*

Derek egy helyi szentélyben járt. Idegennek érezte magát, turistának, akit udvariasan fogadnak ugyan, de a szemekben ott ül a barbároknak kijáró borzadás. Meggyújtott egy füstölőt, és elmélázva figyelte a felfelé kígyózó füstöt. Aztán a csendbe hirtelen belehasított a tűzjelző visítása. Felriadt. Első, ösztönös mozdulatával a párna alá csúsztatott fegyverért nyúlt, és eltelt pár másodperc, mire felfogta, hogy a hang, ami felébresztette, nem maradt abba. Sóhajtva nyúlt a rezgő, fülsértően vinnyogó telefon után.
– Shaliman – szólt bele a készülékbe.
A vonal túlsó végéről hallott egy kapkodó légvételt, aztán egy kedves, megnyugtató nő hangot.
– Shaliman nyomozó, sürgős ügyben szeretnénk, ha befáradna a rendőrőrsre.
Derek álmos agyában csak némi késéssel állt össze, hogy a hívó erős japán akcentussal ugyan, de angolul beszél. 
– Mi történt? – Csodálkozva hallotta saját rekedt, halk hangját. Megköszörülte a torkát, és megismételte a kérdést: – Mi történt, hogy ilyenkor kell bemennem? – Az éjjeliszekrényen álló digitális órára pillantott. Fél négy. Remek.
– Egy haláleset. Vélhetően érintett egy amerikai állampolgár is az ügyben. 
– Gyilkosság?
– Még nem tudjuk. Mikorra ér be? Vagy küldjek önért egy kocsit?
– Nem szükséges. Húsz perc múlva ott vagyok. Vagyis – az ablakon túli sötétségbe pillantott, és helyesbített –, legyen inkább harminc.
Villámgyorsan lezuhanyozott, aztán letörölte a párát a tükörről. Kicsit le kellett hajolnia, hogy lássa magát; a vendégházban nem kimondottan százkilencven centis vendégekre tervezték a berendezést. Kialvatlan, borostás arc, szürke, karikás szemek, kócos szőke haj… Hiába, harmincon túl minden nap ajándék. Megkísértette a borotválkozás gondolata, de egy legyintéssel lemondott róla: a halottat úgysem fogja zavarni.
Miközben a cipőjét kötötte azon gondolkodott, hogy ez a váratlan ügy mennyivel fogja meghosszabbítani a tanulmányútját. Eredetileg rögtön a cseresznyevirágzás után akart hazautazni, de ez a haláleset…
Felvette a könnyű, tavaszi szövetkabátját, és a kulcsért nyúlt. Mozdulat közben pillantása a csuklójára téved. Az óra. Kilépett a cipőből, gyorsan felcsatolta a régimódi pilótaórát, ami nagy volt, nehéz, és teljesen analóg.
– Remélem, ma végre szerencsét hozol! – morogta. A számlapra nézve rájött, hogy késésben van. Gyorsan felcsatolta a fegyverövét is, bár elég kevés esélyt látott rá, hogy használnia kelljen.
Ha már így esett, akkor inkább a bakancsot vette fel a vékony bőrcipő helyett, és kisietett a lakásból.
A bérelt Honda szerencsére gond nélkül indult, simán, halkan, szinte észrevétlenül. Az elmúlt hetekben már hozzászokott, de nagyon hiányzott neki az otthoni szolgálati Dodge-a, különösen a fedélzeti komputer.
Sóhajtva bepattintotta telefonját a műszerfali tartóba. Hiába a csúcstechnika, ha a kocsi ronda, mint a bűn, a navigáció meg csak japánul beszél.
Bár senki nem járt az éjszakai utcákon, Derek azért gondosan betartotta a 40 km/órás sebességhatárt. Nem kell erősíteni az amcsi rendőrökkel kapcsolatos sztereotípiákat, nem igaz?
Amikor lehúzta a belépőkártyáját a parkoló automata kapujának terminálján, az jutott eszébe, hogy az elmúlt egy hónapban még egyszer sem lépett be nyolc előtt az épületbe. Most meg még hajnali négy van. Vajon mi történhetett?