30.

Olmudnak majd szétroppantak a fogai, állát úgy összeszorította a visszafojtott indulat. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne rohanjon a kapu felé, magára hagyva társait. Tudta, semmit sem érne el azzal, ha szabad prédának ajánlja fel magát a fejük felett köröző szörnyeknek. Csakis akkor van esélyük eljutniuk a kapu közelébe, ha együtt maradnak. 
Csakhogy átkozottul nehéz volt még csak kitörni is a keskeny utca fogságából, hiszen a quetterek mindent megtettek, hogy ezt megakadályozzák. Ők is látták, hogy mire megy ki a játék, így amíg csak volt hozzá ép háztető, vagy bármi, amivel dobálhattak, jóformán lélegzethez sem hagyták jutni őket.
Olmud azért híven az előzetes tervhez, ameddig csak látta a porfelhőn át, hová tartanak Mejiméék, arra irányozta a lövéseit. Ám csaknem egyedül volt ezzel. Amint rájuk zúdult az első cserépzivatar, mindenki más a quetteket kezdte célozni. 
Olmud előbb kettesével, majd már hármasával lőtte a nyilakat, gyorsan kiürülő tegezét pedig a földre került társaiéval pótolta. Volt, hogy mások tegezéből kapott ki újabb vesszőt. 
Mégsem ügyelhette valamennyiüket. Látta, amikor kétfelé váltak, s a kapu felé vetődtek. Hiába ordított utánuk, hogy várjanak. Egyedül Talarn torpant meg – de bárcsak ne tette volna! Azonnal beérte az egyik üldözőjük, akinek így egymagában nem volt ellenfél. Noyake ugyan megfordult, hogy a megszorult férfi segítségére legyen, de már nem érhetett oda időben. Ráadásul neki is közeledett a végzete.
Olmud elkésve lőtte ki nyilait az alázuhanó quetterre. Annak lendületes ütése hamarabb érte el Noyakét. 
Aztán mindent eltakart előle egy újabb nyakukba omlasztott tető felverődő pora. Csakis a szerencséjének köszönhette, hogy megannyi társával együtt nem hanyatlott szintén a törmelék alá. Valahogy elkerülték az éles, hegyes tetőcserepek, gerendák. 
Most már kénytelen volt a közelében felűnő szörnyetegekre célozni, hacsak nem akart teljesen vaktában lövöldözni a kapu felé. Miután nagyjából elült a por, már hiába kutatta Mejimééket. Valahol a kapu alatt lehettek, vagy…
A megmaradt íjászok között Lesseront sem találta.
Hamar döntött:
– Ki a térre! – üvöltötte portól karcos hangon. – Egymásnak háttal!
Előbb csak a közvetlen mellette állók követték, de amint kiértek a piactér kövére, egyre többen szöktek utánuk. A felettük köröző quetterek egy időre kifogytak a tetőkből, és inkább sebes körözéssel, kiszámíthatatlan fordulatokkal igyekeztek minél nehezebb célpontot nyújtani. Úgy tűnt, a maradék íjász is elegendő hozzá, hogy óvatosságra kényszerítse őket.
Olmudnak nem volt rá ideje, hogy megszámolja magukat. Látván, hogy a térre jutók spontán körbe állnak, újabb parancsot adott. Remélte, követik majd:
– Csak biztos célra lőjetek! Gyerünk a kapu felé!
Követték. Igaz, alig botorkálva, minden lépést kényszerűen elküldött nyílvesszőkkel előkészítve haladhattak csupán. A gyorsan üresedő tegezek mindegyiküket óvatosságra szorította. 
Olmud is csak egy-egy lövést engedett el. Közben újra meglátta a farkastestvéreket. Összesen hármat. Már a kapu nyitásával foglalatoskodtak. Nem úgy tűnt, hogy nélkülük sikerülhet megmozdítaniuk.
Megint elővette a futási kényszer, ám most már nemcsak, hogy felelősséggel tartozott íjásztársaiért, de vezetőként is néztek rá. Nem hagyhatta itt őket.
– Még jönnek! – hallotta a rémült kiáltásokat. Hamar észrevette ő is a kikötő felől közelítő több tucat quettert.
Vége! – futott át Olmud agyán a lesújtó gondolat. Pontosan az történt, amit Lesseronnak mondott a városfalon: hogy a szétaprózott erőiket könnyedén legyőzik majd. 
Teljesen tanácstalan volt. Ha most rohamot indít a kapu felé, biztos, hogy egy rakás quetter vetődik közéjük. Ha folytatják ezt az araszolást, nemsokára háromszor ennyi ellenféllel kell szembe nézniük. Nemcsak nyílvesszőjük nem lesz hozzá, de bizonyára azok is hoznak majd némi követ magukkal, hogy az eddig jól bevált dobálózásukkal törjék meg az ellenállásukat.
Látta, amint a közelítő quetterek kifelé tartanak a városból. Alig néhányuk ereszkedett a kapu tövében serénykedő Mejiméékhez. Tudta, hármójuknak ennyi is sok lesz. Feléjük egy sem jött.
Valahogy mégis az villant eszébe, hogy a kapu előtt még sokan tarthatják magukat Hessgeronék csapatából, ha ez a sok szárnyas rémség mind oda tart.
Újabb nyílvesszőt volt kénytelen egy túl közel merészkedő quetterbe ereszteni. Az üvöltve kapaszkodott feljebb, és takarodott hátrébb. Olmud szidta magát, amiért nem sikerült komolyabb sebet okoznia. Hátranyúló keze utolsó nyílveszőjét markolta meg.
