8.

Egy spirálisan emelkedő folyosón repült felfelé, mindig csak fel. Nagyon kellett koncentrálnia, hogy ne ütődjön neki egyik oldalsó falnak sem, de lassítani sem mert. A szörny, ami elöl az épületbe menekült, ide is követte. Hiába jött rá, hogy idebent repülni is tud, üldözője papírsárkány alakban szintén a levegőt hasította mögötte. Aztán egyszer csak, mintha eddig csupán játszadozott volna, elé vágott és rémpofájával közvetlenül az arcába vigyorgott.
Oldalra vetődött, neki egy ablaknak. Amint keresztültörte az üveget és kirepült az épületből, elvesztette ezt a varázslatos képességét, és zuhanni kezdett. Érezte, hogy az üvegcserepek mélyen belehasítottak az arcába, a vállába. Csak azt remélte, ha a szörny ide is követte, ugyanúgy halálra zúzódik majd, mint ő. 
A földetéréskor mégsem törte össze magát, hanem a föld alá folytatódott a zuhanása. Joe nem annak örült, hogy elkerülte a végzetét, hanem attól rettegett, a szörny továbbra is üldözi őt.
Olyan sokáig tartott a zuhanás, hogy már attól tartott, egy másik világba zuhan át. Amikor megérkezett, mégis egy romos bérház lépcsőházában ért földet, körülbelül akkora lendülettel, mintha egy magasabb székről ugrott volna le. Mindenfelől húsevő termeszek özönlöttek felé. Rohanvást indult neki a lépcsősornak, ámde mögötte ott döngött a szörny patás lába. Tudta, ha visszanéz, utoléri, ha leáll vele küzdeni, a felfelé özönlő termeszek falják fel. 
A lépcső egyszercsak elágazott, és ő gondolkodás nélkül vágott tovább balra, majd elszaladt egy oldalról becsatlakozó lépcső mellett. Utána vissza kellett fordulnia, mert a lépcső hirtelen lefelé kezdett vezetni. Az oldalsó járaton ment tovább, szerencsére az üldözőjét időközben lerázta valahol. Aztán a lépcső hirtelen véget ért, az utolsó lépcsőfok után már csak a kovácsoltvas korlát ívelt tovább a magasba. Az egyik magasabban futó lépcsőről a szörny nézett vissza rá, aki ő maga volt, csak épp ragyogó kék szemekkel, gonoszul vigyorgott lefelé, és figyelte, merre indul: Ha ő visszafordul, pontosan fogja tudni, hol kaphatja el. Remegő gyomorral lépett hát az imbolygó korlátra, és indult meg tovább fölfelé...
– Joe! – hallotta valahonnan messziről. – Joe, ébredj! – A hang egy gyorsvonat sebességével közeledett, kirántva őt a semmibe futó lépcsősorok lidércvilágából. Felriadt.
– Mi…? Hol… vagyok?
Hiába rángatta, meg sem bírta mozdítani a kezét, viszont erőlködésének jutalmaként lüktető fájdalom szaggatott a fejébe.
– Nyugodj le Joe, az éjszakás nővér vagyok. Ki kell cserélnem a lepedődet, mert csatakosra izzadtad. 
A nyugodt női hang kissé lehűtötte. Arról árulkodott, a gazdája tudja, mit csinál.
– Őő, hogy szólíthatom?
– Wandának. Wanda Corcoran a nevem, és mivel nem látsz, elmondom, hogy kissé teltkarcsú, de kimondottan csinos csaj vagyok, úgyhogy fogadj szót, és emeld meg a csípődet egy kicsit… így ni.
A lepedő nyirkos hidege egyetlen rántást követően eltűnt alóla.
– Elhiszem, hogy csinos, de őslakos is, ugye?
– Jó füled van. Most átöltözünk. Kiszedem belőled a katétert és az infúziót, letörölgetlek, utána gyorsan új pizsamát kapsz.
– Hát, reméltem, hogy nem vagyok katéteren… Aú! Ez azért nem volt túl kellemes!
– Kint is van. Ha nem akarod, vissza sem teszem. Gondolom, már nem fognak altatni.
