10.

– Nézzétek! – Hules izgatottan mutatott körbe a sáros pocsolyán. – Igaz, a legtöbb nyomot már széttaposták az állatok, de itt meg itt jól látszanak a kezek lenyomatai. Ittak, aztán… – Az elf figyelmesen kezdte körbejárni a zavaros vizet. Néhány lépés után megállt. – …erre mentek tovább. Futva.
– Kövessük a példájukat! – szólt lelkesen Olmud. Amióta megbizonyosodtak róla, hogy a farkastestvérek mégis életben maradtak, sőt a quetter tábort is jó érzékkel elkerülték, az elf fiú szinte ragyogott. Minthogy tormalaput is sikerült kerítenie a vállára, mostanra alig maradt a rövid repülésének emlékéből némi véraláfutásnál több. Ha tudta volna, merre menjen, már rég előre rohan, hogy minél előbb viszontláthassa kedvesét.
– Pfuj! – fintorodott el Húhóz a javaslatra. – Te innál ebből?
– Nem. De futhatnánk. 
Hules szigorúan nézett vissza rá.
– Fogd vissza magad! Nem óvatlankodunk. A quetterek elmentek, és lehet, hogy pont beléjük futnánk, ha csak vaktában követjük Mejimééket. Az is lehet, hogy vannak erre más táboraik is.
– Így viszont soha nem érjük be őket! – csapott ököllel a tenyerébe Olmud. – Ha tovább növelik az előnyüket, a végén még a nyomaikat is elveszítjük!
Hules először mérgesen összevonta a szemöldökét, de aztán csak egy halvány mosollyal nyugtázta a másik izgatottságát. Türelmesen kezdte magyarázni:
– Ezek a nyomok legfeljebb, ha három naposak. Ha futottak, pihenniük is kell majd. Ha a farkasok vadászni mennek, azokat is be kell várniuk. Itt már nem hajtja őket semmi, hacsak a quetterek nem az üldözésükhöz bontottak szárnyakat. De ezt nem hiszem. Tehát be fogjuk érni őket.
– Ezeket én is tudom – legyintett Olmud továbbra sem csillapodva –, de mi van, ha valami folyón, lápon, vagy sziklás hegyen kell átkelniük? Te sem ismered az erdőt errefelé! 
– Bízz bennem, fiú! Délnek mennek, és ha nem lesz rá különösebb okuk, még sokáig tarthatják ezt az irányt. Másrészt, ha csak direkt el nem tüntetik a nyomaikat, nem hiszem, hogy elveszíteném őket.
Olmud végre megadta magát. Elvégre maga is láthatta, milyen kiváló nyomkövető a vezetőjük. Ha pedig ő nem hajlandó futni, akkor nincs más lehetőség. 
Gyalogsebességgel indultak hát tovább. Körülöttük a fenyveseket egyre többször váltották leveles fák. Ezüstszín kérgű bükkösök vastag avarszőnyegén vitt az útjuk, majd egy hosszú lejtő aljában göcsörtös törzsű égerek lápos alján kellett átvágniuk. Kiérve a völgyből ismét öreg fenyves fogadta őket, de a domb tetejétől már tölgyeket is nevelt a déli lejtő. 
Mindenfelé nyüzsgött az élet. Az ágak között, a fák között, az avarban. Szinte bizsergett tőle a bőrük. Menet közben jóllakhattak. Annyiféle gomba, moha, levél és bogyó akadt az útjukba, hogy még válogathattak is. Most nem hajtotta őket egy Zrogdavar, és már nem voltak azok az elpuhult elfek, akik akkor még kétségbeesve vették tudomásul, hogy nincs lehetőségük megállni, leülni, sőt elheveredni az evéshez. Most már sajnálták volna erre az időt. Mindannyian tudták; a pihenés az erőgyűjtéshez szükséges, és bőven elég lesz annyi, amennyit a sötétség amúgy is kikényszerít tőlük. Éjszaka Hules sem merte kockáztatni a nyomok elvesztését. 
Estére még mindig csak az egyenletesen futó elfek nyomait találták.
– Úgy tűnik, egy egész napot futottak – állt meg Hules egy táborozásra alkalmasnak tűnő helyen. – Ha pedig kifutották magukat, lehet, hogy még akkor is pihennek majd, amikor beérjük őket.
