Hetty: Luca széke

Rendíthetetlenül haladtam a szomszédos telekre, mert olyan dologra készültem, amit egyébként sosem tennék. És, ha már így alakult, mást is meg akartam szerezni, nem csak némi szalmát meg egy tojást. Anyám már megpróbálta ezeket ellopni, csak Olga néni rajtakapta, ezért küldtek engem.

A legvastagabb kabátomat vettem fel, a csizmám cuppogott a sárban. A borongós időben a köd egyre sűrűbb lett, elrejtett engem. A párás levegő fullasztóvá vált, a szívem a torkomban dobogott.

A jegenyefenyőt múlt héten vágták ki, abból kellett nekem egy darab. A nyirkos földön már csak a törzs feldarabolt részei hevertek. Az átázott homok rátapadt a kéregre, amit megragadtam, felemeltem. A csizmám mélyebben süppedt a talajba, ahogy elindultam a zsákmányommal, ezért a magammal hozott vászonzsákba tettem a súlyos fadarabot. A fülét a vállamra húztam, két kézzel tartottam alulról, hogy jobban bírjam, de a járásomon ez sem könnyített. Némán fohászkodtam, hogy ne vegyenek észre, miközben a hideg ellenére egyre több verejtékcsepp jelent meg homlokomon.

A szalmát visszafelé menet könnyedén megkaparintottam, ám a tojás már nehezebbnek bizonyult. A tyúkok egyre hangosabban kotkodáltak, ahogy a rácsuk mellett elhaladtam. A batyumat az ólajtóban hagytam, úgy osontam be, hogy megtaláljam, amiért jöttem. Szerencsémre a fészeknek kialakított ládában két fehér darab virított. Az egyiket elemeltem, mire egy kopasz-nyakú tyúk belém csípett. Morogva tessékeltem odébb a lábammal, de a kakas védelmezőn társult hozzá. Felvettem a nyúlcipőt. A tojást a kabát egyik nagyobb zsebébe rejtettem, úgy rohantam a kapuig, ahol visszavettem a terhemet.

– Mit keresel itt, te…? – jelent meg a ház verandáján Olga néni, amivel elég rendesen rám hozta a frászt. Cifra káromkodások közepette botorkált le a lépcsőn.

Szedtem a lábamat a tanyánk felé, vissza se mertem nézni. Az se zavart, hogy arcomba csapott a havas-eső, ami időközben hullani kezdett, de úgy kapkodtam a levegőt, a torkom belefájdult.

Akkor fújtam ki magam, mikor elértem a fészert. Bekukkantottam az ajtón a sötét, szerszámokkal és régi bútorokkal megpakolt helyiségbe. Az orromba dohos szag kúszott. Miután megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs bent, bevittem a farönköt. Elrejtettem a többi fa közé, amit a Luca székének szántam. Ezzel megvolt mind a kilenc féle fa, ami szükséges hozzá.

Épp hogy kinyitottam az ajtót, anyám megszólalt:

– Megszerezted? – kérdezte.

Ugrottam egyet, levert a víz. Némán bólintottam, lassan elővettem a zsebemből a tojást, ami – hála Istennek – ép maradt. Reméltem, hogy csak nemrég érkezett, így nem jött rá, mit tervezek.

Heves mozdulattal kikapta a kezemből a szalmát és a tojást, a tyúkól felé vette az irányt. Kicsit lemaradtam mögötte, de még hallottam, ahogy azt mondja:

– A mi tyúkunk tojogájjon, a szomszédé kotkodáljon.

Ettől várta, hogy termékenyebb legyen az eljövendő esztendő. Babonás asszony volt, akárcsak nagyanyám, rengeteg mende-monda hangzott el a szájukból. Ezért akartam kipróbálni, a Luca széke működik-e.

December tizenharmadikán hiába tiltottak sok dolgot a nőknek, a nap mégis gyorsan elszaladt. Az ajtófélfákat fokhagymával bedörzsöltük, ablakokba egészben odatettünk, hogy távol tartsuk a háztól az ártó lényeket, ezután a család többsége aludni tért. Kilopakodtam a fészerbe, hogy munkához lássak, de legnagyobb meglepetésemre a bátyám ténykedett ott. Kristóf egy fadarabot fűrészelt éppen.

– Te mire készülsz? – szegeztem neki a kérdést.

– Luca széket készítek – vettette oda foghegyről.

Nem volt túl jó a kapcsolatunk, ezért is beszélt velem ennyire lekezelően. Ennek ellenére nem tántorított el a célomtól.

– Nem mondom el apának, ha nem zavarsz a dolgomban.

– Ugyan mi dolgod neked itt? – emelte rám rideg, kék tekintetét.

– Én is látni akarom a boszorkányokat – feleltem, és felfedtem az összegyűjtött fadarabok rejtekét.

