1.

A táj olybá tűnt, mint amin egy sárkány tombolta ki a dühét – fekete sziklák és kövek borították az egyébként csupasz földet, komor hangulatba vonva a háttérben magasodó hósipkás hegycsúcsokat. Hideg szél kergette zabolátlanul a leszakadt felhőfoszlányokat, amiket vérszínűre festett az ereszkedő Magnius gyengülő fénye.
Mejime elkeseredetten nézett szét ma estére szánt szálláshelyükön. A törzsfő a környék egyetlen magasabb sziklájának tövébe vezette őket, abban a reményben, hogy itt talán védve lesznek az észak felől fújó széltől. Tévedett. A szél gonosz örvényekkel ide is benyúlt, minduntalan kifújva ruháik alól az ott őrzött kevéske meleget. Ahogy látta, nem csak neki esett nehezére elvackolnia magát. Míg a legtöbben már kisebb-nagyobb csoportokba verődve készülődtek az alváshoz, Marduh, hűséges társa szintén idegenkedve forgatta a füleit, mindegyre a ma mögöttük maradt útra visszatekingetve morgott, nyüszített, mint aki nem érti, miért is kell nekik itt lenniük egyáltalán. Majd Mejimére nézett, mint aki teljes tanácstalanságában már csak tőle remél valami ésszerű megoldást. Szemeiben a reggeli elválás fájdalma tükröződött vissza. Mejime elkapta a tekintetét – nem akart gyengének látszani. Minden elvesztett társuk a saját gyengeségének lett az áldozata. Feladták, vagy fellázadtak sorsuk ellen. Ő most kezdte úgy érezni, nincs tovább.
Összeszorított fogakkal, sírással küszködve kezdett felfelé kapaszkodni a szikla oldalán. Magányra vágyott, és tudta, ezt a szikla tetején meg fogja kapni. Egy ilyen fárasztó nap után senki sem fog utána mászni. Senki, kivéve Marduhot.
A szikla tetején arcába csapott a hirtelen erős szél. Ehhez képest a szikla tövében tényleg szélcsend honolt. Bár a foga vacogott, mégis kiült a szikla legtetejére, ahonnan messze elláthatott vissza, dél felé.
Mejime ujjai szórakozottan túrtak a mellé kuporodó farkas fülei közé. Fázósan húzódott közelebb hozzá, némi meleget remélve a reszkető állattól. Válla mögé söpörte arcába fújt haját. Erőlködve fúrta szemeit a távolban alig kivehető fekete sávba, amit épphogy csak még megvilágított a Magnius alábukó vörös korongja. Az erdőség. Tegnap még otthonuk volt, ma már csak testvéreik hona, miből kiűzettek ők, ide, erre a koromszín kövekkel, komorló hegyekkel borított tájra.
Ahogy a sötétség kezdte átvenni a világ feletti uralmat, elcsomagolva fekete leplébe a távoli erdősáv képét, úgy váltak Mejime felelevenedő emlékei egyre élesebbekké, fájdalmasabbakká. Megjelent a Tavaspagony, ahol egész gyermekkorát töltötte, a Szikláserdő, ahol a farkastestvérekkel tanulták érteni a vadon nyelvét, a Nagytisztás, az első közös cserkesz helye, amikor az elejtett mún fölött állva legalább akkora büszkeség feszítette az ő mellkasát is, mint Marduhét, öreg barátjáét.
Marduh, a hűséges testvér. Otthagyta övéit az erdő szélénél, mert Mejimének mennie kellett tovább – ő nem választhatott – és ezért neki sem volt maradása. Pedig komoly vadásznak számított a falkában, sok kölyök viseli a vonásait az ifjak között, és nem egyszer verekedett a vezéri címért is. Mindez semmit sem számít már. Ott maradtak, ahol a falka: a távoli erdő sötétjében, s Mejime arra gondolt, hogy most valószínűleg a farkas torkát is ugyanaz a keserűség fojtogatja, mint a sajátját.
A Magnius utolsó fénye is elenyészett, helyét átvette a pimaszul vigyorgó félhold, és gyémántfénnyel szikráztak fel az egésznapos álmukból ébredező csillagok.
Mejime és Marduh egyszerre néztek fel a sápadt égi lámpásra, aminek fénye csak arra volt elegendő, hogy megélesítse a körülöttük szanaszét heverő kövek árnyékát az éjszakában, arra már nem, hogy bevilágítsa a szívüknek oly kedves, távoli vidéket.
Marduh légzése egyre zihálóbbá lett, mígnem halk nyüszítéssel végre ég felé eresztette a bensőjét feszítő érzéseit. Mejime inkább maga elé meredt, hagyta, hadd folyjanak végig arcán a könnyei. Ő nem adott hangot fájdalmának. Csak akkor tett ilyet, ha rokont, testvért gyászolt, most viszont figyelmeztette magát: azok otthon maradtak, és élnek – egyedül magukat sirathatná.
– Mejime! – szállt a törzsfő kiáltása a szikla aljából. – Gyere vackolni, mert ha holnapra megcsap a hideg szél, hátrahagyunk Ashkatonnak!
A szólított és a farkas egyszerre zökkentek vissza a valóságba, álltak fel és indultak lefelé a meredek sziklaoldalon. Nem a törzsfő iránti feltétlen engedelmesség szorította őket erre, hanem a szavakban rejlő igazság: a hideg éjszakát valóban nem lett volna tanácsos a többiektől külön tölteni. Ha valamelyikük lebetegszik, és nem bírja az erőltetett menetelést, a többiek kénytelenek lennének hátrahagyni, ami viszont egyenlő a biztos halállal. Ashkaton ritkán kivételezik bármelyikükkel is. És még ott a Zrogdavar is…
Mejime elnézte, ahogy az öreg farkas villámgyors szökkenésekkel aláereszkedik a kiugrókkal tarkított sziklafalon, majd, amikor már biztonságossá vált a kettejük közti távolság, ő is utána ugrott. Egyetlen kövecske sem fordult ki a talpa alól, ahogy szinte ugyanazon az útvonalon követni kezdte, ám mégsem kockáztatott. Tudta, sohasem bocsátaná meg magának, ha pont ő okozna valami sérülést testvérének. Most, amikor nemcsak gyógyulni és pihenni, de még enni és aludni sincs elég idő.
Hamar leértek.
A szikla aljában mindenfelé hevertek a kisebb-nagyobb csoportok, a szorosan egymás mellé feküdt társai. Szomorú látványt nyújtottak a szélen fekvő didergők; a farkastestvérek hiányát most ők szenvedték leginkább.
Igaz, közel félezren húzódtak meg itt, mégsem volt nehéz megtalálni a barátaikat. Az egyetlen olyan csoport volt, akiket farkasok melengettek. Marduh néhány morranással helyet parancsolt magának, majd várakozóan nézett fel Mejimére. Ő mosolyogva csóválta meg a fejét, látva, hogy öreg barátja még most is a régi – az egyetlen velük tartó nőstényfarkashoz bújt hozzá. Befészkelődött hát ő is, megnedvesedett orrát annak a fiúnak a hónaljába fúrva, aki a nősténnyel aludt. Azonnal megérezte combján a kutatón simogató kezet. Határozott mozdulattal hárította el a további közeledést, majd még szorosabban bújt a fiú oldalához. A következő percben már aludt is.
