Kertész Máriusz: Megálló a japánkertben

A fél hetes busz szélsebesen vágott át a japánkerten és tűnt el Ivan látómezőjéből. Ivant ez most egy cseppet sem zavarta. Ma végre kiegyensúlyozottnak érezte magát, gyönyörködni akart picit a japánkertben, mely különleges bonsai fákkal bővült. Kétszer megkocogtatta a szemüvege jobb oldalát, mire a japánkert előterében megjelent egy menürendszer. A megfelelő applikációt megnyitva megtudta, hogy a következő járat tíz perc múlva érkezik. Majd a szemüvege jobb oldalát megérintve a menürendszer eltűnt, és végre zavartalanul merülhetett alá a japánkert nyújtotta látványba.    

Két kölyökmacska játékos harcát figyelte egy virágzó cseresznyefa alatt, mikor valaki megkocogtatta a vállát. Összerezzent a váratlan interakciótól. Megszokta, hogy az utcán a szemüveg applikációján keresztül lépnek kapcsolatba vele az ismeretlen emberek. Oldalra fordította a fejét és egy lányt pillantott meg, aki úgy volt felöltözve, mint régen a punkok.

– Ne haragudj, meg tudnád mondani, mikor érkezik a következő busz? – kérdezte a lány.

– Körülbelül nyolc perc múlva, az imént néztem meg az applikációban. De hogyhogy rajtad nincs szemüveg? – kérdezte meglepődve Ivan.

– Elromlott, szervizben van – válaszolta zavartan a lány.

– Nem adtak egy idegleneset, míg a régit meg nem javítják? – kérdezte csodálkozva Ivan.

A lány nem válaszolt, Ivan pedig újra a hancúrozó macskákat figyelte.

– Elza a nevem – mutatkozott be hirtelen a lány Ivan felé fordulva.

A lány üdvözlésre nyújtott keze kitakarta a macskákat. Ivan elsőre nem tudta, mi történik, aztán kapcsolt, a lány felé fordult, és megrázta a kezét. A lágy női tenyér érintése furcsa, de kellemes érzéseket keltett Ivanban. A természetesnél nincs jobb, futott át az elcsépelt igazság Ivan agyán.

– Te sose szoktál szemüveg nélkül utazni? – kérdezte Elza.

– Nem jellemző. De így is észrevettem, hogy a megálló bal oldalánál szelektív hulladékgyűjtőket helyeztek el. Ez a japánkertemben is jól mutat.

– Ó, szóval japánkertet vetítesz ki magadnak. Én is szeretem a japán kultúrát. Otthon van egy bonsai fám. Igazi, nem virtuális – mondta vidáman Elza.

– Én már megszoktam a virtuális valóságot. Önkéntes katona voltam a válság idején, láttam eleget a valóságból.

 

Mindketten hallgattak. Nem nagyon volt erre mit mondani, ráadásul Ivan elszokott már az ilyen hosszas csevegésektől. Ismét Elza törte meg a csendet.

– És engem milyennek látsz a virtuális világodban?

– A hajad szőke, a szemed kék – mondta kissé zavartan Ivan.

– A hajam nem szőke, hanem barna, a szemem pedig zöld – válaszolta Elza.

– Ha kikapcsolnád a filtert a szemüvegeden, olyannak láthatnál, amilyen valójában vagyok.

 

Ivan egy ideig hallgatott. A barátnőjére gondolt, aki a válság elől Amerikába szökött, és akiről azóta se hallott semmit. Meg a buszmegállóval szemközti rokokó stílusú épületre, ahol a gyerekkorát töltötte, és amely most már csak egy kiégett romhalmaz volt.

– Egész nyugodt reggelem volt, míg meg nem jelentél a japánkertemben – szólalt meg végül Ivan, de hangja inkább kedves volt, mint szemrehányó.   

– Szemüveg nélküli meglátásom szerint csak akkor tudunk a mostani helyzeten változtatni, ha szembenézünk a valósággal – mondta némi humorral Elza.

– Nem tudom, hogy van-e elég erőm hozzá – válaszolta Ivan, miközben levette a szemüvegét.

A napsütés váratlanul érte, sokáig hunyorgott. A szeme lassan szokott hozzá a fényhez. Elzát nézte, a barna haját, ahogy bele-belekap a szél, és a lány mögött elterülő parkot a haldokló bokrokkal. Közben megérkezett a busz. Ivan egy pillanatig habozott, a kitárt buszajtó a biztonság érzésével kecsegtette. A buszon, mint a heringek, szorongtak a virtuális szemüveget viselő utasok. Végül intett a sofőrnek, hogy továbbmehet. 

– És most merre induljunk? – kérdezte Ivan.

– Lefelé a belvárosba. Meg fogsz lepődni, mi minden épült újjá, míg te a japánkertedben próbáltad elfeledni a múltat. 

Azzal elindultak Elzával a bombatölcséreket kerülgetve, a hajdan volt színpompás sugárúton.