27.

Draudan álmosan lépkedett a félelf oldalán. Borúsan gondolt arra, hogy talán jobb lett volna, ha le sem fekszik. Remélte, a pár órás séta eléggé kiszellőzteti a fejét ahhoz, hogy ne tegyen semmi hülyeséget, ha kitör a felkelés. Talán még a harcot is megúszhatja. Ápolja a sebesülteket, vagy valami.
Abban biztos volt, hogy ma lesz a támadás – a szél a délelőtt folyamán fokozatosan megfordult, szinte már nyárias meleget hozva a kontinens belseje felől. A száraz szél egyenletes hullámokban ömlött végig az erdő felett, megzörgetve millió és millió levelet, kipattintva az eleddig gondolkozó bimbókat, hogy végre virágpompába borítsa a melegkedvelő citrusfákat. Apró viráglegyek gomolygó kis felhői kerültek Draudan útjába szüntelen, s egy leszippantott rovar fullasztó köhögést hozott rá.
– A rohadtak! – szitkozódott, mikor könnyeit törölgetve végre ki bírta köpni a hörgőjére szaladt kis teremtést. – Hát nem látják, hogy jövünk?
– Párzásidőben nem látnak, nem hallanak, akárcsak más – mosolygott Madárkirály. – De jó lenne abbahagynod a fuldoklást, mert itt vagyunk!
Draudan néhány krákogással elhallgatott. 
Fejük felett nem sokkal járt túl delelőjén a Magnius. Aggódva gondolt bele, miként is fognak túljutni a jó iramodásnyi távolságon, ami a régi temető ligetétől a városfalig tart. Madárkirály elgondolása annyi volt csupán, hogy ő előre megy, és majd jelez, ha tiszta a levegő. 
Nem tűnt túl körmönfontnak.
Egy sűrű, tövises aljú, fiatal akácos zárta az erdőség szélét. Draudan már egyszer – tegnap este – megverekedett vele. Most valamivel könnyebb dolguk volt. 
Egyenesen az öreg olajfák alá jutottak. Fától fáig osontak. Szerencséjükre az égen csupán néhány bárányfelhő kúszott. 
A szelíden hullámzó sírdombokat magasan felverte a gaz. Vadvirágok díszlettek a gondozatlan sövények tövében. 
Hamar átvágtak az öreg temetőn. Kijáratánál egy embermagasra nőtt, elburjánzott, babérlevelű cserjés alá kúsztak be. Előttük alig száz méterre ott magasodott a borostyán borította fal. Odáig azonban egyetlen fa sem nőtt a szeméttel telített várárokban.
– Megyek, te várj itt. Ott fogok megjelenni, annak a borostyánnak a tövénél – mutatta Madárkirály, aztán fejére borította a csuklyát. Azonnal eltűnt. 
Draudan pislogva nézte, ahogy az elhajló ágak, a megdőlő dudva és fű lassan kiér a nyílt terepre, aztán eltávolodik a város felé. Amennyire csak mert, előrébb kúszott.
Éles vijjogás csapott fel az égben. A férfi összerezzent. Aztán óvatosan felsandított a sűrű ágak közül. 
Egy hatalmas saspárt látott, amint egymás mellett, kiterjesztett szárnyakkal suhannak el az erdő irányában.
Draudan megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán ismét a falat kezdte figyelni. Még várnia kellett néhány percet, mire a tövében előbukkant a félelf. Amint intett, Draudan egy éles szusszanással kilőtt a bokrok alól. Nem nézett se jobbra, se balra, csakis arra ügyelt, nehogy felbukjon. 
Lihegve, leizzadva ért a borostyán levelei alá. A falhoz lapult. Madárkirály nem várta meg, amíg kifújja magát:
– Menj előre – intett a nyílás felé.
Draudan gyakorlott mozdulatokkal fúrta át magát, nyitotta a spalettát.
