2.

Trritokk fáradtan huppant a sziklateraszra. Miután szárnyait elrendezte a hátán, még egy szusszanásnyi időt engedélyezett magának, mielőtt a kísérőkért kiáltott volna. Lenézett a messze alatta elterülő fenyvesre. A látóhatár széléig húzódott a rengeteg. Jó érzés volt belegondolni, hogy azon túlról érkezett, percnyi megállás nélkül végigrepülve a távot. Tudta, ezzel a teljesítményével bőven megállná a helyét a katonák között is. Talán még a tengert is át tudná repülni, ha arra kerülne sor. Remélte, nemsokára eljön az ideje, hogy a seregben is bizonyíthasson. 
Tisztában volt vele, hogy többre hivatott, mint hogy pásztorként, közönséges zrogdavarként tengődjön itt, a hátországban. Ráadásul ilyen meddő megbízásokat teljesítve.
Hangos kiáltással hívta a kísérőket. Hangjával még eljátszadoztak a hegyoldal sziklái, amikor feltűnt a két szárnyas alak. Zuhanórepülésben közeledtek, nyaktörő manőverekkel kerülgetve a kiugrókat, majd szétcsapott szárnyakkal fékeztek le, alig tíz méterrel Trritokk felett.
– Hová? – rikkantott le neki az egyik, a kissé vörhenyesebb bundájú.
– Jelentés a királynak, Trritokktól!
– Kövess!
Trritokk fáradt mozdulattal rugaszkodott ismét a levegőbe. Az előtte szárnyaló vörös is tudhatta, mekkora út van mögötte, mivel jóval lassabban repült, mint ahogy képes lett volna rá. A másik kísérő mögéjük lavírozott, és az előírt távolságból követte őket.
Párszáz méter emelkedés után feltűnt a barlangpalota bejárata. Az őrgyűrűk üresen lógtak a kapu felett két oldalt. Tág sziklafolyosón suhantak át, majd egy barlangteremből az alsóbb járaton szárnyaltak tovább. Ezen keresztül jutottak a trónterembe. Az első kísérő egy gyűrűre mutatott, ami a barlangterem mennyezetének szélénél csüngött alá:
– Oda lógasd magad! Korr’hoakk király mindjárt megérkezik.
Trritokk engedelmesen átbucskázott a gyűrű előtt, sarkkarmát ügyesen beakasztotta, majd amíg kihintázta magát, elrendezte szárnyait is. 
Ha nem lett volna nagyfokú illetlenség, szívesen megkérdezte volna, mit csinál most a király. Ha hosszabb várakozásra van kilátása, szívesen szundított volna egy kicsinyt – szörnyen kimerült volt.
Ám balszerencséjére, még el sem lazulhatott, máris hallotta a közeledő szárnysuhogást a barlangterem szemközti bejárata felől. Tucatnyi quetter tűnt fel, élükön Korr’hoakk királlyal. Ő azonnal elfoglalta a mennyezet közepén lógó legnagyobb gyűrűt – elegáns átbucskázásától alig billent ki a trónusa –, majd sorra elfoglalták helyüket a főrendiek is. Tanácsadók és vezírek mind. Trritokk legtöbbjüket látta már, mégis így együtt igazán megillették. Büszke volt, hogy népe elsői előtt beszélhet.
Korr’hoakk nem csak a tróngyűrűn lógva látszott királynak. Hatalmas, erőtől duzzadó testét sötétvörös, egyenes szálú bunda fedte, tépőagyarai jó hüvelyknyivel lógtak becsukott álla alá. Illetve most fölé. Öblös, mély hangon szólalt meg, amiben nyoma sem volt annak a karcosságnak, ami a legtöbb quetterét jellemezte:
– Számolj be sikereidről!
Trritokk mély levegőt vett. Egész úton erre a felszólításra készült válaszával. Százszor, ezerszer végiggondolta, mit mond majd, sorra elhagyva belőle a sallangokat, lényegtelennek ítélt apróságokat. Remélte, a hosszú út elegendő időt adott számára, hogy tökéletesen, katonásan tudjon felelni.
– Négyszázkilencvenöt jószág élve megérkezett. Ebből huszonhat öreg, a többi szaporodóképes. A hím-nőstény arány kedvező.
Büszkén nézett királya szemébe. Az bólintott.
– Kérdezhettek.
Először egy idősebb tanácsnok szólalt meg. Szórakozottan vakargatta szürkébe hajló bundáján keresztül a hasát, miközben elgondolkodó hangon kérdezte:
– Milyen az állomány jelenlegi állapota?
– Kielégítő. – Kis gondolkodás után Trritokk még hozzátette: – Feltéve, hogy tudnak maguknak élelmet szerezni.
– Annyira kies a vidék?
– Arra most tél van. Az elhajtott emberizingek elhozták magukkal a felhalmozott élelmüket.
– Elhullási arány? – Ezt már egy másik tanácsnok kérdezte.
– Egyhatod, uram.
– Még mennyi várható?
Ez a kérdés megfogta Trritokkot. Már honnan a fenéből tudhatná ő azt?! A feladatot teljesítette; félezer elfizinget elhajtott a Fekete-havasokra, és kijelölte nekik az emberizingek volt lakhelyét. Azt, hogy mindezzel mit kezdenek a jószágok, már nem őrá tartozott. Most mégis válaszolnia kell, hiszen kérdezték.
– Erről csak saját véleményem van. Szerintem mind el fog pusztulni.
