13.

Végre elérkezett a nagy pillanat. Mejime elszoruló torokkal lépett Ezüstszemű Levandel mellé. Szemben velük, a pókpásztorok főnökasszonya mögé felsorakozott az egész falu. Talán nem is a búcsúztatásuk végett, hanem, hogy részesei lehessenek az eddig még sosem látott varázslatnak, láthassák, hogyan fog szeretve tisztelt tanítójuk egyszerre mind az ötükkel elutazni. Levandel már napokkal ezelőtt megjegyezte, nem lesz veszélytelen a próbálkozás: könnyen megeshet, hogy ha túlságosan nagynak bizonyul a távolság, akkor valami egészen más helyre kerülnek, mint szeretné. Azt már eleve kizártnak tartotta, hogy rögtön a szarvastestvéreken túlra kerüljenek. A legtöbb, amit tehetett, hogy a fővárosukat, Sziremondát veszi célba elsőnek, ahol szintén elég ismert az arca hozzá, hogy kellemetlen félreértések nélkül tudják megvárni, amíg egy újabb varázslattal megtehetik az út második felét.
Mejime az utóbbi napok alatt már egész konkrét képet kapott eljövendő vendéglátóikról. Az igazat megvallva, ez a kép nem volt túl pozitív. Azon túl, hogy nem viseltettek túl baráti érzésekkel a farkasok iránt, sőt semmilyen nagyobb testű ragadozót nem tűrtek el a közelükben, elég barátságtalanul léptek fel a területük határán belül minden más elffel szemben is. Ezenfelül nem vetették meg a tejet és talán a húst sem, amit ugyan nagy létszámukkal magyaráztak neki a pókpásztorok, Mejimében mégis leplezetlen viszolygást keltett. A csodás kelmék szállításáért is komoly sápot szedtek, de mondjuk ez érthető is volt, belegondolván, hogy gyors lábú szarvasaikon ezért mekkora utakat kell minden alkalommal megtenniük, vállalva az utazás alatt felmerülő számtalan veszélyt és fáradtságot. 
Az egyetlen dolog, amit igazán csodált bennük, az volt, ahogy dacoltak a quetterek számtalan hódítási kísérletével szemben. Ámulva hallgatta a pókpásztorok dalait, amik az íjászaik hőstetteiről regéltek. Azok tanúsága szerint egész quetter csapatokat kényszerítettek már meghátrálásra, sokukat megölve halálpontosan megeresztett nyílvesszőikkel. Nem véletlenül voltak a legnépesebb Erdei Nép törzs: a szárnyas lények már régóta nem merik zargatni őket. 
Mejime, ha teheti, mégis szívesebben maradt volna mostani vendéglátóiknál. Sajnos azonban több dolog is akadt, ami ezt lehetetlenné tette. Nem csak a farkasok. Ők talán még elviselték volna, ha rendszeresen a póklabirintuson túlra kell menniük vadászni. Bizonyos volt benne, hogy a faluba vezető kacskaringós útvonalat szintén hamar megtanulnák. 
Talán nekik is sikerülne megszokniuk a férfiakhoz való különös hozzáállásukat, viszont a mágia ismerete nélkül vajmi kevés hasznuk lenne itt. A pókfonalak elhelyezése, az elhasználtak leszedése, feldolgozása, a mindennapi élet számtalan mozzanata megkövetelte volna tőlük eme különleges tudomány ismeretét. Ez bizony messze meghaladta mindannyiuk képességét. Még Viepa, akit Mejime Levandellel való beszélgetésük óta nyaggatott ez irányú kérdéseivel, még ő sem érzett semmi különlegességet magában. 
Be kellett hát látnia; másik törzset kell keresniük. Olyat, ahol nekik és farkasaiknak inkább hasznát, mint kárát látják.
Azt már jól tudta, hogy nem a szarvastestvérek lesznek azok. Világlátott elfek lévén azonban talán tudnak majd tanáccsal szolgálni. Minden viszolygása és félelme dacára tehát Mejime mégis várakozás teli izgalommal nézett mostani utazásuk elébe.
A főnökasszony utoljára még egyszer hozzájuk lépett. Valahogy mind úgy érezték, pár napos ittlétük minden kiszolgáltatottságának dacára mégis kellemes emlékként fognak megmaradni a pókpásztorok emlékezetében. Talán mert sikerült színt hozniuk mindennapjaik pókhálókkal fedett szürkeségébe. S mert az ittlétükhöz kötődik eddigi legtöbb reménnyel kecsegtető varázslatuk megszerzése.
Mejime mostanra megbizonyosodhatott felőle, hogy ez a törzs tényleg a vadon fogadott gyermeke, mint ahogy azt az első napon hozzájuk ülő beszélgetőtársuk mondta. Levandel arca sugárzott az örömtől, ahogy látta őket egymás után átváltozni fa alakba. Mindegyikük különbözött a másiktól, volt, aki magasra nőtt, mások szinte cserjévé zsugorodtak, és elmondásuk szerint nem a kényszer, csupán saját akaratuk hozta vissza őket eredeti elf alakjukba. Erre – saját bevallása szerint – maga Levandel sem volt képes. Ahogy mondta, az is komoly erőfeszítésébe kerül, hogy néhány percre magára kényszerítse valami faféle alakját. Áradozásai ünnepi hangulatba vonták az egész törzset. Mind átérezték, micsoda történelmi pillanatot élnek át éppen.
Talán ez okozta, talán egyébként is megtették volna, de Mejimééket tökéletesen meglepte, amikor búcsúajándékként mindnyájuknak átnyújtottak egy-egy fémkardot. Már a könnyű, meleg és csodálatos lombszínekben pompázó ruhákat is hatalmas zavarral fogadták el, alig engedve az unszolásnak, hogy lecseréljék rájuk agyonhordott rongyaikat. 