Kristóf szája tátva maradt, aztán elismerően bólintott.

– Látom, te is a szomszédtól szerezted a jegenyefenyőt. – Cinkosan rám mosolygott.

Adott pár hasznos tanácsot, majd némán barkácsoltuk, faragcsáltuk tovább a széknek szánt fadarabot.

Minden este kilopóztunk, egymás mellett dolgoztunk. Apránként haladtunk, ahogyan kell. Igaz, nálam a formát annyira nem sikerült szépre megoldani, mert inkább maradt kerek, mint négyszög, ügyetlen kezem hiába faragta a fát. Mégis hajtott a kíváncsiság, reméltem, hogy sikerülni fog, és meglátom, ki a boszorkány a közösségünkben.

Az esti misére készültünk, hiszen a szentestét mindig ezzel zárta a család. A legbővebb kabátomat vettem fel, hogy alatta magammal cipelhessem a Luca székemet. Bátyám is hasonlóan cselekedett, olykor összemosolyogtunk útközben.

A hideg a bőrömbe mart, de a templomból már távolról meleg fény áradt, és az orgona erőteljes dallama bejárta a környéket.

A robusztus kétszárnyú ajtónál előreengedtük a többieket. Az előtérben a mutatóujjunkat a hideg szenteltvízbe merítettük, keresztet vetettünk. Kristóffal megálltunk, és amint elkezdődött a mise, a székeket az ajtó elé tettük. A bőröm nyirkos volt, az ujjaim elhűltek, amit nem csak a hideg időnek köszönhettem. Remegő lábbal álltam fel a négylábú tákolmányomra. Még elcsíptem anyukám csodálkozó pillantását, amit hamar a pap felé fordított, aki az oltár előtt állt.

Lassan pásztáztam végig a termet, a padsorokat, azonban senkinél nem láttam szarvat, vagy hasonlót, amit a babona szerint látni kellett volna egy boszorkány esetében. Kérdőn néztem bátyámra, aki megcsóválta fejét. Ő sem látott semmi különöset.

Ekkor valami a vállamhoz ért, hörgő hangot hallatott. Oldalra kaptam a fejem, fekete szövet hullámzott előttem.

A szívem a torkomba ugrott, leugrottam a Luca székről. Kristóf futtában kapta fel a készítményét, kifelé igyekezett. Követtem a példáját, mert bármi is állt mögöttem, nem akartam, hogy elkapjon.

Lélekszakadva rohantam, a széknek egy lábát fogtam. Egy pillanatra elcsodálkoztam, hogy bátyám fél kézzel egy zacskóból szór ki valamit.

– Miért… csinálod...?

– Ez mák – mutatta a csomagocskát. – A boszorkánynak fel kell szednie. Nem tud elkapni – lihegte. Ennek ellenére úgy szaladt, alig bírtam lépést tartani vele.

Az éjszakai szél ijesztően süvített a fülembe. A fák kopasz ágai riasztó árnyakat festettek a földre, ami a hold miatt még jobban látszott.

Sosem értünk még haza ilyen gyorsan a templomból, mint 1962. december huszonnegyedikén. A kezünk munkáját a kályhába vetettük, ahogy tudtuk.

***

Ennek már harmincöt éve, de anyukám még mindig viháncolva mesélte az unokáinak a történetet.

– Pedig az csak Juli néne volt – kacagta. – Szegény annyira megfázott, teljesen berekedt. Csak meg akarta kérni őket, hogy menjenek odébb az ajtóból, mert mellettük nem fért el a tíz réteg rakott szoknyában.

– Erre ezek meg úgy befostak, mint disznó a jégen – csatlakozott hozzá apukám. A nevetéstől kipirult bajszos arca.

Valójában azon az éjszakán nem történt semmi ijesztő. A Luca széke nem működött, vagy rosszul csináltuk, ez már sosem fog kiderülni, de nagyon rákészültünk, és találgattuk, ki lesz a boszorkány. Nem csoda, hogy megrémültünk. Viszont a közös munka által közelebb kerültem a bátyámhoz, aminek nagyon örültem, és ezért már megérte elkészíteni éppen akkor azt a széket.

Kristóf vigyorogva leintette őket – három kupica pálinkát megivott az érkezésekor, már kellően ellazult –, hiszen majdnem minden szenteste előjött ez a történet, amin a porontyaink jót derültek. Én csak sóhajtottam egy nagyot, mosolyogva figyeltem a többieket.

Karácsonykor mindig összegyűlt a rokonság apraja-nagyja, amikor előkerültek a régi történetek. Anyukám szeme szeretettől csillogott, ahogy rám pillantott. Ilyenkor adtam hálát az égnek, hogy a szüleim még élnek, és együtt ünnepelnek velem, mert ez a legértékesebb ajándék nekem.