22.

– Jaj, kedvesem, annyira megijedtem! – hallotta Siobhan sírós hangját, miközben lassan magához tért. Érezte, hogy egy kéz simogatja, és, hogy a göröngyös földön, a hátán fekszik. – Olyan volt, mintha… mintha…
– Kicsit kimerültem – suttogta Joe kiszáradt torokkal. – Van még víz?
– Persze. Rögtön hozom!
Joe fáradtan pillantott oldalra. A sötét út szélén állt a kabrió, motorháza alól fekete füst és gőz keveréke szivárgott elő. A kormos szélvédő arról árulkodott, korábban volt ennél rosszabb is a helyzet. A lány egy fél palack ásványvízzel tért vissza. Óvatosan megemelte Joe fejét, úgy itatta. A fiú érezte, hogy segítség nélkül talán nem is működne a dolog. 
– Az autóddal mi lett? – kérdezte, miután szomja múltával az ereje és a hangja is visszatért valamelyest.
– Valami kattant és elkezdett ömleni belőle a füst. Alig bírtam leállítani a motort. Már azt hittem, kigyullad az egész, azért rángattalak ide.
– Köszi.
Ezután mindketten hallgattak. Joe-nak annyi mondanivalója lett volna, hogy inkább bele se kezdett. Nem volt biztos benne, hogy végigtudná mesélni mindazt, amit álmában átélt.
– Hívtam mentőt – szólt végül Siobhan. – Majd azt mondom, én raboltalak el. Wanda talán így megússza.
– És hol vannak?
– Még alig tíz perce történt. Mire ideérnek, lesz az fél óra is.
– Addig leléphetnénk.
– Nem, Joe. Ezt bebuktuk. Alig van vizünk, azt sem tudom, merre járunk, hol van a legközelebb település. Egy kocsi se jár erre. A baleset óta szerintem aki csak teheti, más felé megy.
– Tényleg ismerős a hely. – Joe nyögve ülésbe tornászta magát. A lány segített neki az egyik csenevész fa törzséhez támasztani a hátát, majd felhúzott térdekkel maga is leült mellé. – Innen már nincs messze a híd. Hallom a vizet – intett abba az irányba, amerre a folyót tudta. Nem volt bizonytalan.
– Akkor sikerült pont ott szétesnie a kocsimnak, ahol a baleseted volt.
– Nem, ezt még láttam. A karambol arra tovább, lejjebb volt.
Végignézett a kisírt szemű lányon, ahogy a térdeit átkulcsolva, végtelen aggodalommal méregeti őt, és jobban szerette, mint eddig bármikor. Meg akarta nyugtatni.
– Nem tudom, mi lesz velünk ezután, de ha már idáig eljutottunk, csak körül kéne néznem. 
– Inkább pihenj! – kérte a lány újra síróssá váló hangon. – Megúsztuk azt a repülő izét, a BMW se robbant fel, ne kísértsd tovább a szerencsénket!
– Szerintem pedig pont azért élünk még, hogy a végére tudjunk járni ennek a sok furcsaságnak.
Nyögve feltápászkodott, de a rátörő hányinger miatt csak kapaszkodott tovább a csenevész fatörzsbe és mélyeket lélegzett. A lány sietve felállt hozzá, és a hóna alatt átkarolta.
– Remélem igazad van – mondta csöndesen. – Talán jobb is, ha nem maradunk a kocsi közelében. Ki tudja, mikor jön egy újabb ilyen izé.
– Drón. Ezeket valakinek távolról kell irányítania. Félek, Wanda aggodalma teljesen jogos.
Elindultak a folyó felé az úton. A bokrok egyre sűrűbben nőtték be az út szélét, immár teljesen jól kivehető volt a folyó zúgása. Alig kőhajításnyira lehetett, a bokrokon túl. Pár perc botorkálás után meglátták a feldúlt területet, a kitúrt bokrokkal. Az aszfalton még ott sejlettek a rendőrségi helyszínelők által felfestett jelek. 
– Arra menjünk – mutatott Joe a kifordult bokrok mögötti területre. Siobhan kérdés nélkül letért vele az útról, és csúszkálva-botladozva nekivágtak az egyre vizenyősebb terepnek. Nappal, kipihenten talán elkerülhették volna, hogy összesározzák magukat, így viszont folyamatosan csetlettek-botlottak, hamarosan mindkettőjük cipője az iszapszagú víztől cuppogott. A felzavart moszkitók és más rovarok felhőkben támadták őket, nem is győzték csapkodni a szúró, csipkedő sokaságot. 
– Remélem… – szuszogta Siobhan – nem kell még egy kígyómarást is beszereznem ma.
– Azt nem – állt meg Joe kifújni magát. – Viszont lehet, hogy a kifolyt vegyszerből még kapunk. 
– Akár vissza is fordulhatnánk. Nincs itt semmi.
– Ott – mutatott Joe egy pár lépéssel beljebb lévő bokor felé. – Oda akarok eljutni, valami van ott.
– Addig még egy merő híg sár az egész part! Nyakig merülünk ebbe a mérgező iszapba!
– Ha most visszafordulunk, tényleg semmi értelme sem volt, hogy eljöttünk idáig.
Csend feszült közéjük. Siobhan szája elkeskenyedett, miközben a kérdéses bokrot vizslatta a rohamosan sűrűsödő sötétben.
– Jó, te itt maradsz – szólt végül. – Átkutatom neked azt a bokrot.
Elengedte Joe-t, aki most érezte meg, hogy a saját lábán megállni is alig bír. A lány cuppogva, tocsogva, a foga közt szitkokat morzsolva indult neki a hátralévő távnak. Még oda sem ért, amikor lelkendezve visszakiáltott:
– Van itt egy felfordított fakéreg csónak!
– Nézd meg, mi van alatta!
Joe jól látta a lány elbizonytalanodását. Azt még ő sem tudhatta, miféle ocsmányságok lapulhatnak a csónak biztonságosnak tűnő üregében.
– Várj, mindjárt odamegyek.
– Maradj! Van itt egy bot, majd azzal megfordít… ááááá!
– Mi az, mi történt?
– Nem bot volt… de nem mart meg, elúszott. Tényleg ne gyere ide, arrafelé ment.
– Meg tudod fordítani a csónakot?
Joe egy cuppanást hallott, majd Siobhan hangját:
– Van alatta valami… bőrtok.
– Az lesz az! – jelentette ki Joe. Olyan biztos volt az érzésben, mint a saját nevében. – Kész, mehetünk!
– Hozzam?
– Hozzad, igen.
– Igazán romantikus lett ez az este – nevetett Siobhan, miközben újra a fiú hóna alá karolt, és cuppogva, a felzavart rovarokat hessegetve vissza indultak az út felé. – Csöpögök ettől az iszapszagú löttytől.
– És még koránt sincs vége – húzta el a száját Joe. – Nem sokára biztosan kiér a segítség, és lefogadom, hogy a rendőrségen töltjük az éjszakát.
– Ú, arról el is feledkeztem! Akkor mindenképpen le kell mennünk a folyóhoz. Ilyen mocskosan még egy rabszállítóba se szállhatok be.
Joe fáradtan nézett fel az útra, hogy felmérje, mennyi gyaloglás lehet még, mire elérik a hidat, ahol talán sárdagasztás nélkül juthatnak le a vízhez. A döbbenettől még a lélegzete is elakadt.