24.

Másnap reggel mégis korán ébredtek. Olmud, Madárkirály, Hessgeron és Lesseron ültek össze, hogy megbeszéljék, hogyan, miként tovább.
– Az erdőség széléig jutottunk. Onnan csak néhány kiküldött testvérünk követte tovább a nyomokat, de azok hamar déli irányba fordultak, ami számunkra teljesen ismeretlen terep – foglalta össze röviden az elmúlt napok leglényegesebb momentumát az ifjú törzsfőnök. – Ezért gondoltuk, hogy inkább visszafordulunk, hogy kikérjük a te tanácsodat, Huiskawa.
– Én időközben elbeszélgettem a férfival, akit a rablók hátrahagytak. Azt árulta el, hogy egy ideje már Dumadock városát is megszállták a quetterek. Igaznak tűnik hát az a felvetés, hogy az emberek a quettereknek viszik az elfeket. Rabszolgának vagy ennivalónak. Nem tudom, ebben az esetben mi mit tehetünk. Jómagam még azt sem tudom, az emberekkel mi legyen. Azt ígértem nekik, a városba viszem őket. Ha elmondom nekik, hogy ott is csak quetterek várnak rájuk a szabadság helyett, bizonyára nagyon el fognak keseredni.
– Nem igaz, hogy csak ez az egyetlen kikötőváros létezik az egész világon! – fakadt ki Olmud.
A félelf felvont szemöldökkel válaszolt:
– Van még sok, de azokat ősidők óta a quetterek uralják, s ember ott csak rabszolgaként létezik. Én még egyetlen ilyen helyen sem jártam, azért is lehetek most itt.
– Ez a négyszáz ember napokon belül feléli az összes élelmünket – világított rá a fő problémára Hessgeron. – Utána mindenképpen menniük kell. Az erdő nem tartja el a magukfajtát.
Most Lesseron kért szót:
– Talán arra is gondolnunk kéne, hogy mi van, ha ez az egész csak félrevezetés? Ha ezt a Draudan nevű embert csupán azért hagyták hátra, hogy hazugságaival félelmet ültessen szívünkbe, és lemondjunk az üldözésükről?
– Akkor jó sok kínt vállalt ezért magára – ingatta a fejét Madárkirály. – Ahogy én tudom, amikor megtaláltuk, már négy napja lógott a fán. Nagyrészt eszméletlenül, egy csomó elmérgedt, súlyos sebbel, amiket mind a társaitól kapott búcsúzóul. Régebbi ütések nyomai is szépen borították. Mint elmesélte, azóta verték és alázták, hogy eleresztette a farkastestvéreket. Hogy ő volt, semmi kétség; az elfek ezt már igazolták.
– Akkor se szívesen bíznám magam egy ilyen beszámolójára!
– Én sem – bólintott Hessgeron.
– Én sem – hagyta helyben a félelf is –, viszont ezt nyugodtan ellenőrizhetem a madaraimmal. Az ő szemük nem csal. Megnézik nekünk, vannak-e, és hányan a quetterek Dumadockban. Viszont akár százan, akár valamivel kevesebben vannak, hajót csakis úgy kaphatunk tőlük, ha rabszolgaként szállunk fel rá.
– Százan?! – kapta fel a fejét Hessgeron. – Ki fél itt száz quettertől? Négyszáz ember, majd kétszer ennyi elf van velünk! Csak legyűrünk tán száz quettert! Egy-két nap múlva elkészülnek az új íjak, addig meg annyi nyílvesszőt csinálunk, hogy…
– Tudom, hogy sündisznóvá varázsoljátok valamennyit – intette le Madárkirály. – De mégis; hány igazi harcosod is van? Kétszáz? Háromszáz?
– Százötvennél nem több – hajtotta le fejét az ifjú törzsfőnök. – Bár nagy a lelkesedés, ez a pár hét nem volt elég, hogy igazán veszélyes fegyverré váljon kezükben a kard. Asszonyaink legtöbbjének túl nehéz. De ezt tudod, hisz sokan inkább nálad botoznak. Az emberek asszonyai nem is gyakorolnak. De ezt is tudod. Csak az íjászok számítanak. Ha elkészülnek az íjak, akkor lesz másfél száz íjászunk.
– Ha mindegyik úgy is tudna íjazni, mint Olmud, akkor sem hiszem, hogy komolyabb veszteség nélkül megúszhatnánk egy ilyen összetűzést. És aztán: meg kéne lepni őket, s lehetőleg úgy kiirtani az utolsó szálig, hogy hírmondójuk se maradjon, különben pár nap alatt a nyakunkra csődül egy igazi quetter sereg, akik akár az egész erdőséget is rátok gyújtják, ha kell! Lehet, hogy mi addigra már kihajózunk, de ti és a városban maradók nem kapnak kegyelmet!
– Arról se feledkezz meg, hogy azok az emberek is ellenünk lesznek, akik idáig menekültek előlünk! – vetette közbe Olmud. – A saját területükön, a quetterek védelmével a fejük felett biztosan bátran ellenünk fordulnak majd!
