*

Derek leállította a kocsit a park mellett, és komótosan kiszállt. A hátát a csúf Hondának támasztotta, és elgyönyörködött a látványban. Virágba borult fák között az útról egy széles sétányt látott padokkal, hátrébb mászókát, lugasokat. A hűvös szél ellenére is sokan voltak, főként családok, de látott idősebb embereket is a padon ülve, vagy lassan sétálgatva. Nagyon szép. Aztán, hogy a várakozás ne teljen olyan lassan, megnyitotta a telefonján az egyik mahjong alkalmazást, és elmélyülten játszani kezdett.
Nem telhetett el túl sok idő, mert éppen csak túljutott az első feladványon, amikor könnyű érintést érzett a karján.
– Bocsáss meg a késésért, Derek-szan – mosolygott rá kicsit bűntudatosan a lány.
A férfi az órájára nézett.
– Ne szabadkozz, Emiko-szan, mindössze két percet késtél
– Az rengeteg – hajtotta meg a fejét Emiko. – Kérlek, ne haragudj!
– Ti japánok, mindig meg tudtok lepni ezzel a pontosság mániátokkal – nevetett a nyomozó – De legyen: megbocsátok. És most áruld el, kérlek, hogy miért jöttünk ide?
– Azért, mert ez egy remek hely megnézni a virágzást. Majd meglátod. Most viszont foglaljunk helyet az éjszakára.
– Hogy érted?
– Egyszerűbb, ha mutatom. – A lány a legnagyobb természetességgel kézen fogta, és bevezette a parkba. Egy darabig a sétányon haladtak, aztán Emiko hirtelen letért az egyik üres, fűvel borított területre, megállt, és lassan körbefordult.
– Igen, itt jó lesz – mondta, és gondos mozdulatokkal leterítette az eddig a hóna alatt tartott, piros polártakarót, és a sarkaiba varrt hurkokon keresztül rögzítette néhány, sátorkaróra emlékeztető kampóval. Miközben hajlongott, Derek kicsit hátralépett, és élvezettel figyelte a lány formás fenekét, amit sajnos nem látott elég jól a félhosszú kabát meg a bő nadrág miatt.
A lány felegyenesedett, és mosolyogva ránézett.
– Így. Ezzel készen is vagyunk, mehetünk enni.
– Emiko-szan, elmondanád, hogy mit is csináltál pontosan?
– Nézd, Derek-szan. Nemsokára meggyújtják a lámpásokban a mécseseket, lesz zene meg rengeteg ember. Én most ideterítettem egy takarót, amire rátűztem a nevemet meg azt, hogy este nyolctól lefoglalom ezt a helyet. Pontosan kell érkeznünk, mert ha késünk, az őrök úgy fogják gondolni, hogy mégsem jövünk.
– És senki sem fog leülni ide, amíg távol vagyunk? – hökkent meg a nyomozó.
– Biztosíthatlak, Derek-szan, hogy üres lesz a takaró, amikor visszajövünk.
– Fura egy nép… Hol akarsz vacsorázni?
– A park túloldalán van egy olasz étterem. Bírod a pizzát? – kérdezte Emiko, miközben elindult a mondott irányba.
– Hát, pizzája válogatja. Ahogy a nagyim csinálta, azt nagyon szerettem, meg a lasagné-jét, a rizottóját és a saltimboccáját.
Emiko szeme elkerekedett.
– Az meg mi?
– A saltimbocca? Alapvetően borjú, sonka meg fehérbor. Egyszerű kaja, de hús.
– A nagyid szakács volt?
– Nem. Olasz.
– Ó! Én azt hittem, hogy tősgyökeres amerikai vagy.
– Létezik olyan egyáltalán?
– Nem tudom... – nevetett a lány. – Talán az indiánok.
– Akkor igazad van, részben az vagyok.
– Érdekes lehet a családod története. Mondjuk, nekem már az órás sztorid is nagyon tetszett, bár nem tudom, mennyi benne az igazság.
