6.

Mejime rohant. Előtte Karah és Marduh loholt, a többiekről azt sem tudta, merre vannak. Ez az egész kezdett olyanná válni, mint egy rémálom.
Felette karcos rikoltások olvadtak egybe az égen. Próbált a legsűrűbb részekben utat törni, és ahogy látta, a farkasok is így voltak ezzel. Szabályos fejest ugrott utánuk az egyik bokor alá. 
A sűrű lomb alatt ott lapultak a társai. Viepa két gyors mozdulattal jelezte, hogy négy quettert számolt össze, amik mind egy irányból, az ösvény folytatása felől érkeztek.
Őrület!
Mejime kiskorában csak a mesékből hallott a quetterekről, amikor azzal ijesztgették, hogy, ha beteg lesz, elviszi az Ashkaton, vagy, ha elcsavarog, a Zrogdavar hozza vissza, de jól kicakkozza a fülét. Az első és ez idáig egyetlen, amit látott is, a terelőjük volt. Sosem hallott olyat, hogy egyszerre mindketten megjelentek volna. Itt meg négyesével röpdösnek a fejük felett!
Rögtön aznap, hogy megérkeztek, észrevette őket a Zrogdavar. Vagy mi. Mostanra már nem volt biztos benne. Akkor azonban még egyértelműnek tűnt, hogy ott, az első fák alatt, amikor táncra perdülve az örömtől énekeltek az erdőnek, azért tűnt fel, hogy visszavigye őket. 
Hatalmas futás következett. 
Bár nagyon kimerítő volt tartani az iramot a farkasokkal a jégmezőn át, az ételnek hála akadt még egy kis tartalék erejük. Még azelőtt érték el a sűrűt, hogy a quetter feléjük ért volna. Csak éjszaka mertek előbújni, és akkor indultak el az első adandó ösvényen befelé, az erdő sűrűjébe. Szerencsére fenyvesek váltogatták egymást, így elég sűrű lomb takarta őket ahhoz, hogy ne bukjanak le. A hó is eltűnt, nyomaik árulója. A hideg szintén engedett valamelyest, aminek hála, már elegendőnek bizonyult az a kevés táplálék, amit futtában a szájukba bírtak kapdosni.
A döbbenetük óriási volt, amikor először hallották meg, hogy egyszerre két quetter repül el felettük. Aztán a helyzet egyre rosszabb lett. 
A farkasok sem tudtak vadászni a folyamatos menekülés alatt, sőt amikor egy kisebb erdei tisztáson meghajtottak valami otromba szarvasfélét, a leterített prédát egy quetter ragadta el közülük. Egy másik majd fél napig üldözte őket, míg aztán sikerült lerázniuk a sűrűben.
Most meg négy cirkál a fejük felett, mindegyre a búvóhelyüket keresve. 
Mejime végre kifújta magát, és nekiláthatott elmondani, mit is tudott meg veszélyes felfedezőútja során:
– Ahonnan ezek jöttek, egész seregnyi táborozik lecsupaszított fák ágain lógva! Az ösvényen nem mehetünk tovább, majd éjszaka megpróbáljuk kikerülni őket. 
Noyake és Viepa csak bólintott válaszként. Lozon suttogva kérdezte:
– Mekkora a falujuk?
– Nem falu az, inkább valami táborhely. Vannak vagy… százan!
Komor hallgatásba merülten lapultak tovább. A quetterek kitartóan köröztek a környéket vizslatva. Hosszú órák teltek így el, és amikor végre elhallgattak a rikoltások, akkor sem lehettek biztosak benne, hogy elmentek. Félő volt, hogy csak meglapultak a közelben, várva, hogy előmerészkedjenek. A legnehezebb dolguk a farkasokkal volt. Marduhék éhesek voltak, és egyébként sem azt diktálta a természetük, hogy gyáva nyulakként lapuljanak egy bokor alatt. Az elfek simogató keze azért némi megnyugvást biztosított a számukra.
A lassan öregedő délutánban aztán újabb különös hangra figyeltek fel. Trillázó füttyögések, madárhanghoz hasonlók közeledtek feléjük.
– Ezek… elfek! – suttogta izgatottan Noyake. – A mieink!
– Vinné el őket a… – morrant bosszúsan Viepa. – Ezek utánunk jöttek! 
Mejime idegesen harapta be a száját. Akaratlanul is elsőre az jutott eszébe, hogy Olmud biztosan köztük van. És fütyörészve rohannak a vesztükbe!
– Figyelmeztetnünk kell őket! – suttogta rekedten. 
– Még mit nem! – tiltakozott felháborodva Viepa. – Szerintem pont a Zrogdavar utasítására jöttek! Velük akar megkerestetni minket itt, ahová ő nem tud leszállni!
– Gondolod?
– Szerinted egyébként ilyen nyíltan jönnének?
– Mi van, ha ők eddig még nem is találkoztak velük?
– Nehezen hiszem. Inkább lapuljunk! Ha bármelyikünk kimegy, azzal csak siettetjük a dolgot. Ne feledd, minket figyelnek! Ha nem mozdulunk, talán még őket sem veszik észre… 
Most egészen közel hangzott fel a jól ismert trilla. Karah idegesen kapta fel a fejét és tanácstalanul nézett Marduhra. Mejime szíve összeszorult. Aztán határozottan Karah sörényébe markolt, és visszahúzta a fejét a földre.
Néhány feszült perc múltával a füttyögések ismét távolodni kezdtek. Egyenesen a quetter táborhely felé. Mejime úgy érezte, mindjárt összepisili magát. Viepa a vállára tette a kezét.
