21.

– És mi legyen a kölykök neve?
– Miből gondolod, hogy több is lesz?
– Általában nem egy szokott lenni.
– Emlékszel, mennyit koplaltunk akkoriban? Csoda, hogy egyáltalán megfogant!
Olmud nevetve mutatott az előttük bandukoló Karahra:
– Ha egyetlen kölyök ekkora hasat csinál neki, nem is Marduh volt az apja, hanem egy szürke medve!
Mejime is elmosolyodott.
– Szeretném, ha lenne közte egy Szilermin, azaz csillagfény. Tudod, amelyiknek fehér folt van a homlokán.
– Talán lesz köztük olyan – révedt el egy pillanatra Olmud. – Ha jól emlékszem, Karah apjának az anyja csillaghomlokú volt. Marduh anyjának két korábbi fialásában is előfordult ilyen.
– Tudom, ismertem mindkettőt. 
Hallgattak egy ideig. 
A fák között sétáltak, hogy kipihenjék az egésznapos út, és a délutáni edzés fáradalmait.
Mióta ráakadtak Mejiméékre, és visszatértek velük a törzshöz, Olmud napi rendszerességgel tartott foglalkozásokat a többi íjásznak, abban reménykedve, hátha sikerül valamit átadnia nekik elképesztő és megmagyarázhatatlan tudásából. Bármennyire faramuci volt is a helyzet, napról napra bizony egyre több veterán íjász szarvastestvér kereste fel őt, hátha elleshet tőle valamit. Ha nem is a pontosságban, de az egyéb ravasz technikák elsajátításában történtek előrelépések. Sokan tudtak már egyszerre két vesszőt kilőni, futás, gurulás közben több lövést is leadni. Az egyik legtehetségesebb tanítványa éppen Hessgeron volt, aki, amikor csak ideje engedte, apjától megörökölt íjával próbálta utánacsinálni a kunsztokat. Persze neki jóval kevesebb ideje volt erre, mint szerette volna, hiszen a törzs minden gondján-baján túl még a vívás fortélyaira is ő oktatta mindazokat az embereket és elfeket, akiknek csak ez a fegyver jutott. Ő még apjától tanulta az alapvető fogásokat, mivel az öreg fontosnak tartotta, hogy fia tisztában legyen legközelebbi szomszédaik harci stílusával. Hessgeron most rohamléptekkel igyekezett tovább adni gyerekként szerzett tudását.
Minthogy ez neki is rengeteg idejébe tellett, úgy döntött, nem szervez külön csapatot az emberek üldözéséhez, csupán néhány nyomkeresőt küldött ki minden reggel a törzs elé, aztán az összes elffel utánuk eredtek. Így nemcsak egy csomó szarvas szabadult fel – akikre égető szükségük volt a lassan lábadozó sebesültek és a rengeteg csomag szállításához –, de folyamatosan foglalkozhatott azokkal, akik eddig még soha sem vettek kardot a kezükbe. 
Nem csak Mejiméék voltak ilyen elfek! A legtöbb szarvastestvér idáig úgy tekintett a nehéz bronzkardokra, mint valami pókpásztoroknak való haszontalanságra. Mint kiderült, azért is volt belőle annyi a városban, mert a pókpásztoroknak tartogatták, csereeszközként. Most azonban, hogy alig töredéküknek maradt íja, s az új fegyvereknek még csak a fája száradt a szarvasok hátán, egészen másképp álltak a kardhoz. Hiszen majd mind megcsodálhatták, micsoda félelmetes sebeket is ejtettek velük az emberek a sziklakemény bőrű trollokon, amiken a csigaház hegyű nyílvesszők úgy vástak el, mintha tényleg valódi kőre lövöldözték volna őket! 
Mejime tehát szorgalmasan járt Hessgeronhoz a többiekkel, hogy eltanulja, miként is kell bánni azokkal a nehézkes bronzfegyverekkel. S hiába szaggatta minden reggel izomláz a karjait, a derekát, még a foglalkozásokon túl is gyakran nekiveselkedett, hogy még tovább tökéletesítse a mozdulatait. Társa is akadt ebben: Zova. Az idősebb elf nő hasonló buzgalommal hajszolta magát bosszúja beteljesítéséért. Gyakran ki is fakasztották egymás vérét nekihevült vagdalkozásaik közben.
Mejimét nem ez zavarta, hanem az, hogy Viepa tüntetően kimaradt mindebből. Kereken elutasította, hogy kardot fogjon a kezébe, és csak annyira volt hajlandó, hogy a legfiatalabbakkal együtt Madárkirálytól tanuljon némi botvívást. Ahogy mondta, ezt még élvezte is, hiszen olyan volt, mint egy tánc.
Mejime jól tudta, Viepa azt szeretné, ha rendbe jönnének a dolgaik Olmuddal. Barátnője hosszan elbeszélgetett a fiúval, és amit lehetett elmondott a maguk történetéből is. Azóta Olmud egészen másképp áll hozzá. Úgy tűnt, tisztában van vele, hogy hibáinak következményeivel számolnia kell, de egy pillanatig sem tett le róla, hogy valamilyen úton mégis rendbe hozza a kapcsolatukat.
Igazság szerint Mejimének sem lett volna ellenére, ha ismét kialakul köztük az a régi harmónia. De hiába várta. Túl idegen, túl más volt neki ez a fiú, mint akit megismert egykor. És bármennyire is igyekezett, ezt a másik Olmudot csak csodálni és értetlenül bámulni tudta, szeretni nem. 
