12.

– Micsoda kapitális bunkók vannak itt! – robbant be az ajtón Siobhan. – Képzeld, elzavarták a szüleidet azzal, hogy éppen a szemtanú kihallgatása folyik! Érted; szem-tanú! Te!
– Oké, értem, nagyon vicces, de most hol vannak apuék?
– Képzeld! Egészen Bilpinig kellett menniük, hogy kapjanak normális áron szállást! Elképesztő, mi van a városban! Szerintem a fél világból Sydneybe jönnek nyaralni. Mire bevergődtünk ide, majd két óra volt. Most meg eszükbe jutott, hogy nem hoztak neked semmit, pedig farkaséhes lehetsz, úgyhogy leszaladtak a boltba.
– Tényleg farkaséhes vagyok. Egy vadbarom ébresztett. Igaz, hamarabb is ébren voltam már, de el akartam kerülni Cincogit, úgyhogy ki sem nyitottam a… izé, szóval meg se moccantam.
– Cincogi, de jó! – nevetett fel Siobhan. – Láttam a folyosón idefelé a dilidokidat, de most másfelé van dolga. De ezek az öltönyös, napszemüveges gorillák nagyon cikik itt az ajtód előtt.
– Amelyik kijött, az hogy nézett ki?
– Hát, nem tűnt túl boldognak! Már tolta be a cigit a szájába, szerintem kint füstölög az udvaron.
– De pontosabban hogy néz ki?
– Nálam egy fejjel magasabb, kicsit keskenyebb vállal, mint az ajtónyílás. A haja sötét, és jobbról balra átfésülve hordja, gondolom, mert már kopaszodik ott fölül. Neki nem állt olyan jól a napszemüveg, mert tömpe orra van, úgy néz ki, mint egy uborka. De miért érdekel?
– Ha kiengedtek innen, utána járok ki ez a fickó. Szétrúgatom a seggét, az egyszer biztos!
– Ő szaggatta meg a pizsidet felül?
– Ja. A francba, anyám totál ki lesz készülve, ha meglátja. Nem tudnád rendbe szedni?
– De, megpróbálom.
Siobhan finom ujjai gyorsan elsimították a gyűrődéseket, amennyire lehetett, összeillesztette a pizsamagallér széleit. Joe először azt hitte véletlen, de aztán érezte, hogy a lány ismételten megsimogatja a nyakát, arcát. Nagyon jól esett neki ez a gondoskodás. Siobhant mindig örömmel fogadta régen is, de ez a mostani visszatérése kimondottan boldoggá tette. Már nem volt semmi igazítani való a ruházatán, a lány mégis ott ült tovább, immár kimondottan csak azért, hogy kényeztesse még egy kicsit. Joe tétova kezei épp elindultak a takaró alól, hogy viszonozza a kedves cirógatást, amikor meghallotta, hogy ismét közelednek a szobája felé. Oldalra hajtott fejjel kezdett fülelni.
“...szülei vagyunk...” – hallotta kintről az anyja hangját, majd már nyílt is az ajtó.
– Hát ti meg miről sutyorogtok? – jött apja hökkent kérdése, rögtön az ajtóból.
– Ugyan, épp próbálom lesmacizni, de veszettül kapkodja a fejét – kelt fel a lány az ágy széléről. – Ha nem, hát nem, akkor majd otthon találkozunk! Szia, Joe!
A fiú a döbbenettől majdnem elfelejtett visszaköszönni. Azért még idejében megtalálta a hangját:
– Csá, Sio! Azért egy puszit dobhatsz még!
Miután megkapta a távcuppanósát, végre a szüleire is rá tudott koncentrálni:
– Hallom, már voltatok itt, csak a zsernyák beelőzött titeket.
– Most is kint ül két egyenruhás, azt mondják, téged őriznek.
Anyja hangjából csak úgy sütött az aggodalom. Az apja sem tűnt jókedvűnek:
– Az a két goromba fickó úgy nézett ki, mint valami orosz maffiózók. Szerintem fegyver is volt náluk. Eléggé gyanúsan domborodott a zakójuk oldalt.