A szűk kis udvarba most még beszöktek a fénysugarak. Draudan minél előbb iszkolt volna a lépcsőház felé, de a félelf hangja megállította:
– Ne arra!
Megtorpanva látta, hogy a másik egy pinceablakhoz guggol le. A több kazettára osztott üveg jórészt már régen hiányzott. Az egyik ilyen lyukon nyúlt be, majd egy kis kotorászás után kinyílt az ablak.
– Ha a pincékbe húzódtak, így hamarabb rájuk akadunk.
Draudannak voltak ugyan fenntartásai, de inkább szó nélkül a félelf után mászott. 
Száraz levegőjű, törmelékkel borított aljú helyiségbe jutottak. Draudan először semmit sem látott, s csak hallás után botladozott Madárkirály után, akit láthatóan egyáltalán nem zavart a hirtelen megsűrűsödött félhomály. Már rég egy földalatti folyosón haladtak, mire elkezdte kivenni a formákat, falakat maguk körül. Bár nem lehetett biztos benne, valószínű volt, hogy hajnalban ezen az úton kísérték ki a mellérendelt őrei.
– Pszt, Aveslorc – suttogta előre –, ha az ispotály alá megyünk, ott biztosan megtaláljuk őket!
– És miért suttogsz? – kérdezett vissza a másik, kissé csodálkozó hangon. – Itt nincsenek quetterek.
Draudan zavartan hallgatva botladozott tovább a félelf nyomában.
Hamarosan mindketten hozzájuk szűrődő beszélgetés foszlányaira lettek figyelmesek. Amint közelebb értek, fegyverek csörgését is kivették az egyre érthetőbb beszéd mögül. Sokan lehettek előttük, és a parancsszavakból, kiáltásokból hamar rájöttek, hogy feszített tempóban dolgoznak.
Az ispotály alatti pincébe érve aztán mindez bizonyossággá lett. 
Fegyverekkel felpakolt emberek sürgölődtek mindenfelé, ki- és bejárkáltak a pincébe, híreket hoztak, vittek, és láthatóan nagyon idegesek voltak. Észre sem vették a két újonnan érkezőt. Igaz, ők pont a másik oldalról érkeztek, ahová már nem vetődött el a vastag korommal égő fáklyák fénye.
– Hol vannak már a kikötőbe szállítók? – dörrent egy hosszú, galambősz hajú ember. Draudan azonnal felismerte. – Remélem, hogy nem lett belőlük quetterszar!
– Itt vagyunk! – lépett közelebb Madárkirály. Amint a fáklyák fénykörébe ért, többen döbbenten kiáltottak fel:
– Aveslorc! Hát igaz!
– Hol vannak az elf és namreg cimboráid? – fogadta őt jóval nyersebben az öreg vámtisztviselő.
– Jönnek, ha itt lesz az ideje. Nem akarják elrontani a meglepetéseteket.
– Azt jól teszik. Így is egyre kevesebben vagyunk! Ha nem jönnek azok az íjászok, hát nem is marad semmi értelme megtámadnunk a quetter szarháziakat!
– Miért, mi a gond?
– Mi lenne? Nem vagyunk egy harcos nép! Sokan már most azt latolgatják, nem lenne-e jobb inkább a quetterek kénye-kedve szerint elhajóznunk a háborús területeikre. Bolondok! Azt gondolják, ha nem vagyunk mindjárt ötezren, mindenki teljes fegyverzetben, akkor már semmi esélyünk a győzelemre!
– Sokan visszaléptek?
– Mer’? Akkor ti sem jöttök? – szikrázott fel az öreg szeme.
– Mindenképpen jövünk – sietett megnyugtatni a félelf –, de tudnunk kell, mire számítsunk. A namregek akkor is hajózni akarnak, ha a város lakossága mégis marad. Az elfek pedig meg akarják büntetni a quettereket, és akik ártottak nekik.