Elnyűhetetlennek tűnő lábbeliket kaptak hozzá. Az rögtön látszott, hogy valami mágikus furfanggal készültek. Anyaga ránézésre fakéregnek tűnt, mégis úgy simult lábukra, mintha az is a bőrük lenne, s rugalmasan nyúlt minden lépésüknél.
– Hosszú út áll még előttetek – győzködte a riadtan szabadkozó elfeket a főnökasszony. – A legkevesebb, amit tehetünk, hogy amennyire tudunk, segítünk a rátok váró veszélyeket és viszontagságokat túlélni.
– Szívünkben örömmel idézzük fel arcotokat, valahányszor ajándéktok kezünkbe kerül – hebegte végül Mejime a legékesebb köszönetet, amit ismert. – Ígérem, amint tehetjük, hasonlóképp viszonozzuk majd mostani segítségeteket.
– Ne érezzétek magatokat lekötelezve! – emelte fel kezét a főnökasszony, ezer ráncával mosolyogva. – Főleg eszetekbe se jusson csak ezért újabb veszélyeket vállalni! A ti arcotok is kedves a mi szívünknek, és biztos vagyok benne, hogy dalaink még unokáink unokáinak is mesélni fogják, népünk nagy napját miként éltük meg a farkastestvérekkel közösen.
Mejime erre már szavakat sem talált. Meghatottságtól fénylő szemmel intette maga elé a köszönet jelét. A főnökasszony utoljára még vállára tette a kezét búcsúzásképpen, majd Ezüstszemű Levandelhez lépett.
– Népünk tanítóját mindennap visszavárjuk – tette kezét az ő vállára is. – Ha feladataid végzése közt megpihenni vágysz, méltó ünneppel várunk majd. 
– Öröm és ünnep volt szívemnek ez a mostani pár nap is – viszonozta Levandel a mozdulatot. – Végre úgy érzem, megerősítettelek benneteket. Farkastestvéreink felbukkanása jel a számomra. Látom, eljött az ideje, hogy új utakat nyissak népünk előtt. Új feladatokra sarkall, és nem tudhatom, mikor lesz legközelebb, hogy megpihenhetek. Addig is, míg újra eljövök, arra kérlek benneteket, éljetek a szerzett tudással, térjetek vissza mielőbb régi, szabad életetekhez. Nem elfeknek való ez az örökös félhomály.
– Igyekezni fogunk. Mindannyiunk szívében él a vágy a fény, a szabad vándorlás után.
A búcsúzó szavak után a főnökasszony még a többiekhez is sorra odalépett. Viepa vállán egy gondolattal tovább pihent a keze, mint a többiekén. Szólni nem szólt, de mind érezték ennek jelentőségét.
Végül hátralépett, s ekkor végre a többiek is búcsút inthettek. Mejiméék meghatottan viszonozták a mozdulatot.
– Viepa, Mejime, ti álljatok a jobb oldalamra! Mejime, te fogd meg a csuklómat, a másik kezeddel pedig fogódzkodj Viepába! – rendelkezett Levandel. – Noyake, Zova, Lozon, ti a másik oldalról ugyanígy! 
Amint elhelyezkedtek, az ezüstszemű kissé megemelte botját, feszülten koncentrált, majd egy különös szót rikkantott. Valahogy úgy hangzott, hogy „zrdhagg-orf-hraggad”.
A következő pillanatban eltűnt a talaj a lábuk alól, őket pedig egy nagy, ezüstös örvénylés fogta körbe. Mejime azt sem tudta, merre esik a le és a fel. Még mielőtt azonban teljesen összezavarodott volna, hirtelen kitisztult a kép, és a régen látott Magnius fényétől elvakultan a földre huppant.
– Nna, ez simán ment – sóhajtott fel Levandel megkönnyebbülten. Tenyerét ellenzőként szeme fölé tartva nézett szét a környéken.
Egy kisebb tisztásra érkeztek, ahol tábortűz fekete maradványai, letaposott fű mutatta, hogy nem túl rég sokan jártak erre.
– Ez lenne az a híres Sziremonda? – nézett szét csodálkozva Noyake. A többiek lesújtó pillantással jutalmazták az ostoba kérdést.
– Tudom, hol vagyunk – jelentette be végül Levandel. – Egész jó. Pár óra sétával ott vagyunk. 
Többet nem szólt, hanem határozott lépésekkel megindult a sűrű felé. Mejiméék csodálkozva látták, hogy a fák közé érve a sűrűben ösvény nyílik a lábuk előtt. Mögöttük úgy hajlottak össze az ágak, mintha soha, senki nem is járt volna köztük. Ráadásul nem is látták, hogy Levandel ehhez bármiféle varázslásba kezdett volna. 
Megilletődve bandukoltak hát a nyomában. 


Hessgeron borús gondolatokba feledkezve talpalt a többi kiküldött őr nyomában. Nem helytelenítette, hogy atyja büntetésként az őrök közé osztotta, sőt, nem is az volt a gond, hogy gyalogolni kénytelen, miközben a többiek már rég a posztjukra érkeztek. Rosszkedvét szarvasának elvesztése okozta, és a kétség, ami azóta gyötörte, mióta olyan csúnyán sikerült meglepnie annak a néhány embernek. Nem tudta, mikor lesz képes új testvért maga mellé fogadni. Nem csak a szarvasoknak, saját magának is bizonyítania kell előbb, hogy érdemes rá. Eddig csupán a törzsfő egyetlen fiacskájaként érdemelhette ki, hogy ilyen fiatalon máris a harcosok között lehessen. Büszkeségét most a bizonytalanság váltotta fel. 