– Minden, az elsőtől az utolsó szóig. Lehet, hogy pár ponton kicsit dramatizáltam ugyan...
– Te pályát tévesztettél. Írónak vagy szakácsnak kellett volna menned.
– A vicc az, hogy mind a kettőt próbáltam.
A lány megtorpant és felnézett a férfi arcába.
– Tudod, Derek-szan, miután felhívtál, volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy nem lesz miről beszélgetnünk, hiszen lezártátok az ügyet. De, azt hiszem, tévedtem.
– Te jó ég! Ilyen szörnyen unalmas fickónak látszom, akivel csak a munkáról lehet beszélgetni?
Emiko elmosolyodott, és ismét megindult előre.
– Szerintem te egy figyelmes, jóképű... hogy is?... pasinak látszol, de hosszú még az este.
– Úgy érted, még kiderülhet, hogy egy seggfej vagyok?
– Én ilyet nem mondtam – nevetett a lány.
– Pedig tudok az lenni. Viszont a másik része sokkal érdekesebb: jóképűnek tartasz?
Közben megérkeztek az étteremhez, és Derek meglepetten nézett fel a csupa beton és üveg, szokatlanul nagy épületre.
A hosszú lépcső előtt Emiko ártatlan mosollyal felé fordult.
– Az csak szófordulat volt. Valójában nem tudom, mennyire vagy jóképű, mert annyira fölém magasodsz, hogy nem látom az arcod.
– Igazán? – húzta fel a szemöldökét a nyomozó, majd elkapta Emiko derekát, és könnyedén feltette a második lépcsőfokra.
Közelről nézték egymást, és a nyomozó ismét elgyengült a lány szemében csillogó aranyszín pöttyöktől.
Öntudatlanul előrehajolt, és gyengéden megcsókolta Emiko száját.
Nem volt több egy lepkeszárny-könnyű érintésnél, a férfin mégis mintha elektromos áram futott volna végig. Miután az ajkaik elváltak egymástól, Derek gyengéden elsimított egy kóbor tincset a lány arcából, aki váratlanul megfogta a kezét, és finoman megszorította. Egy pillanatig meghitten álltak egymás közelségében, aztán Emiko csúfondárosan elmosolyodott.
– Így, közelről nézve szerintem kicsit nagy az orrod – törte meg a pillanatot.
Derek felocsúdott a csók hatásából.
– Az a cseroki ősök miatt lehet – bólintott, aztán, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, kézen fogta a lányt, és elindult a lépcsőn felfelé. Emiko pedig nem tiltakozott.
 Az ajtón belépve szembe találták magukat Pókemberrel. Derek hátrahőkölt.
– Mi a vihart keres egy szuperhős figura egy olasz étteremben? – morfondírozott hangosan.
– Fogalmam sincs – vont vállat Emiko. – Talán a tulaj szereti a Marvel filmeket.
Az eléjük lépő pincér egy szabad asztalhoz vezette őket, és miután letelepedtek, Derek a bejáratnál az oszlopon guggoló szuperhős felé intett.
– És te szereted?
– Spidermant? Nem különösebben. Akkor már inkább a Vasember.
– Valahogy sejtettem – vigyorgott Derek. – Tetszik a ruhácskája, igaz?
– Meg az autói. Bár, a házát is elfogadnám.
– Mielőtt vagy miután szétlőtték?
– Hát, utána már nem volt annyira menő.
– Lebuktál – pillantott félrehajtott fejjel a nyomozó Emikóra. – Te szoktál ilyen filmeket nézni.
A lány szégyenlősen lehajtotta a fejét.
– Sajnos, be kell vallanom, hogy képregény függő vagyok.
– Van addikciód? De jó!
– Ennek te örülsz? – kapta fel a fejét Emiko.
– Persze – bólogatott Derek. – Már kezdtem aggódni, hogy tökéletes vagy.
– Ez kedves... hazugság – fintorgott a lány. – Pontosan tudod, hogy milyen hibáim vannak.