– Néha megértem Zovát – törte meg végül a hosszúra nyúlt csendet. – Jó lenne egyszer-egyszer farkassá változni. Látod, őket, amióta összejöttek, nem választja el semmi. Ha felbukkanna a régi falka, semmi más nem történne, csak Marduh megküzdene Karah régi párjával, s ez mindent eldöntene.
– Neked még előző párod sincs, mégis folyamatosan küzdök – felelt egy kényszeredett mosollyal Olmud. – És úgy látom, te is folyamatosan küzdesz. Szoktam nézni, hogyan kardozol. A lelkedet látom a mozdulataidban. 
– Igen. Van benne valami igazság – komorodott el Mejime. – Lehet, hogy csak azért nem tudok kibékülni veled, mert még magammal sem sikerült…
– Velem és Viepával. Őt is minden nap megbántod.
Mejime csodálkozva torpant meg. Könyökénél fogva fordította maga felé a fiút.
– Te ezt honnan veszed? Szerinted ennyire bántja, amikor karddal lát engem?
– Téged? – húzta fel a szemöldökét talányosan Olmud. – Nekem úgy tűnik, mintha mostanában csupán téged nem lehetne látni. Tényleg, mintha farkassá változtál volna egy ideje, még ha nem is úgy, mint Zova. Farkassá, aki falkát keres. Aki vadászni van. Aki lassan el is felejti, hogy tulajdonképpen egy elf nő!
– Ha! Elf nő! – lökte el a fiú könyökét gúnyos-keserűn. – Történt velem pár dolog, ami elég mélyen tudatosította bennem, ki is vagyok!
– Talán. De akkor most hol vagy? Nekem úgy tűnik, egy vértől sáros mezőn, ahol egymás után kaszabolod le az embereket! – Megláthatta Mejime szemében a tettenérés villanását, mert nekibátorodva folytatta: – Azt hiszed, nem világos? Látom, hogyan nézel Huiskawára meg azokra, akiket vezet! Amióta csak találkoztatok velünk, kerülöd őket, mintha ragályos kórságban szenvednének! Látom, hogyan néztek egymásra Zovával a sebeitek fölött! Mikor lesz ennek vége? Tényleg szeretnélek végre megtalálni! A fél erdőséget keresztülkutattam utánad, s csak egy veszett nőstényt találtam! Szeretnélek végre visszakapni!
Mejime sokáig állt ott, s csak bámulta Olmud elkönnyesedő szemeit.
– Én is szeretném végre megtalálni magamat – felelte végül rekedten. – Jó lenne visszakapnom régi önmagamat, de tudom, hogy ez már sosem lesz így. Amit visszakaphatok, azt ott fogom utolérni, azon a véres mezőn, karddal a kezemben. Aztán majd eldöntöd, neked kell-e? Addig én is megtudom, mit érzek irántad. Most még idegen vagy; se magtestvér, se szarvastestvér, de már nem is farkastestvér.
– Nekem Karah még mindig a testvérem!
– Igen? Akkor miért én adjak nevet a kölykeinek? Miért van többet velünk, mint veled?
Olmud elkeseredve, vagy inkább mérgesen dörgölte meg az orrát.
– Jó! Ha már így kitagadtál magatok közül, akkor talán azt is mondd meg, hová, merre tovább? Én egészen eddig csak azért jöttem, mert ide akartam tartozni hozzád. Most azt mondod, hogy már ide sem? A törzs elküldött, a szüleim elmentek, és bele is pusztultak, a szarvastestvérek a létükért küzdenek, és már farkastestvérem sincs? Amikor több mint húszan nekiindultunk, hogy megleljünk benneteket, még az élt bennem, hogy veletek és szüleimmel a falka közelében egy kis törzsként élünk majd. Azóta rá kellett jönnöm, micsoda tudatlan, álmodozó kiskölyök voltam. Most arra kezdek ráébredni, hogy azon kívül, ami nálam van, semmim és senkim sincs. Ha elküldesz, árvább leszek Huiskawánál! Neki még talán az ember leszármazottai élnek abban a Dumadockban! 
Mejime csak a fejét ingatta erre a kitörésre.
– Ezek a te gondjaid, Olmud. Lehet, hogy majd alakulhat jól a kettőnk dolga, de biztos, hogy nem szánalomból leszek ismét szerelmes beléd!
Ezzel sikerült a fiú önérzetének egy kényes pontjára tapintania. Az majdnem mondott valamit, de aztán csak visszafogta indulatos válaszát. 
– Menjünk vissza a többiekhez – ajánlotta végül egy mély sóhaj után. – Örülök, hogy két hét hallgatás, mellébeszélés után végre idáig jutottunk. Azt hiszem, kár lenne tovább feszegetnünk a témát. Én tudom: várni fogom az alkalmat, hogy újra együtt lehessünk. Remélem, te is teszel majd ezért.
– Nekem előbb az emberekkel van elszámolni valóm. Remélem, még az erdőségek vége előtt utolérjük őket!
– Nézd; több mint két hete futnak előlünk úgy, hogy se tűzgyújtásra, se táborozásra nem szakítanak időt. A kimerülés szélén kell, hogy álljanak, hacsak nem valami tölgynél szívósabb fából faragták őket. Ha belegondolsz, már ez is egyfajta büntetés a számukra.
– Én egy kicsit másképp látom – vágta csípőre a kezét Mejime. – Amíg velük mentünk, láthattam, milyen igénytelenek. Nem kell nekik a táborhely, és felét sem alusszák annak, mint mi. Lassúak vagyunk hozzájuk képest! Nézd csak meg annak a félelfnek az embereit! Minden hajnalban felkelnek, és elindulnak előre. Ahogy beérjük őket, gyakorolnak egy pár órát a fegyverekkel, aztán estére ők érnek be minket a táborhelyünkön, amikor mi már nagyrészt alszunk, és akkor még énekelnek egy keveset a tüzeik körül!
