26.

Ez a gyűlés jóval nagyobb volt a múltkorinál. A hatalmas tábortűz reggeli maradványai körül most ott ült Hessgeronon, Madárkirályon, Olmudon és Lesseronon túl még Mejime, Talarn, Draudan meg egy rakás ember- és elfcsaládfő. Természetesen a vén Rossel is helyet kapott az emberek közt. Ő Madárkirály mellett kucorgott, bütykös kezében elmaradhatatlan botját szorongatva. Az volt a feladata, hogy a többieknek továbbítsa, amit a félelf halkan fordított neki az elfek és Draudan beszédéből. Így egészen zökkenőmentesen folyt a tanácskozás.
Draudan ekkor már másodszor számolt be éjszakai kalandjáról. Sűrűn ásítozgatva adta elő válaszait a Madárkirály tolmácsolta kérdésekre.
A félelf próbálta minél kevésbé fárasztani. Az olyan naiv kérdéseket, hogy “Mennyire meredek a városfal?” és “Csak utcák vannak, vagy lehet más ösvényeken is haladni?”, maga is megválaszolta. Akadtak azonban olyan kérdések, amikre egyedül Draudan felelhetett.
– A hajó foglyai honnan valók? – kérdezte az egyik szakállas családfő. – Mármint pontosan. 
Draudan meghallgatta a kérdés fordítását, majd széttárta a karját, és fejét csóválva felelte:
– Nem hiszem, hogy meg tudták volna mondani a helyet. Talán senki sincs, aki beszélne ott a nyelvükön. 
– Nincs tolmácsuk? Nem kéne a vén Rosselnek, vagy Huiskawa, neked bemenni, hogy szót értsenek egymással? – szálltak fel azonnal az aggodalmas hangok.
– Lehet, az lesz legjobb – bólintott rá a félelf. Azért még Draudanhoz fordult: – Biztosan nincs a városban senki, aki beszélni tudna velük?
– Nekem úgy tűnt, nincs. Magret is valami olyasmit emlegetett, hogy pontosan azért vinnék a város hajósai őket, mert úgysem tudnának összebeszélni semmilyen taktikát.
– Nos, a quetter kutyák ez irányú számításai nem fognak bejönni! – csapott a térdére indulatosan Madárkirály. – Elf testvéreim, Van valami kifogásotok az ellen, hogy a városba menjek, segíteni összeszervezni a foglyok és a városiak között a támadásukat? Talán hamarabb végeznek vele, ha nem kézzel-lábbal kell elmutogatniuk egymásnak mindent!
– Van! – szólalt fel azonnal Lesseron. – Ha te bent leszel, mégis, az ittenieknek ki fogja elmondani, mikor mit tegyenek? Ha jól sejtem, nekik sem lesz könnyebb a feladatuk!
– Valóban! – helyeselt Olmud is. – Mit érünk vele, ha hamarabb lesznek készen, ha utána nekünk kell várakoznunk, amíg visszatérsz? Ha sikerül egyáltalán! Hiszen már tegnap este is csak azért nem te mentél, mert túl kockázatosnak ítélted a dolgot!
A félelf indulatosan legyintett minderre:
– Akkor még nem tudtam, hogy az egész város mellettünk áll majd! Ha a föld alá költöztek, ott már én is elkerülöm a quetterek figyelmét! Igaz, ahhoz előbb át kell jutnom a falon, és ez nappal már nehezebb lesz…
– Na ugye! Amint kilépsz az erdőből, észre fognak venni a levegőből!
– Bárki megy, észrevehetik! Valakinek pedig be kell mennie, különben honnan tudnánk, hogy mikor támadjunk?
– Hát ez az! – csapott le Olmud. – Bárki megy is, még én se tudok olyan gyorsan futni, hogy időben szóljak! Még vagy egy jó óra ide az erdő széle futva. Vagy majd tüzet gyújtanak bent, és a füsttel jelzik a támadást?
– Nem rossz ötlet – mutatott rá Madárkirály –, de ha én megyek, ez még könnyebb lesz! A madaraim fognak a fejetek felett körözni, ha indulhattok! Majd annyival előbb küldöm őket, hogy legyen időtök a városfalig jutni, de már nyitott kapu várjon benneteket.
