14.

– Szerintem nincs mit tenni – hajtotta le fejét Hules komoran. – Nem látom értelmét, hogy visszamenjünk nyomokat keresni, de annak sem, hogy itt járjuk végig a határt, hátha máshol jöttek ki.
– Miért nem? – kiáltotta Olmud elkeseredetten. – Csak ennek van értelme! Amíg meg nem találjuk őket, nem is gondolhatunk másra!
– És a farkasok? A falka? – nézett fel rá szúrós szemmel a vezetőjük. – Te könnyen beszélsz! Ha jól tudom, a te farkastestvéred ott van Mejimével. De mi? Ha ők mégsem a falka után mennek, nekünk utána még vissza kéne fordulnunk, és a jó sorsunkban bízva felkutatni őket. Te meg Mejime és a többiek akkor velünk tartanátok?
– Biztosan! Az az ő falkájuk is!
– Ha már most sem azt keresik, nehezen hiszem, hogy pont mi tudnánk erre rábírni őket. Amennyiben viszont mégis, akkor a legjobb, amit tehetünk, hogy nyugatnak fordulunk. Először is, mert így a legnagyobb rá az esélyünk, hogy a nyomukra lelünk; másodszor, ha mi akadunk hamarabb a falkára, testvéreink segítségével egész gyorsan megtalálhatjuk őket.
Olmud kényszeredetten bólintott. Valahogy nagyon nem tudta kimondani a lelke mélyén mocorgó sejtést; hogy Mejimééknek eszükbe sem jutott visszatérni a falkához. Tovább próbálta hát más belátásra téríteni Hulest:
– És a quetterek? Nem gondolod, hogy ha el akarnak kapni minket, akkor pont ott leselkednek utánunk a falka közelében?
Hules állát simogatva nézte a fiút. Az egyre zavartabban állta a pillantását, végül mégiscsak lesunyta a tekintetét, és orrát megdörgölve dünnyögte:
– Jól van, nem gondoltam komolyan!
– Ha akarsz, maradhatsz. Fel és alá végigkutathatod a labirintus ezen oldalát a folyótól a hegyekig, ahányszor csak szeretnéd. Tőlem még vissza is mehetsz. Hátha megtalálod a rajtuk elhasználódott hálókat. Csak azt nem tudom, mire mész majd mindezzel. 
Olmud erre már semmit sem szólt. 
– Akkor indulás! – adta ki az utasítást Hules a többieknek, és nyugat felé indult a domb aljából.
Hátuk mögött hagyták a labirintust, ami két esőterhes napon át foglyuknak tudhatta őket, és az enyhe, napos időtől eltelve, könnyű léptekkel vágtak neki régi otthonuk felé vezető útjuknak.
Csak Olmud lelkét terhelte sötét felhőként az aggodalom. Immár sokadjára kellett lemondania róla, hogy hamarosan újra viszontláthatja kedvesét, farkastestvérét, barátait. Megint olyan árvának érezte magát, mint szülei elvesztése után.


Már a délután árnyékai lohasztották a tavaszias meleget, amikor megtorpantak. Paták dobogása közeledett. Az előttük emelkedő enyhe dombhát fái közt csakhamar hófehér szőrű szarvasok bukkantak fel. Hátukon bőrből készült ruhákba öltözött elfek ültek. Kezükben furcsa, fából készült szerszámokat tartottak kifeszítve. Egyik kezükkel a fára szerelt húrt húzták hátra, másikkal a meghajlott fát fogták, oly módon, hogy a húrra helyezett hegyes végű veszőket megtarthassák az ujjukon. A vesszőhegyek mind feléjük néztek. 
– Kik vagytok? – kérdezte a legelöl haladó, amint a közelükbe értek. A hang cseppet sem volt barátságosabb, mint két napja a pókpásztoroké.
Hules, mielőtt válaszolt volna, rövid kis szájra csippentéssel jelezte a többieknek, hogy hallgassanak.
– Quetterek elől menekülő elfek vagyunk. A pókpásztorok azzal engedtek át minket a labirintusukon, hogy itt majd vendégszerető elfekkel találkozhatunk, akik útbaigazítanak minket a Tavaspagony irányába.
A szarvasháton ülő elf nagy szemeket meresztve bámult végig rajtuk. 
– Miféle quetterek üldöznek benneteket? – kérdezte végül.
– Előbb csak a zrogdavarunk elől menekültünk, de később, az erdő északi felén egy egész törzsbe botlottunk. Egy testvérünket el is veszítettük ott, de szerencsésen elmenekültünk előlük.
– Hol?
– A pókpásztorok dombjától jó három nap gyaloglásnyira, északra táboroztak. A tábort azóta már elhagyták.
– Merre?
– Pontosan nem tudhatjuk, de nagyjából déli irányba. – Hules megpróbált kicsit más hangnemet adni a beszélgetésüknek: – Miért kérded? Titeket is üldöznek tán?
A másik erre – valamivel figyelmesebben – újra megnézte őket. Elgondolkozva fordult a többi társa felé, majd leeresztette a kezében tartott szerszámot. Egy intésére a többiek is ezt tették.
– Amint látom, nincsenek fegyvereitek. Ez, meg a ruháitok… azt sugallják, ti valami szolgatörzs tagjai vagytok.
– Sejtem, mire gondolsz. Igen. Északra, a havas hegyekbe terelt minket a zrogdavarunk. Minthogy ott alig nőnek fák, az éhenhalás elől, aki tudott, eljött.
– Nem vagytok valami sokan.
– A testvéreinket követve jutottunk túl a labirintuson, de ott elvesztettük a nyomukat.
– Róluk semmit sem tudok, de talán a többi csapat közül valaki… – Könnyű mozdulattal leugrott az állat hátáról, majd hozzájuk lépett. – Hadd mutatkozzam be. Lesseron vagyok, a szarvastestvérek törzséből. Testvéreimmel épp az után kutatunk, honnan jönnek azok a quetterek, akik mostanság aggasztó gyakorisággal repülnek át a területünk felett. Híreitek ezért fontosak a számunkra, és ezért kérlek, ha bármi mást is tudsz, oszd azt meg velünk. Cserébe számítatsz a segítségünkre.