– A Nemzeti Nyomozóiroda emberei voltak – avatta be őket Joe. – Tényleg arra voltak kíváncsiak, hogy mi okozta a balesetet.
Ekkor ismét nyílt az ajtó, Dr. Charon Niqvist hangja pedig egy kis krákogást követően azonnal felcincogott:
– Már megint túl sokat zaklatják a beteget…
– Na idefigyeljen , kisöreg! – csattant fel Lucas olyan vehemensen, ahogy Joe eddig még talán soha sem hallotta az apját: – Maga az egyetlen zaklató ebben az intézményben. Teszek róla, hogy ne zaklassa a fiamat, és főleg, hogy ne zárhassa el a szülei elől! Hát mit képzel, mi az én fiam? Egy kísérleti patkány?
– De kérem! – sipákolt teljesen felháborodva a doktor – Én vagyok a fia pszichológusa! Komoly poszttraumás panaszai vannak…
– Csak volt a pszichológusa! Minden engedélyt visszavonok, most pedig húzzon innen, mert a fiamhoz jöttem látogatóba, nem a maga hülyeségeit hallgatni! Utoljára láttam magát itt sertepertélni a fiam körül! 
– Tényleg felháborító, hogy egy nyugodt látogatásunk sincs maga miatt! – kontrázott rá az anyja is. – Bezzeg a nyomozók nyugodtan kikérdezhették, ugye? Hát, én sem szeretném a fiam mellett tudni magát.
– Tőlem?! – jött a sértődött riposzt. – Akkor majd maguk kikezelik abból is, amit a rendőrségtől kap a fiúk. A papírokat kérjék a recepción. Minden jót!
Súlyosan csörrent az üvegajtó, de akkor már Joe-t aggódó kérdések özöne árasztotta el:
– Éhes vagy, kicsim?
– Rendben vagy, bikfic?
– Mit kérsz inni? Hoztam teát, de vettünk a kedvenc Nippy’s italodból is egy almás-banánost…
– Persze, ha sört kérsz, hozok fel a kocsiból.
– Tényleg, mondtak neked valamit, minek ide ez a sok rendőr?
– Mondd csak, mitől kell őrizni téged?
Joe végre szóhoz juthatott:
– Éhes vagyok, még nem is ebédeltem!
Anyja azonnal a kezébe nyomott valamit, ami első kóstolásra egészen finomnak bizonyult.
– Hogy ízlik? Ez valami helyben sütött finomság. Puratosz, vagy mi.
– Hmm, nagyon jó! Apa, azt hiszem, a sörödet megtarthatod, ehhez a banános Nippy’s sokkal jobban illik.
Miközben reggelizett, teli szájjal válaszolt a többi kérdésre is:
– Nem tudom, minek őriznek, mivel így vakon úgysem tudnék elszökni innen... és bármekkora is a balhé, semmi okuk sincs félteni. Szerintem csak egy kis túlbuzgóság az egész… valamit mutatniuk kell egy ekkora baleset után.
– Akkor csak bejöttek fontoskodni, aztán elmentek?
– Nem egészen. Miután meguntam, hogy már sokadjára mondatják el velem ugyanazt, kikötöttem, hogy a további kérdéseikre csak a ti jelenlétetekben és ügyvéddel vagyok hajlandó válaszolni.
– Erre simán befejezte a kérdezősködést?
– Hát, nem volt túl jókedvű, de ez a helyzet. Azt mondod, most már rendőrök vannak? 
– Igen, kicsim. Akik elküldtek minket reggel, azok már nincsenek itt.
– Furcsa. Még csak be sem köszöntek. Micsoda bunkók!
Joe örült, hogy sikerült megnevettetnie a szüleit. Azonban a jókedvüket kopogtatás szakította félbe. Tim doktor érkezett, Joe egyből felismerte a hangját, amikor igen udvariasan megszólalt:
– Sajnálom, hogy meg kellett zavarnom önöket, de ha a délelőtti vizit után a délutáni is elmaradna, az komolyan veszélyeztetné a kis betegünket.