– Ezt jó hallani. Szóval nem egy beszari népség. Természetesen mi mindenképpen megyünk. Habár legszívesebben a visszakozókat meg a védelmükre kelt tanácstagokat itt hagynám – tette még hozzá az öreg morogva. 
– Talán szakadás van a tanácsban? – vonta fel a szemöldökét Madárkirály meglepetten.
– Veheted úgy is, hogy ez itt most egy népfelkelés. Sok a támogatónk, de kevés az aktív tagunk, és én vagyok egyedül a tanácsból, aki még nem olyan vén trotty, hogy már eszébe se jusson az öklét használni. Ha a kiosztott fegyvereket nézem, talán ha ötszázan leszünk.
– És akik nem támogatnak? – vált aggályossá a félelf hangja – Azok nem lehet, hogy keresztbe tesznek?
– Csak gyávák, nem bolondok – rázta meg a fejét a másik.
– Megvan, hová indultok, ha kifuttok a kikötőből?
– Már régen.
– Élelmetek is van elegendő, hogy eljussatok odáig?
– Még igen. Ezek a dögevők csak a jószágainkból zabáltak ki minket. A többit a hajókra vihettük.
– Akkor tényleg nem értem, kik akarhatnak maradni. – Madárkirály egy bosszús sóhaj után témát váltott. – Azért jöttem, hogy beszéljek a hajón lévő namregekkel. Úgy hallottam, nem bővelkedtek tolmácsokban.
– Nem, hogy Mark’yhennon áldaná meg őket! – A férfi arcán mintha öröm villant volna – Éppen most visszük majd nekik a fegyvereket. Jó lenne, ha elmondanád nekik, hogy csak akkor törjenek ki, amikor mi jelt adunk rá. Elmagyarázhatnád azt is, merre van onnan a piactér. Nem kéne, hogy birkák módjára szertefussanak, és csak akkor érjenek oda, ha már rég jóllaktak belőlünk azok az átkozottak!
– Erre talán nem is lesz szükség. Ha jól időzítünk, az elf íjászok akkor érhetnek oda, amikor a legnagyobb meglepetésben épp csak hogy felszálltak. Akkor a nagyját leszedhetik a levegőből, és ezalatt egy rendezett visszavonulás fontosabb lehet, mint hogy értetlen tömegként hömpölyögjünk.
Az öreg kicsit gondolkodott, aztán fejét ingatva így szólt:
– Legkésőbb a hajóra szállásnál szükségünk lesz rájuk, hogy megakadályozzák a quetterek leszállását, amíg útnak nem indítjuk a vén bárkákat.
– Ha lesz még, aki le akar szállni.
– Mert? Hány íjász van odakint?
– Százötven fog átmászni a falakon, aztán ha minden jól megy, és sikerül kinyitni a kaput, még vagy ezer kardforgató jöhet be. Így továbbra sem látom értelmét, hogy a foglyoknak kelljen kijönniük.
– A kaput zárva tartják a quetterek. Elég sok idő felcsörlőzni, még akkor is, ha eljutunk odáig. Viszont ehhez az egész piactéren kéne keresztülverekednünk magunkat…
– Erre majd nekünk lesz gondunk!
– És ha mégse sikerül? Akkor nagyon kevesen leszünk azzal a százötven elf íjásszal! Ezek quetterek, és kétszázan vannak!
– Tisztában vagyok vele. Tehát mindenképpen ki akarod hozatni a foglyokat?
– Ha csak arra lesz módunk, hogy visszavonuljunk a hajókra, és elszökjünk, akkor kelleni fog a védelmük, hogy közülünk minél kevesebbek pusztuljanak. Ezek a namregek jottányit sem értenek a hajózáshoz, a tengert sem ismerik. Ha mi odaveszünk –intett körbe maga körül széles mozdulattal –, itt mindenkinek annyi. Tényleg, hányan is akarnak jönni? Több mint ezren? Akkor még egy hajóra szükségünk lesz!