Olmud erre már nem tudott mit felelni, ugyanis a mára kijelölt táborhelyük felöl hirtelen éles trillák hangzottak fel. Mindenkit a táborba hívtak, amilyen gyorsan csak lehet.
Futva tették meg az utat. Csak most látták, milyen messzire kódorogtak a fák közé. A következő riadóztatás már jóval közelebbről hallatszott. 
Amint megérkeztek, többen is feléjük siettek, s főleg Mejimének újságolták:
– Megvan az egyik szökevény!
Viepa is előkerült, és Noyakével felváltva mesélték a részleteket:
– A lombsátorba vitték, hogy magához térjen!
– Képzeld, kikötözték, és véresre verve itt hagyták…
– Már legalább két napja!
– Volt néhány szava, és Huiskawa most akar majd beszélni vele, mivel valami másik nyelven ért, mint ezek az emberek!
Mejime egy türelmetlen mozdulattal csendre intette őket, és csak ennyit kérdezett:
– Azok közül van?
Mind tudták, kikre gondol.
– Nem – felelte Viepa sietve –, ez inkább az lehet, amelyik eleresztett minket, habár így véres fejjel nehéz eldönteni… de biztos nem azok közül valamelyik!
– Jó.
Mejimében kiengedett a feszültség. Valahogy mintha még örült is volna, hogy nem halászták el az orra elől az egyik prédáját. Zovára pillantott, aki időközben szintén megérkezett, és már hallotta az előbbi párbeszéd végét. Az ő szeméből ugyanazt az érzést olvasta ki. Zavartan pillantott félre.
Ekkor Hessgeron és Madárkirály rontottak elő.
– Íjászok, hátasra! – süvöltötte az ifjú törzsfő – Az átkozottak a tóparti elfeket akarják megtámadni! Egy kieresztett vágtával talán hajnalig beérjük őket! Elvesszük a kedvüket a vadászattól!
A körülötte állók rövid, lelkes kiáltással adtak hangot véleményüknek. Harci láz fénye villant fel a szarvashátra lendülő íjászok szemében. Egyedül Mejime arca árulkodott egészen másfajta érzésekről. 
Összehúzott szemmel lépett a már szintén az agancsosán ülő Hessgeron elé, és kitartott bal kezével a megvetés jelét mutatta fel neki.
Az ifjú törzsfő előbb láthatóan zavarba jött, majd kisápasztotta a harag. 
– Jó – sziszegte. – Ha visszajöttünk, megbeszéljük!
– Most! – Mejime hangja kérlelhetetlen volt. Balját kissé feljebb emelve tudatosította: tényleg komolyan gondolja a vérig sértő gesztust. – Napok óta utolérhettük volna őket! 
– A szarvastestvéreinkre a sebesülteknek volt szüksége! – köpte Hessgeron a nő felé, majd mint aki már így is túl sok időt vesztegetett erre, a dermedten figyelő íjászok felé fordította hátasát.
– Hazudsz! Félsz Levandeltől!
Hessgeron megdermedt ültében. Szarvasa érzékelte a változást, megtorpant. Az ifjú törzsfő nem fordult meg. Arcát csak az íjászok láthatták. 
Pattanásig feszült a csend.
Végül Madárkirály mozdult. Mejime elé lépett, és szolid unszolással letolta kitartott karját. Közben szinte már gyanúsan kedves hangon azt mondta:
– Én csak félig vagyok ember, kedvesem, de egy szál husánggal is tudok olyat ütni, hogy kardostól, mindenestől repülsz egészen Aslantassig! Kipróbálod?
Mejime a kardjával válaszolt. A félelf volt a szemében gyalázatának megtestesülése. Viepa rémálmainak valósága.
A vérét akarta látni. Hiszen ember szülte ezt is!
Hátáról előrántott kardját a dúsan faragott bot nem sokkal a félelf feje felett állította meg. A gyomra irányába rúgott, de a másik könnyedén eltáncolt előle. 
Torokmély üvöltéssel forgatta meg maga körül a kardját, hogy egyszerre vághasson át fát, húst és csontot, azonban még a mozdulat felénél sem tartott, amikor valami hirtelen keményen kisodorta a lábait. Még a levegőben volt, amikor a gyomorszájába is tompán beledöfött a bot, amitől szaggató fájdalom szaladt szét az egész mellkasában, a levegő pedig földet érésével együtt szakadt ki belőle. Csak félig tompíthatta az esését; könyökét és csípőjét keményen fogadta a talaj, elzsibbadó karjából ki is fordult a súlyos fegyver. Fel sem foghatta, mi történt, máris újabb ütés érte. Ez most az állán csattant, Mejime előtt pedig egy pillanatra elsötétedett a világ. Utána is sokáig csupán sűrűn villogó, szürke pontocskákat látott maga előtt.
– Mint mondottam, én csak félig vagyok ember – hallotta maga felett, miközben lassan újra felismerte, hol van –, gyengébb a legtöbb asszonyuknál, és kardom sincs. Te pedig a törzsfő egyik legjobb tanítványa vagy, úgy tudom. Mit vársz el a nálad tanulatlanabbaktól? Rontsanak rá egy kisebb seregnyi emberférfire, akiknél ott a pókpásztoroktól kapott kardjaitok, és husángja mindegyiknek van? Két íj két tegez nyílvesszővel? Vagy netán arra gondoltál, hogy lőjék halomra neked a sűrűből a szarvastestvérek íjászai? És baloddal illeted azt, aki valamivel több felelősséggel gondol az elfekre, mint te? Még úgy is, hogy a szeme láttára zabálták fel a testvérét?
