E. A. Szandra: Kiscica és aranyhal

Verőfényes, napsütéses nyári napon egy izzadt férfi hiányos fogsorral vigyorgott, húsos ujjaival a fekete-fehér foltos kiscica felé nyúlt.

– Gyere, he! Cicc, te kis foltos. Aranyos vagy, kiscicám, hadd dögönyözzelek.

A kiscica háta ívbe feszült a negédes hívogatásra, orrát felhúzta az alkoholos bűztől, a szőre felfelé meredezett az undortól, mert egy ilyen ocsmány férfi próbálja magához csábítgatni. Hangosan fújni kezdett, de a férfi ettől csak még szélesebb vigyorra húzta a száját, és egy lépéssel közelebb araszolt hozzá.

Kiscica figyelemmel tartotta a szürkés-sárgás ujjakat, közben karmait a földbe vájta, ha kellene, egy csapással élénkpirosra színezze a férfi kezét. Azonban ahogy eljött ez a pillanat, inkább hátraugrott, és amilyen gyorsan csak bírt, elszaladt.

– Te rühes macska! Kerülj csak még egyszer a szemem elé… – szitkozódott utána a férfi, de Kiscicát végképp nem érdekelte, milyen szavakat vet utána.

Nem ő volt az első ilyen alak, akivel találkozott, de még sosem érzett ekkora rémületet. El akart menekülni az érzés elől is, csak futott, rohant, elhagyta az ismerős fákat és padokat, a festett utat, és csak akkor kezdett megnyugodni, amikor elhagyta az utolsó tömbházat is.

Ahányszor az erdő felé vitte az útja, mindig késztetést érzett rá, hogy beljebb haladjon, végül mégis visszafordult a már ismerős betonrengeteg és a szeméttel telített kukák felé, amikben mindig talált pár falatot. Ezúttal azonban nem akart visszatérni. Ahhoz az alakhoz meg biztosan nem!

Mielőtt újból meggondolhatta volna magát, kettőt szökkent, és ha már átlépte a képzeletbeli határvonalat, akár tovább is mehet.

Beleszagolt a levegőbe, és valami finomat érzett. De ettől nem a gyomra kordult meg, hanem valami ismeretlen üresség jelzett. Abba az irányba ment tovább, nagyon kíváncsi volt, mi vár rá.

Egy kis tavacskához ért, csillogó vizén át megpillanthatta a barnás-szürkés, simára csiszolt köveket. Az illat itt már annyira az orrába szállt, hogy mit sem törődve a víztől való viszolygással, legszívesebben beleugrott volna a tóba. Ekkor azonban felbukkant előtte egy aranyhal.

– Ne gyere ide, kiscica! – figyelmeztette a hal.

Kiscica úgy megijedt a váratlan szempártól, hogy máris hátra ugrott.

– Én… én csak… – dadogta, majd megérezte azt az isteni illatot. A hal volt az!

Kiscica megnyalta a szája szélét, majd visszalépdelt a parthoz.

– Csak szomjas vagyok – mondta végül, éppen szemben a hallal.

– Ne igyál bele – javasolta a hal, aztán elúszott egy kicsit, majd visszatért, körbe-körbe úszkált nyugodtan, gondtalanul.

Kiscica nem volt hozzászokva a jótevőkhöz, ezért ismét megállt. Ahogy ott lubickolt előtte az aranyhal, éledezni kezdett benne a békesség, és kezdte kitölteni az űrt, ami egészen eddig olyan természetes volt neki. Leült a partra, és csak bámulta a halacskát, gyönyörködött a narancsos-sárga pikkelyében, ahogy megcsillant rajta a nap, a kecses uszonyokban, amikkel olyan könnyedén csapkodott, mégis szépen siklott a vízben.

– Tudod… – szólalt meg újra a hal –, ez egy varázstó. Amíg nem érinti más élőlény, az erejével megadhatok neked bármit.

– Bármit? – húzta fel a kiscica a szemöldökét, füleit hegyesen tartotta, farkával izgatottan csapkodott.

– Igen. De csak háromszor. Jól fontold meg, mit kívánsz. És tudnod kell azt is, hogy nem biztos, hogy jobb lesz utána.

– Miért? – faggatta tovább Kiscica a halat, mert tetszett neki, amikor a hal kibukott a vízből, fekete szemével csak őt nézte, és kedvesen beszélt hozzá. 

– Mit miért? – értetlenkedett ezúttal az aranyhal.