 
Csontig hatoló hideggel érkezett a hajnal. Mejime remegve, elgyötörve ébredt. A csupasz szikla nélkülözött mindent, amit az avar megadott; kemény volt és hideg. Úgy érezte, elfagyott, összetört minden porcikája, és ha aludt is, rosszabb állapotban van, mint mielőtt lefeküdt. Körülötte ébredeztek már a többiek is, a farkasok pedig már régen valami ehető után kutattak valahol előttük. Mostanság az egész napjuk ezzel telt, de vajmi kevés sikerrel jártak. Idegen szagok birodalma volt ez nekik is.
Nyögve, sziszegve nyújtózó társai szeméből rögtön kiolvasta, azok sem élték meg jobban az éjszakát, mint ő.
– Jaj, mindjárt összepisilem magam! – nyögte mellette Olmud, a fiú, akihez odabújt az éjjel. Sietősen tápászkodott fel, és eltűnt a szikla aljában.
Olmud. Az idegen. Szülei a legöregebb elfek a kolóniában. És a legszívósabbak is. Jobban bírják a mostani menetelést sok felnőttnél.
Mejime tekintete megkereste az öreg párt, akik szintén felébredtek már. Elkülönülve, magukban aludtak, pedig az ő farkastestvéreik is elmaradtak tegnap reggel. Mégsem tűnnek törődöttebbnek, mint máskor. Pokrócukat magukra tekerve, kis csomaggal a kezükben várják az indulást. Mint két szikkadt bükkfa, egykedvűen nézték az előttük álló utat. Talán már ők se tudják, hány esztendeje, hogy csatlakoztak a törzshöz, egyetlen túlélőkként egykori szabad családjuk lemészárlása után. Farkastestvérek voltak ők is, de – ahogy ezt Mejime a ritkán mesélt legendáikból ismerte – mégis nagyon másként. Egyetlen fiuk, Olmud már akkor anyja hasában volt, ám csak hosszú évek múlva született meg. És azóta is hasonló lassúsággal fejlődik. Gyermek volt, amikor felnőttek mellőle az első játszópajtásai, és már azok is vének, akik utána születtek. Ha igaz, amit az öregek beszélnek, közel százötven esztendős, de még mintha az első ötvenet sem élte volna meg. Sajnos nem csak külsejében ilyen. A körülötte létező világra is egy ifjú rácsodálkozásával tekint. Hiába van mögötte a számtalan év tapasztalata, ezek valahogy mintha nem maradtak volna meg benne soha. Őszi szelek fújják ki belőle a nyár emlékeit, a tavasz feledteti vele a tél megpróbáltatásait. Ahogy Mejime az öregektől hallotta, még a lányok is csak mostanában kezdték el érdekelni. És úgy tűnik, ő az első, akit komolyabban vesz futó játszótársnál.
Igazából nem tudta, örüljön-e ennek. Olmud, bár messze nem volt első az ifjak közt, korát belengő legendás hírének köszönhetően könnyedén sajátította ki magának. A többiek valahogy őrá is egészen más szemmel néznek azóta, hogy Olmud udvarol neki. Távolságtartóbbak. A lányok meg…
Mejime zavartan kapta el a tekintetét, amikor Olmud anyja észrevette, hogy már percek óta bámulja őket, és barátságos biccentéssel jelezte, hogy beszélhet, ha kérdése van. Nem volt baja velük, csak annyira idegenek! Nem szeretett beszélgetni velük. Csupán a meséiket hallgatta szívesen, ha nagynéha, nyári estéken elkezdték mondani régből felmerült emlékeiket. Olyankor többtucat másik fiatallal és felnőttel elvegyülve, behunyt szemmel élvezte azt a borzongatóan más világot, amit az Erdei Népek szabad élete jelentett. Jelentett egykoron. Hiszen azóta már biztosan alig tucatnyi maradék tengődik, elrejtett völgyek mélyén, örökösen bujdosva.
Hogy biztosan elkerülje az öregekkel való beszélgetést, inkább Viepát szólította meg, kedves barátnőjét, aki éppen fájdalmas nyöszörgéssel tornáztatta elgémberedett vállait:
– Talán felfáztál az éjjel?
– Nem csodálnám. A hátam nagyon fáj. Segítesz? – fordította hátát Mejime felé. Ő megadóan kezdte masszírozni.
Viepa is megváltozott, mióta Olmud körülötte legyeskedik. Régen mindent meg tudtak beszélni, mostanában meg mintha Viepa inkább a lánya lenne. Tanácsokat kér. A segítségére van. Ha valamin vitatkozni kezdenek, egyre gyakoribb, hogy Viepa végül ráhagyja, mintha nem kérdőjelezhetné meg az ő igazát. Attól a naptól kezdve pedig, amióta a Zrogdavar dühe elragadta a szüleiket, ha csak teheti, vele alszik, mint az elmúlt éjszaka is.
Mejime eleinte arra gyanakodott, talán bántja barátnőjét, hogy Olmud nem őt választotta. Aztán gyorsan tisztázódott, Viepát a legkevésbé sem foglalkoztatja Olmud. Meg úgy általában a fiúk. Az egyetlen hím az életében eddig Horag volt, a farkas, aki Marduhhoz hasonlóan szintén követte őket erre a zordonat vidékre. Igazi farkastestvérek voltak Viepával, és olyan vadászpárost alkottak, amit még Mejime is csak csodálni tudott. Viepa a hathetes nyomokat is frissként követte, saját bevallása szerint úgy, hogy ahol nem látta, ott odagondolta őket. Sosem tévedett. Horag nyúlánk volt és iszonyúan gyors: ha nagyobb termet és testi erő is párosult volna hozzá, régóta vezér lenne a falkában. Így viszont csak jó vadász volt, értékes tag a vadászfalkában, és az apróvadak rettegett réme. Mejime többször megcsodálta már, amint a felrepülő fajdot egyetlen hatalmas, halálpontos vetődéssel leszedte a levegőből.
Kicsit aggódott a farkasokért. Nemcsak mert ezen a kopár vidéken szinte lehetetlennek tűnt, hogy bármilyen zsákmányt találjanak, hanem mert csak egyetlen nőstény jött velük.
Karah Olmuddal nevelkedett, ki tudja hanyadik farkasként a fiú életében. Tegnapelőttig a vezérhím nősténye volt, de választásával függetlenné lett. Ahogy Marduhot ismerte, ő biztos küzdeni fog érte. A másik négy hím pedig nem volt gyenge ellenfél. Horag talán eláll a küzdelemtől. Viszont ott van a mindig vidám elf lány, Noyake testvére, Mauh, aki fiatal és heves vérű. A másik kettő már idősebb, de Mauh kemény ellenfele lesz Marduhnak.
Miután befejezte a masszírozást, Mejime sietve kezdett összepakolni. Viepa hálásan segített neki, így hamar készen lettek.
A hideg reggelben eddigre már útra készen állt az elf kolónia. Iszákjukba csomagolták kevéske holmijukat – akinek takarója volt, azok magukra tekerték –, majd várakozóan tekintgettek a törzsfő családja felé.
