*

A forgóajtó mögött egy fiatal, jó kiállású, civil ruhás férfi fogadta, akivel korábban még nem találkozott. A japán tépett, tipikusan ázsiai frizuráját látva Dereknek az egyik j-pop énekes jutott az eszébe. A férfi sötét, slim szabású kabátja csak még jobban kihangsúlyozta vékony testalkatát.
– Kucumi Hiromoto nyomozó vagyok – hajolt meg a japán szépfiú, közben két tenyerén tartva, szertartásosan átnyújtotta a névjegyét, és Derek nagy, esetlen medvének érezte magát mellette.
– Nagyon köszönöm, hogy bejött hozzánk – folytatta a japán –, és elnézését kérem a lehetetlen időpont miatt!
Derek meglepődött a fiatalember majdnem tökéletes angolságán, de nem tette szóvá, inkább csak morgott valamit válaszul, és lazának szánt mozdulattal legyintett.
Kucumi nyomozónak megrebbent a szeme, de töretlen udvariassággal folytatta.
– Kérem, engedje meg, hogy tájékoztassam az ügyről! Egy japán-amerikai vegyesvállalat egyik dolgozója meghalt az éjjel. A nő halála lehet baleset is, de jelen pillanatban nem zárhatjuk ki az idegenkezűséget. Az elsőszámú tanút, aki megtalálta a testet, már kihallgattuk, de még ma bejön ide az őrsre, hogy hivatalos tanúvallomást tegyen. Ami miatt ön itt van, az az amerikai illetőségű cégvezető, Kevin Morales igazgató. Diplomáciai okokból a feletteseim ragaszkodnak az ön jelenlétéhez a kihallgatáson.
– Meg, gondolom, a későbbi nyomozásban is részt kell vennem.
– Kizárólag megfigyelőként. Ez a mi ügyünk, az áldozat japán állampolgár. Ha minden jól megy, az ön szerepe hamar véget ér.
– Ha minden jól megy… Hol van most?
– Morales igazgató? Vélhetően az irodájában, mivel a kocsija az irodaépület mélygarázsában áll, és az otthoni telefonját nem veszi fel.
– A mobilt?
– Azt sem. De Kajó-szan, a tanú, akit kihallgattunk, nem látta elmenni az épületből.
– És miért nem keresték fel az irodájában már akkor?
– Nézze, Shaliman nyomozó, ez egy kényes ügy. Morales igazgató, mint említettem, amerikai állampolgár, és a japán rendőrség szeretné elkerülni a diplomáciai bonyodalmakat.
– Á, szóval én vagyok a pajzsuk. Goldfine rendőrfőnököt értesítették már?
– Úgy tudom, hogy Kitamura rendőrfőnök már beszélt vele, és az ön főnöke engedélyezte a közös munkát.
– Remek – fújt egyet Derek. – Akkor talán látogassuk meg az igazgatót! A helyszínelés véget ért már?
– Igen, én vezettem. A jegyzőkönyvet elolvashatja a kocsiban.
– Nekem elég, ha összefoglalja.
Kucumi nyomozó bólintott, és intett, hogy kövesse. A parkolóban egy fekete-fehér, rendőrségi Nissan mellett állt meg. Miután beültek, a fiatal férfi beszélni kezdett. A vezetését figyelve Derek önkéntelenül bólintott: nyugodt, határozott, figyelmes. Semmi kapkodás, vagy sietség, pontosan 40 km/órás sebesség. Pont ezt várta.
– Az áldozat huszonnyolc éves – kezdte Kutsumi –, férjezett, az igazgató titkárnője. A testet a liftben találták meg, eltört a cipősarka, vélhetően elesett, beverte a fejét a liftben lévő tükörbe. Koponyasérülés.
– Az okozta a halálát?
– Még tart a boncolás, de én elsőre azt mondanám, hogy nem az volt a halál oka. A csuklóján találtunk dulakodásra utaló nyomokat meg friss horzsolást, amiket nem az esés közben szerzett.
Derek elismerően bólintott.
