Hétfő reggel

„Veletek leszek, csak maradj, aki vagy" – ez volt az utolsó előtti mondatod. Próbálok visszaemlékezni a folytatásra, de a köd ráül az agyamra. Bárcsak találkozhatnánk! Hiszem, hogy fogunk, de nekem még dolgom van, fontos dolgom ezen a világon. El kell mesélnem Zalánnak, amikor a kecskebékát kapta. Mert megkért rá, talán épp ma századszor. Nem bírom, elfordulok a kérlelő nézése elől. A frissen lefőtt reggeli kávém gőzébe bámulok, egy sóhajjal beszippantom a fanyar illatot.

– Anyukád még jól volt, te épp kórházban feküdtél. Ajándékba hozta neked a békát. Azt mondta, segít, ha unatkozol, talán meg is gyógyít. A békától vagy sem, de te meggyógyultál.

– De ő nem.

– De ő nem.

Zalán talán meglátta a nedvesedő szememet, jön, hogy az ölembe feküdjön, kicsit vigasztaljon. Arra gondolok, mégiscsak egy család vagyunk.

– Most már indulunk! Cipő, kabát! – mondom.

– Jó, de ovi után legózunk – emeli a mutatóujját. Vidám hangja kicsit engem is helyreránt.

– Megígértem, be is tartom.

Az óvoda felé félúton, mint mindig, megállunk a tehetséggondozó iskola elé ültetett lila őszirózsák mellett, és minden alkalommal elmondjuk:

– Anyu azt mondta, hogy ide fogok járni.

– Ha minden jól megy.