Háború

– Mondja, miért jár hozzám?

– Kell a papír. A hadnagy mindenkit ideküld, akit nem tud hasznosítani, de megsajnál. Pí tí esz dí. Azt mondja, aki háborúzik, annak mind van ilyen dilije, csak van, aki nem megy vele orvoshoz. Aki megy, az papírt kap, és kimaradhat a hülye háborúból. Ilyen mókás hadnagyom van nekem, tudja, drága doktornő. Mintha nem lennénk összezárva egy törékeny bura alá a mindent szétlövő katonákkal.

– Nem adhatok magának pozitív szakvéleményt. Maga normális. Semmi baja.

Bámultam a doktornő szemébe. Rájöttem, nem fogja hagyni, hogy elvicceljem, nem ma kezdte a lélektant. Nehezet sóhajtottam.

– Az azért túlzás. Láttam a felvételt magamról. Amin a felszín alatt lakó emberekről beszélek. A gyógyszermegvonásos kísérletről.

– Mit kell szednie?

– Amit adnak.

– Nem jár utána? Vakon bízik a felcserben?

Gyanús volt. Nem így képzeltem egy terápiát. Úgy tudtam, nem szabad a pszichológusnak helyes válaszokat sugallnia, meg ez a burkolt lázítás is, mire véljem? Érdekes lesz, folytassuk!

– Bízom hát. Mégis mit tehetnék?

– Tudja, Parszivál 4 tizedes, azt a bizonyos felvételt magam is láttam. Egy gyógyszerektől nem befolyásolt férfit láttam rajta, aki meséli az élményeit.

– Hát, így is lehet fogalmazni, doki. Csakhogy az a képzelt barátocskám engem hívogat is a felszín alatti falujába, amikor nem szedem a gyógyszert.

Doktor Artemisz 3 egy könyvet rakott elém kinyitva. Ahogy felismertem, felröhögtem. A kérdéskönyv volt az, az űrhajó gyerekkönyvtárából.

– Olvassa!

Ilyen egy nyomasztó kezelést! Semmit nem értek, mire megy ki a játék? A hideg frászt hozza rám ez a doki, komolyan. Felolvastam a bejelölt kérdést:

– Miért hívják az új otthonunkat Torusnak?

– Az oktató válasza: A bolygó felgyorsult forgása miatt lunáris toroid formát vett fel.

– Maga volt az oktató, mi?

– Én. Tudja, mi a lunáris toroid forma?

– Miért kérdezget? Megrémít! Miféle kezelés ez?

– Ne féljen! Megmondtam, hogy szerintem maga normális. Nem kezelem, csak beszélgetünk. Ha zavarja a kérdezgetés, meg is mondhatom: a lunáris toroidban üreg van.

– És mit kezdek ezzel az információval? Jön egy intergalaktikus óriáslányka, és felfűzi a lunáris toroid alakú bolygónkat egy madzagra, hogy nyakláncot csináljon magának?

– Egész jól elképzelte a formát. Rakja össze a gondolatait. Gyorsan forog, nincs légköre. Mert a centrifugális erő nagyobb a gravitációnál. A külső felületén is, de a belsőn még inkább.

– Oké, lehet, hogy vannak belül gázok, elvileg lehet benne létezni. Ez nem jelenti, hogy valóban léteznek is.

– Jó, tényleg nem jelenti. De én tudok ezt-azt, csak az a fránya orvosi titoktartás. Tudja, mit? Elárulok magának annyit, amennyit elég tudnia. Lentieknek hívják őket. Néhány korábbi betegem ma már minden bizonnyal közéjük tartozik. Játsszunk el a gondolattal, hogy bízik bennem, elég, ha csak annyira, mint a felcserben. Ha bízik bennem, és nem fél a valóságtól, akkor azt tudnám tanácsolni: tagadja meg a gyógyszerszedést, tizedes!

Volt félnivalóm a valóságtól, a következő néhány napon sokszor megakadt a pillantásom az orvosságos dobozon. Erős volt a kísértés, de nem nyúltam a pirulákhoz, és megérte. Utána tiszta aggyal tudtam gondolkodni.

Akkor beláttam, itt nincs jövő. A harang előbb-utóbb megrongálódik a rakétázásban. Vagy ha nem, az csak azért lehetséges, mert már nincs alatta élő ember, aki tovább rakétázhatná. A Torus kísérlet megpróbálta átmenteni az emberi fajt egy másik bolygóra, és ennyi, kudarcot vallott. Esély egy új életre: elszalasztva.

Csak révedtem arra a rakétára. Az nem robbanófejet szállított, arra a bizonyos rakétára még a katonák is vigyáztak. Nem őrizték, de nem is lőtték, mert ez volt az utolsó eszköz, ami harangon kívüli utazásra alkalmas volt.

De most ellopom. Azzal vádolnak majd, hogy a túlélésük esélyét loptam el. Én is kicsit ezt érzem. De a rohadt életbe! Miféle túlélés? Ezek itt ölik egymást. Fegyverekkel, mérgekkel, hazugságokkal. Menetelnek a végzetükbe a közreműködésem nélkül is, nem?

A személyszállító rakétával akartak a tél elől elhúzni, mint a vadludak. Mármint az emberiség. A déli féltekére, az év másik felét ott tölteni. Mert ha egyszer beáll a tél, a harang egyszerűen leáll. Azt okosan közel rakták az északi sarkhoz, hogy mindig legyen energia, egész nap legyen napfény. Amúgy is, volt még két-három emberöltőnk a nyári szemeszterből, elég hosszú errefelé egy év.

Úgyhogy ennyi a történet, ellopom. Egyvalakit fogok magammal vinni. Aki elmondta, hogy tud ezt-azt, a többiek meg... Nos, ők bőven bekaphatják, nemde?