Hules elégedetten bólintott:
– Hules vagyok. A quetterek legalább ötvenen voltak, és mivel a pókpásztorok nem látták őket, valószínű, hogy délkeleti irányban repültek tovább.
Az elf erre megint a társaira pillantott, de most jóval aggodalmasabban.
– Ha így van – fordult aztán vissza Huleshez –, akkor nekünk nagyon sürgősen vissza kell térnünk Sziremondába. Ha a Trollhegységben szálltak meg, veszélyesen közel vannak a városunkhoz.
– Miféle Trollhegység? Csak nem azok az éjjeli szörnyek lakják, amik sziklákat esznek, és ha a szabadban éri őket a fény, kővé változnak?
– Ne-hehehe-m! – kacagott fel a szarvastestvérek vezetője. – Sajnos nem. Ezek nem változnak kővé a fénytől. Bárcsak úgy lenne! Igaz, a bőrük olyan szürke, kemény és rücskös, mint a szikla, de nem azt eszik, hanem a húst szeretik. Az egyetlen szerencsénk, hogy nem szívesen járnak messzire a hegyeiktől, ezért aztán még nem szereztek tudomást a városunkról. 
– Sziremondáról?
– Igen, ez a városunk neve. Ma este velünk táborozhattok, úgyis ide várjuk a másik felderítő csapatot nyugatvég felől. Holnap, ha bírjátok az iramot, jöhettek. A törzsfőnk biztosan a segítségetekre lesz.
– Köszönjük. Bírni fogjuk.


Négy nappal később Olmud úgy érezte, kezd kimerülni. Igaz, mostanában hozzáedződtek a futáshoz, de amit ezek a szarvastestvérek követeltek tőlük, az azért már túlzás volt. Lehet, hogy nekik fontos hazaérkezniük a tavaszünnep estéjére, de az iram, amit diktáltak, kegyetlenül kimerítette mindnyájukat.
Húhóz bírta a legkevésbé. Csak Hulesnek köszönhette, hogy nem dőlt ki már rögtön a második nap. Annak ruhájába fogódzva még kitartóan ott bukdácsolt a nyomukban. És ha minden igaz, estére megérkeznek. Addig meg már csak egy-két óra van hátra.
Az elmúlt napokban alig beszéltek valamit. Igaz, egyre-másra csatlakoztak hozzájuk a felderítőcsapatok, akik mind hazafelé igyekeztek, de néhány szónál többet azok se beszéltek egymással. Mindenesetre megerősítették a Hules mondta híreket: valahonnan a Trollhegységből jönnek a szárnyas szörnyek. Mejimééket senki sem látta.
Olmudék esténként szó nélkül fogadták a szarvastestvérek iszákjából előkerülő furcsa ízű, ám laktató étket, aztán mint egy-egy tuskó dőltek álomba valamennyien.
Az éjszakák azonban egyre rövidebbnek tűntek, minden reggel egyre fáradtabb lábbal keltek, és ma már az sem segített, hogy valami egészen jól kitaposott ösvényen vitt az útjuk.
Mindannyian meglepődtek, amikor a szarvastestvérek hirtelen visszafogták a hátasaikat. Lesseron furcsa kis trillát fütyült a lombok közé, amire azonnal válasz érkezett. Lépésben indultak tovább.
Csakhamar Olmudéknak is feltűntek a fák között ívelő ághidak. Régen látott, szívüknek kedves kép volt ez. Egy elf város képe. Megérkeztek Sziremondába.
Olmud egyre nagyobb csodálkozással tekergette a nyakát, ahogy a megsűrűsödött ösvényeken libasorba szakadozó szarvasok között lépkedett. Elképesztően hatalmas volt a város, Mindegyre újabb és újabb lakófák következtek, és még mindig olyan érzése volt, hogy befelé mennek. 
Rengeteg elf jelent meg a hazatérők üdvözlésére, főleg gyerekek és öregek. Hol itt, hol ott ugrott le valamelyik férfi vagy nő a hátasáról, hogy családját üdvözölje. 
Rájuk mindenki leplezetlen csodálkozással nézett. Olmud kissé szégyellte szerterongyolódott ruháit, elkoszolódott takaróját, amit viselt. Itt mindenki szépen varrt bőrruhákat hordott. 
Végül egy hatalmas tisztásra érkeztek. Sok elf serénykedett ott. Nagy rakás frissen kidöntött fát, házak romjait hordták rakásra. Első gondolata az volt, hogy talán támadás érte a várost. Hamarosan azonban kiderült, mi is történt.
Alig érkeztek ugyanis a tisztásra, fiatal fiú lépett hozzájuk.
– Hessgeron vagyok – intette feléjük az üdvözlés jelét. – Apám, Misszerdon, a szarvastestvérek törzsfője, most a felderítők vezetőivel tanácskozik. Engem küldött, hogy megtudjam, mi járatban vagytok nálunk.
Miután Hules neki is előadta rövid történetüket, a fiú hosszan hallgatott. Láthatóan olyasmit készült közölni, amihez nem sok kedve volt.
– Tegnap súlyos hibát vétettünk – szólalt meg végül. – A völgykatlanba zárva őriztünk egy csapat területünkre tévedt embert. Vétettek a törvényeink ellen, ezért kellett foglyul ejtenünk őket. Azonban meglátogatott minket egy sárkány. Sokan pánikba estünk, köztük az embereket őrző íjászok is. Az emberek kitörtek a völgykatlanból, és magukkal hurcolták az ottmaradt elfeket. A ti testvéreitek is közöttük voltak. Apám, hogy újabb hibát ne vétsen, úgy döntött, megvárja a felderítőket, és csak ha megérkeztek, küld üldözőket a nyomukba. Sajnálom.
Beletellett egy kis időbe, mire megemésztették a hallottakat.
– Akkor még ma indulunk? – kérdezte végül Olmud. Hangja remegett az izgalomtól.
– Nem hiszem. A mai este a tavaszünnepé. Mindenki fáradt, a felderítők is, mi is. Egész nap a sárkány rombolásának nyomait takarítottuk.
