*

Először a betört, véres tükröt látta meg, és csak azután a padlón heverő testet. Egy pillanatig fel sem fogta igazán, de aztán az egész lelkét elborította a dermesztő pánik. Gondolkodás nélkül letérdelt, hogy érzékelje a pulzust, és amikor a keze hozzáért a még meleg, de már furcsa tapintású bőrhöz, akkor jött rá, hogy Naemu-szan fekszik előtte. A nő mindig elegáns, ránctalan, mélykék kosztümjén most sötét foltok éktelenkedtek, egyenes, fekete haja jóformán nem is látszott a mindent elborító vértől. Emiko mélyet lélegzett az émelyítő, vérszagú levegőből, úrrá lett a reszketésén, és a telefonjáért nyúlt. Közben próbálta figyelmen kívül hagyni a szívébe markoló rettenetet.

Nyugodt éjszaka lehetett a városban, mert a segélyhívó az első kicsöngés után felvette.
– Jó estét! – hallott Emiko egy kedves, megnyugtató, női hangot. – Mi a vészhelyzet?
– Kérem, küldjenek mentőt és rendőröket az Inaridaira, hármas körzet, ötös háztömb, a Zerowaste irodaházhoz. Valaki meghalt.
– Értem. Kérem, mondja meg a nevét, és hogy a holttest hol található pontosan!
– Én Kajó Emiko vagyok. A test pedig a mélygarázsban van, vagyis a liftben.
– Rendben. Kérem, maradjon a helyszínen, és tartsa a vonalat! A kollégák hamarosan megérkeznek.
– Igen, itt várok. – A lány fázósan összehúzta magán a vékony, tavaszi kabátot. Amikor reggel felvette a bézs szövetből készült darabot, nem számított rá, hogy majd a hideg garázsban kell fagyoskodnia egy holttest mellett. Nem bírt ránézni Naemu-szanra, inkább a kolléganő kocsijához sétált, és a gyönyörű, metál-narancs Nissannak támasztotta a hátát.
– Megtenné, hogy elmondja, ön mit tett eddig? – hallotta a diszpécser hangját a telefonból, amit még mindig a füléhez szorított.
– Nem sokat – sóhajtott. Próbálta összeszedni magát, de a reszketés mind jobban eluralkodott a testén. – A mélygarázsban, a liftben megláttam a kolléganőmet a padlón, véres fejjel. Kitapintottam a pulzusát, de nem éreztem, és nem is lélegzik.
– Értem. Remekül csinálta, kérem, továbbra is őrizze meg a nyugalmát! Már csak pár perc a mentők érkezéséig.
Emiko gyorsan számolt: a rendőrőrs kocsival innen nagyjából negyedóra, de nincs forgalom, tehát tíz perc a hívástól számítva. A legközelebbi kórház meg jó, ha öt perc. Még szinte végig sem gondolta, amikor hangos szirénázást hallott, és a mentőautó pár szívdobbanással később le is fékezett előtte.
– Megérkeztek a mentők – szólt bele a telefonba,
– Nagyszerű. Innentől átveszik. Viszonthallásra!
Emiko bontotta a vonalat, és a mentőre nézett.
Öreg, ráncos arcú mentőorvos kászálódott ki az anyósülésről, hátulról meg két ápoló. A lány meghajolt feléjük, és szó nélkül a lift felé mutatott.
Az egészségügyisek arra szaladtak, az orvos, korához képest gyorsan szedte a lábait. Emiko szólt volna, hogy kár a sietségért, de a fogvacogásától képtelen volt akár egy hangot is kinyögni. Nem akarta még egyszer látni a hullát, de valamilyen mély, sötét kíváncsiságtól hajtva mégis ellökte magát a Nissantól, és a guggoló orvos mögé lépett. Megállt odakint; a liftbe úgysem fért volna be még ő is.
A doki felegyenesedett, a lift törött tükrében ránézett, és megrázta a fejét.
A lány fáradtan bólintott. Legszívesebben visszament volna az irodába inni egy forró teát, még ha emiatt meg is kell másznia négy szintet, de egy autó hangját hallotta a bejárat felől.
