*

Emiko riadtan bámulta magát a tükörben. Hiába az órák alatt felrakott, gondos smink, a szemében honoló szomorúságot nem tudja semmilyen krémmel elleplezni. Eligazgatta egyenes szabású, egyszerű, fekete ruháját, és rémülten látta, mennyire feszül a hasán az anyag. Úgy látszik, felszedett pár kilót az elmúlt hetekben. Már nem maradt ideje átöltözni, ezért megrántotta a vállát; úgysem lesz ott senki, akit érdekelne az ő kinézete. Lesimította a haját, ami a friss mosástól szerteszét szálldosott, de nem érezte jobban magát a bőrében. Próbált arra koncentrálni, hogy a szertartással végre lezárhatja a saját nyomorúságos állapotát is, de tudta, hogy ez csak önáltatás: jelen lelkiállapotának vajmi kevés köze van Naemu-szan halálához.
Ráadásul, hétfőn vissza kell mennie az irodába, és majd bámulhatja a szemközti, üres asztalt. Viszont így mindkettejük munkáját neki kell elvégeznie, ami talán segít elterelni a figyelmét.
Még egyszer a tükörképére pillantott, és megrázta a fejét. Lehet, hogy valami teljesen másba kellene kezdenie. Vagy elutazni messze, messze. Beszélnie kell az édesanyjával; Janice biztosan tudja, hogy mi lenne a jó megoldás. Majd a szertarás után.
Éppen sóhajtva a táskájáért, és az előkészített fehér krizantémért nyúlt, amikor megszólalt a csengő.