– És most kihallgatjuk az igazgatót.  Nem várhatna ez reggelig?
– Sajnos nem. Ha gyilkosság történt, nem hagyhatjuk kihűlni a nyomokat.
– Világos. Kucumi nyomozó, ugye tudja, hogy a gyilkosságok hatvan százalékát a partner követi el?
– Még nem tudjuk, hogy gyilkosság történt-e. Van valami gondja az igazgató kihallgatásával?
– Nem – morogta Derek. – Ki találta meg a tetemet?
– A kolléganője. Egy irodában dolgoznak.
– Mikor történt az eset?
– Valamikor tizenegy és tizenegy-negyvenöt között. A tanú elmondása szerint az áldozat tizenegy óra körül kávét vitt be az igazgatónak, utána távozni készült.
– Tehát van rá esély, hogy az igazgató beszélt vele utoljára?
– Ezt fogjuk most megkérdezni. – Kucumi nyomozó leállította a motort egy háromszintes irodaépület mélygarázsában, és Derek felé fordult. – Nézze, Shaliman nyomozó, én sem örülök jobban a helyzetnek, mint ön. Bízom benne, hogy az igazgatót hamar tisztázhatjuk, sőt, hogy ez az egész ügy csak egy szerencsétlen baleset volt. Viszont, amíg együtt dolgozunk, szeretném, ha észben tartaná, hogy a nyomozást én vezetem.
Derek félmosolyra húzta a száját.
– Nézze, nyomozó, amíg együtt dolgozunk, társak leszünk. Nem fogom befogni a számat, bármennyire is szeretné, de azt megígérhetem, hogy nem fogom hátráltatni, és próbálom betartani a szokásaikat. Nyugati barbár vagyok, de gyorsan tanulok.
A japán szóra nyitotta a száját, aztán inkább elmosolyodott.
– Nekem ez így megfelel – biccentett.
A két lift közül csak az egyiknek volt nyitva az ajtaja. Bár nem látott vérfoltokat, a tisztítószer erős szaga betöltötte az amerikai orrát.
– Itt találták meg, gondolom – sóhajtott Derek.
– Valóban. – Kucumi nyomozó egy mágneskártyát vett elő a zsebéből, és lehúzta a felvonó kezelőpaneljén. Belépett a fülkébe, majd a lemaradó, szőke férfire pillantott. – Szeretne szétnézni?
– Szükséges? Szerintem ön elég alapos munkát végzett – Derek meglengette a helyszínelési jegyzőkönyvet. – Gondolom, a parkolót is átnézték nyomok után.
– Ez magától értetődő.
– És az irodaházat nem?
– Ahhoz még csak most kaptuk meg a belépési engedélyt a tulajdonosoktól – mutatta fel a japán az imént használt belépőkártyát.
– Felébresztették őket?
– Szerencsére nem. Jelenleg Amerikában tartózkodnak, úgyhogy az időeltolódás miatt erre nem került sor. De, mint majd a jegyzőkönyvben is olvashatja, egyelőre semmilyen használható nyomunk sincs. Az áldozat kocsiját majd még egyszer átnézetem, de nem fűzök hozzá túl sok reményt.
– Az is itt van?
– Igen. Az a narancssárga Nissan Micra az.
– A férjet értesítette már? Úgy emlékszem, házas volt.
– Tehát figyel – bólintott elismerően a japán. – Már hívtam, de nem értem el. Hagytam üzenetet. Ha itt végeztünk, egyből elmegyek hozzá.
– Nem lenne elég egy járőrt küldeni?
– Alapvetően de, viszont ismerem a férjet. Régebben zsaru volt.
– Ó. Így már van értelme.
– A jegyzőkönyv utolsó lapja az irodaház alaprajza. Az igazgató irodája elvileg a második szinten van. Mehetünk?
– Tőlem – vonta meg a vállát az amerikai. – Ha Morales itt van, biztosan örülni fog nekünk.
A japán nyomozó a kezelőhöz érintette a kártyát, és megnyomta az egyest.