– Igen – vonta fel a szemöldökét Lesseron –, az megint újabb hetven ellenfél, és nem tudhatjuk, kik állnak még melléjük!
Hessgeron sötét tekintettel nézett fel:
– Vagy mellénk! Nem hiszem, hogy abban a városban csupa ilyen gazember lakik. A legtöbbje talán ugyanúgy szenvedi a quettereket, mint mi!
– Igen, ez valószínű – helyeselt Madárkirály. – Például a rokonaim is ott élnek. Ha élnek még egyáltalán.
– Nos. Előbb talán ezt kéne megtudnunk. Erre is képesek a madaraid?
– Nem, ez számukra képtelenség. Ehhez az kéne, hogy személyesen ismerjék minden rokonomat és úgy az egész város lakosságát. Meg a környékbeli falvakét, mert amint hallom, azokat is a városba hurcolták.
– Jó. Ezek szerint neked kéne bemenned, szétnézni. 
– Hm. Ismerek egy ösvényt, ami egészen közel visz a városhoz, és az erdőség rejtekében, alig nyíllövésnyire bukkan elő a városfaltól. Ha nem mértem fel nagyon rosszul a helyzetünket, az ösvény eleje innen pár óra járásra esik. Még tudok is egy olyan bejárót a városba, amit a quetterek biztosan nem használnak. De ha odabent elkezdek kutatni, kérdezősködni, szinte biztos, hogy azonnal felfedeznek. Sajnos legalább annyira kilógok az emberek közül, mint közületek. – Rövid hallgatás után talányos mosollyal jegyezte meg: – Viszont van köztünk valaki, aki szintén jól ismeri a várost, és minden oka megvan rá, hogy segítsen!
Mind kitalálták, kire gondol.
– Legyen akkor ő – hagyta rá végül az ifjú törzsfő. – Menj, beszélj vele. És az emberekkel is. Tudnunk kell, mekkora részt képesek vállalni a quetterek megbüntetéséből, vagy hogy van-e valami jobb ötletük, merre mehetnének?
– Igaz, nekik se mondtam még el a jó hírt a quetterekről – mosolyodott el keserűn Madárkirály. Felállt, és egy pár másodpercig még úgy meredt rájuk, mintha mondani akarna valamit. Aztán megfordult, és ment.
Hosszú, nehéz lépések vitték egyre közelebb az emberek reggel rakott tüzéhez. Nem találta a szavakat, amikkel elmondhatná. Tudta, nagyon el fogja keseríteni őket.
Látta Draudant is, ahogy aggodalmas arccal, kézzel-lábbal magyaráz éppen valamit. Amint meglátta a közeledő félelfet, felderült a képe.
– Kedves Aveslorc uram! – kiabálta – Ugyan, mondd már el nekik, hogyha nappal raknak tüzet, azzal nagyon hamar egy rakás quettert szakaszthatnak a nyakunkba! Már nagyon közel lehetünk a tengerhez, érzem a szagát!
– Jó orrod van. Tudod, hogy én még nem is említettem nekik, hogy Dumadockot megszállták?
– Ideje lenne elmondanod nekik.
– Azért jöttem. Meg hogy megkérjelek, menj előre a városba, és puhatold ki, vannak-e ott olyanok, akik mellénk állnának, ha rajtaütünk a quettereken!
Draudan néhány pillanatig csupán elkerekedett szemmel bámult. Utána hebegve kérdezte:
– É-én? Mé-hé-gis, ho-hogyan? 
– Tudok egy ösvényt. Ha nem téveszted el, a régi temető mögé bukkansz ki rajta. A sírok között keresztülvágva eljuthatsz a városfalig. Azon az oldalon elég magasra felkúszott rá a borostyán. Nagyjából a közepénél találsz egy fatörzsnyi borostyántövet. Mögötte van egy csapóajtóval fedett nyílás, nagyjából a fejed magasában. Az egyik szemétürítő. Igaz, hogy belülről nyílik, de mint említetted, a lakatos Kornoknál segédkedtél, az egyik másod-unokatestvéremnél. Akkor ez nem jelenthet gondot.
Draudan vonakodva bólintott.
– Az ösvényre hogy lelek rá? Elkísérsz?
– Arra nem lesz szükség. Most reggel még a nap vezet majd. Délnek menj másfél-két órát, amíg el nem érsz egy vadnarancs-ligetet. Ott fordulj keletnek, a tenger felé. A liget végétől indul az ösvény, amit követned kell. Egy odvas, vén selyemfát keress. Az ott áll az ösvény mellett.
– Mikor induljak?
– Máris. Hosszú út lesz. Jó, ha estére kiérsz az erdőség szélére. Ha hamarabb érnél oda, akkor is várd meg az éjszakát, nehogy meglássanak.
Draudan láthatóan nem volt túl boldog.
– Valami gond van? – kérdezte tőle Madárkirály.
– Nem, semmi – rázta meg a fejét a másik. – Csak eléggé kidöglök, mire visszaérek.