– Miféle sárkány volt ez? – kérdezte Hules.
– Ami Ezüstszemű Levandelért jött. Ő hozta a testvéreiteket, de a gilfek megérkezésének híre elszólította.
– Levandel? – hüledezett Hules. – Az a Levandel? De miféle gilfek? És hogy, hogy Levandel hozta őket?
Hessgeron nagyot sóhajtott. Aztán elmosolyodott. 
– Ezek szerint ti még annyit sem tudtok, mint a testvéreitek. Üljetek le, mindent elmesélek.
Miután helyet foglaltak a pázsiton, Hessgeron belekezdett. Láthatóan élvezte a mesélést, lankadatlanul felelgetett a közbevetett kérdések özönére. Olmudék előtt feltárult az Erdők Népének ma is létező, csodás világa. Alig bírták befogadni a rengeteg újdonságot. Megtudták, miféle fémszerszámokat hordoztak a pókpásztorok, mi az a fegyver, a kard és az íj, mi a vadászat, miként élnek a szabad népek az erdők mélyén. Megtudtak néhány dolgot a többi törzsről is, főként a pókpásztorokról. Hessgeron hosszan ecsetelte a szarvastestvérek régmúltját, amikor még ők is szolgatörzsként tengődtek, és szarvasmarhák terelgetését végezték a quetter uraik számára, majd kitért ősi tanítójuk, Levandel csodáira, amikor megtanította őket az íj készítésének és használatának fortélyaira, amivel aztán hamarosan kivívták a szabadságukat. Itt jegyezte meg aztán azt is, miképpen keveredtek ellenséges viszonyba szarvastestvéreik miatt az egykori farkastestvérekkel, hogy aztán messze északra vándoroljanak. Elmondta, hogy ez okból volt apja is egy kissé távolságtartóbb Mejiméékkel szemben, de természetesen akkor még nem is sejthette, miféle veszélynek teszi ki őket ezzel.
Olmud bölcsen hallgatott. 
Közben megérkezett az este, és a tisztáson hatalmas tüzek gyúltak. Zene és dal csendült fel, elf lányok és fiúk táncolták körbe kézen fogva a máglyákat. Láthatóan azokat cseppet sem zavarta, hogy egykori házaik romjai körül hajladoznak. Olmudék persze alig vetettek rájuk egy pillantást, őket sokkal inkább lenyűgözték a Hessgerontól hallottak. Azt sem tudták, miként került kezükbe az étel, poharakban az édes nektár.
Elhűlten hallgatták az elfek varázslatairól szóló híreket, és azt, miféle mágiával hozta Levandel idáig a testvéreiket. Hessgeron részletesen elmesélte az emberekkel esett kalandját is, majd hogy miként találkozott a Levandel vezette csapattal. Végül elárulta, mit tudott meg tőle a gilfekről, és hogy miféle jövendölései voltak legutóbbi ittjártakor.
– Szóval te sem hiszed, hogy valamikor majd embereket vezetsz a quetterek ellen? – nevetett fel Olmud, amikor Hessgeron elmesélte, hogy meglepődött Levandel ezen kijelentésén.
– Nem. És ha rajtam múlik, ennyiből változni is fog az elfek eljövendölt történelme! És most én is jósolok nektek valamit! – emelte fel a hangját a fiú, akit eddigre kissé megszédített a rengeteg beszéd közben leöblített sok pohár nektarin. – Holnap az üldözésre indulók között ott lesz egy ifjú harcos, aki ha kell, az életét áldozza az elrabolt hölgyekért! – Felállt. – Mert nagyon mérges vagyok ám, amiért megették a szarvastestvéremet, és mert nem vihettem táncba ma este azt a kedves Noyakét!
Olmud kissé hökkenten kérdezett vissza:
– Levadászod őket?
– Le én! – lendítette kezét a levegőbe a fiú. Aztán gyorsan körülnézett. – De apámnak egy szót se!
Olmud a szájára csippentette két ujját.
– Veled tartok, testvér!
Hules furcsálkodva nézte őket.
– Úgy látom, túl sok nektarint ittatok. Elvennétek az ősi nép életét? Te, Olmud? Talán hoztál magaddal néhány palát, és azt vagdosod a fejükhöz?
Olmud azonban már hajthatatlan volt.
– Megtanulok bánni én azzal az íjjal! Hessgeron, ugye adsz nekem egyet? – Nagy nehezen talpra kecmergett, hogy a másik vállára tegye a kezét, de rápillantva annak gondterhelt arcára, félbemaradt a mozdulata. – Mi a baj, testvér?
– Nem olyan könnyű bánni azzal!
– Add csak ide, mindjárt megmutatom, hogy nem kell félteni!
Hessgeron bizonytalan mozdulattal vette le válláról a fegyverét, tegezét.
– Szerintem fel sem tudod ajzani.
Olmud azonban a részegek önbizalmával csomagolta elő az íjat, és lába közé kapva, egyetlen mozdulattal helyére rántotta az ideget. Igaz, rongyos lábbelije beleakadt, amikor kihúzta a fegyverből, de aztán attól megszabadulva, csak sikerült felmutatnia az eredményt.
– Ez igen! – ismerte el Hessgeron. – Na, de a lövés, az más! Fogj egy vesszőt, aztán mindjárt keresünk valami elég nagy célpontot…
Ekkor azonban már repült a nyílvessző. Hessgeron ijedten kapott a fejéhez, amikor a lövedék rezegve megállt jó ötven lépésnyire egy fa törzsében.
– Te bolond! Nem lövöldözhetsz össze-vissza, még eltalálsz valakit! – Kikapta Olmud kezéből a fegyvert. – Jobb lesz, ha majd máskor gyakorolsz!
– De hát én pont oda akartam! És nem is jött senki!
Hessgeron erre már csak felnevetett.
– Testvér, ha ebből a tegez nyílvesszőből még egyet odalősz a másik mellé, szavamra, neked adom az íjamat!