A lift hat másodperc múlva halkan csilingelt egyet, és kinyílt az ajtó. Mielőtt kilépett volna, Kucumi nyomozó szigorú pillantással belenézett Derek szemébe.
– Nem tudom, nyomozó, ez önöknél hogyan megy, de biztosíthatom, hogy nálunk nem működik a mi kutyánk kölyke elv. Ugye így mondják Amerikában? Attól, hogy Nodera Osata az, aki, még pontosan ugyanúgy fogunk eljárni az ügyben, mintha bárki másról lenne szó. Mindössze úgy véltem, hogy udvariasabb lenne, ha a nyomozást vezető személy közölné vele a rossz hírt.
– Én nem is úgy értettem… Mindegy. Essünk túl ezen! – legyintett Derek fáradtan.
Tágas terembe léptek ki. A halvány, helyjelző ledek és az utcáról beszűrődő lámpák fényében a nyomozó egész tisztán látta a berendezést. Középen egy méretes, 3D-s nyomtató terpeszkedett, körben pedig tárolókban különböző használati tárgyakat látott. Vajon mi a fenéért tesz valaki hajszárítót egy üveges vitrinbe?
– Az alaprajz szerint ez itt a kiállító – intett körbe Hiromoto, majd a kártyájával megérintett egy kékesen derengő panelt a lift melletti falon. A helyiséget azonnal bevilágította a mennyezetben, a falakban és a vitrinekben ügyesen elhelyezett ledizzók fénye.
A lifttől jobbra négy automata állt egymás mellett: egy készételes, egy csokikkal teli és egy kávégép, valamint az elmaradhatatlan víz- és üdítőautomata. A szőke nyomozó nagyot nyelt, de Hiromoto a liftből kilépve balra fordult. Derek vágyódva pillantott vissza a piros csomagolású édességekre, de valahogy sejtette, hogy mi lenne a japán reakciója, ha ő most nekiállna kávézni. Visszafordult Kucumi nyomozó felé, és majdnem nekiütközött a fiatal férfinek, mivel az pár lépés után egy modern, átlátszatlan üvegű ajtó előtt állt meg, amin ott virított Kevin M. Morales igazgató neve.
A japán nyomozó finoman kopogott, majd pár másodperc után, amikor nem kapott választ, hangosan megszólalt:
– Rendőrség, kérem, nyissa ki az ajtót!
Továbbra sem hallatszott bentről mozgás, ezért Derek egy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset.
– Csak ön után – hajolt meg halvány mosollyal a társa felé, és belökte az ajtót.
Először a fehér padlószőnyegre kiömlött kávéfoltot vette észre, csak az után látta meg a kényelmes, főnöki forgószékben halkan hortyogó férfit.
– Morales igazgató! – szólította meg hangosan a cégvezetőt Kucumi nyomozó.
Az alvó férfi hirtelen riadt fel. Zavaros pillantásán látszott, hogy fogalma sincs, hol van éppen.
– Ön Morales igazgató? – firtatta a japán nyomozó hivatalos hangnemben.
A markáns orrú, tüsi hajú, negyvenes igazgató zavartan nézett rájuk.
– Igen, én vagyok. És maguk…?
– Én Kucumi Hiromoto nyomozó vagyok, a társam pedig Derek Shaliman nyomozó. Beszélhetünk önnel?
– Van más választásom? – krákogott az igazgató, és a monitor mellett álló, félig telt pohár után nyúlt.
– Meg is tagadhatja az együttműködést – bólintott a japán.
Derek késztetést érzett, hogy közbeavatkozzon, de inkább befogta a száját.
– Kérdezzen nyugodtan – vonta meg a vállát Morales. – Tudtommal rendben vannak a papírjaink, és még egy gyorshajtás sincs a rovásomon. – Felemelkedett, és Derek elismerően mérte végig kétméteres, kisportolt alakját, bár a gyűrött, fehér ing, és a kávéfoltos, bézs szövetnadrág hagyott némi kívánnivalót maga után.
