22.

Baldi mélyeket lélegzett a friss, tengeri szélből. Valósággal elérzékenyült, amikor a sűrűből kibukkanva végre ismét meglátta a hatalmas, kék vizet.
Sokkal hamarabb tették meg a visszautat, mint amikor még befelé mentek. Most nem kellett rejtőzködniük, cipekedniük, mint akkor. Igaz, a végletekig lepusztultan néztek ki, de az erdő ennyiből talán jó lecke is volt a számukra. Megtudták, meddig bírnak elmenni, ha nagyon muszáj.
Amióta ugyanis összefogdosták a tóparti elfeket, Baldi csak hat órás alvásokra állította meg őket, ezt is kétnaponta váltva a csapat két fele közt. A másik fél ilyenkor őrizte a foglyokat, pihent és evett. A lassan egy hete tartó erőltetett menetelés minden erejüket próbára tette. Igaz, az előtte való két-három hét sem a pihenésről szólt, ez az erőpróba azonban olyasmi volt, amihez foghatót még soha, semelyikük nem élt át eddig. A több mint száz foglyuknak is mostanra alig volt meg a fele. Minden napra jutott legalább tucatnyi elhullott egyed. Tüzet nem raktak, hiszen a meggyújtása, a hús megsütése órákba került volna. Azt pedig mind tudták, hogyha vannak üldözőik, azok az elf falu kifosztása alatt még közelebb jutottak hozzájuk, a rombolást látva pedig valószínűleg mindent megtesznek majd, hogy beérjék őket bosszújuk beteljesítéséhez. Ha pedig eddig valami csoda folytán nem üldözték őket, hát ezek után biztosan lesznek, akik a nyomukba erednek majd. 
A faluban talált halakat tehát már akkor nyersen falták be, miközben a nyakuknál összekötözött, saját köteleikkel összefűzött foglyokat maguk előtt terelve iszkoltak tovább kelet felé. 
A nyers halak nagyon hamar elfogytak. Ezután viszont már semmi viszolygást nem keltett bennük, amikor megkapták az első elhullott elf húsát. A hínáros ízű, nyálkás falatok után ez igazán ízletesnek bizonyult. Morek és néhány kiválasztott barátja voltak a mészárosok.
Baldi nagyon hamar rájött még egy csodálatos előnyére a dolognak: Foglyaik olyan irtózatos félelemmel vették tudomásul, mi történik az elpusztult társaikkal, hogy eszükbe sem jutott lázadozni. Míg a faluból eljövet alig lehetett őket a megfelelő iramra bírni, az első belőlük fogyasztott vacsora teljességgel megtörte az ellenállásukat. Leszegett fejjel, birkák módjára igyekeztek tartani a tempót, és inkább menet közben haltak meg, semhogy a társaik erejét kurtítsák saját botladozásukkal.
Hullottak is, mint a legyek, jóformán csak azok maradtak meg, akik nem szereztek sérülést a támadáskor. 
Baldi saját emberei közül is elvesztett kettőt; Tizont a sárgasággal együtt járó láz vitte el, egy másik vérhasban szenvedett ki. Őket az avar alá kapartatta a többiekkel, és Mark’yhennon kegyébe ajánlotta a lelküket. Sajnos ennél több időt nem szánhatott rájuk. Csupán egy fejüknél leszúrt bottal jelezték meg a sírhelyeket, remélve, hogyha kiegyeztek a quetterekkel, a következő fordulónál majd tisztességesebb szertartást adhatnak az egykori cimboráknak.
A tengerparti úton most még gyorsabban haladtak, mint a kanyargós erdei ösvényeken. Ahogy Baldi számította, estére el kellett érniük Dumadock kapuját. 
Éppen egy falun haladtak keresztül. A napfényben fürdő, kihalt település házai komor némasággal tekintettek a poros földúton haladó csapatra.
– ’Imehetünk néhányan valami embernek való kaja után nézni? – söndörödött mellé Morek. Újabban állandóan vigyorgott, mint egy hibbant. Habár lehet, hogy csak az erős, tengerparti fénytől szokott el a szeme.
– Eriggyetek! Egy órát kaptok, aztán indulunk.
– Mért, főnök? Itt má’ nem üldöznek az elfek!
– Ha nem tököljük el az időt, még estig a városba érünk, azért!
