31.

– Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim! – nyitott be egy öltönyös, napszemüveges férfi a szobába. Joe már azelőtt tudta, kivel hozta össze a sors, mielőtt kinyitotta volna a szemét. Uborka orr, messze szagló, bagófüstös lehelet. – Ugye megmondtam, hogy az ACT-ben fogunk összefutni legközelebb?
– Szép napot, nyomozó úr! – erőltette vidámra a hangját Joe. Furamód a nyelvében lévő kristály egyáltalán nem akadályozta a hangok megformálásában. – Ez lenne a börtönkórház? Inkább szállodának tűnik. Még a szüleim sem zavartak, pedig már legalább egy hete itt vagyok!
– Annyi még nincs, fiatalember, de még könnyen lehet sokkal több is.
A nyomozó nem nyitotta ki az ágy körüli rácsot, simán csak az egyik műanyag széket húzta közelebb.
– Akkor még csak két napja?
– Még annyi sem. De talán cseréljünk! Én kérdezek, te válaszolsz, oké?
Joe úgy tett, mint aki fontolóra veszi az ajánlatot, miközben nyugtázta magában, hogy még csak egy nap telhetett el. Tehát még nem ég a Waiki erdő. Lassan bólintott, majd megkérdezte:
– Erről se lesz felvétel, ugye?
– Nem tudsz felhagyni a kíváncsiskodással? Pedig most már biztosan tudom, hogy részemről rengeteg idő áll a rendelkezésemre, hogy megkapjam a válaszaimat!
– Szóval se szülők, se ügyvéd, se kamerafelvétel. Legalább bemutatkozna végre?
– Tudod, nyugodtan szólíthatsz Ted bácsinak. Az olyan meghitt.
– Akkor nem Alistair Crawfordhoz van szerencsém?
– Khm. Talán nem őt fogják minden rosszcsont kisfiúhoz kiküldeni – adta meg a választ kis vállvonogatás kíséretében az ügynök. Bár nagyszerűen tartotta magát, az uborkaorr enyhén lilásabb színt öltött, és az a kis krákogás is azt jelezte, hogy váratlanul érte a kérdés. Joe úgy érezte, szúrhat még egyet, hátha kap valami választ:
– Sajnos még mindig nem tudom, kik robbantották fel a kamiont. Sőt, most már azt sem tudom, ide hogyan kerültem. Úgy értem, mint beteg, vagy mint rab?
– Miből gondolod, hogy robbantás volt?
– Hát már a múltkor is terroristaként kezelt. Gondolom, ezért. Bizonyára azt gondolja, az én kezemben volt a távkapcsoló, amivel jól a pofámba robbantottam a kamiont, amikor az épp elénk ért.
– Ez vehetem vallomásnak?
– Igazából nem. Ha minden igaz, épp csak az összes osztálytársam tudja bizonyítani, hogy semmi ilyesmi nem volt nálam. Viszont még mindig nem tudom, hol találtak meg, és mire fel vagyok itt.
– Most a metró következett, ugye? Bizonyára robbanómellényes merényletre készültél, de aztán mégsem akartál hős lenni, ezért letépted magadról a ruhát, majd azt hajítottad a szerelvény elé, viszont téged már így is elsodort a szele.
– Robbantás volt a metróban? – kerekedett ki Joe szeme.
– Bizony! Sikerült! És kit találtunk ott ismét szerencsés túlélőként?
Joe nem válaszolt. Lelki szemei előtt arcok tűntek fel. Azoké, akiknek az álmaiból kapta az erőt a száguldáshoz. Most talán mind halott. Nem mert rákérdezni az áldozatokra, de az uborka orrú anélkül is folytatta:
– El kell azonban keserítselek! – vált gúnyosan szánakozóvá a hangja. – A tűzvédelmi rendszer kiválóan működött, így a lángokat is eloltotta, az ideggázt pedig kiszippantotta a füsttel együtt. Így alig voltak áldozatok. Csak a metrókezelő és pár tűzoltó kerültek kórházba. Halott meg egy sincs. Ugye milyen kár?
– Ideggáz? – nyögte Joe.
– Bizony, bizony! – bólogatott lelkesen a nyomozó. – Pont olyan, mint amilyet a kamionból folyattatok ki. Épp ezért meg kell értened, nem válogathatunk az eszközökben, ha válaszokat akarunk kapni! – állt fel sóhajtva, és az ajtó felé indult. – Szólok a kollégáknak. Addig ne menj sehova!