Olmud sértett arccal nyúlt a fegyverért. A másik vigyorogva nyújtotta vissza neki, de csakhamar le is olvadt az arcáról, mert a hirtelenül elküldött második nyílvessző megint a fa törzsében koppant. Alig egy hüvelyknyire az előbbitől.
De erre már felugráltak a többiek is. Úgy néztek Olmudra, mint akinek szarva nőtt. Ő maga is hitetlenkedő vigyorral fordult feléjük:
– Van íjam! Gondoltátok volna?
– Ez nem lehet igaz! – suttogta megrendülten Hessgeron. Talán még fel sem fogta, hogy szarvastestvére után most az íját is elveszítette. – Hol tanultál te íjazni?
– Sehol. Most van először a kezemben. De már megfigyeltem, hogyan használjátok. Elég egyszerű. Ez – emelte meg az íjat – kirepíti a vesszőt, én meg megpróbálom kitalálni, mikor hová érkezik.
– Jó. Akkor csak véletlen volt.
– Lőjek oda még egyet?
– Ne. – Hessgeron gyorsan körül nézett. Egy, a tisztástól nem messze, talán kétszáz lépésnyire eső fára mutatott. A máglyák fénye csak alig villogott be odáig. – Látod azon a fán azt az odút? Ott, magasan. Ha abba belelősz innen, elhiszem, hogy nem csak véletlen volt!
– És ha madár lakik benne?
– Nem lakik benne madár! – toppantott most már kissé idegesen Hessgeron. Ez a felesleges aggódás több volt, mint amit le tudott nyelni. Nem ismert olyan elfet, aki képes lett volna akár fényes nappal is megcsinálni ezt a kunsztot. 
Olmud azonban minden tétovázás nélkül nyúlt az újabb nyílvesszőért. Húrra tette, majd kihúzta. Néhány pillanat múlva visszább eresztette, és feljebb emelte. Aztán mégsem lőtt. Újra kihúzta a füléig, és egészen magasra irányozta. Végül leeresztette a fegyvert.
– Innen nem tudom belőni. Két nagy ág is a vessző útjában van.
Hessgeron győzelmes mosollyal intett.
– Ha gondolod, mehetsz közelebb pár lépést.
Olmud megrázta a fejét, és inkább hátrált egy keveset. 
– Így jobb lesz. 
Újra felemelte az íjat, füléig húzta az ideget, majd útjára eresztette a vesszőt. Az surrogva eltűnt a lombok felett, majd kisvártatva perregő koppanással érkezett vissza az ágak között; egyenesen a kissé fölfelé nyíló odú szájába. Méltatlankodó csipogás ütötte át a háttérben dalolók hangját. Aztán felcsapott Olmud társainak éljenzése. Csak Hessgeron bámult ledermedve.
– Sajnálom a madarat – fordult felé Olmud. – Ne hibáztasd magad, lehet, hogy csak ma estére szállt bele. Tessék – nyújtotta vissza az íjat a még mindig néma fiúnak. – Nem érdemlem meg néhány lövésért. Ahogy mesélted, ez nektek sokkal fontosabb dolog. Nekem jó lesz valami olyan, amit kölcsönbe tudtok adni.
Hessgeron megrázkódott, majd úgy nézett az előtte állóra, mint aki most látja először.
– A tiéd – bökte ki. – Nekem való az, ami csak kölcsönbe van. 
– Jól hallottam, fiam? – szólt valaki a tisztás felől. – Az idegennek adtad az íjadat?
Öregedő elf férfi jött hozzájuk. Hosszú haját már megfakította az idő. Olmudnak azonnal feltűntek a hasonló vonások. Hessgeron apja, vagyis a törzsfő állt előttük. A tisztelet jelét intette felé. 
Hessgeron kihúzta magát.
– Igen, atyám. Lehet, hogy meggondolatlannak hiszel…
– Hagyd csak! – A törzsfő arcán mosoly bujkált, miközben kezét fia fejére tette. – Csupán a sorsodat teljesíted. Mi is a neve ifjú barátodnak?
– Olmud, azaz Idegen. Furcsa név. Hadd mutassalak be nekik! – Azzal Hessgeron a többiek felé fordult. – Apám, Misszerdon, a szarvastestvérek főnöke.
Most már mindnyájan követték Olmud mozdulatát, miközben egymás után bemutatkoztak. Misszerdon azonban alig figyelt rájuk. Egyre csak Olmudot nézte, mintha végre valami régen várt ismerőst látna viszont.
– Ezüstszemű Levandel mesélt rólad – mondta, mikor aztán mind elősorolták nevüket. – Megjósolta, hogy fiam több dologban is túllép őseink szokásain. Emberekkel szövetkezik majd, és barátjává fogadja a farkastestvérek szabad népének utolsó leszármazottját.
Olmud úgy meredt az öregre, mint aki hirtelen nem is tudja, nevessen vagy felháborodjon. Ő szándékosan nem beszélt származásáról Hessgeron előtt, hiszen annak elbeszéléséből hamar kiderült, milyen rossz emléket táplálnak szülei régvolt törzse iránt. A fiúra tekintve látta, hogy az máris úgy néz rá, mintha arcul ütötte volna.
– Még mindig azt mondom, vedd vissza, ha nem tartasz rá méltónak – nyújtotta felé ismét az íjat egy bocsánatkérő mosoly kíséretében. 
Hessgeron azonban egy hideg pillantással megrázta a fejét.
– Egy szarvastestvér akkor is állja a szavát, ha egy farkastestvérnek adta azt – mondta dölyfösen. – Menjetek, mulassatok, aztán pihenjetek. Holnap korán indulunk. 
Még egy sokat mondó pillantást lövellt az apja felé, azután megfordult, és a fák közé sietett.
Olmud tanácstalanul nézett utána. Összerezzent, amikor Misszerdon kezét érezte meg a vállán.
– Küzd a sorsa ellen, mert még ifjú és makacs. Pedig ha egy kicsit gondolkozna, rájöhetne, hogy ez eleve kudarcra ítélt küzdelem. Bizonyára pont ezzel teljesíti be mindazt, amit a jövőben tennie kell. Ne haragudj rá ezért. Én hiszem, hogy jól kijöttök majd egymással.