Ekkor a kapu fellendült, mintha csak varázslat történt volna, és emberek, elfek kezdtek befelé özönleni rajta. 
Olmud mégsem látott senkit állva a csörlőnél. 
Hamar kiderült, hogy inkább menekülő, mint győzelmes a sereg, akik betörtek a városba. Mögöttük, a fal felett felsurrogott a levegő, ahogy az imént kirepült quetterek megkétszerezett számban feltűntek ismét.
– Vissza, a kikötő felé! – üvöltötte az újabb parancsot az íjászoknak. – Vegyüljünk a többiek közé, és csak akkor lőjetek, ha muszáj!
Azzal máris eleresztette utolsó nyílvesszőjét, mivel egy szárnyas fenevad egyenesen rátámadt. Az mégsem a mellkasába fúródó lövedéktől csapódott a földnek, hanem attól a sárgásvörös tűzcsóvától, ami alig hogy hátba kapta, máris úgy lobbantotta lángra a szőrét és vékony, hártyás szárnyait, mintha előtte olajba mártották volna. 
További quetterek zuhantak alá, ahogy a tűzsugár végigpásztázott az elfek felett. Olyan hangja volt, mintha egyszerre ezer meg ezer máglya falta volna harsogva csontszáraz fából rakott táplálékát. 
Olmudot csak a szele érte, mégis könnyes pislogásra késztette a forróság. Körülötte visítva vergődtek a zuhanásukat túlélt ellenségeik, öntudatlanul szedve újabb áldozatokat a nem eléggé fürge elfek és emberek közül. Könnyein át látta csupán a tűz eredetét: az egyik kapubástya romos tetején állt az éjszínű alak, s mintha egyenesen a szájából fújta volna majd’ száz méteres távolságig a pusztító elemi csapást.
Aztán egy pillanat alatt megszűnt a forróság és a harsogás. Mire megint odapillantott, már senki nem állt a kapubástyán. 
Annál hangosabban csapott fel viszont az emberek és testvérei vérszomjas üvöltése! Mind, kiknek kard volt a kezében, megvadulva vetették magukat a még élő, fájdalmuktól elvakult, égett quetterekre, s ha nem is a kímélettől vezéreltetve, de egy-kettőre véget vetettek szenvedéseiknek.
Olmud, mint nem is olyan régen a trollok elleni küzdelmük során, most is kissé egykedvűen vagy inkább távolságtartó megütközéssel figyelte vérgőzös társai ténykedését. A győzelmes ordításon túl talán egyedül ő hallotta meg a kikötő felől felhangzó száraz csattanásokat.
Mégsem arra indult, hogy kiderítse eredetüket, hanem futva iramodott a kapu felé. Oda, ahol utoljára látta feltűnni egykori kedvesét.
Először Talarn tűnt szembe. Hiába látta a halálát, mégis megrendült, ahogy vérbe feketedett, kicsavarodott testét megpillantotta a kövön.
Nem sokkal arrébb Noyake feküdt a hátán, mégis föld felé fordult arccal, torz szögben hajló nyakkal. 
Olmud futását visszafogta a félelem. Félt attól, ami a kapu alatt várta. Egyre bizonytalanabbá váló léptei mégis hamar befalták a rövidke távot.
Végül hangos nyögéssel torpant meg a csörlő előtt. Egyetlen pillantással felmérte a megváltoztathatatlan helyzetet, mégis hosszú percekig állt ott szótlanul.
Zova egy quetter ölelésében feküdt mozdulatlan. A szörnyeteg karmai eltűntek a hátában.
Viepa vérbe borult arcát át- meg átszelték a kéregszerű ráncok, ám az utolsó pillanatig kitartó elszántsága ott maradt rajta letörölhetetlenül. Kettétört botja mellette hevert. Elhanyatlott teste félig-meddig takarta Mejime tetemét. Egykori kedvesét valósággal kizsigerelték.
Olmud most nem érzett lelkéből kitörni akaró kínt, sem jégkoloncként ránehezedő önsajnálatot. Nem is az az elveszett érzés kerítette hatalmába, mint amikor megfagyott szüleivel került szembe. 
Úgy állt ott, minden gyökerétől elszakítva az emberváros kapujában, mint aki nem tudja, hová, merre is mehetne tovább innen.
A harcnak vége volt.
Ő élt.
Mégsem tudta, mihez kezdhet mindezzel. Ahogy visszanézett öldöklésbe mámorosodott seregükre, hullaszőnyegen futott végig a tekintette. Mintha a sors kérlelhetetlen hatalmába nyert volna egy homályos bepillantást, hirtelen úgy érezte, a saját jövőjét látja ebben a képben. Látta, amint csatákon és halottakon át eljut egy kapuba, amiről nem tudhatja, hová visz, merre vezet.
Aztán egy újabb száraz csattanás, ami eget zengetőn hullámzott fel a kikötő felől, szétfoszlatta a látomást. Olmud most már kíváncsian tekintett fel. A derűs ég alatt villám cikázott fel az égbe, néhány apró, repülő lényt szaggatva megperzselt cafatokra, hogy aztán hagyja őket visszahullni valahová a tengerbe. A rögtön érkező mennydörgés szinte megsüketítette.
Olmud úgy sejtette, ennek a csodának is az a fekete alak lehet a gazdája, aki az imént még itt perzselte halálra az ellenségeiket.
Gondolta, ideje lenne megtudnia, ki az.
Fáradt, törődött lépésekkel vissza, a város felé vette hát az irányt.