– Tudom?
– Igen. Például nem tudok főzni és pocsék a kávém.
– Ó, tényleg, ne haragudj! Akkor én most megyek is – tolta hátra a székét tettetett felháborodással a nyomozó. – Nem randizhatok egy olyan nővel, akinek a kávéja bűntett az emberiség ellen.
– Igazad van – sóhajtott Emiko. – Ennél jobb indokot még sosem hallottam a szakításra.
– Én már igen – legyintett a férfi. – A társam... SF-ben nagymester ebben a kérdésben.
– Tényleg? És te?
– Én sosem tudtam, hogyan kell. Mindig kivártam, hogy a csajok dobjanak ki.
– Sokan voltak?
– Akadt egy pár, de a legutolsó kapcsolatom is véget ért már vagy négy hónapja.
– Miért?
– Mert az exem szerint túl sok időt töltöttünk együtt.
Emiko felhúzta a szemöldökét.
– Na, ez is indulhatna a legrosszabb szakítós dumák versenyén.
– Nem, tényleg igaza volt. Együtt éltünk, ugyanott dolgoztunk, közös volt a baráti társaságunk... hosszú távon ezt nehéz kibírni.
– Tehát kellett neki a tér. Azért tartjátok még a kapcsolatot?
– Persze. Barátok vagyunk, és a többi is megmaradt, csak éppen szakított velem.
– Te szegény!
– Ne sajnálj, annyira nem rossz egyedül.
– Ezt hogy érted?
– Nézd, most senki sem szól bele, hogy hol teszem le a kávéscsészét, vagy, hogy mikor dobom bele a szennyeskosárba a levetett zoknimat.
– És mikor?
– Természetesen, amikor már nem találok tisztát. Olyankor összeszedem a lakás minden pontjáról a szétdobált cuccokat, és papucsban, rövidgatyában leslattyogok a mosókonyhába. Miért, te nem így csinálod?
Emiko felnevetett.
– Tudod, milyen kicsi a lakásom. Hamar tele lenne szétszórt ruhával.
A lány felvette az étlapot, és tanulmányozni kezdte.
– Te mit javasolnál nekem ezek közül? – kérdezte végül Derekre pillantva.
– Mivel félig japán vagy, a rizottót mondanám. Az jobbára rizs. Mennyire vagy oda a húsért?
– Elvagyok nélküle.
– Gondoltam. Akkor a vargányás verzió lesz a nyerő.
– És te mit választasz?
– Bepróbálkozom egy lasagne-val, azt viszonylag nehéz elrontani.
– Miért érzem úgy, Derek-szan, hogy te nem bízol az itteni konyhában? – nevetett Emiko.
– Bízok, én, csak olyan ez, mint mondjuk neked elmenni egy japán étterembe az Államokban.
– Ott a pont. Akkor rizottó.
A nyomozó intett a pincérnek, aki már lesben állt a pult mellett.
– Tudod, Derek-szan – vette fel ismét a társalgás fonalát a lány –, már meg akartam kérdezni, hogy te tulajdonképpen miért jöttél ide Szakurába?
– Mert a főnököm szeretne egy tanulmányt a japán kollégák módszereiről.
– És fog kapni?
– Hát, ez még nem eldöntött. De muszáj lesz, mert különben nem fizeti ki a számláimat.
– Amúgy mi a meglátásod? Nagyon különböznek a módszerek?
– Azok nem, inkább maga a közeg. Japán szerintem egy szégyen alapú társadalom. Ha itt valaki elkövet valamit, akkor saját maga vallja be, még akkor is, ha egyébként jogosnak érzi a tettét, így aztán a nyomozások is teljesen más módon és szellemben folynak. Odahaza mi abból indulunk ki, hogy mindenki hazudik, de itt ez, például egyáltalán nem állja meg a helyét.
– Akkor nem is tudna együttműködni a két testület?
– De igen, viszont ahhoz sajátos körülmények kellenek. Mint például Nodera-szan esete.