Olmud megjegyzés nélkül hagyta a dolgot. Inkább a többiekkel ment tüzelőt gyűjteni. Az éjszakák továbbra is csípősek maradtak, és senki sem akart hajnalban átfagyva ébredni.
Másnap korán folytatták az útjukat. Nehezen oszlott a homály, olyan volt, mintha a lombok alatt rekedt volna. Hamarosan csöndes, hűvös eső kezdett cseperegni. A levelek összegyűjtötték, és súlyos cseppekben hullajtották alá. Csakhamar mindannyian bőrig áztak. 
Az idő rányomta bélyegét a hangulatukra is. Nagyrészt szótlanul gyalogoltak az elcsöndesedett erdőben. Talán már dél is elmúlt, amikor egy meredekebb emelkedő tövében Hules megtorpant.
– Itt… mintha elsöpörték volna az avart – szólt zavartan. – Talán a szél vágott be. 
– Lehet, hogy szándékosan tüntették el? – lépett mellé Talarn.
Olmud és a többiek szintén kíváncsian léptek közelebb. A domb aljában feltorlódott avarban jól kivehetően kellett volna folytatódnia az előttük futók útjának, ehelyett azonban csak a zavartalan erdőalj látszott.
– Sok levél van a penészes felével felfelé – vakarta a fejét Hules. – Ha nem esne az eső, könnyebben boldogulnék. Szerintem szóródjunk szét, és úgy induljunk fel. Úgy talán hamarabb megleljük…
– Szerintem meg maradjatok ott, ahol vagytok! – hallottak hirtelen egy hangot maguk mögül. 
Meglepetten fordultak hátra. Ekkor azonban minden irányból elfek léptek köréjük. Hihetetlen volt, ahogy a fák, bokrok mögül tucatjával megjelentek. Olmud biztosra vette, hogy az előbb még egyetlen fa mögött sem álltak. Főként az tette varázslatossá hirtelen felbukkanásukat, hogy szinte világítóan fehér, szivárványfényekben játszó ruhát viseltek valamennyien. Anyaga még ebben az esőtől, párától terhes levegőben is úgy libbent, mintha nem lenne súlya. Mindegyikük kezében fémből készült éles, hegyes szerszám volt. Olmud még soha nem látott ilyesmit. Mintha hosszú, egyenes karmokat tartottak volna a kezükben. Ez, a szigorú pillantásaik, és az előbbi felszólítás egyáltalán nem tették bizalomgerjesztővé a helyzetet. 
– Mit akartok tőlünk? – találta meg végre Hules a hangját. Óvón karolta át az oldalához bújó Húhózt.
– Ezt én kérdem tőletek – lépett előrébb az egyik. – Ti jöttetek a mi területünkre.
– Erre hozott az utunk. – Hules bátortalanul mutatta az üdvözlés jelét. – A társainkat keressük, akik alig pár napja jöhettek erre. Tudtok róluk valamit?
– Tudunk. A ti farkasaitok hol vannak?
– Valahol az erdőben. Hosszú ideje nem láttuk őket. 
– Úgy. Vagyis ti is farkastestvérek vagytok. Farkasok nélkül. Ez nem is baj. A dombon túl úgysem látnák őket szívesen. Ott a szarvastestvérek területe van, akik nem tűrnek meg semmit, ami veszélyt jelenthet a szarvasokra.
– A testvéreink – szólt közbe izgatottan Olmud –, azt mondtad, itt voltak. Hány napja?
A fehérruhás elf kifejezéstelen arccal fordult felé. A háttérben állók megkeményedő vonásaiból Olmud azonnal kiolvasta; nem volt okos dolog közbekotyognia. Viszont már nem visszakozhatott.
– Két napja – válaszolt a másik végül. – Elvezetünk benneteket a dombon átvezető úthoz.
Szótlanul lépett vissza a társai közé. Néhány alig észrevehető kézjellel útjára indította őket. Olmudékat továbbra is szorosan körbezárva indultak a dombon fölfelé. Libbenő ruháik földet seprő alja csodálatosan eltűntette lábaik nyomát. 
