15.

– Üdvözöllek a Kinleyside Szanatóriumban!
– Szia, Wanda! Mennyit aludtam?
– Majdnem egy fél napot. Nem vagy éhes?
– Kicsit. Mi ez a hely? Olyan… dohos szag van.
– Ha a Bruce Egyetem nem építi meg a saját rehabilitációs központját bent a városban, akkor most ez egy jól menő öregek otthona lenne, nem pedig egy kísértetház. Így viszont nagyszerűen megfelel a számunkra.
– Bruce…? De akkor most Canberrában vagyunk?
– Majdnem. A déli csücskében. Véletlenül  ez az egyik olyan terület, amit a családunk visszakapott használatra. Persze az épületet nem, azt csak felügyeljük, de attól még van kulcsunk hozzá.
– Szép nagy családod van.
– Sajnos egyre fogyunk. Ide se fog ellátogatni egyikük sem.
– A szüleim eljöhetnek? Innen már akár el is mehetnénk haza.
– Épp azt kéne elkerülni,hogy bármilyen hozzánk vezető nyom legyen. Sokat áldoztam rá, hogy biztonságban tudhassalak.
– Például egy egész éjszakás kocsiutat. Köszönöm.
– Meg az állásomat a szemészklinikán. Szívesen.
– Tényleg, te oda már nehezen mehetnél vissza!
– Valószínűleg csak azért nem lőnének le helyben, hogy kiszedhessék belőlem, hová tüntettelek el téged. Remélem, nagyon gyorsan meggyógyulsz. Nincs sok  készpénzem, és a bankkártyámat se használhatom, amíg téged bújtatlak.
– De ha nem látott meg senki, akkor egy ideig még csak gyanúsított leszel, nem?
– Kit nézel ekkora madárnak? Így is szerencsénk van, hogy csak egyvalaki követett.
– Kicsoda?
– Már alig várja, hogy bejöhessen hozzád. 
Wanda hangján hallatszott a kaján vigyor. Joe-nak rögtön támadt egy sejtése, de nem akarta kimondani. Mégis, mire gondolna az ápolónő?
– Ugyan már, ki az?
– Mindjárt megtudod. Megyek, szólok neki, hogy ébren vagy.
– Nem kell szólni, már itt hallgatózom percek óta – robbant be az ajtó, és Siobhan hangja egyszerre. – Jól rám ijesztettetek az éjjel, Joe! Épp azt lestem a kocsimból, hogy be tudok-e slisszanni hozzád az épületbe, amikor látom, hogy Wanda tol ki a gurulós hordágyon, és lazán behajít a csomagtartóba. 
– Azta! És én fel sem ébredtem! – képedt el Joe, majd arra fordult, ahol Wandát sejtette: – Mit adtál te be nekem? Kloroformot?
– Csak azért nem hívtam a rendőrséget azonnal, mert mesélted, hogy milyen szemétládák voltak reggel – fojtatta Siobhan zavartalanul. – Inkább követtelek benneteket.
– Hány napja van neked jogsid? – kérdezett közbe Wanda.
– Lassan már egy hónapja. Miért?
– Még a földutakon is kitetted az irányjelzőt, a városból kifelé meg nem győztem eléggé lassan menni, nehogy elveszíts minket.
– Ó.
– Siobhan, mégis, minek követtél? És ha valami bandához vitt volna? - Joe nem értette, miért kell itt mindenkinek James Bondot játszania körülötte.
– Nem gondolkoztam ezen. Ha baj lett volna, azonnal hívom a zsarukat.
– Még jó, hogy nem tetted. Azért amikor bekopogtam a szélvédőn, nem úgy tűnt, hogy hívni tudnál bárkit is, haha!
– Hát, majd összecsináltam magam! Az előbb még eltűnsz a házban Joe-val, a következő pillanatban meg már ott kopogsz az üvegen. Nem is hallottam, amikor jöttél!
– Joe, légy szíves, ne beszéld ki a titkaimat, és én is hallgatok a tieidről – szólt félig tréfásan Wanda, ám a fiú ettől még érezte, hogy bokáig elpirul.