A törzsfő farkastestvérei is az erdőt választották, így most megfogyatkozott családja körében, komor tekintettel nézett végig a törzsön, majd egyetlen intéssel a hegyek felé, útjára indította őket. Nem kellett szavakat pazarolnia rájuk; a reggel a megszokott rend szerint zajlott. Ideje volt indulni, ha nem akarták, hogy terelőjük, a Zrogdavar beérje őket. Mejime egy gyors pillantással nyugtázta, hogy Olmud szintén visszatért kisebb-nagyobb dolgáról. A fiú szülei mellé sorolt, úgy tűnt, a fázós reggel őt is visszahúzódóbbá tette. Mejime nem bánta különösebben, hogy nem kell hallgatnia bugyuta áradozásait, kétértelmű tréfáit. Jobb is így, hogy a szüleinek segít, hiszen a Zrogdavar már napok óta nem jött…
Ha a hatalmas quetter feltűnt a fejük felett, az nem sok jót ígért. Olyankor jobb esetben csak egyvalakit ragadott ki közülük, hogy éhét csillapítsa, de ha rossz hangulatban érte be őket, ha feldühítette a csapat lassú haladása vagy a sok lemaradozó, tucatjával tépte szét a közelébe kerülő szerencsétleneket. Legalább százan estek már áldozatául hosszú hetek óta tartó útjuk alatt. Elfek és farkastestvérek vegyesen. Főként a fáradtabb lábú, beteges öregek.
Mostanra a maradék is a teljes kimerülés szélén állt. A farkasok ugyan nem – nekik csak az egyre ápolatlanabb külsejük mutatta, hogy nincs túl sok idejük magukra –, ámde az elfek szinte csontig fogytak valamennyien. Akkor sem volt idejük enni, ha valami dúsan burjánzó erdőrészen haladtak át, a sietve bekapott bogyók, férgek, elrágcsált levelek pedig csak arra voltak elegendőek, hogy éhen ne haljanak. Most meg…
– A mai menetelés nehezebbnek ígérkezik a tegnapinál – jegyezte meg csöndesen Viepa. – Ez után a hideg éjszaka után nem hiszem, hogy meleg napunk lenne.
Mejimének nem volt kedve beszélgetni. Csak egy bólintással nyugtázta barátnője megjegyzését, aki nem is erőltette tovább a témát.
Egyébként igaza volt. A táj is egyre meredekebb, egyre sziklásabb lett, minden lépésükre figyelni kellett. Mejime már most érezte tagjaiban a fáradtságot, a tegnap esti késői fekvés bosszúját. Rosszkedvűen pöccintett messzire egy karjáról levadászott tetűt. Máskor talán elroppantotta volna a fogai közt, de most nem akart vérízt a szájában. Kósza gondolatként átfutott a fején, hogy alkalomadtán szól Olmudnak; jó lenne, ha átfésülné Karahhot. Nincs sok ideje az egésznapos vadászat mellett tisztán tartania a szőrét.
Az elfek alig egy óra menetelés után beérték a farkasokat. Azoknak szerencsét hozott a hajnali ébredés: egy hegyi kecske maradványain torzsalkodtak egymással. Csak az tette kissé visszássá a dolgot, hogy a kecske már láthatóan napok óta itt hevert. A farkasok feje felett magasan néhány fekete madár körözött, és amikor a közelükbe értek, megcsapta orrukat az elmúlás kénes bűze. Legalább néhány órára feledtette velük az evés gondolatát.
Testvéreik nem várták be őket, hanem sietve loholtak megint eléjük, hátha akad még valami zsákmány a kanyargó ösvény mentén. Attól nem kellett tartaniuk, hogy elveszítik egymás nyomát. Nem csak az útirány volt hetek óta ugyanaz, de ezen a kietlen vidéken ez az egyetlen ösvény vezetett keresztül, amin haladtak épp.
A távoli, hósipkás hegycsúcsok továbbra is takarták tőlük a Magniust, pedig lassan már a dél közeledett. Túljutottak a sziklákkal felszórt lapályoson, dombok és meredek falú völgyek kezdték terelgetni a csapatot, majd feltűntek az első komolyabb hegyoldalak. Minthogy úgysem volt mit enniük, a déli pihenő is elmaradt. Kora délután, amikor az első kósza fénysugarak előbukkantak a csúcsok mögül, megérkeztek a kaptatóhoz.
Mejime kimerülten, elcsigázottan és elkeseredve nézett fel. Meredek útszakasz következett. Egy palatörmelékes hegyoldalt kellett megmászniuk, amin csak a keskeny ösvény jelezte, hogy néha mások is járnak erre. Valószínűleg patás hegyi állatok. Libasorban tudtak csak nekiindulni.
Minthogy a farkasokat követve Mejiméék érkeztek elsőként, nem várták be a törzsfőt, hanem hogy elkerüljék a tolongást, nekiveselkedtek a meredek kaptatónak. A járás nehezebb volt, mint gondolták. Talpuk alatt minden lépésnél megindult a törmelékes pala, s azzal fenyegetett, hogy velük együtt csúszik a mélybe. Még a farkasok is csak óvatosan haladtak felfelé, messze előttük járva már a csupasz hegyoldalon.
Az elfek fáradt lábai alatt hangosan csörögve, ezerszám indult meg az apró palatörmelék. A mögöttük haladók újabb adagokat indítottak útnak, így a hegyoldal hamarosan csilingeléstől lett hangos.
Még alig értek a kaptató feléig, amikor megtörtént a tragédia. Az utánuk jövők közül valaki élesen felkiáltott, amit a következő pillanatban hangos robajlás nyomott el. Az ijedten hátraforduló Mejime csak annyit látott, hogy hatalmas porfelhőt verve töménytelen mennyiségű pala ömlik alá a mélységbe, űzve, kergetve egy tehetetlenül pörgő, pattogó testet maga előtt. Az elfek dermedten álltak, míg elcsöndesedett a hegyoldal. Amikor a szél elfújta a port, láthatóvá vált: nincs értelme a szerencsétlen után ereszkedni. Több méter vastag törmelék fedhette be a holttestet, ki tudja hol. Idejük sem volt rá, hogy megkeressék, előássák.
Minek bőszítenék ezzel a Zrogdavart?
Mejime keserűen vette tudomásul a hírt, hogy Maran volt az áldozat. Már csak pár hete volt hátra a szülésig. Hogy az éhség vagy a fáradtság szédítette-e meg, már lényegtelen. Mejime a párját, Hulest sajnálta inkább. Neki kell megbirkóznia a veszteség fájdalmával.
– Remélem, nem itt döglünk meg mind! – A mindig vidám Noyakének most aggasztóan remegett a hangja. – Szerinted, ha mindannyian egyszerre adjuk fel, a Zrogdavar mindenkit széttépne?
– Biztos lehetsz benne! – szólt hátra lihegve Viepa. – Olmud szülei tudnának mesélni! Úgyhogy gyere, mássz tovább, ne siránkozz!
Mejime, aki Noyake után lépdelt, fenekénél kezdte tolni a szédelgő lányt, aki bár kissé jobb húsban volt a többieknél, most teljesen elgyengítették a látottak.
Ez egyébként jellemző volt rá. Ha a Zrogdavar lecsapott rájuk, ő rendszeresen el is ájult. Érthetetlen volt, hogy a szilaj Mauh miért tartott ki mellette. Mindenesetre Mejime nem engedhette, hogy miatta esetleg itt kelljen éjszakázniuk a hegyoldalban, így ahogy csak az erejéből futotta, segített neki a gyorsabb kapaszkodásban.
Mire felértek, mindketten erejük végére jutottak. De nem voltak különbül az utánuk érkezők sem.
Odafent egy kisebb fennsík fogadta őket – vagy inkább egy jókora sziklaterasz –, amin túl még szinte semmivel sem tűntek közelebbinek a hósipkás hegycsúcsok, mint kora reggel, induláskor.
A fennsík nyüzsgött az élettől a korábbiakhoz képest. Törpe fenyők gyér erdeje fogadta az elfeket, s a távolból egy folyó zúgását hozta feléjük a didergető szél. A fenyőcskék között jól kivehetően kanyargott tovább az eddig követett ösvény.
