Fanni Sacerdoss: Búcsút fröccsent, nem utolsót

Azt. Azt hagytál.

Hogy erény-e, mert nem ölt meg,

vagy átok, mert veled megtette,

tudni nem merem.

Kár is azon rágódni, ki lehettem volna nélküled,

hiába erős a fogam, ha gyenge szívem

kikezdi az emléked.

Mosdatlan aurád beszívta a

cigifüstöt, meg a szellemeket a házban,

rohadt minden a hógömb kristályfalában,

hiába ráztam

addig, míg a sírástól már

a vécéd vízkőfekélyes csészéjén hánytam

ki a reményt.

De magad mellé fektettél, babáztál velem,

valami régi filmről magyaráztál,

úgy néztük a tévét. A képernyőn szárítottad

sárguló szemgolyód, meg ne lássam,

hogy szeretettől nedvesedik, ám

halálvágy erezi.

Ez sosem fog elmúlni, ugye?

Örökség a sötétség, a trauma meg ereklye,

testálnám ószeresre, cserélném sosemvolt valutára,

de hogy, ha rám forrt? A bőrömet le nem téphetem.

Vagy ne adjam mégsem, akkor se, ha nyúzná egy új élet?

Az Isten lám mazochistát teremtett.

Azt. Azt hagytál.

Nyomot hagytál bennem.