– Foglaljanak helyet – intett a cégvezető az elegáns ülőgarnitúra felé. – Kérnek valamit inni?
– Köszönjük nem – hajolt meg a japán nyomozó. Szigorú pillantása Dereket is visszafogottságra intette. – Ha nem bánja, elkezdenénk.
Morales igazgató behajtogatta magát az egyik fotelbe, belekortyolt az italába, és várakozóan pillantott Kucumira. Derek a félhavi fizetésében fogadott volna, hogy a pohárban nem víz volt.
– Morales igazgató – kezdte a japán férfi, miközben leereszkedett az egyik fotelbe, és előhúzott a belső zsebéből egy kis noteszt –, először is szeretném őszinte részvétemet kifejezni. Feltételezem, még nem értesült róla, hogy az egyik alkalmazottja, Nodera Naemu-szan ma éjszaka elhalálozott.
A magas férfi arcáról leolvadt a jóindulatú, kicsit lekezelő mosoly.
– Hogy mit mond? – nyögte.
– Nodera Naemu-szant az éjszaka folyamán holtan találták ebben az épületben, egész pontosan a liftben.
– Mi történt?
– Még folyik a nyomozás. Egyelőre nem zárhatjuk ki az idegenkezűséget, ezért szeretnénk, ha válaszolna a kérdésekre. Hol tartózkodott ön ma éjjel tizenegy és éjfél között?
Az igazgató szinte gondolkodás nélkül válaszolt:
– Ki sem mozdultam az irodából. Naemu behozott egy kávét, aztán bevettem egy Ibuprofent, és szerintem elaludtam. De elmondanák végre, hogy mi történt?
A japán nyomozó bólintott.
– Pont ezt akarjuk kideríteni. Térjünk vissza oda, hogy Nodera-szan behozta önnek a kávét. Vitatkoztak?
– Megbocsásson?! – Morales igazgató félig felemelkedett ültében. – Miből gondolja, hogy…?
Derek önkéntelenül felemelte a kezét.
– Nyugodjon meg, uram! Az ott dulakodás nyomának tűnhet – intett a szőnyegen éktelenkedő, barna folt felé.
A cégvezető most először nézett rá úgy, hogy talán látta is. Lassan visszaereszkedett a fotelbe.
– Nem vitáztunk. Naemu ideges volt, melléöntötte a kávét. Segíteni akartam, de kivertem a kezéből a tálcát, és véletlenül összekoccant a fejünk.
– Lefejelte a titkárnőjét? – csúszott fel Derek szemöldöke.
– Igen, de nem szándékosan. Felsegítettem, beszélgettünk egy kicsit, aztán elment.
– Miről beszélgettek? – vette vissza a szót Hiromoto.
– Naemunak voltak bizonyos… magánéleti problémái.
– És megosztotta önnel? – Ezúttal a japán férfi szemöldöke szaladt fel.
Morales lassan, elgondolkodva bólintott.
– Igen, engem is meglepett. Gondjai voltak a férjével, és azért is lett ideges a kávé miatt, mert a férfi már lent várta. Úgyhogy nem is tartóztattam. Kikísértem a lifthez, visszajöttem, és…
– Ezt tudja valaki igazolni?
Derek csodálkozva nézett a társára: a legkevésbé azt várta volna, hogy a nyomozó bárkinek a szavába vágjon.
A cégvezető elgondolkodott.
– Nem volt itt senki, de a folyosón vannak kamerák. Gondolom, a felvételeken látszani fog. Reggel átküldetem önöknek az informatikusokkal a merevlemezt.
– Köszönjük. Akkor nem is… – Kucumi nyomozó láthatólag menni akart, de Dereket nem hagyta nyugodni valami.
– Mr. Morales, mondana pár szót a cégről? Mivel foglalkoznak, milyenek a versenytársak?
A negyvenes férfi felélénkült.
– Maga amerikai, igaz?
– Igen.