Az meg már szinte dühítette, hogy a többiek szemében szikráját sem vélte felfedezni a kárörömnek. Amióta megtalálták gúzsba kötözve azon a legelőn, csak szánakozó pillantásokat kap. Szó se róla, fél napig nem is bírt lábra állni, úgy elszorították a kötelek, de mostanra néhány elkékült horzsoláson túl semmi nem maradt a kellemetlen élményből. Csak ez a gyerekeknek kijáró sajnálkozás.
Hessgeron nagyon remélte, hogy néhány esztendőn belül lehetősége nyílik elfeledtetni törzsével a történteket. Semmi esetre sem akarta életének huzamosabb részét ezen óvatlanságának árnyékában leélni.
Amint az őrhelyhez ért, előkészítette fegyvereit; négy nyílvesszőt maga elé szúrt, három lövedéket töltött az övébe szúrt fúvócsövébe, majd lekanyarintotta nyakában hozott íját, és felajzotta. Mindezek végeztével egy rövid trillát fütyült a fák közé, hogy tudassa a többiekkel; ő is elfoglalta a helyét. 
A válaszként érkező füttyjel azonban teljességgel meglepte. Készültséget jelzett.
Márpedig ez azt jelentette, hogy ismét idegenek közelítenek Sziremonda felé.
Még két nyílvesszőt helyezett a keze ügyébe, és próbált úrrá lenni hirtelen támadt izgatottságán. Szinte vágyta, hogy megint emberek jöjjenek. Hogy támadjanak, hogy megpróbálják kiszabadítani a foglyokat. 
Onnan, ahol állt, egészen jó rálátása nyílt az útra. Egy pillanatra felötlött benne a gondolat, mi lenne, ha egy fára lépne fel, ahonnan még nagyobb szakaszt láthatna be, de aztán mégsem kockáztatott. Így gyorsabban tölthet újra, és hamarabb indulhat üldözésre, ha kell. 
Sajnos azonban mégsem emberek tűntek fel az úton, hanem egy kisebb csapat elf. Pókpásztoroknak tűntek, ruháik és egyenes bronzkardjaik után. Hessgeron meglepetten vonta fel a szemöldökét. Még sohasem találkozott pókpásztor nőkkel. A csapatban viszont öten is voltak. Ráadásul egy nagyon ismerős alak vezette őket. Pontosan az előírt helyen állt meg, csendre intette az egyik mögötte lépkedő nőt, majd a hívójelet elfütyülve várt. 
Minthogy az ő posztja volt a legközelebb, neki kellett kilépnie, hogy fogadja a jövevényeket. Kelletlen sóhajjal vállára vetette hát az íját, és előlépett.
– Ha emlékezetem nem csal, te Ezüstszemű Levandel vagy – hajtott fejet a csapat vezetője felé –, akinek minden elftől tisztelet és megbecsülés jár. Társaidat azonban még nem ismerem.
– Jó az emlékezeted, Misszerdon fia, Hessgeron! Egészen kicsi kölyök voltál, mikor találkoztunk, mégis nevemen szólítasz. – Levandel szavai egy megbocsátó mosoly kíséretében gördültek elő ajkairól. – Társaim messzi földről érkeztek, és atyád segítségét szeretném kérni a számukra.
Hessgeron újabb kíváncsi pillantást küldött a nők felé. Ha messzi földről érkeztek, mégsem lehetnek pókpásztorok. Kérdezősködés helyett azonban inkább azt válaszolta:
– Nekem még nagyobb öröm, hogy te is emlékszel énrám. Magam vezetlek atyám elé. Társaidnak azonban csak ő adhat engedélyt, hogy a városba léphessenek.
– Nocsak! – hökkent meg Levandel. – Mire fel ez a nagy óvatosság? Quetterek köröznek talán erre?
– Róluk is kaptunk aggasztó híreket mostanában, de konkrétan az ősi néppel gyűlt meg a bajunk. Gyertek, elviszlek benneteket a völgyszoroshoz, útközben majd elmesélem.
Hessgeron, túltéve magát előbbi csalódottságán, és mellőzve kíváncsiságát, egész jókedvűen állt az élre, hogy mutassa az utat. Ahogy jobban belegondolt, egészen kedvére való volt, hogy ő vezesse a városba a régen látott Levandelt, a legendás tanítót, minden elfek legöregebbjét. Remélte, nem mutatkozott túlságosan tiszteletlennek.
Hogy feledtesse előbbi nyers köszöntését, az elmúlt napok eseményeinek részletes elmesélésébe kezdett:
– Alig néhány napja történt, hogy az egyik közeli pataknál itatni akartam, és a partnál három emberférfi ugrott a nyakamba. Olyan sikeresen megleptek, hogy még védekezni sem tudtam. Csak annyit láttam, hogy ketten a szarvastestvéremet ölik le, aztán a harmadik leütött. Megkötöztek, aztán még többen jöttek, és elcipeltek arra a legelőre, amin tábort vertek. Szörnyű volt… végignézni, ahogy szétcincálták a szarvastestvéremet, és megették. – Hessgeron nyelt egyet. Nem is gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz beszélnie róla. – Hajnalban mind felkerekedtek, és a város felé indultak. Minthogy nem álltak meg a jelzett helyen, az őrszemek kérdés nélkül elkábították őket. Ahogy elmesélték, még így is volt, amelyik fegyvert rántott, és megpróbált ártani nekik. Azt, hogy miért tették, még nem sikerült kiderítenünk. Egyetlen szavukat sem értjük.