Kiscica egyre biztosabban érezte azt a valamit, ami nem is a tóhoz, hanem a halhoz húzta. Mert bár megfogalmazni nem tudta volna, miért, abban biztos volt, hogy a hal megérti őt. Talán jobban, mint ő saját magát.

– Miért nem érintheti más a tó vizét? – Kiscica a víz felszíne felett meglegyintette a mancsát, karmait is előhúzta, de nagyon vigyázott, nehogy hozzáérjen.

Az aranyhal alig láthatóan hátrébb evickélt, de nem merült a víz alá, és még mindig nem menekült el a kiscicától.

– Ez az én átkom – mondta végül. – Teljesíteni az idetévedők kívánságát, de az enyém sosem teljesülhet.

Kiscica nem kérdezett rá, mit szeretne a halacska. Elég volt ránézni, egyedül rá, egy ekkora tóban, amit más élőlény nem érinthet.

Az aranyhal ezután már nem szólalt meg, csak türelmesen várta, hogy megszülessen az elhatározás a cicában. Nyugodtan úszkált fel-alá.

– Azt szeretném… – kezdett bele Kiscica –, ha biztonságban élhetnék!

*

Kiscica megébredt a valóságosnak hitt álmából. Túl sokáig aludt, úgy érezte. Lassan kinyújtotta lábait, mind a négyet, még a karmait is kieresztette. De azok beleakadtak a cicaágy szélébe. Igaz, erről mostanság meg szokott feledkezni. Míg ő egyre nagyobb, és egyre több mindenre képes, az ágyikója megy össze, a világa pedig egyre kisebb lesz. Mindaz, ami eddig a biztonságot jelentette, egyre nyomasztóbbá válik.

Párszor még belekapott az ágy szélébe, mert az egész testén átcikázó borsódzás mindig jó érzéssel töltötte el.

– Cica, hagyd abba! – szólt rá erélyesen egy fekete hajú, gyönyörű nő.

Olyan szépen omlott a haja a vállára, olyan szépen csillogott a sötét szeme, és olyan finom sütis illata volt. Ismerte, tudta, hogy ő jó hozzá, de most valahogy nem érezte azt a békét, amit kellett volna. És rossz érzés fogta el attól, ahogy a nő rászólt.

Inkább hátat fordított neki, és kinézett az ablakon. Hívogatóan bólogattak a fák ágai, integettek a harsányzöld levelek. Mancsát az ablakra tapasztotta. Az álmában az erdőben futott. Nem szerette ezt a hideg, kemény burkot, hiányzott neki a puha fű érintése.

Hogyan hiányozhat valami, amit még sosem tapasztalt?

A párkányon összegömbölyödve figyelte a kint szaladgáló lényeket, gépeket. Ő miért nem lehet szabad? Csak egy napra!

Behunyta a szemét, hogy felidézze az álmát, közben élvezte a napsütést. Finom meleg volt, de nem az igazi. És pihenni sem sikerült, mert a zörgés és a csörgés folyton megzavarta a nyugalmát. Fél szemével felfigyelt a gazdája pörgésére, ahogyan készülődik, cicomázza magát, erős-fűszeres lét permetez magára, amitől rögtön tüsszentenie kellett. Nagyon nem tetszett neki, ahogyan az sem, hogy ő ennyire egyedül maradt. A szobák egyre szűkebbnek tűntek, a színek elhalványodtak, az illatok összekeveredtek és eggyé váltak a portalanító-kendővel. Kiscica nem szerette a bútorokból áradó keserű-citrom kipárolgását.

Kis idő múlva, főleg unalmában megindult a konyha felé. A terülj-terülj asztalkán annyi ínycsiklandozó finomság sokasodott, hogy gondolkozás nélkül ugrott fel megszemlélni mindet. Tudta, hogy nem nyúlhat ahhoz, ami idefönt van, mégsem bírta elvonni a töltött csirkéről, a fasírtgolyókról, a szalonnazsírtól csillogó krumpliról a tekintetét.

– Sicc onnan! – kiáltott rá a nő olyan hévvel, hogy Kiscica ijedten ráugrott a tálakra, azok hatalmas zörejjel értek földet. Átszaladt a szétszóródott ételeken, cuppanós és tocsogós nyomokat hagyott maga után.

– Mit csináltál, te kis dög? – sivította a gazdasszony.

Kiscica a kanapé alatt talált magának búvóhelyet, orrát csiklandozta a por, szőrére is ráragadt a kosz, de nem mert kikukkantani, amíg a gazdája fel nem veszi újra a kedves arcát. Vajon ezúttal meddig fog tartani?