– Ha nem látnám, a kérdésből akkor is rájönnék. Szóval a cég: Teljes körű hulladékfeldolgozással foglalkozunk. Van egy telepünk a város mellett.
– Lehet valakinek baja a környéken a zajjal vagy a szennyezéssel?
– Milyen szennyezéssel? Abszolút mértékben feldolgozunk mindent, nincs veszteség, nincs salakanyag. Mindent szétbontunk, szelektálunk, újrahasznosítunk, amiből lehet, másodlagos alapanyagot készítünk.
– És amiből nem lehet?
– Azt elégetjük. Abból üzemel a feldolgozó. Teljesen önfenntartó.
– És az ott képződő gázok?
– Lehűtjük, közömbösítjük, tároljuk. Az alapelv az, hogy ami beépült egy termékbe, azt ki lehet szedni és fel lehet megint használni.
– Értem – Derek sebesen gondolkozott. – Versenytársak?
Morales igazgató határozottan megrázta a fejét.
– Igaz, hogy hatalmas a piac és szinte kiapadhatatlan a nyersanyag, meg komoly pénz is van ebben az üzletágban, de jelenleg nincsenek versenytársaink. Eléggé gyerekcipőben jár még a technológia.
– A szemét az nem egy tiszta munka. Mennyire elégedettek a dolgozói?
– Arra gondol, hogy rabszolgaként foglalkoztatjuk a helyieket? – Az igazgató halvány mosollyal a japán nyomozóra nézett, miközben Dereknek válaszolt. – Biztosíthatom, hogy erre semmi esélyünk sem lenne. De nincs is rá szükség, mivel az üzem mindössze hat munkatárs felügyeletét igényli; négy technikus váltja egymást nulla-huszonnégyben, mellettük pedig két üzemvezető nappali műszakban.
A két nyomozó hökkenten nézett egymásra. Végül Kucumi tette fel a kérdést:
–  Akkor nincs is szükség kézi tevékenységre?
– Nincs. Az egész cégben, úgy értem itt Szakurában, mindössze tizenheten dolgozunk: a hat műszaki ember, akit említettem, négy informatikus, egy beszerző, egy értékesítő, két bolti dolgozó, Miss Kajó, az üzleti elemzőnk… meg mi ketten Naemuval. Emellett van még két gyakornokunk, egyikük a termékfejlesztésben segít, a másik az adminisztrációban.
– Miért kell ennyi informatikus? – bukott ki Derekből.
Morales igazgató energikusan felpattant.
– Megmutatom. Jöjjenek!
Az íróasztalhoz sietett, felébresztette a gépet, és feléjük fordította a monitort.
– Van egy helyi boltunk, ahol a másodlagos alapanyagokból, tudják, amit a hulladékból kinyerünk és megtisztítunk, készítünk mindenféle háztartási tárgyat 3D-s nyomtatóval. Ezt a projektet Miss Kajó irányítja, az informatikusok pedig megoldják, hogy minden elkészüljön, amit a kolléganő kitalál. Már elég komoly ismertségre tettünk szert, de ez a mostani eset…
A monitoron egymás után jelentek meg a legkülönbözőbb tárgyak műanyagból, gumiból, fémből.
– És miért nem a gyárban van az irodájuk? – kérdezte kíváncsian Derek.
– Jó a kérdés – bólintott Morales. – Bizonyosan gazdaságosabb lenne, de a tulajdonosok sok energiát fektetnek az eljárás népszerűsítésébe, ezért ennek az épületnek az aljában van a boltunk, itt pedig a kiállító, ahol napi szinten tíz-húsz érdeklődő fordul meg.
– Az nem hangzik túl soknak.
– Tényleg van még hova fejlődnünk – vonta meg a vállát Morales. – De én optimista vagyok. A környezetvédelem és az újrahasznosítás nagyon divatos mostanában, a termékeink iránt pedig most már Japán több pontján is érdeklődnek.
– És ezt a projektet Emiko-szan koordinálta? – Kucumi nyomozó elismerően csettintett.