– Nyitott kapu? – nézett fel csodálkozva a mind ez idáig gondolataiba merült Hessgeron. – Ahhoz előbb le kell győzni őket! Te mondtad, hogy a kapu mögötti téren van a táborhelyük! Egyébként már itt vannak a madaraid? Én nem láttam őket azóta, hogy Sziremondában megkeresték a szarvastestvéreinket!
– Mert akkor láttad őket? – kérdezett vissza évődőn a félelf.
– Nem – hökkent meg az ifjú törzsfő. – Már ott sem!
– Pedig meglelték a szarvasokat, ezt te sem vitathatod! Látod, ez a különbség quetter és igazi ragadozó madár között! A baglyom már hajnalra meghozta a quetterek létszámáról és táborhelyéről a hírt. Draudan egész jól becsülte meg a létszámukat. A sasok sincsenek messze innen. Hidd el, ha üzenek velük, alig egy perc alatt ideérnek! 
– Rendben. De te hogy akarsz bejutni észrevétlen?
– Van rá ötletem. Egyedül az kell hozzá, hogy valamelyik farkastestvér ruhát cseréljen velem.
Mejime kacagva válaszolt:
– A mi ruháinkból kettő kell, hogy befedjen téged! – Aztán kicsit csillapodva rákérdezett: – Tudod használni a pókpásztorok szövetét?
– Nem olyan nehéz dolog az! 
– Jó. Én szívesen adom a magamét. Remélem ,nem baj, hogy festett, nem pedig fehér.
– Nem gond – intette a köszönet jelét a félelf.
– Bocsánat – jegyezte meg Draudan egy újabb ásítás után –, ha énrám már nincs szükség, szívesen aludnék pár órát még a harc előtt!
Madárkirály töprengve fordult felé:
– Tedd el magad, ember, de ne számíts órákra; amint megvagyunk a tanácskozásunkkal, indulnunk kell vissza, egyeztetni terveinket a bentiekkel!
Draudan egyetértő bólogatással és ásítozva indult az emberek táborhelye felé.
– Jó is lesz, ha velem jössz, hátha akadnak még kétkedők…
– Mert – kapta fel a fejét a félelf – talán van, aki nem bízott a szavaidban?
– Hát tudod – fordult vissza –, elég sokan tudják rólam, hogy két éve száműztek a városból… és ez nem a legjobb ajánlólevél, amikor íjászkodó elfekről mesélek nekik! Két ember csak azért kísért ki a falig, hogy láthassák, tényleg az erdőbe indulok-e vissza! 
Azzal továbbment. Madárkirály összehúzott szemmel nézett utána, majd végül úgy döntött, ezt nem osztja meg a többiekkel. 
– Ideje rátérnünk a támadás tervének részleteire – fordult vissza a többiekhez, majd lábával gyorsan elsimítva a tábortűz helyét fedő hamut, botjával határozott vonalakat húzott bele. – Ez itt a tengerpart. Ezek a mólók, fölötte a kikötői rakpart.
– Mi az a móló? – kérdezett rá Mejime.
– És a rakpart? – vonta fel a szemöldökét Hessgeron is.
Madárkirály kesernyés félmosollyal túrta hátra a haját.
– A kikötőt tudjátok micsoda?
– Igen, azt már mondtad – bólintott Olmud.
– Igazatok van. Szóval ezekbe a vízbe nyúló, fából készített micsodákra lépnek ki a hajóról az emberek. Előttük még elég mély a víz hozzá, hogy a hajók alja ne érjen le a fenékre. Ezek a mólók. A rakpart egyszerűen egy üresen hagyott partszakasz, ahová ki lehet pakolni mindazt, amit a hajók hoznak. Világos?
– Világos.
– Tehát a hajókról a foglyokat a mólókon át tudják kihozni. Ez eléggé lelassítja a dolgot, vagyis nem velük fogják megindítani a támadásukat odabent. Valószínűbb, hogy már egy elterelő támadást fognak indítani, ami elvonja a quetterek figyelmét, amíg a hajóról kiérnek azok, akik utána segíthetnek nekik.