Megfordult, és látta kiszállni a rendőrségi Nissanból Kucumi Hiromoto nyomozót a társával, Hamada Aotóval. Meghajolt a két férfi felé, és ellépett az útból. A mentőorvos búcsút intett, és kollégáival együtt távozott, míg a rendőrök kék kesztyűt húzva a holttest mellé guggoltak.
A lány úgy látta, hogy az idősebb nyomozó egyetlen pillantást vetett csupán a halottra, és azonnal fel is egyenesedett. Mondott valamit a társának, amit Emiko nem hallott, és elvonult telefonálni.
Hiromoto is felállt, így ismét láthatóvá vált a véres tetem, amiről a lány nem bírta levenni a tekintetét. Ekkor szaladt végig rajta másodjára az a bénító, jeges, szívszorító érzés. Mintha egy sziklapárkányról nézne lefelé, a szédítő mélységbe. Naemu-szan halott. Nem, az nem lehet! Egy órája még fent beszéltek az irodában. Üres tekintettel meredt maga elé, és próbált nem pillantani a holttestre. Hiromoto hangjára rezzent fel.
– Emiko-szan!
A jóképű, rövid hajú nyomozó már nem először szólíthatta meg: mély, de mégis lágy hangjában türelmetlenség bujkált.
– Bocsáss meg, Kucumi-szan! – Emiko bűntudatosan nézett a férfire. – Mit kérdeztél?
– Jól vagy? – A férfi arca gondterheltnek tűnt.
– Természetesen – bólintott Emiko erőltetett mosollyal.
– El tudod mondani, hogy mi történt?
A lány mély levegőt vett. Elnézett a nyomozó feje mellett a garázs másik vége felé, és megpróbálta összeszedni magát. Úgy érezte, hogy mindez nem vele történik, csak kívülről szemléli az eseményeket.
Amikor megszólalt, a hangja tárgyilagos volt, és önmaga számára is meglepően nyugodt.
– Miután veled beszéltem, még nagyjából két órát maradtam bent az irodában. Befejeztem a negyedéves riportokat, aztán úgy fél tizenkettő körül felálltam a gép elől, vettem a kabátomat, és hívtam a liftet, ami nem jött. A kezelőpanel szerint az ajtó nem tudott bezáródni, úgyhogy elindultam lefelé a lépcsőn, és egyenként ellenőriztem mindegyik szinten, hogy nem ott áll-e.
– És amikor leértél az első szintre, miért nem mentél ki inkább a hátsó bejáraton? Úgy értem, miért döntöttél úgy, hogy lejössz a garázsba?
– Mert a többi szinten nem találtam meg a hibát – vont vállat a lány. – Kizárásos alapon csak itt akadhatott el. – Egy pillanatra elgondolkozott. – Ó, értem már, hogy mire vagy kíváncsi! Mielőbb meg akartam tudni, hogy csak beakadt valami, vagy meghibásodott, mert az éjjel-nappali szerviz az éjszaka ki tudja javítani a hibát, viszont, ha várunk reggelig, akkor a kollégák meg a vendégek reggel nem tudnak feljutni, csak a lépcsőn.
– Értem. Elmesélnéd, hogy mit láttál útközben?
– Ezt hogy érted?
– Bocsáss meg, Emiko-szan, pontosítom a kérdést! Tehát, amikor kiléptél az irodádból, mit láttál?
– Nem sokat, mert a folyosón nem égett a világítás. Csak a jelzőfények.
– Miért nem volt világítás a folyosón?
– Mert én maradtam utoljára.
– És a többiek lekapcsolták?
A lány megrázta a fejét.
– Nem, Hiromoto-szan, ez egy teljesen automata rendszer. Reggel hattól este nyolcig fény- és mozgásérzékeny, de utána már csak kártyával lehet felkapcsolni.
– Tehát kiléptél az irodából, és felkapcsoltad a világítást?
– Igen.
– Hol található a kapcsoló?
– Minden helyiség- és a lift ajtaja mellett jobbra a falon.
– Világos. A kártyáddal felkapcsoltad a villanyt. Láttál valamit a folyosón? Mozgást, vagy valamilyen foltot a szőnyegen? Bármilyen apróság lényeges lehet.
– Nem tűnt fel semmi szokatlan.
– Utána?
– Hívtam a liftet, de nem jött, hanem elkezdett villogni a hibajelző ikon.