Olmud kétkedve nézett rá:
– Nem hiszem, hogy veletek maradnánk. Ha sikerül kiszabadítanunk a testvéreinket, ha nem, mindenképpen másfelé visz innen az utunk. És nem úgy tűnik, hogy a fiad akarna velünk tartani. Ha jól látom, ő is annak örülne leginkább, ha mihamarabb elmennék a közeléből. Nehéz lehet egy ősi ellenségénél tudnia a fegyverét.
– A farkastestvérek soha nem voltak az ellenségeink. Egyetlen nyílvesszőt se repítettünk ki rájuk, és ők sem uszították ránk a farkasokat soha. A fiam és még sokunk fejében nem világos ez. Csupán a szarvasok nem jöttek ki az ő farkasaikkal, és hogy ez ne is okozhasson viszályt az elfek között, úgy döntöttünk, hogy inkább biztonságos messzeségben keresünk új földet magunknak. Ez persze ma már úgy tűnik, mintha mi szaladtunk volna meg a farkastestvérek elől, akik kiűztek minket, és ez sok harcosunk büszkeségét sérti. Bevallom, nekem is hasonló tüske volt a lelkemben tegnapig, azonban ha a fiam tegnap végighallgatja Levandelt, ma talán már ő is másképp állna hozzátok.
– Te nem mondhatnád el neki?
– Talán még Levandelnek sem hinné el. Hiába, a fiam még nem látja, hogy amit az ezüstszemű mond, az nem jövendölés, hanem törvény, amit kér, az nem tanács, hanem parancs. De talán ha te mesélnéd el neki mindezeket egy jó pillanatban, és úgy, mintha a te őseid regéi mondanák mindezt, esetleg elgondolkozna felőle.
Olmud az elfektől nyüzsgő tisztás felé fordult, s néhány lépést távolodott a törzsfőtől. A hatalmas máglyák lángjaiba révedt. Furcsa mód az jutott az eszébe, hogy alig néhány hete egy másik törzsfő kért tőle nagyon hasonló dolgot. Pontosan, hogy szavait saját véleményeként tálalva próbáljon jobb belátásra bírni valakit. S csak annyit ért el, hogy ez a valaki csalódott benne, és elhagyta.
– Apám sokat mesélt a régi törzséről – mondta lassan, továbbra is a tűzbe bámulva. – Néha még énekelt is. Ám soha említést sem tett a szarvastestvérekről. Az énekek arról szóltak, hogy törzsük hatalmas volt, és más törzsek szívesen áldozták saját testvéreiket is, hogy élvezhessék a védelmüket. Gondolom, ez azt is jelentette, hogy akik viszont nem, azok nyugodtan elmehettek más földekre, ahol nem kellett tartaniuk a farkastestvérek falkáitól.
Visszafordult, tekintetével megkereste a törzsfőét.
– Ezt mondhatom el neki.
Misszerdon rövid hallgatás után beleegyezően bólintott.
– Megértem, sőt örülök, hogy távol tartod magad az igaztalan szavak használatától. Fiam okos elf, és ha kell, ennyiből is ért majd. – Kissé széttárta a karjait, és úgy fordult a párbeszédüket végighallgató Hulesék felé: – Gondolom, rátok is számíthatok majd a holnapi üldözésen. Most viszont magam sem tudok mást tanácsolni, mint amit a fiam az elébb: vigadjatok, pihenjetek, amíg csak a kedvetek tartja.
Hules szája sarkában játszó félmosollyal lépett előrébb:
– Ha megengeded, négy nap futás után számunkra a pihenés a vonzóbb. Hol tehetnénk el magunkat holnapig?
Misszerdon intett, hogy kövessék. A tisztástól nem messze, egy frissen rakott lombkunyhóhoz vezette őket.
– Itt elalhattok. Az egyik lerombolt házban lakó családnak készült, de majd szólok nekik, hogy ma estére máshol keressenek szállást. Még akár nálam is elalhatnak, nem lesz gondjuk emiatt.
Olmudék hamar elfoglalták a felkínált helyet. Kicsit szűkösen fértek el az összefont, lombos ágak alatt, de most ez érdekelte őket a legkevésbé. Kevés fészkelődés után mind megtalálták a helyüket.
– Úgy tűnik, a mi sorsunk az, hogy utolérjük Mejimééket – jegyezte meg csendesen Hules, s bár nem címezte senkinek, Olmud tudta, hogy neki szólt.
– Talán mert a sors jobban tudja, kiknek tartozunk többel.
Hules csenddel válaszolt. 
Nemsokára aludtak valamennyien.


Recsegés-ropogásra, rémült sikolyokra riadtak valamennyien. Olmud első pillanatban úgy érezte, még egy percet sem aludt, de a kintről hallottak azonnal kiverték az álmot a szeméből. Félig öntudatlanul kapta fel az íját, és a többiekkel együtt kirontott a lombkunyhóból. 
Odakint még éjszaka volt, csak a tisztás felől villogtak a fények. A szörnyű hangok irányából. 
– Gyerünk, nézzük meg, mi a baj! – adta ki a parancsot Hules, és máris futásnak eredt. A többiek utána. 
Kisvártatva szembetalálkoztak az első menekülőkkel. Tágra nyílt szemükbe páni rémület költözött, láthatóan valami iszonyat elől futottak. 
– Quetterek! Meneküljetek, quetterek! – sikoltozták feléjük.
Megtorpantak. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy pont most támadjanak rájuk!
Olmud kihasználva az alkalmat, gyorsan felajzotta az íját.
– Gyerünk! – kiáltott rá bizonytalankodó társaira. – Segítsünk, ha tudunk!
Újra futásnak eredtek. 
A tisztáson borzalmas látvány tárult a szemük elé. Hatalmas, vérmocskos, szürke kövek hevertek szanaszét a pázsiton. Az azokkal szétrobbantott máglyák szétszórt fényei bezúzott fejű, haldokló és halott elfeket világítottak meg mindenfelé. Gyerekek, asszonyok, férfiak vegyesen. Élők sehol. Aki tehette, eddigre már eliszkolt az égből hulló iszonyat elől. 