– Igen, Miss Kajó intézi az üzleti részét, Naemu pedig a PR-t. Rendezvények, lakossági fórumok, ilyesmi.
Derek megköszörülte a torkát.
– Nos, azt hiszem egyelőre nincs több kérdésünk, igaz, nyomozó? – fordult a japán felé.
Hiromoto elszakította tekintetét a monitorról, és szórakozottan bólintott.
– Igen, hogyne. Amennyiben lesz még valami, mindenképpen értesítjük. Megkérhetném, hogy pár napig még ne hagyja el az országot?
– Nem terveztem sehova sem menni – vonta meg a vállát a cégvezető. – Kitalálnak, gondolom.
A felvonóban Derek úgy érezte, hogy meg kell törnie a csendet:
– Hányadik ügye ez, nyomozó?
Hiromoto finoman köhintett.
– A huszonkilencedik.
– Önálló?
– Abból az első. A társam nem vehet részt ebben a nyomozásban.
Derek felhúzta a szemöldökét.
– Hogy érti?
– Az áldozat férje és ő sok éven át társak voltak.
Derek némán bólintott, és csak a kocsiban szólalt meg újra:
– Akkor most a férjhez megyünk, igaz?
– Igen, de oda nem szükséges velem jönnie.
Derek figyelmen kívül hagyta a fensőbbséges felhangot.
– Szerintem pedig fontos lenne.
– Miért gondolja?
– Morales azt mondta, hogy az áldozatnak a férjjel volt találkozója.
– Valóban – Kucumi nyomozó mereven bólintott. – Ez esetben együtt megyünk.
Miután beültek a Nissanba, a férfi beütötte a férj lakcímét a navigációba. A készülékből felhangzó, szenvtelen női hang monoton utasításokba kezdett, amiből Derek csak néhány szót értett meg.
Az út alatt az amerikai a gondolataiba merült, ezért meglepődött, amikor a város déli részén egy szűk utcában álló, szürkésbarna, bambuszredőnyös ház előtt leparkoltak. Kucumi arcára pillantott, és bár a japán remekül uralkodott a vonásain, Derek felismerte a feszültség jeleit.
Amikor kiszálltak, megborzongott a hűvös, tavaszi levegőtől. Talán mégis inkább a télikabátot kellett volna felvenni. Végigpillantott az utcán. Egymás mellett szorosan keskeny, kétszintes házak sorakoztak, amik szinte csak a színükben tértek el egymástól. A legtöbb épület előtt derékig érő, fehér kerítés húzódott, ami mögé örökzöldeket ültettek. Mindegyik ház mellett látott egy-egy hajlított, műanyag tetős kocsibeállót, ami tovább erősítette benne a zsúfoltság érzetét.
Miközben a japán nyomozó csengetett, Derek az előkertben terpeszkedő, halvány-rózsaszín bimbókkal borított cseresznyefát csodálta.
Nem volt sok ideje gyönyörködni, mert a korai időpont ellenére viszonylag hamar nyílt a ház ajtaja, és egy átlagos termetű, de nagyon markáns arcú, középkorú férfi nézett rájuk szigorúan.
– Elnézést a zavarásért, Nodera-szan! Kucumi Hiromoto vagyok a szakurai rendőrségtől. Januárban találkoztunk a rendőrbálon – szólalt meg udvariasan Kucumi nyomozó, és felmutatta a jelvényét.
Az ajtóban álló férfi összehúzta a szemét, és még mindig egyetlen szó nélkül kibicegett hozzájuk. Felnyúlt, elvette a jelvényt, gondosan megvizsgálta, visszaadta, és belebámult Hiromoto arcába.
Csaknem fél percig tartó vizsgálódás után torokhangon mordult egyet.
Derek ilyen hangot csak szamuráj filmekben, és nagyon öreg japánoktól hallott eddig.
– Mit akarnak? – kérdezte a ház ura nagysokára, de nem tűnt úgy, hogy ki akarná nyitni a kaput.
