*

Emiko felajánlotta, hogy segít elmosogatni, de mind az édesanyja, mind Miri elhárította, ezért inkább a régi szobájába ment kipakolni. Tudta, hogy mindent változatlanul fog találni, ezért is nem vitt magával túl sok holmit az utazásra.
A táskáját az íróasztal melletti forgószékre dobta, ő meg lehuppant az ágyra. Önkéntelen mozdulattal húzta ölébe az unikornis alakú, rózsaszín plüsspárnát, és elmélázott. Ideje kibogozni az összezavarodott érzéseit.
Körbenézett a gyermekkori emlékein, és meglátta a komódon a fényképet, amin ők hárman – Hiromotóval és Mirivel – egymást átölelve mosolyogtak. A kép meghitt hangulata egy régi, még ártatlan világ hangulatát árasztotta, amikor még minden egyszerű volt. Hirtelen úgy érezte, hogy nem kap levegőt, ezért felpattant, és kiszaladt a szobából.
Az édesanyja a parton érte utol.
– Hoztam neked egy kendőt – szólt halkan az asszony –, hűvösek még a napok.
Az óceán felől tényleg metsző szél fújt, a lány hálásan borította a vállára a vastag szövetet.
Janice mellé lépett, tekintetét ő is a horizontra függesztette.
– Elmeséled, hogy mi bánt?
Emiko bólintott, de aztán mégsem tudott megszólalni.
Az édesanyja türelmesen várt, aztán halkan beszélni kezdett.
– Amikor ideköltöztünk, rendszeresen lejártam ide. A víz mindig segített, hogy ne legyen olyan szörnyű honvágyam. Aztán, amikor veled voltam várandós, akkor is sokat jártam ide. Elképzeltem, hogy milyen leszel, és én hogyan tudlak majd a két világ között felnevelni.
– Jó munkát végeztél – mosolygott rá a lány.
– Akkor mi a baj? Magányos vagy?
– Nem. Csak… jaj, anyu! Én találtam meg Naemu-szan testét. El tudod ezt képzelni? Ott feküdt, véresen, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen dühös lenne, hogy véres lett a ruhája.
Janice szó nélkül átölelte, és a karjában ringatta. Pár perc után gyengéden eltolta magától a lányát, és kutatón a szemébe nézett.
– Rettenetes lehetett. De történt más is, ugye?
Emiko lehajtotta a fejét.
– Hiromotóval kapcsolatos, igaz? – faggatta tovább az asszony.
– Igen… és nem. Most ő vezeti ezt a nyomozást, és van egy új társa. Egy amerikai.
– Jóképű?
– Nagyon. És kedves, figyelmes és remek szakács.
Az asszony szemöldöke felszaladt.
– Akkor közel kerültetek egymáshoz.
– Igen, mert ő vigyázott rám múlt éjjel. Tudod, kiderült, hogy Naemu-szant valaki megijeszthette, és a rendőrség azt gondolja, hogy egy olyan ember volt, aki korábban már írt fenyegető leveleket. Mindkettőnknek.
– Kicsim, veszélyben vagy?
– Nem… nem hiszem, de itt biztosan nem eshet bajom.
– Szóval ezért jöttél ilyen hirtelen.
– Ezért is. De most, hogy itt vagyok, tudom, hogy így kellett történnie.
Janice ismét az óceán felé fordul.
– Szereted?
– Kit?
– Azt a másik férfit. Az amerikait.
– Derek-szant? Fogalmam sincs. Még csak egy napja ismerem.
– Nekem anno elég volt egy fél óra apád társaságában, és már tudtam, hogy vele akarok élni.
– De Hiromoto…
– Azt felejtsd el! Tudom, hogy közel álltok egymáshoz, de mindig is úgy éreztem, hogy inkább vagytok ti testvérek, mint szerelmesek. Egyáltalán lefeküdtél már vele?
– Hiromoto-szannal? De anyu!
– Figyelj, szívem, ha ez még csak fel sem merült köztetek, akkor lehet, hogy nem kellene erőltetni a dolgot.
– De mit fog szólni apu?
Az asszony felnevetett.
– Apádat bízd rám! Biztosan duzzogni fog egy kicsit, de idővel majd megérti.
– És ha én nem kellek Derek-szannak? Csak éppen kedves akart lenni?
– Drágám, nincs olyan férfi, akinek nem kellenél. Jegyezd meg, mindig a nő dönt!
– Én ebben nem vagyok túl jó.
– Csak viselkedj vele őszintén: semmi játszadozás, semmi tettetés, és akkor majd kialakul. Ha viszont mégsem működik, ne bánkódj, majd megtalálod az igazit! Most viszont menjünk vissza, fel kell készülnünk az estére!
– Miért, mi lesz ma este?
– Az meglepetés – mosolygott titokzatosan Janice.