– Dehogy! A namregek alig négyszázan lesznek. Az elfek csupán a felperzselt városukat jöttek megbosszulni. Valószínűleg megelégszenek annyival, ha kiadjátok nekik Baldi egykori bandáját. Velük van ugyanis még egy kis elszámolnivalójuk.
– Hiszen itt van az egyik lókötő melletted!
Draudan, aki időközben már közelebb merészkedett, most zavartan pillantott le maga elé. Továbbra sem érezte helyénvalónak, hogy megszólaljon, ám a félelf helyette is a védelmére kelt:
– Ő más. Pont azért dobták ki maguk közül, mert elengedte az elfogott elfeket. Aztán persze azok a gazfickók szereztek maguknak újabb foglyokat!
– Az elfeket, akiket magukkal hurcoltak, már az utolsó szálig befalták azok az átkozottak. 
– Sajnos erre gondoltunk mi is. Már Baldi meg az emberei elkezdték az erdőből jövet.
Az öreg tanácstag arcára kiült az undor.
– Pfuj! Meg is érdemlik, amit kapni fognak! Nekem nem hiányoznának már most sem, vigyék csak őket! – Ekkor egy újabb társaság lépett be hozzájuk az egyik mellékfolyosóról. Az öreg rosszallón fordult feléjük: – Végre, hogy itt vagytok! Pakoljatok fel kardokból, sisakokból, pajzsokból, onnan! – mutatott az egyik sarokba, ahol nagy kupacba halmozva hevertek a legrégebbi, nagyrészt már szinte használhatatlanná csorbult-kopott fegyverek. – Vigyétek a kikötőbe, és osszátok ki a foglyok között! Szaporán! Aveslorc veletek megy, és segít eligazítani őket!
A jövevények úgy bámultak a félelfre, mintha csodát látnának. Arcukon öröm és meglepettség ragyogott, ám mégis szó nélkül igyekeztek teljesíteni az utasítást. Láthatóan egy perc elvesztegetni való idejük sem volt.
– Mikor is lesz a támadás? – tette fel a nagy kérdést Madárkirály. 
– Amint kiosztottátok a fegyvereket. Ha serénykedtek, akár egy óra múlva. Mi már nagyrészt készen állunk. Nem akarjuk megvárni, hogy a quetterek ugyancsak indulni akarjanak. Addig van nekünk békénk itt a pincékben, amíg nincs szükségük a hajósainkra, utána még a hegyet is lebontanák a fejünkről. 
– Azért még kéne legalább két óra, hogy az elfek is ideérjenek az erdőből.
– Olyan sok? Ennyire messze vannak, vagy csak hason kúszva jönnek idáig?
– Nem itt táboroznak a quetterek orra előtt! – válaszolt Madárkirály, majd laza terpeszbe állt, és lehunyta a szemeit. Kicsit koncentrált, aztán újra kinyitotta. – Szóval két óra múlva támadás.
– Legyen úgy. Remélem, a rohadékok addig nem vesznek észre egyetlen fegyvert sem. 
– Indulhatunk! – szólt az egyik fegyverekkel felpakolt lázadó.
Madárkirály egy bólintással elköszönt az öregtől, majd maga is felkapott egy dárdát, meg két elvásott pajzsot, s ezekkel indult a többiek nyomában. Draudan igyekezett követni a példáját, s néhány ócska karddal felfegyverkezve követte.
Hosszas kanyargások után egy teljesen ismeretlen helyen bukkantak elő. Draudan csak akkor ismert rá az épületre, amikor felérve meglátta a hatalmas mérősúlyokat, s meghallotta a tenger zúgását.
A kikötői mérlegházban voltak. 
Innen kilépve szinte azonnal a hajóra mehettek át. A már ismert útvonalon keresztül csakhamar a hajófenékbe jutottak. 
Madárkirály néhány szóval gyorsan vázolta jövetelük célját a namregeknek. 
