39.

A katonák először persze a hirtelen megjelenő mentőautóra nyitottak tüzet, telepumpálva ólommal a végleg kiszolgált jószágot. Sajnos azonban igen hamar ráébredtek, hogy a kaszni üres, és a nyitott ajtók elárulták, hogy illetéktelen behatolás történt. Azon nyomban felharsant a riadójel, éles sípszók telítették a folyosókat Joe-ék mögött.
Ők rohantak befelé. Wanda kezében már ott volt a bőrtok, Joe a hányingerével küzdve próbálta tartani az iramot túlméretezett szerelőoveralljában, és a gyomrában a hirtelen befalt szendvicseket. Előtte anyja meztelen talpa csattogott a márványon, miközben a két kezével fogta a még mindig nedves hálóruháját, nehogy rálépjen. Siobhan volt a legfürgébb, mintha csak nem először járna itt, magabiztosan rohant a folyosókon át, míg elértek egy kétszárnyú üvegajtóhoz, ahol egy emberként torpantak meg. Útközben maguk mögött hagytak pár megdöbbent arcú figurát, ám azok közül senkinek sem volt érkezése eléjük toppanni, csupán néhány utánuk küldött kiáltás jelezte, hogy immár teljesen érzékelhetőkké váltak.
Az üvegajtón túl egy teremre láttak, amiben széksorok U alakban fogtak közre egy nagy tárgyalóasztalt és egy emelvényt. Az asztalnál alig néhány öltönyös úriember, és kosztümös nő üldögélt, ám a fura csoport érkezésére mind elképedt arccal fordultak feléjük, sokan fel is pattantak a székükről. Siobhan tett egy próbát az üvegajtóval, és az minden gond nélkül kinyílt.
– Nagyon szép napot kívánunk, mindnyájuknak – lépett be elsőként Lisa, akit a fia is, a tanítványa is, de még a kimerült Wanda is előre engedett. Természetesen azonnal kiszúrta magának a sötét göndör hajú, világító kék szemű Howard Grant-et. – A miniszterelnök úrhoz érkeztünk, egy halasztást nem tűrő ügyben. Kérem, nézze el nekünk, hogy nem tudtunk az alkalomhoz illően kiöltözni…
– Mégis mit képzelnek? – vágott közbe az egyik idősebb nő, akit láthatóan teljesen megbotránkoztatott a belépőjük. – Itt komoly munka folyik…
– Kérem, Johanna! – intette le Grant miniszterelnök úr a nőt mosolyogva. – Bizonyára fontos lehet, amit mondani akarnak, és igazán kaphatnak mondjuk… két percet. Ennyi minden képviselőnek jár, ugye, házelnök úr? – fordult szintén mosolyogva a tárgyalóasztal túloldalán üldögélő idős, borotvált képű emberhez.
– Persze, persze, halljuk, mit akarnak! Megadom a szót miss…
– Wanda Corcoran! – lépett előre az országos körözés alatt álló éjszakás nővér, és azonmód a miniszterelnök kezébe nyomta a bőrtokot. – Szeretném benyújtani ezt az okiratot, ami bizonyítja, hogy a Waiki erdőség a családomat illeti, így a Dobkins cég jogtalanul folytat rajta irtásokat, és hajt végre fegyveres erőszakot az ottani őslakosokon. Továbbá szeretnék rávilágítani, hogy a cég milyen illegális tevékenységeket folytat… és hogy nem mi vagyunk a terroristák, hanem ránk akarják kenni a merényleteiket…
Ekkor robbant be az üvegajtón négy öltönyös, napszemüveges ügynök, akik közül az élen haladó szikár alak a kezében pisztollyal érkezett.
– Vigyázzanak, veszélyesek! – kiáltotta, és már lőtt is.