– Nem tehetünk semmit. Ha hibázunk, mind pusztulunk.
Tudta jól ő is. Mégis egy feltörni készülő sikoly feszítette belülről. Egész testében összerándult, amikor felharsant az első szörnyű üvöltés. A válasz a mögöttük lévő fáról érkezett rá, olyan erővel, hogy majd belesüketültek. Szárnyak robbantak a levegőbe, és a négy quetter egyenesen a táboruk felé viharzott.
– Nem, nem, nem! – verte öklével az avart Mejime. Aztán letisztult róla a dühödt pánik, végre látta, mit kell tenniük. – Kövessetek! – pattant fel. – Most megléphetünk előlük! Amíg ezekre a bolondokra vadásznak, megkerüljük a tábort. Ha egész éjjel futunk, reggelre már kereshetnek!
Egy szempillantás alatt felmérte a helyzetüket, aztán futva, rohanva indult neki az erdőnek. Most nem óvatoskodott, nem kereste a legsűrűbb részeket. Nyiladékokon, tisztásokon vágott keresztül, ahol lehetett, vadcsapásokat követve igyekezett minél gyorsabb haladásra bírni magukat. Nem tudhatta, milyen gyorsan végeznek a quetterek az utánuk jövőkkel, mennyi idejük van egérutat nyerniük. Abban biztos volt, ha estig nem akadnak a nyomukra, ezt a menetet megnyerték. Próbált nem belegondolni, hogy milyen áron.
– Álljunk meg! – nyögte Noyake órákkal később. Mejime csatakosra izzadva, remegő inakkal teljesítette az óhajt. Noyake erőtlenül rogyott össze.
– Lozon, Zova, gyűjtsetek ennivalót, Viepa, keress vizet – lihegte Mejime –, én addig rendbe hozom Noyakét!
Mire az alélt lány mellé térdelt, a többiek már szétszéledtek. A farkasoknak nem kellett mondani semmit: máris eliszkoltak, hogy ők is ellássák magukat.
Először oldalára fektette Noyakét, majd elrendezte a tagjait. Néhány erőteljes szájbafújással elérte, hogy megint magabiztosabb legyen a légzése, majd határozott mozdulatokkal kezdte simogatni a hátát, hosszan, a gerince mentén. Amikor a légzés teljesen egyenletessé vált, hátára fordította, és felemelte a lábait, miközben egyre erősebben kezdte a combjait paskolni. Amint megrebbentek Noyake pillái, leeresztette a lábait, mellé ült, és a nyakát, arcát masszírozta, paskolgatta tovább. Noyake csakhamar teljesen magához tért. Gyenge hangon szólalt meg:
– Szörnyű vagyok. Hanyadszor csinálod ezt velem végig? Tizedszer? Huszadszor?
– Semmi baj – mosolygott le rá Mejime. – Az elején már akkor összeestél, ha feltűnt a Zrogdavar. Most meg látod: előbb megvártad, amíg biztonságosan messzire futottunk.
– Köszönöm – mosolygott vissza a lány. – Rendes tőled, hogy még meg is dicsérsz, amiért elájultam.
Mejime átkulcsolta felhúzott térdeit, és elnézett a sötét fák közé.
– Mindannyiunkat erősebbé tettek az elmúlt hetek szörnyűségei. Remélem, ez elég lesz hozzá, hogy túléljük. Most már látok rá esélyt – sóhajtott mélyet –, még ha mások vesztével is értük el.
– Szerinted Olmudék ott pusztultak?
– Hacsak nem Viepának van igaza, és a Zrogdavar megbízásából jöttek utánunk.
– Nekem úgy tűnt, a quetterek rájuk támadtak.
– Akkor azt a saját esztelenségüknek köszönhetik! – keményedett meg Mejime hangja.
– Nagyon megváltoztál, mióta Olmud elhagyott.
Mejime szájszegletében elmélyült a már állandósult két ránc.
– Zováék hoznak neked enni, aztán ha Viepa talált vizet, elmegyünk inni. Utána folytatjuk a futást reggelig. Addig pihenj inkább.
Noyake leforrázva hallgatott el. Nem is váltottak több szót, amíg vissza nem értek a többiek. Kurta köszönömmel vették át a nekik hozott hagymagyökereket és kékzuzmót. Mialatt ettek, Viepa is visszatért. 
– Messze van, és disznók járnak rá – ült le közéjük, máris teletömve a száját kékzuzmóval –, de nem dagonyázták össze nagyon. Iható.
– Jó, akkor induljunk – állt fel Mejime. – Enni útközben is tudunk.
Viepa ültében nyúlt fel és fogta meg a karját. Mejimének elég volt csak egy pillantást váltania vele, hogy fáradt bólintással visszaüljön a helyére. Pár perc alatt végeztek az evéssel. Most Noyake állt fel legelőbb. 
– Tőlem mehetünk.
A víz, amit Viepa talált, nem volt több egy mélyedésben összeállt pocsolyánál, ám a disznónyomok, amik körbevették, régiek voltak, a víz pedig leülepedett. Óvatosan nyomták be a tetejére kiült jéghártyát, és lassú kortyokban, hosszan ittak. Annyit, ami még nem akadályozta őket a futásban, de kitartott reggelig.
Utána Mejime felvette azt a tempót, amivel a cserkeszre induló farkasokat szokták követni régen. Most ugyan nem utánuk indultak, de biztosak voltak benne, hogy azok a vadászatuk után rá fognak találni a nyomaikra.
Hamar elnyelte őket a sötét erdő.