A foglyok úgy zúdultak fel, hogy Draudan már attól félt, a quetterek is meghallják a piactéren. Kérdések özöne zúdúlt a szerencsétlen félelfre, aki alig győzött válaszolgatni. Végül azzal fordult a dumadockiakhoz:
– Nem mindegyik akar harcolni!
Hangjából meglepettség és némi keserűség érződött. A fegyverhozók egyike azonban csak ennyit mondott erre:
– Az jöjjön, akinek fegyver kell. Egyáltalán nem kötelező harcolni. Legalább kevesebbszer kell fordulnunk.
Miután ezt is lefordította a félelf, gyorsan gazdára leltek a hozott fegyverek. A több száz fogolyból majdnem a fele hajlandó volt küzdeni.
– Még ezeknek a nagyobbik fele is inkább csak azért jelentkezett, mert fél a városiaktól – jegyezte meg a visszaúton Madárkirály. – Még talán életükben sem fogtak kardot a kezükbe!
– Én sem – mondta erre Draudan. Aztán ha már megszólalt, még hozzátette: – Egyébként, köszönöm, hogy kiálltál mellettem az imént. Amilyen rossz hírem van itt, nem hiszem, hogy nekem elhitték volna bármikor is.
– Látom benned a jóakaratot, Draudan. Csak magadban vagy néha bizonytalan.
Erre megint nem tudott mit felelni. A félelf fején találta a szöget. Hát még ha azt tudná, most micsoda kétségek gyötrik!
A második körrel majdnem az összes fegyvert elhozták. Alig néhány rozsdás bökő maradt csak az ispotály alatti pincében. Draudan elgondolkozott, ugyan mit kapott volna a többi városi a kezébe, ha mégis a harc mellett döntenek. Konyhakést?
Időközben Madárkirály teljesen kisajátította magának az elsőre kezébe került dárdát, és egy ócskáról lefeszegetett másik hegyet felszerelt a nyél alsó végére.
A hajóra visszatérve már erősen emelkedett hangulatban találták a namregeket. Egyre magasabbra csapott bennük a harci láz. Draudan elégedetten látta, hogy bőven lesz most már gazdája a maradék fegyvereknek is. Gyorsan kiosztották hát, amit hoztak, s szinte futva indultak vissza az ispotály alá.
Az öreg vámtisztviselőt úgy találták ott, mint aki mindjárt villámokat szór. Eddigre ő is a városi rendfenntartók öltözetébe bújt, ami inkább volt parádés ruha, mint védőöltözet, ám legalább jól karbantartott alabárd és élesre fent kard tartozott hozzá.
– Anyatetűk! – ordította, amint az igyekezettől lihegve megérkeztek. – Több mint egy órája piszmogtok ezzel a rakás ócskavassal! A többiek már rég ott lapulnak a piactér környéki házakban! Meddig várjunk még rátok?
– Csak akkor támadjatok, uram, ha meghalljátok magatok felett a sasok rikoltását! Az jelzi, hogy az elfek már itt vannak! – hadarta sietve Madárkirály, miközben egy horpadt sisakot húzott a fejére, és egy repedt pajzsot kanyarintott a vállára. – Én akkor megpróbálom a piactérre vezényelni a fegyveres foglyokat, és segítem, ha megérem, a visszavonulást.
– Úgy legyen! – csapott a kardjára az öreg, és velük együtt lépett ki a pincefolyosóra. – Nekem is indulnom kell a piactérhez. Siessetek! Azt a hírt hozták legutóbb, hogy a quetterek látszólag nyugodtak ugyan, de mégis többen maradtak a városban, mint máskor, alig mentek portyázni a környékre. Mintha csak számítanának valamire!
Draudan ezt hallva nagyot nyelt. Elgyengült a lába, ahogy belegondolt, hogy percek múlva az élete függ attól, milyen ügyes lesz. Akárhogy fordul is a hadi szerencse, ha jól helyezkedik, a győztesek oldalán maradhat. Ha viszont téveszt…
Hangyák.