– Ez különös. – Levandel hangja gondterhelt volt. – Mindig is óvtam atyáidat attól, hogy az ősi néppel összetűzésbe keveredjen.
– Értem. Akkor ez az oka, hogy a törvényeinknek hátat fordítva nem leöldöstük, hanem a völgykatlanba zártuk őket!
– Bölcs döntés volt. Majd én beszélek velük. – Levandel hirtelen megtorpant. – Várjunk csak! Mi most miért oda megyünk?
Hessgeron önkéntelenül is elmosolyodott a gyanakvó arcokat látva.
– Az van a legközelebb a városhoz, ahol társaid megvárhatják atyám engedélyét. Sok fegyveres vigyázza a völgykatlant, ott legalább egyedül sem lesznek. 
– Megnézhetjük azokat az embereket is? – szólalt meg az egyik fiatal nő a társaságból. Kikerekedett formái emelték ki a többiek közül. 
– Ha óhajtod, hölgyem, megteheted. – Hessgeron elképzelni sem tudta, mi nézni való akad az igénytelen, büdös, ősi nép ezen kivételesen otromba csoportján, de inkább nem kérdezősködött. Amíg nem tudta, miféle törzs tagjai, mik a szokásaik, inkább nem kockáztatta, hogy esetleg megsérti őket valami tapintatlansággal. – Csak arra kérlek, légy óvatos velük. A magam kárán tudom, milyen hirtelen természetű, durva népség – mutatta fel a kék foltokkal tarkított csuklóit.
Miután látta, hogy a hölgyet nem igazán izgatta fel a figyelmeztetése, annyiban hagyta a dolgot, s indult tovább.
– Egyébként különös egy csapat – folytatta tovább a meséjét Levandelnek, akit láthatóan érdekelt a történet. – Csupa férfiak, de nem vadászok. Olyanok, mintha vándorolnának. Hogy miért pont erre, az erdőn át, csak találgatjuk. Talán ők is a quetterek elől futottak. Alig volt valamijük. Vadászni se nagyon tudhattak. Úgy járnak, mint valami disznókonda, csak még azoknál is hangosabban, és olyan nyomokat hagynak maguk után, hogy azon még egy holdváltás után is simán elmehetnék. Nem is értem, hogy juthattak el idáig. Viszont nagyon különös szerszámaik vannak. A legtöbbje fából és valami különös fémből készült.
– Vasnak nevezik – jegyezte meg Levandel. – Keményebb, mint a mi bronzunk, amiből délen fegyvereket készítenek, de nehezebben is lehet kicsalni az ércekből. A víz pedig egyszerűen megeszi. Csak az ilyen rövid életű lények tartják sokra. 
Hessgeron egy bólintással köszönte meg a közbevetett okítást. Kezdte érteni, miért is hívják vendégüket a legfőbb tanítójuknak. Valószínűleg kevés olyan dolog akad, amihez ne tudna hozzáfűzni valamit.
– Gondolom, akkor már láttál is már hasonló holmikat. A másik érdekes szerszámuk valami szikraszóró. Egész könnyű vele tüzet gyújtani.
– Arra is használják. Tűzszerszám.
A fiú hallgatott egy sort. Közben megérkeztek a völgykatlanhoz. A különös képződmény nem két domb avagy hegy között feküdt. Messze környéken nem volt komolyabb magaslat. A völgy úgy szakadt le a föld alá, mintha valamikor régen szándékosan kiásták volna. Amennyire beleláttak, nem sokkal a bejárata után már olyan mélyre bukott az alja, hogy az oldalát szegélyező meredek falak többelfnyi magasságban határolták. Valami vörös, omladékony kőzet alkotta. Fa nem nőtt rajta, csak néhol sarjadt ki néhány csenevész cserje. Lehetetlennek tűnt megmászni.
Néhány füttyjel után öt íjász lépett eléjük a bejáratot körítő sűrűből. Mind a tisztelet jelét mutatták az ezüstszemű felé.
– Míg Levandelt atyám elé kísérem, rátok bízom a vendégeinket. Ha beléphetnek a városba, értük jövök – foglalta össze nekik Hessgeron a tudnivalókat. Még eszébe jutott valami: – Az egyik hölgy látni kívánja az embereket. 
– Az én vagyok! – emelte fel a kezét a nő, majd gyorsan az üdvözlés jelét intette maga elé, és bemutatkozott az íjászoknak: – A nevem Noyake. 
Aztán bemutatta a többieket is. Hessgeron egyre nagyobb csodálkozással figyelte szertelen modorát. Meg kellett állapítania, hogy igen különös szokásokat követnek. Miután látta, hogy őrá itt már nincs szükség, Levandelhez fordulva intett, hogy indulhatnak. Még hallotta, amikor a Noyake nevű vidám hangon megjegyzi:
– Tudjátok, éltünk egy emberfaluban egy ideig, és már nagyon szeretném tudni, milyenek is valójában!
Hessgeron erre úgy rázta meg a fejét, mintha ezzel rendet teremthetne odabent. Most már tényleg nem tudta, mit gondoljon ezekről az elfekről. Értetlenül nézett Levandelre, aki viszont csak egy sejtelmes mosollyal válaszolt. 
Minden különösebb átmenet nélkül érték el a várost. Előbb csak egy-kettő, majd mind több ághíd árulkodott a fák lombjaiba rejtett lakhelyekről. Itt is, ott is hófehér szőrű agancsosok bóklásztak körülöttük, patáikkal turkálva az avart valami eleség után. Legtöbbje még a füleit se billegette meg közeledtükre. Elfek jóval ritkábban kerültek a szemük elé. A város élte nyugodt, mindennapi életét. Hessgeron a számtalan egymást keresztező ösvény kusza halmazán vezette Levandelt apja háza felé, miközben a fejében egymást keresztező gondolatoknak csak nem akart a végére jutni. Mielőtt még odaértek volna, azért tűnődve megjegyezte:
– Csak nem lehetett olyan jó abban az emberfaluban, ha most itt vannak.