– Jól van, tőlem jöhet a Zrogdavar, de én most enni fogok! – élénkült fel Noyake a fenyőcskék tobozait látván, és máris kézbe fogott egy még fel sem nyílt, de már barna darabot. Varázslatos fürgeséggel kezdte feltépkedni a pikkelyeit, és szemmel követhetetlen gyorsasággal kapdosta befelé az előkerült magokat. Csakhamar félezer másik elf is hasonló módon szorgoskodott körülötte. Az éhesebbek nem vetették meg a már régen elnyílt tobozok mélyén rejlő korhadt magokat, sőt még a következő tavaszra várakozó gyantás rügyeket sem. Miközben Mejime szintén az éhét próbálta elverni, a fenyők között véres tollak kupacára bukkant. Jókora madár lehetett, de hogy milyen, azt már nem tudta eldönteni. A farkastestvérek az utolsó csontig eltüntették. Viepa is csak hümmögve vonogatta a vállát, amikor megmutatta neki.
– Ennek is a fajdhoz hasonló, kaparászó lába volt, de sokkal nagyobb – tette még hozzá később, amikor meglelte a madár nyomát a tűlevelek között.
Fél óra múlva, mikor a törzsfő újra elindította a csapatot, egy lecsupaszítva szomorkodó törpefenyvest hagytak csak maguk után.
Valamivel fürgébben keltek útra ismét. A szomjúság és a közelgő éjszaka hajtotta őket a folyó felé. A fenyvesből kiérve azonban a farkastestvérek jöttek szembe velük. Zavart, ideges viselkedésük azonnal elárulta – baj van. Az elfek megtorpantak.
– Talán jobb lenne, ha az éjszakát mégis a fenyvesben töltenénk? – kérdezte Mejime szinte csak magától, miközben Marduhhoz guggolt, hogy átkarolja a zaklatott állat nyakát.
– Nem! – A törzsfő hangja zordan csendült a tanácstalan némaságban. – Előre megyek, azt hiszem, a Zrogdavar szólni kíván hozzánk.
Ijedt pusmogás kélt az elfek között, de ellenvetése senkinek sem volt. Mindannyian tudták, hogy a törzsfő bölcsessége vetekedett a szellemjáróéval, akit sajnos még az út elején elvesztettek. Most sem kételkedtek szavai igazában.
Mejiméék hátrébb maradtak hát tisztes távolságból követték a törzsfőt, a többi elf közé vegyülve. Közben nyugtatónak szánt simításokkal próbálták lecsendesíteni az egyre idegesebben nyüszítő farkastestvéreket, habár a feszültség az elfek között is ott vibrált a levegőben. A Zrogdavar egyszer szólt eddig hozzájuk – induláskor. Kijelölte az útirányt és a családokat, majd terelni kezdte őket. A legtöbben akkor hullottak el közülük. Azok, akik nem vették eléggé komolyan a Zrogdavar utasítását. Most mindannyian aggódva néztek a törzsfő szikár, lesoványodott alakja után. Bele se mertek gondolni, mi lenne, ha a szellemjáró után őt is elveszítenék.
Még sötétedés előtt elérték a folyót. Az út itt kicsit kiszélesedett, és a vadul zuborgó víz partját követve egyenesen egy emberek építette faluba vezetett. Mindannyian kíváncsian szemlélték az eddig csak legendákból ismert ősi nép lakhelyét. Ám embert nem láttak. A kőből rakott házak között sötétség és némaság honolt. Az első ház oldalának dőlve pedig ott várakozott a Zrogdavar.
Az elfek önkéntelenül is megálltak, amint megpillantották. A szörny feje nagyjából a ház tetejének magasságában volt, egyik karját hanyagul a zsúptetőre támasztotta, másikat a csípőjén pihentette. Hatalmas, bőrlebernyeges szárnyait most a hátán összecsukva viselte, de bozontos szőrrel borított teste még így is óriásinak tetszett. Szánalmasan törékeny kis lénynek tűnt előtte a törzsfő, aki, amint a megfelelő távolságba ért, térdre vetette magát, fejét lehajtotta, kezeit maga elé a földre tette, így jelezve, hogy hallgatja a Zrogdavar utasításait. Ő, mielőtt megszólalt volna, vérvörös szemeivel végignézett a hátul ácsorgó elfek sokaságán. A vad tekintetben mintha némi elégedettség bujkált volna.
– Elfizingek! – hangja csikorgott, mint öreg tölgy a szélviharban, iszonyú tépőfogai pedig akadályozták benne, hogy tisztán ejtse az elfek szavait, mégis minden hallgatója értette, mit beszél. Most, hogy mindannyiukhoz szólt, olyan erővel tört fel belőle a hang, ahogyan még mészárlásai közben sem hallották eddig soha. Már az üvöltése is megfagyasztotta bennük a vért. – Ezentúl itt laktok! Két holdváltás múlva eljön a jó idő a tájra, akkor magot vettek a folyón túli földekbe, és eszitek, amit terem! Addig ellát benneteket a hegy és a folyó! Aki engedetlen, elkóborol, azt Zrogdavar magába fogadja, jó sok szenvedést okozva neki!
Döngve a mellkasára csapott, hogy ezzel is egyértelműsítse, hogy kire gondolt, aki szenvedéssel jutalmazza majd a meggondolatlan elfeket, aztán hatalmas ugrással a levegőbe vetette magát. Szárnyai robbanásszerűen csaptak a levegőbe, a felkavarodott port egészen Mejiméékig sodorta a szél.
A félelmetes quetter rég eltűnt már a sötétedő égbolton, mire az elfek ocsúdni kezdtek döbbenetükből. A még mindig a földön térdeplő törzsfőhöz családja sietett oda elsőként, őket Mejiméék és a farkasok követték.
– A Zrogdavar azt akarja, hogy műveljük a földet?! – tette föl Mejime a hitetlenkedő kérdést, amint a feltápászkodó törzsfőhöz ért.
– Hallhattad. – A törzsfő elfogadta a segítő kezeket. Asszonya és lányai támogatásával indult a házak közé. Szemmel láthatóan még nem tette túl magát az előbbi élményen, talán még most sem hitte igazán, hogy életben van. Nem csak a hangja, egész teste reszketett.
Mejime nem hagyta magát ennyivel lerázni.
– De mégis hogyan?! Te talán tudod, miként csinálják ezt az emberek? Hiszen csak az öregek meséi beszélnek ilyesmiről!
– Ugyan, hagyd már! – A törzsfő asszonya, Lemmi haragvó tekintettel nézett vissza Mejimére. – Majd holnap megbeszéljük. Most talán a legfontosabb az, hogy vége van a menetelésnek, és kipihenhetjük magunkat. Nem gondolod?
– Itt?
– Itt. Igyatok, aztán válasszatok magatoknak házat, amiben elalusztok. – Lemmi utasításait a törzsfő csak egy bólintással hagyta jóvá.
Mejime leforrázva ment vissza társaihoz.
– Nos, akkor itt éjszakázunk? – fogadta őt Viepa.
– Igyunk, aztán keressünk magunknak egy emberszállást éjszakára! Ez a főnök feleségének parancsa.
– Juj, de izgalmas! – vidult fel Noyake a hír hallatán. – Sohase gondoltam volna, hogy még emberbolhám is lesz egyszer!