Mindeközben paták dübörgése csapott fel.
Mire Mejime kiköpte a szájában összegyűlt vért, és felnézett, már egyetlen szarvas sem volt a táborhelyükön. Bár arra számított, hogy kíváncsiskodó sokaság lesz körülötte, akik némán bámulják – nem ez a kép fogadta. Úgy tűnt, a szarvastestvérek tudomásul sem hajlandóak venni az előbbi incidenst. Csak Viepa, Olmud, Zova, Noyake és Madárkirály álltak felette, szemükben szomorú aggodalommal. 
Zováéban szánakozás. A félelfében inkább szigor.
– Remélem, a tölgyhusáng gyógyítja a veszettséget – jegyezte meg Olmud, kényszeredett vidámkodással a hangjában, majd a félelfhez fordult: – Szerintem rám is szükség lehet. Legalább kipróbálom, mit bír egy ilyen bőrből varrt lábbeli.
Azzal futásnak eredt a szarvasok nyomában, a saját tempójában. Pillanatok alatt eltűnt a fák között.
Mejime hányingerével küzdve tápászkodott fel a földről. Baloldalról a feje sajgott irgalmatlanul, jobbról a könyöke és az oldala. Törődött mozdulatokkal vette fel és tette vissza a hátára kardját, majd a bocsánatkérés jelét rajzolva maga elé kijelentette:
– Azt hiszem, sikerült felébresztened. Köszönöm.
Madárkirály szó nélkül fordult el, és ment a dolga után. Nem mutatta a megbocsátás jelét, de Mejime nem is várt semmi ilyesmit. Annak is örült, hogy nem lett elutasítva az iménti gesztusa.
Tanácstalanul nézett a többiekre.
– Úgy érzem, képtelen vagyok utánuk futni! – nyögte panaszosan. 
Viepa haragosan vonta össze a szemöldökét:
– Most mutatták meg neked, mennyi hasznodat vennék az emberek ellen, de te csak nem bírsz megmaradni?!
– Mert? Talán ti is maradtok?
– Képzeld! 
– Minél előbb szeretném Hessgeron bocsánatát kérni! – Mejime úgy érezte menten kettéhasad a feje. Két kezébe fogta, és próbált megállni a lábán, miközben a világ minden nyilalló lüktetésnél lódult körülötte egy kicsit. A könnye is kicsordult. Csak most gondolt bele, mi lett volna, ha ez az ütés nem az állát, hanem a nyakát vagy a halántékát éri. Beleszédült. 
– A te állapotodban én egyébként sem szaladgálnék – tette még hozzá Viepa, miközben hozzá lépett és karjába fogódzva vezetni kezdte a szálláshelyek irányába. 
– Ha rendbe jöttél, gyere gyakorolni. Ránk fér – hallotta még Zovát elmenőben.


Hessgeron olyan iramban vágtatott, mint még soha eddigi életében. Mélyen a két agancs közé dőlt, s jóformán csak a térdeivel tartotta magát az állat hátán, ami megértve szándékát, elnyúló testtel, hatalmas szökkenésekkel, szélvészként száguldott előre a fák között. Nem ösvényt követtek, hanem egyenesen a Zugoly-tó irányába, a kicsiny elf falu felé vették az irányt. Gyakran keresztezte útjukat kidőlt fatörzs, meredek falú vízmosás, de a fáradhatatlan fehér szarvas elképesztő ugrásokkal szállt rajtuk keresztül.
Bármennyire is másképp gondolta mind ez idáig, most mégis bűntudat tépte belülről. Valamelyest még Mejime megvetését is el kellett fogadnia. Hiába a félelf magyarázata a felelősségéről, ha egyszer ez talán még több testvérük vesztét okozza! Ráadásul az elf nő igenis a lényegre tapintott, amikor azt vágta a szemébe, hogy fél az ezüstszeműtől! Talán a sárkány, talán apja halála, esetleg Madárkirály és az emberek hirtelen felbukkanása okozták, de egyre inkább hajlott rá, hogy ő is a beteljesülő sorsot higgye Levandel minden szava mögött. És ez most talán jóvátehetetlen hiba volt részéről.
Valahol érezte, ez a szédült vágtázás már csak a saját lelkiismeretének szól, igazából végzetesen elkéstek. 
Hiszen nem egészen egynapi járásra a Zugoly-tótól akadtak rá erre a kikötözött emberre, aki saját bevallása szerint két napja lógott már azon az ágon.
Kibukkanva a tó partjára, sejtése tovább erősödött. A lemenő Magnius fényében egyetlen fatörzsből vájt csónakot sem látott kirajzolódni a vízen. 
Visszafogta a szarvast. Mégsem ronthat a faluba, mint egy fergeteg! Most vette észre azt is, elfjei mennyire lemaradtak mögötte. Jó, ha még az éjszaka beérik.
Körültekintő óvatossággal közelítette meg a falut, s mert egyáltalán nem ismerte az itt lakók szokásait, az esetleges őrök jelzéseit, csupán feltartott tenyereivel jelezte a fák felé békés szándékát. 
Senki nem állította meg.
A faluba érve siralmas kép fogadta.
Haldokló sebesültek a szétdúlt kunyhók előtt a földön, köztük tanácstalan öregek, kik reszketeg kezekkel próbálnak segíteni, ahogy csak erejükből, tudásukból telik. Megtört fényű pillantások, láz verítékétől fénylő arcok.
