30.

Ismerte ezt a helyet. A szürkészöld falak, a neonfényt izzadó plafon, a sarokba húzott két, egyszerű műanyag szék, mind elérhetetlen messzeségben, a sűrű, acélkék rácson túl hirdették magabiztosan, hogy innen bizony nem jut ki. Ő maga a rácson belül, egy gumimatracos ágyon feküdt. Nem volt lekötözve. Ez is gúnyos közönnyel árulkodott arról, hogy milyen kilátástalan a helyzete.
Egy napot már biztosan feküdt itt. Talán mostanra többet is. Enni kapott már többször is. Mindig ugyanazt. Betolták a tálcát, megette róla a kaját, kihúzták a tálcát.
Az ágy túloldalán a padlón a felnyitható ülőke alatti kis porceláncsészébe végezhette a dolgát. Amikor lezárt a fedőt, az automatika elintézte a többit.
Más talán tüzetesen átvizsgálta volna a rácsot, az ágyat, mindent, hátha eszébe jut valami jó ötlet, miként szabadulhatna ki. Vagy őrült edzésbe kezd, hogy ne sorvadjanak az izmai. Joe csupán feküdt a hátán, és azt a kis üvegbúrát fixírozta, ami alatt a kamera lapult. Közvetlenül a neoncsövek mellett.
Elszúrta volna? A zuhanás után itt tért magához. Eleinte pokolian fájt mindene, utána már csak a kövek izzottak és lüktettek a tagjaiban.
A kövek.
Amikor olvasott róluk, mindig valami mesés túlzásnak gondolta a sámánok bőr alá ültetett köveit. Most tessék, saját maga cáfolta meg a feltételezését. A legfájdalmasabb – és egyben legnagyobb – kristály a nyelvében csücsült, ő pedig el se tudta képzelni, hogyan fog ezzel a szájában beszélni. Az ujjai végébe ültetett kristályokat a saját szemével is látta a körme alatt, mégsem érezte, hogy különleges erők birtokába jutott. Ott is ürességet érzett, ahol korábban mindig feszült valami különleges, megmagyarázhatatlan izzás – a szemében. Immár nem látott vele különleges fényeket, sem különös figurákat, álomképeket. Vagy a csoda szűnt meg, vagy tényleg ennyire sivár volt az új lakhelye.
Az ACT javítóintézetének kórházát jól ismerhették a helyi diákok. Nem is titkolt elrettentésként, szinte minden iskolának megszervezték az intézménylátogatást. Minden canberrai tanuló tudja: ha nagy hülyeséget csinál, itt fog elsorvadni, de ha még ki is kerül, örök életére bélyeget süt rá az, hogy itt megfordult.
Joe állt már ennek – vagy egy másik ugyanilyen teremnek – az ajtajában. Tudta hát, hogy most igazán nagy slamasztikába keveredett.
De hát miért?
Azt nem gondolhatják komolyan, hogy ő okozta a balesetet. Ha drón lőtte ki a kamiont, akkor ott nyoma maradt a robbantásnak. 
Vagy direkt rá akarják kenni?
Az meglehet. Azt a drónt valakinek irányítani kellett, és a Nigastól hallottakból kitűnik, hogy akár a kormányerőket is megvezethették ezek a Pusztítók.
Akkor viszont nagy veszélyben van. És nem csak ő, de a szülei is.
“A halálon és az alvilágon át kell hazajutnod.” – idéződött fel benne, amit az öreg Nigas mondott búcsúzóul, és Joe úgy érezte, meglelte a választ arra, miért nem érzi még magát beavatva.
Haza kell jutnia, méghozzá az alvilágon át ahhoz, hogy teljes legyen a szertartás. Bizonyára az ellenségei léptek közbe, a metróban szakították félbe az alvilági útját, és most esélyt sem akarnak adni neki a folytatásra. Arra, hogy még életében hazajusson. Végül is csak három napra kell őt elzárniuk, hogy azután már visszafordíthatatlan legyen a győzelmük!
Ebbe azonban Joe nem törődhetett bele.
Első lépésként a következő ételét és italát a vécébe öntötte. A teljesen érzéketlen ápoló ezt is blazírt pofával nézte végig, majd távozott az üres tálcával. Joe olvasta, hogy a sámánbeavatások gyakori kísérője a böjtölés, ártani hát nem árthat, ha pedig eddig kábították valami szerrel, annak lassanként múlni fog a hatása.
Ezek után hanyatt feküdt a gumimatracon, és felidézte a Monte Cristo grófjától a Pillangóig az összes olyan könyvet és filmet, amiben trükkös szökések zajlottak le. Hamar ráébredt azonban arra, hogy itt, az ACT kórházában nincsenek meg azok a körülmények, amik a legtöbb ilyen sztoriban alkalmat adnak a szökésre. Például nincs társasága és nincs mozgástere. A börtön sem egy omladozó várpince, hanem egy hipermodern építmény. Az ideje pedig egyre fogyott.
A következő étkezést is kihagyta, pedig a fogvatartói láthatóan igyekeztek a kedvében járni, és az egynemű kása helyett törtkrumpli, csirkehús – persze filézett – és egy kis süti érkezett a tálcán. Miután ezek is mentek a vécébe, korgó gyomorral, de határozottan tisztább fejjel feküdt vissza, bámulni a plafont. Jóleső érzésként a régi bizsergést is újra felfedezte a szeme mögött.