Csütörtök, hajnalban

Csörren a telefon, ismeretlen számot jelez. Hajnalban csak téves lehet, de azért felveszem.

– A Matyi anyukája vagyok. Bocsi, ha felébresztettem, de a férjem már ébredezik. Tudja, egy kicsit féltékeny típus. Na, mindegy. Basszus, nem tudom, mit mondjak. Szóval azt hiszem, én szabadítottam magukra a pszichológust, de nem tudtam, hogy ilyen durva lesz. Nem akartam, hogy intézetbe zárják, vagy ilyesmi. És nem tudtam, hogy a gyereknek meghalt az anyja, és attól ilyen. Csak tegnap mondta az óvónő. Hát szóval már nem csinálnám. – Közben férfihang morgása hallatszik a háttérből. – Most le kell tennem, ne haragudjon!

„Ne haragudjak? Elveszik a gyerekemet miattad, és még ne is haragudjak? Nem rád haragszom, hanem anyádra, hogy nem szakadt belé a fejed, degenerált ribanc! Még a telefont is rámkúrtad, de ha odatolod a képedet reggel az oviba, megmondom neked!"

Befejezem az otthoni munkát, keltem Zalánt. Mindjárt kérdezget, mi a baj. Ha nyugtatni akar, piszok rosszul csinálja. Többször vissza kell fognom magamat, nehogy elmondjam neki úgy, ahogy kikívánkozik. Mit mondanék el? Hogy mennyire félek, és mitől. Elveszítelek, ha nem segítesz, csak el kell mondanod a titkot Matyiról, és én mindent elrendezek, ordítom az arcába képzeletben, és tudom, semmi értelme. Nem tudhatja meg, mi jár a fejemben, most nem.

Feltűnik, hogy Matyiék ma autóval érkeztek az óvodába. A szúrós nézésű apuka vár a vezetőülésben. Megpillantom az anyukát, de a napszemüveges arcán úgy meghökkenek, hogy a haragomat, meg a kigondolt szövegemet mindjárt elfelejtem.

– Szemműtétem volt hétfőn, nem vehetem le – magyarázza, mintha megkérdeztem volna.

– Kedden nem ebben láttam, talán elfelejtette föltenni?

Válaszul ötször megigazgatja a napszemüveget, ami már előtte is tökéletesen állt rajta.