Hessgeron szó nélkül csusszant le szarvastestvére hátáról, és máris oldotta övéről a fehér szarvasanya tejével teli kis tömlőjét. Azt rögvest látta; a felének se jut egy apró kortynál több. Remélte, a többi íjásznál is akad majd valamennyi. 
Válogatás nélkül kezdte végigjárni a falu szerencsétlenül járt lakóit, s akivel csak tudott, nyeletett egy keveset a gyógyerejű italból. Hamar a végére jutott. Az utolsó kortyokat már azoknak adta, kiknek félő volt, nem tart ki az ereje az íjászok érkeztéig.
Túl sok gyereket és asszonyt látott. Alig voltak köztük férfiak.
– Te ugye Misszerdon vagy, a szarvastestvérek főnöke? – szólította meg őt tisztelettel az egyik öreg.
Ő mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét. Visszadugaszolta a kiürült tömlőt, majd felállt a sebesültek mellől.
– Hessgeron vagyok, Misszerdon fia. Apám lassan már három hete, hogy a quetterek támadásának áldozatává lett. Azokat az embereket követtük, akik megtámadtak benneteket. Minket is meg akartak támadni, de foglyul ejtettük őket. Megszöktek. A quetter támadás késleltette csupán az indulásunkat. Ha tudom, hogy ezt tervezik… – szorult ökölbe a keze –, csak Levandel szava fogott vissza bennünket attól, hogy elvegyük kártékony életüket! 
– Attól törvény a törvény, hogy néha megszegik őket – mondta erre halkan az öreg. – Ha mindig, mindenki betartja, akkor már szokás. – Előrelépett, és mindkét kezét Hessgeron vállára tette. Meglepően erős volt a szorítása. Mélyen az ifjú törzsfő szemébe nézett: – Hozd vissza a fiainkat! Emlékszem, milyen érzés elveszíteni egy apát, de hidd el nekem, sokkal rosszabb, ha a gyermekeidet veszíted el! Ti erősek vagytok, s fegyvereitek vannak, gyors lábú szarvasokkal tudtok a nyomukba eredni. Tedd ezt meg nekünk, Misszerdon fia, Hessgeron!
– Megtesszük, ebben biztos lehetsz – vette le az öreg kezeit a válláról. Így is alig állt remegő lábain. – Előbb azonban a sebesülteket kell ellátnunk. Mindjárt megérkeznek a társaim, addig viszont pihennem kell. 
– Négy nappal járnak előttetek. Ha nem indultok azonnal, elérik az erdőség keleti szélét, ahol már a quetterek az urak. Bizonyára nekik viszik a fiainkat. Mihez kezdhetnétek már akkor?
Hessgeront igen meglepte a hír. A durva nyomok, amiket az emberek maguk után hagytak, sokkal fiatalabbnak tűntek négynaposnál. 
– Biztosan nem tévedsz? Soknak tűnik nekem ez az idő.
– Három éjszakával ezelőtt volt, hogy ránk rontottak mindenfelől. Ha nekem nem hiszel, kérdezz meg bárkit!
Jobban belegondolva azonban Hessgeronnak is be kellett látnia, lehetett négy napja a támadás. Az a sebláztól félájult emberférfi, akit találtak, már régen elveszthette az időérzékét. Az itt fekvő elfek sebein is látszik, hogy már napok óta kezelik őket. Fejet hajtott hát, és a bocsánatkérés jelét mutatta az öreg felé:
– Amint megérkeznek az íjászaim, a fehér szarvasanya tejét hátrahagyva nektek, azonmód indulunk is tovább. Nekem és szarvastestvéremnek azonban mindenképpen pihennem kell valamicskét addig, különben nem leszünk képesek tovább vezetni az üldözést.
– Minden kunyhónkat szétdúrták. Csak a fák alatt lelhetsz helyet magadnak.
Rogyadozó léptekkel botorkált el a vízpartig, s ült a partot szegélyező fűzek egyike alá. A szomorúan vízre hajló ágak mögül nézte végig az alkony utolsó fényeinek játékát a gyorsan sötétedő tó tükrén. Szarvastestvére nem sokkal lejjebb hasig gázolt a hűvös vízben, és óvatos kortyokban ivott. A tajtékot már lemosta magáról, s valószínű volt, hogy nemsokára ő is elpihen valahol a fák között. Hessgeron remélte, nem hajszolta túl magukat, s képesek lesznek folytatni az üldözést.
Minthogy tudta, nem lenne szerencsés dolog, ha elaludna, inkább pihenő ülésbe helyezte magát:
Lábait maga előtt behajlítva egészen a fa tövéhez ült úgy, hogy gerince teljes hosszában a törzsre simult. Kezeit lazán a két térdére támasztotta, s egy mély sóhajjal kísérve lehunyta a szemét. Egyetlen rövid szólamot ismételgetve lassan kiürített a fejéből minden érzést és gondolatot, hogy végül egy alváshoz hasonlatos, de álmok nélküli állapotban találja magát.
Lassan csordogáló mézzé csendesedett körülötte a vadsodrású idő, távoli sejtéssé halványult a világ.


Madárkirály álmos szemekkel pislogott ki a lombsátor alól a párás hajnaltól csöpögő erdőbe. Kovács Koraz közeledett felé az emberek szálláshelye felől. Ilyentájt szoktak indulni.
– Húsos Hereg küldött, hogy kérdezzem meg, mikor jössz! – kiabálta már messziről a hosszú hajú ifjú.
– Csitt, te! – kapta szája elé kezét a félelf. – Egész éjjel virrasztani szerencsétlen ember mellett, és csak fél óra óta ment le a láz, hogy nyugodt álom legyen neki!