Mire mindannyian elintézték a legszükségesebb dolgaikat, sötét este borult a falura. A folyó vize dermesztően hideg volt, ezért csak felületes mosakodást végeztek, majd még a fáradtságtól kevésbé elcsigázottak gyors felfedező körutat tettek a faluban. Mejime is a felfedezők között volt. Olmud csatlakozott hozzá. Nem tiltakozott, amikor karját karjába fonta, mintegy segítségként.
– Ez az utolsó nap nehéz volt. Ha nem segítek a szüleimnek, talán nem csak Maran marad ott.
– Tudom, Olmud, ne mentegetőzz. Csak azt nem tudom, ezután jobb lesz-e.
Olmud csak sóhajtott válaszként. Fáradt szótlansággal nézelődtek tovább az idegen építmények között.
Alig pár száz házból állt a falu. Miután meggyőződtek róla, hogy teljesen lakatlan, a felfedezők visszamentek a többiekhez, és végre nekiláthattak éji szállást keríteni maguknak.
Majd mindegyik ház kőből épült, és palából zsúpolt tetőt hordott. Hamar felfedezték, hogy némelyik építmény nem az embereknek, hanem állatoknak, növényeknek épült. Állatot ugyan nem találtak, de a hátra hagyott ürülékük jól mutatta, hogy kutyákkal, macskákkal, kecskékkel és szárnyasokkal éltek együtt. Az is feltűnt, hogy nem olyan nagyon régen hagyhatták el a falut az emberek, hiszen orrfacsaró, szúrós szaguk még alig tisztult ki a házaikból. Az elfek legtöbbje éppen ezért is választotta éjszakára az istállókat, magtárakat. A legjobban azok jártak, akiknek valami kis szénaszállás-féleség jutott, mert ezekben még kevéske alomszalma is akadt. A magtárakban szinte mindenütt került egy kevés gabona, amit azon nyomban szétosztottak egymás között. Fejedelmi lakoma volt ez a hosszú nélkülözések után. Némelyik házból előkerült valamiféle romlott, rohadt tej is, ezeket a farkasoknak adták, akik szempillantás alatt eltüntették a förtelmes szagú maradékokat.
Végül majdnem éjfél felé járt az idő, mire mindannyian elcsendesedtek.
Mejiméék egy tágas istállóban kucorodtak össze.
– Különös egy hely – jegyezte meg csöndes álmélkodással Noyake, miközben szórakozottan vakargatta a mellé telepedett Mauh hasát. Szeme hitetlenkedve járt a tetőt tartó gerendákon. – Ahogy ezek az emberek egymásra pakolják a köveket, és holt fákkal támasztják alá a tetejét…
– Fáradt vagyok én most ehhez, Noyake – ásított Mejime. – Majd holnap kicsodálkozzuk magunkat. Most inkább aludjunk.
Hamar elaludtak. Széltől védett helyen, puha szalmán, teli hassal – ez maga volt a tökély viszontagságos menetelésük után.
Másnap lassan ébredezett a kolónia. A legtöbben még azután is sokáig heverésztek, hogy elillant szemükből az álom. Most ütközött ki rajtuk a hosszú menetelés fáradtsága, és még megmozdulniuk is fájt.
Már jócskán fent járt a nap, mire Toton, Olmud vénséges apja rányitott Mejiméékre, hogy meghozza a törzsfő utasítását: mindannyian gyűljenek a falu közepén álló nagy ház köré, mert beszélni akar.
– Remélem, ma este már nem utasítasz vissza – hajolt Mejime füléhez Olmud, amikor Toton kifordult az épületből, hogy értesítse a többieket is. Mejime gyors mozdulattal végigsimított az arcán, futó csókot lehelt rá, miközben visszasúgta:
– Nekem is hiányzol.
Majd fürgén felpattant, hogy némileg rendbe szedje ruházatát, mielőtt kilép a többiek közé. Olmud követte példáját; buzgón borzolta üstökét, hogy megszabaduljon a hajába akadt szalmatörektől.
Miután a többiek is hasonló mód helyrehozták magukat, elindultak a falu közepe felé.
Nem ők voltak az elsők. Több tucat nyúzott arcú társuk ácsorgott már a központi épület előtti kis terecskén, mire ők is odaértek. Fázósan húzódtak össze, minden lélegzetük kis párafelhőként tört elő orrukból, szájukból. A törzsfő már a ház bejárata előtti emelvényen várt, a tőle megszokott türelemmel.
Jobbról is, balról is csoportok közeledtek, hangos beszélgetésbe feledkezve. Ahogy Mejime kivette szavaikból, szinte mind az emberek furcsa lakóhelyéről vitáztak. Sejthették, hogy a törzsfő is erről akar majd beszélni, ezért aztán alig palástolt izgatottsággal siettek a térre. Mikor látszott, hogy nincs több hiányzó, a törzsfő felemelte a kezét. Azonnal csend lett. Mejimének úgy tetszett, bizonytalanság rezdült a hangjában, amikor megszólalt:
– Mind hallottátok, mit mondott tegnap a Zrogdavar. Örökül kaptuk az ősnép lakhelyét, hogy mi folytassuk azt, amit ők csináltak eddig. Nem tudom, miért, és nem tudom, hogyan. Az biztos, hogy mostantól itt kell élnünk. Ehhez meg kell tudnunk, miként juthatunk élelemhez. A magokat nem ehetjük meg, mert a meleg eljövetelekor abból kell növényeket nevelnünk. – Elégedetlen mormogás hallatszott. A magok jelentették az egyetlen jó dolgot eddig. Azonban a törzsfő zavartalanul folytatta: – Néhányan még ma elindulnak, hogy felfedezzék, mi van a folyón lefelé és felfelé. Ha át lehet kelni a vízen, akkor odaát is. Mindenekelőtt azonban meggyújtjuk az ősök tüzét, hogy emlékezzünk mindazokra, akik nem értek el idáig velünk. Utána indulhatnak. Akik maradnak, behordják ebbe a házba a magokat, utána pedig nekilátnak elvackolni a faluban. Megpróbáljuk kitalálni, hogyan élt itt az ősi nép, mit mire használt. – Kis szünetet tartott. Láthatóan valami olyat készült még mondani, ami neki is nehezére esett. – Az ősök tüzét nem oltjuk el… az emlékezés után, hanem széthordjuk.
Döbbent csend fogadta a hírt.
– Hacsak a felfedezők nem találnak bőséges élelmet és fát, szükségünk lesz minden melegre, hogy kibírjuk azt a két holdváltás időt, amíg megjön az enyhülés – tette hozzá magyarázatképpen.
A vacogó elfek tudták, hogy igaza van a törzsfőnek, mégis döbbent sutyorgás hullámzott végig a tömegen.
– Az ősök tüzénél melegedni? – jegyezte meg Mejime is csendesen. Talán csak Viepa és Olmud hallhatták, akik kétoldalról bújtak hozzá. – Mintha már mi is halottak lennénk…
A törzsfő intett, jelezve, vége a beszédének. Visszament a házba. A kolónia az öregek vezetésével nekilátott előkészíteni az emlékezés szertartását.
Hamar be kellett látniuk, a törzsfőnek mennyire igaza volt.
Az ősök tüzét szertartásosan egy elfmagas máglya alá gyújtotta a szellemjáró. Minthogy őt már szintén elvesztették, Olmud apja vállalta el a tisztséget. A szokás úgy kívánta volna, hogy minden halottat külön máglyára tegyenek, és a legtöbbet élt halottjuk máglyájából hordják szét a tüzet a többi alá. Azokban a ritka esetekben, ha nem volt meg a test – sodró folyam ragadott el valakit, vagy fenevad hurcolta el, esetleg Ashkaton vagy Zrogdavar áldozatai lettek –, hozzátartozóik őrizte hajfonatuk került csupán a lángok martalékának, hogy így biztosítsák az útjukat vissza Aslantassba, az elsők földjére.