Olmud nem csak ezt vette észre. Ahogy egy ritkásabb részre értek, és a fény szabadabb utat talált a fák aljához, ezek a ruhák egyik pillanatról a másikra elvesztették fényességüket, színük a talajt borító levelekéhez vált hasonlatossá. És nem csak a színük lett más. Olybá tűnt, mintha maguk a viselőik is fokozatosan elhomályosultak, áttetszőbbé váltak volna. Csak a kezükben vitt fémkarmok és a fejük maradt tisztán látható. Olmud már sejtette, miért nem vették észre őket a domb aljában. A ruhákhoz csuklya is tartozott, amit most a hátukra lökve viseltek. Amint látta, a többiek is sokat mondó pillantásokat váltottak egymás közt.
A percek óta húzódó csöndet végül Hules törte meg:
– Ti már tudjátok, kik vagyunk, de mi továbbra sem ismerünk benneteket.
– A pókpásztorok törzse vagyunk. Kicsi nép, mert csak ott élünk meg, ahol a póktestvéreink. 
– Pókok? – mosolyodott el önkéntelenül Hules. – Azt el tudom képzelni, hogy testvéreitekké fogadtátok őket, de ők…?
A vezető anélkül válaszolt, hogy hangjában bármiféle neheztelés csendült volna:
– Védenek minket, és ők szövik ruháink anyagát. Gondolom, észrevettétek már, hogy nem közönséges fűből vagy szőrből van, amit hordunk. Csak annak vagyunk láthatóak, akiknek mutatkozni akarunk. Ezért cserébe vigyázzuk őket, óvjuk tűztől, kártól a telepeiket. És etetjük őket.
– Vadásztok nekik?
– Nem. Mi rendezzük el, hová szőjenek újabb hálókat. Enélkül alig lenne belőlük. Egész erdőségeket kéne átkutatnunk egy ruhának való szövedékért. És nem is óvnának bennünket. Így viszont… – Egy intéssel fejezte be mondandóját. A mutatott irányba nézve az elfeknek elállt a lélegzete.
A domb tetejére értek. Öreg tölgyfák borították, ameddig elláttak. Igaz, ez nem volt túl nagy távolság, ugyanis a fák között mindenütt tejfehér hálók sűrű szövétneke feszült. Áthatolhatatlan falnak tűnt az egész.
Vagyis… ahogy Olmud jobban megnézte, itt is, ott is talált szabadon hagyott bejáratokat a törzsek között, csak éppen azok mögött újabb fehér hálók világítottak elő.
– Itt kell bemennetek – mutatott az egyik ilyen nyílásra a vezető. – A hálókhoz ne érjetek, mert amelyik friss, nagyon ragadós, a póktestvérek pedig gyorsak és kíméletlenek.
– Halálos a csípésük? – kérdezte elbizonytalanodva Hules.
A fehérruhás elf arcán most először derengett fel egy halvány mosoly.
– Nem. Csak zsibbaszt, és megpuhítja a húst a csípés helyén. Viszont annyian vannak, hogy pillanatok alatt csontig csupaszítják, ami a hálójukba kerül. Amíg ezt elkerülitek, nem jelentenek veszélyt. 
Hules továbbra sem nyugodott meg. Láthatóan nem csak ő volt így ezzel.
– Nem kerülhetnénk meg inkább a dombot?
A vezető felvont szemöldökkel hallgatott egy ideig. Elgondolkozva nézte őket.
– Nyugat felől – mondta aztán lassan – egy nagy folyó kanyarodik elő a domb mögül. Széles és elég hideg most még. Arra a partot is belepik a hálók. Nincs átjáró. Kelet felé – intett a másik irányba a kezében tartott fémkarommal – tovább emelkedik a domb egy kopár, kiégett heggyé. Ott nem sok rejteket nyújtanak azok a kormos facsonkok. A hálók oda is felnyúlnak a hóhatárig, de ha gondoljátok, utána átkelhettek a túloldalra.
Hules elgondolkozva kezdte az állát simogatni. 
– Ha belegondolok, a havat már ismerjük. Nem szívesen tapasztalnánk belőle többet. Ez a pókos hely azonban nagyon taszít. – A többiek felé fordult. – Szerintetek, mi legyen?
Olmudék szintén tanácstalanul néztek össze.
– Csodálkozom rajtatok – jegyezte meg a fehér ruhás. – A társaitok nem kérdezősködtek ennyit. Úgy hiszem, azóta már rég át is jutottak.
Olmud számára ez azonnal eldöntötte a kérdést. 
– Én erre megyek. Nem fogom megint napokig keresgélni a nyomaikat!
A többiek sorra rábólintottak Olmud döntésére. Egymás után léptek be a fehér labirintusba.