– Az mennyiben volt különleges?
– Több szempontból is: találtunk elkövetőket, de senki sem felelős közvetlenül a balesetért. Lehetne úgy is mondani, hogy a körülmények szerencsétlen összejátszása vezetett a tragédiához.
Emiko elkomorult.
– Tudod, én mit érzek a legfőbb oknak? – kérdezte végül sóhajtva. – Azt, hogy Naemu-szan meg akarta változtatni a helyzetét.
– Hogy érted ezt?
– Nézd, Derek-szan, te nem ismerted, de ő egy nagyon vidám, okos teremtés volt. Szeretett nevetni, könnyen tanult, csinosan és igényesen öltözködött, és, hát valljuk be, sokszor megakadt rajta a férfiak szeme. A férje meg csaknem ötvenéves, ráadásul egy konzervatív, agresszív, féltékeny alak. Mivel Naemu-szan szerette ezt az embert, lemondott volna még akár a remek fizetéséről vagy egy szuper hangulatú munkahelyről, ahol megbecsülik, szeretik és elismerik a munkáját. Mert ő jó feleség akart lenni. És ezért elkezdett tanulni, amitől kimerült, és itt jött a képbe az Adderall. Tehát meg akarta változtatni a körülményeit, hogy legalább a házassága rendbe jöjjön. Gondolom, amikor megtudta, hogy gyereket vár, teljesen pánikba esett, hiszen ez újabb változtatást igényelt.
– Azt gondolod, hogy ha mindezt nem akarta volna, még ma is élne?  
– Pontosan. Ez a társadalom nem támogatja az egyéni kezdeményezéseket. Főleg a nőkét nem. És, amennyire látom, ez a rendőri munkára is igaz.
– És mi a helyzet veled?
– Ó, én kiváltságos helyzetben vagyok. A származásom okán már gyerekkorom óta megkaptam minden lehetőséget az ötleteim megvalósítására.
Megérkezett a rendelésük.
Derek kissé gyanakodva piszkálta az elé rakott ételt, aztán megkóstolta, és bólintott.
– Na, milyen? – érdeklődött a lány.
 – Ehető, bár a fűszerezése elég sajátos. A tiéd?
Emiko megvonta vállát.
– Szerintem finom, bár fogalmam sincs, hogy milyennek kellene lennie.
A nyomozó rácsodálkozott a lány tányérjára.
– Az a barna mi ott benne?
– Leginkább darált húsnak tűnik.
– Mi a vihart keres a rizottóban darált hús? – hökkent meg a férfi.
– Nem kellene bele?
– Hát a vargányásba nagyon nem.
– Megkóstolod? Nem rossz, de komolyan. – Emiko felemelte a tányérját, és Derek felé nyújtotta. A férfi indulatosan rázta a fejét.
– Nem, már a szagán is érződik, hogy ez maximum rizses hús. Egyszer majd főzök neked igazit.
– Egyszer?
– Úgy értem, amíg itt vagyok.
– Az már nem tart soká. Mikor is indulsz pontosan?
– Csütörtök este hét-tizenötkor megy a gépem.
– Ma pedig hétfő van. Mit szólnál a holnaphoz?
– Emiko-szan – mosolygott a nyomozó –, még véget sem ért a randink, és te már a következőt tervezed?
– Szoros határidővel dolgozunk, nem igaz?
– És mi van akkor, ha pár óra múlva rádöbbensz, hogy egy büdös bunkó vagyok?
– Akkor nem engedlek be a lakásomba, hogy főzz nekem.
– Ó, szóval, már azt is tudod, hogy nálad kerül erre sor?
– Ez csak egyszerű következtetés, nyomozó: nem hinném, hogy a te szállásod alkalmas az ilyesmire.
– Ott a pont – nevetett a férfi. – Tehát holnap fog megtörténni?
– Igen, én arra szavaznék, de ez attól függ, hogy ma este mennyire érzem jól magam veled.
– Te aztán nem kertelsz…
– Mondtam: határidőhöz vagyunk kötve – vont vállat a lány.