Morek vigyora még szélesebb lett, ahogy fürgén meghajolt Baldi felé, jelezve, hogy köszöni az engedélyt, és sietve a társai után nézett. 
– Pihenő! – bődült el a szakállas rablóvezér, amint a falu főterére értek. – Igyatok a közkútból, aztán itassátok meg az elfeket is! Nem akarom, hogy ott essenek össze a quetterek előtt, miközben velük alkudozunk!
Miután kiosztotta a parancsait, berúgta az egyik épület ajtaját, ami fölött cégér jelezte, kocsmaként működött egykoron. A poros székek és asztalok, az üres pult és a lecsupaszított polcok lehangoló látványt nyújtottak. Mindazonáltal odabent kellemesen hűvös volt. Az egyik székre vetette magát, lábait az asztallapra dobta, s kényelmesen hátradőlt. Behunyt szemmel próbálta maga elé képzelni, milyen is lenne, ha most a kocsmáros sietne elé alázatosan görnyedt tartásban, kezeit a kötényébe törölgetve, aztán hamar egy korsó, frissen csapolt sörrel térne meg… 
A következő pillanatban már aludt is.
Ki tudja hány perc múlva hatalmas döndülésre ébredt. Elzsibbadt lábaival kalimpálva borult hanyatt a mögötte álló asztal alá.
– Baldi, ebből tiéd az első falat! – rontott be Frauzes. Mögötte hangosan csattant a berúgott ajtó. – Találtunk egy egész hordó hagymában besavanyított halat!
– Hogy Mark’yhennon tépné ki a szakálladat, aszittem már quetterek hullanak az égből! Majdnem szétkentem a fejem miattad! – torkolta le Baldi a belépőt. Frauzes gyorsan visszavett fergeteges kedvéből. Megszeppent ábrázata csak akkor engedett fel ismét, amikor meglátta vezérét fülig érő vigyorral felemelkedni az asztal mögül. – Gondolom, kenyeret nem találtatok hozzá.
Egy ugrással az asztal túlfelén termett, és már indult is kifelé.
– A kedvenc eledelem! Mark’yhennonra mondom, nektek csak a hagyma marad!
Azért jutott bőven mindenkinek. Az embermagas, hétakós hordó színültig volt pakolva a finom csemegével. Valószínűleg, amikor a falut kiürítették, még túl friss volt hozzá, hogy megbonthassák, ahhoz meg túl súlyos, hogy magukkal cipelhessék. Most, a legfinomabb állapotában azonban gazdára lelt. Még az elfeknek is adtak belőle. Azok úgy tüntették el, hogy talán még rágni is elfelejtettek. Nem is csoda, hiszen lassan már egy hete nyelték az éhkoppot. 
A lakoma végeztével Baldi kíméletlenül továbbindította őket. Világéletében utálta a bizonytalanságot. Most is szeretett volna mielőbb találkozni azokkal a quetterekkel. Tudta, ha azok nem hajlandók egyezkedni, úgyis mindegy, hány napot húznak még ki. Az erdőt most már ismerték; örülhettek, hogy élve kerültek ki belőle. Oda vissza már csak akkor mehetnek, ha jobb felszerelésük lesz, mint ami az áruló Draudannak volt. Jobb fegyverek is kellenek. 
A quetterek beleegyezése nélkül soha nem juthatnak hozzá mindehhez. 
Menniük kellett hát.
Az alkony hosszúra nyúlt árnyékai az estét megelőző szürkeséggé folytak össze, mire a lassan emelkedő tengerparton feltűnt az öböl, ölén a várossal. A kikötő rövid mólói előtt idegen építésű hajók horgonyoztak. A fehér kövekből rakott falak, az évszázados, lepusztult bástyák zászlók nélkül, süketen és vakon meredeztek. Sehol egy jelzőfény vagy bármiféle világosság a házak közül. Semmi kürtszó vagy elmosódott emberi hang.
A rablótársaság megszeppenve lépdelt tovább. Azt már most látták, hogy csak sötétben érhetik el a kaput. Komor balsejtelem lett úrrá rajtuk. 
Baldi hiába érzékelte emberei rohamos elgyávulását, ő sem tehetett semmit. Meg se mert szólalni, attól félve, az ő hangja is megremegne, bármi biztatót is próbálna mondani. 