Az öreg vámtisztviselő a következő pincében másik irányban ment tovább. Ők szinte futva cipekedtek tovább. Belegondolni is borzasztó volt, mi lenne, ha felkészületlenül érné őket a sasok érkezése.
A mérlegházból majdnem egyenesen a végzetükbe rohantak. Ha nem hangzik fel kintről az a jól ismert üvöltés, minden megfontolás nélkül kiléptek volna a rakpartra. Így azonban ijedten meredtek le a bespalettázott házban. 
Madárkirály szórta le leghamarább a vállát húzó fegyvereket, és ugrott az egyik ablakhoz. Egy résen kilesve kezdte mondani a többieknek, mit lát:
– Hat quetter. Hárman a hajóra mennek! A másik három lent figyel. Ezek tényleg megneszeltek valamit!
– Elvesztünk! – suttogta fojtott riadalommal az egyik dumadocki. – Ezek most megtalálják a fegyvereket…!
Draudant más izgatta:
– Vajon honnan tudják? – tette fel a kérdést szinte csak magának. – Ha nem kilestek bennünket, akkor valakinek pofáznia kellett, hogy pont most, pont ide jöjjenek!
Draudan sokért nem adta volna, ha tudja, kivel osztozik a quetterek bizalmán. Kezdte magát úgy érezni, mint egy jól mozgatott báb. 
Hiszen ha valaki volt, aki pontosan követte, hogy ő mit tesz, miket mond a lázadóknak, és jelentette a quettereknek, hogyan reagálnak rá, akkor teljesen mindegy, hogy kiket árult el; azok a szárnyas dögevők így is, úgy is a mancsukban tartják a városban folyó eseményeket!
A kérdésén elgondolkozó lázadók azonban tanácstalanul ingatták a fejüket. 
– Közülünk biztos senki. A harcra készülődőknek se lehetett idejük rá – dünnyögte egyikük.
– És akik nem harcolnak? Közülük bárki, nem? – mutatott rá Draudan.
– De hát miért…
Ekkor azonban vészterhes üvöltés rázta fel a kinti csendet. Mélyről jött ez a hang.
– A hajóból jött – erősítette meg Madárkirály. – Most a másik három is felsietett!
Újabb üvöltések kéltek. Sebzett vadak hangja volt. Egyértelműen csata dúlt a hajóban.
– Menjünk! – ugrott el az ablaktól a félelf, és szinte ugyanazzal a mozdulattal már fel is markolta kéthegyű dárdáját. – Ez elkezdődött. Ha nem segítünk, és riasztják a többit…
Nem kellett végigmondania. Egy emberként rontottak elő a mérlegházból, futottak fel a széles pallón, és vetették magukat a hajófenékbe.
Mint egy falba, úgy csapódtak bele a felfelé törő, megvadult tömegbe.
– Még ne! Még ne! – üvöltötte Draudan torkaszakadtából, de közben tehetetlenül sodródott vissza fel, a fedélzet felé. A vérszomjas üvöltésen túl néhány pillanatig még hallotta, hogy Madárkirály is valami ilyesmit kiabál a namregek nyelvén, aztán végzetesen elsodródott a közeléből.
Miután túljutottak a mólón, próbált kievickélni a tömegből, ám minduntalan kezek ragadták meg, hátulról tülekedők lökdösték tovább, s mint a szélvész rontottak a piactér felé. Úgy tűnt, a namregek a hat szörny legyűrése után egymaguk akarnak elbánni az összessel.
Draudan szörnyülködve meredt a kezében szorongatott, csipkésre rozsdásodott acélpengére. Az előbb még látatlanul is szánta azt, akinek ezzel kell majd harcolnia.
Feltűnt a piactér, érdeklődve várakozó kétszáz quetterrel. Egyikük-másikuk már a pofáját nyalogatva készült a belőlük csapott lakomára. 