– Csak ha bennmarad a két ajándék szemem, akkor nem. Ha mégsem barátkozunk össze, akkor gondolom, lesz még egy műtét.
– Már miért ne barátkoznátok össze? Biztosan jó ember volt, aki előre felajánlotta, hogy felhasználhatók a szervei, ha már neki nem kell.
– Még bele se gondoltam, hogy egy már halott ember szemeit hordozom. Tényleg nagyon nagy szerencsém van, a szemgolyókat nem lehet túl sokáig eltárolni. 
– Helikopterrel hoztak be, és nagyon siettek. A donornak csak a fejét hozták…
– Te láttad a donoromat?
– Dehogy! – intett a nedves kendővel, amivel áttörölte. – A dokik mesélték, lent a pihenőben. Nekik is nagy esemény volt ez a műtét, szerintem évekig cikkeznek majd róla a szaklapok.
– Kár. A dokik nem beszélhetnek róla, kinek köszönhetem, ha majd megint látok.
– Szerintem nem is fontos. Hiszen ott hordozod magadban. Tudod; a szem a lélek tükre. Ha majd tükörbe nézel, pont az ő szemébe nézhetsz. Bármennyiszer megköszönheted az öregnek.
– Öreg? Honnan veszed, hogy egy öregember szemét kaptam?
– Hát, gondolom, nem egy fiatalember halt meg… habár abból, hogy csak a feje jött, akár az is következhet, hogy valami baleset áldozata volt.
– Lehet, hogy a mi karambolunké?
– Még az sem lehetetlen. De biztos, hogy nem egy nőé. Szerintem ez, meg a vércsoport egyezés itt is ugyanolyan fontos, mint a veseátültetésnél. Végre ki tudtam csatolni a szíjakat. Óvatosan mozgasd a karjaidat, még el lehet merevedve.
Az első mozdulatok tényleg fájtak. Mintha el akartak volna szakadni az izmok a bicepszében.
– Ha balesetben halt meg, az sok mindent megmagyaráz… - Joe ijedten vette észre, hogy hangosan gondolkozott. Az éjszakás nővér sokáig szótlanul pakolászott mellette. Megvárta, míg ő kitornázza a zsibbadást a karjaiból, majd nagy nehezen felül végre az ágy szélére. Utána rövid utasításokkal kísérve átöltöztette száraz pizsamába, és már a friss lepedőre fektette vissza. 
Végre jó szagok vették körül. A nővérnek kellemes illat áradt a bőréről, az ágynemű tiszta öblítőillattal ölelte körbe. 
Joe csak most érezte igazán, mennyire elgyengült a kórházi kezelése alatt. Remegő térdekkel állt addig a pár másodpercig, amíg Wanda felhúzta rá a pizsamaalsót, utána pedig szinte rosszul lett, amikor visszadőlt. 
– Nagyon megizzadtál. Tépted, rángattad magad, amikor megérkeztem. Azért is ébresztettelek fel.
– Köszönöm.
– Ne köszönd. Ha azt álmodtad, amit a donorod látott utoljára, akkor szörnyű balesete lehetett.
– Azt nem hiszem. Olyan lények kergettek egy össze-vissza kacskaringózó lépcsőházban, amilyeneket még filmen se láttam. – Joe maga sem tudta, miért beszél az álmáról ennek az idegen nőnek. Talán csak az előbbi elszólását akarta némiképp magyarázni. – Most még minden olyan zavaros. Néha tudom álmomban, hogy csak álmodom, máskor meg olyan élethű minden… amikor meg ébren vagyok, akkor még furcsább.
– Akkor is látsz képeket?
– Hajaj! Olyankor néha tényleg olyan, mintha lekerülne a kötés a fejemről és hirtelen ott szállnék a levegőben.
– Repülsz az éber álmodban? Ez igazán jó lehet!
– Ha tudnám irányítani, talán jó lenne. Így viszont csak távol tartani igyekszem. Az meg nem mindig sikerül. Most meg talán bealtatózott a dilidoki, úgyhogy csak sodródtam…
– Szinte biztos, hogy kaptál altatót. Itt estére az a szokás, különben átmennénk bolondokházába. 