Hosszú óráknak tűnt, mire meglátta a kopogós cipő magas sarkát, de feltűnt mellette valami más is. Egy seprű nyele. Kiscica nem értette, miért van még nála, hiszen a pihe-puha szőnyegen nem szokott söprögetni a nő, és ahogy őt szólítgatta, az sem az a kellemes hangzású.

– Gyere már ki onnan! – fújtatott a nő, a seprű nyelét pedig bekotorta a cica mellé.

Kiscica próbált eloldalazni a nyéltől, de az mindig megtalálta a farát. És fájt!

A könnyek szúrták a szemét, amikor megszólalt a csengő.

Erre megfeszült a nő egész teste, és bár otthagyta őt is, a seprűt is, Kiscica biztos volt benne, hogy még nem ért véget a megpróbáltatás.

Óvatosan, puha léptekkel kisomfordált az előtérbe, és amikor a bejárati ajtón belépett egy fekete-fehér ruhába öltözött, erős-fűszeres illatot párolgó férfi azzal a piros-tüskés virággal, amit a nő annyira szeretett, ő gyorsan kiszaladt mellette.

Még mindig fájt a hátsója, de nem bírt megállni. Nem akart többé abban a szűkös lakásban élni!

Az utcára kiérve megérezte az álmából ismerős, különösen finom illatot, és már hezitálás nélkül arra rohant. Az erdő láthatatlan határvonalánál már biztosan tudta, hogy ezúttal is megtalálja a varázstavat.

Valóban közeledett felé, már látta a különösen tiszta víz csillogását, és el is kiáltotta magát!

– Halacska! Kérlek, aranyhal! Gyere hozzám!

Mire a parthoz ért, az aranyhal békésen, nyugodtan úszkált előtte körbe-körbe.

– Ne félj, kiscica, itt nem eshet bántódásod, amíg nem érsz hozzá a tó vizéhez! – nyugtatgatta az aranyhal, mire Kiscicából feltört a zokogás.

– Én nem ezt akartam! Nem így! Bárcsak szabad lehetnék!

– Figyelj rám, Kiscica! – Az aranyhal felbukkant a vízből, és újra a kiscicára figyelt. Csak rá, semmi másra.

Erre Kiscica úgy érezte, végre képes újra levegőt venni. Éhezett-szomjazott arra az illatra, amit a halacska árasztott magából, közben már az is teljesen biztossá vált benne, hogy képtelen lenne bántani.

– Ha kívánsz, nem biztos, hogy jobb lesz neked! – mondta a halacska.

Kiscica a tiszta kék égre emelte a tekintetét, könnyei felszáradtak. Az aranyhal valóban jót akar neki. Úgy tűnik, ő az egyetlen.

Mégis meg kell próbálnia, hátha…

– Azt szeretném, hogy szabadon élhessek!

*

Bár a nyár derekán mindig a tomboló hőség az úr, ez a mostani vihar reszketésre bírta Kiscica egész testét. A doboz mélyére húzta be magát, de az esőcseppek egyre szaporábban csaptak rá, akár a jégcsapok. Nem jó, sehogy se jó!

Kiscica könnyei úgy folytak, akár az eső a szomszédos csatornából, hiába zárta össze szorosan a szemét.

A váratlan viharok amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan szoktak elmúlni, de ez valamiért nem akarta abbahagyni. Pedig ha elállna végre, akkor talán…

Talán ez egy másik városrész, talán barátokat szerezhet, talán találkozik olyan kedves emberekkel, akik szívesen etetgetik, de nem akarják megsimogatni. Olyanokkal szeretne találkozni, akik kivárják, hogy ő közeledjen feléjük. Talán ez lesz az a hely.

Csak múlna már el a vihar, csak bújhatna már ki az ázott dobozból, csak nézhetne már körül!

Villámlott és dörgött egyszerre. Kiscica halk nyávogásba kezdett. A dörgés megismétlődött, hangosabban csattant a hófehér villám. Kiscica is hangosabban panaszolta a félelmét. Lassan-lassan újra belémart a vágy, hogy visszaszaladjon a halhoz. Egyetlen remény tartotta vissza, hogy még senki nem üvöltött rá a hangos nyávogás miatt.

A hideg, a fájdalom, a rettegés kiszívta a maradék erejét, és mire a vihar végre elvonult, Kiscica rút álomba merült. Álmodott a fogatlan vigyorról, a sárga ujjak hálójáról, az ínycsiklandó ételek aszteroida-erejű becsapódásairól, a seprűnyelek ütéseiről.