– Meg fognak kínozni? – ijedt meg Joe. Mivel abszolút tisztában volt vele, hogy ezeknek a megvezetett kopóknak a főnöke lehet az egyik, aki a merényletek mögött áll, nem sok esélyét látta, hogy meggyőzhetné bármelyiküket is az igazságról. Nézte a becsukódó ajtót, hallotta, amint a feje fölött szemérmesen elfordul az üvegbúra alatti kamera és ráébredt: mennie kell.
Felállt az ágyról, és lendületes mozdulatokkal forogni kezdett maga körül, miközben ütemesen dobogott hozzá. Hamarosan erre a ritmusra egy primitív dallamú, dünnyögő-perregő “rere” szöveget kezdett énekelni. Pillanatok alatt elszédült, már nem tudta, mikor fog elesni a forgás közben. Ekkor, ahogy arra az álmából emlékezett, tenyerét a feje fölött összecsapva, egy hangos “raro” kiáltást hallatott. Abban a pillanatban eltűnt alóla a talaj, és ő zuhanni kezdett a föld alá.
Zuhanását elég hamar meglassították a föld egyre sűrűbb rétegei, míg végül úgy beragadt, mintha gyorsan szilárduló gipszbe süllyedt volna.
Megint vak volt, ismét csak a bőrével érzékelte maga körül a rezgéseket. Ezek a rezgések pedig arról árulkodtak, hogy nincs egyedül. Sőt, egyre többen gyűlnek köré.
– Kik vagytok? – akarta kérdezni, de csak valami értelmetlen, elmélyült rezgés hagyta el a száját. Amúgy pedig tudta a választ. A föld szellemlényei, az Erunchiák kezdték felmérni, hogy vajon kiszipolyozható áldozatként került-e hozzájuk, vagy esetleg tartaniuk kell tőle. Joe próbálta kiterjeszteni feléjük a tudatát, és azt üzente:
– Szövetséget akarok kötni veletek!
– Mit adsz? – jött az azonnali kérdés feleletként.
Joe erre nem volt felkészülve. Mit adhatna ezeknek? Semmi sem volt nála, bizonyára még a kórházi ruhái is ottmaradtak a padlón, amint megkezdte a sámáutazását.
– Nos, mit ajánlasz fel nekünk?
– Mit szeretnétek? – kérdezte vissza, a szellemek nyelvén húzva az időt.
– Szeretjük az életet! – jött az azonnali válasz, és rögtön utána szinte mindenfelől: – Igen! Szeretjük! Imádjuk, igen, igen! – és már érezte, ahogyan tépnék-szaggatnák a mellkasa mögül az ott lüktető energiát.
– Hátrébb! – kiáltotta gondolati úton, és maga is meglepődött, milyen mély, mennydörgésszerű rezdülést okozott ezzel maga körül. A szellemlények riadtan spicceltek szerteszét.
– Te hatalmas vagy!
– Te megtisztelsz, ha szövetséget ajánlasz nekünk!
– Adj a hatalmadból, és segítünk neked!
– Adj nekünk tudást, és szolgálunk téged!
Joe ez utóbbin elgondolkozott. Végül is, ha tanít nekik valamit, az még belefér. Már tudta is, hogy mit ajánl fel. Régen sokat villogott vele, hogy anyjától egész sok mindent eltanult az ő anyanyelvéből.
– Tudok egy kicsit írül. Szeretnétek megtanulni egy kelta dalt?
– Druida nyelv! Szeretjük!
– Kérjük, ez bőkezű ajándék!
– Ezért szolgálunk téged örökké!
Joe megköszörülte a képzeletbeli torkát, hogy előadja a dalt…
...de nem jutott eszébe a szöveg. A dallam ott szaladgált a fejében, de a szavakat elfelejtette. Sőt! Hirtelen semmi, még az anya szó sem jött a nyelvére, pedig éveken át így szólította az édesanyját!
– Köszönjük, köszönjük, ez nagy tudás! Mit kérsz, mivel szolgáljunk?
– Ti elvettétek tőlem az ír nyelvtudásomat? – kérdezte elképedve Joe. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy eszébe sem jutott felháborodni, vagy dühössé válni miatta.
– Felajánlottad, elfogadtuk, köszönjük!
– Jó… – törődött bele még mindig elképedve, és csak remélte, hogy képes lesz újra megtanulni az anyjától, amit most elfelejtett. Az anyjától, aki eddigre már biztosan betegre aggódta magát miatta. – ...akkor vigyetek haza!