– Ha sikerül rávenni az embereket a támadásra, jóval hamarabb találkozunk. Ugyanis mi szintén Dumadock felé megyünk ma, ugyanazon az úton. Gondolom, nem jutunk ki estig, de nem leszünk messze.
– Akkor megyek, pakolok el magamnak valami élelmet – állt fel kelletlenül Draudan, pont úgy, mint aki arra vár, hátha Madárkirály meggondolja magát, és mégse rá osztja ki ezt a feladatot.
A félelf el is gondolkodott ezen egy pillanatra, de aztán mégse tette.
– Nekem most meg kell beszélnem a namregokkal, hogyan, merre tovább. Ezért kell neked menned.
Draudan megértően rábólintott a magyarázatra, és végre elindult.
Madárkirály nagyot sóhajtva fordult a tűz körül serénykedőkhöz:
– Jó lenne oltani el tűz, mert sok már erre közel quetter!
Egy csapásra megszűnt a sürgölődés. Úgy meredtek a félelfre, mint akikbe belefagyott a vér.
– Miféle quetterek? – kérdezte végre egy ijedtségtől elvékonyodott, női hang. 
– Van egy pár erre. Sok pár. Most hallom, amíg az erdőben jönni mi, quetter sereg elfoglalni Domadock bele.
– Hogy Yvorl rugdosná seggbe valamennyit! – fakadt ki erre az egyik pocakos, vörös fickó. Madárkirály úgy emlékezett, Wurrohnak hívják. – Hát már sosem szabadulhatunk tőlük?
– Te csak ne emlegesd itt Yvorlt! – lépett elő Hereg, az emberek kopasz főnöke. – Mennyire vannak közel azok a szarok?
– Közel. Lehet, látni meg füst!
Több asszony felzokogott. Mások a tüzet kezdték oltani sietve. A szanaszerte rohangászó gyerkőcök is hamar megérezték, hogy valami nagyon rossz dolog történt. Megszeppenve húzódtak szüleik mellé, anyjuk szoknyájához.
– Most mihez kezdjünk? – kérdezték többen is.
– Elfek akarni támadni – jegyezte meg Madárkirály. – Ők jönni, bosszulni Sziremonda. Elf főnök nagy harcos!
– Ezek a töpszli kis elfek akarnak a quetterek ellen menni? – hitetlenkedett Hereg. – Ezek? Az íjaikkal meg a puha, bronz kardjaikkal? Mégis hány quetterről van szó?
– Lehet száz is van.
– Képtelenség! – legyintett a vörös Wurroh, és ajkbiggyesztve elfordult. – Még vasfegyverekkel is az lenne! Száz quetter ellen!
– Most az egyszer igazat adok neked – bólintott rá a kopasz.
Madárkirály a többiek szemében is csak lemondást látott. Megvonta a vállát.
– Ez talán nem dolog nekedtek. Dönteni kell, merre tovább ti. Elfeknek ennivaló kevés. Két nap, és elfogy. Nekedtek akkor menni kell el.
– Úgy tűnik, nem lesz más választásunk, minthogy megadjuk magunkat a quettereknek, ugye? – szólalt meg az egyik cingárabb fickó, mire többen is nekiestek:
– Persze, Barogh, te könnyen beszélsz, neked nincs családod! 
– Téged falnak fel utoljára, amilyen keszeg vagy! – húzta a száját a pocakos Wurroh is.
– Ezért verekedtük át magunkat az egész erdőn? A domadockiak majd jót röhögnek rajtunk!
– Nem hinni, van kedv ott röhögés! – szólt közbe Madárkirály. – Ők sanyarogni quetter kutyák nekik is! Draudan most megy, megkérdez, ki harcol elfekkel oldalt, quetterek ellen! Domadock benne lakik sok bátor ember, nekik van harcolni miért!
– Ez az! – kiáltott fel hirtelen a vén Rossel szokatlanul éles, erős hangon. Úgy rázta bütykös kezében tartott botját az ég felé, mintha ott már tényleg fel is tűnt volna néhány megátalkodott ellenségük. – Halál a quetterekre! Halál! Halál!
– Halál! Halál! – kiáltották vele többen is.
– Aki kicsit is férfi, nem hagyja, hogy mocskos quetterek zabáljanak az asszonyainkból, gyerekeinkből! – üvöltötte az öreg ellilult fejjel.
– Halál! Halál! – üvöltötték rá, most már valamennyien.
A félelf kissé elhűlve nézte őket. Hiába volt a sok év tapasztalat, még mindig elképesztette, milyen hirtelen meg tudnak vadulni az emberek. “Halál! Halál!” – visszhangozta körülöttük az erdő, és egyre újabb és újabb lelkesítő jelszavak születtek:
– Levágjuk őket!
– Felszabadítjuk a várost!
– Az elf íjászokkal legyőzhetetlenek vagyunk!
Madárkirály végül mosolyogva hagyta őket ordítozni. Még az ő szíve is hevesebben dobogott kissé. 
Gondolta, nem kell elmondania Hessgeronéknak, az emberek miként döntöttek.