– Akkor valószínűleg hamarosan becsavarodok – keseredett el Joe. – Készülhetsz rá Wanda, hogy hamarosan sokkal csúnyább lepedőket szedhetsz ki alólam.
– A legtöbbször az én dolgom a zalephon adagolása, ha szerencséd van, nem kell minden éjszaka csicsikatablettáznod. De ez csak addig áll, amíg rendesen viselkedsz.
– Amíg a szörnyeim el nem lepik az agyamat, ezt meg tudom ígérni.
– A te szörnyeid? Akkor nem a donorodé?
– Mivel csak az én fejemben léteznek, az enyéim.
– Jó válasz. Majd akkor kezdj el aggódni, ha már tényleg nem tudod, hogy a fejedben vannak-e, vagy itt mászkálnak körülöttünk.
– Inkább röpködnek. Többnyire. Amíg le van kötözve a szemem, nem is kérdés, hogy vizionálom az összeset. Amúgy sem hinném el, hogy pikkelyes repülő kutyákat eresztenének szabadon itt, a klinikán.
– Azt hiszem, ott helyben mondanék fel. – Wanda betakarta a jó illatú, frissen húzott takaróval – Nézd, Joe, amíg nem rohangálsz sikítozva a nem létező szörnyeid elől, szerintem nem lesz bajunk egymással. Biztos nehéz időszak vár rád, amíg megszoknod a szemeket, de azt tanácsolom, ne nehezítsd a dolgodat azzal, hogy Niqvist doktornak mindenféle szörnyekről hadoválsz. Elárulom, más lehetősége úgysincs, csak a drogozás. Dolgoztam diliházban, tudom, hogy megy ez. Addig tömik gyógyszerrel a beteget, amíg inkább normálisan viselkedik, csak hogy hazamehessen. 
– Szóval gyorsan legyek túl ezen a traumás izén, a többit meg tartsam meg magamnak?
– Igen. És sikoltozni is csak halkan szabad. Általában sokat segít, ha alvást színlelsz. Addig nem engednek be látogatót, amíg a kamerán úgy látják, hogy alszol. Talán a dilidokidat is megúszod.
– Ó, van kamera?– Joe érezte, hogy elpirul a kötés alatt. Míg Wanda előtt eszébe se jutott szégyenkezni, abba nem szívesen gondolt bele, hogy valakik folyamatosan bámulják. 
– Be van kamerázva az egész klinika. Nincs mese, még a mosdók is. Mozgásérzékelős automatikán van az egész rendszer. Elég szigorú a belépés, így csak azok kukkolhatnak, akik egyébként is bármikor beléd nézhetnének. Szóval az orvosok.
– Akkor is elég gáz, hogy készül rólam egy egész tévésorozatnyi film.
– Időnként törlik a régi anyagot. Viszont, ha valaki meghekkelné, tényleg egy saját Való Villát kapna, csak épp nagyon unalmasat… Hú, nagyon piros vagy! Nincs neked lázad?
– Szédülök, amióta csak felébresztettél.
Joe két csippantást hallott, majd azt, ahogy Wanda felsóhajt.
– Hajjaj, neked felszökött a lázad! Feküdj vissza, adok lázcsillapítót. Remélem, nem a szájüregi varratok durrantak be, csak valami enyhe szindróma. Most csinálj úgy, mint aki szépen alszik tovább, és én elfelejtek zalephont adagolni a zacsidba.
– Köszönöm. Azt hiszem, kicsit már szinte szeretem is azokat a repüléseket. Apám, ha tudná, helyből rosszul lenne. 
– Ő nem bírja a repülést?
– Már egy sámlin is szédül. Furcsa belegondolni, hogy barna lesz a szemem. Mint apámnak.
– Szerencsére nem az ő szemét örökölted.
– Hát, igen. Valahogy még kiderítem, kitől kaptam. Nagyon-nagyon sokkal tartozom neki. Vagyis hát a családjának.
– Oké, most csitulj! Már így is túl sok időt töltöttem el nálad, pedig még tizenhat ágyam van. Hajnalig szabadon hagyom a kezedet. Műszakváltás előtt majd még bejövök visszaszíjazni.
– Igazán kedves vagy. Köszönöm.