Pendülő, szisszenő hangok kéltek a szélső fák alól: az első fegyverekhez jutók már elkezdték az égen köröző ellenségeik ritkítását.
Olmudnak a lélegzete is elakadt, amikor felnézett. Annyi quetter körözött felettük, hogy még a csillagokat is eltakarták.
A következő pillanatban pedig alábuktak.
Hiába sistergett egyre több és több nyílvessző, nem tudták megállítani őket. A földet érő szörnyek azonnal tépni, marcangolni kezdték, akit csak elértek. Fúvócsövek pufogtak, és néhány quetter aléltan hanyatlott hátra. Eddigre azonban már rengetegen leszálltak, és megfutamodásra kényszerítették a közelharcra képtelen íjászokat.
Szerencséjükre Olmudék a tisztás egy másik pontján bukkantak fel, így rájuk alig néhányan támadtak. Olmud az utolsó pillanatban még eleresztett egy nyílvesszőt. A kilőtt szemű quetter ordítva esett hanyatt megtört lendületű landolása végén. A következő azonban egyenesen a nyakukba zuhant.
Hiába spricceltek szét, ekkorra már megvolt az áldozata. Olmud elkeseredetten engedte útjára a következő nyílvesszőt, de Hulesen már nem segíthetett. A megsebzett quetter rongyként dobta arrébb a kitört nyakú elfet, és máris a nekirontó Húhózt csapta meg. A lány vérpermetet fröccsentve csapódott egy fának, majd csuklott élettelenül a tövébe. A látottakon ledermedő elfek saját végzetüket nézhették végig. A következő pillanatban ugyanis a vérgőzös quetter szörnyű ordítással vetette magát közéjük. Két mancsával csapkodva osztotta a halált maga körül.
Olmud véresre harapdált szájjal küldte az újabb és újabb nyílvesszőket legyőzhetetlennek tűnő ellenfelükbe. Hiába aggatta azonban tele a nyilaival, az őrülten forgolódó szörnyben nem bírt komolyabb kárt tenni. Csak mikor már nem akadt több ellenfélre, fordult Olmud felé. A fiú egy pillanatot sem tétovázott. Füléig húzott idegről eresztette az újabb nyílvesszőt a felé lendülő quetterbe. Az egyenesen a mellkasába fúródott, azonban ez sem állította meg. 
Olmud óriási ugrással vetődött félre az útjából. A quetter azonnal utána mozdult, mancsával hatalmasat taszított a levegőbe emelkedett elfen. Olmud úgy érezte, egyszerre minden levegő kiszakadt belőle. Az ütéstől megpördülve, takarójából kicsavarodva zuhant egy fa tövébe. Szemei előtt százával kezdtek pattogni az aprócska csillagok. Fuldokolva, szédelegve térdelt fel, és bár nem látta pontosan hová, de kezében szorongatott fegyveréből ellőtte utolsó nyilát. Az artikulátlan hörgésbe fulladó üvöltés tudatta vele, hogy szerencséje volt. Amint lélegzethez jutott, elmúlt a szeme káprázása is. Társait sehol sem találta. Nem törődött a keresgélésükkel, hiszen a tisztás felől dühöngő csata hangjait hallotta. Gyorsan megkereste a tegezét, amiből ugyan sok nyílvessző szerteszóródott, mégsem kezdte összeszedegetni őket, hanem vállára kanyarintva a maradékot, kikerülve az átlőtt torkú quettert, rohanvást indult a csatazaj felé.
Épp jókor érkezett, hogy lássa, miféle újabb aljasságba kezdtek ellenségeik.
Néhány quetter a társaik fedezékében a tüzek maradékát hajigálta a lombok közé. Nem törődve a mancsukat égető fájdalommal azon mesterkedtek, hogy rájuk gyújtsák a várost. Ha a fák nem is, a koronájukba épült házak hamar lángot fogtak.
A legtöbb íjász figyelmét most az kötötte le, hogy a közéjük rontott quettereket ártalmatlanítsák valahogy, a gyújtogatókra csupán elvétve lőhettek néhány sebtében eleresztett nyílvesszőt. A fúvólövedékek nehezen találtak utat a vastag szőrön és bőrön keresztül, a kardokkal pedig szinte lehetetlenség volt a közelükbe férkőzni. Amíg tehát az íjászokat sakkban tartották, a quetterek szinte bántatlanul gyújtogathattak, s ölhették a többi elfet.
Olmud alig egy szempillantás alatt mérte fel a helyzetet, majd hirtelen tarkón lőtte az egyik neki háttal álló gyújtogatót, aztán visszarohant a fák közé. Hatalmas kört leírva, a fák rejtekében bízva kerülte meg a tisztást, hogy az íjászok megsegítésére siessen. Közben újabb házak gyulladtak ki a feje felett. 
Lángolva hulló zsarátnokok között érkezett az egyik szorongatott íjászcsapat mögé. Maradék vesszőit kilőve ártalmatlanította a jobbról és balról támadó két quettert, majd tanácstalan rémülettel meredt rá a háta mögül felbukkanó harmadikra. A tarkójából kimeredő nyílvesszőről azonnal felismerte, melyik az, és miért pont rá vadászik. Mire mozdulhatott volna, már rajta is volt. Riadtan ugrott hátra a lesújtó mancs elől, aztán oldalra a másiktól, de tudta, a következő ütés elől már nem lesz menekvés; háta egy fatörzsnek ütközött.
Ám nem volt következő ütés. A szörny pofája hirtelen a fájdalom grimaszába torzult, aztán csodálkozásba meredt még egy néhány pillanatig. Hallatszott, ahogy újabb és újabb lövések érik hátulról. A nyilakkal teletűzdelt quetter Olmud lábai elé rogyott. Mögötte feltűntek az imént felszabadított íjászok, akik ezek szerint hamar reagáltak a megváltozott helyzetre. Hessgeron is köztük volt. Riadtan ugráló szemekkel kémlelt körbe, majd amikor meggyőződött róla, hogy egyelőre nincs újabb támadójuk, egy teli tegezt hajított Olmud felé.
