41.

– Hogy ez a Rydges milyen burzsuj hotel! Volt, hogy egész nap ki se jöttem, csak mentem a pálmafák közé fürdeni, aztán át a büfébe, meg egész nap ott volt a svédasztal…
– Joe, el fogsz hízni, aztán nézhetek új pasi után! – Siobhan évődő hangja kacagásba fulladt.
– Nevess csak! Kész a házunk renoválása, holnaptól megint szomszédok leszünk, akkor majd lefogyok. Mire a kertet is rendbe hozzuk, addigra tuti.
– Nézd, Wanda ott ül hátul, annál a kis asztalnál!
– Szia Wanda!
Joe szinte futva indult a kedves ismerőshöz. Ő széles mosollyal várta kettejüket. Jobbját felkötve viselte, vastag gipsz fedte a felkarját. Arcán fáradt ráncok mélyültek, amiket a mosoly sem tüntethetett el, és inkább ülve maradt a fogadásukhoz. Az asztalon néhány pohár állt előkészítve és némi rágcsálni való egy kis tálkában.
– Ó, te készültél! Azért mi is hoztunk ám valamit!
– Csokis muffin! A kedvencem! Ezek szerint már nem vagy rám féltékeny?
– Ugyan már, hiszen szinte családtagok lettetek ezzel a közös szemmel.
– Mert? Sio, te féltékenykedtél Wandára? – nézett rá Joe megütközve.
– Most mit nézel? – csattant fel Siobhan, és orcája színe egyre rózsásabb színt öltött. – Mondtam pár dolgot a beavatásod napján, amit nem kellett volna.
– Tényleg, és te már túl vagy rajta? – terelte le a témát Wanda.
– Hogy druida vagyok-e? Hát, még nem. Lisa még nincs olyan lelki passzban, hogy végig tudja csinálni a szertartást.
– Jaj, értem, sajnálom. Joe, akkor még semmi hír apádról, igaz? – próbált megint más vizekre evezni a nővér, de mind érezték, hogy ez sem hálásabb téma az eddigieknél. Joe csak legyintett, majd inkább ő kérdezte: 
– Inkább arról mesélj, hogy halad a rehabilitációd!
– Kicsit erőtlen vagyok még, minden értelemben. A golyó szilánkosra zúzta a felkarcsontomat, úgyhogy évekig tart majd, mire teljesen meggyógyul, a műtét miatt meg lehet, hogy pár centivel rövidebb lesz, mint a bal.
– Viszont sokkal jobb helyen vagy, mint az a kísértetház – jegyezte meg a lány, körbe intve maga körül. – Van társaság, meleg víz…
Most Joe-n volt a pirulás sora, ahogy felidéződött benne a régi emlék Siobhan zuhanyzásáról.
– Igen, talán nekem túl sok is ez a beteg. De ez csak szakmai ártalom – mosolyodott el Wanda. – Majd, ha a családomnál leszek, ha ismét eltüntetnek a hivatalos közegek szeme elől, mint adatot, talán jobb lesz.
– Most már szabadon mehetsz a családodhoz a Waiki erdőbe, nem? A Dobkins vállalatot felszámolták, a fakitermelő részlegeit visszavette az állam, biztosan nem fogják felperzselni az erdőt.
– Ha te mondod! Azért nyugodtabb leszek, ha én határozhatom meg, ki tud rólam és ki nem. Lehet ott még pár Alistair-féle alak, nekem meg egy merénylet épp elég volt.
– Igen, a miniszterelnök elrendelte a kormányerők teljes átvilágítását, a katonai titkosszolgálatot is újraszervezik…
– Halottnak a beöntés, Joe. Egy Pusztító addig álcázza magát, ameddig akarja. Amíg nem kezd pusztítani, amíg nem ismered a kapcsolatait, addig ártatlanabbnak tűnnek a ma született báránynál. Beleölnek egy halom pénzt a semmibe.
– Ja, tényleg, pénz! – kapott a szón Siobhan. – Kaptunk buksinként nyolcezer dolcsit, hogy rendbe szedhessük a frizuránkat az átéltek után. De mivel neked nincs bankszámlád…
– Erről is lecsúsztam? – vonta össze a szemöldökét Wanda.
– Dehogy! – nevetett fel a lány. – Elhoztuk neked a muffin mellé, csak nem tudom, itt adjam-e át, vagy ezt is szeretnéd valami extra biztonságos módon, a családoddal intézni?
– Ide vele! Van mit rendbe szednem. Oda az állásom, nincs lakásom, és ki tudja, mit kapok, amiért elkötöttem azt a mentőautót.
– Te csak elkötötted, és életeket mentettél vele – érvelt Joe. – Nem te lőtted szitává.
– Na, hogy ez megálljon a bíróság előtt is, az fog nekem komoly ügyvédi költséget jelenteni. Neked a mobilod lett oda, meg pár ruhád, nekem viszont az egész életemet fel kell majd építenem.
– Hát, nem egészen – dörgölte meg az orrát Joe. – Jövőre áthelyeznek az ország másik felébe, bentlakásos suliba. Itt csak a helyi csodabogár lennék ezek után.
– Sajnálom.
– Ne sajnáld. Csak ne gondold, hogy egyedül te vesztettél bármit. Anyám a pénzből felújíttatta a szétrobbantott házat, most épp fizetés nélküli szabadságon van, és az apám után kutat.
– Az se volt két cent, mire újra kocsit kalapáltak a BMW-ből – szúrta közbe Siobhan. – De én inkább nem panaszkodom – ölelte át Joe vállát és puszit nyomott a fiú nyakára.
– Akkor nálatok hivatalosan is vége a sitter-baby viszonynak? A szomszédlány előlépett barátnővé, mert a kis taknyos felnőtt?
– Így van – hagyta helyben Joe, és ő is átkarolta a lány derekát.
– Jut eszembe, neked is van itt egy levél – húzott elő egy kicsike borítékot a köntöse zsebéből Wanda. Mivel a jobb zsebében volt, kicsit elszerencsétlenkedett a baljával, mire sikerült kivadásznia. – És higgyétek el, nem ez a legrosszabb – felelt a szánakozó tekinteteknek. – Cincogi küldi, remélem, nem szerelmes levél.
Joe vigyorogva vette át, felbontotta és gyorsan átfutotta a pár sornyi szöveget. Utána fejét csóválva, nagy sóhajjal tette el a saját zsebébe.
– Elég hivatalosnak tűnő bocsánatkérés, amiért hivatalból értesítette a hatóságokat, amint bűncselekményre utaló körülményt vélt felfedezni velem kapcsolatban. Úgy fogalmaz, hogy csak így érhette el, hogy rendőri védelmet kapjak.
– Nahiszen! – fújt mérgesen Siobhan. – Még én is simán kihoztalak volna onnan, ha akarom!
– Az nem kérdés – hagyta rá Wanda. – Hanem ti mit csináltok még a nyári szünetben? Turbékoltok a végéig?
– Hát… – jött zavarba Joe, mivel ez volt az a téma, amivel végképp nem akarta terhelni egykori ápolóját –, nem egészen. Segítek majd apám keresésében…
– Ugyan már, Joe – unszolta Siobhan –, mondd el, nem kell szégyellni!
– Oké, szóval elég szörnyen alszom mostanában és… ez sem poszttraumás stressznek tűnik. Dzsungel, fura, ijesztő lényekkel, barlangokkal. Amit eddig kiderítettem, a hely a Kakadu Nemzeti Park lehet, ahol az utolsó teljesen vad Abó törzsek élnek... Talán apám hollétéről üzen, talán valami más. Ennek akarunk utána járni.