– Nodera-szan, nagyon sajnálom, de rossz hírt kell közölnünk önnel. A feleségét, Nodera Naemu-szant ma éjszaka holtan találták az Inaridajon levő Zerowaste irodaház felvonójában.
A férj rezzenéstelen tekintettel nézett a nyomozóra, és amikor a csend már kezdett nyomasztóvá válni, megszólalt:
– Kérem, mondják el, mi történt! Megölték?
Kucumi meghajolt, aztán gyorsan megrázta a fejét.
– Még tart a nyomozás. Elképzelhető, hogy baleset volt. Mélységesen sajnáljuk a veszteséget.
A volt rendőr újra felmordult.
Hiromoto ismét meghajolt, ezúttal kicsit mélyebben.
– Kérem, bocsásson meg, hogy megzavartuk a nyugalmát. Reggel visszajövünk, hogy feltegyünk néhány kérdést.
A volt nyomozó vállat vont.
– Tegyék fel most! Mire kíváncsiak?
Hiromoto elővette a jegyzetfüzetét.
– Hol járt ön ma éjjel tizenegy és tizenegy ötven között?
– Elmentem a feleségemért a munkahelyére. Jó sokáig vártam rá, aztán, amikor lejött, közölte, hogy fent hagyta a telefonját. Ettől kicsit ideges lettem, összeszólalkoztunk, aztán otthagytam.
– Amikor eljött az épületből, a felesége hogy volt?
– Teljesen jól. Bár, szerintem dühös volt rám, de, tudják, hogy van ez a házasságokban.
– Nőtlen vagyok – rázta meg a fejét a fiatal rendőr. – Mikor ért a garázsba?
– Tizenegy-tíz és tizenöt között.
– Értem. Mennyire vesztek össze?
– Annyira nem, hogy megöljem. Tulajdonképpen hogyan halt meg?
– Elesett, és beverte a fejét a liftben levő tükörbe.
A férj szeme megrebbent, de egyébként nem látszott rajta különösebb érzelem.
– Gondolom, nem kell bemennem azonosítani.
– Nem szükséges. Ha lesz további kérdésünk, keresni fogjuk. Viszontlátásra, uram! – Kucumi nyomozó meghajolt, és elfordult a kaputól.
Derek utánozta a mozdulatot, és indult volna vissza a Nissanhoz, amikor Mr. Nodera mély hangja megállította.
– Miért maguk?
A fiatal japán nyomozó megtorpant, és visszafordult.
– Hogy érti, uram?
– Miért nem Hamada-szan jött?
– Hamada-szan kérte a felmentését az ügy alól, ezért én vezetem a nyomozást.
– És ő mit keres itt? – mutatott az idősebb férfi vádlón Derekre.
Az amerikai meglepődött, de gyorsan meghajolt.
– Bocsásson meg az udvariatlanságomért, Nodera-szan – mondta lassan japánul. – Derek Shaliman vagyok, a San-Franciscó-i rendőrség nyomozója. A Zerowaste és Morales igazgató érintettsége miatt veszek részt a nyomozásban.
A két japán döbbenten rámeredt, végül Mr. Nodera tért magához hamarabb.
– Morales igazgatónak köze van Naemu halálához?
– Azt még nem tudjuk, uram, de vizsgáljuk.
A férfi összeszorított szájjal bólintott.
– Majd értesítsenek! – Azzal sarkon fordult, és köszönés nélkül visszabicegett a házba.
A kapuban maradtak egymásra néztek. Mindketten szóra nyitották a szájukat, de Hiromoto szólalt meg hamarabb:
– Nincs az aktájában, hogy tud japánul.
Derek vállat vont.
– Vegye úgy, Kucumi nyomozó, hogy most már tudja az egyik legféltettebb titkomat.
– Remélem, hogy ez a legsötétebb.
– Én meg azt, hogy ez az eset csak egy szimpla baleset volt.
– Legyen magának igaza! Most visszamegyünk az őrsre, és kiderítjük, jó?
– Van kávéfőzőjük?
A japán megütközve nézett rá.
– Már hogyne lenne? Remek kávégépünk van.