Mejime négy hajfonatot őrzött. Olmuddal már az út elején kicserélték egymásét, Viepa a quetter első nagy mészárlása után adta oda a sajátját. Ezeknek a fonatoknak szerencsére még nem kellett máglyát rakniuk.
A másik kettő azonban a szüleié volt. Még születésekor csomózták fel csuklójára, majd kis zacskóban a nyakába került. Kései gyümölcs volt Mejime, szürke és töredezős volt a két tincs már akkor is, amikor szülei boldogságtól csillogó szemmel lemetszették azokat fejükről.
Ők ott maradtak a Zrogdavar első mészárlásában.
Viepa is hasonló két fonatot tett Olmud apja elé, majd még egy rakás további ifjú követte őket. Hules is csak ennyit adhatott Maranból, hiszen hiába volt alig félnapi járóföldre a holttest, lehetetlenség lett volna felkutatnia.
És csak jöttek az elfek, és csak hordták az öreg lábai elé a hajfonatokat, míg az utolsók már arcukon zavarral keresték a szabad helyet a földön, ahová még elférhetett a saját halottuk utolsó emléke. Végül több mint száz hajfonat kígyózott a földön. És inkább bele se gondoltak, hányan maradtak el úgy, hogy még az emlékezésnek sem hagyhattak maguk után semmit.
Volt baj elég nagy így is.
– Még tán egy tucat máglyát se rakhatunk össze abból, ami itt van – foglalta össze tömören Toton, látva a hajból álló szőnyeget.
– Talán… – szólt bátortalanul az egyik öreg – előbb hordjuk össze, ami fa van, és azt osszuk szét… hiszen úgyse számít már…
Ebben a lemondó tanácsban minden benne volt. Mejime szemét elfutotta a könny, torkát ugyanaz a száraz érzés szorította össze, mint két napja alkonyatkor, a szikla tetején. Ahogy elpárásodott tekintetét körbehordozta a körülötte állókon, látta, hogy legtöbben elgondolkoznak a tanácson.
– Nem, Huiava! – Hangjában indulat vibrált, miközben lehajolt, hogy remegő kézzel visszavegye és ismét zacskójába gyömöszölje a két drága tincset. – Nem. Az én szüleim kivárnak egy tisztességes emlékezést. Ha kell, makkot ültetek, felnevelem, megvárom, míg elszárad és kidől, de ezt nem!
Az öreg összeszorított szájjal hunyorgott fel rá. Mejime tudta, hogy meggondolatlannak tűnik hirtelen döntésével, tudta, hogy már azzal is megbántotta az öreget, hogy nevén szólította – a Huiava sast jelentett, de amióta megromlott a szeme, gúnyolta a név –, de most érezte, hogy ezer év után sem döntene másként.
Viepa hajolt le következőként. Majd még néhányan, jóval bizonytalanabbul. Huiava továbbra is csak Mejimét nézte merőn, vaksi szemeivel.
– A döntés a tiéd – hagyta végül helyben Toton. Furcsa mód az ő hangjában nyoma sem volt neheztelésnek. Ez nem csak Mejimét, Huiavát is meglepte. Egy pillanat alatt eloszlatta köztük a feszültséget. Újabb néhány elf vette vissza a tincseit, majd végre ez is elrendeződött. A földön így is közel száz maradt.
Toton ezek után megmutatta a helyet a folyóparton, ahol az emlékezést akarta tartani. Ide kezdték hordani a házaknál fellelt összevágott fát. Majd a házakból is kicipeltek minden fából készült holmit, amit láthatóan nélkülözni tudtak majd. Asztalok, székek, ágyak, szekrények és ládák halmozódtak fel egyre magasabb kupacba a folyóparton. Mejime némi bizakodással szívében nézte. Kora délután, mikor végeztek a gyűjtéssel, már szinte kezdte elhinni, hogy tévedtek, és mégis lesz elegendő fa a máglyákhoz. Ámde reménye csalókának bizonyult.
Ahogy elkezdték különrakni, máris látszott, micsoda szánalmas kis kupacokra futja. Hiába hoztak egyre újabb és újabb fából készült dolgokat, ezen mit sem segíthetett egy-egy leszerelt ajtószárny, mennyezetből kilazított zsindely. A legtöbb ilyesmit vissza is küldte Toton, mondván, szükség lesz arra még.
Amint elkészültek, kezdetét vette a szertartás. Nehezen gyulladt föl a tűz az öreg gyakorlatlan keze alatt. Majd egy órát küszködött a két fadarabbal, mire sikerült két tenyere közt forgatva izzásig hevítenie a pálcika alakút. Kiszáradt mohacsomót tett a körömaljnyi parázsra, és azt fújogatva szított apró lángocskát. Néhány marék szalmával aztán gallyak alá való tűzzé növesztette, majd az első máglya alá tette. Csípős füst kanyargott sokáig, úgy tűnt, nem is kap erőre. Aztán egyszer csak, szinte egy pillanat alatt felcsaptak a lángok, recsegve kezdték falni a sivító, durrogó fát. Toton fürge mozdulatokkal kezdte széthordani a tüzet, miközben hangosan énekelte a búcsúztató dalt, mindig annak a nevét fűzve a dallamba, akinek a hajfonata alá vitte épp tovább. Hosszú volt a dal, végtelennek tűnt a nevek sora.
Félezer emlékezésbe merült elf hallgatta lehajtott fejjel.
A fonatok sorra lobbantak el, még szinte pernyét sem hagyva maguk után. Az utolsó tüzek már az éjszakai ég alatt gyúltak, vöröslő fényük vérré varázsolta a folyó vizét. Szél se mozdult, és a lángok elől meghátrált a hideg. Az első máglya már nem volt más, mint egy hamukupac alól pislogó, halódó zsarátnok.
Elhalt az ének, csak a tűz dalolt tovább.
Nem tudni, ki kezdte, kinek az érzései csordultak ki először. Nem tudni, kiből tört ki először az ősi kínt, az elmúlással szembeni tehetetlenség érzését kifejező hang, kinek az arca fordult először az ég felé, hogy minél messzebb, minél magasabbra, egyenesen a csillagok közé voníthassa fájdalmát.
Félezer torok vádolta a halált.
A hang kupolaként borult rájuk, önmagában zengett, de mégis messzire vitte a folyó vize, és többszörösen visszaverték a házak falai, a messzi hegyoldalak.
Csak lassan csillapodott, és amikor elhalt, akkor is ott maradt, mint fájó üresség.
Szótlanul mentek vissza a házak közé, és oszlottak szét hálóhelyeikre. Senkinek még csak eszébe se jutott, hogy akár egy parazsat is vigyen az emlékezés tüzéből saját melegedésére.
 
A reggel ordítva tört a falura. Kegyetlen vihar szakadt le a hegyekből. Vad szél tépte, nyiszorgatta a tetőket, és olyan hideget hozott, hogy keményre fagyasztotta a levegőt. Sűrű, fehér förgeteggel érkezett, és vadul csapkodta belőle a hópelyheket mindenfelé.
Mejime már a vihar első hangjára felriadt, akár a többiek. Kint még éjszaka volt, és ahogy múltak az órák, úgy tűnt, el is marad a virradat. Fázva, remegve bújt Olmudhoz. Az fogvacogva ölelte át.