Kijelentésével nem várt izgalmat okozott a tanácstagok közt. Pusmogásukból csupán annyit vett ki, hogy néhányan egymást vádolják valamivel. Végül megint a szürkülő bundájú öreg fordult felé.
– Véleményedet mire alapozod, zrogdavar?
A címzetes megszólítás óvatosságra intette Trritokkot. Azt jelezte, hogy mostantól már nem szigorú kihallgatása folyik, hanem kikérik a szakmai véleményét is. Mostantól felelősséggel tartozott minden szaváért. Ha a tanácstagok az ő szavai nyomán rossz döntést hoznak, annak következményei őt is sújtják majd. 
De jó lett volna most katonának lenni! Azok csak harcolnak és teljesítik a parancsot!
– Az az elképzelésem, hogy az olyan izingek, mint ezek, akik eddig sosem ismerték a fagyos időt, és tüzet sem gyújtanak, nagyon megsínylik majd az elkövetkező két holdváltásnyi kemény telet. És mert magokat, zöldeket és férgeket esznek, azon a sziklás vidéken nem fognak találni maguknak ennivalót.
– Micsoda? – nyikorogta az öreg tanácsnok. – Miket esznek ezek?
– Férgeket, mint csigát, kéreg alól kivadászott pajort és hangyabábot; zöldeket, mint hajtásokat, rügyeket és terméseket… – magyarázta türelmesen Trritokk, ám a másik közbevágott:
– De én azt hallottam, hogy ezek farkasokkal élnek együtt, és azokkal vadásznak! Te nem azok közül hajtottál el egy nyájnyit?
– De igen. Ha ez is fontos; hat farkas érkezett meg velük a havasokba. A többi nem követte őket.
– Hiba! Hat farkas nem tud vadászni annyi elfizingnek! Négyszázkilencvenötnek, vagy mennyit mondtál!
Trritokk kínosan érezte magát. Bár tudta, hogy a tanácsnok tévedésben él, mégsem gondolta, hogy képes lenne elmagyarázni neki az igazságot. Azért megpróbálkozott vele.
– Az elfizingek csak olyanok, mint a hegyi zergék. Nem élnek hússal.
– Hazudsz! – süvöltötte az öreg. Láthatóan teljesen kijött a sodrából. Trritokk csak sejtette, hogy ennek oka inkább az ellenlábas tanácsnok, akivel már az előbb is összepusmogott a király mögött, mintsem az ő előbbi szavai. – És a tavi jószágok? Halat esznek! És a farkasok? Minek tartják őket, ha nem vadászatra?
Trritokk jobbnak látta, ha meghátrál.
– Igazad van, uram, ezek a jószágok együtt vadásznak a farkasokkal. Ám a farkasok nem hagyták el az erdőt, mivel a sziklák között nem tudnak vadászni. Az a hat is hamarosan elmegy, vagy elpusztul.
– Tehát továbbra is azt mondod, hogy a nyáj pusztulni fog?
– Igen. Amíg tereltem őket, tüzet egyszer sem gyújtottak, talán nem is tudnak. A halakat nem ették ott sem, ahol laktak, pedig sok kicsi tó van ott. A folyó, ami mellett most letelepítettem őket, be fog fagyni, és utána is sokáig jégtáblákat hoz majd a hegyekből. Arrafelé csak nyár végén van egy nagy halvonulás, az emberizingek ezeket halászták ott régen. Egyébként kecskéket tartottak és vadásztak. A folyóból sárga fémet mostak ki, ezzel kereskedtek a folyóvölgyi falvakkal, ahonnan a magvakat kapták érte cserébe és a fát, amivel építkeztek és tüzeltek télen. Az elfizingek nem tudnak vadászni, nem értenek a sárga fém kimosásához, és most már nincsenek folyóvölgyi emberizingek sem, akik fát vágtak és művelték az erdők helyét.
Kifulladva hallgatott el. Legrosszabb álmában sem gondolta volna, hogy ennyit kell majd beszélnie. Ráadásul úgy tűnik, nem túl jó hírek, amit mondani kénytelen. Egyre inkább sajnálta, hogy nem katona.
A tanácsnokok egymás közt pusmogva tárgyalták az elhangzottakat. Végül megint kérdéssel fordultak hozzá:
– Lehetséges, hogy még azelőtt elmennek onnan, hogy elpusztulnának?
– Lehet – válaszolta óvatosan.
– Miképpen?
Trritokk mélyet sóhajtott, majd megpróbálta tömören elmagyarázni a helyzetet. Bosszantotta, hogy a tanácsnokoknak ennyire ismeretlen a zrogdavar munkája.
– Szokás szerint hagytam ott egy pásztorszolgát, de annak a quetternek is el kell szállnia délre néhány naponként enni valamit. Az odaterelt jószágok soványak, és kevesen is vannak hozzá, hogy belőlük tartsa el magát. Van tehát lehetőségük elkószálni.
Ezt is megtárgyalták a főrendiek. Mivel több kérdés nem hangzott el, Korr’hoakk zárta le a kihallgatást:
– Nem terelünk több elfizinget a hegyekbe. Amíg béke van a Szőröskarúakkal, a Hosszúfülűeknek elég lesz, ha csak ott helyettesítik ezek a jószágok az erősebb fajokat, ahol meleg van. Ha újabb telepesekre lesz szükség a hátországból a háborús övezetbe, majd akkor tanácskozunk. Addigra kiderül, lehet-e elfizingekkel hegyi munkát végeztetni. Ha megmaradnak, elkezdhetjük a bányászjószágokat is lecserélni rájuk.
Trritokkhoz fordult.
– Új feladatot kapsz…