– Értettük, doktor úr – sóhajtott fel Lisa. Joe érezte, ahogy apja megfogja a kezét:
– Szevasz, fiam, remélem, hamarosan találkozunk otthon!
– Ó, hát elmentek?
– Sajnos nem időzhetünk tovább Sydneyben, nekem a kiadó felé kell elszámolnom az utazásommal, anyád pedig ugye…
Joe jól tudta, hogy anyjának minden hétfőn pontban nyolckor meg kell jelennie a Lost&Found irodájában, hiszen a hétvégén megtalált, befogott, vagy épp elveszett kiskedvencek kilométeres listája várja olyankor. Ha az ARRR hivatal leállna, pár nap alatt telítődnének a menhelyek, elvadulnának az utcákon kóborló kutyák, macskák, és csakhamar olyanná válna a helyzet, mint a világ legtöbb metropoliszában, ahol a gazda örülhet, ha még életben találja a kiskedvencét, amikor az előkerül. Most mégis legalább olyan cefetül érezte magát, mint egy eltévedt kiskutya; a szülei elutaznak, ő pedig itt marad egy idegen nagyvárosban egy szál egyedül… az ajtaja előtt barátságtalan zsarukkal.
– Biztos nem indulhatnátok később?
– Jaj, kicsim, hidd el, nagyon szeretnék még maradni!
– Én mehetek az éjszakai géppel, anyádnak viszont pihennie kell – vetette fel bizonytalan hangon az apja, de Joe erre csak a fejét rázta:
– Nem szeretném, ha anyu egyedül utazna. Akkor adjatok puszit, és induljatok!
Hosszú ölelgetés és cuppogás után tudtak csak elválni, amikor Tim doktor már figyelmeztető krákogással jelezte, hogy neki is dolga volna.
– Viszlát, doktor úr, és nagyon köszönjük, amit a fiúnkért tesz! – hálálkodott még egy sort Lucas kifelé menet.
– Ugyan, kérem! – szabadkozott Tim doktor. – Én kérek elnézést Charon Niqvist miatt önöktől. Bár rendkívül alapos szakember, sajnos meglátszik, hogy nincsen családja. A papírokat ne felejtsék el kitölteni és aláírni odalent, úgy holnapra már új kezelőorvos jön majd be Joe-hoz.
– Ezt külön köszönjük, doktor úr – hallotta Joe anyja komoly hangját, már a folyosóról. – Ez a hír sokkal inkább megnyugtat, mint ezek a rendőr urak, itt az ajtó két oldalán.
– Erről sajnos nem mi tehetünk, asszonyom! Fentről kaptuk az utasítást, hogy tegyük lehetővé a rendőri jelenlétet.
Becsukódott az ajtó, Joe pedig egyedül maradt Tim doktorral. Ő komótosan elkezdte letekerni a kötést Joe fejéről, ami alatt még két keményített gézlap simult a szemei elé, hogy se fény, se por ne bánthassa. Mielőtt a vizsgálathoz ezek is lekerültek volna, Tim doktor alaposan besötétített a szobában: leengedte az elektromos reluxát, majd lekattintotta a világítást.
– Az a helyzet Joe, hogy a reggeli vizsgálati eredmények szerint varázslatos gyorsasággal gyógyulnak a műtéti hegek. Talán a lézer stimulálta a szöveteket… – a gézlapok lekerülésével Joe-nak szinte fáztak a szemei a friss levegőtől. Kék fény borított el mindent, érezte, hogy patakokban csordul ki a könnye. – ...de mindegy is, a lényeg az, ha a mostani vizsgálatok megerősítik az előzőt, sokkal hamarabb levehetjük a kötést a szemedről és megkezdhetjük a látásrehabilitációdat.
– Mégis, mennyivel hamarabb? – kérdezte izgatottan Joe. Iszonyúan hosszúnak tűnt az a két hét, amit eddig jósoltak neki, és ma megtapasztalta, milyen kiszolgáltatott ebben a helyzetben még itt, ebben a kórházi ágyban fekve is.
– Akár már két nap múlva, Joe. Holnapután.