Draudan kis híján elvesztette az eszét. Majdnem a körülötte örvénylő embereket kezdte csapkodni, csakhogy eresszék végre.
S ekkor felhangzott a sasrikoltás!
Draudan rosszat sejtve pillantott az ég felé. Igaza volt. Egyetlen madarat se lehetett látni fent.
Madárkirály rikoltott végső kétségbeesésében. 
A szörnyetegek úgy ugrottak át az első közéjük rontó emberek feje felett, mint ahogy azok egy csótányt lépnének át. Ahová érkeztek, ott a következő pillanatban már nem volt élő támadójuk. 
Még látta előrontani a városiakat, aztán mindent eltakart előle egy landoló quetter. 
Eszelősen kezdett csapkodni felé a fegyverével. Érezte, hogy húst ért, sebzett a kardja, hallotta felbömbölni a szörnyet.
Kinyitotta a szemét. Vagy nyolcan aprították ugyanazt a szárnyaszegett átokfajzatot, amelyik túl későn eszmélt rá, hogy akár az életével is fizethet.
Alig végeztek vele, amikor megérkezett az első kopogós eső. Szárnyra kapott ellenségeik a környező házak tetejét sodorták rájuk játszi könnyedséggel. 
Az emberek támadása azonnal megtört. 
– Hol a picsában vannak az íjászok? – hangzott fel egy ismerős bömbölés. – Visszavonulunk! Vissza, a kikötőbe!
Draudan a törmeléken botladozva kezdett hátrálni a többiekkel. Por marta a szemét, és folyt a vére. Hogy mitől kapta a sérülést, nem tudta. Még fájdalmat sem érzett. Alig győzte kapkodni a fejét az égből hulló áldás elől. Mellette egy namreg koponyáját zúzta péppé egy mestergerenda, amott cserépzápor alatt tűnt el sikítva egy egész kis csoport. Közben ahová nem értek el ezek a tetődarabok, oda a quetterek vetették be magukat, szilaj, halálos táncot járva a legnagyobb tömegben. 
Draudannak nemsokára megint csapkodnia kellett az egyik közelébe került szárnyas rémséget. Most már nem csukott szemmel tette, és próbálta élével fordítani fegyverét. Lassan vérébe roskadt ez az ellenfél is. Legyőzői úgy néztek egymásra egy pillanatig, mintha évtizedek barátsága kötné össze őket. 
Aztán egy leomló homlokzat verte por vont közéjük szemüket maró függönyt. Hátrált tovább.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megint a dokkok környékére keveredtek. Néhány quetter már elzárta az utat a mólókra. Elkeseredett rohamukat hamar visszaverték. Draudannak megint lett egy sebe. Ezt sem tudta, hogyan, kitől kapta. 
– Számszeríjászok! – üvöltött öreg vezérük, némi riadalommal hangjában.
– Nincsenek! – üvöltött neki választ valaki. – A hangárkapuk alá húzódtak vissza!
– Gyerünk a hangárkapuk alá!
Draudan máskor talán azt se tudta volna, mik azok a hangárkapuk. Most azonban élesen eléugrott a kép: a mérlegház melletti raktárak, amiket pinceboltívként faragtak a meredek partba, és kapukkal zártak a tolvajlások ellen.
Hopp, még egy öngyilkos szörnypofa!
Feje fölé emelt karddal rontott neki, s csak csodálkozott, hogy miért pont felé fordul, amikor mások is támadják? Aztán bután meredt a mellkasából előspriccelő vérre. Soha sem hitte volna, hogy az övé is olyan piros és habos lehet, mint a rosszul szúrt disznóé!
Kicsit fájt. Rossz volt, hogy nem bír levegőt venni. Ijesztő.
Eldőlő, hideg testét már szinte kívülről látta, miközben valahová messzire kúszott az őrült üvöltés, dübörgés, csapkodás. Mintha újra sas rikoltott volna távolról, elhalóban.
Aztán kiszürkült, megszűnt a világ.