Egészen más volt ez az ölelés, mint az éjszaka. Akkor neki is egészen másért volt szüksége a fiú biztonságot adó karjaira, erős szorítására. Fájdalmát sírta ki a gyönyörben ott, és megkönnyebbülve aludt el. Most testük melegével védekeztek a megfagyástól.
Egyre szűkebb kupacba szorította őket a hideg. Farkasok és elfek füleltek kifelé, miközben oly elhagyatottnak érezték magukat, mintha nem lett volna körülöttük még tucatnyi ház, hasonló sorsú elfekkel rejtekükben.
Szó sem lehetett róla, hogy a magot a törzsfő házába vigyék. Marékszám ették, hogy meg ne fagyjanak. A vihar tombolása alatt ez volt az egyetlen, amit cselekedtek. Beszédre senki nem pazarolta az erejét.
Ahogy csillapodott azonban odakint a szél zúgása, Mejime felállt.
– Megtudom, mi van a többiekkel – válaszolta a kérdő tekinteteknek, és az ajtó felé indult. Marduhot egy intéssel visszaküldte a többiekhez. A farkas nem kérette magát.
Mejime nekifeszült az ajtónak, és néhány lökéssel elég szélesre tárta, hogy kiférjen. Kint derékig ért a hó. A fehér pelyhek még mindig őrülten kavarogva hullottak alá a táncoló szélben, de már nem a húst akarták leszedni a csontjairól. Mejime az egyik faluszéli ház irányába indult, ahol emlékezete szerint az öreg Toton és asszonya szállt meg néhány másik kisebb családdal. Küszködve törte a havat, fagytól elgémberedett kezeivel is segítve magát.
Még feleúton se volt, amikor ropogó lépteket hallott maga mögül. Megfordulva látta, hogy Olmud az, képén fülig érő vigyorral jön a kitaposott nyomain. Kezében egy…
A következő pillanatban már csattant is a vállán a hógolyó. Szétrobbanó darabjai a nyakába hullottak. Feltörő, bosszús kiáltását csengő kacagás jutalmazta.
– Ne legyél már ennyire kölyök! – fakadt ki Mejime.
– Visszaadhatod, ha akarod – ért mellé a fiú, és szó nélkül kezdte törni tovább a nyomot. Mejime lemaradt, amíg kirázta ruhája alól a havat, de esze ágában se volt elfagyott ujjaival hógolyót gyúrni. Inkább lehelgette azokat, miközben Olmud után indult.
Az egyik ház mögül ekkor Hules tűnt elő, hasonló küszködések közepette. Amikor észrevette őket, intett, majd feléjük törtetett tovább.
– A vihar Ashkaton elé küldte Airolgot – jelentette be, amint egymáshoz érkeztek. Airolg Hules bátyja volt, annak idején elsőnek tekintették az ifjak között. – Forró a teste, és nincs magánál. Szerintetek a törzsfőnek vagy az öreg Totonnak vigyem meg a hírt?
– Gyere velünk. Mi is Totonhoz igyekszünk.
– Igen? – fordult vissza csodálkozva Olmud. – Miért?
Mejime mérgesen harapott a szája szélébe. Néha kifejezetten idegesítette a fiú.
– Tüzet kérek tőle.
– Jó ötlet. Apám tud tüzet gyújtani, te is láthattad tegnap.
A lány el nem tudta képzelni, a másiknak honnan van ennyi energiája a fecsegéshez. Neki már annyi se volt, hogy ezt szóvá tegye. Kegyetlenül fázott. Remélte, ahová mennek, ott melegebb lesz, mint náluk.
Nem kellett csalódnia. Amint a házhoz értek, megérezték a füst szagát. A tetőn át, kis kürtőn keresztül jött kifelé. Az ajtótól már vezettek el nyomok a hóban. Kormos szélű lyukak mutatták, hogy a tűz már más házakba is elindult. Benyitottak.
Odabent kellemes volt az idő. Legalább harminc elf zsúfolódott egy kőből rakott tűzhely előtt. Nagyrészt gyerekek és a maradék öregek. Mejime a köszönés jelét mutatta, míg mellette Olmud a szüleit üdvözölte külön.
– Ha tűzért jöttetek, hozzatok fát, amin elviszitek – fogadta őket Toton. Mejime már fordult volna ki, de Olmud megfogta a kezét.
– Maradj, és majd segíts vinni. Addigra kienged a kezed.
Azzal már ott sem volt. Mejime jóleső érzéssel nézett utána. Közben Hules is elmondta, miért jött. Neki Toton azonnal kivett a tűzből egy lángoló végű fadarabot. Miközben átadta, asszonya, Jamaj csöndes szavakkal utasította, hogyan, miként kezdjék ápolni a beteget.
Mejime ezalatt csöndesen kínlódva rázogatta kezeit, amiből fájdalmas hasogatással távozott a fagy. Egészen meglepődött, amikor Toton hirtelen felé fordult, és megszólította:
– Miért jöttél Olmuddal?
– Ő jött utánam. Én tűzért jöttem.
Toton sokáig hallgatott. Közben újabb elfek érkeztek, fával a kezükben. Ezek legtöbbje az emberek eszközeiből tört, hasított fadarabok voltak. Valószínűleg mindent felhasználtak most a házakban, amivel táplálni lehetett a lángokat.
– Azért ne csinálj túl hamar felnőttet a fiúból, mert utána már hiába sírsz! – mondta végül az öreg, egyenesen Mejime szemébe nézve. Mély volt a pillantása, de nem éles. Nem várt választ a lánytól, sietve az újonnan érkezettekkel kezdett foglalkozni.
Mejime zavartan hallgatott. Nem volt biztos benne, mire gondolt az öreg. Talán nem helyesli a fiával való kapcsolatát? Még mindig éretlennek tartja rá? Vagy csak visszafogottságra int? Esetleg már tud az elmúlt éjszakáról?
Ez utóbbit elképzelhetetlennek tartotta. Közben megérkezett Olmud is, kezében ölnyi lécet hozva.
– Elbontjuk a rekeszeket, amikben az állatokat tartották odabent. Sok fa lesz belőle, gondoltam hozok ide is, hiszen itt sokkal többen vagytok – szórta le a terhét a kandallónál ácsorgók elé.
– Jól gondoltad, fiam. Tessék – nyújtott át egy égő ágat Toton –, vigyázzatok rá.
Mejime és Olmud testükkel óvták a lángot a visszaúton. Félpercenként adták egymás kezébe a füstölgő fadarabot, s míg az egyik fogát csikorgatva tartotta, a másik a hóban hűtötte a tenyerét. Amikor megérkeztek, már készen állt a kis farakás. Minthogy ebben az épületben nem volt tűzhely, a csupasz padozatot takarították fel egy részen erre a célra. Hamarosan mind a hat elf ott ült a kicsike tűz körül, csupán a farkasok húzódtak odébb. Ők nem kedvelték a tűz közelségét, valahogy mélyebben gyökerezett bennük a lángoktól való ősi rettegés.
– Airolgra Ashkaton vadászik – szólalt meg nagysokára Olmud. Mindig is nehezen bírta, ha csönd telepedett rá. – Pedig jó felfedező lett volna. Nem tudom, a törzsfő kiket küld majd. Én szívesen mennék.