– Hiányzott hozzá a tudásuk, hogy megéljenek benne.
Hessgeron nagyjából sejtette, mire gondol a másik. Ha csak arra a bonyolult kis szerkezetre gondolt, amit Levandel szerint tűzszerszámnak hívnak, máris érezhette, micsoda különbségek vannak az emberek és az ő népe között.
– Érthetetlen számomra, hogy egy ilyen nagy tudású nép, mint az embereké, miként lehet mégis ennyire elvadult.
– Pont fordítva van – mosolyodott el mellette az ezüstszemű. – Azért kényszerültek ilyen töméntelen tudás felhalmozására, mert elvadultak a természettől. Ha tehetik, túlszaporodnak, okkal, ok nélkül ölik egymást, és minden olyan helyen megtelepednek, ahol meg bírnak állni a két lábukon. Az sem érdekli őket, ha a hely még a betevő falatot sem termi meg a számukra. Olyankor kikényszerítik a természettől, hogy többet adjon, mint amennyit magától nyújtana nekik. Harcolnak az idővel, a betegségekkel, a növényekkel és az állatokkal. Még a mágiát is szívesebben állítják a pusztítás, mint az építés szolgálatába. Szolgájukként tekintenek mindenre, ami körülöttük létezik. Mi is azok lennénk, ha a quetterek nem uralkodnának mindnyájunk felett.
– És a quetterek? Ők miként lehettek erősebbek? Többen voltak?
– Ezt még én sem tudom pontosan. A quetterek hamarabb érkeztek, mint én. De ahogy ismerem az emberek népét, gondolom, az ő törzseik akkoriban is inkább háborúztak, mint szövetkeztek egymással. Gondolj csak bele! Annyira maguknak valók, hogy még a nyelvük sem egységes. Ha te elmész messze délre, vagy a nagy vízen túlra, ott is köszöntheted az első utadba akadó testvért, és elbeszélgethetsz vele. Az emberek néha alig néhány napi járóföldre egymástól már két teljesen különböző nyelvet beszélnek. Csak a legbölcsebbjeik ismerik az ősi, közös szavaikat. Valószínű, hogy az egységes quetterek sorra megütköztek az összes törzzsel, és győzelemről győzelemre erősödtek. Nem ismerem túlságosan a quettereket, de az látszik rajtuk, hogy még ma is sokkal közelebb élnek a természethez, mint az emberek. A nyelvük is ugyanaz a nagy vízen innen és túl. Persze ma már ők is egymással háborúznak, de az egyetlen dolog, amit természet adta karmaikon és agyaraikon erre használnak, az a mágiájuk. Ezt sem ismerem pontosan, de közelebb áll ahhoz, amit én tanítok, mint az emberekéhez.
– Megérkeztünk – intett Hessgeron az eléjük kerülő fára. – Gondolom, nem szükséges, hogy atyám elé kísérjelek. 
Levandel egy bólintással adott neki igazat, majd a lépőfákra hágva elindult felfelé. Hessgeron elgondolkozva nézett utána. Mindaz, amit az előbb hallott tőle, furcsa volt és különös. 
Különös azért, mert még sohasem hallotta az öregektől, hogy Ezüstszemű Levandel az ősi népről tanított volna, furcsa pedig azért, mert a magyarázatok ellenére sem tudta megérteni őket. 
Azért próbálkozott. Töprengve kezdett sétálgatni a fa alatt. 
Mégis csak oka kell, hogy legyen, amiért Levandel meghagyta a törzseknek, hogy még véletlenül se tűzzenek össze az emberekkel! Méghozzá Streddihgarnak, minden elfek teremtőjének egyik legfőbb parancsaként!
Minthogy azonban válaszok helyett csak újabb kérdéseket talált, és a hosszúra nyúló várakozás is kezdett unalmassá válni, inkább Levandel után indult.
Felérve kedélyes beszélgetésben találta az apjával. Örege éppen a quetterekről érkezett aggasztó híreket osztotta meg vendégével.
– Majd mindennap látunk belőlük. Magasan szállnak, nyilainknak elérhetetlenül, de akkor is aggasztó a kérdés, miért figyelnek bennünket?
– Tudjátok, honnan jönnek? 
– Még nem sikerült kideríteni. A kiküldött felderítőim a napokban fognak visszaérkezni. Addig mást úgysem tehetünk, minthogy felajzott íjjal a kezünkben figyeljük az eget.
– Fiadtól hallom, az őrség mégsem ezért szigorodott Sziremonda körül. 
Hessgeron apró bólintással jelezte felpillantó apjának, hogy már beszámolt kellemetlen kalandjáról. Misszerdon tudomásul vette fia üzenetét, majd öregségtől fakuló haján végigsimítva, gondterhelt arccal fordult vissza vendégéhez.
– Mit tanácsolsz? A törzs a halálukat kívánja, velem és a fiammal együtt. Sokan attól félnek, a testvéreink bizodalma rendülne meg bennünk, ha élni hagynánk őket.
– Ez badarság! – legyintett Levandel. – A szarvasok sokkal jobban tudják, mennyire nem ide való népség, akiket a völgykatlanban őriztek. Ha tesztek róla, hogy minél hamarabb elkerüljenek innen, az nekik is a legjobb lesz. 
– Mégis, mi az oka, hogy ennyire kímélnünk kell a fajtájukat? – dőlt előrébb ültében Misszerdon. – Rosszabbak a veszett farkasnál!