– Szerinted el tudják vonni kétszáz quetter figyelmét? – csóválta a fejét Lesseron. – Én már harcoltam párszor ellenük, de ha már hárman vannak, elkezdenek cselezni. Szinte biztos, hogy amint felveszik a harcot, több kisebb csapatra fognak szétoszlani. 
– Most azonban nem íjászok elől kell kitérniük, hanem a földön lepik meg őket – emelte fel az ujját Madárkirály és újabb vonalakat húzott a hamuba. – Ez a kapu, itt a piactér… szóval az a nyílt terület, ahol jelenleg táboroznak. Innen, innen és innen – jelezte néhány újabb vonással – utcák nyílnak a térre, vagyis akár több irányból is támadhatnak. Ha elég jó a meglepetés, és jók a harcosaik, komoly veszteségeket okozhatnak nekik, mire fel bírnak szállni. Ha vannak íjaik, akkor utána is fedezni tudják magukat, amíg visszatérnek a kikötőbe.
– Draudan nem azt mondta, hogy pont íjászokra lesz szükségük?
– Mondott ilyesmit, de attól még lehet nekik is néhány.
– Madárkirály uram – szólt most a vén Rossel kissé sértődött hangon –, egy ideje már csak úgy ülünk itt, mint a sült hal; elmondhatnád, miről is beszéltek éppen!
A félelf beleegyezőn sóhajtott, majd röviden vázolta, mit is tárgyaltak eddig. Kezdte úgy érezni, erejét meghaladó feladatra vállalkozott. Örült, hogy legalább Draudan elment aludni. Neki elég lesz majd a városba menet elmondania, amit tudnia kell.
– Mindezek eddig csak feltételezések, uram – jegyezte meg a mondókája végén az egyik szakállas családfő. – Arról kéne inkább beszélni az elfekkel, hogy mi meg ők hogyan megyünk be! Főleg mi. Falat mászni nem tudunk, csak ha létrákat csinálunk, de az jó két napba beletellenék. Ha faltörő kossal megyünk a kapunak, hát az sokáig tart majd, és addig védeni kell a fejünket a quetterektől.
– Nem, nem! – tiltakozott Madárkirály hevesen. Gyorsan elmondta az elfeknek, mi az emberek aggálya, majd a namreg nyelv szavait keresgélve, mint mindig, most is kissé akadozva válaszolt: – Nem várost ostromolni menni, hanem sok quettert kell pusztítani… vagy legalább akadályozni, hogy a hajókra ülhessünk, és mehessünk! A kaput bentiek kell kinyitni, és ezért kell… kitalálni nekünk, hogy mi lesz városiak… taktika!
– Szerintem akkor mi majd a kapu elé megyünk, és megvárjuk, amíg kinyitják. Ha bent dúl a harc, miránk úgyse lesz idejük. 
– Éppen ez az! Kétszáz quetter sok, és sok csapat van belőle! Jut nektek is, ha csak ott állni kapu előtt.
A családfő erre már nem mondott semmit. A többi jelenlévővel dugta inkább össze a fejét, hátha sikerül valami okosat kisütniük.
Az elfek egymás közt beszélgetve várták ki a diskurzus végét, majd újra felvették félbe maradt beszélgetésük fonalát. Közös megegyezéssel Hessgeron emelkedett szólásra:
– Ha a támadásuk után a hajók felé vonulnak vissza, akkor mi hiába várunk az íjainkkal a kapu előtt. Úgy gondolom hát, hogy nekünk is két csapatra kéne oszlanunk, és az íjászoknak valahogy hamarabb kéne bejutniuk a városba. 
Madárkirály megrázta a fejét.
– Mégis ha meg tudnánk oldani, hogy százötven íjász csak úgy eljuthasson a kikötőig, és elfoglalhassa az állásait, mi szükség lenne a többiekre? Akkor már nem is kellene kinyitni a kaput! A kardokra azért lesz szükség, hogy védjék az íjászokat, amíg eljutnak a kikötőig.