Mire ismét kinyitotta a szemét, új nap virradt a városra. Kiscica kidugta az üdénél is frissebb levegőre az orrát, óvatosan kilépett a betonszürke tócsába, és csak azután nézett körbe. Ismerős volt a környék, a padok, a kukák, a toronymagas épületek. A napsugarak azonban olyan finoman cirógatták-melegítették, ahogy még soha.

Kiengedtek az izmai, ő pedig minden porcikáját megmozgatta a párnás kis lábujjaitól a homorított hátán át a füle hegyéig. Óriásira nyitotta a száját, hogy kiférjen az a hosszú-hosszú ásítás, amivel kiszakad a tegnap fogságából.

Lehet, tényleg csak álom volt az egész?

Beleszagolt a levegőbe, mire megérezte az aranyhal csábító illatát. Hiányzott neki! Látni akarta, ott ülni mellette és csak nézni. Hallani akarta a hangját. És kívánni még egy utolsót.

Mégis inkább felpattant az egyik padra, mert azon már felszáradt a víz, és ott keresett kényelmes fekvőhelyet. Nem mehet vissza, mert az utolsó kívánságával túl sokat kérne. És lehet, nem lesz jobb.

Épphogy lehunyta a szemét, máris megérezte az undorító alkoholos illatot. Az utolsó pillanatban sikerült kiugrania a sárgás-szürkés ujjak közül.

– Aranyos kiscica, há’ gyere mán’ ide! – hívta vissza vigyorogva a hiányos fogú férfi.

Kiscica azon nyomban elszaladt, az erdővel átellenben, be a paneltömbök sűrűjébe. Addig rohant, míg maga mögött tudhatta az ijedelmét. Ám ekkor egy újabb ismerős hang csendült fel a közelből.

– Cicuskám, végre megtaláltalak! Gyere haza hozzám!

Kiscicát elárasztotta a félsz, menekülni akart, hátra hagyni mindent.

Már nem is figyelte, merre fut.

Belerohant egy pórázas kutyába. Ugatás helyett az majdnem leharapta a fejét. Ha nem lett volna kikötve, nem lett volna esélye ellene.

Tovább futott, ki az útra. Egy autó élesen nyikorgó hangjára megdermedtek a tagjai. Már csak annyira volt képes, hogy a földre hasaljon. A kocsi orra éppen nem érte el.

Kiscica nem foglalkozott többé semmi mással, csak a vágyával. Ezek után az utolsó kívánsága csak jobbá teheti az életét. Ha itt marad, abba bele fog halni!

– Mi történt, kiscica? – érkezett az aranyhal aggódó kérdése már messziről. – Hogyan segíthetnék?

Kiscica nem lepődött meg, hogy a hal már várta. Az a fura érzés, ami hozzá húzta, megsúgta neki, hogy a hal is érzi a különös köteléket.

– Veled akarok lenni! – kiáltotta Kiscica.

– Velem? – Az aranyhal egy pillanatra evickélni is elfelejtett. – Biztosan ezt akarod? Nem biztos, hogy jobb lesz…

– Melletted lenni mindennél jobb. Az egyetlen, ami megnyugtat, ahol biztonságban és szabadon élhetek, az itt van, veled.

– Én is szeretem, amikor itt vagy, olyankor nem érzem magam magányosnak. Tudom, hogy sosem bántanál, ezért szívesen úszok a közeledben. Jó érzés veled lenni!

Kiscica annyira közel merészkedett a parthoz, amennyire csak lehetett. Az aranyhal annyira úszott közel a parthoz, amennyire csak lehetett.

– Azt szeretném… – vágott bele utoljára Kiscica, miközben a tekintete összeakadt Aranyhal tekintetével –, hogy veled élhessek!

*

Verőfényes, napsütéses nyári napon egy hal úszott egy kicsiny tóban az erdő közepén. Fekete-fehér foltos pikkelyein megcsillantak a napsugarak. Mélyre úszott a barnás-szürkés, simára csiszolt kövek felé, aztán vissza a felszínre. Néha felpillantott, és figyelte, hogyan közelednek az erdő állatai az otthonához, és milyen élvezettel lefetyelik az éltető vizet. Békességben és boldogságban teltek a napjai, biztonságban érezte magát, és mindennap azt tehette, amit szeretett. Élvezte a természet csodáit, a félelem pedig lassan ismeretlen fogalommá vált előtte.

Éppen ezért nem vette észre, hogy a tavacska, mivel már nem viselte varázslatos képességét, egyre kisebbé válik, a víz lassacskán elfogy belőle.