Levandel csak az ujját emelte fel, a hangját nem, amikor válaszolt:
– Mindig csak az első gyilkosságot nehéz elkövetni, utána már abbahagyni a nehezebb. Az elfek végzete az, hogy még egy ideig békében éljen a fajtájukkal. Erről többet nem mondhatok, mert csak magam ellen beszélnék. 
– Akkor talán vendégeljük meg őket? Inkább a nyelvem leharapnám!
– Azt nem mondtam. Dobjátok ki őket annyi élelemmel, amennyivel még kiérnek a területetekről anélkül, hogy meg kelljen állniuk vadászni, bogarászni. Az sem árt, ha néhány vadászod követi őket, hogy néhány jól eleresztett nyílvesszővel megnógassák őket, ha mégis okoskodni kezdenének. Ismerem a harcosaitokat; képesek lesznek olyan leckét adni nekik, hogy még öreg korukban is remegve meséljenek az elfek haragjáról.
Misszerdon kis mosollyal dőlt hátra ismét. Néhány pillanatra maga elé meredt, majd bólintott. A következő kérdése már egészen más irányú volt:
– És téged milyen cél vezérelt hozzánk? Említetted, hogy nem egyedül jöttél.
– Valóban. A pókpásztoroknál jártamban találkoztam néhány, szolgatörzsből kiszakadt elffel. Farkastestvéreknek nevezik magukat, de nem annak a régi Erdei Népnek a leszármazottai. Mégis nagy jelentőséget tulajdonítok nekik. Hogy miért, erről sem beszélhetek. Figyelmességük jeleként testvéreiket határaitok elkerülésére biztatták. Szeretném, ha a segítségükre lennétek. Olyan törzset keresnek, ami befogadná őket és testvéreiket. Ezzel kapcsolatos az is, amiért én hozzátok jöttem velük.
A törzsfő kis ajakbiggyesztéssel tárta szét a két karját.
– Mi sem természetesebb, mint hogy segítünk nekik túljutni a területünkön. Úgy sejtem, minél hamarabb szeretnének újra együtt lenni a testvéreikkel. – Minden igyekezete dacára az utolsó szót kissé megvetőbben ejtette, mint illett volna. – Amint visszatérnek a felderítők, melléjük adok valakit, aki akár egészen a befogadójukig elkíséri őket. Van már valami elképzelésük?
– Még nincs. Alig néhány napja szabadultak. A quetter fogvatartóik azt találták ki nekik, hogy egy emberfaluban éljenek a magas hegységekben, északon. 
– Értem. Majd beszélgetek velük. Hol vannak most?
– Fiad a völgykatlannál hagyta őket.
– Helyes. Magam is oda küldtem volna őket. Ott nyugodtan letáborozhatnak.
– Miért nem akarod, hogy a városba jöjjenek?
Misszerdon erre egy kissé csodálkozva húzta fel a szemöldökét. 
– Talán elfelejtetted, milyen nap van? Ma vége a hideg szelek idejének, holnap már a kikelet napjai jönnek! Minden évben megünnepeljük!
– Tényleg! – kapott a homlokához Levandel. – Ez teljesen kiment a fejemből! Igen, így már értem, miért nem akarsz idegeneket Sziremondában.
– Téged természetesen várunk a tűznél. Végre nem marad üresen a helyed, és új meséket is hallhatunk.
– Úgyis van miről beszélnem. Szeretném, ha több figyelmet fordítanátok végre a rabsorban élő testvéreitekre. Nemsokára őszbe fordul a quetterek ideje, s akkor nekünk, Erdei Népeknek kell megteremteni az új korszak alapjait.
Misszerdon néhány pillanatig elkerekedett szemekkel maga elé bámult, majd izgatott hangon megkérdezte:
– Úgy érted… még az én életemben?
– Könnyen meglehet. Amit biztosan tudok: a fiad még komoly szerepet kap a jövő alakításában. Ezeddig nem lehettem biztos benne, hogy ő lesz az, aki megdönti a quetterek uralmát, de végre megkaptam a jeleket.
– A fiam? – pillantott fel újra Hessgeronra az apja. Szemében több volt a döbbenet, mint a büszkeség.
Hessgeron viszont egy cseppet sem jött zavarba, hanem igyekezett még jobban kihúzni magát. Mindig is tisztában volt vele, hogy egyszer majd nagy harcos lesz. A napokban megingott önbizalma egy csapásra helyre állt. Úgy érezte, szólnia kell.
– Már most szívesen kilyukasztgatnám a bőrét valamennyinek! Szavamra, rászolgáltak már! Az ősi nép is, hogy új urakat szolgáljon!
Levandel fagyos mosollyal fordult felé.
– Fiam! Ha az emlékezetem nem csal, több ember harcol majd az oldaladon, mint bármely másik elfnek az eljövendő harmincezer év során!
Hessgeront úgy érte a hirtelen jött jóslat, mint egy arculcsapás. Döbbenten meredt az ezüst szemekbe, majd fejét rázva kirontott a házból. 
Leszédelgett a fáról, majd feldúlt léptekkel nekiindult a városnak. 
Méghogy ő azokkal a büdösökkel?! Szarvastestvére gyilkosaival?! Soha!
Ezüstszemű Levandel vagy megbolondult, vagy téved. Ha a jövőben tényleg lesz egy ilyen nevetséges egyesülés, akkor biztos, hogy nem ő fog az élén állni! Vagy csak szolgákként, seregei söpredékeként lesznek ott! Még az is megfordult a fejében, hogy csak ízetlen tréfa volt az előbbi megszólalás. 