– Nem értelek – csóválta a fejét Hessgeron. – Ha a városiak odáig jutnak, hogy kinyissák a kaput, akkor ugyanezzel az erővel nem tudnák már akár a saját tengerre szállásukat is megoldani? Hiszen a kapuig az egész quetter táboron keresztül kell verekedniük magukat!
A félelf tanácstalanul túrt a hajába.
– Igaz, Draudan szavaiból is az sejlett, a városiak csak abban az esetben engednek a hajóikra, ha időben ott leszünk. Tényleg nem sok okot látok rá, hogy ha nem veszünk ki oroszlánrészt a csatából, akkor foglalkozzanak velünk!
– Akkor vegyünk ki oroszlánrészt! – sújtott a levegőbe Lesseron. – Vágtázzunk ki a szarvastestvéreinken a falakhoz, aztán mi felmászunk, és már íjazhatjuk is!
Madárkirály egy pillanatig úgy nézett rá, mint aki nem tudja, jól érti-e amit hall, majd óvatosan megkérdezte:
– Szerinted miért jönnének oda hozzánk a quetterek? Vagy egészen a kapuig akarsz vágtázni, és ott megmászni a falakat?
– Mégis mekkora ez a város? – kérdezett rá gyanakodva Hessgeron.
– Ha itt a kikötő, itt pedig a kapu, akkor valahová ide esik a nyugati fal – húzott újabb vonalat, immár a hamu mellé egy jó lépéssel a félelf –, ami a legközelebb van az erdőséghez, a déli fal pedig valahol itt húzódik – bökött a tábortűz mellé egy másik ponton az avarba. Ha jól akarom érzékeltetni, hogy ez az egész mekkora, akkor talán azt vegyétek alapul, hogy a quetterek táborhelye a kapu előtt majdnem akkora, mint Sziremonda közepén a legelő.
– Az mégis mekkora? – kérdezett rá Mejime, akinek nem sokat mondott a hasonlat.
– Hatalmas – nyögte megrökönyödve Olmud.
A többiek is némán meredtek a porba vázolt térképre.
– Mégis… – nyelt nagyot Hessgeron – hány ember lakik benne?
– Hogy hányan maradtak, nem tudom, de annak idején nagyjából ötvenezren éltek a falai közt.
Eltelt néhány pillanat, mire megemésztették a hallottakat. Lesseron találta meg először a hangját:
– De hát,ennyien hogyhogy nem bírtak el azzal a nyamvadt kétszáz quetterrel?
– Ezeknek a legtöbbje még gyermek – magyarázta a félelf. – Sok közöttük az öreg s az asszony.
– Az emberek asszonyai nem harcolnak? – csodálkozott el Mejime. A többiek tekintetében is hitetlenkedés látszott.
– Az embereknél nagyobb a különbség férfi és nő között. Amilyen vadak a férfiak, annyira nyúlszívűek az asszonyaik. Ráadásul a gyermekeik kihordása után nagyon hamar elnehezülnek. De nem is szokás náluk a fegyverforgatás. Még a férfiak közül is csak nagyon kevesen tanulhatták ki ezt a mesterséget. Nekik nem a mindennapjaik része a harc, mint nektek, akik a vadonban állandóan felkészülten várjátok a quetterek és az egyéb ragadozók támadását! 
– Jó, mi sem tanultunk ezelőtt ilyesmit – hagyta helyben Mejime. – De a veled tartók sem! Mégis pár hét alatt odáig jutottak, hogy hajlandóak velünk harcolni!
– Mert nincs más választásuk, Mejime! És nézd: náluk sem az asszonyok vívnak! Másrészt Dumadockra a trollok sem rontanak rá minden nap, hogy legyen min gyakorolniuk a polgárok… vagyis a városlakóknak! Itt csak amolyan rendfelügyelet működött, ami a tolvajlásokra és a nagynéha előforduló verekedésekre ügyelt. A lényeg az, hogy egyáltalán nem csodálom, amiért ez a sokezer városlakó nem tudott mit kezdeni kétszáz quetterrel! Ők nem mehetnek az erdőbe, ha összetűznek velük! Láthatod, most is csak akkor vállalják a harcot, amikor már nekik sincs más reményük. Utána kénytelenek lesznek elhagyni a városukat, a lakásukat, műhelyüket, egész eddigi életüket. Megértem, ha nem akarnak felesleges teherként a nyakukba kapni minket, és megértem, ha emellett mégis átkozottul szükségük van a kardjaink és nyilaink erejére!
