit Naemu-szan leírásából azonnal felismert: Nodera Kirara, az anyós, jóindulatúan rámosolygott. A koporsó mellett Kagedzsiro állt, Naemu sógora; Emiko őt is látta már képen, hiszen nagyon közel álltak egymáshoz az elhunyttal. Mindhárman tradicionális fehérbe öltöztek.
A lány leült a harmadik sorban, egy egyik, még szabad székre, Hiromoto pedig mellé telepedett. Emiko szíve elnehezült, és, hogy leplezze a hirtelen feltörő könnyeit, a szobát kezdte vizsgálni. A helyiségből minden bútort eltávolítottak, szabályos sorokban székeket helyzetek el a hatalmas, kertre néző ablak elé állított koporsóval szemben. Bár fehér lepel borította, a lány mégis felismerte: ezt még éppen ő tervezte pár hónappal korábban – újrahasznosított, égethető, valójában egy különleges papírdoboz. Mellette egy kis asztalt virágokkal, füstölőkkel és gyertyákkal díszítettek. Végignézett a vendégeken, és egyáltalán nem lepődött meg, hogy többségüket felismerte.
A szertartás akkor vette kezdetét, amikor egy narancssárga ruhás, kopaszra borotvált szerzetes lépett a terembe, és csengettyűket rázva imádkozni kezdett.
Emiko elmélázva hallgatta a kínai szavakat, aztán felkapta a fejét. A szerzetes által Naemu-szannak adott név meglepően hosszú és bonyolult volt. A lány elismerően bólintott, úgy tűnik, Nodera-szan nem fukarkodott az adománnyal. Kicsit rosszmájúan végigfutott a fején, hogy a férj láthatóan nagyon nem akarja, hogy a neje visszatérjen, ha a nevén szólítják.
A ceremónia végén a vendégek felálltak, és egyenként Nodera-szanhoz léptek. Emiko is követte a többieket, közben izzadó kezében szorongatta a szépséges, különleges borítékot, amibe a tömjénfelajánlást tette. Amikor a férfi elé ért, udvariasan meghajolt, átnyújtotta a kódenbukorót, és szertartásosan elmondta azt a mondatot, amit előtte mindenki:
– Végtelenül szomorú vagyok a feleséged korai halála miatt.
Nodera-szan szó nélkül meghajolt, és átnyújtott neki egy művészien csomagolt, tenyérnyi ajándékot, amit a lány újabb meghajlással köszönt meg. Nagyon ügyelt, hogy az arcáról semmilyen érzelmet ne lehessen leolvasni. Az eszével tudta, hogy a férfinek nem volt köze Naemu-szan halálához, de nem bírta kiverni a fejéből a képet, amikor a kolléganője szégyenkezve takargatta a sérüléseit.
Némán odébb lépett, helyet adva a mögötte várakozó Hiromotónak, és a koporsóhoz lépett. Gyengéden a halott fejéhez helyezte a kezében szorongatott csodaszép, virágot. Naemu-szan arca békés volt és gyönyörű, és a lány ekkor értette meg, hogy végérvényesen meghalt, hiszen életében sosem látta ennyire nyugodtnak.
A ház előtt már ott állt a díszes halottaskocsi, ami majd a krematóriumba viszi a testet. A lány Hiromotóra nézett, de a férfi arca kifürkészhetetlennek látszott. Lassú léptekkel elsétáltak a Hondáig. Emiko bekopogott a Derek melletti ablakon, és a nyomozó mosolyogva felült. Ezek szerint csak tettette az alvást.
Hiromoto kérdés nélkül beült hátra, majd Derekhez hajolt.
– Kérem, kövesse azt a gépjárművet! – mondta faarccal, és az előttük meginduló kocsira mutatott. Az amerikai komolyan bólintott, de a szemében nevetés bujkált.
A temető bejáratánál Derek megállította az autót.
– Keresek parkolót – szólt, és amikor ők ketten Hiromotóval kiszálltak, már el is hajtott.
A gyászolók egymás után érkeztek, ők pedig lassan megindultak a pattanásig feszült bimbókkal borított cseresznyefák között, amik a hamvasztóba vezető, széles ösvényt szegélyezték.
Emiko érezte a mindent betöltő virágillatot, a tavaszi nap langymelegét, és arra gondolt, hogy milyen igazságtalanság, hogy ezt Naemu-szan már nem láthatja.
A krematóriumban Emiko meglepetten nézett szét. Elvben tudta, hogy mi következik, mégis meglepte, hogy az összegyűltek előtt, minden teketória nélkül egyszerűen csak betolták a koporsót a hamvasztóba. Némi elégtételt érzett, hogy jó munkát végzett: a doboz pillanatok alatt semmivé lett. Utána átsétáltak a szomszédos terembe. Hiromoto eltűnt mellőle, és amikor keresni kezdte, azt látta, hogy a testes rendőrfőnökkel beszélget fojtott hangon. Az idősebb férfi elkapta a lány pillantását, és udvarias meghajlással üdvözölte. Emiko viszonozta a gesztust, közben már alig várta, hogy túl legyen ezen az egészen. Eddig mindössze egyetlen temetésen vett részt; még gyerekként a nagymamája halála után, de az emlék meglehetősen ködös volt.
A család hamarosan csatlakozott hozzájuk, ezután a temető alkalmazottai áthozták a hamvakat. Emiko pislogás nélkül nézte végig, ahogy a kolléganője hamvait átrakják az urnába. Arra rezzent fel, hogy Hiromoto gyengéden megszorította a kezét.
– Mehetünk – súgta a férfi, és kifelé vezette.
Odakint a lány mélyet sóhajtott, és az arcát a nap felé fordította. Élvezte a melegséget, és kizárt minden mást a fejéből.
Lassú léptekkel kisétáltak a temetőből. A lány a kapuból még egyszer visszanézett. Milyen különös, és egyben gyönyörű, hogy a végső megsemmisüléshez egy ennyire szépséges ösvény vezet!
Odakint pár percet várniuk kellett, mire Derek-szan Hondája eléjük gördült.
– Ezzel tényleg vége, ugye? – kérdezte az amerikai, mire a két japán némán bólintott.
Gyorsan beültek, és Hiromoto a lányhoz fordult.
– Emiko-csan, téged most hazaviszünk... ugye, Derek-szan?
A társa megrántotta a vállát.
– Te vagy a főnök, én csak sofőrködök. Azért nem bánom, ha valamelyikőtök mutatja az utat.
A lány egyikről a másikra nézett.
– Ti aztán jól összebarátkoztatok – jegyezte meg végül.
A két nyomozó összenézett.
– Jó kis ügy volt – vonta meg a vállát Derek.
– Igen, egész érdekes volt a közös munka – bólintott Hiromoto is.
Emiko megrázta a fejét. Férfiak!
Miután a háza előtt kiszállt, még sokáig állt a tavaszi szélben kicsit reszketve, és hosszan nézett a különleges formájú Honda után. A bánat még mindig sajgott benne, mint egy nehezen gyógyuló seb, de legalább már tudta, hogy mi a helyes döntés. Meg kell tennie, bármekkora fájdalmat is okoz ezzel. És valószínűleg nem csak magának.