26.

– Tudom, hogy nagyon fáradt vagy, de ki kell tartanod! Más körülmények között több napos felkészítést kapnál, ami biztosítaná a nyugodt álomutazást, de most annyit tehetünk, hogy kibírod ébren a Woden Temetőig.
Wanda szinte folyamatosan beszélt Joe-hoz, hogy ébren tartsa. Igaz, épp csak annyira ugrottak be a Kinleyside Parkba, amíg ágyba fektették az ájultan alvó Siobhant, de már így is közel jártak az éjfélhez, és a gyógyulófélben lévő fiú mostanra ugyanúgy az ereje végén járt, mint a lány.
– Azt hittem, az abóknak külön temetőjük van – motyogta Joe félhangosan. Olyan fáradt és álmos volt már most is, hogy akár a puszta földön szíves örömest elalszik, ha megteheti.
– Van, de közigazgatás keretében oda nem temetnek senkit.
– Még neked se engedték meg, hogy eltemesd?
– Csak te tudod, hogy egyáltalán van köztünk rokonság. Ennek így is kell maradnia.
– Természetesen – ásította Joe. – Gondolom ez is a nagy eltűnési procedúra része.
– Jól gondolod. Itt a Sportaréna. Mögé állok, ott mindig van hely.
Leparkolás után a fél temetőt megkerülték, hogy a parkerdő fái között lopakodhassanak a kerítéshez. Joe-t kissé felfrissítette a Woden Park hűs levegője. Az éjszakai munkások zseblámpa fényénél búcsúzkodtak éppen, így azt még meg kellett várniuk a bokrok mögé húzódva.
– Ezek meg mit csinálnak itt éjfél után?
– Gondolom, végre befejezték a reggeli ceremóniákhoz szükséges sírgödröket.
– Hát, remélem, hogy nem a miénk lesz az egyik.
– Gyere, most tiszta a levegő!
A bokrok közül a jelképes magasságú kerítésen át egyenesen a sírok közé ugrottak. Joe a földetéréskor kicsit megszédült. Egy pillanatig úgy hitte, a fáradtság miatt. Aztán észrevette, hogy egy nem túl régen behantolt sír tetejére érkezett, ahol valami különös, hajladozó fényfüst folyja őt körbe.
– Ó, de kellemetlen! – lépett arrébb fürgén, majd még nyugtalanabbul konstatálta, hogy a fényfüst utána nyúl, mintha nem szeretné csak úgy szabadon engedni. Sőt, néhány másik sírból szintén hasonló pászmák nyújtóztak elő. Bár külsőre egyformáknak tűntek, a mozgásuk egyénileg eltért: volt, amelyik izgatottan kapkodott utána, a másik csak lustán nyújtózott felé, és olyan is akadt, amelyik szó szerint riszálta magát, mintha csak direkt a fiút szeretné elcsábítani.
– Balszerencsét hoz, ha keresztül mész a halottak sírján – jegyezte meg félig tréfásan Wanda.
– Látom. Mindenféle fénylények szipolyoznák az erőmet.
– Most ne hagyd nekik. Gyere!
A sírok közt, a körkörös utakon a temető egy másik, külső része felé haladtak. Az éjjeli őrök bizonyára a munkásokkal múlatták az időt, mert még csak távolról sem látták őket sehol.
– Eddig szerencsésen alakul – sóhajtott fel Wanda, amikor megállt egy friss, és teljesen dísztelen sír előtt. Fából készült, egyszerű fejfa jelezte, hogy egy Nigas Wonderkini nevű, ismeretlen születési idejű bennszülött nyugszik a föld alatt. – Akkor, ahogy megbeszéltük. A te dolgod annyi, hogy elaludjál a sír tetején. Én körbejárlak, és megpróbálom felébreszteni az öreg szellemét. Ha sikerül, és méltónak talál rá, akkor a szelleme elragad a világukba, és egy sámánút keretében beavat a titkaiba, kapsz totemállatot és megtanítja, hogyan használd a hatalmadat.
– Ez nem tűnik problémásnak – vont vállat Joe, és szinte ráborult a földkupacra. Úgy érezte, akár azonnal el tudna aludni, ám az ápolónője nem hagyta annyiban a dolgot:
– Hé! Le kell vetkőznöd! Szerinted ruhástól mész a másik világba?
– Mert? A halottakat is ruhában temetik! – próbált tiltakozni Joe, bár tudta jól a választ.
– Elég baj ez nekünk! Ki tudja, mekkora akadályt jelent, amikor európai mintára kapunk temetést!
– De akkor Nigas sem biztos, hogy már kiszabadult a teste börtönéből.
– Az ő maradványait hamvasztották, én pedig tettem róla, hogy urna nélkül, egyszerűen csak szórják ide a hamvait. Elég könnyű volt elérnem, amilyen sóherek a városi honatyák.
– Rendben, de azért elfordulnál?
– Normális vagy, Joe? Napokig én ápoltalak! 
– Oké, de most már látok…
– Haha, ezt a struccot! Szerinted… á, mindegy! – legyintett végül Wanda, és vállat vonva elfordult – Szólj, ha kezdhetem végre!
Joe villámgyorsan lerángatta a még mindig sáros, mocsárbűzű rongyait, és egy kupacba, a sír mellé hajigálta. Utána ismét hasra vetette magát a hűvös érintésű hantra.
– Jöhet az altató!
– Énekeljen neked az anyukád altatót! Szólítom Nigas szellemét, és ajánlom, hogy ezer mérföld mélyen horpassz, mire megérkezik! És ne feledd el megkérdezni tőle, a Waiki erdő...
Ám a továbbiakat Joe már nem hallotta. A föld langyossá melegedett körülötte, és úgy fogadta magába, mint egy medencényi csokipuding.