*

– Nyomozók, bevallom, nem számítottam önökre ilyen gyorsan – lépett eléjük Mizumaki Daigo, miután az inas bevezette őket a fogadóterembe. – Most miről kívánnak kérdezni?
– Mizumaki-szan, ezúttal nem önhöz jöttünk, hanem az öccséhez. Itthon van?
A negédes mosoly lefagyott a pocakos üzletember pufók arcáról.
– Érte küldetek. Mit követett el?
Hiromoto elhárító mozdulatot tett.
– Nyugodjon meg, uram, egyelőre csak néhány kérdést szeretnénk feltenni neki.
– Rendben, itt várjanak! – Mizumaki úr kisietett, majd pár perc múlva kisimult arccal visszatért. – Mindjárt itt lesz. Megkínálhatom önöket addig valamivel?
– Köszönjük, nem kérünk semmit.
A percek lassan teltek a néma várakozásban. Derek unalmában a berendezést kezdte szemlélni, de megint elborzadt a temérdek aranyozástól, drágának tűnő, de rettenetes festményektől és a kézi szőttes perzsaszőnyegtől.
Nagyjából tíz perccel később meghallották Mizumaki Dzsundzsi hangját a lépcső felől.
– Mi a francot akarnak tőlem?
Házigazdájuk bocsánatkérő mosolyt villantott a két nyomozó felé, és a szobába lépő testvérére förmedt.
– Dzsundzsi-kun, mondtam már, hogy legyél udvarias a biztos urakkal!
A fiatalabb testvér megvetően fújt egyet, aztán hanyagul meghajolt a látogatók felé.
– Na, most mit találtak? – kérdezte felszegett fejjel.
Hiromoto Derekre pillantott, aztán meghajolt Dzsundzsi felé
– Köszönjük, Mizumaki-szan, hogy időt szakít ránk! Nem tudom, hogy értesült-e már róla, hogy tegnapelőtt éjjel a Zerowaste egyik alkalmazottját holtan találták.
A férfi egy pillanatra megdermedt, de a tartásán nem változtatott.
– És nekem ehhez mi közöm? Legalább eggyel kevesebb jenki seggnyaló maradt a városban.
– Dzsundzsi! – csattant Daigo hangja szokatlan eréllyel.
– Uram, megkérdezhetem, hogy hol tartózkodott ön március huszonhetedikén éjjel tizenegy-harminc és tizenegy-ötven között?
– Hol lettem volna? Itthon aludtam az ágyamban – vágta rá szinte gondolkodás nélkül a kérdezett.
– Értem – bólintott a japán nyomozó. – És ezt meg tudja erősíteni valaki?
– Már hogy tudná? Egyedül alszom.
Hiromoto Derek felé bólintott, aki nyugodt mozdulattal a kettejük közötti asztalra helyezte a dossziét, amit a technikustól kapott, és kinyitva a férfi felé fordította.
– Akkor ezt hogyan magyarázza? – firtatta Hiromoto.
Mizumaki Dzsundzsi a képre pillantott, és megrázta a fejét.
– Ezen szinte semmi sem látszik.
– Nézze meg jobban, uram. A képen ön látható, amit megerősít, hogy az ön nevén van bejegyezve egy ilyen rendszámú, fekete Mazda.
– És akkor mi van? Biztosan leszaladtam a boltba valamiért, csak elfelejtettem.
– A város másik végére szaladgál éjjel a boltba? – húzta fel a szemöldökét a japán nyomozó.
– És ha igen?!
– Uram, járt ön akkor éjjel a Zerowaste székházban?
Dzsundzsi türelmetlenül felpattant.
– Jó, rendben, maguk nyertek: ott voltam akkor éjjel. De nem öltem meg senkit!
Az idősebb Mizumaki döbbenten meredt az öccsére.
– Dzsundzsi, mit tettél?!
– Semmit! Pont, mint te!
– Uram, elmondaná, hogy pontosan mi történt akkor éjjel? – Kucumi nyomozó hangja nyugodt volt ugyan, de szokatlanul kemény.
– Elmentem, hogy vigyek egy kis ajándékot annak a nőnek, aki folyton annak az ízléstelen boltnak csinálta a reklámot, meg mindenütt nyomatta, hogy ez mennyire környezettudatos meg ilyenek…
– De…?
– De a lift meg a lépcsőház ajtaja is csak kártyával működik, ezért nem tudtam bejutni az épületbe. Láttam a kocsiját, gondoltam, megvárom.
– És aztán…?
– Megérkezett a férje, és rettenetesen összevesztek. Megjegyzem, igazam volt, az a ribanc tényleg hetyegett a jenki igazgatóval, úgyhogy a férje teljesen jogosan berágott. Haza akarta vinni az asszonyt, de az nem akart menni.
– Dulakodtak?
– Nem nevezném annak. A csaj kapott egy pofont, kitépte a csuklóját a pasi kezéből, körömmel is nekiesett volna, ha az nem hajol el. Aztán a férj bepattant a kocsijába, és elhajtott.
– És maga?
– Én?
– Igen. Mit csinált ön ezután?
– A nő után indultam, hogy elmondjam, mennyire igaza van az urának, és hogy sokkal tisztelettudóbban kellene viselkednie, de megijedt, és elkezdett futni.
– Követte?
– Igen, de nem fogtam rá fegyvert, vagy ilyesmi.
– Utána mi történt?
– Semmi! Nem tudom!
– Dzsundzsi! – Mizumaki Daigo hangja szinte csattant, a szeme szikrázott, ahogy az öccsére nézett. – Mit tettél?
– Nem tettem semmit! Baleset volt! Megbotlott a liftajtóban, elesett, és betörte a fejét a tükörben. Én hozzá sem értem!
– És miért nem hívott segítséget? – dőlt előre Hiromoto.
– Minek? Már meghalt addigra.
Hiromoto lassan felállt.
– Mizumaki Dzsundzsi, letartóztatom halált okozó veszélyeztetés és fenyegető tartalmú levelek írása miatt. Kérem, jöjjön velünk!
Dzsundzsi a testvérére nézett segélykérően, de az idősebb testvér csak a fejét ingatta.
– Most velük kell menned, Dzsundzsi, de hamarosan meglátogatlak, és együtt kitalálunk valamit.
A fiatalabb fivér sápadtan bólintott, és ellenkezés nélkül a nyomozókkal tartott.
Amikor beültek, Derek Hiromotóhoz fordult.
– Én a helyedben különleges felügyelet kérnék neki – intett a hátsó ülés felé.
– Mert gondolod, hogy…
– Simán. Bár úgysem sokáig fog bent maradni. Vagy így, vagy úgy, de hamar kijut.
– Pesszimista vagy. Ez itt Japán…
– Az lehet, de a maffiózó mindenütt maffiózó. Csak árnyalatok vannak a módszerek között.
Miután rabosították a letartóztatottat, Hiromoto Derekhez fordult.
– Akkor én most indulok. Holnap találkozunk. Megírod a jelentésedet?
– Persze. Az Adderall részét még lezárjuk, aztán, szerintem végeztünk is.
– Igen, de hátra van még a temetés. Holnap hívlak. Aludd ki magad, Derek-szan!
Az amerikai csak egy fintorral válaszolt. Búcsút intett a társának, akinek ekkor megszólalt a mobilja.
Hirormoto pár másodperces beszélgetést folytatott csupán, aztán az indulófélben levő Derekhez fordult.
– Azt hiszem, változott a helyzet: a nagyfőnök vár minket az irodájában. Most.