Délután

Délután újra összetalálkozom az anyukával az óvoda előtt, ahogy Matyit beülteti a kocsiba. Én odamegyek elnézést kérni a fiam nevében, és felírom egy cetlire a telefonszámomat. A nő, akit még mindig nem ismerek másként, mint Matyi anyukája, elővenné a mobilját, hogy megcsörgessen, de a férje dudálással jelzi, hogy menne már.

– Ne hülyéskedj, majdnem bepisiltem, közvetlen közelről rám dudálni?

A férj nem rá figyel, hanem rám, mégpedig szúrós tekintettel.

– Az enyém – tátogja felém, csak azután kezd hahotázni a saját viccén:

– Ugyan már, mit hisztizel egy poén miatt? Semmi humorérzéked nincsen. – Újabb ordenáré röhögés tör ki belőle. – Látnod kellett volna az arcotokat!

Elrobognak, én egy percig bámulok magam elé, aztán megrázom magam. Vicces ember, biztos vicces, általában nyilván nem is viselkedik ilyen... furán, gondolom. Remélem, felhívnak, és végre tisztázhatjuk az ellentétet a fiúk között. Egy gonddal kevesebb lenne, de Zalánnal a sötétben tapogatózom.