Derek eltolta magától a tányért.
– Jóból is megárt a sok – sóhajtott –, hát még ebből. Neked sem ízlik?
– Most, hogy már rápörögtem az igazira, ez annyira nem vonz. Nézzünk valami édeset?
A nyomozó belepillantott az étlapba.
– Ezek után nem mernék kipróbálni semmi tradicionális olasz desszertet. Vanília shake?
– Ó, azt imádom! – lelkesedett a lány.
A férfi intett a pincérnek, és leadta az újabb rendelést.
– Emiko-szan, említetted a képregény-függőségedet. Van ezen kívül más addikciód is?
– Huh, bele a közepébe – nevetett a kérdezett.
– Te jöttél az előbb a határidőkkel – kacsintott a férfi. – De ne aggódj, nem veszem jegyzőkönyvbe, amit mondasz.
– Nos, sok nincs. Talán csak a munkamánia, de az itt népbetegségnek számít.
– És mi a helyzet a hagyományos japán dolgokkal? Szauna, masszázs, ilyenek…
– A fürdőket szeretem, de a gőztől behullámosodik a hajam, úgyhogy, ha lehet, elkerülöm.
– A te hajad alapból hullámos?
– Most nézd meg! Ilyen az én szerencsém.
– Édesanyádnak is ilyen?
– Nem, neki göndör, mint a dugóhúzó.
A pincér kissé aggodalmas arccal tette eléjük a hosszú poharakat, és a falig hátrált, de nem vette le róluk a szemét.
– Az a fickó nagyon figyel minket – hajolt közelebb a lányhoz –, szerinted tett bele valamit?
– Legfeljebb vaníliát – nevetett Emiko. – Talán az a baja, hogy túl sok ételt hagytunk meg, és most azt hiszi, hogy gasztrovloggerek vagyunk.
– Micsodák?
– Tudod, olyanok, akik járják a világot, bemennek mindenféle étterembe, aztán egy vlogon elmondják a követőiknek, hogy melyik a jó hely, és melyik az, ahova sose tegyék be a lábukat.
– Most komolyan, én egy ilyennek látszom?
– Pont ez a lényeg. Bárki lehet vlogger.
– Ó, és ha most csinálok magunkról egy szelfit?
– Akkor már tényleg biztos lesz benne.
Derek gonoszul elmosolyodott felállt az asztal mellől, és a lány mellé guggolt. Felnézve látta, hogy a pincér aggodalmas képpel ugyan, de látványosan elfordul. Készített legalább öt-hat képet, aztán visszaült a székére, közben lábával meglökte az asztalt, és a pohara megbillent. Egyszerre kaptak utána Emikóval, és a kezük összeütközött, viszont a shake kiömlött, és beterítette a nyomozó nadrágját.
A lány a szája elé kapta a kezét, Derek pedig hökkenten nézett végig magán.
– Hát most úgy nézek ki, mint egy artista, aki lehányta magát – kommentálta.
Emiko gyorsan felkapta a szalvétáját, és odaugrott segíteni, de a látványtól előbb elkerekedett a szeme, aztán megremegett a szája, végül elkezdett hangosan nevetni.
– Én másfajta balesetre tippelnék – nyögte a könnyeit törölgetve.
– Az még nem is lenne baj – vont vállat a nyomozó –, de kezd marha hideg lenni.
Gyorsan kiszámolta az asztalra a fogyasztásuk árát, majd kézen fogta Emikót, és a bejárat felé indult. Az ajtóban megtorpant, és megfenyegette Pókembert.
– Tudom ám, hogy te voltál – hajolt közel a figurához. – Majd legközelebb számolunk.
Szinte futólépésben tették meg az utat a kocsiig.
– Mikortól is foglaltad le a helyet? – pillantott Derek a lányra, amikor beindította a motort.
– Nyolctól.
A nyomozó a műszerfal digitális órájára pillantott.
– Még simán beleférünk. Kapaszkodj!