– Nesze! Menj a túloldalra, és fedezd a visszavonulókat! Mi még tartjuk magunkat, amíg lehet!
– Minek? – kiáltott vissza Olmud.
– Sokan rekedtek a város északi felén, és a tűz erre hajtja őket! Indulj már! Odaát alig van íjász! A déli sűrűben találkozunk!
Olmud erre szó nélkül rohanni kezdett visszafelé. Lángoló avarfoltokon ugrott keresztül, rémülten menekülő szarvas elől bukott le, és közben elkeseredve látta, hogy a tisztás körül jóformán mindenütt lángokban áll az erdő.
Már azt sem tudta, merre jár, amikor újabb quetterre bukkant. Az gyilkos dühvel szaggatta a kardjaikkal rárontó elfeket, miközben csikorgó nyelvén üvöltött valamit. Olmud egyetlen nyílvesszőt lőhetett csak rá, mivel az a következő pillanatban felrúgta magát, és a sűrű lombok szaggatásától sem kímélve szárnyait, eltűnt fölöttük.
– Futás dél felé, a sűrűbe! – kiáltotta oda az elfeknek, majd máris rohant tovább.
Akivel csak találkozott, mindenkinek ezt kiabálta. Aztán már nem volt kinek. Körülötte a lángoló erdőből már nem szaladtak felé többen. Olmud ziháló tüdővel torpant meg. Egyre jobban szaggatott az oldala, ott, ahol a quetter ütésétől a fának csapódott. Bőrét perzselte a forróság, alig kapott levegőt. Egyre sűrűsödött körülötte a füst, ami forró szélként cibálta haját. Szállongó pernye és parázs csipkedte arcát, fülét, vállait.
Köhögve-krákogva fordult a tisztás vélt iránya felé. Gondolta, az van legközelebb, ahol nem lángol minden. Fuldokolva bukott ki a fák közül. Könnybe lábadt szemmel nézett szét, miközben megperzselt kezével vesszőt helyezett a húrra.
Ám a csata időközben befejeződött. Körben, a lángoló fák alatt már sehol sem látott harcoló feleket, csak döglött quettereket, sok-sok elf teteme között.
Az északi oldalon ekkor újabb néhány elf bukkant ki. Az alig fél tucat elf közül kettő nagyon rossz állapotban volt. Egyiküknek a haja, másiknak az összes ruhája lángolt. Ez utóbbi sikoltozva vetette magát a földre, és próbálta oltani magát, amint maguk mögött hagyták a lángoló erdőt. Mások is csapkodták, ahol érték, nem törődve vele, nekik micsoda kínt okoz a lángokba nyúlkálás. 
Mire Olmud odaért, már nem volt mit segítsen. A sikolyba torzult arcú elf kiszenvedett. Lába még rángott néhányat, aztán a lángokkal együtt életének utolsó szikrája is kihunyt.
A leégett hajú elf nő sikítva vetette magát a halottra, mintha a két kezével akarná visszarángatni az élők közé. Sikolyát lassan őrjöngő, elkeseredett zokogás váltotta fel. 
Olmud elfordult, és hányt. Most tudatosult benne, hogy nem először. Gyomrából már csak a keserű epe tört elő.
Közben szél támadt, és sűrű füstöt terelt a tisztásra. 
– Gyertek a déli sűrűbe, ott vannak a többiek is – krákogta Olmud, majd ő is a zokogó nő hóna alá nyúlt, hogy segítsen felállítani, cipelni. A megmaradt öt elf halott társukat hátrahagyva kezdett dél felé botorkálni. 
Hatalmasat dördült az ég. A szél megerősödött, és hol innen, hol onnan vágta arcukba a füstterhes forróságot.
Aztán eleredt a zivatar. A hatalmas cseppek pillanatok alatt megsűrűsödtek, egybemosva rajtuk vért, kormot, izzadtságot.
Olmud ekkor vette észre, hogy a tisztásról eltűntek a kövek. Alig néhány hevert csupán a felperzselt fűben. Egy pillanat alatt felfogta, mit jelent mindez.
– Dögöljetek meg! – üvöltötte elboruló aggyal, és nem törődve tovább sem a nővel, sem az oldalát tépő fájdalommal, dühéből megújuló erővel kezdett rohanni dél felé. Lába nem érezte a talajt, és mintha csak álmot látna, úgy érzékelte a terepet maga körül. Karvalyként csapódott a fák közé, és villámként cikázott tovább közöttük. Az az érzés repítette, mint amikor Jopüje után indult.
És mint akkor, most is elkésett.
Látta maga előtt a megsűrűsödő aljú erdőt és a magasból alászakadó kőesőt. Iszonyú recsegéssel szaggatták a lombot, karvastagságú ágakat sodortak magukkal, hogy elkeseredett üvöltést, halálhörgést szüreteljenek a sűrűbe bújt elfektől. Olmud velük ordított.
Kettesével lőtte a megritkított lombok fölé maradék nyílvesszőit, és sebzetten felbömbölő quetterek jelezték, hogy valami természetfeletti módon elérték céljukat.
A sűrű zápor ugyan eltakarta előle az eget, mégis tudta, amikor utolsó vesszőjét is ellőtte, hogy ezt már csak utánaküldi elszárnyaló ellenségeinek.
Nyöszörgő sebesültek, jajveszékelő, szeretteiket elveszített túlélők fogadták a sűrűben.
– Gyertek! – kiabált Olmud mindenfelé. – Gyertek elő! El kell mennünk innen! Vissza kell mennünk a városba, összeszedni, amit lehet, aztán eltűnni, amilyen gyorsan csak lehet!
– Miért? – fogta meg a karját egy könnyes szemű asszony. – Visszajönnek?
– Szerintem csak újabb kövekért mentek. Nem találhatnak itt minket!
Szavai hatására az elfek végre felfogták, hogy cselekedniük kell. Egyre többen álltak fel, hogy segítsenek a sebesülteknek, majd vánszorogva megindultak visszafelé.
A kiadós zápor végre csendesedni kezdett.