– Nem segített az a szarvastej se? – halkította le magát a mellé érkező.
– A sok sebek gyorsan gyógyul, de mérgek lassan jönnek ki. Jobb lesz, ha ma reggel nélkülem indultok. Majd elfekkel utolér én benneteket.
A másik csodálkozva nézett rá:
– Szerinted melyikünk tudja, merre kell mennünk? Nélküled csak eltévednénk!
Madárkirály fáradt mozdulattal simított végig törődött ábrázatán.
– Igaz van! Álmosság elvitte nekem fele ész! Akkor várni ti is indulást!
– Miért kell az elfeknek minden reggel annyival később indulniuk?
– Megvár, míg sok szarvas reggel-eszik!
– De most nincsenek is itt a szarvasok! Tegnap délután elvágtattak, nem emlékszel? – ütött a saját homlokára Koraz.
– De most van beteg ember! – emelte fel a hangját Madárkirály, és a háta mögé bökött. – Amíg dolgoz benne szarvastej, nem ébredni fel!
Az ifjú erre válaszul előbb mérgesen fújt egyet, utána haját hátradobva leguggolt, hogy szeme egy magasságba kerüljön a lombsátorból kikémlelő félelfével, majd lassan, visszafogottan magyarázni kezdte:
– Szerinted van értelme egyetlen ember miatt itt vesztegelnünk egy fél napig? Tíz perc alatt csinálunk egy hordágyat, amin én meg a Pocakos Wurroh, tudod, az a vörös melák, akár estig is elhurcoljuk azt a vézna kis fazont. Érteni?
– Érteni. Jó ötlet.
– Akkor légy szíves mondd ezt el az elfeknek is, és induljunk, jó? Lassan a belünket is kifossuk már attól az erdei kajától, amit tőlük kapunk! Nézd meg – mutatta fel a tenyerét –, már a bőrkeményedéseimet is lerágtam!
Madárkirály ugyan nem értett meg minden szót, a lényeggel azonban nagyon is tisztában volt. Bólintott hát, és túltéve magát ólmos álmosságán, kipattant a lombsátorból, hogy beszéljen az elfekkel.
Hamar kiderült, azoknak sincs túl sok kedvük huzamosabb ideig a biztonságot nyújtó íjászok és szarvastestvérek nélkül maradni. Mielőbb indultak volna utánuk. 
Hamarosan úton voltak hát.
Talán már dél is elmúlt, mire a hordágyon cipelt beteg feleszmélt. Madárkirály azonnal hozzásietett. Mire odaért, betegét már a hordágy mellett lépdelve találta. Kézzel-lábbal magyarázott az őt eddig cipelőknek, mindegyre azon igyekezve, hogy kifejezze nekik mélységes háláját. Azok viszont csak a fejüket csóválták értetlenül. 
– Köszöni, hogy elhoztátok – fordította le nekik a félelf, majd a sovány fickóhoz fordult: – Jobban tennéd, ha még egy ideig a hordágyon maradnál. Enned és pihenned kéne, különben megint kidőlsz estére.
– Te meg kiféle vagy? – nézett végig rajta hökkenten a beteg. 
– Aveslorcnak hívnak tifelétek.
– A félelf? Tehát mégis igaz? – parolára nyújtotta a kezét – Két évig inaskodtam az egyik unokatestvérednél a lakatosműhelyében! A nevem Draudan.
Madárkirály idegenkedve fogadta a régen használt gesztust, amikor kezet rázott vele.
– Csodálatosan rendbe jöttem az éjjel – újságolta vidáman a nyurga fickó. – Csak az a baj, hogy egy árva kukkot sem értek ezeknek a nyelvéből!
– Nem csodálom. Messze északról jönnek, hogy hajóra ülhessenek Dumadockban.
A másik erre furcsálkodva húzta fel a szemöldökét:
– Csak rájuk parancsoltak a quetter urak, ők meg önként átvágnak az erdőségen? És az elfek? Talán őket is azok küldték?
Most a félelfen volt a csodálkozás sora.
– Miről beszélsz te? Az elfeket is, meg az embereket is a quetterek űzték el a lakhelyükről, de nem ők mondták, hogy erre menjünk! Remélem, nem is sejtik, hogy hová tartunk!
Draudan arca erre elkomorult.
– Régen járhattál már odahaza. A város a quettereké, és magam is csak alig menekülhettem előlük. Úgy tudom, mindenkit hajóra tereltek a környékről, és elvitték őket. Dumadock nem szabad város többé, csak egy a többi rabszolgatelep között.
Madárkirálynak meg kellett állnia egy pillanatra a döbbenettől. Ezer kérdés tódult fel benne, de aztán inkább néma maradt. Hosszú percekig szó nélkül hallgatta Draudan történetét, amiben az töredelmesen megvallotta, miként került Szakállas Baldi bandájába, miken ment keresztül, míg aztán el nem eresztette a foglyul ejtett elfeket. Utána már kissé rövidebbre szabottan foglalta össze megaláztatásait tömörítő néhány napját, aminek a végén, hogy ne veszélyeztesse a tóparti elfek összefogdosásának sikerét, inkább hátrahagyták – persze úgy, hogy lehetőleg minél tovább szenvedjen. 
A félelf közben egyre komorabban gondolt bele, mit is tehet ezek után. Néhány nap múlva elérik ugyan a várost, de ott ugyanolyan csapda várja az embereket, mintha otthon, a falujukban maradtak volna. Arra rögtön rájött, hogy semmi értelme most azonnal elmondania nekik. Azon túl, hogy reménytelenségbe taszítaná őket, semmit nem érne el. 
Hessgeronnal kell előbb megbeszélnie a dolgot. 
