*

A parknál Derek aggodalmasan pillantott az órájára.
– Mindössze hat percünk marad. Oda fogunk érni?
– Derek-szan, ne ironizálj! Ez igenis komoly dolog.
– Nem viccelek – fogta meg a nyomozó a lány kezét. – Nagyon tetszik ez a pontosság-mániátok.
– Csak?
– Csak mi?
– Ilyenkor szokott jönni...
Derek felnevetett.
– Nincs „csak”. Tetszik, és pont. Talán majd egyszer én is eljutok erre a szintre.
– Próbálkozol?
– Igen, de a határidőkkel még bajban vagyok.
– Miért?
– Mert lusta vagyok, mint az iszap, és a nemszeretem dolgokat szívesen halogatom – vont vállat a férfi.
– Na, végre, a te rossz tulajdonságod is kiderült – mosolygott Emiko.
– Ugyan, nem is ez az első. Már mondtam, hogy milyen rendetlen vagyok.
– Tényleg, és hazudós is. Ellenőriztem a szobádat, de sehol sem találtam elszórt szennyest.
– Benéztél a szekrény mögé is?
– Látod, az kimaradt.
– Az igazság az, hogy tényleg túloztam egy kicsit. Szeretem a rendet, és nagyon becsülöm a pontosságot, de nekem még van hová fejlődnöm.
Megálltak a leterített pléd mellett, és a férfi hitetlenül rázta a fejét.
– Tudom, hogy nem kellene meglepődnöm, de SF-ben ilyesmi teljesen elképzelhetetlen lenne.
– Ez azért különösen vicces, mert ti vagytok annyira oda a magántulajdon védelméért.
– Szerintem ez valahol összefügg – telepedett le Derek a takaróra, és várakozóan nézett a lányra. – És most mi fog történni?
Emiko mosolyogva mellé huppant.
– Csak várd ki! – Az órájára pillantott. – Fél perc... húsz másodperc... tíz... és most!
A nyomozó szóra nyitotta a száját, aztán szép lassan becsukta.
Körülöttük a virágba borult cseresznyefák ágaira akasztott papírlámpások mécseseit a köztük sétáló emberek egymás után gyújtották meg, és a park pár percen belül tündérkertté változott.
Még Emikót is elvarázsolta a látvány, de amikor Derekre pillantott, elgyengült a nyomozó szemében tükröződő áhítattól. Kedve lett volna megcsókolni a férfit, de nem akarta megzavarni az amerikai első találkozását a cseresznyevirágzással.
Sokáig hallgattak, és csak nézték a rózsaszín szirmokon átderengő fényeket, az éjszakai égbolt csillagait, élvezték a mindent betöltő virágillatot, egymás közelségét.
A lányt eltöltötte a nyugalom és a biztonság. Lassan elhalkultak fejében a zavaró gondolatok, lelkében elcsendesült az aggodalom, a veszteség fájdalma. 
Nem tudta volna megmondani mennyi idő telt el, de egyszer csak arra figyelt fel, hogy fázik. Megborzongott a hűvös levegőtől, és összehúzta magán a kabátot.
A következő pillanatban Derek meleg kezét érezte a sajátján.
– Reszketsz – szólt halkan a nyomozó. – Mehetünk, ha gondolod.
– Szívesen maradnék még egy kicsit – állt fel Emiko. – Mit szólnál egy sétához?
A nyomozó bólintott, de közelebb lépett a lányhoz, és szorosan átölelte.
– Tudom, hogy illetlenül viselkedek – suttogta Emiko hajába –, de nem akarom, hogy megfázz.
– Csakis azért – kuncogott a lány. A férfi testének melege elmulasztotta a reszketését, és már nem vágyott másra, mint feloldódni ebben a varázslatos pillanatban, és még nagyon sokáig élvezni a csodás, lebegő érzést, ami eltöltötte.
– A kabátomat nem adom oda, de van itt számodra valami más – mosolygott a nyomozó, és a zsebéből előhúzott egy fehér kendőt. Emiko örömmel kapott utána.
