Péntek, hajnalban

Pörög az agyam, pedig dolgoznom kéne. Vajon tegnap este jó benyomást tettem a gyámosokra? Bevillan, ahogy egymás között beszélgettek, hogy a bejelentő egy barom. Remélem, ez nem része a protokollnak. Elképzelem, hogy a bejelentőt is azzal nyugtatta, hogy ennek a gyereknek a kiemelése sima ügy, mert én egy barom vagyok.

Pocsék idő van mostanában, biztos attól vannak negatív gondolataim.

Percre pontosan egy napja hívott először Matyi mamája. A telefon most is hívást jelez, fölveszem, mielőtt fölveri a kicsit.

– Erika vagyok, a Matyi anyukája. Bocsi, de fontos. Nem tudom, hol laksz, remélem, közel. Az ovinál várok Matyival, jó lenne, ha tudnál jönni. Kábé most. Tényleg sajnálom, és légyszi, segíts!

Megint ordítanak az ösztöneim: ez nem vicc!

A telefont tartó karom elveszti erejét, az asztalra dől. Belebámulok a kijelző fényébe, és rám törnek az emlékek:

– Veletek leszek, csak maradj, aki vagy!

– Aki vagyok? Hogyhogy? Ki vagyok?

– Jó ember.

Ez volt az utolsó mondatod. Igen, most kellett eszembe jutnia, és már tudom, mit kell tennem. Fölkapom az alvó Zalánt, ráterítek egy nagykabátot, és sietek az óvoda felé. Kint szitál a köd, de az agyamból már fölszállt.

– Miért keltünk fel, apu? Még sötét van.

– Megmentünk valakit. Akarsz Superman lenni?

– Batman jobb. De hogyan mentjük meg?

– Jó kérdés, azt majd útközben találom ki...

Azt sem tudom, mit keresek itt, miért segítek, miért én, és egyáltalán ki ez, akin segítek. Ezek a kérdések zaklatnak, pedig Zalán kérdése fontosabb: hogyan?

Itt az ovi. Matyi a ködtől átnedvesedő pillangós pizsamájában didereg, egyáltalán nem tűnik kegyetlen csúfolódó vezérfigurának, ahogy az anyukáján csimpaszkodik. A napszemüveg mögött pityergő nő majd összeroskad a súlya alatt. Lábra teszem Zalánt, hogy átvegyem Matyit.

– Hogyhogy engem hívtál? Azt hittem, nem vagyunk jóban.

– Csak pár napról lenne szó! – vágja rá ijedten.

– Nem azért kérdezem, szívesen látlak benneteket.

Oldalra fordítja a fejét, nyeldesve mondja:

– Muszáj volt.

Keserűen elnevetem magam:

– Már azt hittem, bízol bennem valamiért. Nem vagy túl romantikus alkat, mi?

– Az voltam, ez lett belőle. – Fölszisszen a napszemüvege mögé nyúlva.

– De nincs rokonod, akihez mehetnétek?

– Szerinted? Tegnap ovi után költöztünk Matyival anyámhoz. Estére megtalált a drágám. Te vagy az egyetlen, akinek nem tudja a címét.

Bólintok. Közben egyre jobban reszket Matyi a karomban. Legjobb lesz indulni, mielőtt mind megfagyunk.

– Minden rendben lesz. Gyertek, csak húsz perc gyalog. Erre.

De látom, hogy Erika ahelyett, hogy fordulna a mutatott irányba, Zalánt keresi. Eltűnt.

– Nézd meg az ovi udvarán, a fa mellett lyukas a kerítés. Én körbemegyek az utcákon, nem lehet még messze.

– Anyu! Anyu! – hasít a hajnali csendbe Zalán sikolya. Ugyanaz a hang, mint amikor számonkértem a verekedésért. Most is téged szólít. Jaj, mi ütött belé? Ennyire türelmetlen vagyok vele? A sötét oviudvar felé meresztem az utcalámpák fényéhez szokott szememet. Zalán a favonat alatt turkál a kezével, Erika ér oda először.

– Mit keresel? – kérdezi.

Zalán tudomást sem vesz róla, tovább sikoltozik:

– Anyu!

– Hé, Zalán! Zazika, nézz rám! Nincs anyukád a vonat alatt, hallod? Mennünk kell – kiabál rá.

– Én tudom, hol van – érkezik meg Matyi is egy lépéssel előttem. – Én dugtam el. De csak viccből. Ne sírj!

Mi, szülők értetlenül nézünk. Csak az világos, hogy Zalán nem hallgat Matyira, tovább óbégat. Aztán Matyi előveszi a másik titkos helyről a kecskebéka figurát. Kicsit megnyomkodja, és átnyújtja.

– Itt van, látod? Már értem, hogy nem békakirály. Legyen királynő, jó? Te meg leszel a békaherceg. Ne sírj!

Zalán elcsöndesedve zokog tovább, magához szorítva, becézgetve a békát:

– Anyu, Anyu!