– Kicsit eltérítettük medréből beszédünk folyását – emelte fel kezét Hessgeron. – Az emberváros nagy. Lesseron szerint a szarvastestvéreken kéne odavágtatni a kapuhoz, aztán az íjászok felmásznak a falra és lenyilazzák a quettereket. Az ötlet tetszik. Így tisztességgel harcolnánk, és ezzel kiérdemelnénk a helyet a hajón. Lát valaki hibát benne?
– Többet is – emelte fel a kezét most Olmud. – A legkisebb, hogy én csak a saját lábamon vágtázhatnék, az pedig jókora lemaradással járna. Nem tudom, mekkora a nyílt terep az erdő és a kapu között, de ha a város legnyugatibb pontja sem ér a fák közé, akkor a kapuig az nagyon nagy távolság. Még éjszaka is nehéz lenne észrevétlenül megtenni. Mindenképpen kapnánk a nyakunkba néhány quettert, akiket vágta közben talán távoltarthatunk szélbe szórt lövésekkel, de falat mászni biztosan nem tudnánk tőlük. Ha pedig módjukban lesz köveket szerezni, akkor még kevesebb esélyünk lesz. Arról nem is beszélve, hogy mi vár ránk, ha mégis sikerül közelharcra szorítani minket. Azt már mind láttuk Sziremondában. 
– Ha elég gyorsak vagyunk, idejük se lesz köveket keresgetni – állt ötlete védelmére Lesseron. – Ha pedig viszünk magunkkal kardot, a közelharcban is megállhatjuk a helyünket!
– Ugyan, Lesseron! – ingatta meg fejét az elf törzsfő. – Azok, akiknek megmaradt az íjuk, mint neked is, vagy készíteni tudtak maguknak újat, alig jöttek hozzám gyakorolni a kardvívást. Olmudnak igaza van; nem ronthattok csak úgy a quetterek torkába! Méltatlan lenne ez a szarvastestvéreinkhez is. Nem azért tartottak törzsünkkel hosszú évszázadokig, hogy végül oktalan mód vetessük el velük életüket!
Lesseron lehajtotta a fejét. 
– Madárkirály uram! – szólt bele a csendbe Hereg, az emberek kopasz vezére, maga is családfő: – Arra gondoltunk, mi lenne, ha elindulnánk a város felé, aszt’ amikor ránk jönnek a quetterek, gyorsan visszaszaladnánk a fákig, mintha berezeltünk volna, a fák között meg ott lapulnának az íjászok, akik lelőnék őket, amint ránk akarnák vetni magukat?
A félelf csak sóhajtott. Valahogy semmi kedve nem volt részleteiben elmagyarázni a terv hibáit.
– Jó, majd elmondom nekik.
Néhány szóban tényleg vázolta a nagy ötletet, hogy legalább kissé jobb kedvre derítse az elszótlanodott elfeket.
– Nem is rossz ötlet – lépett közelebb a hamuhoz Olmud, az orrát huzigálva. Nagy ötlet körvonalazódhatott a fejében. – Mutasd csak meg, hol van az erdő legközelebb a falhoz!
Madárkirály odabökött a botjával.
– Ha itt meg tudjuk mászni a falat, akkor körülbelül feleakkora távolságra leszünk a kaputól, mintha kívülről akarnánk odarohanni…
– Továbbra is az a gond, amit te vetettél fel az előbb: a quetterek hamarabb fogják észrevenni, semhogy eljuthatnánk a falig – torkolta le Lesseron.
– De nem, ha közben egy ember-elf csapat jóval északabbról a kapu felé tart! – emelte fel az ujját Olmud. 