Ha esetleg azt akarta elérni, hogy más szemmel nézzen erre az ősi népre, alaposan melléfogott! Amit tettek, arra nincs bocsánat! 
Céltalan lépései a város közepén elterülő hatalmas legelőre vitték. Sokan serénykedtek már itt, készülődve az esti ünnepségre. Fát hordtak a hideget búcsúztató máglyákhoz, szőtteseket terítettek a lakoma fogásai számára. Mások a táncteret tisztították. Gyerkőcök szaladgáltak mindenfelé. Nekik még az előkészületek is élményszámba mentek.
Rosszkedvűen támasztotta hátát az egyik szélen álló fának. Remélte, a sürgölődés látványa feledteti vele borús gondolatait. Azon tűnődött, kikhez állhatna be segíteni. Semmi kedve sem volt visszatérni az őrposztjára, s még kevesebb újra elcaplatni a völgykatlanhoz, megmondani a jövevényeknek, hogy apja ki akarja hagyni őket az esti ünneplésből. Bár tudta, hogy atyja csak a régi hagyományt tiszteletben tartva tagadta meg tőlük a részvételt, azért kicsit igazságtalannak érezte a dolgot. Végül is ők nem azok a farkastestvérek. Nem az ő őseik miatt kényszerültek annak idején északra a szarvastestvéreikkel.
Hessgeron nem hitte, hogy ez az öt elf megronthatná az ünnep hangulatát. Ő legalábbis szívesen beszélgetett volna velük, és táncolt volna a lányokkal.
Már éppen készült, hogy mégis visszamegy hozzájuk, hogy legalább az estig hátralévő időt kihasználja, amikor hirtelen árnyék borult a tisztásra. Túl gyorsan jött ahhoz, hogy felhő legyen. Hessgeron érdeklődve pillantott fel, keze önkéntelenül nyúlt az íja után. Onnan, ahol állt, nem látott a fák fölé. Azok az elfek azonban, akik a legelő túlsó felén voltak, már kezükből mindent eldobálva, sikoltozva rohantak a fák közé.
Két nyílvesszőt helyezett a húrra. Nem rohant sem a fák közé, sem a tisztásra. Gondolta, bármi is jön, innen az sem látja őt. Aggódva jutott eszébe az is, hogy a legtöbb harcos most őrségben vagy felderítésen, Sziremondától távol van. Megfeszítette íját, és felirányította oda, ahonnan várható volt a lény felbukkanása.
Aztán ledermedt a döbbenettől. 
Irtózatos sárkány vitorlázott elő a fák fölül. Olyan alacsonyan, hogy meg lehetett volna számlálni a pikkelyeit. Hessgeron úgy érezte, menten elájul. Még sohasem látott egyet sem ezekből a mesés szörnyekből, de a valóság felülmúlta a képzeletét. Olyan hatalmas volt, hogy minden irányban túlért a legelőn. Nem is fekete volt, hanem valami annál is sötétebb színű. Valósággal elnyelte a fényt. Amint mozdított egy kicsit a szárnyain, szinte vihart kavart. Felzúgtak a lombok, meghajolt a fű, és a ráterített szőttesek szanaszét repkedtek.
Hessgeron íját megeresztve, dermedten figyelte végig, ahogy a sárkány a tisztásra ereszkedik. Óvatosan emelte át szárnyait a szélső fák fölött, mielőtt összecsukta volna. Első mozdulatával mégis vagy egy tucatnyit kidöntött. Farka úgy sodorta el az elfek házait tartó faóriásokat, mintha ott se lettek volna. Szerencsére a bennük lakók eddigre már rég eliszkoltak a környékről. 
“Futás! Futás!” – ismételgette magában Hessgeron is, de képtelen volt megmozdulni. Lábai úgy elgyengültek, hogy majdnem összeesett.
Aztán a sárkány elbődült. Hangjától megremegett a föld, mégsem ordítás volt. Hessgeron el sem hitte elsőre, hogy érti, amit mondott.
– Levandel! 
Azután várt. Óriási szemeivel érdeklődve nézett körbe, majd amikor észrevette, micsoda pusztítást vitt végbe a háta mögött, óvatosan maga mellé kanyarintotta irdatlan farkát. Az óvatosan azt jelentette, hogy csupán alig remegett meg a föld, amikor a farka vége lecsapódott.
Ezután vette csak észre a tisztáson maradt egyetlen elfet. Érdeklődve hajolt közelebb Hessgeronhoz. 
Az itt adta fel. Összecsuklott.


Arra tért magához, hogy a vállát rázogatják. Kábán felpislantva Levandel ezüst tekintetével találkozott.
– Szedd össze magad, fiam!
Hessgeron tétova mozdulatot tett a kezével, miközben szavakat keresett. Nem kellett oldalt pillantania, hogy meggyőződhessen róla: a sárkány még mindig ott van.
– Nekem most el kell mennem. Blasztodon nagyon rossz híreket hozott.
– A sárkány? – nyögte Hessgeron.
– Igen. Ha megbocsátod, most inkább nem mutatlak be benneteket egymásnak. Lesz még rá alkalom.
– Jó – hagyta rá Hessgeron bágyadt könnyedséggel. – Ezek szerint mégsem ünnepelsz velünk?
Levandel elhúzta a száját. Felegyenesedett a még mindig fekvő fiú mellől.
– Nem lenne túl sok kedvem itt ünnepelni, miközben a nagy vízen túl gilfek öldösik a népünket.
– Gilfek? – Az elf fiúba új erőt öntött a kíváncsiság. Felült. – Azok mik?