– Nálad volt? Már azt hittem, hogy elveszett.
– Bevallom, nem szándékoztam visszaadni – vágott bűntudatos arcot az amerikai, és gyengéden a lány nyakára kötötte a könnyű selymet.
– De miért nem?
– Mert akartam rólad valami emléket.
– Amikor elutazol, ígérem, neked adom.
– Csak az a baj, hogy most már nem elégszem meg ennyivel.
– Hogy érted?
A férfi előrelépett párat, és amikor visszafordult, már a kezében tartotta a telefonját.
– Csinálok rólad vagy ezer képet.
– Ne, utálom, ha fényképeznek! – nevetett a lány, és szaladni kezdett.
– Most már a hátadról is lesznek fotóim – kiabálta utána a nyomozó, miközben Emiko már hallotta is a vaku jellegzetes hangját.
Kergetőzni kezdtek, mint a gyerekek, és közben annyira nevettek mind a ketten, hogy kifulladtan meg kellett állniuk a parkon átfutó kis patak mellett.
Derek csibészes mosollyal körbenézett, hogy ki látja őket, aztán gyorsan átölelte a lányt, és megcsókolta. Emiko már éppen kezdte élvezni a férfi közelségét, amikor ismét meghallotta a vaku csattanását.
Felháborodottan taszította mellbe a nyomozót.
– Derek-szan, nem mondod komolyan, hogy ezt is lefényképezted!
– Pedig de – nevetett a férfi. – Átküldjem?
– Nem, dehogy! Add azt ide, kitörlöm!
– Vedd el, ha tudod! – fordult sarkon Derek, és futásnak eredt.
A lány a takarónál érte utol.
– Gonosz vagy, tudod? – biggyesztette le az ajkát duzzogón.
– Nyugodj meg, egy képet sem lőttem rólad – nézett fel rá mosolyogva a férfi, miközben összehajtotta a plédet. – Csak a fákról meg a patakról. Tessék – átnyújtotta a telefonját, de Emiko megrázta a fejét.
– Hiszek neked. Majd küldd át a jobbakat face-en!
Derek csúfondárosan felhúzta a szemöldökét.
– Megengeded, hogy bejelöljelek?
– Igen, de csak a képek miatt.
A nyomozó kézen fogta, és elindultak az utcán parkoló Honda felé. A park bejáratánál megtorpant, visszafordult.
– Ez az emléket biztosan magammal viszem – mondta halkan.
A lány némán bólintott, és megszorította a férfi kezét. Derek lenézett rá, majd elmosolyodott.
– Köszönöm, hogy megmutattad.
– Bármikor – vont vállat Emiko.
– Tényleg? Azt hittem, ez évente csak egyszer van.
– Akkor majd jövőre – nevetett a lány. – Persze, csak ha visszajössz.
– Megígérem – bólintott komolyan a nyomozó, és kinyitotta neki a kocsiajtót. – Most viszont hazaviszlek, mielőtt megfagysz.
Emiko lakásáig csupa semmiségekről beszélgettek, a parkban látott fényekről, a boldog emberekről, akiket láttak. A lány élvezte a meghitt perceket, a férfi közelségét, az éjszakai utcák fényeit.
A lány lakása előtt Derek leparkolt, és Emikóhoz fordult.
– Holnap hányra menjek érted?
– Miért is?
– Tudod, a rizottó.
– Ó, tényleg – kapott a fejéhez a lány. – Mit szólnál a hathoz?
– Nekem jó, ha addig végzel.
– Majd igyekszem.
A nyomozó nézte egy pillanatig, aztán hozzá hajolt, és finoman megcsókolta. Emiko legszívesebben hozzábújt volna, de uralkodott magán.
– Jó éjt, nyomozó! – húzta hátra a fejét, és a kilincs után nyúlt. – Holnap találkozunk.
Hátra sem nézve beszaladt az épületbe, és csak a második szinten torpant meg kifulladtan. Táncolni, ujjongani lett volna kedve, a lelke szárnyalt. Holnap Derek érte megy, és főzni fog a kedvéért! Ez hihetetlen!