– Te pedig elindultál megkeresni a probléma forrását. Nem jutott eszedbe, hogy illetéktelen behatoló is lehet az épületben?
– Erre nem gondoltam, mert nagyon jó a biztonsági rendszerünk. Az egyik lift bárki számára használható, de az csak a boltig megy fel, ott pedig záráskor bekapcsolják a riasztót, és automatikusan bezárja annak a felvonónak az ajtaját is. A másik lift pedig kizárólag kártyával használható.
– És ha a kártyát ellopják, vagy elvész?
– Még akkor is kell egy négyjegyű pin kód, ami minden kolléga esetében különbözik.
A nyomozó bólogatott, és feljegyzett valamit a noteszébe.
– A világításhoz is kell a kód?
– Nem, elég csak odaérinteni a konzolhoz a kártyát.
– Értem. Nem jött a lift, jelzett az ikon, te pedig elindultál lefelé a lépcsőn.
– Pontosan.
– A másodikon is vannak még irodák?
– Csak egy, Morales igazgatóé meg a tárgyaló.
– Az igazgató is elment már?
Emiko megvonta a vállát.
– Igazából nem tudom. Nem láttam nála mozgást, de a fal átlátszatlan, úgyhogy ez nem meglepő.
– Tehát lehet, hogy még bent tartózkodik?
– Valószínű, hogy igen.
– Ezt miből gondolod?
– Ott áll a kocsija – mutatott Emiko a közelben álló ezüst Tesla felé. – De, persze, elmehetett taxival is, nem ez lenne az első eset.
– A másodikon nem láttál mozgást. És az első szinten? Jól gondolom, hogy ott található a bolt?
– Igen, pontosan.
– És hogy nem kapcsolt be a riasztó?
– Mert el van különítve egy fallal és egy ajtóval az elárusító résztől meg a raktártól is.
– Akkor menjünk vissza az elejére! Mikor találkoztál Nodera-szannal… az áldozattal odafent?
– Nem emlékszem pontosan. Talán tizenegy körül. Kevin-szannak… vagyis Morales igazgatónak vitt le kávét. El is köszönt, mert utána már nem akart visszamenni az irodába.
– A kávét a gépből vette?
– Nem. Ez egyfajta szertartás volt közöttük: a reggeli első és az esti utolsó kávét Naemu-szan a teakonyhában főzte meg az igazgatónak, aztán levitte.
Hiromoto befejezte az írást, és felnézett.
– Lássuk, jól értem-e! Nodera-szan tizenegy óra körül elköszönt tőled, és egy kávéval a kezében...
– Egy tálcával. Mindig tálcán vitte be.
– És aztán vissza is ment a mosatlanért?
– Nem, dehogy! Vagy Morales igazgató viszi fel este, vagy a takarítók reggel.
– A takarítóknak is van kártyája?
– Természetesen.
– És ők milyen gyakran jönnek az épületbe?
– Hetente kétszer, kedden és pénteken este tizenegykor.
– Tehát ma nem jártak erre. Folytatom. Nodera-szan tizenegy körül bevitte a kávét Morales igazgatónak, és utána nem is láttad?
– Nem igazán figyeltem, de úgy emlékszem, hogy nem jött már vissza.
– Nagyon köszönöm, Emiko-szan! Valószínűleg lesz még kérdésünk. Kérlek, holnap gyere majd be hozzám, az irodába! Most pedig Nisi járőr hazavisz.
– Köszönöm, de igazán nem szükséges. Tíz perc séta az egész.
– Kérlek, Emiko-szan, ne ellenkezz! Nem szeretném, hogy ilyen állapotban egyedül kóborolj az utcán.
– Ahogy akarod – hajolt meg a lány. – Holnap mikor menjek be?
– Nem kell sietned, pihenj nyugodtan! Elég lesz, ha kilenckor beérsz. – Kedvesen rámosolygott Emikóra, és az arcán megjelenő gödröcskék láttán a lány szíve elszorult. Régen, amikor Hiromoto-szan ilyen aggodalmasan viselkedett vele, mindig beleborzolt a férfi fekete tincseibe, de most sem a hely, sem a helyzet nem volt erre alkalmas. Szomorú fintorral, tisztelettudóan meghajolt, és követte Nisi járőrt.