– Haza nem, csak a közelbe, föld alá tudunk! Csatornába vigyünk, vagy alagútba?
– Inkább alagútba.
A következő pillanatban meglódult. Érezte, ahogy az Erunchák ereje meglazítja egy irányba a föld alatti világot, ő pedig önkéntelenül csúszni kezd arrafelé. Mögötte recsegve szilárdult vissza minden, így ez a folyamatos áramlás egyre gyorsabb siklást eredményezett. Hamarosan már szinte úszott, repült a föld alatt. 
Egyszer aztán lassulni kezdett, és hirtelen megszűnt előtte a föld. Amint kibukkant a feje, visszatért a látása, majd szépen sorban minden érzékszerve visszaállt az emberi érzékelésre. Egy folyosó oldala köpte ki anyaszült meztelenül, ám amúgy sértetlenül és viszonylag tisztán.
Gyenge fények világították be a helyet, amiben csövek és vezetékek kötegei futottak, itt-ott megszakítva ismeretlen célú fémszekrényekkel. Egy erősödő, majd gyengülő dübörgés jelezte, hogy megint csak a metróhoz érkezett, bizonyára az egyik szervizfolyosóra. Kis vacillálás után elindult jobbra, remélve, hogy amíg nem talál valami rongyot, amit ruhaként magára ölthet, addig nem fut össze senkivel. A hang alapján úgy sejtette, abban az irányban lehet a közelebbi metróállomás, amerre elindult, és amennyiben az Erunchiák igazat beszéltek, és a házukhoz legközelebb tették ki, akkor a Dickson állomáson fog kilyukadni.
Úgy tűnt, őrült szerencséje van: alig néhány lépés után megpillantott maga előtt, a csövek közé gyűrve egy kék szerelőoverallt. Mármint a gyenge fényben Joe erre tippelt, ugyanis olyan vastagon fedte az olajos mocsok, hogy szinte kivehetetlenné vált az eredeti színe. Bizonyára az előző tulajdonosának nem volt gusztusa felcipelni a napfényre, vagy az első hulladékgyűjtőig, ezért hagyta itt.
A szükség viszont nagy úr, Joe tehát némi fitymálás után csak belebújt. Jókora emberről kerülhetett le a ruha, ugyanis a szárait többszörösen visszahajtva érte csak el, hogy egyáltalán járni tudjon benne. Így azonban már jóval nagyobb önbizalommal folytathatta az útját. Hamarosan meglelte a kijáratot is, ami valóban a fényes Dickson állomásra nyílt. Kívülről nem is látszott az ajtó, és bár belülről kilinccsel nyithatta, kívülről már csak egy külön erre a célra használt eszközzel tudta volna bezárni maga után. Így aztán csak behajtotta, amennyire tudta, majd szétnézett.
A vadonatúj metróállomás meglepően kihaltnak tűnt. Alig pár tucat ember lézengett odalent, és azok vizes kabátjáról Joe azonnal levette, hogy odafent szakad az eső. Az utasok elég mogorvának és sietősnek tűntek, ha valaki meg is nézte magának a szurtos szerelőfiút, hát nem sokat törődött vele. Joe egyedül egy utcazenészt látott lent, aki nem sietett sehová. Bizonyára azt is az eső verte le ide. Az idősödő úriember egy nyitott gitártok felett pengette a hangszerét, és ifjonti lelkesedéssel énekelt valami csíkos napernyőről, amit mindenképpen meg akart nyerni. Mellette ott sorakoztak a nyilvános telefonfülkék. Joe elképzelte, milyen lehetne most ezzel a háttérzajjal felhívni akárkit… és akkor belé hasított a félelem, hogy talán nem is lenne rossz végre segítséget hívni.
A rendőrséget természetesen nem hívhatja. Mást pedig csakis pénzért. Gyorsan áttúrta a ragacsos zsebeket, ám ekkora mákja már nem volt. Végül kelletlenül odasomfordált az utcazenészhez.
– Jó napot, uram! Tudna nekem pár centet kölcsönözni? Telefonálnom kell.
A lelkesen éneklő figura  abba sem hagyva az előadást, csak a fejével intett a gitártok felé, hogy szolgálja ki magát. Ekkor már egy dél-amerikai számot adott elő, de egy kicsit átköltve, az éhezők országáról dalolt.