– És ha elkap egy ilyen vihar? – nézett fel rá Noyake. Szemenként rágcsált egy marék magot. Nem bírta abbahagyni az evést, pedig már többen is szóltak neki, hogy fogja vissza magát. Hasztalan. Nem evett sokkal többet, mint a többiek, de azt olyan lassan majszolgatta, mintha attól félne, ez az utolsó étkezése, és ha abbahagyja, nincs tovább. Most úgy tűnt, megtalálta az egyetlen dolgot, amiért abbahagyja az evést; mielőtt megszólalt, letette kezéből a magokat. – Belegondoltál, mi lett volna mindannyiunkkal, ha ez a vihar két nappal korábban jön?
– Most valószínűleg nem gondolnék bele. De tűzrevaló és ennivaló se lesz, ha nem megyünk el keresni. Gondolom, te sem akarsz éhezni és fázni.
Noyake csak bólintott, miközben a lángokba bámult. Helyette Lozon vette át a szót, a legifjabb elf közülük:
– Rég volt már… emlékeztek, mikor gyújtottunk utoljára tüzet? Talán tíz esztendős se voltam még.
– Akkor nem is volt az olyan régen! – Olmud kaján vigyorral nézett az alig negyven nyarat látott Lozonra, aki erre rántott egyet a vállán, és arcán kis félmosollyal jegyezte meg:
– No, igen. Te tudod. De én csak arról tudok, amikor a farkasokat követtük a hegyekbe, és ott fent olyan hideg volt, hogy tűz nélkül megfagytunk volna.
– Én emlékszem rá, amikor a Tavaspagonyba jött egy idegen kolónia. Elfek voltak, de víztestvérek. – Olmud tekintete is a lángokba feledkezett, mintha ott látná régről felelevenedő emlékeit. – A Zrogdavar terelte őket új földek felé. Éhesek voltak, és kérték az akkori törzsfőt, hogy halászhassanak. Hálóik voltak. Ők mutatták meg, miként lehet fatörzsből a tűz segítségével csónakot csinálni. Kettőt készítettek. Hatalmas tüzet raktak, és az élő parázzsal etették ki a törzs belsejét. Iszappal irányították az útját. Aztán a csónakokkal kivitték a hálókat a tóra, leeresztették, és rengeteg halat fogtak. Tűz fölött megfüstölték, és nekünk is sokat hagytak hátra belőle. Nem maradtak sokáig, mert a Zrogdavar tovább hajtotta őket.
– Mi nem is tűzzel csináljuk a csónakot! – tiltakozott felháborodva Zova. Az idősödő elf nő mindenki másnál kevesebbet beszélt. Ha valamit akart, azt legtöbbször néhány morranással és mozdulattal jelezte. Évekkel ezelőtt vesztette el párját és fiát, és ezután nem is választott magának másik társat. Senkije nem volt Nelejgen, a fiatal farkashímen kívül, aki olyan fiatalon került mellé, hogy inkább anyjának, mint farkastestvérének tekintette Zovát.
Zova volt az egyetlen, aki csakis a farkasok miatt volt velük. Ha Nelejg a falkával marad, valószínűleg erővel sem hozhatják magukkal, s őt sem érdekelte volna, ha ezért a Zrogdavar széttépi. Az, hogy most megszólalt, ráadásul ilyen zaklatott hangon, több mint különös volt.
– Igen, mi nem tűzzel – mosolygott bele a lángokba Olmud, aki mintha valami tréfásat látott volna ott. – Egykori párod sok csónakot készített nekünk, de ő nem akarta kivágni az élő fát. Inkább kikorhadt belsejű törzseket foltozott meg úgy, hogy ne folyjon beléjük a víz…
– Vagy kérget kötözött össze, és lépből napon kiolvasztott viasszal tömítette el a réseket! – kotyogta közbe Lozon vidáman. – Erre már én is emlékszem!
– Igen – bólintott elkomorodva Zova. – Egy ilyennel vitte el őket a folyó.
Noyake vigasztalóan tette kezét a vállára.
– Eszedbe jutottak a tegnap esti emlékezésnél?
– Igen. Ugyanilyen volt.
Megint hallgattak egy ideig, majd Noyake szólalt meg ismét:
– A magokat… ideje lenne elvinni a törzsfőnek. – Nyomatékosításként hangosat kordult hozzá a gyomra.
Meglepetten néztek fel rá, aztán mindannyiukból kitört a nevetés.
– Igazad van! – szólt végül Mejime, és talpra kecmergett. – Nem ülhetünk itt két holdváltásig, amíg eljön a jó idő.
Mintha csak erre vártak volna, a farkasok is felpattantak, és türelmetlenül sorakoztak az ajtó elé. Nekik is indulniuk kellett, ha nem akartak kiéhezve vadászni. Az elfek gyorsan hamuba takarták a tüzet, és kiléptek az épületből.
Fejük felett szikrázott a délutáni ég, a hideg havon kívül semmi nyoma nem volt már a reggeli viharnak. A házak között társaik hurcolkodtak: házról házra járva pakolták kifelé az éghető dolgokat. Legtöbbjük valami nehéz szövetbe csavarta a testét a hideg ellen. Akinek nem volt saját takarója, az az emberek házaiból szerzett magának hasonló holmit.
– Ez nem egy buta ötlet! – jegyezte meg Lozon, miközben sűrűn paskolgatta magát, egyik lábáról a másikra állva. – Nekünk is kéne valami.
Mejime gondolatban igazat adott neki. Fűből szőtt ruháikban, szétrongyolódott gyékénycipellőikben bőrüket marta a fagy.
– Nézzünk szét. A falu túloldalán, a törzsfő házán túl maradt néhány ház üresen.
Természetesen már ezeket a házakat is elkezdték felprédálni a többiek, de legalább a havat nem nekik kellett törniük odáig. Akadt számukra ruhának való; az egyik házban minden ablak előtt lógott egy-egy pár vászontakaró. A padlón kiváló, vastag szövetet találtak, amit ügyesen széthasogatva a lábfejükre tudtak felcsavarni. Így már egészen védve voltak a széltől, hótól.
– Olyan esetlenül mozgok benne, mint egy mocsári bivaly – dohogott Viepa, amikor ismét kinn voltak. Háta mögé tekintve még hozzátette: – És olyan nyomokat is hagyok.
– Nem gond – vigasztalta Mejime –, a szagunk is van olyan.
– Rettentő büdösek ezek az emberek!
– Mejime! – Olmud lépett eléjük, szemében izgatott csillogással. – Megyek a törzsfőhöz, megmondom neki, hogy felderítem a folyópartot lejjebb, a falu után. Velem tartasz?
A lány gondolkozott egy kicsit, aztán megingatta a fejét.
– Menj csak. Én itt segítek inkább. Sok fát kell még összehordani, hogy kitartson egy újabb viharnál.
– Van fánk elég, minek vinnél még?
– Huleséknek gondoltam.
– Ja, persze. – Olmud kissé elkedvetlenedve vakarta meg az orrát. – Rendben, akkor egyedül megyek.
Azzal hosszú szökkenésekkel máris a törzsfő háza felé indult. Viepa hosszan nézett utána, amíg be nem fordult az egyik épület mögé.
– Ez mindig fut?
– Ilyen. Gyere, Viepa, nézzük meg, hogy van Airolg. Nem szeretném, ha Ashkaton őt is elvinné. Rabolt mostanában eleget.
– Sajnálnám Hulest. Kár lenne, ha olyanná válna, mint Zova.
– Neki még a farkastestvére is elmaradt.
Egymásba kapaszkodva indultak meg Hulesék háza felé, vigyázva, nehogy az eljegesedett lábbelijük kicsusszanjon alóluk a letaposott havon.