– Elég egyetlen quetter, aki le tud szállni közétek, és máris végzetesen elkéstetek – szólalt fel Madárkirály is. – Közben ízzé-porrá zúzzák az íjászok nélküli ember-elf csapatot a csukott kapu előtt. Aztán meg ki fogja kinyitni a kaput? Továbbra sem hiszem, hogy a városiak, látva a mi jöttünket, a kapuhoz verekszik magukat, csak hogy a kinnrekedt idegeneket beeresszék!
– Néhány jó kardforgatónak kell velünk tartani csupán, akik elintézik, ha valamelyik quetter mégis élve érne földet a közelünkben, és akiket majd mi fedezünk, amíg kinyitják azt a kaput! – Olmudon látszott, hogy kikezdhetetlennek tartja az ötletét. – Utána a beözönlők már elkezdhetnek a kikötő felé hátrálni, mi pedig közéjük állunk, s így egymást védhetjük.
– És addig? – vonta fel a szemöldökét Hessgeron. – Addig ki fog védeni benneteket? A quetterek elég gyorsan rájöhetnek majd, hogy ha az íjászokra támadnak, nem tudjátok fedezni a kapu felé igyekvőket. 
Olmud elgondolkodva dörgölte meg az orrát, mielőtt kirukkolt volna a válasszal:
– Ha jó az időzítés, és éppen akkor akarnak még csak úrrá lenni a rájuk támadó városiakon, akik meglepetésszerűen rájuk támadtak, miközben ők az erdő felől közeledő seregre készültek, szerintem a legkevesebb gondjuk azzal a néhány elffel lesz, akik a kapu felé törnek. Százötven íjászból ki lehet jelölni azt a párat, akik csakis rájuk ügyelnek, míg a többi vigyáz a saját bőrére is.
– Rendben – bólintott rá Hessgeron. – Részemről ebben látok már némi lehetőséget. De ahhoz, hogy sikerüljön, nagyon jól kell időzíteni. Menni fog, Huiskawa?
– Én a városiak közt leszek Draudannal. Amit lehet, megteszek. Időben fogok jelezni.
– Lesseron?
– Végül ez majdnem az, amit én mondtam, csak a szarvastestvéreink helyett mi és az emberek kockáztatunk – vonta meg a vállát. – Legyen. De én válogatom ki az íjászok közül azokat, akik csak a kapunyitókat vigyázzák, és én vezénylem a támadást! Minden tiszteletem Olmud képességeié – mutatta tényleg a tisztelet jelét az ifjú elf felé –, elismerem, hogy az ötlet is az övé, de nem tartanám szerencsésnek, ha most kezdené el gyakorolni a vezénylést.
Olmud azonnal jelezte, hogy ez ellen nincs semmi ellenvetése.
– Magam is így gondoltam – hagyta helyben az elf törzsfő. – Mejime?
– Csakis akkor, ha a farkastestvérek lehetnek, akik az íjászokkal mennek. Zova és én vagyunk a legjobb vívók.
– Ez kétségtelen – bólintott Hessgeron –, de Noyake és Viepa? Lozon?
– Lozon se rossz. Viepáéknak az a tőrrel kötözött botjuk van. Nem tudom megítélni, mennyire lehet jó a quetterek ellen.
Érdeklődve néztek Madárkirályra, aki ezalatt már a vén Rosselnek tolmácsolta, mi a jelenlegi terv. Közben már annyira belejött ebbe a két embert – vagy külön egy egész embert és egész elfet – kívánó munkájába, hogy még azt is követni tudta, miről folyik mellette a beszélgetés.
– Viepa újítását én is hasznosítom majd. Nagyon jó. Viszont még ki kell próbálni. Ez a soha vissza nem térő alkalom rá! – válaszolta.
– Akkor is kevesen vagytok – kötözködött Mejimével Olmud. – Nem lehet olyan könnyű kinyitni egy akkora kaput. Mi lesz, ha elesik közületek valaki?
– Ha te védesz, szívem? – mosolygott rá negédesen Mejime. – Talán félsz a felelősség terhétől?
– Féltelek. Már az is baj?
– Ez lehetne az első közös kalandunk azóta, hogy elmentél fát szedni a magtestvérekké lett régi törzsünkkel!