Ekkorra értek oda az utolsó túlélők a városból, az íjászok vezetésével. Velük is sok sebesült érkezett.
– Miért hagytátok el a sűrűt? – állt nekik azonnal Hessgeron. – És ha visszajönnek?
– Akkor újabb köveket is hoznak, és azt is a fejünkre szórják – lépett elé Olmud. – Új rejtekhely kell. Ezt már ismerik. Talán a legjobb lenne azonnal útrakelni, és új helyet keresni. Sziremondának már úgyis vége.
Hessgeron fejét csóválva meredt rá.
– Sok a sebesült, rengeteg a halott. Őket nem hagyhatjuk hátra, de nem is cipelhetjük magunkkal.
– Akkor hívjátok vissza a szarvasaitokat, és rakjátok fel azokra, akit lehet!
– Szarvastestvéreink közül is ott pusztultak sokan. Akik elszaladtak, talán hetekig nem fognak visszamerészkedni. – Hessgeron homlokát masszírozva, feszülten gondolkozott. Végül döntött, s döntését felemelt hangon tudatta a körülötte állókkal: – A völgykatlan mögötti sűrűbe húzódunk vissza. Ott egy ideig meghúzhatjuk magunkat. Azt is eldönthetjük azalatt, merre, hogyan tovább.
– Jó. Sok víz kell majd oda, és állandó őrség. Lehet, már most el kéne küldeni néhány elfet, hogy szedjék össze, ami fegyver és nyílvessző maradt a tűz után…
Hessgeron kezét felemelve fojtotta a szót Olmudba.
– Hidd el, apám mellett sok mindent megtanultam már ezekről. Ha nem haragszol, én inkább nem küldeném szerte a harcképes elfeket. Előbb a sebesültek, gyerekek és öregek kerüljenek biztonságos helyre, a többi utána jöhet.
– Legyen – hajtott fejet Olmud. – Bizonyára apád is ezt tanácsolja majd. 
– Apám halott. És az egyik quetter el is ragadta a holttestét a legelőről.
Olmud teljesen megrendült. Ha eddig nehéznek találta is a helyzetet, ez a hír tovább sötétítette a képet.
Szótlanságba merülve indult a völgykatlan felé Hessgeron mellett. Még az sem deríthetett a kedvén, hogy előkerült Talarn. Hamar kiderült, ő maradt egyedül a társai közül. Húhóz, akit egy másik elf segítségével cipelt, a végét járta. 
Rögvest eszébe jutott Hules elvesztésének pillanata. Lopva Húhózra lesett. A quetter karmai mélyen felhasították a testét, talán több szervét is.
A lány tekintete ijesztően üres volt. Haldoklott.
Tudta, most nincs szó, amit vigasztalásként mondhatna. 
A völgykatlan mögötti fiatal erdő alját durva, elvadult bozótos tette szinte járhatatlanná. Tüskés volt és kényelmetlen, de legalább némi biztonságot ígért. 
Mire elhelyezték a sebesülteket, újra eleredt az eső. Az amúgy is elázott elfek egykedvűen fogadták a hűvös áldást. Olmud előbb sebekre, égésre való füveket szedett a többiekkel, amikkel némileg elláthatta a sérüléseit, majd a hajnal első fényeinél nekiindult, hogy vizet hozzon a láztól égő sebesülteknek. Hessgeron azonban megállította.
– Az a lány… aki veletek volt… – tekintete mondta ki a szomorú hírt.
Olmud lehajtotta a fejét. Sajnos, ezzel számolnia kellett. 
– Megyek – sóhajtott fel –, mert ha lemaradok a többiektől, nem találok a forrásaitokig.
– Jobban örülnék, ha te meg a társad inkább azokkal tartanátok, akik visszamennek Sziremondába, begyűjteni, amit lehet. Főleg fegyverekre gondolok. 
– Miért pont mi?
– Íjjal a kezedben győzhetetlen vagy. Most viszont üres a tegezed. A források helyét mi jobban ismerjük, a városban azonban így is, úgy is kutatni kell majd. Aztán… ti azért mégsem a rokonaitok hullái közé mentek vissza.
Olmud megértően bólintott. Hamar összeszedte Talarnt, majd a melléjük rendelt szarvastestvérekkel a város felé vették az irányt.
Még neki is nehezére esett elviselni az őket fogadó látványt, így egy cseppet sem csodálkozott, amikor néhányukból felcsuklott a sírás. Megszenesedett, torzókká szaggatott tetemek hevertek mindenfelé. Az égett hús és haj fojtogató bűze az esős idő ellenére is gyomorforgató töménységgel párállott fel. Feketére perzselődött törzsek, lecsonkult ágvégek meredeztek az egykori elf város helyén. Sok helyütt még mindig füstölt, gőzölt az avar.
Kevés használható fegyvert találtak. Sorra kerültek kezükbe a leégett tollú nyílvesszők, a használhatatlanná vetemedett íjak. Lassan teltek a tegezek, s alig pár tucat íjuk volt, mikor a tisztás körüli helyet, a főbb harcok színterét átkutatták. Később, a távolabbi városrészekben már nagyobb szerencsével jártak. Igaz, főként csak kardokat, de épeket sikerült kibányászni a házak romjai alól. Úgy tűnt, ez a kevésbé használható, kevesebbre becsült fegyver lesz, amiből tudnak vinni annyit, hogy mindenkinek jusson.
Már az északi városrészt kutatták – a legtöbben itt égtek benn –, amikor csörtető hangokra, idegen beszéd foszlányaira lettek figyelmesek. 
– Ha jól tudom, a disznók nem szoktak beszélgetni?! – egyenesedett fel Talarn az egyik füstölgő rom mellől.
– Szóródjunk szét! – utasította őket Olmud és eldobva az összegyűjtött kardokat, máris egy fa takarásába ugrott. Kezében ekkor már ott volt az íj.
A többiek sietve követték a példáját. 
A közeledők lassan kiértek a fák takarásából. Olmud első döbbenetében majdnem eleresztette a nyílvesszőjét. 
Bár még sosem látta őket, rögtön kitalálta, kiket lát.
Egy emberhorda közeledett feléjük.