33.

Siobhan pontosan ott állt, ahol elképzelte.
Miután kimászott a csatornából, Joe örömmel látta, hogy arra az aszfaltútra jutott, ami egyenesen a természetvédelmi területre vezet fel. Most, a viharban szabadon szakadt le az esővíz a vörhenyes sziklákkal tarkított domboldalon. Joe ennek ellenére egyenesen nekivágott a teteje felé. Úgy gondolta, a fákkal ritkásan benőtt dombot még mindig jóval gyorsabban megmássza, mintha a lusta kanyargású szerpentint követve vág neki. A szél néha feldöntötte, métereket csúszott vissza, de azért viszonylag hamar megtette az utat. Közben észrevette azt is, hogy a cudar idő ellenére itt is, ott is drónok küzdenek a levegőben maradással. Nem volt kérdés, ki után kutattak. Joe még két viharsast is felfedezett az egymást kergető felhők között, akik viszont fennkölt nyugalommal uralták a levegőeget. Nem sok ideje akadt azonban csodálni őket, hiszen a drónok bármelyik pillanatban kiszúrhatták maguknak, és itt, a vizes, nyílt domboldalon kiváló célpontot nyújtott.
Alulról érte el a Szerelmesek Szikláját, ami nem volt több, mint egy kis kiugró perem, ahol kényelmesen meg lehetett állni kocsival, hogy aztán itt ölelkezve csodálhassák meg a naplementét, vagy a csillagokat a párocskák. Most azonban csak egyetlen vörösloboncú lány ázott kitartóan egy semmirevaló esőköpeny alatt. A felfelé vezető utat kémlelte és próbálta megvetni a lábát a dühöngő viharban.
– Siobhan! – kiáltott oda neki Joe, ám hangját elsodorta a szél. – Siobhan, itt vagyok!
Megújult erővel kapaszkodott fel a sziklán, majd végre hallótávolságba került:
– El kell tűnnünk innen! Drónok köröznek a fejünk felett!
Siobhan megpördült, egy gyors mosolyban kimerült a viszontlátás öröme, majd azonnal a fellegeket kezdte vizsgálni.
– Nem fogod látni – ragadta meg a kezét Joe. – Van itt a közelben egy kávézó, ott lesz tető felettünk.
Futva indultak meg. Joe-nak már mindene remegett. Ki tudja, mikor evett utoljára, és már órák óta csak menekült. Legalább szomjúság nem gyötörte. Elég volt kinyitnia a száját, hogy kortyolhasson az esőből. Az aszfaltúton is patakokban szakadt le a víz, bár Joe mezítelen lába mostanra érzéketlenné zsibbadt a megpróbáltatásoktól.
A Lookout kávézó igazából a dombra vezető autóút egyik pihenőhelyéhez tartozott. Hosszú parkoló, egy töltőállomás vette körbe. Maga az épület igazán futurisztikus képet nyújtott kidudorodó ablakaival és a lapos tetőteraszával. Mint egy UFO-leszállóhely irányítótornya.
A kávézó természetesen zárva volt, ebben az ítéletidőben senki se jött fel kinyitni. Csak a jó félméternyire kiugró ablakok alatt, a bejáratba húzódva kaptak némi védelmet az eső és a szél elől. A közelben újabb villám csapott be, az ezt követő dörgésben Joe és Siobhan csak nézhették egymást kézen fogva. A lány arcán a megkönnyebbülés és az aggodalom grimaszai szaladgáltak, ezer szónál többet mesélve a benne tomboló érzelmekről.
– Mondd, tudtál beszélni Wandával? – tette föl Joe a legsürgetőbb kérdését a dörgés elültével.
– Dehogy! Még jóval korábban beleolvasott abba az iratba, utána elrohant. Azt mondta, nyomozni. Csak egy levelet írtam, benne azt, hogy hol találkozom veled, meg amit a telefonba mondtál.
– Képzeld, utána valaki az apám telefonjáról, apám hangján visszahívott és rá akart venni, hogy várjam meg. Most már ebben sem bízhatunk.
– Nem is fogunk. Amióta azzal gyanúsítottak meg, hogy a kínai bevándorlás elleni tiltakozásul a Capital Hill ellen készülsz robbantásos merényletre, már bármilyen szemétséget el tudok képzelni róluk.
– Ez megy rólam a tévében?
– Meg, hogy közöd lehetett a másik két robbantáshoz. A hírekben már az van, hogy a házatokban kész bombagyárat találtak, ezért letartóztatták a szüleidet, de anyuék egyetlen rendőrautót se láttak! Percekkel korábban még telefonon beszéltek, anyád épp szervezte az ismerősöket a felkutatásodra, hiszen tudod milyen, még egy elveszett kiskutyáért is kész mentőcsapatot indítani, szóval rá öt percre meg szétrobban szinte a házatok, és mire anyuék átszaladtak, már sehol senki?! Elrabolták őket, nem volt ott semmi házkutatás!
– És az egész mögött egy átkozott fakitermelő cég áll!
– Azokról is érdekes dolgokat olvasni. Wanda kért, hogy nézzek utána, ezért volt bekapcsolva a telóm, amikor hívtál. Állítólag az általuk birtokolt erdőkben alig folyik erdészeti munka, viszont mindenfelé lezárt területeket tartanak. A konteós blogokon titkos katonai kutatóbázisokról írnak és egyértelműen nekik tulajdonítják a kamionból kifolyt mérget is.
– Azt mindenesetre magyarázná, hogyan tudta zsebre tenni az egész belső elhárítást ez a.... ez a Harley Dobkins… – Joe a homlokára csapott: – Tudom már, honnan ismerős a név! Apám mondogatta kisgyerek koromban, hogy de jó lett volna, ha belőle lesz Dobkins! Merthogy a nagyapám testvérét örökbe fogadta az a kőgazdag család, míg az én nagyapám az állami intézetből állandóan visszaszökdösött a nomád családjához… akkor én tudom a nevét!
– Ez igazán nagyszerű Joe – húzódott közelebb a lány –, de mikor fogsz végre megcsókolni?
– Jaj, Sio, olyan mocskos vagyok, hozzád sem érek – húzódott hátrébb Joe.
– Lehet, hogy büdi vagy, de legalább melegítesz! – bújt hozzá csak azért is, majd a fülébe súgta: – Ne tudd meg, hogy kiakadtam, amikor Wanda nélküled jött vissza.
– Nem hangzott jól, hogy otthagyott a temetőben? – mosolyodott el Joe, miközben esetlenül átölelte a szanaszét ázott lányt.
– Képzelheted! Hozzá se szóltam miután… miután… Te, lehet,hogy beindítottuk a riasztót! Ott az a piros led elkezdett villogni!
Joe benézve az üvegajtón azonnal átlátta, mi a helyzet:
– Ez kamera, nem riasztó. Most csekkoltak le minket.
Villámként csapott bele a gyanú, hogy talán nem a kávézó tulajdonosa ennyire kíváncsi. Kilesett a bejárat alól az esőfüggönyön túlra, és már látta is a zuhanórepülésben közelítő drónt. Megragadta Siobhant a grabancánál, és vele együtt vetődött oldalt, a földre.