Olmudot kissé mellbevágta a régi emlék. Mint valami elmúlt álom rémlett fel az emberfalu, a hó, a hideg. A befagyott folyón tolt korhadt, jeges fa. Mint valami rémálom.
S ím, itt állnak a következő előtt! Egykori szerelme pedig szinte kezét nyújtva hívja, hogy menjenek együtt elé!
A köszönet jelét intette a lány felé.
– Rendben, akkor Kalahon is veletek tart – zárta le a kérdést Hessgeron. – Igaz, úgy érzem, nekem is ott lenne a helyem, de Huiskawa híján kénytelen leszek én vezetni az elfek és emberek közös seregét a kapu alá.
– Jó. Részletesen elmondom nekik, mi lesz a feladatuk – szólt a félelf. – Nem lesz más gondod az emberekkel, csak hogy lépést tarts velük!
Máris az öreg Rosselhez fordult, aki miután végighallgatta, kis gondolkodás után megkérdezte:
– És ha nem nyitják ki a kaput? Ha nem sikerül? Mind ott veszünk!
– Ha kapu nem nyílik, az jelenteni azt, mindenki vesztett odabent is. Vége domadocki emberek, vége íjászok! Akkor szalad, ki merre lát!
– A mi tervünkkel mi a baj? – akarta tudni Hereg. Több ember is ott szorongott ekkor már Madárkirály körül. A félelf szavait keresgélve kezdte magyarázni nekik:
– Ha ti akar csalogatni, akkor lenni benne baj, mert quetter nem ostoba; megvár, míg odaér sok ember, aztán hajít rá sok kő: nem lesz idő futni vissza erdő, elfek meg nem tudni lőni olyan messze. A kaput se nyitni ki nekünk senki, ha mi nem, és akkor nem jutni hajó, mire indul az.
– És az asszonyok, gyerekek hogyan jutnak be, he? – tette fel a nagy kérdést Wurroh. – Azok csak nem jöhetnek ezzel a közös sereggel!
Madárkirály egy pillanatra elakadt, aztán ujját feltartva türelmet kért, és az emberek gyűrűjéből kilépve ismét Hessgeronékhoz fordult:
– Azt szeretnék tudni, az emberasszonyok, gyerekek hogyan jussanak be. Azok nem mehetnek a seregeddel, hiszen csak akadályoznának benneteket…
– Nem is – szakította félbe Hessgeron egy intéssel. – Az erdő széléig jönnek, és onnan lesik majd, mikor nyílik ki a kapu. Ha akkor elindulnak, remélhetőleg már az íjászok fedezéke alatt csatlakozhatnak hozzánk ismét, mi meg egészen a hajókig visszük őket.
Madárkirály bólintott, és ismét az emberek közé lépett. Még hosszú percekig kérdések és feleletek pattogtak közöttük, de újabb probléma már nem merült fel. Végül a megizzadt félelf nagy sóhajjal törölte meg a homlokát.
– Rendben vagyunk – jelentette az elfek ifjú törzsfőjének.
– Akkor lassan be is fejezhetjük a tanácskozást. Még az íjászoknak kell elmondanod, miként juthatnak a falakra, aztán a piactérre.
– A falakra jutni igen egyszerű. Vastagon borítja a borostyán, a belső fele pedig annyira egyenetlen, hogy még egy ember is könnyedén lemászhat rajta. Utána csak lefelé és északi irányba kell futniuk, hogy minél hamarabb a piactérre jussanak. Minden szélesebb utca oda visz. Ha a farkastestvérek tényleg képesek lesznek megakadályozni, hogy akár egyetlen quetter is az útjukba álljon, három perc alatt ott lehetnek.
– Én is a farkastestvérekkel tartok! – lépett előre a mind ez idáig háttérben maradt Talarn. – Ha minden megmaradt társam ott lesz a legnagyobb vészben, hát nekem is ott a helyem! 
– Jó, akkor Kalahon helyett te mész – hagyta rá Hessgeron.
– Üdvözlünk a kapunyitók csapatában! – vetett oda neki egy félmosolyt Mejime. – Örülök, hogy velünk akarsz meghalni.