Az első hang, amit a város felől hallottak, nem emberé volt. Mély, állati bömbölés harsant, amiből fülük alig tudta kivenni a szavak tagolását.
A következő pillanatban apró, fekete alakok tucatjai tűntek fel a falak felett. Feléjük szárnyaltak. 
Emberek és elfek egyszerre torpantak meg, arcukat a rémület maszkja torzította el.
A quetterek gyorsan közeledtek, s csakhamar előttük landoltak. Rablók és foglyok úgy borultak előttük hasra, mintha csak évezredes hagyomány követelné meg a mozdulatot. Pedig nem: évmilliós ösztön, a rettegő behódolás zsigeri gesztusa volt ez csupán.
Egy csengettyűkkel felékszerezett quetter lépett előrébb, aztán nehezen formált, de érthető szavakkal ezt mondta:
– Lám, az elkóborolt jószágok visszajöttek gazdáikhoz!
Baldi érezte, most kell megszólalnia, ha alakítani akar a sorsukon.
– Ó, hatalmas quetter vezér, lásd, nem hiába kóboroltunk: hoztunk neked ajándékba sok elfet! Ezek mind az erdőt bújták, de mi felkutattuk és elhoztuk neked őket, hogy láthassad, milyen hasznos és alázatos szolgáid vagyunk!
– Hahaha! Szolgáim? Ajándék? – vidult fel a quetter. – A jószág szolgának hiszi magát? Azt hiszi, elf nekem ajándék? Hahaha! – Aztán hirtelen elkomolyodott: – Te balga emberizing! Megbüntetlek embervezír, mert elvitted, nem-dolgozásra vezetted jószágainkat, aztán jót lakmározunk az elfizingekből. Azok nem mehetnek úgyse a középső szárazföldre! Láthatjátok: ha mi a ti gondolataitokkal gondolkozunk, minden úgy történik, ahogy eltervezzük! Tudtuk jól, hogy emberizingek nem erdei jószágok, ezért amikor elmentetek előlünk, tudtuk, hogy vissza fogtok jönni. Azt is tudtuk, nem mertek visszajönni üres kézzel, mert nálatok ez az ajándék ősi szokás. Minden így lett. Ezért vagyunk a gazdáitok; mindig tudjuk, mikor mit csináltok, hogyan látjátok a világot, mire van szükségetek, hogy hasznosak maradjatok. Most büntetésre van szükség, hogy megjegyezzétek; nem szabad elmenni a parancsaink elől, és nem szabad nem-dolgozni!
– Hallgass meg, quetter vezér! – kiáltott kétségbe esve Baldi, és már azt se bánta, hogy közben vizelettócsa gyűlik a hasa alatt: – Mi még rengeteg elfizinget hozhatunk neked! Tudom, hol vannak a faluik, és bármikor visszavezethetem oda az embereimet…
– Hallgass! – kiáltott rá fülrepesztő hangon. – Balgaságod már mérgesít! Tettünk mi róla, hogy jöjjenek maguktól is, nincs szükségünk hozzá rövideszű emberizingekre! Felállni, indulás!
Baldi az agyába tépő üvöltésnek félig öntudatlanul engedelmeskedve termett talpon. Megüvegesedett tekintettel lépdelt az emberei élén, akik leszegett fejjel, birkák módjára igyekeztek tartani a tempót. Agyában mindeközben egymást kergették a rémségesebbnél rémségesebb képek a büntetését illetően. Szétszaggatják? Vízbe fojtják? Elégetik? Élve elássák?
És miért csak őt?
Sírhatnékja támadt, ahogy belegondolt, hogy a mögötte sorjázó semmirekellők egyetlen karcolás nélkül fognak hajóra kerülni, míg őt, a legeszesebbet, a volt tengerészt megbüntetik, csak azért, mert élére állt ennek a csőcseléknek!
Megbüntetik! Ez a quettereknél azt jelenti, hogy úgy pusztul majd el, hogy könyörögni fog a megváltó halálért.
Szeretett volna elájulni.
Nem ment.
Oldalt pillantva latolgatta, vajon elég meredek-e hozzá a part, hogy a mélybe vetődve elébe vághasson a szenvedéseinek. A part magas volt és meredek, éles sziklákkal tarkítva. Szakállas Baldi azonban mégsem ugrott. 
Végül döngve csapódott be mögötte a város kapuja.