– Ezek szerint azért még futnak be és ki a városba hajók? – kérdezte végül.
– Persze! Azokkal szállítják a rabszolgákat. 
– És mennyi quetter van most a városban?
– Pontosan nem tudom. Jó hónapja is van már, hogy eljöttem onnan. Akkoriban voltak vagy százan.
– Húh! Miből éltek azok ott?
– Hát miből?! Belőlünk! Megesznek minden jószágot, meg gondolom azokat is, akik nem pattantak az első szavukra.
Madárkirály elkeseredetten ingatta a fejét. Szörnyű volt még hallgatni is. Főleg ezzel a beletörődő hangsúllyal, ahogy ez a Draudan beszélt róla. 
– Ugye tudod, hogy az elfek harcosai most éppen a volt rablótársaidat üldözik? – fordult ismét a fickó felé. Annak kissé megkeményedett a hangja, amikor válaszolt:
– Remélem, a saját belükre akasztják fel valamennyit!
A félelfet kirázta a hideg e szavak hallatán. Kissé felháborodva torkollta le a másikat:
– Elfekről beszélsz, hé! Még akkor se tennének ilyen szörnyűséget, ha az anyjukat aláztátok volna meg!
A másik erre behúzott nyakkal elhallgatott. Csak jóval később szólalt meg csendesen:
– Azért nehéz elhinnem, hogy ők meggyógyítottak volna! Ha nem vagytok velük, bizonyára csak a szenvedéseimet rövidítik meg!
– Szóval nem hiszed, hogy ők voltak? Azt hiszed, nekünk van olyan gyógyító italunk, amivel egy nap alatt lábra állíthattunk?
Draudan szemében továbbra is a hitetlenség csillogott:
– Miért, nem?
Madárkirálynak megkeményedtek a vonások az arcán. Mejime jutott az eszébe, és a csapás, amit ha nem akaszt meg, most talán nem is beszélgetne itt.
Szó nélkül megragadta Draudan csuklóját, és maga után húzva az elfek közé vitte. Némi keresgélés után meglelte a farkasok kísérte kis csapatot, ahogy kissé elkülönülve a szarvastestvérektől, a saját ösvényükön követték őket.
A farkasok azonnal ínyüket villantva fogadták az idegeneket. Körbefogták a két emberszagú jövevényt, s csak az elfek halk szavaira tértek vissza hozzájuk. 
Idegesek voltak mostanában. Nem csak a rengeteg idegen tette őket azzá. Az, hogy együtt kellett utazniuk egy rakás ízletesnek ígérkező szarvassal, s mégis el kellett járniuk más préda után, még jobban megviselte őket. 
Most az elfek is olyan pillantásokat küldtek feléjük, hogy még Madárkirályban is felmerült a kétség. Aztán megemberelve magát, mégis a legelöl lépkedő Mejiméhez húzta az eddigre már egészen megrettent Draudant. 
– Nos, mondd el neki, mit gondolsz az elfekről! Hátha igazad lesz! – Nagyot lökött a minden ízében remegő fickón, aki rongycsomóként hullott az elf nő elé. Az csodálkozva állt meg, s kissé értetlenül nézett fel ismét.
– Ezt meg minek hoztad ide? – köpte viszolygással a hangjában a félelf felé.
– Magához tért, s gondoltam, még most megbeszélhetnétek a vitás kérdéseket – válaszolta neki nyugodtan. Csak a hangja legalján lehetett érezni valami ideges remegést. – Azt szeretné, ha Hessgeronék a saját belére kötnék fel valamennyit az egykori társai közül!
Mejime úgy kacagott fel, mint aki egy különösen jó tréfát hallott. Valami olyasmi is volt azonban ebben a kacajban, amitől a többiek kissé aggódva pillantottak rá.
– Mondd meg neki – hajolt egészen közel a földön hebegő-habogóhoz –, hogy én vagyok az, aki valami hasonlóra készül, de még véletlenül sem mocskolnám össze magam a beleikkel!
– Elmondtam neki a kívánságodat – fordult az első ijedtségén már túlesett emberhez Madárkirály. – Hallhattad, milyen jót mulatott a feltételezésen, hogy az elfek vezetője ilyesmit tenne, viszont megígérte, hogy ő majd, ha nem is a beleire akasztja fel őket… de szolgál majd némi elégtételt. Ismerős?
– I-igen! Őket… őket engedtem el.
– Szerinted miért nem köszönik most meg neked?
– Hm?
– Te megköszönted volna, ha csak lekötöznek a fáról, amin megtaláltak, aztán otthagynak?
– Nem sűrűn lett volna rá módom, me’ ott döglök meg akkor is… – Draudan láthatóan most kezdte kapiskálni, miről is beszél neki, miért is van felháborodva a másik. – Azt akarod mondani, hogy ez volt a legkevesebb részükről?
– Szóval, te megköszönnéd ennek a nőnek az előbbi ígéretét? Hogy majd ő kibelezi a volt társaidat?
– Tolmácsold neki, légy szíves, a legmélyebb hálámat!
Madárkirály mély sóhajjal fordította le Mejimének:
– Ez az ember köszöni neked, amiért megteszed majd, amit Hessgerontól remélt.
Mejime előbb meglepetten bámult a félelfre, majd dühösen az időközben feltápászkodott, idétlenül vigyorgó fickóhoz fordult, aztán szó nélkül elsietett. A többiekkel a nyomában.
Draudan képéről lassan olvadozó vigyorral, teljesen értetlenül figyelte őket.
– Mit mondtál te nekik? – kérdezte végül gyanakodva.