A másik fejét csóválva válaszolt:
– Még nem ismeritek őket. Pedig a legnagyobb ellenségeink lesznek a jövőben. Ők is olyasmik, mint mi elfek, de ők az ikerbolygó másikáról jöttek. 
– Ikerbolygó?! – Hessgeron ma már sokadszor érezte úgy, hogy szeretve tisztelt tanítójuk néha úgy beszél, mint akinek a fejére esett valami. Valami súlyos.
A sárkány hirtelen sűrű füstöt bodorítva az orra likából hangosat horkantott.
Levandel, mielőtt válaszolt volna, a sárkány felé fordult:
– Azonnal megyek!
A bocsánatkérés jelét mutatva fordult vissza Hessgeronhoz.
– Most nincs időm elmagyarázni. Blasztodon messze merészkedett a saját területétől, és ha nem akarja magára vonni egy másik sárkányúr haragját, indulnunk kell.
– Miféle ikerbolygóról jöttek ezek? – akarta mégis tudni Hessgeron. Levandel bosszús kis sóhajjal, sietve válaszolt:
– Minket Aslantass erdeiben teremtett Streddihgar. A gilfek az ikerbolygóról származnak, ami a mi bolygónkkal szemközt, a csillag másik oldalán kering. Ezért különbözünk tőlük a sok hasonlóság dacára is annyira, hogy soha nem lehet béke közöttünk. Hogy miként kerültek ide, nem tudom, de megérkeztek. És még sok gondunk lesz velük.
Sietve indult a sárkány feje felé. Hessgeron felpattant és futva indult utána.
– Akkor a mi hazánk igazából egy ikerbolygó?
– Persze. Pontosabban Aslantass. Még valami? – nézett vissza Levandel, miközben nekikészült, hogy felkapaszkodjon a sárkány nyakára.
– Igen! – toporgott izgatottan a fiú: – Honnan tudta ez a sárkány, hogy nálunk vagy?
– Onnan, hogy a kimerített botom olyan töménységgel issza az esszenciát, hogy simán lekövethető az áramlatokon.
– Ezt most egyáltalán nem értettem.
Az ezüstszemű már a sárkány nyakában ülve nézett le rá.
– Nem baj, majd megérted. Most fussál, mert a felszállás viharos lesz!
Hessgeronnak egyszeriben elment a kedve a további kérdezősködéstől. Nyakába szedte a lábát. Így is majdnem felkapta a fák közé betörő szél. Körülötte recsegett-ropogott minden, levelek és ágak süvítettek el a füle mellett.
Aztán egy pillanat alatt elült a vihar. Elfek léptek ki a törzsek takarásából. Apja is előkerült. Aggódó arccal tapogatta végig, mint aki el sem hiszi, hogy egészben látja őt viszont. Fegyveresek érkeztek futva.
– Elment? – kérdezte az egyikük.
– El – bólintott Misszerdon. – Levandelért jött. – A fiához fordult: – Te talán többet tudsz?
Hessgeron előadta, mi mindent hallott Levandeltől. Az ájulását azért kihagyta a történetből. Mesélés közben lassan mind a legelő felé vették az irányt. 
Szomorú kép fogadta őket. Lombjuk vesztett fák, földre került házak mindenfelé. Sok fa nem is bírta az őrült szelet, és derékba törve, vagy a földből kifordulva adta meg magát neki.
Levandel sárkánya elintézte a ma esti ünnepséget.
– Holnap este gyújtunk tüzet – jelentette ki végül Misszerdon. Komor arccal simított végig hosszú haján. – Addigra talán rendbehozzuk a várost.


Mejime teljesen összezavarodva nézett a többiekre.
– Most mihez kezdjünk? – tette föl elsőként a többiek szemében is ott bujkáló kérdést.
A sárkány felbukkanása óriási pánikot keltett vendéglátóik körében. Előbb mindannyian dermedten figyelték a hihetetlen látványt, majd egy emberként futva indultak a fejük felett elvitorlázó szörny nyomába. Mejiméék önkéntelenül is a nyomukba eredtek. Néhány méter után azonban az íjászok vezetője megtorpant. Rövid habozás után két harcost hátrahagyott velük, majd szélsebesen tovább indultak. 
A hét ácsorgó elf tanácstalanul nézte egymást.
– A mi feladatunk a völgykatlan őrzése – jegyezte meg az egyik íjász bizonytalanul. – Szerintem gyertek vissza velünk a bejáratához. 
– Menjünk! – kacagott fel idegesen Noyake. – Végül is, már az előbb is oda indultunk!
Mejime apró vállrándítással hagyta jóvá a döntést. Ő egyáltalán nem volt kíváncsi az embernépre, de valahol azért megértette a két szarvastestvért.
Alig indultak azonban vissza, hangos ordítással egy seregnyi emberférfi rontott rájuk szemből. Sebtében felkapott botokat markoltak, de anélkül is rémisztőek voltak szőrrel fedett arcukkal, otromba, állati erőt sugárzó mozdulataikkal. Talán már napok óta csak az alkalmat várták, hogy megpróbáljanak kitörni innen. Meglepetésük tökéletesre sikeredett. Nem csak Mejiméék dermedtek le a döbbenettől, de mire a velük tartó íjászok a fegyvereik után kaptak, már a nyakukban volt legalább egy tucatnyi. 
Mejimét rögtön ketten is megragadták kétoldalról. Kétségbeesve próbálta kiszakítani karjait a rátapadó ujjak vasszorításából, de esélye sem volt. Valaki durván kirúgta alóla a lábait, amitől arccal az avarba bukott. Utoljára még annyit látott, hogy a fák közül további tíz, húsz, harminc bukkan elő, aztán egy tarkójára lesújtó ököl sötétségbe borította a tudatát.