3.

A smaragdok nagyon nem akartak beilleszkedni a szemgödrébe. Ezért, miután a fehér köpenyes, gázmaszkos alakok tűfilccel berajzolták a segédvonalakat, vésővel, kalapáccsal estek a koponyájának. Nem érezte fájdalmasnak, inkább szinte siketítőnek a koponyájába robbanó ütéseket. Az agya is rázkódott, de csak mint egy hideg kocsonya. A fájdalmas lüktetés elmaradt.
Miután készen volt a kitágított kehely, két másik köpenyes jött, akiknek a fejére egy szíjakból és pántokból összeállított tartót erősítettek, amik nagyítókat tartottak a szemük elé. A lencsék szörnyen eltorzították az arcukat, a szemük bogara kitöltötte majdnem az egészet. Csipeszeket, hosszú, vékony fogókat vettek a kezükbe, amikkel apró fogaskerekeket és áttéteket, vékonyka tengelyeket szereltek be hátulra. Az egésznek az orrüregén keresztül csináltak egy levezetést, és az aprócska meghajtókart beágyazták a garatja magasságában a szájpadlásába. Igaz, így nyelni nem tudott rendesen, de ha ügyesen mozgatta a nyelvét, irányítani tudta a szerkezetet. Erre a szerkezetre ültették rá a zöld smaragdokat, amik gyönyörű, briliáns csiszolást kaptak, csak úgy szórták a fényt szerteszét maguk körül. Néhány kalapácsütés azért kellett, hogy a foglalatba üljenek, majd kis forrasztás, hajlítás, reszelés után már tökéletesen működött a rendszer. 
Már csak az a kis probléma maradt, hogy nem látott velük.
Viszont most a koponyája hátulját nyitották fel. Furcsa mód nem fűrésszel, hanem kulccsal – egy csapóajtó volt beépítve a tarkója fölé, ezen keresztül kezdte el egy robot precíziós gépkarokkal bekötni a szerkezet hátuljába a vékony kis vezetékeket, amik az agyából vezettek a szemüregéig. Amikor végzett és lecsukta a hátsó csapóajtót, már csak egyvalami akadályozta meg, hogy lásson az új szerkezettel: fel kellett ébrednie.