– Csak amit kértél. A köszöneteddel tudatosítottad náluk, hogy nem tartod természetes dolognak tőlük, ha megteszik, s amiért ennek ellenére mégis megteszik, hálával tartozol nekik. Vagyis nekik is lehet hozzád bármikor egy hasonló kérésük. – Draudan értetlen arcát látva Madárkirály önkéntelenül is elmosolyodott. – Ha ezt megérted, akkor az elfeket is megérted majd. Addig viszont bánj óvatosabban a kifejezéseiddel! Nem emberek ők, és nem is állatok, viszont láthattad: még az állataik is megérzik, ha valaki nagyon különbözik tőlük.
Draudan most már úgy nézett, mint aki azt sem tudja, hol van. Hangot is adott ezen érzésének:
– Nem mondhatnám, hogy értem, miről beszélsz, de majd gondolkozom rajta. 
Madárkirály beletörődőn legyintett.
– Már megszoktam. Az a baj, hogy elf és ember közt nagyon nehéz a tolmácsolás. Nem olyan, mint északi és déli ember közt. A gondolatokat, amik a szavak mögött húzódnak, nem tudom átfordítani.
Draudan megfogadta Madárkirály tanácsát. A délután további részét némán, gondolataiba merülten kutyagolta végig.
Estére érték el a Zugoly-tó partját. Ott már Olmud várt rájuk a hírrel, hogy Hessgeronék még az előző éjjel továbbvágtáztak a rablók nyomában.
– Mire ideértem, már tovább is álltak – tárta szét karját a fiú. – A faluban rengeteg a sebesült, napközben őket ápoltam az öregekkel és azzal a néhány túlélővel, akik véletlenül megúszták. Mostanra majdnem mind gyógyul, vagy gyógyító álmát alussza. Nincs sok értelme bemenni hozzájuk, inkább táborozzunk le itt a parton.
A legtöbben minden gond nélkül ráálltak a dologra. Csak az emberek zsörtölődtek a töméntelen szúnyog miatt. És Madárkirály nem tudta, mit tegyen. Úgy tűnt, Hessgeron egyenesen a vesztébe rohan, ők pedig, ha követik, szintén ezt teszik. 
De ha csak itt várnak, akkor esélyük sem marad, hogy még időben figyelmeztethessék őket!
Igen – jött rá hirtelen a megoldásra –, beszélnie kell Olmuddal! Ő az egyetlen, aki esetleg utolérheti őket!
Az időközben már saját dolga után néző fiút a farkastestvéreknél lelte meg. Éppen Mejimének újságolta, micsoda szörnyűségeket látott az elf faluban:
– Lassan már az én fejemet is elborítja ez a veszett érzés. Kezdem megérteni, miért veszitek őket annyiba, mint egy tetűt, vagy kullancsot, amit szétnyomni érdemes csupán! Szavamra, képes lennék kilyukasztani őket!
– Van itt nagyobb gond is! – szakította félbe őt a félelf. – Gyere, beszélnem kell veled!
Olmud máris indult volna, de Mejime Madárkirály után szólt:
– Vajon mi az, amiről mi nem tudhatunk?
– Igaz – fordult vissza a félelf, kissé szomorkás mosollyal az arcán –, talán jobb, ha már most elmondom nektek is.
Azzal előadta, mi mindent tudott meg Draudantól a délután folyamán.
– Vagyis ha még az erdőségen túlra is üldözik őket, az könnyen a végzetüket jelentheti. Ezért kellene, Olmud, hogy utánuk fussál, és figyelmeztessed őket!
A fiú kedvetlen arccal, orrát dörgölve válaszolt:
– Nem fog menni, Huiskawa! Tegnap kisült, hogy képtelen vagyok felvenni a versenyt a szarvasaikkal, hiszen alig egy perccel indultam utánuk, mégis órákkal később érkeztem meg ide. Most pedig már egy egész nap előnyük van. Feleslegesen hajtanám magam.
– Ha elveszítjük az íjászokat, itt mindenkinek vége van, ugye ezt te is tudod?
– Tudom.
– És mi lenne – szólt közbe Mejime is –, ha mindannyian utánuk indulnánk? A sebesültjeink nagyrészt jól vannak, bírnák az egész estés gyaloglást, az emberek meg, ha jól hallottam, már reggel is ők akarták, hogy korábban induljunk. Talán ők is kibírnak pár napot alvás nélkül…
– A szarvasoknak úgyis legelniük, kérődzniük kell, míg mi ezalatt is mehetünk – állt mellé Lozon is. A többi farkastestvéren sem látszott, hogy idegenkednének az ötlettől.
– Az utóbbi napok tunyasága már amúgy is hájat növesztett a hasamra – tette hozzá Noyake nevetve. – Pedig már örültem, hogy megszabadultam tőle!
Madárkirály elképedve nézte őket. Erre azért nem számított tőlük. Nem tudta eldönteni, ők is Hessgeronékat féltik-e ennyire, vagy csupán nem szeretnének kimaradni az elrablóikkal való leszámolásból. Végül nem kérdezte meg, csak beleegyezően rábólintott az ötletükre. 
Úgy tűnt, nem ma este fogja pótolni elmaradt alvását.
– Akkor szólok az embereknek. Ti addig a szarvastestvéreknek mondjátok el, hogy indulunk tovább.
Könnyebb dolga volt, mint reggel. Az emberek ugyanis mást se csináltak, mint elkeseredetten csapkodták a testüket lepő szúnyogokat, amik nekivadult felhőkben támadták őket, még az időközben meggyújtott apró tüzek vastag füstjén keresztül is. Kis híján megéljenezték a hírt, hogy tovább kell menniük innen az éjszaka.