21.

A fekete földön állt, a Kihívás Terén. Itt dől el, ki élhet tovább, és kinek kell végleg a homályba távoznia. A talaj minden irányból a tér közepe felé lejtett, egy teknőt alkotott. Minden vér, minden mágia és minden életerő oda koncentrálódott. Ők ott álltak ennek a kellős közepén. A fekete pikkelyein vörösen átizzó sárkány, és ő.
Joe megilletődve nézett magára. Mindkét tenyerébe mélyen beágyazódva, a hús és csont között egy-egy áttetsző kristály fénylett. Érezte, ahogy lüktet, pulzál benne az energia. Tudta, hogy még sok ilyen mágikus kristály rejlik a testében. És még valami más.
Önkéntelenül kezdett mozogni, amikor a sárkány, alig ötven lépésnyire tőle elkezdte felszívni magát. Tudta, hogy a mindent elemésztő tűzcsóvát, amit mindjárt kapni fog, csak akkor élheti túl, ha hagyja, hogy a testét most az irányítsa, aki ott motoszkál a tudata peremén.
Bár nem tiltakozott, a mozdulatok így is nagyon lassan bontakoztak ki. Ellenfele már az első tűzcsóváját indította felé, mire egy bonyolult mágiaszövés végén felizzott előtte a védelmező pajzsa. A sárkánytűz azzal együtt enyészett el.
Most másfajta védelmi mágiába kezdett, bár csak azt érezte, hogy a mozdulatai nyomán ujjai közé akad a láthatatlan energia, és akár egy szálat, úgy kezdi fonni maga köré. Amint elkészült, újabb mozdulatsorba kezdett, és számára értelmetlen szavak kíséretében a megszőtt mágikus hálóba csatornát nyitott, hogy azon keresztül áradjon belé az erő.
A következő tűzlabdák már nem tudták elemészteni ezt a védelmet, miközben annak rejtekében egy újabb varázslatot készített elő. Joe iszonyúan fáradtnak érezte magát, mire az izmait túlfeszítő mutatványok végére ért. Ujjai között egy láthatatlan cső materializálódott, amin keresztül át kellett áramoltatnia azt az energiát, ami egyébként a sárkány vad tűztámadásai ellen felhúzott védelmét táplálta.
Arra figyelt hát, hogy jó ütemben szakítsa meg a védelmet, és az épp felfuvalkodó szörnyetegre küldje a csövön keresztüláramoltatott varázserőt. Iszonyú nehéz volt célra tartani a csövet, szinte mintha egy vízágyút vagy egy légvédelmi löveget kellett volna kézifegyverként használnia. Ám az eredmény magáért beszélt: a sárkány a sugár becsapódását fájdalmas üvöltéssel fogadta, tüze elhalványult, és kénytelen volt menekülőre fogni. A levegőbe dobta magát, és pillanatok alatt kikerült a varázssugár hatása alól. Joe hiába próbálta követni a csővel, csak nagyon lassan bírt mozdítani rajta. Hagyta hát a támadást, és visszairányította az energiát a védőhálóba. Épp jókor, mivel a sárkány most testi valójában kezdte támadni azt. Súlyos sebeket ejtett pikkelyes testén, ahogy tépte, szaggatta a hálót, minden elszakított szál kész robbanásként hatott vissza rá, ám nem érdekelte. Úgy tűnt, nincs más fegyvere ez ellen.
Joe viszont így nem vehette vissza az energiaáramlatot, ezért a materializált csőnek sem látta már hasznát. Hagyta hát elenyészni, és egy egészen másfajta támadást készített elő. Minden azon múlt, hogy a sárkány pusztítása, vagy a saját testének felkészítése lesz-e készen hamarabb. A szörnyeteg fekete karmai már ott marcangolták védelmének maradékát közvetlenül az arca előtt, mikor végre készen állt: immár a varázserő forrását önmagába irányíthatta, és egy zöld fényű energiasugárként bocsáthatta ki a szemén keresztül. Épp, mielőtt ellensége felmorzsolhatta volna a forrást, sikerült kiszabadítania az elnyűtt hálóból, és egyenesen a szétroncsolt pikkelyek közé lőtt vele.
Elementális erejű csapást mért rá. A szörnyeteg ismét menekült volna, ám Joe immár tekintetével követte felszállás közben, így a sugár előbb átégette a meggyengült pikkelypáncélt, majd zölden izzó hólyaggá fújta fel a démoni testet. Egy pillanatig úgy tűnt, a belső nyomás szétveti, de aztán a gömb inkább magába roskadt, izzása kihunyt, a kiégetett héj pedig darabokra töredezve potyogott vissza a Kihívás Terére. Joe elállította a sugarat, a forrásból feltöltekezett, majd azt is megszüntette. Miután helyreállt körülötte a harmónia, érezte, hogy a benne lakozó másik énje is távozik. Az öreg abó lépett ki belőle, pontosan olyan egyszerűséggel, mint ahogy a metróban látta kiszállni a kocsiból. Hosszú, ősz haját, a sárral lekent hátát látta meg először, majd az öreg megfordult. Szakáll nélküli, ráncos arcában briliánsként világított a kék szeme, ahogy végigmérte Joe-t. Végül egy elismerő bólintást követően ennyit mondott:
– Ideje felébredned erre a világra, Joe. Az igazság a szellemek között vár rád, átadom, amint megérkezel. Most menned kell, nem tudlak tovább itt tartani.