29.

– Hogyan jutok vissza? – tette fel Joe a kérdést, miután végiggondolta, mit is kell tennie ezek után. Nem tűnt különösebben nehéz feladatnak eljutni a Kormányzósági Dombhoz a Woden Temetőtől, és jó esélyük volt rá, hogy némi bűbájjal simán bejuthatnak majd a miniszterelnökig is. Most azonban egy felhő tetején ücsörgött egy halott sámánnal, egy zöld lángoktól kivilágított kunyhóban, és ez így igen távol esett a valóságtól.
– A beavatásod még nem teljes. Megtapasztaltad a levegőt, kaptál útmutatást és kapsz ajándékot. Ezután a halálon és az alvilágon át kell hazajutnod.
Nigas ezzel felállt, Joe pedig követte őt. Az öreg sámán egyszerű mozdulattal a saját szeméhez nyúlt, és kifordította azokat a gödreikből. Mire azonban a tenyerébe kerültek, két smaragdkővé változtak. Ezt nyújtotta át a megrökönyödött fiúnak:
– Íme, vedd el az ajándékodat! 
– Kö… köszönöm! – nyúlt ki érte Joe, majd mégis visszahúzta a kezét: – De nem fogadhatom el. Már az igazi szeme is Wandát illette volna. Legalább ezt megkaphatná ő.
– Igazad van – mosolyodott el Nigas. – Akkor kérlek, vidd el neki!
– Rendben – vette át a két smaragdot, amik azon nyomban felszívódtak a tenyerébe.
– Majd tudni fogod, hogyan adhatod át – felelt az öreg a fel sem tett kérdésre. – Most menj!
Joe kilépett a vattapuha fehérségbe, kisétált a felhő széléig, majd cseppnyi vacillálás nélkül a mélybe vetette magát.
Halál. Alvilág.
Sejtette, hogy nehéz lesz eljutni oda, de úgy gondolta, ha elég határozottan akarja, akkor megnyílik majd a sír, amin feküdt és azon keresztül lejut majd az alvilágba.
Ám hiába koncentrált erre, a vészes sebességgel közeledő, szabályos körökből felépülő temetőben nem érzékelt semmi változást. 
Viszont most már látta a várost. A benne nyüzsgő sokaságot... és látta a göndör hajú ápolónőt, amint épp magyaráz egy fél tucat, ellenséges felállású temetőőrnek… 
…ami azt jelenti, hogy akkor ő már most a valóságban zuhan!
Hiába próbált fékezni, veszett kapálózása közben is tehetetlen kődarabként hullott tovább lefelé. Az arca előtt elzúgó szélből alig bírt levegőt venni, de mielőtt még sikíthatott volna, megérkezett – nem sokkal a frissen hantolt sír mellé.
A becsapódás fájdalma fehér kínként lobbant az agyában. Tovább süllyedt, de immár nem tudta, hogy a talajban, vízben, avagy az öntudatlanságban. Nagyon magas, sípoló hang töltötte be a fejét, majd mikor már elviselhetetlen erősségűvé hangosodott, egyszer csak elmúlt. A fájdalom is elmúlt, helyette csontig hatoló hideggel a süket csönd folyta körül. Mégsem lett öntudatlan, mert a hidegben egészen különös módon a bőrével kezdte érzékelni a körülötte lévő világot. 
Immár érezte, hogy tovább csúszik lefelé, igaz, teste megnyúlt, és sikamlóssá vált. A feje fölött léptek dübörgését érezte és valahol alatta, a mélységből, nagyon halványan, hő sugárzott fel.
Amint ezeknek tudatára ébredt, máris érezte, miként kell mozdulnia, hogy tovább gyorsíthassa a lefelé siklását. Igazán nem volt könnyű, az eleinte még esetlen vonaglását csak lassan tudta kifinomítani harmonikus tekergéssé. Használnia kellet hozzá az összes izmát, végig a hosszú, hengeres, pikkelyes testén, majd engednie kellett, hogy a föld vonzása még gyorsabb süllyedésre bírja, mintegy magába szippantsa. 
Ekkor már egészen gyorsan haladt. Végül elért egy kényelmes, föld alatti üregig, amiben, mit a strandok óriáscsúszdáján, hirtelen még gyorsabb iramra lódult. Hamarosan úgy száguldott, mint egy gyorsvonat. Érezte is a benne ülő embereket, és immár tudta, hogy a száguldás élményét nekik köszönheti. Ők táplálják megunt, kiélt, elhagyott álmaikkal, hogy aztán majd újakat szerezzenek helyette…
Joe ráébredt, hogy ő már látta saját magát korábban. Akkor megijedt a sárkánykígyótól, ami a metró helyett érkezett, most viszont ő készült megérkezni a következő állomásra.
Máris érezte, hogy hamarosan fékeződni kezd, fények közeledtek szemből…
... és felébredt.