14.

Joe ismét repült. Tudta, hogy álmodik, mégis valami meghatározhatatlan, nyomasztó érzés ült a lelkén. Attól cseppet sem félt, hogy lezuhan, hiszen társa is volt, akiről tudta, hogy megmentené, ha bajba kerülne. A mellette szárnyaló sas galambfehér tollai, világító kék szeme egyértelművé tették Joe számára, ki az, aki most ebben az alakban vezeti. Igyekezett lemaradás nélkül követni őt, mivelhogy érezte, nagyon fontos dolog miatt repülnek épp.
Alattuk a táj ismét csak energiák áramlásává és örvénylésévé folyt össze, amiből kiemelkedtek az olyan halott tárgyak, mint például egy épület, vagy csupasz szikla. A türkiz derengésbe néha vegyült egy kis piros, máskor meg zöld. Itt-ott fehéren világító fénypöttyök is feltűntek, ám Joe most nem tudott foglalkozni ezekkel. Figyelmét mindinkább elvonta az a haragoszöld sáv, ami felé közeledtek.
Nem tudta volna megmondani, a valóságban merre található a Waiki erdő, ám most nem volt kérdéses számára, hogy oda tartanak. Ahogy közeledtek, úgy tűnt ki, hogy az erdő türkiz ragyogása alatt valami feketébe hajló sárga szín mérgezi mélyzölddé az erdőség színét. Mindezen túl egy távoli, ám állandó égmorajláshoz hasonló hang is feltűnt Joe számára, ami rettegő borzongással töltötte el.
Vezetője, a fehér sas egészen az erdő közepéig szárnyalt vele, ott aztán lassú körözéssel néhány kiemelkedő szikla felé kezdett ereszkedni. Itt valósággal pulzált a feketeség a türkiz fedőhártya alatt, majd egyszer csak hirtelen hatalmas lüktetéssel nekifeszült, hogy kitörjön alóla. Joe ijedten kezdett volna emelkedni, ám rá kellett jönnie, hogy képtelen erre: a sast követve süllyedt tovább. Előbb a lombok összefüggő tengerének fodrait kezdte kivenni az egybefolyó fényfátyol alatt, majd már azt is látta, hogy az erdő hatalmas páfrányfenyői mind az itt uralkodó szélnek engedve, egy irányba megdőlve nőttek. Még soha nem látott ilyen óriási fákat, el sem tudta képzelni, milyen idősek lehetnek. Gigantikus törzsüket a földfelszínen összefonódó, és onnan a mélybe törő támasztógyökereik tartották meg.
Immár rettegéssel eltelve figyelte, mint akar az alant pulzáló sötétség előtörni a fák összefonódó gyökerei alól. Irtózatos ereje lehetett, hiszen néhol egészen megemelte, szinte átszaggatta az őserdő növényfonatát. Mindennek ellenére a sas csak ereszkedett tovább, Joe pedig tehetetlenül követte. 
Hirtelen ráébredt, miért akar a sas mindenáron a fák közé szállni. A fészkéhez jött, neki ez az otthona!
Joe immár tudta, hogy egyetlen módon menekülhet a fenyegető feketeség elől: fel kell ébrednie.