– Lakat van a számon.
– Nocsak – hökkent meg Siobhan –, nektek kis titkaitok vannak…?
– Nem kell féltékenykedned – kacagott fel Wanda – , túl fiatalka hozzám!
– Oké, de a megállapodásunk értelmében azért nem ártana tudnunk pár dolgot…
– Megállapodás? – kérdezett közbe most Joe. Már azon is csodálkozott, amikor Sioban a nevén szólította Wandát, de egyre inkább úgy tűnt, a két nő komolyan megismerkedett egymással, amíg ő álmában röpködött.
– Miután bekopogtam hozzá, ő meg összeszedte magát, megbeszéltük, hogy jobb lenne, ha maradna segíteni, és nem okozna külön problémát azzal, hogy esetleg a nyakunkra hoz valakit – foglalta össze röviden az ápolónő. – Ami a házszabályokat illeti, az annyi, hogy ne bukjatok le. A mobiltelefonokba ne tegyétek vissza az akksit, mert azonnal küldi a GPS jeleket. A kocsit hagyd a garázsban, amikor kimentek a házból, legyen a fejeteken kalap, vagy simléderes sisak, hogy légi felvétel, műholdas kép se buktathasson le benneteket. Nekem most vissza kell mennem a kocsival a városba, mert az lángoló fáklya az éjszakában, viszont nagyszerű félrevezető eszköz, ha ügyesen használjuk fel… sajnálom, szerettem ezt a jó kis öreg Buickot.
– Mikorra érsz vissza?
– Ma este már nem. Kell egy másik járgány, bevásárolok, intézem, hogy minden rendben legyen. Talán holnap délre, dél utánra itt leszek.
– De ha ez a ház a családod felügyeletére van bízva, szinte biztos, hogy itt is keresni fognak – aggodalmaskodott Joe.
– Ez jóval bonyolultabb. Hivatalosan semmi közöm a házhoz. Viszont indulnom kell, ha bármi van… bújjatok el.
Wanda betette maga után az ajtót. A következő percben Joe már hallotta felbőgni a Buick hangját, majd az is elhalt a kinti madárfüttyös, lombzúgásos csöndben.
– Azon gondolkozom, mi a francot csinálhatunk holnap délutánig – sóhajtott Siobhan, mint aki már most, két perc némaság után is halálosan unatkozik. – Játszhatunk csendkirályt, de az elég egyoldalú lesz.
– Van az az elkapós játék is, amikor hang után kell megfogni valakit.
– Haha, szívesen markolásznál utánam, mi? – vált incselkedővé Siobhan hangja. – Félek, orra esnél és szétgurulnának a szemeid! Inkább pókerezzünk! Majd elmondom, hogy milyen lapokat húztál.
– Nincs pénzem, a vetkőzős póker meg szintén elég egyoldalú lenne – vigyorgott Joe. – Egyre jobb. Lassan eljutunk a sakkozáshoz. Akkor már inkább unatkozom és rajzolgatok. Te meg kiszínezheted.
– Nincs is színes ceruzám.
– A grafit is jó, úgyse látom – hagyta rá nevetve Joe.
– De hülye vagy! Pont, mint régen – kacagott Siobhan, miközben végre átölelte őt a fél karjával. Pont, mint régen. Joe viszont a lány derekára tette a kezét, és hirtelen elkomolyodva kérdezte:
– Elárulod, miért akartál belógni hozzám tegnap este?
– El sem tudod képzelni, mi? – jött a még mindig incselkedő hangú válasz.
– Ennyire felzaklatott a reggeli nyomozós eset?
– Neeem… – hajolt közelebb Sioban.
– Akkor… hallottad a hírekben, hogy terrortámadásra gyanakszanak, és te is el akartál hozni onnan?
– Ugyan, dehogy, Joe – hajolt még közelebb a lány, hogy a fiú már az arcán érezte a forró leheletét. – Csak elegem van már a feléd hajigált csókokból!
És Joe a következő pillanatban megérezte, a szomszéd lánynak mennyire elege van már a távcuppanósokból.